Szárnyas Vadkan

Egy kocsma Roxmortsban. Meglehetősen barátságtalan hangulatú épület. Megfordulhat itt mindenféle furcsa szerzet, a Roxfort diákjai csak ritkán látogatják. Tanulók általában csak akkor jönnek ide, ha valamilyen nyilvánosságot nem igénylő elfoglaltságuk van, netán ha súlyosnak számító házirendsértésre készülnek...
A csapos neve Abeforth Dumbledore.

Adaline Belmen   

Hol vannak már azok a dolgok, amikben eddig hittünk? Hol vannak a földön túli erők? Hol vagyunk mi?
Ujjaim körbefonják a pultra letett poharat, melyben az imént már másodjára rendelt lángnyelv whiskey hullámzik, mikor a pár székkel mellettem „támaszkodó” fickó, egy hatalmasat rácsap az öklével. Nem értem mit mond, pedig itt kajabál mellettem, kb. két méterre. Mégis szavai összemosódnak az elviselhetetlen bűz, és alkohol szag mámorával, melyet jócskán támogatott az utóbbi órában. Tudom.
Itt voltam.
Míg ő szinte holtra itta magát, én csak égő szemekkel bámultam a poharamban kavargó mézédes italt, vagy olykor az órára pillantva figyeltem mennyi ideje ülök már itt. No meg azt, hogy kedves barátunk egységnyi idő alatt, hány rövidet dob be magába.
Az előbb említett felállt, majd dalolászni kezdett – ordítozni kezdett – amire pupilláim kitágultak, és ujjaim akaratlanul is rátámaszkodtak orrnyergemre. Aprón sóhajtottam magamban, mikor belekortyoltam az italomba. Azt hittem a mézédes méreg elég lesz hozzá, hogy elviseljem a körülöttem megszületett eseményeket, de tévedtem. Nagyon is. Ennyit a tanítási idő után eltöltött, idilli, kora estéről. Bár, lehet, hogy túl nagy kérés lett volna, hogy végre szótlanul eliszogassak magamban, ha már nem találok jobb társaságot.
Tekintetem, még csak egy pillantást sem vet, rá. Nem. Semmi szükségem arra, hogy belém kössön, kötözködjön, vagy egyéb. Ez nem gyávaság, csak értelem. Ami ezen a helyen sokaknak nincs meg. A csapos lassan, de biztosan tessékeli ki az ismeretlen iszákost az utcára, aki elfogadva helyzetét, meg sem próbál ellent mondani. Nem is tud. Ahhoz, már réges-rég elitta az agyát. Újra belekortyolva italomba, szemem a falon kattogó órát kezdi fürkészni. A furán kifaragott mutatót, a cirkonyás betűket. Az ember minden másodpercben öregebb lesz egyel, de mire észre venné, már újra és újra öregebb lesz. Talán az emberek ezért is nem foglalkoznak az idővel. Szemeim ráugranak a csuklómra, melyen csupán a szíj nyomai látszanak.
Csak tudnám, hol hagytam el az órámat…

Csipp…
Csöpp…
Hallatszott apró könnycseppek nesze, ahogyan földet értek a rideg kövön. Egy lány kullogott a sötétben, fejét leszegve emelte monoton módon lábait felváltva. Hosszú, világosbarna hajkoronája kiengedve díszelgett, rakoncátlan tincsei ide-oda csapódtak. Egynéhányuk a hölgyemény arcát érintette, azon szálak pedig hirtelen nedvessé váltak. Ezen történés megfejtése nem igényelt komolyabb agymunkát, a kis Griffendéles hamvas orcája könnyektől ázott, így húzva maga után egy halovány csíkot a földön, mikor a cseppek elhagyták állát.
Ő aga sem tudta, miért van így letörve. Csupán abban volt biztos, most nyüzsgésre van szüksége maga körül, de úgy, hogy mégse mindenki őt lesse. Erre a legalkalmasabb helynek egy kocsma ígérkezett, hol senki sem törődik az ő bánatával. Az emberek azért mennek oda, hogy visszanyerjék jókedvüket, maguk mögött hagyják a szomorúságot az ajtó becsapódásával. Sosem ivott igazán, mindig megbízható, rendes lány volt. Igen, Hannah Whitney nem tartozott azok közé, akik részegséggel próbálnak népszerűvé válni, számára ezek értelmetlen apróságoknak tűntek. Ő azért ült össze esténként alkalomadtán barátaival, hogy érdeklődjön hogylétük felől, beszélgessenek órákon át, nem pedig, hogy másnap macskajajjal küszködve jusson el a mosdóig, s a múlt éjszakai vacsora maradványainak viszontlátása közben azon töprengjen, mi is történt tegnap. Ez az este azonban különleges volt, természetesen rossz értelemben. El volt keseredve, nem volt kedve senkivel sem csevegni, azt szerette volna, hogy hagyják békén. Felzaklatta az elmúlt időszak, a tanév szörnyűségei, az iskola elzüllése… minden! Egyszerűen csak ki szeretett volna lépni megszokott kis világából, fényes mosolyát egy pillanatra tovahajítani, s szája szélét végre legörbíteni… csak egyszer.
Léptei szaporábbá váltak, arcáról nem hullt a földre több könnycsepp. Úgy tűnt, kezdi összeszedni magát, de ez egy okból kifolyólag történt csupán, közeledett Roxmorts pislákoló fénysugarai felé. Nem volt túl elhagyatott az utca, így próbált emelt fővel, nem kisírt szemek benyomását keltve besétálni a Szárnyas Vadkan ajtaján. Mikor hozzáért a kilincshez elkapta egy szörnyű megérzés, tudta, nem kéne belépnie, inkább gyorsan hazasietni, de késő volt. Elszántsága győzedelmeskedett józan esze felett – mint mindig – és betért az alkoholszagtól bűzlő kocsmába.
Amint körbenézett, odaballagott az egyik szimpatikusnak vélt, falhoz közeli asztalkához, majd lehuppant a körülötte fekvő székek egyikére. Szüksége volt egy percre, hogy tudja, miért is van itt, de hamar elhessegette kétségeit. Hátradőlt, úgy látta legjobbnak, ha még egy kis ideig nem rendel semmit, csak bámul ki a fejéből, élvezi a körülötte kiáltozó, kacagástól majd’ megfúló vendégek arcáról sütő mérhetetlen jókedv minden egyes morzsáját…

[Hannah Whitney___________________________]

Hannah Whitney
___________________________

   Rosszabbat vártam. A diákok félnek, majdhogynem rettegnek bármit is csinálni. Őszintén szólva, azt vártam, hogy hőbörögni fognak, lázadozni, és mindennap szét kell szedni egy mardekáros egy másik társától, aki nem viseli a zöld színeket. Nem csalódtam, épp ellenkezőleg, örülök, hogy így alakult eddig. Jobb félni, mint megijedni. Nagyon bölcs mondás, épp ezért nem is bízom el magam. Nem tudhatom, hogy alakul majd később a diákélet - na meg persze, a tanárokon is rajta kell tartanom a szemem - , és nem is sejthetem, hogy a diákok szövetkezetekbe tömörülnek, amit nem engedhetünk, hiszen az akár lehet az iskola ellen, a Halálfalók ellen, a társadalom ellen, azaz a Sötét Nagyúr ellen. És ez bizony nem helyes, ugye?
   Még ha eddig kellemesen csalódtam a diákok úgymond "nyugodt" viselkedésükben, nem felhőtlen az életem még a kényelmes kastély falai között sem. Nem igazán tudom, hogy mit képzeltem, amikor azon gondolkoztam vajon Emma megjelenik-e a tanévnyitó vacsorán. Nem nagyon hangoztattam, hogy a Roxfortba készülök Inspektornak, sőt nem is érintkeztem a húgommal, hála neki és a hisztijének. Nem tudhatta, hogy itt leszek, de akkor most miért nincs itt? Talán már nem tartja biztonságosnak? És különben is mi lesz a tanulmányaival? A RAVASZ-t csak úgy kihagyja? Mégis mit képzel? Ha lesz szabadidőm, illetve tanítási szünet, nyomban elutazom és nem érdekel hány embert kell elállítanom az utamból, vagy hogy kik lesznek azok, meg fogom találni Emmát.

