|
|
« Dátum: 2009. 12. 25. - 18:43:57 » |
0
|
Ezt a házat egy titkos alagút köti össze a Roxforti Birtokkal. A falusiak azt hiszik, szellemek garázdálkodnak a házban, pedig valójában ez a ház csupán Remus Lupin átváltozásainak helyszíne volt évekkel ezelőtt. A ház már évek óta elcsendesedett, de Roxmorts lakói még mindig nem mernek a közelébe menni.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Zane Worthington
Eltávozott karakter
Poison Prince
Hozzászólások: 55
Jutalmak: +112
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Szemszín: BIT, SV
Ház: Mardekár
Évfolyam: Ötödik
Családi állapot: Kapcsolatban
Kapcsolatban:: Svea Rydberg
Legjobb barát: varázspálca, Cruciatus átok
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: cédrus, sárkányszívizom-húr
Nem elérhető
|
|
« Válasz #1 Dátum: 2010. 07. 27. - 12:34:42 » |
0
|
Bellatrix Lestrange Egy újabb hétvége, mikor kimenőt kapnak a tanulók. Zane sem maradhat ki Roxmorts látogatásából, de a többiekkel ellentétben ő és két háztársa letérnek a megszokott útról és a falu helyett a Szellemszállás felé sétálnak. Nem volt nehéz a leszakadás, igyekeztek úgy helyezkedni csoporton belül, hogy minél egyszerűbben eltűnhessenek kísérőjük szeme elől. Egyszer volt erre az elmúlt négy év alatt. Minden évben volt valami kísértethistória felkapóban, ami miatt a tanulók nagy része elkerülte ezt a helyet. Mivel a Mardekárosok többsége nem volt vevő a látogatásra, Zane is kimaradt belőle. Másokkal el se jönne. Az utat tudják, nem tesznek felesleges köröket. Beszélgetnek, rémtörténeteket mesélnek ki lehet találni kivel a főszerepben. Mindenki tudja mi történt itt évekkel ezelőtt, mikor ők még csak készülődtek az iskolára. Mióta itt van is történt ez s más és feltehetőleg fog is. Ők most nem hősködni, meg rongálni jönnek, hanem csak körbenézni. Sose lehet tudni mire lesz egyszer jó ez a bizarr külsejű ház, Zanenek van fantáziája az ilyesmihez. Hamar felbukkan a keresett épület, kísértetiesen áll a semmi közepén és szinte hallani, ahogy hívja őket. Átverekszik magukat a drótkerítésen, átsétálnak a házat körbevevő szántóföldön és megállnak a bejáratától néhány méterre. Egymásra néznek, mintha hezitálnának, majd az egyik az egyik irányba, a másik a másik irányba indul meg egy "bent találkozunk" felkiáltással. Zanenek marad a főbejárat. Annyit tud, hogy van egy alagút a ház alatt és van egy másik bejárata. Az alagútban még nem volt, talál most rábukkannak. Miközben a ház egyik kopott ablakát nézi, igazít egyet elegáns öltözékén, meghúzza fekete nyakkendőjét... végül az ajtóra téved tekintete és elindul felé. Néhány lépcsőfok áll útjába, hamar hátrahagyja őket, ujjai a kilincsre tapadnak és lenyomja. Az ajtó akadozik, erősebben be kell nyomnia ahhoz, hogy kinyíljon. Másik kezét is rátapasztja és lök rajta egyet mire az nyikorogva tárul fel. Rögtön megcsapja a dohos, nyirkos szag mely tüdejének árthat a legtöbbet. Egy elegáns mozdulattal ruhája belső zsebébe nyúl, hogy elővegye apró fémtégelyét, felpattintja vékony fedelét, kivesz egy gyógynövénylevelet és szájába teszi. Mikor ezzel megvan, visszateszi zsebébe és beljebb sétál. A hely pont olyan, amilyennek látta évekkel ezelőtt. Azóta persze megfordult erre más is. Éppen az egyik szoba felé tart mikor hangokat hall fentről. Megáll és megfordul, szíve hevesebben kezd el verni. Máris bejutottak a házba és fent vannak társai? Vagy más diák is ide jött a falu helyett? Nem, nem lehet más diák, ők nem lennének ilyen csendesek, hallani lehetne hangjukat, nevetésüket. Ez egészen más. Lassan fordul vissza és indul meg a lépcső felé. Előre látja, nem fog tudni halkan felmenni, épp nem rogyik össze. Poros, piszkos, rozoga tákolmány lett belőle az évek múlásával. Mikor megfogja a korlátot, tenyerére porréteg tapad. - Ooh... pfúúúj... - Megrázza, másik tenyeréhez dörzsöli aminek az lesz a következménye, hogy a porréteg leesik a keze viszont nem lesz tisztább. Pont most nincs nála zsebkendő, kénytelen a kastélyig elviselni a látványt. Jobb, ha inkább nem nyúl semmihez. Ismét felnéz az emeletre, de semmi... csak újabb motoszkálás. Hol van a két társa? Lehet meg kellene várnia őket ám hiába vár, nem hallja őket. Ezer százalék, hogy a titkos alagutat keresik. Nincs más hátra, fel kell mennie egyedül. - A Sötét Nagyúr legyen velem. - Sóhajt és elindul felfelé. Lassan lépked a lépcsőfokokon, minden egyes lépésénél reccsen egyet a tákolmány. Bizalomgerjesztő. Minden esetre egyik kezével ruhája alá nyúl, pálcája végét markolja. Lehet csak egy kóbor állat, vagy csak a szél.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #2 Dátum: 2010. 07. 27. - 14:20:17 » |
+1
|
.:Az ifjú Worthington:. Szánalmas próbálkozásai vannak az emberi fajnak arra, hogy tönkretegye önmagát. Sokfajta, széles skálájú próbálkozás… és csak nevetni tudok rajta. Csak az utolsó lenéző pillantástra tudom őket méltatni. Mindössze gyűlölni tudok… és egyre inkább csak ez az érzés marad meg a szívemben. Azt hiszik elbánhatnak, átverhetnek meglehet, ki is semmizhetnek. Engem…. ENGEM!!! Igen, Rod szánalmas próbálkozásai szinte már egy földön csúszó féregéhez hasonlítható. A menekülése leginkább a hajóról futó patkányok stílusát idézi. S valóban, kezdetben élveztem is hogy elkaptam mint macska az egeret.. de ráuntam. Igen, nemes egyszerűséggel hagytam, had higgye szabad ember. Így még rosszabb neki, mikor azonosulnia kell vele, bizony én még mindig a törvényes felesége vagyok és ezt sose tudja megváltoztatni. Soha amíg élek… de amíg én élek addig él ő is. Mert utánam nincsen jövője. Sosem lesz. Ilyesformán míg ő a cafkáit hajkurássza unalmában addig én minden kötöttség nélkül élhetem a napjaimat és teljesítem a Nagyúr akaratát. Ezért vagyok most is itt, a régi törzshelyünk egyik fellegvárában, amely oly megkopottá vált az idők során mégsem feledtette velem a múltat sem a jelent. Tudtam persze hogy egyszer vissza kell térnem ide, sőt, valamilyen szinten vágytam is rá, noha a Roxfort maga hol vonz hol taszít magától mint egy szeszélyes mágnes két pólusa, ettől