Magányos tölgy

A park egy távolabbi részében egy magányos tölgy áll. Nyaranta tökéletes árnyékot biztosítva az oda tévedőknek, de mégis csak nagy ritkán helyezkedik el valaki a tövében, mert messziről nem tűnik túl kényelmesnek a talaj. Sziklás. Ahonnét tavasszal vadvirágok kényszerítenek ki maguknak élőhelyet. Aki már megtapasztalta a hely csodáját, az folyton visszajár, de ilyenek csak kevesen akadnak. Itt diákokat csak nagy ritkán lehet felfedezni.

Raquel

Egy kis nyugalom. Pont erre volt szüksége Nicolasnak. Kiszabadulni egy kicsit a többi diák zsibongásából, és egy kicsit élvezni a csend megnyugtató erejét. Néha még egy egoista mardekárosnak is kell az ilyesmi. Ha az embernek majd’ szétrobban a feje, mert körülötte mindenki ordibálva beszél, akkor tanácsos kimozdulni a szabadba, és élvezni a természet árasztotta csöndet.
Hát Nick ezt megfogadta, s a kastély birtokán zsebre dugott kézzel sétálgatott, valami helyet keresve, ahol elbújhat a többiek elől, s élvezheti a magány nyújtotta tökéletes perceket. A nap már régen nem fent virított az ég tetején, sokkal inkább a fák lombkoronája mögé közeledett, rózsaszínűvé festve ezzel az ég alját. Az hőmérséklet is csökkenésnek indult, s érződött, hogy az ősz már javában zajlik. Aki ilyenkor merészkedett ki a kastély ódon falai közül, annak már pulóvert, vagy valami hosszú ujjút kellett húznia. Nicolas is felvett egy kapucnis felsőt, mielőtt elindult volna, s rá kellett jönnie, hogy ez valóban nem volt olyan rossz ötlet.
Kényelmesen sétálgatott, közben még mindig valami ülőhely után nézelődött. Nem is kellett sokáig keresnie, mikor meglátott egy tölgyet, ami épp megfelelt az elvárásainak, hogy elrejtse mindenki elől. Mint ha neki tervezték volna.
Hosszú léptekkel elindult a kijelölt cél felé, s mikor odaért nem törődve a föld minőségével, sem azzal, hogy kissé sziklás volt a terület, letelepedett a fa törzsének az aljába. Rajta kívül senki sem mászkált a környéken, így nyugodtan élvezhette az egyedüllétet.
Egy darabig elnézegette az eget, már amennyire a tölgy lombkoronája engedte, s agyát teljesen kikapcsolta, bár ez egyesek véleménye szerint nagyon könnyen mehetett neki, vagy egyáltalán nem is tudta kikapcsolni, mivel nem volt neki. De ez csak azoknak a véleménye, akik nem bírják a mardekáros srác fejét, és ilyenből elég sok akadt. Ezekkel Nick nem is törődött, nem érdekelték ezek a megjegyzések. Gondoljanak csak, amit akarnak.
Kicsit távolabbról hangfoszlányok hallatszódtak, s Nicolas már készen is állt arra, hogy ha erre fele tartanak, akkor ő tovább áll. Senkivel sem szeretett volna most találkozni, még ha ismerős lett volna, akkor sem. Most csak is ő volt és senki más. Senki, aki megzavarhatta volna ezt a tökéletes nyugalmat. Ám szerencséjére a hangok elhalkultak, s úgy tűnt nem jön arra fele senki, így ismét nekidőlve a fa törzsének, kényelembe helyezkedett.

Nicolas ^^

Jól eshetett most mindenkinek egy kis kiruccanás a kastély falain kívül. Persze, az óráknak már teljesen vége, ennek ellenére letörten vánszorogtam ki a kastélyból. Már nem mintha szomorú lettem volna, vagy valaki megbántott, hanem egyszerűen elfáradtam a sok csámborgástól, hogy ide-oda kell szednem a lábaimat, hogy ki ne fussak az időből. Szóval, valóban jól esett a friss levegő, és egyeseknek igazuk is van abban, hogy jót tesz nekem, ha kiszabadulok pár percre az udvarra. Mivel már ősz van, és nem járkálhatok akárhogy, ezért... igen, egy hosszúujjú, annyira nem is vastag felső volt rajtam, hogyha megcsapna a szél, akkor legyen, ami véd a hidegtől. Bár mindig is melegvérű voltam, ha kellett, akkor esős időben is kiszaladtam egy szál pólóba az udvarra odahaza. De az már rég volt, legalább 4 éve.
Hogy levezessem valahol ezt a rossz hangulatomat, úgy gondoltam, a magányos tölgy felé veszem utam, ott úgyse látni diákokat, akik megzavarnák a mindent betöltő csöndet. Egy rajzolásra alkalmas készlet is volt nálam... ez is segített a hangulatváltozásban. Mostanában túl sokat rajzolok, leginkább a tájat. Megpróbálkoztam a Roxforttal is, de azt nem az én kézügyességemre találták ki, annyira nem vagyok jártas az ilyesmiben. Majd talán egyszer. Újonnan próbálok a rajzaimba bevinni egy kis életet is, és odafirkantani pár emberkét. Ha van egy kis szerencsém, általában mindig van olyas valaki, aki több ideig ül egy helyben, és nem is mocorog annyira, és sikerül gyorsan rajzba vetni. De ez nem lényeges.
Lassan közelítettem a tölgy felé, de meglepettségemre ott már tartózkodott valaki. Jó, ha szerencsém van, barátságos, és engedi, hogy leüljek mellé, ha pedig nagy szerencsétlenség érne, akkor jaj, Istenem, nem dől össze a világ. Maximum elküld egy másik helyre, hogy ne szennyezzem mellette a levegőt. Szóval, most már lassan, de biztosan, csendben odaértem mellé, kissé zavaros képet vágva, ezt jelezve is azzal, hogy a kezemet a tarkómra emeltem.
- Öh... szabad ez a hely, vagy már másnak tartogatod? - annyira nem is rossz, bár lehetnék valamennyire bátrabb is. Jó, most jön el az ideje annak, hogy Andyhez oda fogok battyogni, és akárhogy is lesz, bevezet a valós világba. De atyaég, hiszen griffendéles vagyok, akkor erőltethetnék magamra többet is. Erőltetni? Neeem, az nem az én módszerem. Adom azt, aki vagyok, és kész. Mindenesetre addig nem foglalok helyet a sziklán - ami kicsit se kényelmes ilyenkor -, amíg meg nem kapom az engedélyt.