   Akár most is mehetnék, hiszen szabad vagyok, de nem szívesen hagyom el az első hónapban még az iskolát, így kénytelen voltam a birtokon belül maradni. Semmi kedvem sem volt a kastély falaiban rostokolni, így úgy gondoltam járok egyet a közeli faluban, Roxmortsban. Sokat jártam még ide évekkel ezelőtt, de még mennyit! Paullal, Edwarddal, Katetel... Valahol mélyen sajnálom, hogy vége lett a roxfortos éveimnek, de ennek is el kellett következnie. Előbb vagy utóbb.
   Egy elegáns nadrágban, illetve egy ingben feszítettem a falu főutcáján. Bár nem volt még nagyon hűvös, még nyárhoz képest sem, de nem volt melegem. Szellő is fújdogált, így jobbnak láttam betérni valahova. Gondolkoztam, hogy vajon vegyek egy érdekes könyvet, vagy csak igyak valamit, esetleg mindkettő. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy iszok valami frissítőt, és utána beugrok a könyvesboltba. Tapasztalatból tudtam, hogy a Három Seprű nem a magamfajta "tanároknak" való. Vagyis Lumpsluck is odajár, de attól még nagy a nyüzsgés, és telis-tele van diákokkal, akik sugdolóznak, esetleg idegesítően bámulnak. A választás a Szárnyas Vadkanra esett.

   Amint átléptem a helység küszöbét, orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. Egy gyors fintorral "lenyeltem" a szagot, és hely után kutattam. Végül nem üres helyen akadt meg a szemem - ami tömérdek volt -, hanem az egyetlen ápoltnak mondható személyen. Semmitmondó tekintettel odabattyogtam a pityergő lányhoz, és leültem mellé, kényelembe helyeztem magam, nem szóltam semmit. Csak ültem, mintha senki nem lenne az asztalnál rajtam kívül. Nem is néztem a szemeibe, zavartalanul elvettem a koszos, megtépázott itallapot, hogy megnézzem, mit is igyak.

Kirk Cieritt

- Váú! Állj meg cica!
De a tűsarkú félzsizmába bújtatott lábak nem állnak meg.
- Cukorfalat! Gyere ide! Nem harapok!
A vörös loboncos fiatal lány nem torpan meg, mint aki meg sem hallotta a részeg férfi ordítozásait halad előre az úti célja felé. A kezdetben még kecsegtetőnek tűnő szavak pedig egyre jobban kezdenek elfajulni míg a végén már több arra járót is megbotránkoztat.

Nyílik a Szárnyas Vadkan ajtaja és belépek. Gyűlölöm, mikor ilyen faragatlan senkik hiszik azt, hogy megkaphatnak. Engem. Jó vicc... Az a részeg marha megérdemelte volna, hogy a képébe küldjek valami édes kis átkot. Gyűlölöm. Egyszerűen gyűlölöm, hogy a férfiak ilyen alpáriak tudnak lenni, csak mert egy kicsit kihívóbban van felöltözve egy nő. De Merlin szerelmére, mi kihívó egy miniszoknyában? Az öltözékem tökéletesen tükrözi a koromat. Egy bézs színű boka felé érő tűsarkú csizma, melyben piros cipőfűző van, egy tört-fehér zokni, mely kilóg a cipőmből, egy farmer mini, egy fahéjszín selyem bő varrású felső és egy bordó bőrdzseki, melyre egy bézs kötött sálat csavartam és egy hozzáillő kötött francia sapkát húztam... szerintem ebben nincs semmi szajhás. Az pedig aki, így gondolja azt vigye el Tudjukki...
Duzzogva és morogva sétálok oda a pulthoz, hogy kérjek magamnak valami csillapító finomságot, mikor az a dúvad aki az előbb már nem egy gusztustalan megjegyzést tett a domború idomaimról, kicsapja az ajtót. Egyetlen egy pillantást vetek csak rá, majd visszafordulok, hogy végre rendelhessek.
- Egy kávét kérnék tejjel, két cukorral és whiskyvel - adom is le határozottan a kívánságomat a csaposnak, aki meglehetősen ferde szemmel néz rám, hisz mit akar itt egy magamfajta lányka ebben a viharvert kocsmában? De az az én titkom.
- Elmúltam tizenhét, ha esetleg ez a gond - sietettem a kiszolgálásomat.
De alig tudtam befejezni a mondatom, mikor az az állat, hátulról a combjaimra csúsztatja a kezét és hozzám dörgölőzik, miközben próbál a fülembe suttogni.
Fúj, de büdös! Egy pillanat alatt leugrom a székről, ami nem kimondottan volt jó ötlet, mert a részeg fickó minden bizonnyal rám támaszkodott, mert ahogy én mozdultam ő dőlt el. A pech csak az volt, hogy felém.
- Látod cicám, nem szabadulsz tőlem!

[Puck]

Puck

Nyomokban trágár beszédet is tartalmazhat

Előzmény

- Mondd meg hol van!
- Rohadj meg!
- Megmondod vagy megöllek! Ennyire egyszerű ez az egész szívem … vagy tudod mit? Nem is téged, hanem a drága férjed! Mit szólsz?
- Miért teszed ezt?
- Mert ilyen a vérem…
Közelebb hajol a vékony nő a székhez, mágikus kötelekkel bilincselt asszonyhoz. Carrie Frieds a húszas évei végén járó, alapvetően szép vonásokkal megáldott nő volt, de most, az arcába hulló izzadt hajcsomók, és vércseppek, elmosták régi szépségét. Nem mellesleg a férje a Főnix rendjének tagja. Ami igazán fontos információ.
- És most szépen mondd meg nekem, hogy hova rejtettétek el a kulcsot!
- Nem mi voltunk…
- Nocsak, végre csicsereg a madárkám?
Még közelebb hajol, forró nyelvével végigszánt Carrie rémült arcán, lenyal egy vékony vércsíkot. Jólesőn nyom egy csókot meggyszín szájával a helyére.
- Csicseregj madárkám, csicseregj, akkor lehet, hogy Te is életben maradsz!
Suttogja a fülébe, miközben pofátlanul belefészkeli magát a nő ölébe. Most, hogy ilyen meghitt a kapcsolatuk, remélhetőleg, már nincsenek titkaik egymás előtt.
- Raphael …
- Hmm, nocsak, nocsak. Raphael. Mondd csak, mit kell tudnom erről a bizonyos Raphaelről?
És Carrie mesélni kezd. Régi ismerősei ugyanis férjével a férfinak. Mesél. Olyan részletekig mesél, amiről Monique álmodni sem mert, egyik kéjes, véres álmában sem.
- És most akkor ugye életben hagysz és a férjemet is?!
- Még meggondolom!
- De…
- De mit?
- Megígérted! Isten verjen meg! Megígérted!
- Mit vártál egy halálfalótól?
Kérdezi csendesen és gonoszan. Nincs több kérdése. Mindent tud ami hasznára lehet, talán még többet is. Neki csak a kulcs kell, ami egy poros házat nyit Old Brooksban. Ott pedig bizony megtalálja a bájital receptet, ami kell neki. Réges régen ugyanis egy bájitalkészítő lakta a házat.
Raphael pedig sikeresen ellopta a kulcsot is, egyik betörésénél. Ki hitte volna, hogy ilyen véletlen egybeesések is vannak?
- A te apád ugye Daniel?
- Fogd be!
- Hatalmasat csalódott benned!
- Nem menekülsz!
Megragadja, pálcájának végét erősen, szinte már-már túl erősen nyomja a nő halántékához.
- Rosszabbat teszek veled, mint a halál!
- Mit akarsz csinálni?!
- Exmemoriam!

A Szárnyas Vadkan felé vezető utcán a hóban egy húszas évei végén járó nő lépdel. Szőke haja kontyba fogva, arcán szinte semmi smink. Carrie Frieds mindig is a természetes szépség híve volt.
Fázósan húzza magán össze fekete szövetkabátját, bár tudja jól, hogy percekkel később, úgyis leveszi a melegben. A kocsmák már csak ilyenek. Melegek, büdösek, tele vannak iszákos disznókkal. De tökéletes helyszín ahhoz, hogy egy rég látott ismerőssel beszélgethessen. Ma dél körül küldött egy baglyot Raphaelnek, hogy muszáj találkozniuk. Fontos. A férjéről van szó.
Nyílik a kocsma ajtaja, egy pillanatra csend lesz benn, majd másodpercekkel később ismét a jól megszokott zaj öleli körbe a nőt. Gyorsan körbepásztázza a helyet, talál is egy üres asztalt. Kissé idegesen szorítja össze kezeit. Két vajsör.
Nagyon reméli, hogy Raphael nem késik, ugyanis a százfűléfőzet hatása sem tart örökké. De ahhoz éppen elég, hogy megtudja, hogy most hol is van az a bizonyos kulcs. Carrinek talán előbb elmondja, mint Moniquenak. Ha pedig mégsem így történne, akkor Carrie is, a férje is, illetve Raphael is meghal. Micsoda szörnyű tragédia volna!
Tik-tak … ketyeg az óra. Ideje, hogy belépj azon az ajtón Puck!

[Jó voltál.]

Az új testet öltött gonosz.

