+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  Fűz a tó keleti partján
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fűz a tó keleti partján  (Megtekintve 12552 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 12. 23. - 19:42:34 »
0

A tó keleti partja az egyik legtávolibb csücske a birtoknak. Akad itt egy hatalmas, többszáz éves szomorúfűz, állítólag éjjelente sóhajtozni is szokott, néha szipogást hallani az ágai közül. Nyáron hosszú indái mind a tó fölé borulnak, egy rejtett is kupolát képezve rejtekül saját bánatának.
Naplózva

Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 09. 05. - 21:10:02 »
+2



   Pálcámat felemelve elmormogom a már rutinosan használatos varázsigét, mire négy piros számjegy rajzolódik ki előttem. 21:00.

   Ma korán keltem, még az egész hosszadalmas éjszakai virrasztásom ellenére is: fitten ébredtem. A kényelmes ágyam mellett álló aprócska éjjeli szekrényen a pislákoló gyertyafény még égett... vagyis már csak az utolsókat rúgta. A fény sugarába csak az asztalka körvonalai tartoztak illetve egy vaskos könyv, szépen elhelyezve az asztal éléhez illesztve. Sosem fogott rajtam ki egy könnyen egy könyv terjedelme, sőt álltam eléje, ha a tartalma érdekes és figyelemreméltó volt, ahhoz, hogy kiolvassam, akár egy éjszaka alatt is.
   Tegnap későn értem vissza a szobámba. Miután elköszöntem Yvette-től, folytattam járőrözésemet. Csak pár órára érkeztem vissza a szobámba, s azt sem alvással töltöttem. Szinte azonnal elhelyezkedtem az ágyon, úgy, hogy a hátam a falnak döntve legyen, s úgy olvassam el a sok titkot rejtő olvasmányt.
   Be kell, hogy valljam, az eleje nem igazán tetszett. Talán kicsit sablonosnak tűnhetett, s csupán két ok miatt folytattam az olvasást, ahelyett, hogy lepihentem volna a fárasztó nap után. Először is az, hogy nem szabad abbahagyni egy könyvet az elején, mert az esemény érdekes fordulatot is vehet – s mint kiderült, így is alakult a történet-, a másik ok pedig Yvette volt.
   Nem feltétlenül azért kértem el tőle, mert rettentően érdekelt a könyv, hiszen az égvilágon semmit sem tudtam a tartalmáról, s volt nekem szép gyűjteményem a – számomra - legjobb könyvekből, így könyvhiányban sem szenvedtem. Az érdekelt, hogy a lány mit olvas, és hogy miért olvassa. Abban reménykedtem, hogyha elolvasom a szövegkörnyezet, a hangulat, a hatás, a karakterek személyisége segít rámutatni a lány igazi énjére, illetve segít kideríteni, hogy miért viselkedés így egy ilyen teremtés. Érdekelt a lány, de mégsem epekedtem utána. Bevallom, hogy volt már olyan jó, aki után futottam, de az a nő meg is érdemelte, még ha nem is olyan lett a vége, amilyennek kellett volna lennie. Nem tette volna tönkre kicsiny lelki világomat, ha a lány csupán egy öntelt, rideg liba, csupán csalódtam volna. És tudtam, hogy ez nem igazolódhat be…

   Késik. Pontatlanságra, és esetlenségre utal, amit utálok. Egy ember legyen határozott, és céltudatos, tudja mit akar. Ezek az erények közé tartozik a pontosság is, és ha valakiben ez nincs meg, akkor számomra már nem egy erős jellem. Ez nagyon nem tetszik.
   Máskor már ingerült lennék, de most nyugodtan üldögélek a tóparton. Egy óriási japán juhar előtt üldögélek, ami még meglepő módon nem hullajtotta le leveleit. Nem is bánom, hisz’ így eltakar a kíváncsi szemek elől, s a találkán résztvevő másik személy látóköréből is eltűnök. A bokor rendkívül sűrű, biztos vagyok benne, hogy nem fog észrevenni Yvette, nem is tervem.
   A könyv felállítva helyezkedett el mellettem körülbelül egy méterrel, a bokor árnyékából kilógva. A holdfény tökéletesen megvilágította az egész könyvet, míg engem elbujtatott a cserje lombja.