Raquel

Kellemes volt hallgatni, ahogyan a szél belekapott az öreg tölgy lombkoronájába, s ez által a levelek halk, zizegő hangot hallattak. Egyedül ez volt az egyetlen hangforrás, az előbb hallható hangfoszlányokon kívül, amiknek mostanra már nyoma veszett. Ám ez Nicolast cseppet sem zavarta, sőt még örült is, hogy senki sem zavarja meg a nyugalmát. Egyáltalán nem volt szüksége arra, hogy valaki leüljön mellé, s addig jártassa a száját, amíg el nem üldözi innen a mardekáros srácot. Bár talán háztársain kívül nem sok ember akadt a Roxfortban, aki szívesen csevegett volna vele, így nem nagyon kellett ettől tartania.
De a csendet nem élvezhette túl sokáig, ugyanis bagolyhuhogásra lett figyelmes, s a hangokat kiadó állat egyenesen felé közeledett. Egy nagy sóhaj és egy fintor kíséretében felemelte a karját, mint ha az olyan fájdalmas lett volna, és a bagoly letelepedett az alkarjára. Szerencsére éles karmait tompította Nick pulóvere, de így is egy kicsit bökték a kezét.
- Na, te is megjöttél?- kérdezte a baglyától, s végig simított a madár háttollain. Tulajdonképpen Raul volt az egyetlen állat, akit a srác elbírt viselni maga körül, de őt szerette is. Szeme végig siklott a világító szempártól egészen a tépázott farok tollazatig, amit még múltkor egy macska okozott, ami fáradhatatlanul vacsorának akarta megszerezni a szegény baglyot, ám végül ez a terve kudarcba fulladt.
S ekkor egy alakra lett figyelmes a távolban, aki egyre jobban közeledett felé, s a kis rejtekhelyéhez. Ismét egy mély sóhaj következett, de ez már valóban bosszús volt, hiszen az alak folyton-folyvást nőtt, s nagyon úgy tűnt, hogy a fa felé tart.
- Nem igaz, hogy az ember egy percet sem tölthet el magányosan.- motyogta maga elé, ami tulajdonképpen a bagolynak is szólhatott volna. Úgy tett, mint ha nem vette volna észre a felé közeledő lányt, mert már tisztán látszott, hogy milyen nemű az illető, s visszatért a madara vizsgálgatásához.
Amikor odaért hozzá, csak akkor nézett ismét arra. Türelmesen hallgatta meg a kérdést, hogy szabad-e a hely, és egy kicsit úgy tett mintha gondolkozna, majd ezután válaszolt.
- Szabadnak, szabad, de ez nem azt jelenti, hogy le is ülhetsz.- felelte közönyösen, és visszafordult Raulhoz. Bízott benne, hogy ezzel sikerül elüldöznie az illetőt, akinek ezzel teljesen elmegy a kedve attól, hogy Nick társaságát élvezze. Amúgy sem tűnt mardekárosnak, hiszen az rögtön beugrott volna Nicolasnak, így maradt a többi ház. De ahhoz már nem volt kedve, hogy kiderítse melyikbe jár, mert reményei szerint most elmegy innen. Ha meg mégsem… akkor még nem tudja.

Nicolas

Amíg vártam a srác reakcióját, azon filóztam, hogy melyik házba tartozhat. De mivel nem vagyok egy nyomozó típus, így ezt sem tudom kideríteni, elvégre nem is tudom hány arc van a Roxfortban... és annyi arc közül alig ismerek párat, hisz mindig mennek, s jönnek újak a helyükre, no meg... megjegyezni is eléggé fáradalmas munka... már akinek. Ezt az arcot pedig még sehol nem láttam... jó, talán összefutottam vele valahol, amiről nem tudok, mert nem igazán figyelem, hogy kik mellett megyek el. Ez már egy megszokás. De az arcát fürkészve elég ideges lehet valami miatt, és akkor felharsan az első mondata is. Cöhh. Nade ilyet! Méghogy egy lányt nem enged leülni... erre is csak ki képes?
Hümpf. Gondolhattam volna, hogy egy mardekárossal állok szemben. Kezdhetek imádkozni, hogy "Nagyon szépen köszönöm, hogy voltál oly' kedves, hogy ide vezettél az orromnál fogva egy mardekároshoz". A választ megkapva kissé idegesen vakartam meg tarkómat... mi az, hogy kissé? Lehet, hogy inkább eléggé felhúzott ahhoz ez a mondata, hogy... nem, nem vagyok agresszív, de lehetnék! Akkor végülis megszerezhetném azt, amit akarok, de nem erőszakkal, mert nem akarok hasonlítani egy... igen, egy mardekárosra. Lehetnének egy picivel kedvesebbek is, dolgozhatnának ezen figyelemmel tekintve a jövőre. Nem is értem, hogy egyáltalán miért háborúzok én más házbélivel. Ő is ugyanolyan ember, mint én, és én is ugyanolyan ember vagyok, mint ő. Némi különbséggel. Egyébként azt sem tudom felfogni, hogy miért teszünk különbséget a házak alapján... Erre azt mondaná a többség: Mert egy mardekáros az mardekáros, a griffendéles az meg griffendéles. És ebben hol a magyarázat? Elvégre gondolom nem minden mardekáros olyan rossz.
Próbáljak bizonygatni? Jóóó, de nehogy azt higgye, hogy akkor is hagyom a fenébe, hogy elküldjön. Harcolok a jogaimért, meg azért, amit én akarok!
- Gondolhattam volna, hogy egy mardekárossal állok szemben. - közönyös tekintettel néztem szemei közé, mintha nem érdekelne a következő mondanivalója. És milyen igaz, mert tényleg nem. Mondjon akármit, el nem megyek.
- Ja, és nem megyek el csak azért, mert te azt mondtad. - de utálok veszekedni. De most a belső hangom azt súgta, hogy tegyem meg az érdekeimért. Úgy is rég törtem már ki a ketrecemből. Ez pedig nem is tűnt veszekedésnek... tök nyugodtan mondtam, egy pici félelemmel sem a hangomban, meg... nem tudom. A többit bízzuk az idegen "csevely-partneremre."