   A nő teste egyenletesen mozgott alattam, ahogyan az enyém is. Igazándiból elég furcsa, ha az ember szex közben ezt figyeli, de ha valaki már annyiszor csinálta, mint én,  – ma csak harmadjára – akkor annak el lehet nézni, nem? Gyönyörteljes nyögéseink összeolvadva szakították meg a szobában lágyan szóló muzsika hangját. A régi gramofon, mely családi örökség volt, halkan kattogott az idő nyomta súly alatt. Bizony, már nem sok volt hátra neki… vagy csak betegeskedett? Talán a gazdája, valami szokatlant művelt vele? Nem, nem a megszentségtelenítésre gondoltam, hanem a gépezet szét-, majd újraszerelésére. Raphael Rhodenbarrnak, vagyis nekem – nem tudom, néha miért gondolkodok magamról úgy, mintha nem is én lennék, furcsa - bizony rejtegetnivalóm van, és jobbnak találtam titkaim a régi gramofonba dugni. De erről jobb mélyen hallgat. Erről nem beszélhetek senkinek, mert ez nem szabad, hogy kitudódjon.
   Ez volt ma a harmadik kliensem, s őszintén szólva már kicsit kimerült voltam, de a szexet változatlanul élveztem, szeretem a munkám, ehhez kétség sem fér. És száz százalékig biztos voltam benne, hogy a holnapi napot szabadnappá nyilvánítva, lazítással töltöm. Szex mentesen. De a mai vendégek nem tűrtek halasztást, főleg nem Ariel, vagyis a hölgy, aki épp ebben a pillanatban nyögte az utolsókat, s rá pár másodpercre én is „megérkeztem”. Ariel fiatal volt, zsenge, és gyönyörű nő, jó humorral, és istenadta tehetséggel, a szexhez. Egy olyan nő volt, akit egy magamfajta férfi nem szalasztott volna el. Csak egy bökkenő volt, méghozzá Ariel dúsgazdag férje, aki – bár tudtán kívül, de – a mi kis heti háromszori összejöveteleinket pénzügyileg finanszírozta, és ezért hálás lehettem a férfinak. De a nejének – aki az egyik legjobb törzsvendégem volt - méginkább.

   A baglyot akkor láttam meg a konyhaablakomban, mikor kávét csináltam a nőnek. Rövid ideig elgondolkodtam rajta, vajon mióta lehet ott, de aztán gyorsan kinyitottam az ablakot, s beengedtem. Általában sosem csukom be, hogy a mágikus úton érkezett posta akadálytalanul megérkezhessen, de amióta azt a bizonyos kulcsot rám bízták, nem lehetek elég óvatos. Igaz, a házat a legprofibb mugli riasztóberendezéssel, és egy csomó védőbűbájjal szereltem fel, de a saját példámból tudom, ezek kijátszhatóak.
   Amíg a kávé készült, a megszokott nyugalommal bontottam fel a levelet. Gondoltam, csak a szokásos munkaajánlatok, netalán előre elküldött karácsonyi üdvözlőlapok, bár addig még egy hónap hátravolt. De egyik tippem sem jött be. A levél szerint szükség van rám, este, a Szárnyas Vadkanban. Az órámra pillantottam. Arra számítottam, hogy máris késésben leszek, hiszen tőlem ez már megszokott lenne, de ismét tévedtem. Még volt fél órám. Igen, ez a munka kissé elhúzódott, de Carrie Frieds sosem volt szívbajos asszony, tud rám várni, amíg én itt elvégzem a dolgom. Talán megváratom, de stílusos leszek, az ellen nem lehet panasza.  

   Ariel még mindig meztelen volt, mikor beléptem a szobába, kezemben két bögrével. Ahogyan én is. Ritkán iszok kávét délután, de úgy látszik hosszú estének nézünk elébe.
- Jó voltál. – hajolok le hozzá, s szájon csókolom. Nem hiába ő a kedvencem.
- Jó? – visszhangozta, kissé kelletlen hangnemben. Tudtam mire vár, de csak szemforgatva megcsókoltam. Újra.
- Isteni. – suttogtam, pár centire elhajolva arcától. Végigsimítottam szépen ívelt, karcsú testén, s a mézédes ajkak közé haraptam. Csak pár perce fejeztük be, de bennem ismét feléledt a vágy. Ő pedig egy szóval sem ellenkezett.

   Fél óra késéssel léptem át a Szárnyas Vadkan kopott küszöbét, mely felett nem csak az évek, hanem azoknak legsötétebb szereplői is megfordultak. A kocsma persze ezúttal sem mondott le alkoholtól, s mocskos múltú alakoktól bűzlő jellegzetes aromájáról, de már rég nem zavartattam magam emiatt. Egy sötét farmer, szürke izompóló, felette kockás pamuting, afelett pedig vastag bőrdzseki volt rajtam, melyről csurgott a víz. Odakint ugyanis – csupán a változatosság kedvéért – esett.
   Mosolyogva néztem körbe a fogadóban, s pár embernek még biccentettem is. Jól tudom, hogy fél Roxmorts egyenesen gyűlöl, de most valahogy igyekeztem ezt a tényt a háttérbe helyezni, és kedvesen mosolyogni. Nem könnyű, ha az emberről mindenfélét beszélnek. Amik egyébként igazak, de hát na. A szokásos magabiztossággal indultam el Carrie felé, aki ezúttal is csinos volt. De kicsit konzervatív, a helyében többet mutatnék, ha már van mit.
- Szervusz, Carrie! – köszöntem neki halkan. Levágódtam egy székre, vele szemben, s lábam a mellettem lévőre dobtam. Igaz, csurgott a víz csizmámból, de annyira nem érdekelt. Fő a kényelem, aztán meg pont itt teremtenének le azért, hogy összepiszkítom a berendezést? Ennél jobban, hova?
- Jól nézel ki. – mondtam, kis mosollyal, majd megragadtam az egyik – feltételezem a nekem rendelt – korsó fülét, a nő szemébe néztem, majd a magasba emeltem az italt. – Igyunk erre! – nem kiabáltam, sőt, nem is állt szándékomban, hogy mindenki hallja. Csak ő. Miután túlestem ezen a kis szertartáson, s egyelőre elégnek véltem a bevitt vajsör mennyiséget, ismét a nőre néztem. Ezúttal nem mosolyogtam, sőt, tekintetem csöppnyi aggodalomról árulkodott. – Jól vagytok? – Carrie Frieds-et és családját már régóta ismertem, és nem lenne túl jó, ha bármelyiküknek is baja esett volna, s most hozzám fordulnának segítségért, a temetést illetően. Ők azok a fajta emberek voltak, akik inkább csak keseregtek rossz munkahelyük és keresetük miatt, nem pedig azok, akik tettek egy számukra jobb jövő érdekében. Ennek ellenére szimpatizáltam ezekkel az emberekkel. Bizonyos szinten.

I wanna do bad things with you.

Ilyen nincs! A boszorka azt hinné, hogy ha már legalább megfelelő embert kínoz meg, majd tépi meg a haját, akkor a fárasztó munkája megér annyit, hogy időben megjelenjen a férfi, főleg, hogy egyik ismerőseként van jelen.
De nem. Ennyi tiszteletet sem kap a másiktól. Hát nem tudja, hogy egy hölgyet nem illik megváratni? Mi lesz Raphael? Máris rájöttél volna a titkokra és inkább segítségért futottál? Ugyan … bár lehet, hogy édesebb lenne a halálfaló számára akkor a játék! Hiszen ha több élettel játszhat egyszerre az maga a mennyország! A földi pokol leggyönyörteljesebb pillanata.

Ideges. Ujjai megállíthatatlanul dobolnak a korsó oldalán. Legszívesebben már vagy 6 Cruciot osztott volna ki a részeges banda tagjai között. Milyen furcsa, hogy számára nem bók az, ha úgy dicsérik, mikor valaki más testét ölti magára. Mint maga a Sátán…ezer és ezer alakja van.
Húsz perce üldögél a helyén. Szerencséjére elég erős főzetet készített, így még van ideje. Dupla adag, dupla hatás. De nem szeretné megvárni, hogy haja ébenszínűvé változzon tincsenként, a szürke szemek pedig, őrülten izzó bársonyos íriszekké.
Egy pillanatra eljátszadozik a gondolattal, hogy milyen arcot vágna Raphael és magában igazán jól szórakozik. Talán ezzel próbálja elűzni az idegességét, ami olyan, akár a rémes lidérc. Addig kísérti, amíg be nem adja derekát neki. Míg igent nem mond a forró táncra.