   Pálcámat felemelve elmormogom a már rutinosan használatos varázsigét, mire négy piros számjegy rajzolódik ki előttem. 21:09.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 09. 06. - 20:19:36 »
0

          





Kézcsók... azok a szemek... erre tudok csak gondolni. Na meg persze arra, hogy a könyvemnek lába kélt és a befejező részt már nem tudtam elolvasni, pedig érdekelt volna, na de persze végül is legalább készültem a mágiatörténetre valamint a bájitaltanra. Foley igazán meg lesz elégedve a beadandó dolgozattal remélhetőleg.
Kések, tudom, hogy késni fogok de nem tehetek róla. Csak akkor mehetek, ha mindenki alszik már. Egyszerűen ruhástul feküdtem az ágyba, amit persze sose szoktam de most a szükség kényszert szül, s megvártam amíg mindenki alszik. A hugom még hortyogott és motyogott is, ami nála azt jelenti hogy jöhetne a huszonkettedik manóháború, ő arra se kelne fel.
S bár reszkető kézzel indultam útnak, mégiscsak rászántam magam hogy elmenjek a helyre, ahova kell.
Még a folyosón sem ütköztem senkibe, noha persze csak a pálcám halovány fénye adott szendergő derengést és útmutatást, hogy lássam merre is lépek.
Szinte a fal mellett osonva jutok ki a kis kapuhoz, onnan ki a parkba amelynek sövényes szegélye egészen eltakar már a kastély ezen falának ablakán át kikémlelő kíváncsi szemek elől. Ez persze azért jó, mert  ha fentről mégiscsak egy járőröző diák vagy tanár kipillantana kicsi az esélye hogy észrevesz, így némileg nyugodtabb szívvel indulok el a sötéten csillogó vizű tó partja felé, habár legszívesebben magam mögött hagynám a mai éjszakát.
Nem szeretem a szabályszegést, sose szerettem és nem értem Brandon miért ennyire magabiztos, holott ő is csak egy diák és őt is könnyeden elkaphatják. Meglehet prefektus, habár nem láttam a mások által oly pökhendin viselő nagy P betűt kitűzve.
Mindössze a túlzott bátorságnak és magabiztosságnak tudom be inkább, és szívből remélem hogy ne üssön ki balul a dolog.
Tehát ilyen érzés tilosban járni. Mit élveznek rajta a többiek? Azt az izgató érzést a gyomorban amitől elszédülsz annyira rosszul leszel? Vagy hogy percenként lever a veríték, nehogy észrevegyenek? Tekintetem már görcsös rántgatózásba van az állandó kémleléstől, a szívem pedig mint egy gőzmozdony úgy zakatol. Mégis jó érzés a hűs, némileg már csípős esti levegő, amely játékosan kap bele a szőke hajamba és perdíti táncra tincseimet.
A víz illata mindent vagy majdnem mindent feledtet, egészen addig, amíg meg nem látom a könyvemet kikandikálni.
Arcomon meglepettség jelenik meg, hisz rögvest Luc hasonmását keresem, de sehol sincs a fiú. Hát így felültetett volna? Jellemző, mit is vártam.
Ujjaim némileg megremegnek, meglehet talán mégsem ártott volna egy kötött pulcsit felkapnom az egyszerű bézs színű rövidujjú ruhámra, na de hát örülök hogy cipőt nem felejtettem el felvenni ebben a nagy izgalomban.
Vajon hol lehet... azok a szemek... egész eddig kísértettek, az az egyetlen, amely más, ezerszer másabb mint egykori szerelmemé. És épp ez, éppen ez teszi Brandont még oly különlegesebbé a számomra.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 10. 03. - 21:23:19 »
0




   A víznek is megvan a maga illata, vagy éppen orrfacsaró szaga. A Fekete-tó vize, nem volt sosem kristálytiszta, de túl mocskosnak sem mondható, sőt büdös sosem volt. Kellemesen friss illata volt mindig. Az alga, a békalencse, tavirózsák, fűzfa, nádas, minden, ami csak körbevette a tavat. A fűz is szép volt a maga öreg mivoltában, még ha egy kissé meg is tépázta a rohanó idő.