eltekintve a Szellemszállás mégiscsak más. Az ifjúság éveit eltöltve itt igazi vérbeli mardekárosként soha vissza nem térő napokat, órákat idéz fel… mikor még mindannyian itt ültünk és nagyratörő terveink sorozatait álmodtuk meg… Persze ha nem én lettem volna akkoriban az a lány aki, nem is hinném, hogy mindez megtörtént valaha. De már akkor, már ott… Tom olyan hatással volt mindannyiunkra, de különösen rám, hogy azt szóval nem lehet kifejezni. Még most is látom magam előtt a csillogó tekintetét… a szája szegletében megbúvó kacér mosolyt… a… Neszek zavarnak meg, s én felvetem a fejem és felnyitom lecsukott tekintetem majd ellököm magam a karosszéktől, amelynek érdes érintésére kalandoztam el tíz húsz évet vissza ha nem mégtöbbet… Agyamon átsuhan a kósza gondolat hogy végre megjött Mirol, viszont mindemez elméletem hamar kudarcba is fullad mert tudom hogy bár csak egy bárgyú Mirol lesz a vendégem mégsem csapna ekkora zajt…James-t ismerve még a degenerált Keith-t is alaposan kikupálta, kizárt hogy Angelus lenne a család szégyenfoltja, főleg azon éltetések után, amiket mindenhonnan hallani lehet… A léptek visszhangja erősödve tudatja, már közel vannak… Fiatalabb koromba ebben a percben esten volna pánikba… most azonban mindössze egy gonosz mosoly üli meg ajkaim mindössze. A lépcsők halk nyikorgásával érkezik az idegen fiúcska is, aki félénken, óvatosan és halkan próbálkozva de elefántzajt csapva csörtet fel… Elfolytok magamban egy kuncogást miközben a sötét rejtekből figyelem a mozgását, az undort arcán a kosz és mocsok láttán és a… ~ Hát mibajod fiúcska? Mi nem tetszik ennyire? Na várj csak…A lépcső közepén járhat és még látni sem láthat de a hangom a tudatába ivódik pillanatok alatt. - Gyereeee, gyere csak kicsikééééém….- a halk suttogó sziszegés most vagy elrijasztja, hogy hazáig sírva menekül vagy felkelti érdeklődését és még inkább felkelti azt a kevéske fantáziát. Én szórakozni akarok, szóval ha menekül is maximum egy cruciatus átkot küldök utána… Tekintetem élesen villanva figyeli a következő mozdulatát hiszen ez lesz a sorsdöntő… de akár így akár úgy, a gonosz vigyor, mely mások szerint az őrület első és legszembeötlőbb jele, nos, letörölhetetlen.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Zane Worthington
Eltávozott karakter
Poison Prince
Hozzászólások: 55
Jutalmak: +112
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Szemszín: BIT, SV
Ház: Mardekár
Évfolyam: Ötödik
Családi állapot: Kapcsolatban
Kapcsolatban:: Svea Rydberg
Legjobb barát: varázspálca, Cruciatus átok
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: cédrus, sárkányszívizom-húr
Nem elérhető
|
|
« Válasz #3 Dátum: 2010. 07. 27. - 15:44:31 » |
0
|
Bellatrix Lestrange Hiába múlnak a percek, háztársait sehol nem látja és nem hallja. Most már biztos benne, hogy nem találták meg a befelé vezető utat és leálltak az alagút keresésénél, aminek helyét csak sejteni lehet. Mindent át kell nézniük és az idő, nagyon sok idő, fogalmuk sem lehet róla, hogy Zane merre van, merre tart. Teljesen egyedül van…teljesen…egyedül azzal a hanggal, amit képtelen beazonosítani. Nyikorgás, billegés, szöszölés… talán léptek is? Ebben az ódon romos házban bármi előfordulhat. Egy kósza szél is olyan kísérteties hangot tud előidézni, hogy a látogatók többségének inába száll a bátorsága. Zane sem vigyorog a jókedvtől, arca merev, vékony ajkai összeszorulnak. Nincs meg benne az, az elszántság, ami mondjuk egy Griffendélesben megvan és amitől el tudná felejteni a körülményeket, csak ő lenne és bátorsága, ami könnyedén előre vinné nem gondolva a következményekre, a veszélyre. Nincs benne se tűz, se tettrekészség, csak a hangok, a magány, kérdések és kételyek. Nincs senki, akit beáldozhatna maga helyett, az ismeretlen elé lökve. Kilépve lesz hozzájuk egy-két keresetlen szava, hacsak nem mentek már vissza a kastélyba. Kitelik tőlük az is, hogy beijednek valamitől és „hazáig” futnak... máskülönben már régen megkerülték volna a házat és most együtt mennének felfelé. Lépcsőfokról lépcsőfokra halad, mozgása hiába lassú, a nyikorgás ugyan olyan hangos, mintha sietne. Minek gyorsan végzetébe rohanni, mikor ráérősen is megteheti ugyan ezt? Nem lát mozgást, túl sok a rejtekhely, a félig letört deszka, behorpadt fal és arra is figyelnie kell, hová lép ezen az ingatag, hosszú lépcsőn. A korlát néhol hiányzik, ha lenézne, látná darabjait a padlón, de inkább a falhoz közeli oldalon tartózkodik. ~ Ősrégi ház, semmire nem jó, hacsak... ~ Sóhaja nem beletörődött, ennyire nem reménytelen a helyzet, ha szükségül lenne házra, kipofoznák annyira, hogy ne omoljon rájuk. A történetek távol tartják a legtöbb betolakodót a maradékot ők is elijeszthetik. Itt anélkül találkozhatnának, hogy bárki megzavarná őket. Mindjárt jobb a kedve egy fokkal, ám a hangok teljesen elhaltak és ezt kezd gyanússá válni. Próbál logikusan gondolkodni, bár szívét agyában érzi lüktetni és lassan mellkasában is ez az érzés fog keringeni. Most még visszafordulhatna, most még nincs veszély… nem lát és nem hall semmit. ~ Ha az egyik kis görcs szórakozik, nagyon megbánja. ~ Szusszan fel a gondolatra. Most fog kiugrani és ráijeszteni… lép még egyet… talán most… még egyet, de nem jön senki. Ha ember, elbújt, ha állat, meglapult valahol és ki sem jön amíg a fiú nem távozik. Még néhány lépcsőfok van hátra és az emelet következik, innen csak néhány ugrás a menekülés, de nem fordul vissza, csak megáll. Egy halk suttogó sziszegés töri meg a csendet, női hang, ezt rögtön megállapítja. Hátán végigfut a hideg, ujjai jobban rátapadnak pálcája végére, de nem mozdítja meg, biztos benne, hogy figyelik… valahol, valaki. Fogai összeszorulnak, tartása merevebb mint valaha. Fejét felfelé fordítja és kis tétovázás után feljebb lép még egy fokot. - Ki maga? – Szólal meg mély hangján melyből leheletnyi bizonytalanság hallatszik ki. Régen rossz, ha egy nő a hang gazdája, tudtával Roxmortsból nem jönnek fel ide, és tanár sem lehet, muglik nem látják ezt a helyet… talán egy olyan lény, aki hangot tud váltani, vagy… tényleg egy nő. A hangból kiindulva nem számít túl sok jóra. - Bújócskázni akar? – Ismét fellép egy fokot, majd még egyet és végül az utolsót tudja maga mögött. Az izgalom annyira átjárja, hogy kezét a koszos korlátra teszi és belemarkol. - Hát legyen… sejtem, én vagyok a hunyó. – Elereszti a korlátot és lassú léptekkel, sűrűn forgolódva elindul az egyik irányba. Térdei néha beremegnek, most nem bánná, ha legalább hárman lennének. Nem ő halna meg először. Egyértelmű. Mivel elég gondja van és nem a padlót nézi, rálép egy deszkára és térde megrogyik. Kínjában ajkai vigyorra húzódnak. - Jól elbújt... - Szólal meg ismét, kiegyenesíti lábát, visszanyeri egyensúlyát és tovább lépked. - ...Csak tudnám hová a francba. - Eme mondatát önmagának suttogja. A félhomály, amit amúgy annyira szeret, most zavaró.