Nyílik a Vadkan ajtaja.
Látta fotón a férfit, így nem nehéz felismernie, főleg azt az átkozott mosolyát. Igen. Carrie elmondta, hogy mivel foglalkozik, hogy milyen a stílusa, még a kedvenc italáról is regélt. Ha az embernek halálfélelme van, akkor bármit megtesz annak érdekében, hogy életben maradjon. Ezt nevezik túlélési ösztönnek. Csak egy aprócska reménysugarat kell nekik villantani és bármit megtudhatsz. Kár, hogy szegény Carrie már semmit sem tud. Eszméletlenül fekszik házuk padlásán. Azonban nem ez a legkisebb problémája. Ha felébred, fogalma se lesz róla, hogy ki ő. Az egész életét elvette tőle a halálfaló aki most Raphaelre veti ki a hálóját.
- Szia Raphael! Örülök, hogy eljöttél!
Kezdődhet a színjáték. A függönyt elhúzzák, az igazi alakítás itt és most veszi kezdetét. Talán aggódó arcot kéne vágni? Kissé összehúzza szemöldökét, ajkait lebiggyeszti, a korsót szorongatja.
- Nagy baj van Puck…nagyon nagy baj és nem tudom mit kéne csinálni.
Még jobban összehúzza a szemöldökét, ajkait még jobban lebiggyeszti és igen, jöhet a finálé. Kicsordul egy könnycsepp a szeméből. Keze előrekúszik, ráteszi tenyerét a férfi kézfejére.
Próbál annyi de annyi kétségbeesést belegyömöszölni azokba az apró szemekbe, hogy szinte kicsordul belőlük. Mindig is jó volt a színészkedésben. Nincs azonban túl sok ideje már.
- Rick bajban van. Emlékszel még a …
Itt lehalkítja a hangját, suttogva folytatja.
- A kulcsra?
Hatásvadász csend. Várja, hogy a férfi szemeiben felgyúljon az a bizonyos tűz. El akarja érni, hogy lobogjon benne a tűz. Ha nem ebben a nyomorult testben volna, akkor arra vágyna, hogy a szenvedélytől táguljanak ki a pupillák. Így azonban be kell érnie azzal a fránya kis tűzzel. Micsoda csalódás!
- Szükségünk lenne rá. Ricknek az a feladata, hogy elhozzon onnan valamit. Annyira féltem Puck. Annyira félek, hogy valami történik vele. Megvan még ugye?
Lehajtja fejét. Mikor felnéz, szinte könyörög.
- Anélkül öngyilkosság volna! Könyörgöm, mondd, hogy még meg van!
Elhalóan motyogja a szavakat. Mintha megformálni is nehezére esne őket. Fantasztikus! Sose alakított még ennyire csodálatosan! Reméli, hogy Raphael is értékeli majd, ha odajutnak. Hogy megtapsolja majd a boszorkányt. Már amennyiben túléli.
Az idő fogy.
Tik-tak. Tik-tak. Ketyeg az óra.
- Kérlek szépen Raphael, vigyél el a kulcshoz!
Vajon mind ez megteszi a hatást? Sose hibázott még ilyen helyzetben és nagyon reméli, hogy nem most kell elkezdenie.
Sétálj bele a csapdába! Légy egy újabb áldozat! Mentsd meg a nőt azzal, hogy elhiszed a történeteket. Vajon mindent úgy tett, ahogy Carrie tett volna? Volt bármi különbség is? Akár csak egy szemrándulás? Ezért olyan izgalmasak ezek a munkák. Nem tudni, hogy megfelelő-e az, amilyen helyzetet megteremtünk.
Az adrenalin a nő ereibe szökik. Vágyik a férfi félelmére, hogy végre hadd érezze. Vágyja a csókot, amit halála előtt kapna tőle. Oly mohón vágyik a fájdalomra. Ó igen. A fájdalomra.
Lépj egy nagyot a sakktáblán Puck! Hadd legyen végre sakk-matt.
 

[Még megvan, Carrie, de te is jól tudod, hogy nem adhatom oda senkinek. Sajnálom, ami Rick-kel van, de ha ekkora a baj, szólj Kingsley-nek, ő majd segít. Én csak egy egyszerű betörő vagyok.]

Akkor gyerünk, törj meg!

   Rick Frieds- et még azelőtt ismertem meg, hogy csatlakoztam volna a Redhez. Nem, nem az ő hatására csatlakoztam, egyébként sem lehet olyan könnyen befolyásolni, mindig is saját, szilárd elképzelésem volt a dolgokat és a világot illetően. Nem vagyok sem kétszínű, sem érzelmileg ingatag. Sőt, még zsarolni sem tudnának. Na, mindegy is, Rick Frieds épp egy hirdetést adott fel, mégpedig nekem, mikor Barnabas barátomnál tettem látogatást a prófétánál. Mr. Pellenger, a legkeresettebb mágikus napilap főszerkesztője nem örül, ha munkahelyén látogatom meg, pedig nem vagyok a felesége. Annyi, hogy nem tudja elviselni, ha az alkalmazottai előtt hozom szégyenbe, ami szerintem nem is olyan cikis. Néha azért ő is lazíthatna egy kicsit. Mindenesetre semmi baj vele, ahogyan Rick-kel sem, nyugalom, nem homokos a csávó, csak egy kis gruppenre vágyott, és ez is teljesen rendben lenne, habár pszichológusok vitatkoznak róla, hogy ez gyakorlatilag megcsalás-e. Annyit tudok mondani, hogy az esetünkben bizony az, mivel Ricknek esze ágában sem volt a nejével és velem kefélni. A férfi egy csinosabb, fiatalabb nőt hozott, s én jó pénzért vállaltam is a munkát. A mai napig nem tudom, a férfinak miből futotta rám, de nem is az én dolgom. Ja, és Rick Frieds borzasztóan lekötelezve érezheti magát, hogy ezt az egészet titokban tartom a felesége előtt. Hogy kicsit morbid, hogy megvolt annak a nőnek a férje, aki itt ül velem szemben, és akinek az említett férfi több gyermeket nemzett? Hozzászoktam. Hisz ez az egész csak megszokás kérdése. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezzel Carrie nem értene ennyire egyet. Mondjuk most nem is úgy nézett ki, mint akit érdekelne az ilyesmi.
    Kicsit ki volt bukva, nem volt túl ünneplős hangulatában, így én is félretettem mosolyom, s bár ilyenkor mindig kicsit viccesnek éreztem magam, és a szituációt, próbáltam komoly fejet vágni. Jó, tudom, hogy ez tőlem szokatlan, sőt, talán lehetetlen is, de próbálkozni lehet. Főleg, hogy ha egy hölgy sír, akkor a legtöbb férfi feszengve érzi magát. Hát én nem, sőt, Carrie könnyeit nem találtam őszintének, és most lehet bennem kételkedni, de sokévnyi tapasztalat van mögöttem. Egy színész majdcsak felismeri már a különbséget az őszinte, és a tettetett sírás között. Egyébként Carrie Frieds gyűlölt mások előtt sírni, szóval nagyon nagy lehetett a gond, és a kérés, mellyel készült, ha már ehhez az eszközhöz folyamodott.
   Ahogyan keze kezemhez ér, lenézek összefonódott ujjainkra, s pár percig komolyan számba veszem a lehetőségeket, vajon mitől bukhatott ki ennyire szerencsétlen asszony, de nem sokat kell agyalnom, s várakoznom, közli ő azt magától is. S már megértettem, ez az erős asszony, miért engedte szabadjára feleslegesen könnyeit. Mert, hogy teljesen feleslegesen próbálkozik, ez nem vitás. A megbízásom az, hogy a kulcsot őrizzem, egészen addig, amíg maga Kingsley nem jön érte. Akkor aztán szétszedem az amúgy is halálra ítélt, ősrégi gramofont. Sajnálom Carrie, de ezt buktad.
   A szemembe néz, de változatlan arckifejezéssel nézek vissza rá. Amolyan „sajnálom, de azért gondolkozok…” félével. Igazándiból nem tudom mit mondjak neki, mert azt nem mondhatom, hogy jó, ám legyen. Mert nyilvánvalóan nem, nem ezt az utasítást kaptam, és egy nő kedvéért, vagy nem is, ezek szerint Rick kedvéért nem adhatom oda bárkinek a kulcsot. Főleg nem Carrie-nek, aki nem is Rendtag, ennek ellenére piszok sokat tud, mert Rick egy papucs, és szinte mindenről beszámol neki, természetesen a félrelépések elhallgatására már van elég bátorsága. Gyáva egy alak, de jó ember.
   Kezem elhúzom Carrie keze alól, s összekulcsolom ujjaim, mellkasom előtt. Gondolkozok, de nem a kérés megtagadásán, vagy teljesítésén, hanem azon, mit mondjak, végül teljesítem egyetlen reális, s teljesíthető kérését. Ha már könyörgött, hogy mondjam.
- Még megvan, Carrie, de te is jól tudod, hogy nem adhatom oda senkinek. Sajnálom, ami Rick-kel van, de ha ekkora a baj, szólj Kingsley-nek, ő majd segít. Én csak egy egyszerű betörő vagyok. – vonok vállat. Nyilvános helyeken nem szívesen hangoztatom az eszkortot, noha a betörő sem a legjobb választás. De nem beszélek hangosan, a nő meg tudja, miből egészítem ki egyébként is megfelelően magas fizetésem. – Tényleg őszintén sajnálom, de nem tudok segíteni. Beszélj Kingsley-vel. Majd ő rendelkezik a dolgokról, és ha úgy ítéli meg, hogy kiadható, akkor majd odaadom. – a szemébe nézek, arckifejezésem rideg. – Neki.
   Most kedvem lenne nevetni. Mondtam már, hogy nem bírom a halálosan komoly helyzeteket?
   Talán kicsit kegyetlennek tűnhetek a nővel szemben, és valóban sajnálom is, de amit nem tehetek, azt nem tehetem. Nem vagyok valami felelősségteljes ember, de ez most valóban komoly, és ha kell, tudok vigyázni dolgokra. Ha már az erényemre nem sikerült.
   A nő újabb kérlelésére nem tudok mit tenni, csak finoman megcsóválom fejem, s inkább körbenézek a kocsmában. Tudom, hogy Carrie Frieds és férje szrban vannak, de azt is tudom, hogy nem adhatom oda a nőnek a kulcsot, nem beszélhetek neki róla, és megmutatni sem mutathatom. Egyébként is, azt a gramofont kész művészet szétszerelni úgy, hogy utána normálisan összerakhassam, egyszer már végigcsináltam, újra nem akarom, csak egy kis kulcsnézegetésért. Az én időm is pénz, nem csak másoké, ráadásul az enyémet többnyire meg is fizetik.
   