   Nem kell sokáig várnom, hamarosan megjelenik, már amennyire a hangokból ítélhetem. Halk, szinte észrevehetetlen léptekkel haladt, mintha csak egy fél centire lebegett volna a föld felett, és csak cipője talpra súrolta volna az aljnövényzetet. Szinte óriási késztetést érzek arra, hogy előbújjak rejtekhelyemről, s megszemlélhessem magamnak. Vagy akár, ha lenne egy tükröm, s azzal megcsodálhatnám, hm. De nincs, s van annyi önuralmam, hogy ezt a cselekedetet mellőzzem. Egyelőre…
   Nem mozdulok, s levegőt is csak hangtalanul veszek. Várok, egészen addig, míg észre nem veszi a könyvet, s fel nem veszi mellőlem. Ha felveszi, kellő távolságban lesz tőlem, hogy észrevegyen, hiszen a könyv mellett a bokorban lapulok. Ha észrevesz, nem nézek fel azonnal rá, hanem kicsit elnézegetem a tavat, majd csak utána szólalok meg:
   - Gyönyörű a tó a holdfényben, nem gondolod? – jegyzem meg átlagos hangsúllyal, majd felállok a helyemről, s szokásom szerint kezet csókolok neki, ha tetszik neki, ha nem.
   - Csinos vagy. – bókolok neki, szintén átlagos hangsúllyal, mintha csak természetes lenne, hogy dicsérgetem. Semmi sejtelmesség, semmi charme.
   Kibújok szürke pulóveremből, s az iménti helyem mellé terítem.
   - Foglalj helyet! – formálom meg lágyan ajkaimmal az ellentmondást nem tűrő utasítást. Hm, imádom az ilyen kontrasztokat.
   Jómagam is, immáron egy szál hosszú ujjú fekete pamut pólóban letelepedtem, ahonnan az imént felálltam. Megvárom, míg elhelyezkedik teljesen, s kinyújtva lábaimat, a bokámnál keresztbe helyezem őket. Mélyet szippantottam a tavi levegőből, s belevágtam rögtön a közepébe.
   - Nyilván a könyvedért vagy itt. Csak ha szabad, elmondanám a véleményem, ha már voltál olyan elnéző és kölcsönadtad a kötetet. Szimpatikus könyv, meglepett. Őszintén szólok hozzád, nem fogok köríteni: először azt hittem valami romantikus ponyvaregényt fogok olvasni, amiket azok olvasnak, akik azt vallják, hogy ők nem nyálas tini regényeket olvasnak, hanem komoly érzelmű műremeket, amit még nem fedeztek fel.  Őszintén örülök, hogy csalódnom kellett. Lekötött a könyv, a vége különösen tetszett. Ennek ellenére volt pár dolog, ami nem nyerte el teljes tetszésemet, de hát semmi sem lehet tökéletes. Remélem Te is továbbra örömöd leled benne. – befejeztem kifejtésemet, és egy bátorító mosolyt küldtem neki. – Nem akarom elmesélni mi volt, hisz’ Te még nem olvastad el, nemde?

Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 10. 05. - 14:15:23 »
+1

 




Könnyed mozdulattal nyúlok a vaskos mugli kötetért, amely ha illetéktelen kezekbe kerülne súlyos problémát okozna. Épp ezért kissé bosszant is Brandon hanyagsága, így szabadon hagyni egy 'bizonyítékot' főleg ellenem, igazán helytelen. De hát mégis mit róhatnék fel neki? Legalább visszakaptam. Ez máris egy félig betartott ígéretnek számít, s nem szabad telhetetlennek lenni.
Már el is könyvelném magamban a helyzet ironikus mivoltát, amikor megüt a hang, amelytől ledermedek. Félig háttal állva érzem magamon a pillantását, noha nem láthat hiszen takar a sövény, s mégis... mintha csak most lenne oly nyilvánvaló az apró kis szúrás a tarkómban, amire eddig nem figyeltem fel. Szinte mér fizikai ez a érzet, holott csupán az illúzió ostoba játékának vagyok kitéve.
Lassan fordulok meg mialatt az arcomon meg nem jelenő érzelmek ismét a színtelen sablonosságot veszik fel, hogy aztán végül megláthassam Őt, ahogyan ülcsörög egyedül.
Így szinte ordít róla a magányosság, de ugyanakkor jól is áll ez az elmélyült ember szerep. Valahogy megfoghatatlanná teszi.
Ám nem kell sok hogy megszűnjön a percekig tartó varázs.

