+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Foltozott Üst
| | | | | |-+  Az ivó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Az ivó  (Megtekintve 14763 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 01. 02. - 17:32:52 »
0


Tágas, ám sötét helyiség. Az a pár üszkös gyertya és régi, fakerékből eszkábált csillár korántsem elég az egész terem bevilágításához, s részben ezért is olyan sejtelmes a Foltozott Üst fogadója még nappal is. No meg levegőt sűrűn átszövő dohányfüsttől.
Tom, a kocsma tulaja rendszerint a söntés mögött található; ő maga veszi fel a rendeléseket, és ugyanitt lehet rendezni a szobafoglalást is.
Alkoholtartalmú készítményekkel kiskorúakat természetesen nem szolgálnak ki. Amennyiben sólyomszemű Tom kiskorúnak ítéli meg a félhomályba burkolózó vendégét.

A helyiségen átvágva közelíthető meg az a bizonyos Hátsó udvar, mely voltaképp az Abszol út trükkös kapuját rejti.

Naplózva

Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 07. 01. - 11:01:18 »
+2

Darren White


Újra itt, újra a Foltozott Üstben és újra egyedül. London nem tartozik a kedvenc helyei közé, leginkább az állandó forgatag miatt, ami itt fogadja, de otthon nem maradhat. Szüleinek ismét dolga akadt erre, őt pedig újfent szobafogság alá helyezték a már megszokott 9-es szobában. Ez a fajta korlátozás azonban a legkevésbé sem hatja meg a barnaságot, még ha teljesen tisztában is van a veszélyekkel, inkább korzózik az Abszol úton, minthogy az egész napját bezárva töltse, ráadásul ilyen visszataszító körülmények között.
Azt nem lehetne mondani, hogy olyan felhőtlenül csodálatos az idő odakint, míg sétál, s a környezet sem a jól megszokott. Egyre több üzlet zár be, a fél Abszol út már zárva van, akik pedig megfordulnak itt, azok igyekeznek minél előbb letudni a vásárlást, s amilyen gyorsan csak lehet, eltűnnek innen. Mindenki tartózkodik a feltűnéstől, tartanak attól, hogy egy-egy apró dolog miatt beléjük kötnek. Shay viszont nem törődik az ilyennek, lévén amúgy egy elég szürke személyiség, a Roxfortban sem figyelnek fel rá az emberek és ezzel tökéletesen ki is van békülve. Ugyan egyesek szerint feltűnési viszketegségben szenved, ezt ma is alátámasztani látszik. Legalábbis az illető mércéje szerint bizonyosan az lenne. Mindössze egy fehér alapon fekete mintás felsőt visel, rövid ujjú, hozzá pedig farmert és egy fehér-fekete tornacipőt. Bár folyamatosan hideg van, amelyről a varázslók mind tudják, mi okból van, rajta mégis mindössze egy fehér pulóver van, az is zipzárjánál fogva nyitva. Pálcája, mint mindig, most is biztos közelben és azonnali használatra készen áll. Ajkain mosoly pihen, mint szinte mindig, ám most leginkább a Weasley VV-ben tett látogatása okán maradt még egy kevés hátra annak ellenére, hogy már egy ideje maga mögött hagyta az üzletet. Beleszagolt valami italba, amelynek feltehetőleg egyfajta vidító hatása volt, de mivel nem itta meg csak megszagolta, így nála a hatás levakarhatatlan vigyorgásban nyilvánult meg. Még szerencse, fuccs lenne a feltűnés mentességnek, ha fennhangon kacagva közlekedne a sötét és riasztó főúton, ahol továbbra is szakadt taláros, mosdatlan varázslók és boszorkányok árulják bevizsgálatlan vagy épp lopott portékájukat mindenféle ostoba szlogent kitalálva hozzájuk.
~ Na persze, majd lesz bármi, ami megvéd Tudjukkitől. Már csak az kellene, hogy valaki feltalálja a gyilkos átok kivédő kencét vagy a crució semlegesítő rágót ~ méltatlankodik magában, miközben minden ilyen koszos, büdös mágusra villant egy kedves mosolyt, pedig legszívesebben mindre küldene alattomban valami tisztítóbűbájt. De persze ehhez az időszakhoz inkább ez a külső illik, és inkább ő az, aki kilóg valamelyest a sorból. Zsebre dugott kezekkel sétál vissza végül is a kőfalhoz, melyet aztán a megfelelő helyeken megkocogtatva feltárja az utat az Üst hátsóbejáratához. Nem sok kedve van még visszahúzódni börtönébe, az órájára tekintve azt is sikerül megállapítania, hogy még jócskán van ideje szülei visszatértéig. Az ajtót feltárva azonnal megcsapja orrát a jellegzetes kocsmabűz, amit ismer már eléggé, de még mindig képtelen megszokni. Egy idő után, ha az ember már eleget ül bent, biztosan enyhül az érzet, de egyelőre elég intenzív. Furcsa, hogy a nap bármely időszakában is lépjen be az ember, valaki mindig van itt, mindig van, akinek a szagától az egész kocsma csak még gusztustalanabbá válik. Most azonban nem néz körbe, nem nézi meg kik tartózkodnak idebent, de azt így is sikerül megállapítania, hogy nincsenek sokan. Tom, a tulaj felé indul meg, elvégre igen megszomjazott a kimerítő vigyorgásban és nézelődésben.

- Jó estét! – köszön illendően, ahogyan ez valahogy nála mindig is szokás volt. A tiszteletet szinte mindenki felé megadja, ha csak nincs oka nem tenni ezt. A kocsmáros természetesen meglepetten fogadja, de nem is a köszönést, leginkább a mosolyt, melyet a varázs miatt ő is megkap. Sóhajtva rázza meg a fejét, miközben megkapja a visszaköszönést is természetesen.
- Csak egy vajsör lesz  – a Három Seprűben bezzeg málna sziruppal és gyömbérrel is lehet kapni, ezt bizony hiányosságnak rója fel az Üsttel szemben. De most ezzel is be kell érnie. A fizetést követően aztán gyorsan felméri a lehetőségeket, s kiszúrja azt az asztalt, amelynél legutóbbi ittjártakor volt egy ééérdekes diskurzusa egyik évfolyamtársával. Ugyan a varázs már erősen múlóban van, a nosztalgiázás miatt szélesedik mosolya. Lehet, hogy idegennek hat egy ilyen helyen, de ezzel már a lány sem tud mit kezdeni. Helyet foglal az egyik leghátsóbb asztalnál, így még a fehér színei sem olyan kirívóak, legalább a félhomály segít. Egy keveset.
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 07. 01. - 12:25:26 »
+1


- Engem pedig nem érdekel mit akarsz! A fiam vagy, én pedig az apád és én azt akarom hogy hagyd abba ezt a röhejes viselkedést! Már hónapok óta nem voltál otthon! Megtudhatnám mi az oka annak, hogy nem vagy hajlandó hazajönni? Elárulnád végre?! – kiabált velem. Igen, az apám. Ki más is lehetne, ki más is érezhetné jogosnak az ilyetén hangsúly megütését velem szemben… Mi tagadás, egyáltalán nem hiányzott az életemből. Nem véletlenül nem voltam otthon már hónapok óta. Egyszerűen nem vágyom a társaságára, nem érdekel a nyomora, sem az erkölcsi normája. Én más nézeteket vallok, én egyáltalán nem vagyok hozzá hasonló. Engem nem hatnak meg a nyomorék kis sárvérűek vagy korcsok. Fattyú az összes és igenis szégyent hoznak a varázsló nemzedékre. Egy tiszta vérnek hogy lehet keverednie egy ilyen mocskossal, mint a mugliké? Ők nem lesznek soha sem teljes értékűek a szememben. Sőt ha már itt tartunk, egyszerűen utálom az apámat.
Gyűlölöm amiért lealacsonyodott egy ilyen szintre, gyűlölöm, hogy annyit foglalkozik azokkal a férgekkel ezzel is lejáratva a családunk hírnevét. Pedig tudnia kellene, tudnia, hogy ez senki számára sem valami kellemes. Szerinte mit szólnak az emberek? Szerinte mit gondolnak? Egyszerűen undorító már az a tudat is, hogy az apám, a családom segít az ilyen söpredéknek. És nem csodálkozom azon, hogy ez a fajta viselkedés mások szemét is csípi. Pont úgy, mint annak a Weasley gyereknek is a családja. Azok is mugli imádó aljanép. Olyanok, akiknek a szava már semmit sem ér, kellően porba hullatták a nevükkel és vérükkel kapcsolatos csodáló szavakat és érzéseket.

- Engem sem érdekel, apa! Nem megyek haza, és te is tudod, hogy miért! Az a ház már nem az én házam! Én oda nem teszem be a lábam! Tudod te egyáltalán, hogy mit teszel? Hogy kiket támogatsz? A söpredék mellett állsz, holott nem kellene ott állnod! Aranyvérű vagy, neked kellene lennie valami felsőbbrendűségi érzésednek!!!
- Az csak a vérem! Az hogy ki honnan származik, még nem mutatja meg milyen ember is valójában! Gregory térj észhez! Vedd már észre, hogy mit csinálsz! Miért nem látod, hogy egy borzalmas fantazmát követsz, egy árnyat, aki a véredet veszi majd, ha már kellően kijátszotta magát veled, a kis marionett bábuval?!
- Nézd meg ezt! Jól nézd meg! – mondom hangsúlyosan, majd húzom fel az ingem úját ezzel is megmutatva a jelet, melyet még sosem látott. – Látod ezt apám?? Én az Ő híve vagyok, a tanítványa! Őt szolgálom, az Ő eszméivel értek egyet! Úgy érzek, úgy gondolkodom ahogy ő, és egyáltalán nem vagyok szent és nem is kell annak lennem! Szerinted az életemet akarja? Szerinted csak bábként kezel? Kérdezd meg, hogy miért vagy még életben te is és anyám is! Tedd fel a költői kérdést! Vagy nem is muszáj, elmondom! Miattam! Azért mert én az egyik leghűségesebb híve és követője vagyok! – kiabálom immár bele az arcába. Ami ezek után történik elég nehéz leírni. Egy pillanatra teljesen ledermed az arca. Meredten bámulja a karomon lévő rajzot, valamint figyeli szavaimat. Keze felemelkedik majd egy csattanással én egy új világba repülök. Agyamat ellepi a düh és a gyűlölet lila fellege és igencsak vissza kell fogni magam, hogy ne tegyek semmi olyat ami miatt az Azkabanba kerülhetnék. Kezem görcsösen markolja ingem szegélyét, fejemet egy pillanatra sem hajtom le a földre, inkább a szemébe nézek azokkal a villogó szempárokkal, melyekből kiolvashatja minden gondolatomat.
- Nem vagy a fiam! Addig ne merészelj a házunk közelébe se jönni, míg nem változtatsz a viselkedéseden. Ha ez soha nem következik be, hát legyen! Nem érdekel! – fröcsögi bele a képembe, majd dehoppanál. Még egy pillanatig csendben ácsorgok, majd magamnak motyogom el a szavakat, melyeket még úgy megosztottam volna vele.
- Tudom, hogy már nem hallod, te gyáva! Soha nem megyek haza! SOHA! Ti nem vagytok az én családom! Szégyellem, hogy vér vagyok a véredből…!