Raquel

Annak ellenére, hogy Nick nem engedte leülni a csajt, s pluszba még el is fordult a baglyához, még mindig ott ácsorgott mellette. Ezt nem igazán értette a srác, hiszen ha ilyen valakivel, akkor az általában rögtön elhúzza a csíkot. De a lány nem így tett.  Ez új volt neki, s érdeklődve fordult megint feléje, s úgy hallgatta, amit mondott. A „gondolhattam volna, hogy egy mardekárossal állok szemben”-re akaratlanul is mosolyra húzódott a szája.  Miből gondolta? Csak mert nem engedte leülni? Ezt bárki mondhatta volna, ha ugyanígy egyedül akart volna lenni, mint Nicolas. A mardekáros viszonozta a közönyös tekintetet, bár az ő szemeiben nem is közönyösség látszott, hanem az, hogy élvezte, ahogyan a lány visszafelesel, hogy ő nem fog elmenni.
~ Nem fog elmenni, mert én azt mondtam. De aranyos. Most komolyan mit várt? Idejön, látja hogy van itt valaki, de csak azért is ide fog leülni? Na jól van ám.- gondolkozott magában, miközben azon agyalt, hogy mit is mondjon. Ám végül nem a szokásos bunkóságnál maradt.
- Nem fogsz elmenni? Oké.- ez a válasz nem volt megszokott tőle, de most semmi kedve sem volt piszkálódni, vagy bunkózni, ami pedig igen nagy szó. Egy kicsit gondolkozott még azon, hogy lehet hogy mégsem olyan jó ötlet az, hogy megengedi neki, hogy maradjon, ám hamarosan letett erről, s megszólalt.
- Csöndbe tudsz maradni? Mert ha igen leülhetsz.- mondta közömbösen. Bár egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a lány igen sokat szeretne vele csevegni, de azért meg kellett említenie ezt, hiszen hát ha még is. Kicsit odébb húzódott, s ismét Raulhoz fordult, miközben azon gondolkozott, hogy vajon melyik házba tartozhat Mrs. Nemmegyekel. A legvalószínűbbnek a griffendélt tartotta, s ezt a következtetést az eddigi viselkedése alapján vonta le. Kíváncsi volt erre, ezért megint csak odafordult.
- Fogadjunk, hogy a griffendélbe jársz.- mondta. Érdekes, hogy bármit is kérdezett a neki idegennek számító lánytól, hiszen ilyen helyzetekben nem igazán szokott így viselkedni. Most vajon miért tette ezt? Ki tudja…

Bocs, ez most nagyon rövid lett :S

Nicolas

Ölbe tettem a kezeimet, s úgy vártam tovább a választ. Már amennyire bírtam még várni. De igen, a türelmességemről vagyok híres, akármennyire is meglepő. Mindezt egy hely miatt teszem. Meg úgy tűnik, hogy mardekáros létére is nem az a fajta, aki... nos, aki nagyon zavarna egy tevékenység közben, így hát nem kell aggódnom amiatt sem, hogy hozzám szól egy szót, én pedig egy hatalmas görbe vonallal áthúzom az egész művemet. Csúnya lenne. Csak figyeltem, hogy mit cselekszik, figyeltem a tekintetét, hogy hogyan is reagál a mondataimra. Tipikus mardekáros, de ettől azért durvábbat vártam. Jó, akkor most nem egy olyan über-hiperbunkóval állok szemben, hanem egy kissé... egy icikét-picikét megfontoltabb egyéniséggel. Ez pedig nagy szó, hogy végre valaki gondolkodik, mielőtt beszélne. És a mostani megnyilvánulásáról meglátszott, hogy tényleg ne az a nagyszájú, beképzelt alak, mint amilyennek először tűnt. Jó, belátom, először jobban meg kell ismerni az embert, előre nem lehet tudni, látszatról, hogy milyen belül. Ez rossz ítélet volt a részemről.

Viszont ez tényleg megdöbbentett, hogy azt mondta, oké. Mikor is mondott nekem ilyet egy mardekáros? Lássuk csak. Hm. Soha... Sőt, ami azt illeti, nem is sűrűn beszéltem mardekárossal. Vagy egyáltalán nem is. Jó, most hülyeség lenne leállni gondolkodni, mert valószínűleg még arra sem emlékszem, hogy mi történt velem a tegnapi nap folyamán.
- Oké? - kérdeztem vissza, bár tisztán hallottam, hogy ezt mondta. De csak néztem egy nagyot. - Oké. - és hozzátettem válaszképpen, vagy csak ismétlésképpen még egy okét. És még egy kérdés, ami szöget ütött azért. Én csendben maradni? Na, az a mesterségem. Ha fogadást tennék, hogy ki tudna tovább csendben maradni, akkor megnyerném. Egy hétig végülis bírom. Meg most is ki fogom akkor bírni. A csendben maradáshoz nem kell olyan nagy erő. Persze valakinek sokkal több erő kell hozzá, mint egy harchoz.
- Csendben? Természetesen. - válaszoltam végül, s mikor láttam, hogy helyet szorít maga mellett, leültem... illetve leültem volna, de még tétováztam, hogy talán... talán csak átver. De nem szabad megint ilyeneket feltételeznem. Tehát leültem mellé, mindenféle eszközt elő, és hozzá is kezdtem a rajzoláshoz. Még a végén profi leszek.

Már bele is mélyültem, pedig még csak az első vonalakat rajzoltam meg, amikor a srác letámadt még egy kijelentéssel. Halványan elmosolyodtam, miközben felé fordultam, s az egyik szemem lehunytam, mintha kacsintanék. Nem, csak ez dob egy kicsit az imidzsemen. Végül ezt a tekintetet is mellőztem, s válaszra nyitottam a számat.
- Eltaláltad! Miből jöttél rá? - hülye kérdés... bizonyára a viselkedésből. Mert a griffendélesek bátrak. Mondom ezt én, aki elsőbe még úgy jött ide, mint aki be van szarva. Ezzel pedig most magamat próbálom oltani? De cink.
- És én eltaláltam, hogy mardis vagy? - azért a biztonság kedvéért még visszakérdeztem, hátha valóban igazam volt, vagy sült bolondnak tettettem magam. És akkor elnézést kell kérnem.

//No problem. =)//

Raquel

Nem úgy tűnt, mintha a lány nagyon türelmes lett volna, főleg azok után, ahogyan ölbe tett kézzel állt és várt. És ez nem igazán azt jelenti, hogy még tíz percet szeretne itt álldogálni. De ha úgy vesszük nem is kellett sokat várnia, mire Nick kiötlötte a választ, ami nem is volt túl bonyolult. Ezen látszólag meg is lepődött a lány, ami nem is csoda, hiszen milyen választ is lehetne várni egy mardekárostól, hogy ha megzavarják pihenés közben? Naná, hogy azt, hogy nem. De sajnos most csalódnia kellett, mivel Nicolasnak nem igazán volt kedve kötözködni.
Most úgy tűnhet, mintha egy kedves mardekáros üldögélne a fa törzsénél, és az eredeti Nicolas Baxtont kicserélték volna, de a látszat sokszor csal.  Ahogy most is.
- Jól hallottad azt mondtam, oké. De ha nem akarsz leülni, tökéletesen megértem.- mondja nagylelkűen, s e mögött talán titokban reméli is, hogy még sem ezt a helyet választja a lány. Ám sajnos ennek nem túl nagy az esélye. Bár még hátra volt arra a válasz, hogy csendben tud-e maradni, igaz erre nagyjából mindenki azt válaszolta volna, hogy igen, csak azért, hogy leüljön. Még az is, aki nem bírja befogni. De Nick reményei szerint a lány nem csak azért mondja, hogy helyhez jusson.