[Brandon]

Brandon

Körbetekintett azokon a mihaszna naplopókon, akik minden bizonnyal nap mint nap órákat töltenek ezen az alkoholtanyán, mely jóformán ontja magából a sörszagot. A helyet egy szóval lehetett volna a legjobban jellemezni: fertő. A Hannah által keresett megnyugvást azonban valamiféleképpen mégiscsak elhozta… senki sem bolygatta, nem szóltak hozzá, nem kérték a segítségét, nem próbálták felvidítani. Kiélvezhette a magány édes perceit, melyben ez idáig nemigen volt része. Nem mintha ez olyan borzalmas volna, de néha igazán megszabadult volna mindattól a tehertől, melyet hátán cipelt, és elbújt volna a világ elől. A dolgok azonban nem ilyen egyszerűen működnek, volt egyfajta feladata, melyet kénytelen volt szorgalmasan végezni. Ez voltaképp a kisebbek védelmét foglalta magába, a Roxfort ugyanis nehéz időket élt meg akkortájt. Az intézmény irányítása kicsúszott a „jók” markából, s a gonosz erők kaparintották meg. Ez persze a legtöbb Mardekáros ifjúnak valóságos mennyországot jelentett, másoknak azonban magát a poklot. Megannyi diák ott is hagyta az éven az iskolát, javarészt a biztonság hiánya miatt. Miss Whitney viszont nem adta fel ilyen könnyen, ő már a kezdetek kezdetén elhatározta, ha törik, ha szakad, nem távozik, csak ha erőszakkal hurcolják ki a Roxfort kapuján.
Úgy vélte, ideje volna már rendelni valamit, nehogy megszólják emiatt, hogy csak a helyet foglalja, mégsem fogyaszt. Körbepásztázta a kopott kis asztalkát, melyen egy rongyos, rumtól bűzlő füzet hevert, minden bizonnyal ezt nevezték itt itallapnak. Cseppet sem nézett ki higiénikusan, a lány fintorogva nyújtotta a lapköteg irányába vékony kis ujjait, de félúton megtorpant, képtelen volt ahhoz a foszladozó izéhez hozzáérni. Visszarántotta kezét, melyeket a továbbiakban combján pihentetett. Könnyei kezdtek felszívódni, már a kedve sem volt olyan csapnivaló, mint idáig… az ok azonban rejtély volt Hannah előtt, elvégre ha ettől a kocsmától nem görbül lefelé a szája, akkor ő maga sem tudta, hogy mitől fog. Nevetgélni még most sem kívánt, de tett egy aprócska lépést a haladás útján.
Épp gondolataiba mélyedve tördelte ujjait, mikor egy ajtócsapódásra lett figyelmes, a következő pillanatban pedig már egy ismeretlen férfi foglalt helyet a mellette lévő széken. A lány egyenesen halálra rémült, odanézni nem mert, félt, hogy a szemkontaktus felvétele csak rontana az amúgy sem rózsás helyzeten. Két alternatíva lebegett szeme előtt, az első szerint az idegen egy vén szatír, aki kislányokon éli ki beteges fantáziaképzeteit, a második valamivel kevésbé drasztikus ötlet volt, mégpedig hogy az asztal, amelyhez sikerült lecsücsülnie, az egyik törzsvendég helye, aki igen zabossá tud válni az ilyen félreértésektől. Szíve a torkában dobogott, mikor végre rávette magát, hogy odasandítson a mellette ülőre… s abban a percben a megkönnyebbülés édes fuvallata csapta meg arcát, a rejtélyes férfi ugyanis nem volt más, mint egy frissen érkezett roxforti tanár. Hannah voltaképp semmit sem tudott róla, csupán az ünnepélyen szúrta ki az új arcot, még a nevét sem tudta… kissé kínosan is érezte magát emiatt, így úgy döntött, nem is árulja el magát, hátha megússza egyszerűbben is ezt az egész ügyet. A mellette ülő az itallap felé nyúlt, nyilván rendelni szeretett volna valamit, az egyébként nagyszájú leányzó pedig csak ücsörgött tovább némán, s minden lelki erejét összeszedve volt csak képes megszólalni…
-   Annyira borzasztóak a roxfortos kölykök, hogy csak alkohollal lehet kiheverni egy velük töltött napot? – nem mosolyodott el, de tekintete valami teljesen újat, valami felnőttes bájt sugárzott, amely nem hajazott az eddigi Hannah Whitney-re.

Puck

Ma este rémületben tartalak

Miért miért miért?! A francba! A fenébe! Rohadj meg Raphael!
Összeszűkülnek a világos szemek, ideges szikra gyúl bennük. Egyetlen másodperc csak az egész. Az őrület hőhullámként fut végig testén, lábujjától egészen a kézfejéig, ahol, aprócska elektróda módjára sül ki bőre alól a méreg, megfertőzve a férfit. Megzavarva egy pillanatra a vérkeringését. Érezd csak a félelmet te féreg! Érezd a halálodat…
Raphael elhúzza a kezét. Szóval már a drágalátos Carrie érintésétől is irtózik? Lehetséges, hogy rossz embert fogott volna ki? Ki kellett volna? Kit ha nem ezt a nyavalyás nőszemélyt? Legalább kellemesen töltötték az idejüket, azt a keveset, ami jutott nekik. Pár aprócska Crucio, néhány vágás a porcelántesten a pengével.
Gyönyört hajszoltak mind a ketten. Carrie a megváltásét, Monique pedig beteg lelkének legszebb pillanatát. Azt, amikor a nő szemeiben feléledt a kétségbeesés, a fájdalom első jele, majd a következő fázisai során a könnycseppek. Édesen nyalta le őket az arcáról. Akarta, hogy sírjon.
A vérének az ízét még most is érzi leplezett ajkai mögött, forró nyelvén. Milyen csodálatos pillanat volt! Kár, hogy olyan hamar véget érnek ezek! Milyen kár…kár.
- De kérlek Puck…te ezt nem értheted! Tudom a jelszót!
Egy álca sok fajta lehet. Van az örök nyugalom, amikor semmi sem lesz úrrá rajtunk, van az, amikor a félelem bőrünkre telepszik, és van az, amikor az idegesség apró csáprágói apró darabokra szaggatnak. Monique összerezzen. Figyeli az órát. Tennie kell valamit. Valamit, ami akár egy B tervnek is minősülhet.
Közelebb hajol a férfihez, bántja démon lelkét az elutasítás legapróbb jele is. Az, hogy valaki nem tartja kívánatosnak, nem lesi minden egyes óhaját, nem próbálja a kéjt tovább ostorozni benne…hiába Carrie testét látja a másik, egy őrült lidércet ilyen apróságok nem érdekelnek.
- Raphael… nem akarom elveszíteni. Kingsley küldött. Nincs időnk arra, hogy Ő cselekedjen. Tudod mennyire elfoglalt ember…Puck…
Elhallgat. Tik-tak…tik-tak. Ketyeg még mindig az óra. Lassan lejár az ideje. Mennyi lehet hátra? Talán fél óra? Fél óra a titkokból, a kedvességből, a megalázkodásból. A fél órányi színészkedéssel járó tömény utálatot azonban többszörösen veri majd le a férfin. Úgyis ráfér végre egy jó kis igazi kínzás…amikor senki sem szól rá, hogy elég. Igen. Pont ilyen lesz. Vágyja a fájdalmát. Át akarja érezni már most. A bőre alá akar kúszni és szét akarja tépni, pont úgy, ahogy őt az idegesség.
Belekortyol a vajsörbe. Szóval még meg van. Nagyszerű. Ha nem is adja oda, legalább azt kell kiderítenie, hogy hol tartja. Az a nyomorult dög erre az egyetlen kérdésre nem tudta a feleletet. Pedig annyi módszerrel próbálkozott, hogy kiszedje belőle az információt.
- Kell. A. Kulcs.
Nem ismétli meg. Csak nézi őt. Nézi és lesüti hirtelen a szemét. Félő, hogy a vágyakozó kísértet pillantana rá a hosszú percek alatt. Sosem veszített! A fenébe! Nem fogja elkezdeni egy ilyen mitugrász miatt! Még mit nem!
- Még mindig biztonságban van ugye? Vagy ezt az egészet csak azért csinálod, mert sikeresen elvesztetted?!
Kicsit felemeli a hangját. A férfiak ugyanis tapasztalata szerint nem bírják, ha egy nő felemeli a hangját velük szemben és hisztérikussá változik. Kényszert éreznek ilyenkor arra, hogy mindent bevalljanak. Mintha giotin alatt volna a nyakuk. Érzik a súlyát a tettüknek.
- Elvesztetted azt a nyomorult kulcsot igaz Puck?! Légy férfi és valld be! Valld be!
Még inkább felemeli a hangját. Érezze a kétségbeesést! A hazug kétségbeesést! El kell végre hinnie, hogy ez mind igaz, hogy ez az egész nem egy színjáték, hogy egy ember élete múlik azon, hogy most miként cselekszik.
- Vagy még mindig nálad van odahaza?
Ezt már suttogva kérdezi. Csak egy tipp. A hangja kígyóként siklik végig az izmos combokon, kicsit feljebb, hozzádörgölődzik a féltett testrészekhez, végül pedig elszáll, mint egy sose létezett kísértés.
- Még mindig ott van nálad ugye?
Persze, hogy ismétli a kérdéseket. Biztosnak kell lennie abban, hogy jó helyre fognak hoppanálni. Ebben az egyben nem tévedhet. Mennyire egyszerű lenne abba a nyomorult házba is csak behoppanálni, de nem. Bűbáj védi és csak a kulccsal lehet bejutni. A francba! A büdös francba!
Érezd Puck a hatalmat, ami a nyakad köré fonódik, érezd a finom női parfümöt, ami epeként marja a torkodat, mert ezt fogod utoljára érezni életedben. Vagy esetleg egy halálfaló mézédes csókját. Érezd. Félj. Már nincs menekvés. A karmai között vagy. Vergődhetsz, édesmindegy.
Mondd Puck, mit szeretnél jobban? Egy Cruciot vagy kettőt?