Pár percet álldogálok a kihalt sikátorban még majd miután összeszedtem a maradék nyugalmamat elindulok. Karomra ráhajtom az inget ezzel is takarva a jegyet, majd elindulok az eltünedező emberek között. Már alig vannak, egyszerűen kihalt az egész Abszol út. Emlékszem, mikor először jártam itt, minden olyan nagynak, hatalmasnak és nyüzsgőnek tűnt. Mi maradt belőle mára? Semmi az ég világon! Ez is csak a fattyak gyülekezőhelye, ahol a gyávák azonnal futásra készülnek. Mindenki a félelemtől reszketve bujdosott el más országba, más városba. A sok botor! Azt hiszik megmenekülhetnek? Azt hiszik túlélhetik az egész világot és a Nagyúr bosszúját? Hát nem! Egyáltalán nem!
Elhaladok pár árus mellett, megvizsgálom a kínált árukat, melyeket tényleg abszolút nem lehet felismerni. Ha jól látom, vannak itt elátkozott tárgyak, italok, melyeknek hatása ismeretlen. Pont úgy érzem magam, mint egy piacon, ahol nem árulnak mást csak használt cikkeket. Én pedig utálom a használt dolgokat, tehát evidens hogy ezek mellett is elsétálok mindenféle érdeklődés nélkül. Utam nem is vezethetne máshová mint egy kocsmába. Nem vagyok nagy kocsmába járó, nem járok szórakozni sem, most azonban szükségét érzem annak, hogy igyak valami erőset. Ez a beszélgetés apámmal – akit inkább csak a nemzőmnek neveznék – nem igazán tett jót a gyomromnak. Az undor és a hányinger kerülget. Komolyan félek attól, hogy ha ez a mai nap így folytatódik, akkor hányni fogok. Mint valami idegbeteg kisfiú, akinek az idegesség megfekszi a gyomrát.

Táskámmal a vállamon, fázósan nyitok be a Foltozott Üstbe. Pár lépéssel eltűntetem a végtelennek tetsző távolságot az ajtó és a pult között és kikérem az italomat. Mi mást is ihatnék, ha nem a már jól megszokott lángnyelv whiskyt. Abból is hálistennek tartanak egy erősebb kiadást. Kidobok pár aprópénzt a pultosnak, majd kikerülve az enyhén bűzölgő fickót a pult melletti asztalnál elindulok helyet keresni. Lassú szempillantásokkal végigmérem a terepet, majd ki is szúrom az egyetlen szabad asztalt, ami ráadásul még hátul is helyezkedik el. Eszményi ülőhely egyetlen problémával.
Egy lány épp most foglalta el.
Kezem ismét ökölbe szorul, majd amilyen hirtelen begörcsölt, olyan hirtelen is enged ki. Nagyot sóhajtok, elmormolom magamban a már napok óta gyakorolt mondatot, miszerint legyek kedves az emberekkel majd utat török magamnak. Az asztal mellé lépve beletúrok a szőke üstökömbe, majd kissé mogorván a lány arcába bámulok.
- Leülhetek ide?

Naplózva


Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 07. 01. - 14:52:14 »
+2


Irritálóan sok itt a sötét alak, akikről az ember már első szaglásra megállapíthatja, hogy nincs minden rendben velük. A hugrás annyira belefeszül a székbe, amennyire csak lehet, a félhomályt kihasználva bújtatja arcát a sötétség maszkjába. Semmi kedve egyik kocsmatöltelékkel sem közelebbi kapcsolatba kerülni, ám erőst valószínű, ha valaki mégis felfigyelne a csinos, fiatal lányra, nem kérdezné meg, hogy óhajtja-e társaságát megosztani vele. A férfiakból csak a legrosszabbat hozza ki az alkohol, ezt már tapasztalta, márpedig itt aztán fogyasztás van bőven, és bár nem szokása ellenőrizni a kótyagos pillantások elárulják, nem a töklé a legnépszerűbb termék. Nem mutatja ki undorát, mellyel a helyiséget megtöltő egyedeket fürkészi, arcizmait is próbálja féken tartani, hogy az a mosoly maradék, ami még mindig ott van az arcán, ne torzuljon fintorba, vicsorgásba. Sokáig azonban nem pazarolja idejét a csöves népségre, ugyanis tekintetét magára vonzza egy magas, szőke alak. Székén hátradőlve, kedvtelve járatja smaragdzöld íriszeit a kisportolt férfin. Talán, agyának egy távoli zugában felsejlik egy fajta deja vu érzés, valahol már látta az idegent, ám most egyelőre ezzel nem foglalkozik. Még a pultnál áll, épp a tömeget pásztázza messziről is jól kiszúrható jeges kék szemeivel. Már abból lehet sejteni, hogy valami nem stimmel a sráccal, -aki már inkább nevezhető férfinak-, hogy a hugrabugos zöldjei nem igazán akarnak lemondani a látványról. Gondolatban talán néhány másodperc erejéig felvillannak olyan képek, hogy a vonzó fiatalember épp az ő asztalához ül le, talán még beszédbe is elegyednek, esetleg netán még jól is szórakoznak. A továbbiakba már az orcája is belepirul, s a képek képtelen mivolta az, ami kizökkenti az ábrándozásból. Ugyan, ez nem valami csöpögős tini regény, ahol a főhősnőnek összejön a Szőke Herceg.
Jól érzi magát rejtekében, innen bátran figyelheti a szőkét, hogy merre is indul meg, hogy mit is néz éppen. Igazán áldásos ez a kis zug, főleg onnan, ahol ő ül, érti, hogy Blaine miért választotta ezt anno. Most neki kicsit más volt a helyzete, ez volt az egyetlen olyan asztal, ahol senki sem ült. Míg szemeit táplálja a látvánnyal, addig torka is jelez neki, hogy itt lenne az ideje legalább belekortyolni a kikért italba. Kezét a pohár felé nyújtja, egy pillanatra felméri hol is lehet, majd újra a keresgélő szőke alakot fixírozza. Amaz azonban már nem kutat az asztalok között, talán ő is meglátta már, hogy üres nincs. A pohár idő közben lassan megindul az ajkak felé, miközben a két szempár találkozik.

Ilyen nincs….

Fogalmazódik meg benne a hitetlen gondolat, amikor az ismeretlen megindul éppen felé. Ugyan már ilyen még a mesékben sincs, nemhogy ebben a rideg valóságban. De az újabb pillantás már egyértelművé teszi, hogy nem téved, a szőke idegen, vagy talán nem is olyan idegen éppen felé tart. Agyában újabb gondolatok fogalmazódnak meg, hogy talán még mindig a vidító varázsos bájital hatása miatt fellépő heveny mosolygás utolsó pillanatait elkapva fogta fel jelzésnek a dolgot, s mint olyan invitálásnak véve eleget tesz a kérésnek. Talán, de az is lehet, hogy mégsem. Az izgatottságtól még inkább kiszárad a torka, s tikkadtságát most már kénytelen a vajsörrel enyhíteni. Egy aprót kortyol az italból, kínosan ügyelve arra, hogy a sűrű, krémes hab ne maradjon az ajkán. Legszívesebben még jó néhányat kortyolna, mint aki már napok óta nem ivott egy kortyot sem, gurítaná le azonnal az italt, ám nem, most nem tesz ilyet. Az ifjú a vártakkal ellentétben, de a remélteknek megfelelően torpan meg Shay asztalánál, s bánatos, ám annál hidegebb kékjeit az ott szoborrá meredt lányra irányítja. Magában szegény leginkább csak azt ismételgeti, hogy ilyen nincs, ez nem lehet igaz és jóságos Merlin. Vajon akkor is ilyen mázlistának érezné magát, ha megtudná kivel sodorta össze a sors. Amíg őt nem bántja, addig mindenképpen.
Magára higgadtságot erőltetve emeli meg fejét, hogy viszonozhassa az arcba nézést, de leginkább a szemkontaktust. A bágyatag mosoly még most is ott pihen arcán, pedig próbál már megszabadulni tőle, de egyszerűen az arcizmai nem engedelmeskednek neki. Nincs jó napja mindezektől függetlenül, még ha most úgy is érzi, imái meghallgattattak. Észrevétlen sóhajt egy nagyot, hogy a felgyülemlett feszültség egy részétől megszabadulhasson, majd a tőle telhető legnagyobb nyugalommal nem szólal meg azonnal. Nem szabad lelkesnek lenni, nem egy buta csitri már. Bár buta sohasem volt. Szólás helyett szemöldökét vonja fel, s látványosan dől ki egy kicsit oldalra, hogy szemügyre vehesse a krimót és annak telítettségét. Jobbról is, balról is, végül ismét a kékeken nyugszik meg tekintete.