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #4 Dátum: 2010. 07. 30. - 21:17:43 » |
+1
|
.:Az ifjú Worthington:. Figyelem az áldozatom, amint egy lelkes macska lesi az ártatlan, tudatlan kis verebet… még egy lépés, még egy… talán az utolsó… S akkor már ő maga is rájön, nincs egyedül. Élvezet látni arcán a zavarodottságot, a meglepettséget, a lassan elhatalmasodó és fekete szárnyait kitáró jószagú félelmet… Az öröm mámorító érzése jár át, és hangos, gunyorosan hisztérikus kacagásom megrázza az egész házat. Ó igen, csöppet sem tartok hogy lelepleződöm… hányszor járt pórul Féregfark is régen, mikor még csak kis senkiként próbált közénk férkőzni, nem mintha most többre vitte volna… az ódon falak tökéletes módon vezetik és szórják szét a hangot. Egyszerre hallod kint bent, fent és lent… még akkor is mikor közvetlen melletted suttog valaki. Hogy varázslat-e vagy csak egyszerű a magyarázata… senki se tudja talán. Viszont a fiúcska hangjában megbúvó rettegés egyre nagyobb és nagyobb kedvet csinál nekem. Hát az már biztos, hogy nem griffendéles. Márpedig aki nem a vakmerő kategóriába tartozik az bizony valami más… valami…hmm, több esetlegesen. Így félrebillentett fejjel szemlélem sötét ébenfekete kuszán kunkorodó fürtjeim mögül, miközben felér a lépcsőn és fejét jártatva keres a tekintetével. Ó te botor, hiszen csak azt nem veszed észre ami a szemed előtt van… Vihogok. Nem tudom megállni, de nem aggódom. A sötétség míg őt zavarja, mert hát mégiscsak egy gyertyaláng mellett okuló diák, addig nekem a lételemem, ahogyan a rejtőzködés, és a tökéletes alkalmak kivárása is. S mindez annyira természetesen jelenik meg bennem, mintegy jól berögzött mozdulat a háziasszonyoknál. Könnyeden suhanok mögé nesztelenül, akár egy bársonytalpú macska s szegezem torkának a pálcámat miközben ugyanolyan halkan szólalok meg ahogyan eddig is. - Az a kérdés, hogy te ki vagy…- susogom, mint a sötét és félelmetes árny, majd oly hirtelenséggel, amellyel elkaptam és megszorongattam, engedem is el, s táncolok vissza a sötétbe, hogy ne láthasson meg mindössze egy fodrozódó köpenyszélt vagy egy lebbenő hajtincset, netalántán egy élesen felcsillanó tekintetet. -… és hogy mit is keresel itt ilyenkor…-Alaposan szemügyre véve végül is úgy döntök, nem várhatok túl sokat ettől a porontytól… Csak nézzen rá bárki, olyan esetlen és nyegle… hogy ez lenne Mirol kutyája? Kizárt… habár alapvetően sok selejtes gyerek van manapság, no de hogy ennyi! Kelletlenül figyelem a mozdulatait, amelyről süt, hogy tapasztalatlan. Legalább Vikitriában van némi tehetség… ettől még Keith is jobban produkál, Draco meg egyenesen egy lángész…phehhhh! - Mondd csak fiacskám, azt hitted, hogy ide büntetlenül besétálhatsz? –Kérdésemet ismételten hangos, hisztérikus nevetés töri meg, s fejem hátravetve még a könny is majdnem kicsordul a szemem sarkából. Jól szórakozom? Igen! Hisz a frászt hozom rá, és még csak meg sem erőltetem magam. Egy csöppet sem!
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Zane Worthington
Eltávozott karakter
Poison Prince
Hozzászólások: 55
Jutalmak: +112
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Aranyvérű
Szemszín: BIT, SV
Ház: Mardekár
Évfolyam: Ötödik
Családi állapot: Kapcsolatban
Kapcsolatban:: Svea Rydberg
Legjobb barát: varázspálca, Cruciatus átok
Kviddics poszt: Nem játszik
Pálca: cédrus, sárkányszívizom-húr
Nem elérhető
|
|
« Válasz #5 Dátum: 2010. 07. 31. - 10:39:08 » |
0
|
Bellatrix Lestrange Tisztában van vele, hogy a figyelem középpontjában van, lelkileg is próbál felkészülni rá. Remek időhúzás ez a hosszú lépcsőzés, van rá lehetősége, hogy leküzdje hátráltató érzéseit. Abban is biztos, hogy nehezebb dolga lesz, mintha egy diákkal futna össze. Nem diák az illető, sokkal veszélyesebb annál. Nem tudná megmagyarázni, miért érez késztetést a tovább haladásra, miért nem fordul vissza. Belül valami húzza a veszély felé… az agya tudja, vissza kell fordulnia, de ez az érzés erősebb. Sose hallotta, sose látta közvetlen közelről a hang gazdáját és nem tudja biztosan, hogy ez a hang Az a hang és Ő, csak reméli. Mindig ezt reméli. Talán téved, de inkább tévedjen, minthogy elszalassza a lehetőséget. Még egy halvány reménysugár sem csillan meg, mikor már Zane egy névre gondol. Agya folyamatosan kattog, szívverése fokozatosan gyorsul fel. Elindul az egyik irányba, fekete szemei ide-oda járnak, pálcáját lassú, észrevétlen mozdulattal húzza elő és fogja mellkasához, hogy ne keltsen túl nagy feltűnést felfegyverkezése. Nem ostoba, tudja, hogy bármennyire odáig van a nőért, vigyáznia kell vele. Ha Ő az. De ha más, nem érdekli, hezitálás nélkül támad. Nem mindennapi helyzet. Alig hagyja el a lépcsőt, a felismerés gyorsabban csap le rá, mint gondolta volna. Ez a gunyoros, hisztérikus kacagás… Ha eddig csak titkon remélte, most megbizonyosodhat róla kivel lesz dolga. Ki másé lenne… ugyan, ki másé? Tovább beszél, egyelőre nem kap választ… tovább lépdel a hosszú folyosón, lassan, figyelve minden neszre. Türelmét akkor veszti, mikor rálép egy deszkára. Egy pillanatra lenéz, majd ingerülten arrébb rúgja az akadályt. Amint átjárja a felismerés, félelmét vágyakozása szorítja háttérbe, néha érzi, hogy keverednek. Szíve torkában dobog. Vágyik