Nem, nem miattam vagy más zavaró tényező miatt. Egyszerűen ő maga szünteti meg ezt, ahogyan feláll és felém lép. A könyv ösztönösen magam elé kezül a két kezem közé, mint egy pajzs. Foghatom a megszokásra és normálisan azt is tenném, de nála mindig többről van szó. Nem tudom mire is számítsak, és most is. Mielőtt tiltakozhatnék, ujjai az enyémet érintik, hogy aztán ajka szinte alig súrolva köszöntse a kezem, így ő engem, amely egyszerre abszurd, nemes és udvarias ugyanakkor félelmetes is számomra.
Más az ha Yolanda ölel meg, vagy más ha a folyosón neked megy valaki. Ezek is érintések, a pillanatok töredékei, de nem ennyire eleven, élő szinte magát alakító és formáló különálló időszemcsék, amelyekre se befolyásod se hatásod nincs. Nem, épphogy ezek azok amik téged határoznak meg, s jelen esetben engem a zavar mélyére Brandont pedig nos közönség esetén a megtestesült úriember szerepére hivatott hozni.
S bár nem akarom, mégiscsak megüti a fülem az újabb szavak értelme, a bók, ahogyan ellensúlyozni próbálja a tettét.
Valahogy a deja vu kerít hatalmába egy másodpercig, majd egy halovány sóhaj kíséretében veszem tudomásul hogy ezt illene valamilyen formában megköszönnöm, de... nem megy. Így csak a szél kócol bele a hajamba, ami alatt a másik visszatelepszik korábbi helyére és engem is maga mellé próbál csábítani.

Máskor, másvalakivel, azt mondanám épp elég időt fecséreltem el. De talán ez a kifinomultság, amely sugárzik Brandon minden procikájából, vagy talán az a bátorító félmosoly, meglehet a bók vagy mindez összevetve együttesen bírnak marasztalásra. Hát hang nélkül telepedek le mellé a felajánlott helyre, miközben lábaimat félig magam alá húzom, s a könyvet az ölembe ejtem.
Figyelem őt noha csak fél szemmel, s hallgatom a véleményét. Igazán furcsa hogy rögvest nem dobta el, mert irodalmi szempontból nem épp a legkifinomultabb, sőt talán épp az a puritánság jellemzi, amely oly nagyon vonz engem is, s feledteti az élet túlcifra megnyilvánulásait.
Mellesleg az sem utolsó szempont hogy nem került tanári kezekbe. McGalagony esetén nem is lenne baj, hiszen ő elnézően visszaadná, de például Mr. Crasso vagy Mr. Mirol esete nem épp így végződne.
Összességében tehát jól ért véget ez a kis 'kaland', de ha azt tekintjük hogy most sem kellene itt lennem, főleg nem ilyenkor, akkor bizony csak annyi világos, hogy még nagyobb slamasztikába mászok bele, és mindezt a legkevesebb szemrebbenés nélkül.
- Az utolsó pár száz oldal van csak hátra, de azt hiszem tudom mi lesz a vége. Talán nem túl nehéz kitalálni még egy mugli számára sem. Minden esetre azért örülök hogy tetszett, noha nem egy túl tartalmas olvasmány. -
Csak egy kósza másodpercre engedtem magam a szemkontaktus áldozatává válni de ez is sok volt így. Túlzottan meg tudnak babonázni azok a szemek, s ez nem feltétlen rossz, csak inkább szokatlan. Ha úgy nézzük hogy Luc óta semleges vagyok mindenre, bizony ez nagy dolognak számít. De persze erről senkinek sem kell tudnia, még a hugomnak sem.
A csend pedig szép lassan úszik be közénk mint valami gonosz felleg. De mégsem tudom mit mondhatnék, hogyan törjem meg a csendet. Sosem voltam a szószátyár típus, s most még inkább nem. Habár tény, néha a legtartalmasabb beszélgetés két ember közt, amely mindent elmond, ha némán ücsörögnek s szavak sem kellenek hozzá már.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 10. 07. - 10:13:13 »
0