-Csak tessék… - kezével nyomatékosítás gyanánt int a szembeni szék felé, ő maga továbbra is egyenes háttal, önmagát most az egyszer különlegesebbnek érezve, trónol a helyén. A vajsör visszakerült már az asztalra, egyelőre nem is veszi azt fel onnan. Nyugalma csak megjátszott, s ha most a majdnem színig tele levő pohárért nyúlna remegő keze biztosan elárulná. Az meg kínos lenne. Szótlanul fürkészi a vonzó arcot, amíg persze gazdája nem rá néz, hanem esetlegesen valami mással van elfoglalva. Eddig jó volt, talán most nem ártana megszólalnia, de az nem olyan egyszerű ám ilyen helyzetben.
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 07. 01. - 20:34:35 »
+2


Az ajtón belibbenő huzat jeges fuvallatként cikázik végig a gerincem mentén, mindezt úgy, hogy szőke tincseimet kellemetlenül felborzolja. A már enyhén felmelegedett testemet lassan újból átjárja a hideg és bőrömön a libabőr kezd futkosni untalan. Egyetlen rossz dolog van a halálfaló létben, ez pedig az, hogy tudod, hogy azokat a bizonyos hőmérsékletingadozásokat mi is okozza. Ez most a Nagyúrnak köszönhető, a páni helyzetnek és annak a jele elsődlegesen, hogy itt valami új történik bizonyosan, valami olyan dolog, mely fagyossá dermeszt mindent. Ez a halál közeledtének előszele, mely pont olyan kecsesen közeledik, ahogy egy fekete hosszú hajú, karcsú nő közeledne gazella termetével, fekete szárnyakon. Szinte magam előtt látom karcsú alakját, hosszú ujjait, a testét takaró fekete leplet és hajzuhatagát, mely a lágy szellő és a sebesség hatására körbefolyja arcát, finom, már-már hófehér bőrét. És mikor megérkezik, kaszáját kezébe veszi és a lelkes hosszú sorát viszi majd magával a túlvilágra, oda, ahol végre békét lelhetnek. Vagy nem!

Engem néz…
Azóta fürkészi minden mozdulatomat amióta betettem a lábam ebbe az ivóba. Először nem akartam elhinni, hogy én lehetek az az alak, aki annyira felkeltette az érdeklődését, most azonban már bizonyosan tudom. Hogy miből? Hát nem nehéz következtetni, és lévén, hogy rajtam kívül egy normálisnak mondható egyed sem található ebben a légtérben, több mint valószínű, hogy nem egy alkoholistát fog bámulni, aki a varázstársadalom aljának egy felesleges tagja.  Egy pillanatra felé fordulok. Kék íriszeim lélektükreit keresik és mikor megtalálom elégedetten konstatálom, hogy a feltevésem helyesnek bizonyult. Én vagyok az a szerencsés – vagy éppen szerencsétlen – akivel meg fogja osztani a társaságát egy röpke kis időre. Igazából lelkem és agyam minden egyes sejtje könyörög azért, hogy maradjak a pultnál és inkább ne is kommunikáljak ebben az állapotban, azonban egy dolognak nem tudok ellent mondani… a szívemnek. Röhejes és undorító, tudom! Nekem igazából nincs is szívem, csak egy szívhez hasonló testrész, mely általában nem befolyásol a mindennapokban. Talán soha nem volt még olyan ember, akiért nagyon dobogott volna, vagy legalább is megmoccant volna. Féltem is igazából, vastag páncélréteg borítja, egy olyan fal, melyen átjutni szinte lehetetlen. Ma azonban ez az erős védelmi mechanizmus meghasadt és egy apró rés keletkezett rajta. Mondhatnám, hogy a dolgok nagy része nem hat meg, és ez igaz is. Azonban ez a konfliktus a nemzőmmel mégis betette a kaput. Bánt engem a helyzet. Kacagtató hogy egyáltalán ilyen gondolatok megfordulnak a fejemben. Mégis mit tehetnék? Köpjem szemen magam, mert egyszer az életben nekem is vannak érzéseim és jelen helyzetben ellenérzéseim? Hiába minden, egyszerűen nem tudok megbirkózni ezekkel a gondolatokkal. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy apám és anyám mit akar ezzel a „halálos” jótékonykodással. Oké, nem gáz a mazochizmus, meg a halál utáni vágy, de hogy pont ebben a formában? Hát könyörgöm! Ugorjon le a Minisztérium tetejéről seprű nélkül, de ne pont egy árulással akarja magát megöletni! Hiszen ezzel az egész cselekedetével engem hoz kellemetlen helyzetbe, engem járat le a Nagyúr előtt! És hogy egyáltalán nem fél? Nos ez az ami dühítő, bosszantó… és még sorolhatnám a jelzőket! Mégis mit képzel? A fia vagyok, miért nem vagánykodik valahol máshol, valaki más bőrére? Ennyit számít neki a vér… bár mondjuk a sárvérűek és muglik után már semmin sem csodálkozom…

Egy pillanatra az italom felé fordulok, belekortyolok a tüzes italba, mely most annyira jólesően marja végig a torkomat és melegíti fel testem minden egyes porcikáját. Ajkamról egy pillanat alatt eltüntetem az ott maradt felesleges cseppeket, majd ismételten a helybitorló felé fordulok. Végre végigmérem teljes egészében. Szőke haj, csillogóan zöld, már-már smaragd árnyalatú zöld szemek, melyeknek egyáltalán nincs algaszerű beütése, mint anno azé a Mardekáros libáé. Hazudnék ha azt mondanám nem találom vonzónak azokat a csillogó lélektükröket. Mindig is úgy gondoltam, hogy az embereket a szemükön keresztül a legkönnyebb megfejteni. Ha az ő szemébe nézek, nem látok mást, csak örömet, vidámságot és kitartást. Mennyire fenséges lehet ez a fajta életérzés, ez a pozitívum, ez a rendezett élet, mely ennek az idegen lánynak az íriszéből és mosolyából sugárzik. Szinte már ragyog, ez pedig beindít nálam egyfajta védekező mechanizmust. Most is hallom, sőt! Szinte már látom a fejem felett megjelenő szirénát, mely vijjogva próbálja a tudtomra hozni, hogy ezzel a lánnyal valami nincsen rendben. Érzem, hogy el kellene taposnom, hogy le kellene törölnöm mindennemű mosolyt az arcáról, hiszen hogy jön Ő ahhoz, hogy vidáman és boldogan éldegéljen, míg másoknak gondjai vannak? Hogy képzeli, hogy kirikít a sorból és megpróbál ezzel a fajta pozitívummal egyedi lenni? Hogy képzeli? Vajon ha ujjaim a torkára kulcsolódhatnának, ha pálcám a mellének szegezném és egyetlen erős szorítással tudatnám vele, hogy életének utolsó perceit éli, közvetlenül a szenvedés és kínok előtt, akkor vajon mennyire hunyna ki ez a csillogó fény a szeméből? Vajon élvezetes lenne látni, ahogy arcának gyönyörű csillagai elfátyolosodnak - pont úgy, mint amikor a kristálytiszta égbolton felhő vonul?

Ajkamhoz cigarettát tolok ezzel is elnyomva az elképzelt szadizmus üdítő képeit. Agyam lázasan kattog még mindig, azonban képtelen vagyok most erre figyelni. Szívem vadul dobog és azt súgja, hogy most az egyszer rá hallgassak és ne tegyek semmi olyat, melyet akár később meg is bánhatok. Nem tudom miért érzem ezt, mindenesetre nem tudok vele egyáltalán mit kezdeni. Automatikusan nyúlok az italomért, húzom le egy húzásra, majd kérem ki a következőt. Mikor immár azt is a kezemben tartom, akkor végre felé indulok. Hála az égnek nem ütközök akadályba. Simán teszem meg azt a pár lépést, majd mikor az igen is elhangzik azonnal helyet foglalok a vele szemben lévő székben. Eközben persze nézem kislányos zavarát, arcának apró rándulásait, azt ahogyan nem tudja, hogy mit is tegyen egy ilyen helyzetben. Vajon még soha senki nem szólította le egy kocsmában? Vagy csak én teszek rá ilyen hatást?
- Köszönöm! – mondom, majd huppanok le.
- Egy fiatal lány, ilyen magányosan? Bátor dolog… - jegyzem meg és fúrom a pillantásom az övébe, csak hogy még ezzel is zavarba hozzam.
Naplózva


Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 07. 06. - 12:22:11 »
+3


Minden mozdulatából süt a magabiztosság, a nyugalom, s még valami, amit a lány nem tud igazán megfejteni. Lát abban valamit, ahogyan a szőke ránéz hideg kékjeivel. Mintha tűnődne, de nem igazán mer rákérdezni, elvégre nem ismeri az illetőt, noha szent meggyőződése, hogy nem először találkozik vele. Nem ő akar az lenni, aki beszélgetést kezdeményez, megvan ő azzal, hogy legelteti a szemét, amíg megteheti. Végül is rövidre zárja annyival, hogy mivel nem tűnik olyan idősnek, valamikor iskolatársak lehettek, bár talán kételkedik benne, hogy egy ilyen vonzó arcra ne figyelt volna fel. Ezek szerint...
Az élet senki számára sem könnyű az új és zordabb körülmények között. Teljesen lényegtelen, hogy a mágus képviseli-e akármelyik oldalt, vagy próbál nem helyezkedni, csak életben maradni. Kapaszkodni kell valamiben, hogy ne veszítse el önmagát, de egy olyan világban nehéz, ahol semmi sem biztos, s az is képes egyetlen pillanat alatt semmivé foszlani, amiről az hittük elpusztíthatatlan. Ugyan miért az követne el bűnt, aki még hisz, akiben van még egy kevés tartás és egy kevéske fény? Nem gonosztevő az, akit nem gyötör a reménytelenség és a félelem. A halál számára nem egy félelmes téma, csak annyi a vágya, ha megtörténik, ne értelmetlen legyen.
 
Miközben kitartóan méregeti asztaltársát, lassacskán egészen elmúlik a bájital hatása, de mivel zavarban van, így is mosolyog halványan. Nem számít beszélgetésre igazán, igaz ő alapjáraton igen cserfes tud lenni, valahogy most nem túlságosan merne kezdeményezni. Éppen azért, mert nagyon is tisztában van magával, és azzal az apró ízlésficammal, hogy képes mindig a különcöket megkedvelni, és valahogy mindig a rosszfiúk tetszenek meg neki. Épp ezért tudja már azóta, hogy az a magával ragadó elegancia és a helyes arc, bizony valamiféle veszélyt rejtenek. A hideg kék íriszek, amelyek most is leginkább lehangoltságot netán még bút is mutatnak neki. Lehet, téved, bár ő is a lélektükrök szerelmese, épp ezért nagyon sok pillantást felismer már, ám mivel nem ismeri a szőkét, nem mehet biztosra. A feszengés azonban nyilvánvaló, egy apró fintorral jutalmazza, amikor a srác a dohányhoz nyúl. Nem igazán kedveli, de végül is ebben a kis kocsmában minden második ember füstöl, pöfékel. Épp ajkait fürkészi, s azon mereng vajon milyen lehet, mikor azok elnyílnak, de nem ám csak sóhajt velük, hanem meg is szólal.  Zöldjeit azonnal feljebb emeli, hogy a másik szemeibe nézhessen, és meglepetten tapasztalja, hogy a kékek pedig az ő szemeit keresik. Mélyen fúrja szemeit a lányéba, aki erre a vártaknak megfelelően el is pirul valamelyest.