Mikor a fiú odébb csusszant egy kicsit, még egy darabig tétovázott, hogy leüljön-e, de aztán úgy döntött, hogy nincs semmi veszélye ennek. Nyilván azt várta, hogy majd valamilyen csapda rejlik e mögött, vagy valami ilyesmi, de akkor ezt rosszul gondolta.
Miből jött rá? A válasz roppant egyszerű.  Általában csak egy griffendéles szokott kötözködni. S mivel a lány is ezt tette, ebből már egész könnyen arra lehet következtetni, hogy griffendéles. Mint ahogy Nick viselkedéséből is azt köveztette ki a mellette ülő griffendéles, hogy mardekáros.
- Beletrafáltál.- mondta egy kisebb mosoly kíséretében, majd visszafordult baglyához, ám az állat nem sokára elrepült. Ekkor sóhajtott egy nagyot, s a felhőket kezdte nézegetni az égen, már amennyire ki lehetett látni a fa lombkoronája alól. Most már nem azok a vidám bárányfelhők díszítették az eget, mint nyáron, hanem az esőt jósoló sötét fellegek. Pont olyanok voltak, mint az iskolában uralkodó hangulat.  Szürkék és egy csepp vidámság sem volt bennük. De az ősz már csak ilyen. A lehullott levelek sem juttatnak mást az ember eszébe, csak azt, hogy közeledik a tél, és ez a tudat nyomasztó lehet, főleg azoknak, akik meleg pártiak.
De hát ilyen az élet, nyár után ősz jön, ősz után tél, tél után tavasz és így tovább. Aki nem bírja ezt megszokni, az nem a Földre való, ha nem valami másik helyre.
Hasonló dolgokon gondolkozva üldögélt Nicolas, s nem is szólt többet a mellette ülő lányhoz, hiszen ezt kérte, hogy ő se szóljon hozzá. Akkor mást nem is várhatott el tőle.

Sam
zene

Egy év, egy év telt el a bátyám halála óta. Évforduló van. Évforduló, de milyen?
Nem beszéltem a másik bátyámmal, egyáltalán nem beszéltem ma senkivel. Ott ültem ugyan az összes órán,
de mintha nem is tudtam volna magamról bámultam. Néztem a padlót. néztem az üres pergament amire nem
tudtam mit írni. Nem néztem rá senkire, aki tudta mi történt ezen a napon az tudta, aki nem... nem akartam
hogy bárki más tudja. Örültem hogy vége lett a nap első részének és elvonulhattam.
Ha lehetséges most az egész ezerszer annyira fájt mint egy éve. Könnyezni kezdtem, lecsorogtak az államon
és éreztem őket a nyakamon. Eszembe jutott az utolsó pillanat amikor láthattam Luthert.
Mikor kiemelték a folyóból a testét, akkor még reménykedtem. Minél nagyobb volt a remény annál
nagyobb volt a csalódás, hetekig hitegettem magam. Elhittem hogy, van rá esély hogy, élve hazakerüljön.
Azt gondoltam, jó esetben megtalálta valaki rosszban pedig kiúszott valahova és már úton van hazafele.
Tévedtem, hatalmasat tévedtem. Apa azt mondta Isten visszahozza, senki sem hozta vissza. Még rosszabb
mióta már Blane sincs nekem, túl kell élni. Mindent túl kell élni, ezt szokták mondani.
Jó volt hogy, nem kellett látnom Alexejt. A keserűséget és a néma bánatot a szemében, nem tudott sírni,
nem tudott gyászolni. Egy éve gyűlik benne a keserűség ezért olyan amilyen, agresszív.
Én elkezdtem ténferegni, keresni egy eldugott helyet ahol senki sem lát, végre megtaláltam.
Magányos tölgy, még a neve is ez, magányos. Egy hely ahol a szomorú kisnyulak elbújhatnak.
Miért a nyulak? Mert engem így hívnak, Rabbyt. Nekem tulajdonképpen tetszik a nevem, talán az egyetlen
dolog amire azt mondanám, hogy tetszik. Leültem a földre és fölhúztam a térdeimet, valahogy bármennyire is
nem akartam kitört belőlem a zokogás. Luther erre mindig azt mondta hogy sírjam ki, jobb lenne ha
kiordítanám de most így sikerült. Már kiordítottam volna ha, merném. Fölállnék itt ahol vagyok és sikítanék.
Sikoltanám hogy, elegem volt. Kérem vissza a régi életem és legfőképpen Luthert. Nem tudom megtenni,
nincs bennem hozzá elég erő. Semmihez sincs csak a síráshoz.

[Bárkinek]

