A Rengeteg széle

Jaj, ne! Mikor aludtam el? Emlékszem, az első óránk bűbájtan volt, szinte végignevettem az egészet, annyira jól éreztem magam, ami nagyon, nagyon furcsa volt, de boldog voltam. A tény, hogy van, akivel megoszthatom a titkom, tett ilyenné, és ezért nem győztem hálásnak lenni Elnek. Aztán gyógynövénytan következett, és amikor a többiek visszamentek ebédelni, én leheveredtem itt, a kellemes melegben, a fák árnyékában, alig pár méterre az erdő szélétől. Tudom, nem kellett volna be sem jönnöm, de meg kell tanulnom legyőzni a félelmeimet mindentől, ami a világon van, ha valaha is nagy boszorkány akarok lenni. Márpedig szeretnék.
 Most pedig már sötét is van! jaj, ne, most biztosan nagyon nagy bajban vagyok… Vissza kell mennem a kastélyba, mielőtt még azt hinnék, hogy megszöktem, vagy ami még rosszabb, meghaltam. Mármint, nekik lenne rossz, nem nekem, de az most nem fontos. Ekkor hallom meg a közeledő lépteket, és ahelyett, hogy elindulnék feléjük, inkább bepördülök az egyik fa takarásába. Jobb, ha nem kockáztatunk, igaz? Legalábbis addig, amíg valakit le nem tudok átkozni a Föld színéről. Akkor majd lehet kockáztatni.
 Éppen, amikor már megmozdulnék, mert úgy tűnik, a fiú nem jelent veszélyt – meg mert még sosem töltöttem egy fa mögött görnyedezve egy teljes órát, mozdulatlanul, és őszintén szólva nem valami kényelmes –, amikor előveszi a plüssmackót. Innen egészen jól ki tudom venni, sőt, még ő is ki tudna venni engem, ha erre nézne. A szavait már nem hallom, annyira tisztán, de úgy döntök, kilépek a rejtekhelyemről. Nem szeretek bujkálni, és rossz dolog megfigyelőnek lenni egy olyan helyzetben, ahol mások azt sem tudják, hogy ott vagyok.
– Szia – köszönök, mosollyal az arcomon. Valami azt súgja, nem rám várt, mert akkor nagyon csúnyán elfelejtettük megbeszélni. Pedig ismerős az arca… – Fergus, igaz? Te Hollóhátas vagy – Nem kérdezek, kijelentek. Ha valaki megbízott egy Hollóhátasban, akkor jobb, ha legalább arcról felismer még néhányat, hogy tudja, elárulták, ha kinevetik a háta mögött. Oldalra döntöm a fejem, a szemem a fiún tartom. – Kire vársz?

Merit Lamarnie

Mit is vártam, majd pont egy plüssmackó fog válaszolni nekem, hogy mi tévő legyek. Inkább úgy döntök, hogy várok még egy kicsit, aztán lesz ami lesz. lényeg, hogy azért nem éjjel kellene beesni a kastélyba, akkor aztán biztos, hogy elkapnak.
Nem is a büntetőmunkától félek, hanem attól, hogy hogyan magyaráznám ki magam. Sose voltam túl jó hazudozó, nyomás alatt pedig pláne nem könnyű.
De vajon mi lehet Sunnyval? Komolyan ha elfelejtette a találkozót biztosan megátkozom! Rossz dologra gondolni sem akarok, meg amőgy is talpraesett kislány, úgyhogy nem féltem. Sokkal bátram mint én amúgy is. Meg sokkal több átkot is ismer, meg tudja védeni magát, effelől semmi kétség.
Zajok. Végre!
A zaj irányába fordulok, a szívem már nagyon-nagyon örül. A víz is lever valamennyire. Hihetetlen, hogy akárhányszor csak találkozunk én még mindig leblokkolok. De ha egyszer olyan szép!
A zaj felé fordulok, ami egyre közelít és hát nem az akire vártam. Vajon figyelt engem ez a lány, vagy mit keres itt ilyenkor egyáltalán? Már sehol sem lehet nyugta az embernek. A házirendet látom nem csak én, hanem senki nem tiszteli ebben az iskolában.
Ismerős a lány arca, már többször is láttam, ha jól tudom Hugrabugos és alattam jár. Hogy is hívják.. Megvan Merit! Valaki mintha már említette volna. Remélem nem akar sokáig itt időzni, mert aztán ha jönne Summer még azt gondolná, hogy le akarom cserélni. Biztos észrevette az arcomból, hogy nem éppen rá várok, mert lehervadt a vigyor az arcomról.
- Szia – köszönök neki vissza, de igyekszek kedvesen, hogy leplezzem az előbbi izgatottságomat. – Igen, de inkább hívj Fergie-nek, ha lehet. Mindenki így hív. Te pedig Merit ugye? Valahol már emlegettek.  -  A hollóhátas részre inkább nem is reagálok, szerintem nem kérdésnek szánta, hanem inkább tudáléskodott.
Na most hazudjak vagy ne? De hát nem is ismerem, nem tudom hogy bízhatok-e benne. És ha pont azért küldték, hogy kémkedjen? Jobb óvatosnak lenni.
- Hát nem várok senkit, én csak egy kis magányra vágytam, úgyhogy kijöttem ide. – miközben magyarázok nem nézek a lányra, hanem az eget bámulom. Amikor hazudok valahogy sosem tudok a másik szemébe nézni.
- És te mit keresel itt a Rengeteg szélén? Nem félsz? – kérdezem, hogy tereljem az én helyzetemről a témát.