-Valóban az lenne? – kérdez vissza hitetlenül, keresve az élt a másik a hangjában. Ő nem így gondolja, és megvan győződve arról, hogy a fiú sem, elvégre kevés olyan őrült van, aki egymaga szeretne járkálni ezekben a vészterhes időkben. Kicsit még rágódik azon, hogy kimondja-e, ami így hirtelen eszébe ötlött. – Most nem vagyok magányos… - elvégre itt ül vele szemben, társaságban van, saját meggyőződése szerint sem a legbiztonságosabban ez tény, de szentül meg van arról győződve, hogy ő nincs útjában senkinek, ugyan miért akarná bárki is a halálát. Nem ismeri annyira Harryt, őt pedig még kevésbé ismeri bárki, nem bánt senkit, ha nem muszáj nem is segít látványosan senkinek, ugyan mégis ki akarhatná halálát. Ez a véleménye, és meglehet, hogy óriásit téved, valahogy kiesnek látóköréből a Greyback-félék, akik csak azért ölnek, mert az ösztön mélyen bennük gyökerezik, vagy azok, akiknek élvezetet hoz mások szenvedése. Így első ránézésre belőle sem nézné ki, hogy bármelyik is benne lenne, de a megtört emberek nagy részét örömmel tölti el, ha szenvedéseik egy részét továbbadhatják másoknak, ha ahelyett, hogy valaki beléjük törli a lábát, ők törölhetik másokba.
- És te? – kérdezi miközben megpróbálkozik anélkül magához venni vajsörét, hogy kilöttyintené, ám keze még mindig remeg egy kicsit, de már nem engedi le a poharat, megpróbál kortyolni belőle egy keveset, a jéghideg ital azonban már kezd egy kicsit felmelegedni a pohár oldalán levő víz miatt megcsúszik a kezében. Egy kevéske loccsan csak az ölébe, a pulóvere valamilyen csoda folytán megússza, ám a farmeren egy nem épp elhanyagolható méretű folt lesz.
- Franc… - kitolja a széket, elég nagy hangzavart keltve a művelettel kezdi el kezével sepergetni a nadrágot, pedig teljesen tisztában vele, hogy ez semmit nem segít. Fejében tucatnyi más szitokszó hangzik el, aztán jön a sopánkodás, hogy hogy lehet ennyire esetlen. Zavartan pillant fel a még mindig idegenre, barnás arca pedig egyre vörösebbé válik.
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 07. 08. - 10:31:00 »
+1


Soha nem volt problémám a magabiztossággal. Fogalmazhatunk úgy is, hogy egyszerűen tisztában vagyok minden egyes képességemmel, pozitív és negatív jellemzőimmel. Hogy ezt tudom is használni? Nos igen. Sokan ezt talán nagyképűségnek érzik, egocentrikus viselkedésnek, én azonban ezzel egyáltalán nem értek egyet. Miért baj az, ha az ember tisztában van az erősségeivel és gyengeségeivel? Úgyis mindenki a másiknak a legjobb oldalát akarja megmutatni. Én pedig ezer örömmel megteszem ezt, igaz, mindenki felé egy más tulajdonságot mutatva, mondjuk pont azt, amely a másik számára fontos. Az már más kérdés, hogy mindezektől függetlenül nem biztos, hogy elnyerjük a másik bizalmát, tetszését. De hát ilyen az élet, meg kell próbálni a legjobbat nyújtani. Pont úgy, ahogy most én is teszem ezzel a barnahajú lánnyal velem szemben.

Jegesen kék szemeim még mindig őt nézik. Lassan beiszom arcának minden egyes apró mimikáját, elmémbe vésem a képet, melyet pár pillanat alatt kialakítottam róla. Fürkészem teljes lényét, valóját, mely egyre inkább hasonlít egy naiv kislány képéhez. Végül is mit csodálkozom?! Az itt tartózkodó nők nagy része ilyen. Vagyis két csoportra oszthatóak. Vannak a nagyon harcias Mardekárosok, akik bunkók, nyersek és akiktől kiver a víz. Ez az a típus, amit egyszerűen képtelen vagyok elviselni. Undorodom a nagyszájú ripacsoktól és azoktól a nőstényektől, akik azt hiszik ők ejakuálták a spanyol viaszt. Valami hihetetlen módon pont ennél a típusnál érzem azt, hogy mennyire jó lenne valami hegyes dolgot – mondjuk egy kést – megforgatni a szívükben, hogy aztán elvérezzenek. A világnak ezekre nincs szüksége. Csökönyös, idegesítő, normálatlan luvnyákból már sok van.
A másik csoport a naivák csoportja. Na őket kedvelem. Igaz nem mutatom, de mégis. Kedvesek és aranyosak általában, azonban egyetlen hiba van bennük, túlságosan jólelkűek. Mániákusan keresik a szerelmet, a boldogságot és képesek magukat feláldozni akárkiért. Persze nincs ezzel semmi gond, csak ilyenkor én érzek késztetést arra, hogy beléjük rúgjak, hiszen megtehetem. Szerelmük oly mértékű, hogy vígan – igaz sírva – elviselnek bármilyen fájdalmat csak azért, hogy a választottjuk boldog legyen. Day is ezért volt a számomra „kedves”. Ha bántottam, ő még jobban ragaszkodott hozzám. Mindezek mellett akármire rávehettem, egyszerűen soha nem mondta volna azt, hogy én most ezt nem teszem meg a kedvedért. Furcsa.
Vajon a szemben ülő lány is ebbe a típusba tartozik? Vajon mi mindent tenne meg a kedvemért, ha magamba bolondítanám?

- Igen, így van… - felelem, majd szinte már kedvesen elmosolyodom kivillantva az összes hófehér fogamat. Cigarettámat elnyomom a hamutálban, majd jólesően megborzongok az előttem ülő lány elpirulásán. Mi tagadás egyre nagyobb kedvvel nézegetem. Pláne mikor megjegyzi, hogy most egyáltalán nincs egyedül, hogy nem magányos. Már csak az a kérdés, hogy a magányos jelzőt arra értette e, hogy velem ülhet egy asztalnál, vagy arra, hogy már van valaki az életében. Örök talány, mindenesetre kideríthető.
Persze bátorságával nem értek egyet, de talán nem ez az a pillanat, mikor ezt ki kellene fejtenem. Igazán lényegtelen, hogy mennyire van jóban a híres-neves Harry Potterrel, ha a vére nem tiszta ugyanolyan veszély fenyegeti. És tény, hogy ha megtudnám, hogy csak egy koszos kis korcs én sem lennék vele túl jóban. Most azonban a napomat nem akarom elrontani, úgyhogy nem firtatom hovatartozását, jelenleg édes és boldog a tudatlanság.

Keze egy pillanatra megremeg, majd a vajsör jó néhány cseppje az ölében landol. Arca kezd egy rákéhoz hasonlítani, én pedig nem bírom megállni, hogy ne nevessek fel hangosan. Nem akarom kinevetni, csak egyszerűen előtör belőlem. Most nem mondok semmi olyat, hogy béna vagy, nem gonoszkodom, mint ahogy más helyzetben megtenném. A fene sem érti mi is van velem. Mindenesetre egy laza pálcamozdulattal kitisztítom a foltot a nadrágjából, hagy örüljön, hogy ennyire gáláns és lovagias vagyok. Persze azon nem gondolkodom el, hogy egy ilyen tett után vajon mit fog csinálni. Vajon hátraesik a székkel zavarában, vagy lelöki az italomat? Drága lesz ez a kellemes pár perc a számára…
- Jelenleg én sem vagyok magányos, van aki kellemes perceket szerezzen...

Naplózva


Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 07. 19. - 22:11:53 »
+2


Tekintete követi az ismeretlen szinte minden rezdülését. Kívülről nézve talán érdekes képet nyújthatnak, ahogyan egymást nézik fürkész tekintetekkel, mintha az egész csehó büdös, koszos népsége jelen sem lenne. Nem olyan meredten, sokkal inkább kedvtelve ismerkednek a másik vonásaival, mintha egy szórakoztató történetet mesélnének el a szemek, az arcélek vagy épp az ajkak, szavak nélkül. Valahogy az sem zavarja igazán, hogy a férfiú már régen észrevette, hogy őt nézi. Zavarban van, mégsem akarja elfordítani zöldjeit. Nem tudja miért van ez, azért az nem állítható, hogy hozzá hasonló emberi szépséggel még nem találkozott, mégis íriszei hasonlómód isszák a látványt, mint fordítva. Talán jobban, kicsit... nagyon. Végigköveti a mozdulatot, ahogyan a cigaretta narancsosan izzó vége találkozik a hamutállal, s lassan végleg kihuny. Nem szereti a dohányt, épp ezért elégedetten figyeli, ahogyan eloltja a még feléig is alig égett csikket.
Talán az lett volna a normális, ha ő most elégedetten hátradőlve, majdnem fülig érő mosollyal, büszkén emésztgetné a hallottakat. Elvégre egyértelműen arra célzott, hogy őt, Shaelynn-t bátornak tartja, egy.... egy ilyen férfi. Talán így kellene lennie, ha annyira naiv lenne, mint amennyire annak látszik. Itt van mindig a baki. Nem véletlen, hogy annyiszor griffendélesnek gondolják, aztán koppan, hogy nem oda került. Őt ez egyáltalán nem zavarja, nem a ház szabja meg, hogy az emberlánya mire viheti. Nem tökéletes... de ki az?
Nem vigyorog. Fejét félredöntve, homlokát ráncolva fürkészi ismét az arcát. Végül is nem tiltakozik, nem sorakoztat ellenérveket, csak ajkait féloldalas mosolyra húzza, ujjbegyeivel zavartan kopog az asztallapon néhányat.