rá, hogy saját szemével lássa… És ekkor hirtelen suhanást hall háta mögött, de mire tudatáig jutna, egy tompa nyomást érez torkánál. Felderítést még gyakorolnia kell, sebaj, fiatal még, tanul a hibáiból. Lelki szemei előtt folyton az lebeg, jobbnak és jobbnak lenni. Különben is, Lestrangel szemben nem sok esélye van. A suttogó hang bekúszik hallójáratába, megborzongatja zsigereit. Nyel egyet, szemeit próbálja oldalra fordítani, végtagjait megfeszíti, hogy nehezebb legyen átfognia és megtartania. - Hehh … - Válaszolni készül, de mire szóra nyitná száját, fogvatartója visszalibben rejtekhelyére. Mozgása olyan kecses, olyan finom és halk, hogy alig lehet észrevenni. Zane szereti a félhomály, ám ez már neki is túlzás. Megfordul, pálcáját combjához nyomja, bármikor készen áll megvédeni magát már amennyire ez lehetséges. - Worthington vagyok… – Ejti ki büszkén a nevet, mely ismerős lehet a nő számára. O igen, apja alig fiatalabb nála és nem egyszer fordult meg köztük. Az iskolai évekről nem is beszélve. Nem csak egy név, nem csak egy személytelen alak. Több tiszteletnek örved, mint mostanság mondjuk a Malfoyok. Nem ülnek annyira közel a tűzhöz, de nem is hibáznak. Egyszóval, akármennyire tűnik tapasztalatlannak, lerí róla, hogy hová tartozik… kikhez fog tartozni. Tapasztalatot évek során lehet szerezni, elszántság és határozottság kérdése Zane pedig igyekszik az úton haladni célja felé. Alig sétál vissza néhány lépést és megáll, tisztes távolságban a nőtől, akinek csak körvonalait tudja kivenni a sötét rejtekből. Bolond lenne, ha nem félne tőle, ennek ellenére küzd a látszat fenntartásán. - Tökéletes helyet kerestem. Tudja, ahol gyakorolni lehet. Szükséghelyzet van, ránk fér… - Nyel egyet a név kimondása előtt. Vagy robbantja a bombát, vagy nem. - … a Sötét Nagyúr nem tűr hibát. – Rámarkol pálcája végére, karizmaiban ott a mozdulat, szinte érzi, ahogy emelkedik, pedig nem. Folytatja. - A kastélyban nem csinálhatjuk, kockázatos. A Griffendélesek túl sokat szaglásznak. – Hangja gunyorossá válik. – Egyelőre nem csinálhatunk velük semmit az átnevelés miatt. De majd… megfizetnek, ha nem viselkednek jól. - A hely egyébként fontos főhadiszállásul szolgálna, lenne hol gyakorolnia a Cruciatust, ezt azonban nem fogja elárulni. Pont miatta akarja megtanulni, mindenki tudja, hogy a nő specialitása ez az átok. Újra a hisztérikus kacagás... arcát megcsapja egy enyhe fuvallat. Lenéz pálcájára, az újabb kérdése kevésbé tetszik a fiúnak. - Nekem... - Emeli fel fejét, szemei megvillannak. - ... nincs mitől félnem. - Egészen mostanáig azt hitte, de a látszat, a látszat. Tudja, hogy nem sok esélye van a nő ellen ezét nem fog meggondolatlanul pattogni. Csak látná már, akárhogy. Nem tudja mit reméljen, reméljen-e egyáltalán, pálcáját készenlétbe helyezte és talán a Sötét Nagyúr vele van.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #6 Dátum: 2010. 08. 30. - 12:36:37 » |
0
|
.:Az ifjú Worthington:. Worthington. Ó hát micsoda véletlenek akadnak. A kis Worthy poronty pont az ölembe pottyant mint holmi ízes falat, amin elrágódhatom. Nevethetnékem támad. Nevetek. De mire ő rám pillantana, eltűnök. A fekete füst kavarog, látványosan, majd mögötte tűnök fel. A hoppanálás valahogy mindig is a gyengém volt. Szóval csak úgy tálcán kínálják fel nekem? Hát erre még a Nagyúr sem mondhatna nemet. No persze semmi igazán izgis nincs a dologban. Unalmasan önszántából behódol. Hehhh, ez aztán a kár, pedig milyen jó lenne megtörni. Talán még Rod is élvezné mint a régi szép időkben, amikor még Longbottomék... - Ez nem az a megfelelő hely... - közlöm ellentmondást nem tűrően, s mély levegőt véve húzom ki magam, majd dacosan felemelve az állam lépek ki a sápadt hold fényébe. - … miért nem a kastélyba játszadozol a többi kölyökkel Worty baba? Oda való vagy, a nagy játékokat hagyd meg a nagy embereknek...-Sötét mosoly kúszik ajkamra. Bizony, ingerlem, hadd tudja meg milyen az ha semmibe veszik. Hiszen ő attól hogy neves család sarja, még senki. Semmit sem tett, ami elismerésre méltó, sőt... Persze rögvest jönnek a kifogások, a magyarázkodás... Nevetségesen affektálva utánzom őt hisz ennyire szánalmasnak tartom. - Szagalásznak a griffendéleseeeeeeek... Háh! Ha tudnád mit jelent a szaglászni kicsikém! Tudod milyen érzés, amikor egyszerre húsz nyárcsolgató auror liheg a nyomodban? Persze hogy nem! -Tekintetem sötét szikrákat vet és megvető undorral mérem végig. Úgy illan el a lelkesedésem, ahogyan jött. Mégis mit vártam ettől a nyikhaj kis senkitől? Magam sem értem. Talán épp amiatt vagyok ilyen pökhendi mert unom az engem körülvevő ostoba embert. És ez a fiúcska, noha azért van benne valami, amit mások kisugárzásnak hívnak, csak a száját nyitja ki és ez elég ahhoz, hogy tudjam, nem jobb a többinél. Hol van az a régi lelkesedés, ami bennem is égett, és amit talán csak én őriztem meg a belső körből? Ha már a fiatalokba sincs meg akkor... Vikitria az a kis csitri is azért olyan lelkes, mert Draco az egyik mozgatórugója. Angelus se olyan már, mint rég. Kikopott az ambíció, csak az egyéni érdek a cél. A legjobb példa a drága férjem. Az önös dolgai jobban érdeklik, mint a teljesítendő feladatok. - Pedig jobban tennéd ha félnél... csak az ostobák vakmerőek. És ahogy elnézlek...- kissé arrébb lépek, így most csak a profilom láthatja. -... a szavaid alapján a legostobább vagy, akivel találkoztam. -Látva az arcocskát, a sötét haragos tekintetet szinte röhögőgörcsöt kapok. Mire ez a bánatos szem? Fájdalmas dolog is az igazság... főleg még ha az ember a szívére is veszi. De jobb ha ez a fiatal varázsló is mihamarabb beletanul. A legjobb tanítómester az élet... de miért ne előzném meg én? Csak figyelem őt, ezt a kis suhanycot, aki eddig oly bátor volt, s meglehet most adja fel minden önuralmát. Szinte várom hogy fejvesztve meneküljön. Várom hogy végre egy alapos kínzást használhassak, mert már oly régóta mellőznöm kellett mindezt. Csak az ütődött Sirius halála boldogított valamelyest, de hát az is olyan túl gyors volt sajnos... habár Potternek még így se eléggé.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