Bárkinek

Hideg…
Jégkék.
Gomolygó szürke.
A mai nap olyan lustán, vontatottan gördül előre, olyan, mintha sosem akarna véget érni. Az egy órát felölelő Bájitaltan óra legalább három órának tűnt; a sok információ ennyire eltompította az érzékelését. Yas megkönnyebbülten, és igencsak felszabadultan nyargal ki a kastélyból a metsző hidegbe, ami ellen a talárja fölé kanyarított, vastag utazó köpennyel védekezik. Nyakába egy fekete-sárga sálat rakott, a fejére egy svájci sapkát nyomott, amit egy általa készített, színes rózsa-bross díszít. Lábán a már megszokott sötét, katonai bakancs van, aminek az orra már eléggé kopott, viszont nagyon kényelmes, így nem zavarja a kis szépséghiba.
Kezében a könyvei egyik részét cipeli, a másik fele az oldalán lógó táskában rejtőzik. Még annyira időre se állt meg a  bájitaltanterem előtt, hogy belenyomja a nehéz köteteket a táskába, rögtön a park felé vette az irány, de az igazi célja nem a park, hanem  az azon túl levő tölgyfa, ahol gyakran szokott ücsörögni mikor jó idő van. Most egyszerűen szüksége van a friss levegőre, hogy kiszellőztesse a fejét, és tisztán tudjon gondolkodni. Hja, meg tegnap éjszaka azt álmodta, hogy ma  fára fog mászni, így amióta felkelt azon forog az agya, hogy ő bizony fára akar mászni. Kiskorában sokat üldögélt a kertjükben lévő, magas diófán, amikor nem akarta, hogy a szülei megtalálják, amikor el akart menekülni a világ elől. Talán most is ez van: kicsit jó lenne eltűnni mindenki szeme elől, hogy a hiányával feltűnjön másoknak, hogy létezik. Ez alkalommal persze nem édesapjának szeretné felnyitni a szemét, inkább még ő maga sem tudja igazán mit akar ezzel.
A saját szemét mondjuk jó lenne felnyitni, mert minél tovább fedi hályog, annál jobban felejti  el, ki is igazán. Néha annyira nem ismer magára: a gondolataira, a cselekedeteire… mintha egy másik ember akaratát teljesítené, és a szíve mélyén legszívesebben máshol lenne, mást csinálna, más személyekkel. Ilyenkor  szüksége van egy nagy adag adrenalinra, ami erőt ad neki arra, hogy ne meneküljön el ténylegesen. Mert legszívesebben azt tenné. Minden probléma elől elmenekülni. Gúnyos mosolyt vet a tölgyfára, mikor odaér, ledobja a kezében lévő cuccait  a fa tövébe, a mozgásban akadályozó köpenyt és sálat is a táskára ejti, fesztelen mozdulatokkal kapaszkodik fel az első ágra. Mint általában a tölgyek törzse, ennek is két vékonyabb részre oszlik el, a vastagabb, biztonságosabb részére lép rá, sáros bakancsa  nyomot hagy a szürkésbarna kérgen.
Kitekint a kastély felé, majd fel a felhőkre: borús, szürkéskék, néhol dohányfüst színű, esőt hozó felhők. Szereti a felhőket nézni:olyan gondtalanul úszkálnak az  ég hullámzó tengerén, annyira beléjük lehet feledkezni, mert egyszerűen megigéznek. Főleg Yast, őt szinte minden természeti jelenséggel le lehet foglalni, akár órákig csodál egy virágot, csak azért hogy  még a legkisebb részletét is jól áttanulmányozza.
Megrázza a fejét, és  tovább kapaszkodik. Megragad egy magasabb ágat, de csak másodjára sikerül felhúznia magát, ugyanis igaz, hogy már-már betegesen vékony, viszont izomzata se igazán van, főleg nem a kezén. Kemény erőfeszítésekbe kerül megtartania a saját súlyát.
Mikor egy-egy erősebb fuvallat belekap hajába, bánatkék színű tollas fülbevalójába, megborzong, de a rossz idő nem keresztezheti tervét! A hideg csontjáig hatol, de sziklaszilárd elhatározásáig nem ér el, ki tudja zárni a zavaró tényezőket, ha akarja.  Időnként kell neki ez a belső megerősítés, hogy igenis képes véghezvinni azokat a dolgokat, amiket akar. Nem olyan gyenge, amilyen törékeny külsejéből gondolnánk, és ezt nagyon is jól tudja.
Még egy lépés.
Még egy ág.
És csak tovább. Tovább. Föl.
- Nem fogsz nyerni.
Morogja morcosan a tölgynek, mivel épp ellene küzd. Meg saját maga ellen. Még szerencse, hogy nem a fúriafűzt sikerült kihívnia erre a vérre menő párbajra.Bár, lehet, hogy ezzel  a megszállottsággal Őt is lepipálná.
A tetejére!
Még...
Tovább!

[{ Yasmine Krise }]

{ Yasmine Krise }

A hatodéves mardekáros még az év elején meglepetten vette tudomásul meglehetősen furcsára sikeredett órarendjét, mely szerint a pénteki napokra mindösszesen egyetlen órája volt kiírva, nem más, mint a jóslástan. Soha nem epekedett ezért a ködös tárgyért, legfőképpen azért, mert tudta jól, a jövő mozgásban van, folyamatosan… hiába megy be egy ember megjósoltatni, mi fog történni vele, csak egy apró eltérés, és teljesen felborít mindent. Soha nem szeretett badarságokkal foglalkozni, de mivel kötelezően látogatandó óráról volt szó, ha rossz szájízzel is, de megtette.

Reggel kótyagosan ébredt, nem volt könnyű hete, rengeteg házi dolgozat és megannyi írásbelin volt már túl, áldotta a Merlini eget, hogy még ezt a mai, egyetlen órát kell már csak kibírnia, és pihenhet… eldöntötte, hogy amint végzett, ebéd mennyiségű tízórait vesz majd magához és kimegy kicsit a szabadba. Oldalra fordítván fejét kékellőit egy megbűvölt táblára vetette… azon az éppen aktuális, kastély körüli időjárás képei villantak fel… olyan volt ez, mint a Nagyterem mennyezete, csak éppen kicsiben. Vaskos pénzért szerezte egy üzlet során, amelyet még a nyáron bonyolított a majdani cége nevében. Megrázva fejét vette tudomásul, legalábbis a felhők színéből ítélve, odakint bizony metsző hideg lehet. Ennek fényében a tisztálkodást követően a hivatalos iskolai viselet mellé alkarjára vette fekete szövetkabátját, valamint egy zöld-ezüst csíkos sálat is a biztonság kedvéért. Semmi kedve nem volt a gyengélkedő vendégszeretetét élvezni, pont arra az időre, amikor végre azt tehet majd, amire vágyik.

-oOo-

A tanóra olyan volt, amilyenre a fiatal számított, igencsak sokszor kellett visszafognia magát, hogy ne ásítson a tanár szemei közé… szerencsére sikeredett a manőver, mi több, igencsak értelmes és érdeklődő grimaszt tudott az arcára varázsolni. Szükségszerű, mert noha nem kedveli az órát, mégiscsak tananyag, és feltett szándéka volt az iskola jó átlaggal való elvégzése. Az utóbbi hónapokban nagyon céltudatossá vált, eleddig is az volt, így ez nehezen jelenthető ki… de ambíciói tovább erősödtek, hogy teljesen átvegye és jól is üzemeltesse édesapja vállalkozását. Megvárta, míg a diákok java része kioldalgott a teremből, csak ezt követően indult meg jómaga is… nem szeretett feleslegesen tolongani, ha nem volt rá szükség. A Nagyteremben aztán a bőséges tízórai következhetett, majd a szabadba való indulás.

-oOo-

Lassú léptekkel halad, fejét hol jobbra, hol pedig balra fordítva, hogy szemlélődhessen… olykor a betegesen kékek a fellegeket is végigmérték, vajon várható-e eső, avagy azért van még idő és nem kell majd ázott irhával visszabandukolnia. Éjfekete kabátjának szegélye vádlijának alsó részét verdeste, a fiú már jó előre gondolkodott és a biztonság kedvéért egy leperex igét mormogott el, mielőtt útnak indult volna… biztos, ami biztos alapon. Úti célja nem volt más, mint az öreg tölgy, amelynek tövében megannyiszor heverészett már. Tény, a talaj minőségére, valamint hőmérsékletére való tekintettel nem igazán tervezett ilyesmit, de a panorámában attól még lelheti kedvét.