Bénázik. Már megint. Sajnos az az idegesítő emberi tulajdonság, mely pirulásra késztet egyes embereket, képes még mást is kihozni belőlük, mint a Hugrás esetében a remegő kezet, a zavart pillantásokat, vigyorgást, és egyes esetekben szómenést. Most azonban azt hozza ki belőle, hogy az izmai mintha külön életet élnének, ránganak meg egyszer-egyszer alig észrevehetően. Most pechjére épp akkor, amikor megpróbált kiszáradt torkán egy kicsit enyhíteni. Próbálna hátrahőkölni, de a fal megakadályozza ebben, amiért talán hálás is lehetne, elvégre nem csinálhat hülyét magából az egész ivó előtt. Nem mintha az olyan felemelő érzés lenne, hogy a kocsma egyetlen figyelemre méltó illetőjének szeme láttára történik mindez. Ilyen a sors, és sajnos Shay nem az a fajta, aki olyan magabiztosan kovácsolgatná saját "szerencséjét". Tenyerével dörzsöl néhányat a folton, de mire képes lenne annyira összeszedni magát, hogy eszébe juthasson pálcáját használni az idegennek hála a folt eltűnik. A nevetést nem veszi zokon, ő maga is kuncog saját bénázásán, noha arca vetekedik a főtt rák vörösségével.
- Köszönöm... - motyogja csöppnyi hálával. Inkább csak illemből köszöni meg a figyelmességet, no meg azért, mert valóban kedves gesztusnak tartja, de előbb-utóbb neki is az eszébe jutott volna ezt megtenni. Szeret varázsolgatni, szívesen próbálgatja az erejét, a pálca ugyan gyakran csak második hullámban kerül elő, de ettől függetlenül nem hordja sokat a zsebében. A kétértelmű megjegyzésre aztán felkapja a fejét, s némi fészkelődést követően újra keresztbe teszi lábait, kezeivel térdére könyököl. Néhány pillanatot vár, fürkész, jeleket keres, de aztán inkább kérdez.
- Lehetek olyan egoista, hogy magamra veszem? - nagy az esély rá, hogy nem is rá gondolt az idegen, de persze a világ ettől nem dőlne össze, még ha törékenynek is tűnik a kis lelke, erősebb sokakénál. - Azért remélem nem kell több ilyet bemutatnom, hogy szórakoztassalak... - újra megpróbálkozik egy korty vajsörrel, most sikerül mindenféle gond nélkül az italt a szájába juttatni, és még az is sikerül neki, hogy le is nyelje.
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 07. 29. - 11:42:48 »
+2

   

- Ugyan, nem tesz semmit! – felelem, majd hátradőlök a kényelmetlen székben. A háttámla, melynek apró darabkái már kiállnak, nem teszi lehetővé, hogy kényelmesen üldögéljek… az apró fadarabkák pedig, egyáltalán nem kellemesen karistolják végig a hátamat. Vágok egy fintort, majd inkább úgy döntök, hogy az államat a kezemben nyugtatva rákönyökölök az asztalra. Kék íriszeim jólesően méregetik az előttem lévő hölgyet. Milyen furcsa, hogy mennyire jóleshet egy embernek a kölcsönös „szimpátia”. Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy bizsergetően kellemes, ha a tetszést a másik is viszonozza? Mert jelen helyzetben ez történik. Csillogó zöldjeivel engem fürkész, látom a szemében a tetszést, az elismerést, hogy kellemes jelenségnek tart és számomra most ez elég is. Az este során elég sok kellemetlen élménnyel lettem gazdagabb. Meghallgattam apám monológját, kitagadtak, és mai nap kudarcai után végre történik valami kellemes is. Csak azt nem értem, hogy más, például a szüleim miért nem ezt látják? Miért nem látnak olyannak, mint ez a lány? Hiszen talpig úriember vagyok – velük –, valamint mindig csak az ő érdekeiket néztem és tartottam szem előtt. Miért nem képesek normális szülők módjára mellettem állni, támogatni és miért kell egyáltalán lesüllyedni egy Weasley szintre? Kit érdekelnek a sárvérűek és a félvérek, mikor ők csak korcsok, a mágus társadalom szemete. De nem is érdekel most ez a dolog a továbbiakban, mert csak magamat idegesítem ezzel… és egyébként is, van egy csodálatos hölgy velem szemben, aki az apró bénázásaival elbűvöl – legalább is ebben a pillanatban.

- Nem akartalak zavarba hozni, ne haragudj! – mondom vigyorogva, majd mintegy mellékesen letakarítom az asztalt előtte is. Kiment pár csepp oda is és ha még nem vigyáz, félő, hogy abba is bele fog tenyerelni.
- Hát igen, nyugodtan magadra veheted. Persze ezt úgy mondtam, mintha meg sem szólaltam volna, mert még a végén leborítod az egész sört. Na nem mintha ellenemre lenne némi „vizespóló” … - nézek végig rajta kihívóan. Természetesen megpróbálom ezzel is kicsit zavarba hozni, hiszen olyan aranyos, ahogy lesüti a szemét és elpirul.
- És akár máshogy is szórakoztathatsz, nem muszáj annak szerencsétlen dolognak lennie… mondjuk mesélhetsz magadról, vagy arról, mit csinálsz itt vagy akármiről. Azt hiszem most épp egy nyitott pillanatomban kaptál el… - mosolygom rá, majd várom, hogy meséljen magáról néhány mondatot.  Eközben pedig mintegy mellékesen a magasba emelem a kezem és rendelek még egy kört, mely nagyon hamar megérkezik.

- Egészségedre! – mondom, majd emelem koccintásra a poharam.
- Jajj és milyen bunkó voltam, be sem mutatkoztam… Darren Gregory White vagyok. – mondom, majd nyújtom a kezem felé. Ha elfogadja jobbomat, akkor megragadom finom kis ujjait és lágy csókkal pecsételem meg kapcsolatunkat. Ha nem, hát akkor hamar cselekszem és többet nem is próbálkozom ilyen dologgal. Akkor nem leszek udvarias.. akkor csak elkapom a kezét, és úgy viszem ajkaim közelébe, hogy érezze azokat, hogy tudjam, mit válthatok ki belőle pár másodperc alatt.
Naplózva


Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2010. 07. 30. - 11:40:41 »
+2

"Mások iránti bizalmunk legnagyobbrészt
a saját magunkba vetett bizalmunkból fakad."

Maga sem tudja miért nem érzi kényelmetlenül magát, miért mosolyog olyan sugárzóan a vele szemben ülőre. Nem széles ez a mosoly, inkább magával ragadó. Folyamatosan zavarban van, ha most valaki hallaná a szívverését komolyan meglepődhetne, hogy emberi szív, nyugalmi állapotban képes ilyen tempót produkálni. Bár tudja, hogy nem kellene bíznia az idegenben, mégsem tart tőle úgy istenigazából, mint tenné a díszes publikum többi tagjával. Természetesen ebben nagy része van ápolt, vonzó külsejének, és annak a szimpatikus modornak, amivel viseltet a lány felé. És ez tetszik neki, hiába tagadná, nyilvánvaló, hogy tetszik neki, ez pedig egyet jelent azzal, hogy valami nincs rendben vele. De most ezzel nem törődik, hiszen nincs szándékában elvonulni vele innen, bár lehet némi unszolásra megtenné, de nem tervezi. Csak élvezi, hogy valaki figyelmének középpontjában lehet, ráadásul ilyen módon, viszonzott vonzódással. Bájosan mosolyog valahányszor a hideg kék íriszek az arcára vetülnek, s légzése is szaporább lesz ilyenkor. Ő nem dől hátrébb, most ebben a pózban jó, félő ha ellazulna, lecsúszna a székről.
- Nem gond, könnyű zavarba hozni, nem a te hibád... - mentegetőzik szinte azonnal, s ki is adja egyik nagy titkát máris. Pedig ő aztán tud titkokat őrizni, mégis, olykor csak úgy kicsusszan valami. Nem mások titkai, hanem a sajátjai. Önkéntelenül kottyint el dolgokat, melyek aztán később akár fegyverként is felhasználhatóak ellene. A vigyorra képtelen nem mosollyal reagálni, Shay legjobb tulajdonsága, hogy magán is tud nevetni, a bénázásain, még most is. De az a vigyor, halkan hümmög rá egyet.

- Hééé... - a vajsörös poharat arrébb tolja, biztos távolba magától, majd kezeit maga elé vonja, elbújtatva lankáit a kíváncsi szemek elől. Kicsit összegörnyed, szemét azonnal lesüti, s most azt sem bánja, hogy hosszú barna fürtjei jócskán vörös arcába sodródnak. Ez váratlan volt, egyáltalán nem számított rá, hogy így és ilyen leplezetlenül méricskéli a férfitekintet. Természetesen ott belül mégiscsak csak jó érzéssel tölti el, hogy felkeltette az érdeklődését, a női hiúság még az ő lényétől sem idegen. Eltart jó néhány másodpercig, mire képes annyira összeszedni magát, hogy felmerjen nézni a hideg íriszekbe, de amint ez megtörténik újra elvörösödik az arca. Ez nem fair, nagyon nem fair így rámenni erre a gyenge pontjára, úgy hogy elbújni sem tud. A vajsör messzire került, pedig inna még, de ilyen folyamatos ostrom alatt nagyon nehéz egyetlen kortyot is meghódítania.
- Valamiért egészen úgy érzem magam, mintha a Keresetlen Komédiásban én lennék a világszám... - motyogja az orra alá, hiszen pont ő beszéljen magáról? Pont ő, aki simán elárulja, hogyan lehet rá a leginkább hatni? Mégis, érez valamiféle vágyat, hogy beszélhessen, mindegy miről, csak érdekelje a férfit. Azért nem ártana tudni, hogy mégis mi az, ami érdekli vele kapcsolatosan. A másodpercek gyorsan forognak, s míg ő mosolyogva próbálja összeszedegetni a gondolatait, kiérkezik az újabb rendelt ital, egy tétova mozdulattal ő is a pohara felé kap, ha nem is koccintani, de legalábbis vele együtt inni egy kortyot. Próbál nem összpontosítani, csak úgy tenni az egészet, mint ahogyan máskor, s valóban ez a művelet nem mutatkozik olyan bonyolultnak, mint eddig.
- Cheers! - válaszol mosolyogva, de mielőtt belekortyolna italába, már fény is derül az ismeretlen ismerős valódi kilétére. Hát persze, most már összeállt a kép, az ismerős arc, amit nem tudott hova tenni, és az a megmagyarázhatatlan bizsergés a tarkóján, mely mindig jelezte, hogy jobb, ha óvatos. Darren White, a különc (!) mardekáros, akit olykor még saját háztársai is inkább kikerültek a folyosón.