   „Hamvas bőr, ívelt formák, telt ajkak, keblek… és a zavaró fehérnemű, a vágykeltő, ami a lényeget takarja, amitől igazán felforrósodnék, égnék saját tüzemben, óóó…
   Szorítom, és buja kis szavaira, egy-egy erősebb csókkal válaszolok, ellenkezek, dehogyisnem, csinálunk olyat, de még milyen olyat! Óhó, ha tudná milyen gondolatok, tervek cikáznak a fejemben, ahogy tervezgetem, hogy, hogy veszem el szüzességét, és milyen gyönyörű élvezettel szégyenítem meg, tiprom el lelkét, és használom ki testét. Micsoda perverz gondolatok, még tőlem is, de kit érdekelnek a tervek, kit érdekelnek a gondolatok, a tettek, a tettek tesznek emberré, ilyen aljas, mocskos kéjenccé, hmm…
   Rásimulok, és érzem, ahogy a vér lefelé áramlik, egyenesen a lábaim közé. Mélyet szippantok a szőke hajtincsekből, lágyan a lány fülébe harapok, s apró csókokkal közelítek tiltakozó ajkai felé. Morog, nyög, igen! Ez az, nem kell téged segíteni, megy ez neked magadtól is…
   - Tilos…- ismétlem elhaló hangon, szemeimet behunyva élvezem teste közelségét, s ahogy átölelve szorítom, egyik kezemmel hátranyúlva kikapcsolom melltartóját, és lepöccintem a két pántot, majd lecsúsztatom róla, a kis anyagdarabot. Fejemet felemelem, hogy megcsodáljam domborulatait, de hiba volt, óriási hiba…”


   Az emlék váratlanul tör fel az elmém elrejtett zugából. Óh, milyen régen volt és milyen dühítő, és egyben édes az emlék.
   Melore Lainey. Még most is előttem van szégyenlős pirulása, szende kis mosolya, őzike tekintete, maga a megtestesült ártatlanság. Akárcsak Yvette…
   Belegondolva a két  lány sokkal többen hasonlít egymáshoz, mint ahogy először várnám. Az ártatlanság, s szűziesség, fehérség megtestesítője. Szende, nem közlékeny, és gátlásos. Szeretem az efajta nőket, hiszen nincs semmi izgalom egy könnyen megkapható cafkában.
   De volt a két lányban két óriási különbség. Az első…
   Melore könnyen befolyásolható volt, s szinte pár óra alatt megbabonázva vittem fel a lakásomba… Esetlen volt, és éretlen, nem látott tisztán. Még ha óvakodott is tőlem, nem kellőképp, s a dolog rosszul sült el… Yvette egyáltalán nem ennyire ostoba, hogy bedőljön könnyen nekem, legalább is benne van a tartás, s a félsz, hogy nem engedné, ha most csupán átölelném. Átölelném!
   A második…
   Melore gyermeki szépség volt, ártatlan „kislány”, aki felnőtt bőrbe bújva kínálkozott elém, önszántából. (Tulajdonképpen eleinte nem ez volt a tervem, ő ajánlotta fel magát).
   Yvette inkább a nőiesség megtestesítője. A nő, akit tisztelni kell, s mégis gyengécske szegény, akármennyire is próbál feltörni a romokból.

   Érdekes, hogy sosem gondolkoztam azon, hogy Yvette-et ágyba vinném. Szerény véleményem szerint még büszkén tartogatta leányságát, s makacsul kíván megválni tőle, de ha tévednék, akkor még több megmagyarázhatatlan tényező marad a lány körül, amik arra várnak, hogy megmagyarázzam őket.
   Yvette-tel nem azért találkozgattam, hogy megfűzzem, elcsábítsam, vagy saját céljaim elérésére használjam, esetleg fizikai szükségleteimet elégítsem ki rajta. Vele csupán a magam szórakoztatása miatt találkoztam, anélkül, hogy kihasználtam volna. Rettentően élveztem ezeket a találkákat, kérdőjel, hogy miért, és egyben a lány is élvezte, én ezt tudom.