Midőn megpillantotta a Roxfort kürüli terpeszkedő flóra egyik legöregebbjét, leszámítva persze a fúriát, haloványan elmosolyodott. A kopár talajon, tekintettel a téli hónapokra a fű haloványságában szinte szikrázott a tövében éktelenkedő táska, és a színes sál, amely egyre engedett következtetni, a környéken bizony hugrabugos, vagy akár hugrabugosok vannak. Soha nem törődött a házak közötti ellentétekkel, igazából eléggé gyermekinek és nevetségesnek tartotta azt, azért felkészült… tudván, mások ezt vérre menően komolyan szokták kezelni. Nem tántorodott meg, nyugalmas léptekkel haladt tovább, megemelve tekintetét. A fán meg is pillantott egy leányzót, aki éppen utat tört a végtelen felé… de nem különösebben foglalkozott vele… majd akkor, ha esetleg leesik, avagy önszántából mászik vissza oda, ahová teremtetett, a talajra. Noha nem volt rá jellemző, egy dologban kezdett egyetérteni évfolyamtársával, Blaine-el… az iskolát valóban ellepték a majmok. A fa alá érve ismét feltekintett, nem szeretett volna az egyelőre ismeretlen sárga címeres alatt tartózkodni, nehogy neki kelljen lennie a tompító eszköznek, ha amaz zuhanásba kezdene. Ennek megfelelően a fa egy légtér felől üres pontján a törzsnek dőlt, és mélyet szippantva a haraphatóan friss levegőből elmélázott a télre és alvásra készülő vidék kietlenségén.

[- Khm…]

Rabbythia

Sam lustán elnyúlt az ágyán. Délutáni pihenője közben nagy ügyesen letúrta matracáról ágyneműjét. Hiába, manapság olyan zaklatott lelki állapotban volt, hogy aludni sem tudott rendesen. Szüksége volt hát délutáni pihenőre, azonban úgy tűnt, hogy így, 5 óra tájban sem tud elszakadni a rohanó világtól.
Jobb oldalára fordult, hogy megnézze az óráját.
- Talán jobb lenne felkelni – gondolta, és ülő helyzetbe lökte magát.
Tanulni azonban tényleg semmi kedve nem volt, pláne, hogy péntek délután volt. Örömmel gondolt a hétvégére,  mint remek lehetőség az alvásra és lógásra. Mezítláb és félmeztelen indult a ládájához, de ahogy kilépett baldachinos ágya óvó árnyéka mögül, szemébe sütött az ablakon beszűrődő verőfényesen sütő nap sugara.
Csodálatos idő lehet odakint…
Egy szürke póló, valamint egy hosszúujjas, vékony pulóver került elő a ládából, amihez egy térdénél szakadt farmernadrág és egy piros tornacipő társult. Ebben a szerelésben hagyta el hálókörletét, hogy aztán kimászva a portrélyukon, átvágva a kastélyon, a szabad ég alatt találja magát.
Valóban fantasztikus idő volt. Őszi szellő söpört végig a tájon, és Sam élvezte ahogy szőke, félhosszú fürtjeibe belekap. A Tiltott Rengeteg fáinak lehullott levelei illatát szállította a szél. Hiba magányosan tölteni egy ilyen csodálatos napot. Azonban Raquel oly rég nem jelentkezett, hogy kénytelen volt egyedül nekivágni a délutánnak.
Lassan haladt, s nem is találkozott senkivel sem. Pedig a távoli zsivaj azt jelezte, hogy nincs egyedül. Nem is csoda, hiszen a diákok örülnek, ha kiszabadulhatnak a nyomasztó, sötét kastély gyomrából.  Pedig még csak Október eleje volt, az év nagy része még hátra volt…
Zsebre dugott kézzel, varázspálcáját markolva sétált végig a parkba vezető, kikövezett úton.  Tudta jól hová megy. Az ilyen szabad délutánjait mindig egy bizonyos fa alatt töltötte. Jóllehet meg kellett olykor küzdeni a helyért, hiszen egy bizonyos elit réteg kedvelt helye volt. Csodálatos kilátás nyílt innen, csupán a kényelmetlen sziklákkal kellett megküzdeni…
Éppen az említett sziklákon kapaszkodott fel, amikor furcsa zaj ütötte meg a fülét. Mintha sírt volna valaki… Megkerülte a vaskos tölgy törzsét, és megpillantotta a hang forrását, egy szőke leányzót. Ismerte őt, úgy futólag… Volt pár órájuk együtt. Érdekes, ugyanakkor aranyos neve volt. És ahogy ott ült és sírt, megesett rajta a fiú szíve.
- Khm… - köszörülte meg a torkát, remélve hogy ezzel felhívja magára a lány figyelmét. – Minden rendben?

[Davis Perry]

Davis Perry

"És ez egy behúzott szárnyú, felfelé zuhanás..."

Neked szokott olyan érzésed lenni, hogy a lépések, a mozdulatok, amiket teszel, azok nem a tieid? És  hogy a szavak, amik kicsúsznak a szádon, nem hozzád tartoznak? Tudod… amikor lenézel a kezedre, és elámulsz a halványan átsejlő csontok mozgásán, a lila erek lüktetésén, majd tudatosul benned, hogy ez a te kezed, a te tested. Fura… nálad is előfordul időnként ez, nem? És az, hogy nem emlékszel  percekkel ezelőttre, nem tudod  miért kezdesz bele mozdulatokba, vagy hogy kerültél egy bizonyos helyre? Amikor feleszmélsz, és azt mondod: „Hé, mi a francot keresek itt? És mit csinálok?” Néha az emberek olyanannyira belefeledkeznek a saját problémáikba, hogy kicsit elvesztik magukat. Ilyenkor mindig kell valami… valami ami felrázza őket ebből az üres járatból. Legyen az egy adrenalinbomba, pár szó, vagy hang. Csak kell valami, ami emlékezteti őket arra, hogy a való világban is van még dolguk, nem csak az álmaikba, gondolataikba temetkezve, az önsajnálatban merítkezve.