- Eddig a pillanatig nem tudtam hova tenni az arcod. Tudtam, hogy ismerem, csak azt nem, hogy honnan... - nem beszélt vele még egy percet sem, a kastély is elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy csak hébe-hóba, és a közös étkezésekkor lássa. Akkor nem figyelte meg, vagy az iskolai talár nem állt neki ennyire jól - ...de most már tudom. Az iskolából... - bólint mintegy nyomatékosításként. Ettől azért már egy fokkal bátrabb, exiskolatárs, mennyivel könnyebb így. - Shaelynn Scarborough... - mosolyodik el, mintha ez bármit is kellene, hogy mondjon az exmardekárosnak, pedig ha valaki, hát ő bizonyosan a szürke egér réteg tagja volt mindig is, már csak azért is, mert hugrabugos. Felemeli kezét, elvégre az illem megköveteli a testi kontaktusnak eme fajtáját. Kénytelen előrébb dőlni, az asztalra támaszodni, ahonnan nem rég még Darren eltüntette a kilöttyintett a vajsört, amíg ő lágy kézcsókkal pecsételi meg a találkozást. Amikor az ajkak épp csak érintik kézfejét, kirázza a hideg. Az a jól eső borzongás járja át, s egy pillanatra lelki szemei előtt felvillan néhány pironkodásra okot adó kép. Még jó, hogy a szőke nem lát a lány fejébe, talán még ő is elpirulna a kisfilm láttán.
- Milyen... furcsa. Több évig voltunk ugyanabban az épületben, mégsem váltottunk egyetlen szót sem, most meg én itt szállok meg, te meg... itt vagy - még nem kérdezte meg ő mi járatban erre - és itt, messze a Roxforttól botlunk egymásba. - nem annyira hihetetlen ez így ebben a formában, de ha még azt is hozzávesszük, hogy nem London Shay és családja lakhelye, de még csak nem is Anglia, akkor már érthető, miért is tartja ő ezt akkora szenzációnak.
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2010. 07. 30. - 16:24:21 »
+1

   

- A hölgyek nagy része már csak ilyen… - mondom, mikor elkottyintja, hogy mennyire könnyen zavarba lehet hozni. Ha nagyon gonosz pillanatomban lennék, ez lenne az az egyik dolog, amivel simán meg tudnám fogni. Hiszen a legegyszerűbb dolog sokat bókolni, megteremteni a kellő hangulatot, a kellő zavart és a kellő kedélyállapotot. Ha már ez megvan, akkor az embernek nyert ügye van. Hiszen mi kell több annál, mint egy elvarázsolt nő? Hiszen egyszerűek, teljesen bonyodalommentes az ő lelki világuk. A nőknek csak a kedvesség kell, néhol a kellő vadság és minden máris rendben van. Ha tudnák, hogy mennyire egyszerű olvasni bennük, ha tudnák mennyire könnyen megfejthetőek. Kár, hogy elhiszik, hogy ők irányítanak, kár hogy úgy gondolják, hogy mindent ők döntenek el. Pedig egy férfi még előttük jóval korábban eldönti, hogy a későbbiek folyamán mit is szeretne egy nőtől. Nem lényeg a külső, nem lényeg semmi sem. Ha valaki kapcsolatot és normális érzelmeket akar, akkor elég az elszántság. Egy nőnek csak annyi beleszólása van egy ilyen dologba, hogy rávághatja az igent, és azt hogy szeretné, vagy a nemet és akkor még sokáig boldogtalan és magányos lesz. És persze, ha már a behálózás megtörtént és a kellően elvarázsolt állapot annyi mindent meg lehet tenni. Komolyan, én csak egyetlen dolog miatt viselem el a nőket és tetszenek, ez pedig az adakozásuk, az odaadó viselkedésük amikor szerelemtől megrészegülve bármit megtesznek a másikért.

Hihetetlen módon sikerül zavarba hoznom. Kissé meggörnyed, tincsei az arcába hullanak és már-már próbál elbújni mögéjük. Pedig tényleg nem mondtam semmi olyat. Na jó, volt némi kétértelműség a szavaimban és tény, hogy megdicsértem, de hát hogy ennyire el lehet pirulni?? Még az életbe nem láttam nőt ennyire zavarban. Mindezektől függetlenül és az apró kis szerencsétlenkedéseitől teljességgel bájosnak találom. Tetszik az óriási zöld szeme, a kislányos külseje, a gyermeteg lelkivilága mely annyira aranyos, hogy szerintem ezzel akárkit levesz a lábáról. Kedvtelve nézegetem göndörödő tincseit, finom domborulatait és igen, nagyon tetszik az a kunkor a szája szögletében, mely örökös mosolyra húzza telt ajkait.
- Ha én jelentek mindent a számodra, és mindenkit, akkor nyugodtan érezd úgy, hogy tényleg te állsz a lámpák kereszttüzében. – suttogom úgy, hogy rajta kívül senki ne hallhassa. Ezért még arra is hajlandó vagyok, hogy egy icipicit közelebb hajoljak hozzá. A művelet során szinte a fülébe suttogok, eközben hagyom hogy bőrének varázslatos illata teljességgel átjárja a sejtjeimet. Szeretem a nők illatát. Nem a tömény parfümöt, hanem bőrük kipárolgását, akkor pedig a legjobban, mikor zavarban vannak. Megfigyeltem már, hogy az aki bókokat kap, aki zavarba jön egy férfitól hihetetlen édeskés illatot áraszt magából. Remélem ez az édes illat azzal egyenlő, hogy tetszem neki, mert ha igen, akkor a mai estém igencsak szórakoztatóra fog sikerülni. 

Szavaim elmormolása után visszahelyezkedem az eredeti pozíciómba, és pont úgy teszek mindent ahogy a nagy könyvben meg van írva. Bemutatkozom, és kezet csókolok. Lágy és selymes bőrét élvezettel simítom végig… azonban egy valamire felfigyelek. A nevem hallatán szinte azonnal megjelenik valami hihetetlen fény a szemében. Mintha a felkiáltójel vagy inkább egy lámpa kezdene el villogni bensőjében. Na igen, tudtam mindig is, hogy nem tartozom a jófiúk közé, de ennyire nyíltan még sosem mutatta ki senki, hogy meg kellene tartani a három lépés távolságot. Persze nem mondja ki, nem mond semmit, csak tesz egy apró megjegyzést arra, hogy egy iskolába jártunk, ám én sem most jöttem a falvédőről. Kedves terelését megpróbálom irányítani, hiszen ez a legcélravezetőbb. Meg kell mutatnom, hogy tudok én úriember is lenni.
- Na igen… Nem én voltam a legkedveltebb diák a suliban. Tudod, soha nem arról voltam híres, hogy nyitott vagyok és barátkozós. Egyszerűen nem vagyok kedves, magammal foglalkozom és mással nem. Hogy ez önzőség? Nos lehet, mindenesetre szerintem természetes, hogy magamat helyezem előtérbe. És igazából, se kutyám, se macskám, se családom, se senkim. Elveim vannak, melyeknek meg akarok felelni… és senki nem állíthat meg. Hát ezért nem voltam én közkedvelt… - hadarom el egy szuszra, majd nagy szemeket meresztve az arcát fürkészem. Utolsó mondatára mosolyogva nyúlok a poharam után és kortyolok bele a whiskymbe.
- Igen, elég furcsa. Tudod, én úgy gondolom, ha valakiknek találkozniuk kell, akkor úgyis találkozni fognak. A sorsunk már el van rendelve… és szerintem az enyémbe te is beletartozol… - mondom az utolsó megállapítást halkan, majd fürkészem íriszeit és próbálok a lelkébe látni.
- Hogy-hogy itt szálltál meg?
Naplózva


Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2010. 07. 31. - 11:34:16 »
+1


Vajh nincs-e így is épp elég gonosz pillanatában a férfi, hiszen az elmúlt percekben azzal szórakoztatja magát, hogy a lány zavarát újra és újra előcsalogassa. Nem lenne baj, ha tudná, hogyan kell reagálni a bókokra, hisz a szűzies pironkodás csak egy mód, amivel nem lehet levenni minden dicséretet. Még akkor sem, ha azokat nem is gondolják komolyan. Igazándiból fogalma sincs mit is gondoljon, a szőke bókjai mennyire őszinték. Egyelőre amellett van, hogy fogadja őket, sajátos módon, de nem hisz igazán nekik. Mert bár Darren szemei árulkodnak a kölcsönös szimpátiáról, nem elhanyagolható tény, hogy saját háztársai sem vitték túlzásba a közösködést vele. Igaz, erről Shay vajmi keveset tud.
- Sokat tudhatsz a nőkről.. - nehéz eldönteni, hogy ez fricska akar-e lenni, vagy inkább ténymegállapítás a megjegyzés alapján, a hangsúlya sem árul el sokat, s tekintete is titokzatos tud maradni. De valami árulkodó jel mégis van, mégpedig, hogy újra végigjáratja tekintetét a férfi látható részein. Tipikus férfi meglátás, tipikus férfi gondolkodás, mind azt hiszi magáról, hogy ismeri A nőt, pedig, ha így lenne, sok kellemetlenségtől kímélnének meg minket. Neki kevés tapasztalata van a másik nemmel, de valahogy ösztönösen tud velük játszani, szinte bármilyen piszkos vagy ártatlan kis játékot. A reakciók alapján dől el, melyik jön össze.
Aki folyton övön aluli ütéseket kap, még ha ez csak képletesen is értendő, annak számára elkerülhetetlen, hogy orcái főtt rákéhoz hasonlatosak ne legyenek. Márpedig itt most egy óriási ostrom folyik, amit nem lehet máshogyan kezelni, s még így is nagyon nehezen.