a bit evil, a bit sweet
Dante pokla úgy éget, s emészt el, hogy még élvezni is fogod
Hozzászólások: 53
Jutalmak: +71
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Félvér
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Legjobb barát: Brandon E. Gray
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #7 Dátum: 2011. 08. 04. - 14:06:00 » |
0
|
Gwendolyn Egyedül indultam útnak. Erre a küldetésre nem kellett több ember, egyedül is el tudtam kapni egy szerencsétlen diákot. A kis hülye bujdosni kezdett, csak azzal nem számolt, hogy valaki bemártja esetleg és olyankor persze mi történik? A gonosz halálfalók a keresésére indulnak és elkapják. Különben sem értem, hogy miért pont most jött rá a bujkálhatnék. Nem sokára karácsony, ez sem érdekli? Ha én lennék ennyi idős, mint ő most tuti örülnék, mint majom a farkának, hogy végre hazamehetek. Vagy lehet, hogy nincs is hova mennie? Bár akkor meg maradt volna a Roxfortban, vagy nem tudom, de nem is érdekel, lényeg, hogy sikeresen elkapjam. Fázósan húztam össze magamon a kabátot. Nagyban zajlott a tél, és ezt az időjárás is erőteljesen jelezni kívánta. Havazni még csak egyszer havazott, de akkor sem volt túl tartós, s most sem tűnt úgy, mintha be akarna teríteni minket a fehérség. Persze én nem bántam, hogy legalább az egy méteres hó nem akadályoz a küldetésemben, de azért mégiscsak szebb lenne úgy a karácsony, ha nem a latyakot kéne bámulni az ablakból. A hőmérséklet folyamatosan csökkent, s az idő is estefelé közeledett. Ez nekem csak jó volt, mivel nem nagyon járkáltak az utcákon és így nem is lesznek szemtanúk. A Szellemszállás meg amúgy is hanyagolható hely volt a lakosok részéről, talán pont ezért menekült ide a kölyök. Határozottan, de halkan léptem be az ajtón, mivel nem akartam, hogy elmeneküljön előlem. Nem lett volna szerencsés, hogy ha eliszkol, most hogy végre rátaláltam. Ahhoz képest, hogy csak egy diák meglehetősen okos húzás a részéről, hogy kétnaponta változtatja a helyzetét. Ezért is volt olyan nehéz a nyomára bukkanni, csakhogy egy kedves informátor elárulta, hogy mi a következő úticélja. - Merre vagy?- suttogtam magamnak, de abban a pillanatban mozgolódást észleltem a jobb oldalam felől, s azonnal arra fordultam még szorosabban megmarkolva pálcámat. Tehát tényleg itt van. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy megláttam magam előtt egy remegő kezű lányt, aki pálcát szegezett rám. Gúnyosan elmosolyodtam a látványtól, s magamban elmondtam a varázsigét. ~Levicorpus!- majd elégedetten néztem, ahogyan a lány a bokájánál fogva felemelkedett a levegőbe, és ennek eredményeképpen elejtette a pálcáját is. Fejcsóválva lépdeltem közelebb, ahogyan próbált kapálózni, majd leguggoltam, hogy jobban lássam az arcát. - Szegény kislány. Miért nem volt jó neked a Roxfortban, akkor legalább nem lennél ekkora bajban.- szánakozó pillantást vetettem rá, majd hirtelen hátrafordultam, mert lépteket hallottam magam mögül. Lenne még egy társa is, vagy ki lehet az?
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #8 Dátum: 2011. 08. 04. - 16:02:06 » |
0
|
Dante name of the game, it's competition top of the pile, net demolition.
Fázósan húztam össze magamon a kabátomat, miközben csizmáim a havat taposták. Most először gondolkoztam el azon, hogy nem volt jó ötlet egyedül idejönni, jobb lett volna, ha segítséget kérek valakitől. De mégis kitől? Jamietől, akivel hetek óta nem is beszélünk? Vagy netalán tán a bátyámtól, aki biztos nagyon díjazná, hogy egy halálfaló küldetését akarom akadályozni, plusz a testi épségemet veszélyeztetem? Nem. Inkább jöttem egyedül, minthogy bárki is megakadályozzon.. Végre valahára, talán pont most, eljött az a pillanat, hogy bosszút állhassak az Egyiken. Teljes mindegy, hogy kin, és milyen szempontból, elég annyi, hogy forr a vérem a bosszúért, azért, hogy végre szenvedni lássak egy halálfalót. Hónapok óta, mióta megtudtam, hogy Tristram is közéjük tartozik, úgy éreztem elégtételt kell vennem Tőlük. Tőlük, akiknek majdnem sikerült elvenniük tőlem a bátyámat, Tőlük, akik rengeteg embert gyilkoltak már meg, köztük a barátaimat is.. És itt is vagyok. Követem. Már napok óta követtem. Ki akartam deríteni, hogy most ugyan mire készül, és sikerült. Most a friss hóban baktatva, újra eszembe ötlenek azok a pillanatképek, mikor megtudtam ki a következő célpont. Az egyik háztársam, s bár nem voltunk olyannyira jóban, hogy hosszú beszélgetéseket folytassunk, vagy egymás lelki problémáit ápolgassuk, mégis, úgy éreztem, mint a társa, és prefektusa, illő lesz elégtételt követelnem! Mert nem engedhetem, hogy ez a mamlasz őt is megölje. Ezért most, bűnhődni fog.. Ha rajtam múlik.. Közeledtem. Jobb kezemben már szorosan ott lapult a pálca, készen arra, hogy használjam is. Hiszen nem mókázni megyek a Szellemszállásra. Nem, nem. Talán kimondhatom, még ha számomra rémségesen is hangzik.. Ölni készülök? Talán.. Majd meglátjuk mit hoz a Sors. Odaértem. A lehető leghalkabban löktem be az ajtót, s léptem be a helyiségbe. Szemeimnek előbb hozzá kellett szoknia a sötéthez, de a férfi hangját, már akkor is jól hallottam. Szegény kislány..Szemeim összeszűkültek, és mintha pezsegni kezdett volna bennem a vérem. Pálcámat a kabátom alul kiemelve tartottam a férfi mögé, aki a fentről lefelé lógó lány alatt guggolt. A lány rám nézett. Láttam rajta, hogy mennyire fél, s már-már majdnem megszólalt, de nem engedtem neki. Lebuktatott volna. Így hát kezemet a szám elé rakva jeleztem, hogy maradjon csendben. Én pedig megálltam a férfi mögött, és pálcámat rászegezve megvártam míg felém fordul, s egy kaján mosollyal az arcomon varázsolni kezdtem. - Stupor! – kiáltottam elsőre, majd remélve, hogy a kábulattól egy ideig legyengíthetem, újabb varázsigét használtam. - Lacarnium Inflamare! Komolyságomat megőrizve néztem, hogyan gyullad meg a ruhája, majd félhangosan megszólaltam, de a pálcámat még mindig rajta tartottam. - Játszunk egy kicsit. Úgyis játszani akartál, nem de?