   - Tévedsz... - cáfolom meg halkan. - Igenis tartalmas. - illedelmes fajta vagyok, de ha valamit gondolok, és mondok, azt komolyan gondolom, és bármennyire is szeretné egy nő, hogy igaza legyen, én ha nem úgy gondolom, hangot adok a véleményemnek. Bizonyos esetekben...
   A csend édes. Mindenki elborulhat a saját gondolataiba.
   De ez a csend nem édes... S én megakartam töretni, méghozzá a mellettem ülő szépséggel. Úgy döntök, nem játszok tovább, beledobom a a mély vízbe.
   - Ki vagy te? - teszem fel a kérdést, anélkül, hogy ránéznék. - Mesélj magadról, Yvette Delacour...
   Nincs menekvés.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 10. 12. - 19:45:20 »
+1

 




Megcáfol, ami meg lepő módon kivételesen nem is bosszant annyira. Sőt, kifejezetten örülök annak, hogy nem ért velem egyet, holott ez roppant nem jellemző rám. Még Yolandától sem bírom el a kritikát, főleg ha az olyan elevenül csapódik az arcomba.
Brandon mégis kellő eleganciával mondja még a nem-et is, s mindez talán épp az ő természetes velejárója.
A fák csöndes susogása közben kezdem elfeledni azt a bizonyos dolgot, amely nyomaszt... az időt. És valahogy már vissza is szólnék neki, ha épp eszembe jutna valami frappáns fordulat, de persze ez nem történik meg, amikor a csend már megtörhetetlennek tűnik.
A pillanat, amely késztetett a válaszra, nyomtalan tűnik tova és nem marad más csak üresség, ami mardos erőteljesen belülről.
Ismét zavarban vagyok, és nem segít a pillantás sem, amely belém próbál látni.
Aztán pedig eljön a vég... az apokalipszis...

Ki vagy te, ...Yvette Dealcour...?
Csak egy lány...
Aki bezár, akár egy kagyló és él a maga világába. Ahova te nem léphetsz be, ahogy senki sem, kivéve azt a kevéske pár kiváltságost, akik ismerik a belső részt, azt az énem, ami nem kirakatba való bábu, hogy mutogassam mindenkinek.
Egy csöndes álmodozó, akit számtalanszor próbáltak becsapni, átverni, kihasználni, szétcincálni, megalázni, elcsitítani, akit eddig egyetlen ember kivételével senki sem tudott betörni, megérteni, elfogadni.
Egy idegen, aki vakon mászkál a falak közt, s jobban hasonlít egy szellemre, mint egy hús-vér emberre, s akinek az élete nem a barátokból, a pletykákból, a bulikból és szórakozásokból, a semmitmondó csevegésekből és az órákról való lógásról szól.
Mindössze egy egyszerű ember, aki legszívesebben eltűnne mindenki elől, mert tudja, senki sem kedveli és nem feledi a sötét pillantásokat, amelyeket folyton kap ha meglátják bárhol legyen is.
A véla, akit mindenki irigyel, akire mindenki vágyik, akiben csak a tárgyat látják, az eszközt, mind fiúk mind lányok, akivel felvághatnak, villoghatnak, mutogathatják.
A sértett, akinek szíve már jéggé dermedt talán, mégis dobog valahogy, noha szeretni talán már nem is képes, életet mégis ad gazdájának holott az már rég nem tudja mi is az az öröm vagy boldogság...
Csak egy egyszerű lány... meglehet túlságosan is egyszerű problémákkal, amelyek nem is olyanok, mint amilyennek látszanak.