Így, egy asztalnyi távolságból is hatást képest gyakorolni rá, láttuk már milyeneket, eztán következik a suttogás, melytől a testét borító összes piheszőr az égnek meredezik ruhája alatt, s bár hűvös borzongás fut rajta végig, belül melegség árad szét benne. Vére, mintha tüzes lávafolyamként áramlana ereiben, bőre mégis mintha jeges fuvallatnak állna ellen. A fülébe suttogott szavak hallójáratait, míg a közben a férfi szájából áramló forró levegő nyakát kényeztetik, csiklandozzák. Nyaka, s egész oldala kiborsózik újra, lassan ott tart, hogy vacogni kezd a foga. Nem bírja túl sokáig, kissé felhúzza vállát, fülét hozzáérintve, de ezt már akkor, mikor az ajkak eltávolodnak onnét. Szeme sarkából az újra feltűnő arcra pillant, majd várhatnánk, hogy körbetekint, de ugyan kikre tekinthetne? Nincs itt rajtuk kívül senki. Nem érzi a bűzt, a füst és alkohol kesernyés duettjét, és nem látja a lecsúszott alja népet sem, pedig ott vannak, hangzavarral, de ő nem hallja őket.
- Furcsa... - nem szeret szerepelni, bár egyesek azt feltételezik róla imád a társaság középpontjában lenni, ez egyáltalán nem így van. Az más kérdés, hogy olykor szeret(ne) egy-egy kimondott illető figyelmének egyedüli birtokosa lenni, soha nem lenne képes egy színpadra kiállni, egyedül, a reflektorok kereszttüzébe. Most mégsem rémíti meg, hogy van, aki rá összpontosít, sőt furamód jól esik neki, pedig a szavak elhangzása után valóban olyan érzés fut rajta végig, mintha egy színháznyi Darren lenne körülötte, s mind őt figyelnék. Ez furcsa.

Észre sem vette, hogy ujjai mindeközben az asztallap szélére feszültek, de annyira, hogy ujjbegyei egészen lefehéredtek, kézfején erei pedig kissé megduzzadtak. Nem olyan feltűnő dolog, ő is csak most vette észre, amikor az aljas szőke eltávolodik tőle.
- Most mégis kedves vagy - vonja fel szemöldökét a monológot követően. Hangja elárulja, hogy ez egy amolyan nem túl egyértelmű kérdés is lenne, kíváncsi rá, most miért más, mint az elmondottakban. Valamin még megakadt a figyelme, egy apró foszlányon, mely ezekben az időkben bizony fontosnak bizonyulnak, de ezt majd lehet később kérdezi meg. Ajkai mosolyra húzódnak, fejében fel sem merül, hogy Darren szavai bármi rosszat is jelenthetnének számára.
- Kíváncsi lennék milyen szerepet kaphatnék én a te sorsodban - nem tudja elrejteni, hogy meglepik a szavak, elvégre alig egy órája, vagy még tán annyi sincs, ücsörögnek itt egymás társaságában, s így, ilyen rövid együtt töltött idő után ezt hallani, nem kicsit meglepő. - Talán egy epizódszerepet? A lány, aki totál beégette magát előttem egy napon egy koszos krimóban..? Hmm... nem túl impozáns - legalábbis a számára. Száját kissé elhúzza, nem szeretne egy ilyen bejegyzés, megnevezés alatt futni az exmardis emlékirataiban, mert sosem lehet tudni mikor adja esetleg a fejét ilyesmi írására.

- A környéken nem nagyon van más kiadó hely, mugli szállodába pedig nem szeretnék menni, túlságosan nagy a tisztaság, és pálcát sem használhatnék, márpedig a veszély mindenkire ott leselkedik, ahol a legkevésbé számítana rá. Mondjuk itt sem lehetek nagyobb biztonságban, de én mint olyan kétlem, hogy bárki szemében szálka lehetnék... hacsak nincs a közelben egy esetleges rajongód, barátnőd vagy akármi más - ajkaira féloldalas mosoly kúszik, egy pillanatra ismét megállapodik tekintete a férfi szemein, majd ajkain, végül jobbnak látja kortyolni inkább egyet az enyhülést hozó vajsörből. Amióta nem összpontosít az ivásra, egészen jól megy neki a mozdulatsor. A miértre szándékosan nem válaszol, nem feltétlenül a másikkal szembeni bizalomhiányról van szó, de ki tudja ki hallgatózik esetleg, s ki tudja kit érdekelne, hogy az ismert kviddicses házaspár, Scarborough-ék mi célból vannak Londonban, vagy hogy kinek támadna kedve esetleg kihasználni, hogy a szülők előre láthatólag csak reggel térnek vissza.
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2010. 08. 17. - 13:02:49 »
+1

   

- Tudok egy keveset… - jegyzem meg enyhén csipkelődő kijelentésére, majd elégedetten dőlök hátra a székben. Ha lehetne, most nagyon finoman végigsimítanék arcának lágy bőrén, cseresznyepiros ajkain és elmesélném neki, hogy az a tapasztalat, mellyel rendelkezem már bőségesen elegendő a női lények megértéséhez. Már jönnek a bókok maguktól, már tudom mi az amit mondanom kell. Tény, sokan sokfélék, viszont a szívük és a vágyaik megegyeznek. És akármennyire is próbál egy nő máshogyan viselkedni, szíve akkor sem úgy reagál a dolgokra, mint ahogyan az esze szeretné. Persze ez ugyanúgy jellemző a férfiakra is. Egyszerűen ilyenek vagyunk mindannyian emberek. Csak vannak olyanok, akik teljességgel el tudják választani az érzelmeket az agy sugározta dolgoktól. Mint pl. én. Ezért nem vagyok én soha szerelmes és ezért nem hagyom, hogy egy nő megfogjon. Nincs értelme, csak bonyodalmat szül az egész. És most mégis… szinte érthetetlen okból, vagy talán csak azért, mert a lelkem egy icipici darabja leszakadt vevő vagyok rá. Vevő vagyok a velem szemben ülő lány minden bájára. Egyszerűen csodálatosnak tartom őt, a kislányos, természetes szépségét, mely annyira figyelemre méltóvá teszi a számomra.

- Furcsa? Mi furcsa? – kérdezem, majd térek vissza a kézcsók és suttogás utáni tartásba. Néha komolyan úgy érzem, hogy bizonyos dolgokra nem reagálok kellőképpen. Vagyis, vegyük ezt a lányt. Bókolok és próbálom bizonyos szintig a szépet tenni, és ő mégis teljesen úgy reagál, ahogy nem várnám. Persze mindezek dacára én is teljesen máshogy reagálok, mely innentől kezdve csak még groteszkebbé teszi az egész helyzetet. Kell nekem a számat jártatni, kell nekem magamról mesélni, meg arról hogy mennyire másmilyen vagyok a való világban! Mert ez nem is a való világ, ez csupán egy fantazma, az idő egy apró töredéke, melyben az álmok, a vágyak valóra válhatnak. És vicces, de nekem ez most jó! Nagyon jó! Szinte már görcsösen akarom, hogy a vágyaim beteljesüljenek, hiszen mi sem lenne jobb, mint édes csókokat kortyolgatni azokról a cseresznyepiros ajkakról.
Óhajaim hatására, melyek lejátszódnak az agyamban hamar elmosolyodom, majd hajolok ismét hozzá közel, csak hogy érezzem a bőréből szivárgó édeskés illatot.
- Igen, kedves vagyok! Szerinted miért vagyok kedves? Szerinted mégis milyen szerepet kaphatnál? – kérdezem meg, majd mikor a válasza megérkezik, hangosan felnevetek.
- Nem, én nem szeretnék neked epizódszerepet szánni. Egyszerűen nem vágyom rá! Hidd el, hogy a csodálatosan csillogó szemeid és ez az állandó pír… – majd ennél a szónál lágyan végigsimítok arcán – … annyira beleivódott a tudatomba, hogy ha akarnálak, sem tudnálak csak egy epizódszereplőként kezelni. És ha úgy kezelnélek… nos, neked akkor már régen rossz lenne… - sóhajtom, majd fogom meg az állát és emelem feljebb a fejét, hogy a szemembe nézzen. Nem teszek semmit erőszakkal, nem támadom le, egyszerűen csak lélektükreinek csillogását és azoknak zöld színét iszom be, minél többet és többet belőle. Hiszen ami szép és fenséges, az pont egy olyan dolog, melyet szabad megnézni.

Végül az utolsó kérdésemre is válasz érkezik. Csak hümmögök, mikor elmeséli, hogy nincs kedve egy mugli szálláshelyre menni. Még jó hogy nincs! Hát ő csak ne menjen egy ilyen korcsok lakta helyre. Igaz, itt is sok az elfajzott ember, de itt legalább itt vagyok én, aki bármikor megvédi. De egy mugli épületben? Ne mocskolja csak be magát egy ilyen dologgal. Nem való hozzá, egyáltalán nem!
- Megértelek, vagyis tudom miről beszélsz. – mondom, majd sóhajtok egyet, mintha teljes mértékig egyetértenék mindennel. Igazából tényleg egyetértek, csak inkább a hatalmas dühöt, izgalmat kell elnyomnom magamban, amit ez a mondat kiváltott. Vajon ha elmondanám neki, hogy mire gondolok, akkor jobb lenne? Nem hinném, hogy jobban kedvelne. Bár sosem lehet tudni, hogy kinek mi jön be, és mi tetszik. Mint ahogy az is teljesen újdonság, hogy nekem Ő! Hogy tetszik!
- Hát nem hinném, hogy ez a hely tele lenne a rajongóimmal, szóval egyáltalán nem kell félned, nem fog senki megtámadni. Egyébként pedig az már biztos, hogy én a mai napomat mindenképpen veled akarom eltölteni, és lehet hogy a holnapit is... ki tudja?! - villantok felé egy cinkos mosolyt, csak hogy lássa, egyáltalán nem csak a szórakozás az ami jelen pillanatban hajt.
Naplózva


Shaelynn Scarborough
Eltávozott karakter
*****


Hatodéves - Renitens Mosolykirálylány; DS-tag^^

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2010. 08. 30. - 11:00:07 »
+1

Nem tudja, hogy a válasz megnyugtassa-e, vagy épp most kezdje el gyorsan a menekülést keresni. Az, hogy ért a nőkhöz ugyanúgy lehet jó is, mint rossz. Ha ismeri a nőket, tudja, mit kell nekik mondani, esetlegesen nem csinál hülyeséget, hacsaknem szándékosan. De ha ismeri a nőket és tudja, mit kell nekik mondani, azt is tudja, hogyan lehet őket a legkönnyebben elcsábítani, annyira összehozni őket, hogy már ne is a valóságban érezzék magukat. A lány egyelőre egyáltalán nem tudja, mit is feltételezzen. Ajkát beharapva fürkészi az exmardekárost, mintha most próbálná kitalálni melyik csoportba is tartozik, legalábbis ő melyik csoportba sorolná. A gondolatok kavarognak a fejében, s ahogy egyre többet fürkészi a szőke arcát, egyre inkább kavarodnak össze a fejében az információk és már lassan azt sem tudja megállapítani, hogy mi az, ami valós és mi az, amit ő szeretne gondolni. Vesz egy nagyobb levegőt, de ezt hamar belátja, hogy hiba volt, mert a kocsmaszagtól a mosolya is inkább grimaszba fordul egy kicsit.