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
a bit evil, a bit sweet
Dante pokla úgy éget, s emészt el, hogy még élvezni is fogod
Hozzászólások: 53
Jutalmak: +71
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Félvér
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Legjobb barát: Brandon E. Gray
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #9 Dátum: 2011. 08. 16. - 17:57:23 » |
0
|
Gwendolyn Nem kissé lepődtem meg az előttem álló másik lány láttán, de nem is maradt sok időm jobban megnézni, mert azonnali támadást indított meg felém. Szerencsés mozdulatomnak hála a varázslat csak az egyik felemet találta el, így csak a bal oldalam bénult le, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy időben védekezni tudjak a következő bűbáj ellen. - Te kis…- szitkozódtam volna, de abban a pillanatban fontosabbnak tartottam a ruhám eloltását, mielőtt még leég, velem együtt- Aguamenti.- mutattam rá pálcámmal az égő részre, s miután sikeresen eloltottam a tüzet, csak akkor kezdtem el foglalkozni a kis fruskával. Felegyenesedtem, bár bal karom még mindig tehetetlenül lógott mellettem, de ez nem akadályozott abban, hogy másik kezemben tartsam a pálcám és akár támadjak is vele. - Tőlem játszhatunk, de aztán nehogy azt halljam vissza, hogy nem kaptad meg a megfelelő élményt.- vigyorodtam el gonoszul, majd hogy jelezzem, hogy ne számítson kegyelemre, mellette megcéloztam egy tárgyat- Confringo!- hatása eredményeképpen figyeltem, hogy a lány elesik-e a robbanástól, vagy talpon marad-e, mindenestre én készen álltam arra, hogy ha kell, rögtön támadjak, vagy védekezzek. Annyi biztos, hogy semmiképpen sem hagyhattam, hogy veszítsek a lány ellen (nem is hiszem, hogy veszíthetnék), hiszen látszott rajta, hogy még diák, így valószínűleg akad olyan varázslat, amit még nem tanult, pluszban nem hinném, hogy túl sok alkalommal tapasztalta volna meg a Crucio hatását, de majd leteszteljük ezt is. Idővel. - És mond csak kicsikém, hogyan keveredtél ide? Mert nem úgy tűnsz, mint aki szintén bujdosó életmódot folytat.- hangom az előbbi idegességből átment nyájassá, s szemeimet az övéibe fúrtam, miközben léptem egyet előre. Valahogy olyan ismerősnek tűnt nekem. Nem tudom honnan, vagy egyáltalán, hogy kire emlékeztetett, de az arca akkor is hasonlított valakiére. Nem sokáig időztem el ezzel a gondolttal, ehelyett egy kicsit hátrafordítottam a fejemet és úgy beszéltem a másik lány felé, aki még mindig az én varázslatom foglya volt, s kétségbeesetten próbált valahogy menekülni. - Ne aggódj, édes, veled is hamarosan foglalkozni fogok, csak előtte még van egy kis dolgom.- pillantottam ismét a bátorabbik lány felé, aki még most sem futott el előlem. Végre valami kis izgalom, végre nem egy olyan ember, aki sírva könyörög az életéért és hogy eresszem el. - Hát akkor játszunk!- jelentettem ki hidegen, majd rögtön támadásba lendültem- Relaxo! - kezdtem egy nem túl ártalmas varázslattal, ami csak lebénítja az embert. Ha nem mozdul, nekem már bőven jó, akkor jöhet csak a szórakozás. A jobb átkok még hátra vannak.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #10 Dátum: 2011. 08. 17. - 12:51:20 » |
0
|
Dante name of the game, it's competition top of the pile, net demolition.
Hagyom, had oltsa el az égő részeket, pedig lenne időm arra, hogy újabb varázslatot bocsássak rá, ám mégsem teszem, nem akarom elsietni a dolgokat. Inkább megvárom, míg újra rám néz, és elmondja, amit el akar mondani. Magabiztos, és önelégült hangjára csak gúnyosan felhúzom a szemöldököm. Azt hiszi, hogy egy átlagos diákkal áll szemben, akit másodpercek alatt elintézhet? Hát, higgye csak ezt. Én tudom, hogy ez máshogy van, hiszen, ha az ember bátyja egy halálfaló, sok mindent megtanul tőle, főleg, azt, hogy hogyan védje meg az életét. És, amúgy se voltam rossz párbajozó, tehát utolsó leheletemig harcolni fogok ezzel a férfival. Nem engedhetem meg, hogy ő győzzön, s főleg azt se, hogy a mögötte levő lány élete is véget érjen. Most már, minden áron megmentem! - Nem fogsz semmit visszahallani, megnyugodhatsz. Sőt, semmit nem fogsz már hallani. Nem lesz rá lehetőséged. – válaszolok neki, majd még épp időben ugrok félre a kilövellt varázslat mellől, így csak megingok a robbanástól, s nem esek el. A robbanás okozta porban és füstben épp annyi időm van, hogy magam elé rántsam a pálcámat, s mivel nem tudhatom, hogy a férfi azonnal, vagy pedig később küldi rám átkait, készenlétbe állítom magam, s minden mozdulatát figyelem. - Hogy hogy keveredtem ide? Elég annyi, hogy meguntam hallani a diákok halálhírét, meg azt, hogy mennyire büszke a fajtátok a gyilkolásra! Kezdeti indoknak elég, nem gondolod? – nézek rá a dühtől csillogó íriszekkel. Felém lépett, én pedig csak álltam egy helyben, hagytam, hogy szemeit az enyémekbe fúrja, és vártam, hogy mikor veszi már észre, kivel is áll szemben. De úgy látszott, nem tűnt fel neki semmi, inkább a másik lányhoz kezdett beszélni, majd újra hozzám fordult. - Kezdjük. Vagy inkább, folytassuk. – bólintok felé, és már kapom is a bénító varázslatot, ám, a férfival egyetemben addigra én is kilőttem egyet felé. - Saggitiis Dominorum! – kántálom, mire pálcámból ezernyi nyíl indul útnak a férfi felé, ám míg ő azokat próbálja kivédeni, az igazi átok addigra mögé kerül, s majdnem biztosan telibe is találja. A végére, így mind a ketten a kábultság sötét bugyraiba kerülünk, így se neki, se nekem nem lehet módunk újabb átkok kibocsátására, csak akkor, ha véget ér a varázslat hatása, és csak annak, aki hamarabb „ébred fel”.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
a bit evil, a bit sweet
Dante pokla úgy éget, s emészt el, hogy még élvezni is fogod
Hozzászólások: 53
Jutalmak: +71
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Félvér
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Legjobb barát: Brandon E. Gray