  Méla mosollyal nyúl a következő  korhadt ág után, szinte szándékosan, mintha ő maga akarná előidézni a pillanatokon belül elkövetkező „balesetet”. Szánalmasnak tűnhet ezen lépése, hisz lehet bármennyire is kiborulva valaki, nem esik le direkt egy fáról… de az az igazság, hogy Yas egyáltalán nincs kiborulva, csak kíváncsi. Elsősen, amikor kinézett a kastély egyik magasabb tornyából, rögtön az az emléke ugrott az agyába, amikor olyan 6-7 évesen, a házuk emeleti ablapárkányában üldögélt, és nézte a mélységet. Az ablak alatt egy tölgyfa volt, dús, élénkzöld lombbal, a leveleit és a virágait bámulta, meg az alatta kibontakozó mélységet, és azon gondolkodott, mi lenne ha kiugrana? Biztos puhán végigszánkázna a különböző magasságú lombszinteken  és végül könnyedén talpra érkezne a földön, persze egy karcolás nélkül. Miért  is történhetne bármi baja? Az óvodában, azokban a mugli mesékben se sérültek meg soha a mesehősök, csak némi hanghatás kísérte a fejbevágásukat, de egyáltalán nem fájt nekik, ha kiugrottak a sokadik emeletről, vagy fennakadtak a kerítésen. Mindig talpra érkeztek, zuhanás közben pedig újságot olvastak, körmöt  reszeltek, fogat mostak, az órájukat nézegették; vajon mikor lesz vége az esésnek? Ő miért sérülne meg, ha a tévében se sérül meg soha senki?Már éppen felkészült volna a csúszdázásra, mikor anyja utasító hangja megállította. Akkor, a toronyban újra belegondolt a dologba, és döbbenten konstatálta, hogy ha akkor leugrott volna… talán itt se lenne. Ez  gondolat mégsem ijesztette meg, hisz a következmény nem izgatta annyira, csak  a  pár másodperc önfeledt szabadság, amit a zuhanás élménye nyújthat. Ott, egyedül mégsem volt elég bátorsága, és a maradék józan esze is visszatartotta, csak meredt tovább  a mélységbe.

 A korhadt fa éles reccsenésével egy új érzés furakodik szívébe: a felismerés. Őt követi a félelem, a tehetetlenség, majd az elégedettség, akinek a sarkában ott lohol a szabadság. Ez az ötös fogat olyan egyetértésben fogja  közre szívét az esés néhány másodpercében, hogy csak a földre érkezés előtti pillanatban eszmél fel igazán, így még időben tompítani tudja az esést a bal kezével. Ahogy esik egyre lejjebb, különböző színpacák, táncolnak a szeme előtt, s a  földön fekve is azokat csodálja. A fa egymásba olvadó színei, a homályos kastély, a rikító sárga sál,  meg valami idegen fekete-zöld folt. A szemébe, arcába hulló haja miatt nem tudja beazonosítani az idegent, de a néhány másodperc múlva karjába nyilalló fájdalom el is feledteti vele az apró momentumot. Rövid ideig csak fekszik a mocsokban, erőt gyűjt  a mozdulatokhoz, eszébe vési az új érzéseket, aztán kisöpri arcából a haját és felnéz a fára: piszok nagy szerencséje volt, elkerülte a vaskosabb ágakat, csak néhány igen törékeny, korhadó részt sodort magával, míg esett. Megsimítja arcát, majd szemügyre veszi a kezét: kétli, hogy eltört. Még sosem tört el semmije, hiszen nem volt  valami vad gyerek… vagyis szívében az volt, csaka  megfelelési vágy nem engedte, hogy elengedje magát, mikor a szülei számonkérő tekintetével kereszttűzbe került. Nem is esett olyan magasról, mint gondolta, nem lehetett nagy veszélyben, csupán fentről tűnt minden olyant távolinak.
Pillantásával megkeresi a táskáját, és ahogy megtalálja, betolakodik a látókörébe az előbb említett zavaró tényező. Ó, a francba.
- Öhm... te végig itt voltál?

[{ Yasmine Krise }]

{ Yasmine Krise }

Noha a Davis felett motoszkáló, egyelőre ismeretlen nőszemély neszezése zavarta kissé a panoráma tökéletességét, a csend andalító mivoltát, a fiatal nem szólt egyetlen szót sem, úgy döntött, majd felrója problémáját, ha szükségszerűvé válik. Elvégre, noha ezzel nem értett egyet már jó ideje, az iskola mindenkié, legalábbis, ahogyan a dolgok odakint állnak egyelőre… ki tudja, mit fog hozni a jövő. Őt sem a sötétebb idők, sem pedig a rózsaszín fátylas jövő nem érdekelte, csak élni akarta a saját keserű életét, haladni előre percről-percre… persze, bármelyik is történik, és következik be, tudta jól, befolyással lesz az ő elkövetkezendő esztendőire is, hiszen, ha nem is szeretik beismerni az emberek, az őket kerül vevő világ hatással van a cselekvéseikre, legalábbis valamilyen szinten. Számolni nem szeretett volna, és nem azért érkezett ki, hogy efféle dolgokon folytasson diskurzust önmagával. Most csak ki szeretett volna kapcsolódni, kicsit mélázni, és elfeledni mindent, ami körülötte zajlik, ami a mindennapjaihoz tartozik. Kellenek ilyen percek is az emberek életében, ha nem áll meg olykor, magával sodorja a rettenetes iram. Az pedig veszélyes mind az elmére, mind pedig fizikálisan a testre is.

A messzeségben, felhők között alábukó, fátyolként díszelgő napsugarak igéző képében való elmerülését egy éles reccsenés rázta meg. Nem rezzent össze, noha a lelkiismeretével évek óta problémák voltak… persze nem mások felé, mindinkább önmaga lelkiismeret világa zavarta igazán. A szemét egy pillanatra azért lehunyta, elvégre ember, nem valami kreált lény, nem egy érzéketlen infernus. A másodperc töredéke alatt futott végig a fején, hogy a fán tevékenykedő bizony zuhan a föld felé, az ágak recsegése is ezen felvetését támasztotta alá… aztán a tompa puffanás véglegesen eloszlatta minden kétségét, iskolatársa nem olyan formában került vissza a talajra, mint azt valószínűleg szerette volna. Nem fordult meg egy pillanatra sem, elvégre semmiféle nyöszörgő hang nem ütötte meg a fülét, szükség esetén majd illeti a másikat kitüntető figyelmével… most azonban csak a fa kérgének vetve hátát álldogált, és továbbra is a tájat kémlelte.