[Jelszó?]

Várok rád, bukott angyalom. 

- Jelszó? – visszhangomba enyhe meglepettség került. Lehet, hogy Rick Frieds mégsem az igazat mondja a feleségének? Miféle jelszó? Úgy értem van jelszó bankkártyához, lakatokhoz, egy csomó mugli találmányhoz, de a Főnix Rendje nem használ jelszavakat. Illetve de, de azt tulajdonképpen Fidelius bűbájnak hívják, és egyedül a Rend által őrzött házaknál van alkalmazva, vagyis az enyémnél nincs. Nem, Carrie, semmiféle jelszó nem védi a kulcsot, hacsak nem a bejárati ajtóm tripla zárja. Úgy látszik ez nem a te napod, cicám.
   A nő kicsit, na jó, majd’ tíz évvel öregebb nálam, így cicámnak aligha nevezhetném. Ez csak amolyan szófordulat, mely a munkám káros hatásaként ragadt rám. Ha egyáltalán ennek a munkának van káros hatása, a nemi betegségeken kívül, melyet a gyógyítók manapság egyre jobban kezelnek.
- Nem, Carrie, nincs semmiféle jelszó.– közlöm vele teljes nyugodtsággal. Abszolút nem zavartatom magam, viszont kicsit már kezdem unni, hogy még mindig nem adja fel. Jó, persze, a férje bajban van, de nem tudtam, hogy ennyire odavan Rick-ért. Úgy értem, sosem látszottak igazán szerelmesnek, mindig is azt hittem, hogy kapcsolatuk barátságon alapul, és a gyerekek egészséges gyerekkorának fenntartása érdekében. Sosem gondoltam volna, hogy még mindig tűzbe mennének egymásért. Igazándiból… most sem gondolom.
   Csak a nőnek nagyon kell a kulcs, és ezt nem tudom mire vélni. Eddig sosem érdekelték a Főnixes dolgok, nem értem, azóta mi változott.
- Ezt megértem, és jól tudom, hogy Kingsleynek kevés szabadideje van, de az ilyen fontos ügyekben általában nem tűr halasztást. Van helyettese, aki legalább olyan kitűnő mágus, mint ő. – lehet, hogy kicsit kioktató vagyok, és lenéző, de nem érdekel. Nem tudom miért, de kezdem azt hinni, hogy a nő egyáltalán nincs tisztában a dolgokkal. Vajon mit mesélt neki a férje a Rendről? Elég súlyos tévhitben él. Kingsley általában előtérbe helyezi a Rend dolgait, és éppen ezért tartja maga mellett a Rend legképzettebb mágusát, aki egyben kis csapatunk legfrissebb tagja is.
   Megiszom a maradék vajsört, majd a korsót eltolom magamtól, lábaim immár normálisan tartom, és kíváncsian nézek az asszonyra, várom a dráma következő felvonását, mely remélem jobb, kevésbé drámainak tettetett eseményekkel szolgál. Lehet, hogy bennem van a baj, de nem hiszek Carrie Frieds sírós játékában, emellett hogyan bízhatnék rá egy fontos kulcsot, ha nincs tisztában a Rend működésével. Honnan tudhatnám, a férje miket hordott még össze neki? Egyszerűen nem tehetem ki ekkora kockázatnak, sem magam, sem az ereklyének is beillő tárgyat. Túl fontos, hogy egy elkeseredett nőszemély esetleg rossz célokra használja fel. Nem. Nem lehet.
- Sajnálom. – nézek szemébe, teljes őszinteséggel, s megvonom vállaim, ugyanis nem tudok mit tenni. Szeretnék. És kicsit furdal is a lelkiismeret, de az egyetlen dolgot kéri tőlem, amit nem tehetek meg. Nem azért, mert képességeim korlátozottak, vagy mert nem akarom. Nem tehetem.

   A következő felvonás váratlanul érkezik, mondhatni arcon csap. De komolyan. Nem úgy ismerem a nőt, mint aki szívesen hívja fel magára a figyelmét kiabálással. Konzervatív, kicsit szégyenlős, és zárkózott nő. Nem sminkel, nem jár kozmetikushoz, és fodrászhoz is csak végszükség esetén megy el. Csodálkozva, hitetlenkedő arckifejezéssel nézek rá, majd mikor még jobban felemeli hangját, elnevetem magam. Hangosan, jóízűen.
- Nyugodj meg, Carrie. Meg van, mondtam. Nem kell a cirkusz. – fonom össze karjaim mellkasom előtt, s nyugodtan nézek rá, miközben mindenki más minket bámul. Persze nem sokáig, itt a veszekedések mindennaposak, s pár perc múlva senki sem fog emlékezni erre a kisebb, mégis hangosabbra sikeredett szóváltásra.
   Hirtelen vált suttogóra, amivel körülbelül annyira meg is lep, mint az előző hangoskodásával. Olyan, mintha kicsit begolyózott volna. Vajon min mehetett keresztül az utóbbi időben? Szegény asszony, mit kellett átélnie? Lehet, hogy nem akarom tudni.
- Tudod mit, Carrie? – közelebb hajolok hozzá. Biztos vagyok benne, hogy parfümöm illata rendesen megcsapja, körbeöleli. Elcsábítja. – Válaszolok minden kérdésedre, ha először te is, az enyémekre. De… - habozok. -… nincs nálam Veritaserum, és a mai világban nem bízhatok senkiben. Főleg, hogy ilyen fontos ügyről van szó. – kegyetlen leszek. De meg kell tennem, mert másképp nem tudhatom meg, mi a nő valódi célja. - Tedd le nekem a megszeghetetlen esküt. – hangom drámaian cseng. Kicsit. Tudom, veszélyes játszma, de csak azt kell megfogadnia, hogy igazat mond. Ha betartja, semmi baja nem származhat belőle, ha pedig mégsem arra kell neki a kulcs, amiért azt mondja… hát majd kiderül.

Puck

Végezz velem, ha tudsz!