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #11 Dátum: 2012. 02. 01. - 19:15:20 » |
0
|
Gwendolyn A legidegesítőbb az volt az egészben, hogy annyira hasonlított valakire az arca, de egyszerűen nem tudtam rájönni, hogy kire. Próbáltam felsorolni neveket magamban, de valahogy egyik sem az volt, akit én kerestem, többre viszont nem futotta, mert a lány igencsak harcias kedvében volt. Jó-jó, persze végre akadt valaki, aki nem ijedt meg olyan könnyen tőlem, így el tudtam vele játszadozni, de ez másrészről viszont sértette is az egómat rendesen. Mi az, hogy csak ilyen simán, semmi félelem nélkül ki mer állni velem szemben? Most vagy nagyon nincs tisztában a halálfalók képességeivel, vagy fogalmam sincs, mert más ötletem nincs is. Keserűen elmosolyodtam szavait hallván. Hogy én büszke lennék a gyilkolásra? Nem tudsz te rólam semmit, édes. Pont azok közé a kivételek közé tartozom, akik nem kedvtelésből gyilkolnak. Ugyan. Én csak azért teszem ezt, mert nekem ezt kell csinálnom. Ez az, amihez értek, erre születtem. De ettől függetlenül cseppet sem vagyok büszke rá. Soha senkinek nem mondtam még, legszívesebben azt kívánnám, hogy bárcsak ne kellene ezt tennem. Bárcsak normális életet élhetnék! Most is mit kell tennem? Meg kell ölnöm két diáklányt, akik előtt még ott lenne az élet, és annak minden öröme. Csak hogy az egyik bujkálásba fogott, ami nem kicsit volt rossz döntés ezekben az időkben, a másik pedig önként idejött feláldozni magát. Szomorú eset. Azt hiszi, megmentheti a társát, azt hiszi, hogy mindketten elmenekülhetnek innen ép bőrrel, engem meg jól helyben hagynak. Aranyos, nem? Csak kár, hogy ez nem egy tündérmese, és itt nem mindig a jó győz. Próbáltam kiölni magamból mindenféle érzelmet irántuk, és jeges tekintettel tettem pár lépést a lány felé. Nem hátrált. Csak állt ott, nem reagálva semmit, engem pedig csak jobban idegesített az ismerőssége. Valami azt súgta, hogy ez talán nem a legjobb ötlet, de mikor hallgattam én utoljára a józan eszemre? Ezt már ott elrontottam, hogy apámat követve Voldemort szolgálatába álltam, és már akkor sem az eszemre hallgattam. Engem már rég nem az vezérel, csak a kötelezettség. Támadtam, de ő is támadott. Próbáltam védekezni, csakhogy cseles kis boszinak bizonyult. A nyilak csupán csak az elterelés részei voltak, s így hátulról nagyon szépen be is kaptam az igazi varázslatot. Jó pár percig nem is tértem magamhoz. Mikor ébredezni kezdtem ösztönösen a pálcám után kutattam, de megnyugodhattam, hiszen az még mindig nálam volt. Felültem, majd gonoszan elmosolyodtam. Úgy tűnik, az én varázslatom is célba talált, mivel a lány is a földön feküdt eszméletlenül, így kapva az alkalmon feltápászkodtam, s lassú léptekkel odamentem hozzá. Leguggoltam, egy darabig csak az arcát vizsgáltam. - Mit csináljak most veled? - kérdeztem saját magamtól, majd tekintetem a pálcája felé tévedt. Már nyúltam is érte, mikor meggondoltam magam. Abban semmi élvezet nincs, ha már ilyen hamar elrontom a játékot. Még egy kicsit had higgye, hogy van esélye ellenem - Túl jó fej vagyok. - sóhajtottam a fejemet csóválva. Tudtam, hogy a varázslatom hatása lassan elveszik, így lassan távolabb sétáltam, hiszen ha felkel, biztos, hogy újból támadásba lendül, nekem pedig nem szabad óvatlannak lennem. Nem egy kezdőhöz van szerencsém.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #12 Dátum: 2012. 02. 09. - 11:59:24 » |
0
|
Dante name of the game, it's competition top of the pile, net demolition.
Sötétség. Teljes kábultság. Az a gazember ezt az átkát is sikerrel könyvelheti el, hiszen célba ért. Éreztem, hogy közeledik felém, majd fölém hajolt, és én már nyúltam is a pálcámhoz, de.. Kétségbeesve nyilallt belém a felismerés: a kezem üres, már nem tartja a pálcát, tehát, vagyok olyan peches, hogy a támadás közben sikerült elejtenem, és jelen pillanatban időm és erőm sincs megkeresni azt. Tehát.. Ennyi volt. Ennyi volt?! Na ne, most komolyan így kell végetérnie ennek az egésznek? Nem így akartam, bizonyítani akartam magamnak és másoknak is, legfőképp a bátyámnak. Meg akartam menteni egy ártatlan életet. És tessék. A földön fekve várhatom, hogy a férfi végezzen velem. Merlinre.. Ostoba vagyok! A 'Mit csináljak most veled?' kérdésére legszívesebben gúnyos tekintettel közölném, hogy amit szoktatok ti, halálfalók. Gúnyosan, mert nem hinném, hogy minden áldozatuktól megkérdeznék ugyanezt, tehát valamiben legalább kivételesnek érezhetem magam.. Most komolyan, azt várta, hogy könyörögjek neki az életemért? Nem is értem, hogy hihette ezt, miután idejöttem, s önszántamból álltam ki ellene, tehát gondolhatná azt is, hogy önszántamból soha nem adom fel..! De, ami a legnagyobb megdöbbenést idézte elő bennem, az a következő lépése. Felnyitottam a szemeimet, és (bár még kicsit) homályosan néztem utána. Meg kellett bizonyosodnom arról, amire a léptek zajából is rájöttem már, de elhinni nem tudtam. Ott hagyott. Mármint, nem ölt meg. Hihetetlen, de volt benne annyi, hogy ne védtelen, kábult állapotomban végezzen velem. Ha nem halálfaló lenne, még meg is köszönném neki, tényleg. Várjunk csak, ötlött fel bennem egy gondolat, mialatt próbáltam a falhoz kúszni, és megtámasztani benne a hátamat. Ha teljes gonoszság övezné az elméjét, nem hagyott volna életben, már rég a másvilágon lennék. Nem kímélt volna. Egy halálfalót nem érdekel a gyengeség, nincs benne szánalom, nem hagy senkit sem menekülni. És ő mégis.. - Te nem vagy olyan, mint a többi.. - néztem rá, és még mindig nem nyúltam a pálcámért. - Akkor meg.. miért csinálod ezt? Semmi jó nincs benne. Nem kellett sok, hogy rájöjjek, ez a férfi teljesen más, mint a többi halálfaló. Megfigyeltem már, nem egyszer, hogy akiben meg van a kegyelem, abban még van egy csöppnyi jóság. És, ha ezt elő tudom csalogatni belőle, talán nyert ügyem van. Csak várni kell, hogy bebizonyosodjon, igazam van-e. Ha nem, bele sem merek gondolni..