Hát igen, félreérthetetlenül nem rám vár. Éjszakai légyott diákok között? Milyen izgalmas! De tényleg, szeretem az ilyesmit. Főleg, ha valami olyasmi is történik, amire senki sem számított… márpedig szerintem egyik szereplője sem számított a megbeszélt találkozónak arra, hogy én belesétálok a történetükbe. Csak tudnám, hogy ki lehet a másik, akire a fiú vár. Ez így nem annyira jó… Na, nem baj, majd kiderítem.
– Híres vagyok – mosolyodtam el arra, hogy valahol már emlegettek. Na jó, ez nagyon egoistán hangzott, nem ezt szerettem volna elérni. És miközben megpróbálom kivágni magam a saját magam által ásott, mély veremből, érzem, hogy elvörösödök, legalábbis a fülem egészen biztosan lángra gyúlt. Jaj, csak ne gondolja azt, hogy valami buta, feltűnési viszketegségben szenvedő liba vagyok. – Vagyis annyira nem… Csak ismernek páran. Hmm, inkább csendben maradok.
 Oldalra döntött fejjel mérem végig, kissé reménykedve abban, hogy így ki tudom folyatni a fülemen át a zavaromat a fejemből. Tudom, nem teszem éppen a legjobb első benyomást, de hát valószínűleg gallyak vannak a hajamban, a ruhámba biztosan levelek akadtak, és a fél arcomat elfeküdtem, szóval szerintem a jó első benyomásról már le is mondhatok. nem baj, akkor majd a második jobb lesz. Ja, nem, azt az előbb puskáztam el.
– És magaddal hoztad a mackód? – biccentek a plüss felé kedves mosollyal, de erős éllel a hangomban. A korábbi pillantása után még akkor is átlátnék a történetén, ha nem hazugságok kitalálásával tölteném a szabadidőm egy jelentős részét. Mert hát azt csinálom, nem? Írok, márpedig abból, amit leírok, semmi sem történt meg, csak én próbálom elhitetni másokkal, hogy igen. Márpedig ez furcsa… nem szeretem a hazugságokat, de ezt a fajtát nagyon megszerettem.
 Egészen addig rendben voltam, amíg meg nem kérdezte, hogy félek-e. Akkor aztán körbenézek és ráébredek, hol is vagyok… Jaj, ne. nem szeretem különösebben a Rengeteget, nem csak azért, amik élhetnek benne. Túlságosan sötét nekem, még nappal is. Nem is tudom, mit képzeltem, amikor itt heveredtem le. Lehet, csak egy pillanatnyi bátorság volt.
 – Eddig nem tettem – vallom be. Közelebb sétálok hozzá, ügyelve arra, hogy ne taknyoljak el az egy gyökérben. – Ha már megzavartam az egyedülléted, van kedved visszajönni a kastélyba? Nem szívesen sétálnék egyedül a sötétben…