Összeomlik a kártyavár. A lapok egyesével hullnak ki belőle, hogy aztán egy felismerhetetlen romhalmazzá váljon az egész. A dáma kacagva csapja arcul, majd a bubihoz társulva tönkretesz mindent. Az ász pedig…
Kacagna, ha tudna, hiszen az ász ott ül vele szemben. Mindent tönkretesz ez a nyomorult! Miért nem elég neki az, ha egyszerűen odaadja a kulcsot?! Miért kell mindent tönkretennie?! Miért? Miért? Miért?!
Vége a játéknak. Már csak tíz perc lenne amúgy is hátra ebből az egész színjátékból. Ebből a nevetséges hazugságból. Tíz perc, az óramutató halkan kattanva számol vissza.
Nincs jelszó. Hát persze, hogy nincs jelszó! Az a rohadt kurva mégis átverte! Ha ezzel végzett, megkeresi, és nem fogja érdekelni, hogy nincsenek emlékei. Kinyírja! Addig fogja kínozni, amíg lélegzik, aztán pedig azt a papucs férjét is! Kiírtja az egész családot! Nyomorultak, nem tudják még, hogy kivel húztak ujjat.
- Nincs jelszó…? Hogy érted azt, hogy nincs jelszó?! Rick megesküdött! Átvertetek. … Mi ez, csak egy jó játék? Itt van valahol és épp jól szórakozik ugye?
Ha már megrendelte a vajsört, akkor megissza. Valamiért halál nyugodtan dől hátra a székben, és kezdi el kortyolgatni az italt. Megnyalja szája szélét. Megszokásból érzi már a rúzs ízét, ami most nincs rajta dús ajkain. Nem csak te tudsz csábítani Puck!
- Nincs jelszó. Szóval így állunk.
Értelmetlennek tűnhet a férfinak a két mondat. Azonban Moniquenak mindent megmagyaráz. Elé vetít egy jövőt, ami percekkel később fog bekövetkezni. Egy igazán csábító fantáziaképet, amiben csak ő és Raphael szerepelnek. Kettesben. Na és persze a vér. Az sosem hiányozhat. Talán ha jó kisfiú lesz, megjutalmazza, mielőtt megöli.
Csak nézi a másikat. Tekintetében halkan ropog az őrület tüze. Ó Raphael, már csak pár perc. Végre szemtől szemben lehettek egymással.
Kingsley. Hát persze! Valószínűleg tudta, hogy előbb vagy utóbb a halálfalók bepróbálkoznak majd a férfinál, így még Ricknek is hazudott. Ezek szerint csak és kizárólag Raphaelben bízott meg teljesen.
Milyen csodálatos szerencse, hogy az a kis féreg Carrie legalább a férfi címét megmondta. Bár már nem biztos, hogy ezek után, igazat mondott. Pedig annyira biztos volt a dolgában, hogy meg se fordult a fejében, hogy hazudnának neki. Talán ez a legnagyobb hiba amit elkövethetett.
- Jól van Puck. Legyen. Megesküszök neked. De nem itt és nem most. Nem megfelelő ez a kocsma ehhez az egészhez. Menjünk légy szíves egy nyugodtabb helyre. Rendben?
Ezt még megpróbálja igazán hihetően előadni. Talán még erre van ideje és idegrendszere.
S már pakol is össze. Fene tudja, hogy miért lett neki hirtelen ennyire sietős. De összepakol, a kabátját felveszi, lassan begombolja, majd a sálat is a nyakába teszi. Jelentőségteljesen ránéz a másikra, aztán megfogja a karját és óvatosan meghúzza, hogy együtt menjenek ki a Vadkanból.
Legyen Puck, ha ezt akarod, ám legyen, megkapod! Véget vetsz a játéknak, akkor ne csodálkozz a következményeken. Ha a férfi kisétált vele a kocsmából, akkor most ott állnak a hóesésben.
Talán már elterjedt a hír, hogy mi történt a Frieds asszonykával. Talán. Ki tudja? Errefelé nem jutnak el az ilyenfajta információk és az igazság az, hogy nem nagyon érdekli már semmi más, a kulcson kívül.
- Mehetünk?
Kérdezi, de ha a férfi már kilépett vele az ajtón, akkor nem várja meg a választ a kérdésére. Csak előzékeny udvariasság, hogy majd ne mondhassa rá azt, hogy neveletlen ribanc. Agyában a címmel hoppanál. Puck karját pedig semmi pénzért nem eresztené el. Majd ha már nem ver a szíve, akkor elereszti.
Raphael onnantól kezdve, hogy megérzi az ujjak szorítását a karján, tudhatja, hogy semmi sincsen rendben. Egy olyan világba csöppent bele, ahonnan nagyon keveseknek van csak kiút. Bár amilyen fondorlatos a drágaság, lehetséges, hogy ő pont túléli. Azonban Monique másodlagos célja az lesz, hogy ez ne így legyen. Bár onnantól kezdve, hogy a kezében tarthatja a kis ezüst kulcsocskát, már semmi sem fogja érdekelni.
Amivel azonban a nő nem számol, hogy a lakást bizony bűbájok védik. Egyre többet hibázik. Nem lesz ez így jó. De vajon van-e köztük olyan, ami blokkolja a hoppanálást oda?
Nos Puck? Jól végezted a dolgod és mindenre gondoltál? Mert ha nem, akkor a végzeteddel játszadozol! Készen állsz, hogy lehulljon a maszk? Készen állsz arra, hogy szembe nézz a halálfalóval? Ugyan Puck…nem kell félned! Nem fog fájni! Annyira…

[Így.]

Következik a tollfosztás… angyalom.

   Mosolyomba ezúttal csöppnyi csábítás sem férkőzött, csupán megvetés, és sajnálat. A nő egészen tébolyodott arcot vág, és lehet, hogy észre sem veszi. Olyan, mintha kimosták volna az agyát, a régi emlékek helyett újakat, a szokványos érzelmek helyett valami egészen mást ültettek volna be neki. Bizarr. Persze, megeshet, hogy az egyik, legújabb összeesküvés elméletemmel állok szemben, de… lehet, hogy nem. Sosem tudhatom igazán, igaz?
   Szemébe nézve valami új csillan. Valami olyasmi, melyet Carrie Frieds-től eddig még soha nem láttam. Valami olyasmi, ami megijeszt. Elrémít a nőhöz való közeledéstől. Elrémít még az élettől is.
   Kissé ingerült kérdésére csupán egy vállrándítással válaszolok. Ha nem hisz nekem, hát nézzen körbe. Hahó! Ez az a világ, ahol élünk, és eddig nem vertük át egymást, hát mégis miért vagy ily titokzatos, Carrie? Így várod el, hogy bízzak benned, ejj-ejj. Ezt a játékot nem így játsszák, bébi. Főleg, hogy itt én vagyok a király, te pedig csak ostoba gyalogként menetelsz előttem a csatába. Mert nem vagy több. Nem lehetsz…
- Így. – mondom nemes egyszerűséggel, már csak azért is, hogy ne legyek olyan kuka, meg, hogy legyen alkalmam nyelvem hegyével végigszántani kiszáradt szám peremén.
   A fogadó fényei rövid időre kialszanak, pár másodperc elteltével visszatérnek. Kíváncsian jártatom körbe tekintetem, de arcomon a közömbösség, és a megszokás látszik. Vihar közeleg. Mégpedig hatalmas, pusztító, és ezzel Carrie is tisztában van. Vagy… vagy csak én érzem a levegőben?

   Éreznem kéne a bűntudat emésztő súlyát, vagy legalább valami hozzá hasonlót. Át kéne éreznem az asszony gondját, fájdalmát. Sajnálnom kéne szerencsétlent, de mintha az érzelmek elhagyták volna málló testem, s távoztak volna, valahova máshova gyarapítani az eszköztárat. Valószínűleg közrejátszik, hogy a nő alakítása roppant hiteltelen. Legalábbis nekem, aki sokévnyi színházi tapasztalat után felismeri a ripacsokat. Illetve a nő kitörése, s gyors ütemben változó kedélyállapota sem könnyíti meg túlságosan a dolgom. Nem tudom, mit gondoljak Carrie-ről. Holnaptól megfigyelés alatt fog állni. Ez biztos. 
   Felvonom szemöldököm, mikor beleegyezik az általam kínált lehetőségbe. Bevallom őszintén nem gondoltam, hogy igent fog mondani, de ha ennyire kell neki, akkor talán mégsem hazudott. Csak meg akart győzni, és túlzásba vitte. Vagy csak én vagy túlságosan jóhiszemű, naiv.
- Rendben. Akkor menjünk, de ne hozzám. Mondjuk… - a Grimmauld térre nem mehetünk, hiszen a nő mégiscsak egy civil, a Hyde parkot a múltkori eset óta kerülöm, mégis kéne valami hely, ahol találkozhatunk egy másik Rendtaggal. Talán magával, Kingsleyvel, mindegy, a lényeg, hogy segítsen a megszeghetetlen esküben. – Menjünk hozzátok. – bököm ki egy hirtelen ötlettől vezérelve. Próbálok arra alapozni, hogy a gyerekek már alszanak.
   Felállok, s bólintok a nőnek. Ráérősen öltözök fel, majd megvárom, míg fizet – kizárólag randikon fizetek – s hagyom, had karoljon belém. Vidám biccentéseim természetesen most sem maradnak el, ahogyan az illetlen vendégek középső ujjait is nyílik alkalmam megszemlélni. Mily’ jó nekem.
   Az ajtón kilépve felhúzom dzsekim cipzárját, s hunyorogva nézek a hóviharba, mely elvadulni látszik. A nő erősen fogja karom, én pedig rámosolygok. Épp megjegyezném, hogy nem kell annyira szorítani, a szél nem fogja elfújni, mikor elnyel a sötétség, s a fullasztó űr, melyre nem voltam felkészülve.