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
Dante Fcartrough
Eltávozott karakter
a bit evil, a bit sweet
Dante pokla úgy éget, s emészt el, hogy még élvezni is fogod
Hozzászólások: 53
Jutalmak: +71
Előtörténet: Megnézem!
Származás: Félvér
Ház: Hollóhát
Évfolyam: Kijárta
Családi állapot: Nem nyilatkozom
Legjobb barát: Brandon E. Gray
Kviddics poszt: Nem játszik
Nem elérhető
|
|
« Válasz #13 Dátum: 2012. 04. 05. - 20:49:51 » |
+1
|
Gwendolyn Lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb döntést hoztam, de már mindegy. Talán meg kellett volna ölnöm még most, hogy védtelen, és semmit sem tud tenni, de több dolog miatt sem végeztem vele ilyen könnyen. A kevésbé fontos az, amit másnak nem is ismernék be, csak most egyedül magamnak, hogy kár lett volna egy ilyen bájos lányt csak úgy megölni. Lehet, hogy kicsit idegesítő, amiért csak úgy felbukkant, és keresztbetett nekem, de valljuk be, aranyos, hogy ennyire ki akar állni a társáért. Én mondjuk nem sok emberrel szemben tenném meg ezt, de van egy pár (igaz nagyon kevés), akikért igen. De erről nem kell tudniuk, ahogy arról az indokról sem szerezhet senki sem tudomást, hogy miért nem használtam a gyilkos átkot most rögtön. Bár a másik ok, hogy nem akartam véget vetni ilyen hamar az egésznek, látni akartam, hogy még mit tud, és ki akartam deríteni, hogy miért ilyen ismerős az arca, mert ez már a kezdetektől nem hagy nyugodni, és ha nem tudom meg, szerintem beleőrülök. Sajnos ilyen vagyok, kíváncsi természetű, de hát emberi dolog ez, na. Hátamat a falnak támasztottam, és onnan vártam, hogy felébredjen, majd szótlanul figyeltem, ahogyan próbálta összeszedni magát. Ezek olyan pillanatok voltak, amelyek bármelyikében rátámadhattam volna, de nem tettem. Csak néztem, de mikor megszólalt, szavai a szívemig hatoltak, s lassan lehunytam a szememet. Még mindig nem nyúlt a pálcájáért, de mégis úgy éreztem, mintha rám szórt volna egy átkot. Ó én barom! Egy hatalmas idióta vagyok! Mi a francot művelek úgy még is?! Még akkor meg kellett volna ölnöm, amikor kábult volt. Akkor most nem hinné azt, hogy megúszhatja. Mert nem úszhatja meg. Nem szabad engednem. Miért kivételezzek vele? Soha senkivel nem szoktam kivételezni, hiszen még ha bűntudatom is van a dolgok miatt, akkor is meg szoktam tenni, ami a munkám. Ez a feladatom, erre vagyok hivatott, és igen, én más vagyok, mint a többi, de ugyanazt csinálom, csupán más érzéssekkel. De attól én még ugyanúgy gyilkos vagyok. Keserű mosollyal újra kinyitottam a szememet, de továbbra is a falnak támaszkodtam. - Vannak olyan dolgok az életben, amiket nem azért csinálunk, mert nekünk jó, hanem azért, mert meg kell tenni. És az maradjon az én dolgom, hogy miért csinálom ezt. – kacsintottam rá, aztán ismét megpróbáltam felvenni a közönyös álarcom. Meg kellett mutatnom neki, hogy nem érdemes hinni bennem, nem érdemes máshogy nézni rám, mint a többiekre – Nos, képes vagy még harcolni, vagy most rögtön megölhetlek? Bár végül is én ráérek. – vontam meg a vállam, és megszorítottam a pálcám. Muszáj lesz elnyomnom magamban a lelkiismeretemet, nem szabad hagynom, hogy emiatt ne tudjam elvégezni a munkámat.
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|
|
« Válasz #14 Dátum: 2012. 04. 06. - 09:58:13 » |
+1
|
Dante name of the game, it's competition top of the pile, net demolition.
Úgy tűnt, hogy a kérdésemmel olyan hatást sikerült elérnem, mely egy kicsit megingatta a férfit. De végleges sajnos ez sem volt. Csak pár pillanat volt, és ugyanúgy beszélt hozzám, mint addig, és az sem nyugtatott meg, amit következőleg kérdezett. Lassan kezdett körvonalazódni bennem, hogy talán sosem kerülük ki innen élve. De még mindig tartottam magam, ahhoz az elképzelésemhez, amit kigondoltam. Az a csepp jóság valahol mélyen megtalálható még ebben az emberben, és nehézségek árán bár, de még előcsalogatható. Mélyet sóhajtottam, és folytattam a tervemet. - Nehogy azt hidd, hogy csak te szenvedsz a halálfaló lét miatt. - ráztam meg a fejem. - Igazad van, az embereknek olyanokat is meg kell teniiük, amit nem akarnak, de ez annyit rejt magában, hogy nem neked való ez a szerep. Ha egy kis bűntudat is lappang benned, akkor valószínűleg sosem akartad ezt az egészet. A gyilkolás alatt csak az a személy érez lelkiismeretfurdalást, aki képes lenne leállítani magában ezt a dolgot, és annak még az is sikerülne, hogy ne törődjön a Sötét Jeggyel! - néztem mélyen, bizakodva a szemeibe. - Hidd el nekem, más halálfaló is kontrollálja ezeket. És nem minden család várja el az utódoktól, hogy kövessék ezt a pályafutást. Mondanom sem kell, az utolsó mondataim természetes a bátyámra utaltak, és bár sokat segítene, ha kimondanám Tristram nevét, nem akarok ezzel a segítséggel élni. Soha sem leszek elég erős, és határozott, ha mindig a testvérem ment meg, vagy ilyen, vagy olyan módon. - Én sem vagyok egyedül. - jegyzem meg. - Ha akarnék, fenyegetőzhetnék, hogy, ha megölsz, te is meghalsz előbb vagy utóbb. Megtehetném. De nem teszem. Figyelj. Meg is ölhetsz, ha akarsz, harcolhatunk is, de elárulhatnád nekem, mi jó van abban, hogy embereket gyilkoltok? Főleg, ha vannak olyanok, akik ezt csak kényszeredettségből művelik.. Nos? A pálcám mellettem hevert, ha kellene éppen lesz annyi időm, hogy magamhoz ragadjam, de reméltem, hogy erre nem kerül sor. Erős ember áll velem szemben, és ha nem muszáj, nem szeretném kipróbálni a többi átkát. Bár, ez nem rajtam múlik. Remélem, sikerült valamit megindítanom benne, és ez elegendő lesz, hogy felismerje magában a jóság éltető fényességét!
|
|
|
Naplózva
|
|
|
|
|