Kellett pár pillanat, míg a másik felől érkezett a megszólítás, meglepő módon hangja kevésbé volt megtépázott, mint azt a Perry fiú megjósolta magának. Persze tisztában volt vele, hogy noha a kérdés csengése igen tisztának volt mondható, a másiknak minden bizonnyal vannak fájdalmai. Meglökte magát, ellendült a tölgy törzsétől, majd oldalra lépett párat, hogy a lány a látókörébe essen, ha vállával támasztja meg az „öreg hölgyet”. Kényelmesen elhelyezkedve mérte végig a meggyötört hugrabugost, majd biccentett egyet a fejével.
- Kellemes napot!
A köszöntést követően ajkának jobb sarka, hacsak alig észrevehetően is, de kissé görbült. Eléggé ironikusnak hathatott a mondata, de nem törődött vele különösebben. Ismét magára öltötte az érdektelenség maszkját, lélekmetsző kékjeit pedig a másikéba fúrta.
- Egész idő alatt!
Mentegetőzhetne, de nem teszi, elvégre nem tartozik a másik felé elszámolással életének egyetlen percével sem. Most, hogy látta ki is „beszélgetőpartnere”, sikerült beazonosítania. Annyit tudott róla, hogy alatta jár egy évfolyammal, ellenben a neve nem volt tiszta a számára, bár tény, nem is erőltette meg túlzottan a kobakját, hogy emlékezzen. Noha nem igazán érdekelte a tény, azért szorult belé az etikett formuláiból annyi, ne haladjon el szó nélkül az esetleges sérülések mellett.
- Egyben vagy?
Itt egy pillanatra az ég felé emelte a tekintetét, és próbálta behatárolni a pontot, ahol utoljára látta mászni a magát majomembernek gondoló hölgyet. Eléggé magasan volt már akkor is, kalkulálni nem óhajtott, de a magasságból ítélve nem lehetett kellemes az esés, leszámítva egyes részeit… zuhant már ő is seprűről, amikor kviddicsezett… van abban valami magával ragadó.
- Eléggé magasról pottyantál a köreimbe!
Itt újra a lánykára vetette a kékeket, arca és vonásai továbbra is érdektelennek hatottak, ellentétben szavainak érdeklődő tartalmával.

Mr. Perry

"Felhő vagy te, olyan felhőbb, mint a felhő"

Ahogy megpróbál felegyenesedni, a bordái között megérzi a szúró levegőt, így megmarkolja az oldalát, s közben fél szemével a betolakodóra néz. Hallgatja a válaszait, lassan bólint, jelezve, hogy megértette, csak  kell egy kis idő, míg helyre teszi magát. nem számított, arra, hogy megzavarják, hiszen nincsen valami jó idő, olyan semmilyen, olyan kedvetlen… a gomolygó felhő szürkéjén néhány fehér bárányfelhő úszkál, kisebb csoportokban, egy-kettő távolról követi a nyájat. Az egyik ilyen sereghajtót szemeli ki magának, mélázva tekintget föl rá, s mintha visszakacsintana a fordros-bodros vattacukor. Szemnek szinte észrevétlen mozgással úszik a többiek után, egy pillanatra Yas képzeletében kirajzolódnak nagy, fekete gombszemei,  pirospozsgás arca, kis pisze orra, a pimasz mosollyal együtt, de amint a fájdalom erőszakos gyorsasággal visszarángatja valóságba, mindez szertefoszlik.

 Kissé komikusnak érzi a fejében visszaidézett, percekkel ezelőtt elhangzott köszöntést, de halvány mosollyal viszonozza a gesztust, szabad kezével, amivel nem az éppen kiszakadni akaró tüdejét szorongatja,egy apró  intést is megenged magának, ezzel egy kis idő is nyer; később kell megszólalnia. Egyébként szíves-örömest beszélgetni a fiúval, aki határozottan ismerős számára, de most épp nincs olyan állapotban. Erőt  véve magán, valami támaszték után kotorászik vakon a kezeivel, néhány kínos másodperc után belekapaszkodik az öreg tölgybe, s talán zavaró fél-egy méteres közelbe kerül ezzel a megmozdulással a fiúhoz. Saját magát nem zavarják az ilyen távolságok, sőt, szeret a fél méteresen közegen belül mozogni, lehetőleg áttörve a másik magánszféráját. Nem tudatosan teszi ezt, de ekkor mintha erőteljesebbek lennének  a színek. Meg amúgy is, olyan jó centiről centire megfigyelni a másik arcát, a haját,a szemét.  Legfőképpen a szemét, mert az okosok azt mondják, hogy az a lélek tükre. Yas szerint nem. Ha létezne a lélek   tükre, neki szépen, kellemesen díszített keretű  lenne,sok színből, és ott örvénylenének, kavarognának a tükör belsejében lelke színei. A lelkét magát egy kis ládában tartja, van hozzá kulcs is… ott lóg a nyakában, szinte mindig. Hiszen bármikor szüksége lehet a lelkére, szemmel kell tartsa, nehogy ellopják, rabul ejtsék, netán elcsalják. Davis, Te is vigyázol a lelkedre, ugye?

-   Viszont- motyogja kissé megalázottan, mert hát…azt hiszem ezt nem kell megmagyarázni. Konkrétan esett egyet, ami utólag hatalmasnak tűnik, egy felsőéves, fiú előtt. Egy pozitívum akad, azért: Ezt legalább nem fogja megtudni a fél iskola, mint általában a fontosabb eseményeket, amiknek lány a szemtanúja. Nem mintha ő maga nem lenne pletykás, de… mostanában tényleg nem az, ennyi legyen mentségére.
-   Áh, még jobb. Ingyenes mozi délután, vagy valami ilyesmi, azt hiszem – a saját orra alatt morog, talán a fiú meg se érti szavait. Hangosabban se nem tudná, se nem akarná mondani, mivel a beszorult levegő még mindig belebokszol időnként a tüdejébe, az még nem épp kellemes érzés. Kicsit bent tartja a magát szépen  befészkelő levegőt, majd  lassan kifújja, sóhajt párat, és már jobb is. Nincs itt semmi gond, semmi.

-   Aha, kicsattanok. Bár a becsületem a földre érkezésnél cserbenhagyott, a bal tüdőm meg az előbb akart a gyomrommal lazulni kicsit. Köszi -   hiába, a humora mindig ilyen helyzetekben húzza le a műszak végét jelző kártyáját. Ellöki magától a tölgyet, a két kezét szorosan egymásba fonja, és, hogy egy testbeszéd elemző pszichológus tudásával éljek, felveszi azt a bizonyos védekező pózt. Törzséhez közel húzza a kezeit, s sápatagan mered a fiúra. Az arc apró részleteit fürkészi, a kék szemeit, s néha saját tekintete kissé kiüresedik, a semmibe bámul, látszólag. Igazából csak a színek látványában gyönyörködik.
-   Nem éppen így terveztem, vagyis… igen.. izé… csak.. öhm…ööö… - igazán érthető, egybefüggő magyarázkodás, Yasmine, valószínűleg a srác már olyan jól ismer, hogy szavak nélkül is megértitek egymást. Próbálja… tényleg próbálja szavakba önteni az érzéseket, de nem megy neki. Olyannyira leírhatatlan az a pár másodperc!
-   Zuhantál már le tehetetlenül valami magasabb helyről? – kérdezi hirtelen, s elkapja tekintetét a mardekárosról. Tűnődve keresi meg újra a kis felhőt, de figyelme ez alkalommal a földön marad.