   Rohadt kemény, betontalajnak ütközik fejem, melybe most olyan fájdalom hasít, mintha egy kalapáccsal csaptak volna kupán. Azt hittem a Frieds család a városon kívül él, tanyán, ahol nincs aszfaltozott út. Jobb kezemmel erősen dörzsölve halántékom, állok fel a hóviharban. Nadrágom szélét vadul feszegeti a szél, a hajamba került hópelyhek elolvadnak, s a sűrű pelyhek között megpillantom a házam mahagóni, szupererős bejárati ajtaját, melyre belülről három centis acéllemezt szereltek, s melyet három profi zár tart a helyén. De mégis mi a fészkes fenét keresünk itt, mikor világosan megmondtam, hogy hozzájuk menjünk?! Esküszöm, megütöm, leszrom, hogy nőből van!
   Körülnézek, a nőt keresve tekintetemmel. Ekkor látom csak, hogy az út közepén vagyok, a hoppanálás eléggé félresikerült eredményeként. Nem Carrie volt a hibás, hanem a házamat védő hoppanálásgátló bűbájak, melyek mind a házba, mind a ház 10 méteres körzetébe való, mágikus úton való bejutást korlátozzák. Elmosolyodok, ami akár elismerés is lehet magamnak. Paranoiás lennék? Nem, de egy betörőnek duplán kell védenie a házát, és nem adhat alább a legmagasabb védelmi szintből. Én, mindent megteszek, hogy a saját házam, ténylegesen is csak az enyém legyen. Ebben a témában nem ismerek akadályokat, ahogy határokat sem, épp ezért merte rám bízni Kingsley a kulcsot. A gramofont erős bűbájok védik. Először is magifixxel az asztalhoz ragasztottam, amit pedig a padlóhoz, így ha mugli módszerrel próbálnák meg felemelni, és földhöz hajítani, nem járnának sikerrel. Másodszor egy olyan bűbájt alkalmaztam rajta, ami elnyeli, s érvényteleníti a varázslatot. Mindenféle varázslatot. Ezt még édesanyámtól tanultam, s ezek szerint van előnye annak, ha az anyád bűbájtan tanár. Ő csak „varázstaszító” bűbájnak hívta. Igaz, ha valaki egy baltával próbálná meg kettéhasítani, sikerrel járna, de mégis ki gondolna ilyen hülyeségekre?
   Egyébként pedig felesleges ezen agyalnom, hiszen hiába dúl ilyen borzalmas idő, Carrie Frieds ma este nem fog bejutni a házamba, és ehhez még a kisujjam sem kell megmozdítanom.

Puck

Dorombolj cicuskám! Dorombolj!

Zene

Persze Puck. Nem hozzád mentek. Hogy is képzelheted, hogy majd pont hozzád mentek? Ugyan…kis naiv.
Ahogy lecsukódnak a szürkés pillák, és a nő elméjében kirajzolódik a pontos cím, erősen megszorítja a férfi karját. Túl erősen. Keményen préseli hozzá testét az övéhez. Az óra halkan kattanva számolja vissza az utolsó másodperceket. Halkan jelzi, hogy nincsen már sok hátra. Mondd Raphael, képes lennél egy törékeny nőt bántani?
Hoppanálás közepette, a szőke semmilyen haj fokozatosan válik démoni feketévé. Csendesen, annál veszélyesebben alakul át az egész helyzet, nem csak a nő. Az utolsó, ami megváltozik a szemei. Azt mondják, hogy az a lélek tükre. Talán azért marad legutoljára. Mert a lelkét a legnehezebb megmutatni.
Nyilalló, pulzáló fájdalom hasít bele fejébe és enyhül ujjainak szorítása a másikon, addig, amíg végül el nem ernyednek a karok, hogy a betonon landolva egy másodpercre elcsodálkozhasson saját kínjára. Haja laza hullámokban, kócosan tapad arcába. Keservesen, őrülten. Ajkaira leplezetlenül kúszik egy felismerhetetlen mosoly.
Gyorsan kaparja magát össze a földről, mielőtt még a férfi felé fordulhatna. Kezében már ott is a pálca. Már ha időben képes reagálni az eseményekre és Puck nem előzi meg.
- Ajjj Puck, nem hittem volna, hogy ennyire fondorlatos vagy drágám!
Rikoltja, miközben haját kisöpri démoni szemeiből. A tartása is egészen megváltozott, ahogy levetkőzte Carrie Frieds szürke alakját. Csak egy újabb őrült halálfaló, aki nem ismer határokat, ha a feladata teljesítéséről van szó. A határokat, amik talán a saját életét is védhetnék.
- És most … elmondom az új szabályokat édes! Ide hozod nekem a kulcsot. Vagy meghalsz. Ha átversz, meghalsz. Ha hazudsz, meghalsz. Ha megpróbálsz megtámadni, akkor is meghalsz! Nagyon egyszerű, szerintem könnyű megjegyezni! Nemde?
Kérdezi és rászegezi a pálcáját a férfira. Ha kell könnyen szór átkot vagy éppen védekezik. De ha muglipárbajra kerülne sor, az se akadály számára. Szívesen tiporja meg a másik legféltettebb kincsét. Sokszor volt már rá példa az életében. Örömmel figyeli a férfiak kínlódását olyankor.
- Tehát cicám! Kérem. A. Kulcsot.
Minden egyes szónak olyan nyomatékot ad, ami véres pengeként szabdalja a veszélyessé vált szituációt. A nő tudja, hogy nála van a kulcs. A kérdés innentől kezdve már csak az, hogy miként szerzi meg. Az-az egy biztos, hogy ha a másik mozdul, nem röstell ráküldeni egy Cruciot.
- És édes ha jó leszel, akkor talán csak pár Crucioval megúszod az egészet. Nem úgy, mint az a kis hülye Carrie. Tudod az emberek hamar bevallanak mindent, ha a családjukról van szó. Túl gyengék. Túl naivak. Te milyen vagy Puck? Naiv? Nem irigyellek most…
Susogja kéjesen, ahogy megnyalja ördögien a száját. Kiszáradt. Talán ha itt végez, akkor betér majd valahova, hogy megigyon valami erőset.
Olyan, mint egy cápa. Ha a férfi nem tesz semmit, akkor körbe körbe járja, várja, hogy megérezhesse a vér szagát. Vágyik a vérre. A kínzásra. A harcra. A végletek párbajára. Arra, hogy ne legyen határ. Gyűlöli a határokat. Vágyik arra, hogy érezhesse a Puck félelmét, érezze a forró bőrét, mikor megfeszül egy kínzás alatt.
- Nos dorombolsz nekem, vagy rávegyelek arra, hogy dorombolj kiscicám? Lehet, hogy a második verziót jobban élvezném. Lehet, hogy te is?
Kérdezi és felvonja a szemöldökét. Szemeiben pont ugyanaz a láng táncol, mint ami az utolsó pillanatokban a Vadkanban, Carrie íriszeiben gyúlt. Lehet, hogy benne van a félelem is, hiszen túl sokat hibázott ebben a másfél órában. Túl sokat. A Nagyúr ezt nem fogja díjazni, azt azonban igen, ha a kezében lesz a kulcs.
Végignéz a másikon. Tekintete bejárja minden egyes porcikáját. Azt akarja, hogy beleremegjen abba, ahogy eljátszadozik vele. Ő is beleremegne ellenkező esetben. Igen…ez az egész úgy fantasztikus ahogy van. Macska-egér játék a javából. A kérdés azonban csak annyi, hogy ki a cicus, és ki a gyáva egérke?
A hó durván telepszik sötét hajába és vállára.
Puck-Puck …nagy a baj, nagy a baj…cincogsz már kisegér? Nem kell menekülnöd, csak légy jó kisfiú.
- Mondd, hány ember haljon meg miattad? Egy-kettő-három-négy vagy öt?