- Furcsa az érzést elképzelni. Nem vagyok épp az, aki jól érzi magát, ha sokan figyelik, de... a te esetedben, nem rémítene meg, ha egy teremnyi Te nézne engem. Még ha rémes is az előadásom - alapvetően képtelen nem elmondani az érzéseit, ha kérdezik válaszol. Kérdezték, bár nem biztos, hogy a legügyesebben festette le, ami most benne zajlik, vagy épp azt, amire rá mondta, hogy Furcsa. - és ez nekem furcsa - zárja rövidre, az amúgy hosszabbnak tervezett mondandóját és egy vállrántást tesz a végére. Tekintetét zavartan kapja el a hideg kékekről, talán azért, mert nem szeretné látni, ahogy kineveti. Most nem, pedig nagyon is jól tudja, hogy hülyeségeket hord össze, s most talán ő is jobban örülne egy erősebb italnak, mint a vajsöre, bár kétséges, hogy ez bármit is tisztítana a fején. Arra pedig semmi szüksége, hogy a nyelve még oldottabb legyen, így is félő, hogy ezzel a sok sületlenséggel hamar elveszíti a férfi érdeklődését. Talán nem kell megemlíteni, hogy ezt mennyire nem szeretné.
Az elsuttogott kérdésekre adott válasza megint olyanra sikeredik, amin a másik felnevet. Igyekszik mosollyal az arcán fogadni a szituációt, végül is ő sem komolyan mondta. Csak hallani akarja, hogy nem így van. Szívesen tartaná tekintetét az erősen kopott asztalon, de már csak azért is képtelen rá, mert Darren ismét közel húzódik hozzá. A lélegzete megint kihagy egy ütemet, hirtelen nehéz a légzésre is összpontosítani és figyelni is. Nem mellesleg még a nyakára is áramlik a meleg levegő, melytől megint egészen kilúdbőrzik. És akkor jön az érintés, amíg a hideg kéz végigsiklik a minden bizonnyal tűzforró arcon, levegőt sem vesz, a csillogó zöldek a hideg kékeket keresik, mintha onnan próbálna meg valamiféle erőt meríteni, hogy ne akarjon leolvadni a székéről.
- Szerintem is... - motyogja vissza, míg a hűvös ujjak az álla alá kúsznak, hogy az eddig is meglévő szemkontaktust semmiképpen ne bonthassa meg a lány. Ha akarná sem tudná, de miért van az, hogy amikor az ember a legkevésbé akar pislogni, akkor kezd el égni a szeme, s miért van az, hogy ilyenkor az ember ajka kiszárad? Nos ez utóbbi azért, hogy félreérthetetlen jeleket tudjon küldözgetni azzal, hogy megnedvesíti őket. Lassan, de gondosan tolja ki nyelvét épp csak annyira, hogy alsó és felső ajkát is felfrissíthesse. Az ő agyában azonban meg sem fordul, hogy csókra invitálja a szőkét, a kép mégis teljesen olyan.
- De... - kénytelen elmosolyodni, fejét nem húzza el, állát nem vonja ki a tartásból, élvezi a közelséget, még ha komolyan összpontosítania is kell arra, hogy ne felejtsen el lélegezni - ...térjünk vissza arra a részre, hogy nem epizódszerep.. - kuncog ártatlanul. Kár lenne tagadnia, úgyis elárulná magát, hogy nagyon is szimpatikus számára a válasz, és erről hallana is szívesen többet. - ...ezt kifejthetnéd - teszi hozzá bátortalanul, egy reszketeg sóhajt engedve Darren tenyerébe.

- Ez igazán ígéretesen hangzik... - jegyzi meg visszafogottan, pedig belül sikítani lenne kedve. Kicsit kótyagossá válik a feje, fel kell könyökölnie az asztalra, hogy ne alatta kössön ki hirtelenjében. Vigyora azonban felér egy fogpasztareklámmal, izgatottan csillogó szemei és doboló ujjai pedig árulkodnak a visszatartott érzésekről. Nagyobb levegőket kell vennie, így is nehéz lenyugtatnia magát. Vigyorogva emeli szájához az idő közben már kiürült vajsörös korsót, s fel sem tűnik neki, hogy egy kortynyi ital sincs már benne.
Naplózva

Darren White
Eltávozott karakter
*****


"A rajongó"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2010. 10. 17. - 21:28:13 »
+1


Hogy értek-e a nőkhöz? Nos igen! Hogy miért? Hát a tapasztalataim miatt. Ha ezeket a gondolatokat kimondanám biztos én lennék a legnagyképűbb férfi a világon. Azonban még szerencse, hogy nem kell kimondanom minden kis apróságot, ami átfut az agyamon. Helyette csak egy apró mosolyt küldök társalgónőm felé, és meredten az asztal lapjára bámulok. Igazából elmondhatnám neki, hogy pont úgy viselkedik mint a kislányok nagy része. Elmondhatnám, hogy pontosan tudom, mennyire zavarba hozom. De minek tépjem a számat? Miért fosszam meg a kezdeti rajongás örömétől? És ha már itt tartunk, miért is vonnám el a számtól a „falatot”, mikor annyira édes és bájos?

- Értelek! Bár az igazat megvallva, nekem is furcsa, hogy ezt gondolod! – mondom még mindig cinkos mosollyal az arcomon. Vajon szeretné, hogy ezt kifejtsem? Akarja tudni, hogy miért is gondolom ezt az egész helyzetet furcsának? Hiszen ha őszinteséget vár, akkor elmondom neki, hogy ő az az ember, aki hihetetlen bátorsággal besétált az oroszlán barlangjába. Hiszen nem is nagyon volt női lény az elmúlt időszakban, aki ilyen lelkesedéssel és könnyedséggel közeledett volna hozzám. Sőt! Nem nagyon akadt még ember ezen a világon, aki ennyire kedvesen meg szeretett volna ismerni. Oké, persze voltak rajongóim mindig is, hiszen akár akarom, akár nem, sok embernek megtestesítem a szőke herceget. Az más kérdés hogy nagyon sokan csak ezt a képet látják bennem, és fogalmuk sincs, hogy milyen szörnyeteget rejt ez a külső. De végül is, miért kellene ezt nekem mindenkinek elmagyarázni? Hiszen mindenki magának választja meg az utat amit jár… pont úgy, mint a sorsunkat.
- Csak azért, mert soha nem volt még ilyen kedves velem, és soha nem akarta még senki felajánlani egy beszélgetés után, hogy örömmel lejtene a kedvemért sok Darren szempár előtt. – mosolygom, majd húzom le az italomat.

Kezem a nyakára csúszik, ujjaim finoman játszadoznak a kósza hajszálakkal. Közelebb hajolok hozzá, szinte már megrészegedve szívom magamba bőrének kellemes illatát, puhaságát. Szíve vadul dobol, ütőere lágyan pulzál ujjaim alatt. Milyen jó is, ha az embernek vannak ilyen pillanatok az életében.
Közelebb csúszik hozzám, már-már remeg az érintésemtől, és pont annyira a vágyakozástól is, hogy még fokozzam ezt, és folytassam. Ajkait finoman megnyalja, ezzel is még kívánatosabbakká téve azokat és tényleg, nem kell sok, és én máris nem látok mást, csak cseresznyeszín száját, melybe pont úgy harapnék bele, mint egy mézédes gyümölcsbe. A varázs azonban nem tart sokáig, hiszen elhúzódik. Vagy inkább elengedem? Zavarát látva mosolyognom kell! Nem, nem kinevetem, csak egyszerűen viccesnek találom, ahogy elpirul, pont mint egy szűz lány… lehet hogy tényleg az?

- Kedvellek! Bírom a társaságod, és ha valakit érdemesnek találok magamhoz, akkor miért kellene eldobnom mindezt magamtól?! – felelem hetykén, majd kiürítem poharamat. – És egyébként is, ami jó és működőképes, azt folytatni kell.. – mondom, majd nézek rá kihívóan és nevetek fel hangosan, mikor remegő kezével a söröskorsója után nyúl azonban abban már nincsen semmi.
- Szerintem kérek neked még egyet, azt pedig add csak ide! – mondom vidáman, majd nyúlok a korsó után természetesen úgy, hogy eközben hozzá érjek.
- És ott, ott van valami… - mondom és mutogatok az orra felé, ahol az előbbi ivási kisérlet hatására megjelent egy apró kis habocska. Mivel igazából nem akarom még inkább egy ilyen miatt zavarba hozni, valami más megoldás mellett döntök. Ismételten előre hajolok, ujjammal lágyan letörlöm az apró kis sör maradványt, majd ha már úgyis ott járok, végigsimítok arcán és sejmes bőrén. A vágy ismét olyan hévvel önt el, mint az utolsó ilyen megmozdulásomnál. Óriási szemeket meresztve vizsgálom meg minden apró kis részletét arcának, csillogó szemeit, dús ajkát. Kezem a nyakára vándorol, majd onnan a tarkójára. Végül is minek fogjam magam vissza? És ha már zavarba jön így is, úgy is, akkor inkább ezért tegye ezt…
Úgyhogy nem teketóriázom tovább, ha hagyja, ha nem, megcsókolom…

Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 02. 23. - 06:42:30
Az oldal 0.169 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.