Ki vagyok? A legjobb kérdés, amelyre nem lehet választ adni. A legtökéletesebb feltevés, amit nem lehet szavakba önteni. Ám, ahogy mégis felé fordítom az arcom, s látom a kíváncsiságot a szemében, tudom, felelnem illene.
Mégis hogy önthetném mindezt szavakba? Hogy éretethetném meg a múltat, melynek részese voltam, a jelent, amely sivár és kilátástalan, és a jövőt, amely túlságosan messzi és ingatag, mintsem hogy biztos lehessek benne...?
Kiszáradt szám finoman rándul meg, miután nyelvemmel próbálom egy másodpercig megnedvesíteni, mialatt erőt veszek hogy egyáltalán egy értelmes szót is kinyöghessek. Bármi is legyen az.
Aztán a mély csendet megtörve, amely egész a lelkemig is elhatol, halkan töröm meg, szinte csak suttogva, s a hangszín később sem lesz másabb, mindössze talán erőteljesebb, de mág így is halkabb a megszokott beszélgetési témától. Talán épp azért mert rólam van szó. Mert bizalmas dolgot készülök mondani, mert őt is a bizalmamba fogadon valamilyen szinten, holott meglehet én szinte nem is ismerem őt.
- Ez... nem olyan egyszerű... - megakadok egy percre, elmélázok egy pillanatra, miközben egy szőke tincset sodrok ki az arcomból. - Tudod, az életem se nem szép se nem jó. Teljesen... átlagosan hétköznapi, mármár drámai, de még ha mások számára így is van, én nem érzem különlegesnek vagy másabbnak. Nem, az emberek ismerni akarnak, ahogyan te is... de nem tudok mesélni, nem tudom elmondani milyen vagyok, hiába ismerem önmagam. Ez túl... bizalmas dolog, és alapvetően is túl nagy kérdés. Te sem mondod el, milyen ember vagy... -
Egyenesen a szemébe nézek, tudva, most egyre kényesebb területet érintünk ezzel a beszélgetéssel. De vajon mit is akarhat? Mi az igazi célja? Aggódjak, ahogya mindig is szoktam, hogy ha közel elgedem megsebez, mint a többiek, mint mindenki eddig kivéve Luc-öt, aki önnön hibáján kívül bántott meg, s akitől hulltam romokba, akár egy rosszul felépített kártyavár, amelyet a szellő lágy keze megsuhint...?
Túl sok a kérdés, a kép pedig nemhogy letisztulna, még inkább zavarossá válik. Talán nem kellene megismernem őt, s neki sem engem. Talán nem lenne szabad...
Mégsem megyek el, valahogy nem visz rá a lélek... vagy valami más. Ki tudja...
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 10. 31. - 20:15:47 »
+1




   - Everald! Elég legyen! Tönkreteszed a családot! Ha velünk nem foglalkozol, legalább gondolj a húgodra! Emmával mi van? Mit csinál szerinted ha megtudja, hogy egy féreg vagy?! Megakarod ölni édesanyád?! Nézz rá, könyörgöm!- mutatott a már-már megbolondult nőre. Éppen ez az: könyörgött, szánalmas még egy sárvérűtől is, minden embertől gyalázatos a könyörgés.
   Különösképpen nem rendített meg gyenge rimánkodása. Arcom rezzenéstelen maradt, kit érdekelnek ezek az emberek?! Senkit... Jelentéktelenek.- Emma gyűlölni fog! Nem akar téged még látni se!
   - Ne merészelj ilyet mondani!- csak ezzel tudott kihozni a sodromból, arcom feldúlttá vált, és nekem nem kellet több, előrántottam a pálcám- Ez hazugság! Nem tudja meg és kész!- üvöltöttem a szavakat, nem érdekelt ki hallja, Em nincs itthon, más meg nem érdekel.
   - De megtudja, mert elmondjuk neki! Remek, most már pálcát is rántasz a saját apádra?- kérdezte csak nem nevetve - Rendben, gyerünk! Ölj meg ha annyira akarsz! - édesapám azt hitte, van bennem még valami jó, valami remény. Meglátta bennem a fényt... kár, hogy az, nem volt ott...
   Arcom kisimult, s fagyos tekintettel néztem a dühös szempárba - Viszlát... apám! Avada Kedavra! - arcom meg se rezzen, ahogy látom: apám szeméből kialszik a fény.
   - Neee!- hisztérikus, gyötrelmes, keserves sikítás, üvöltés tört fel édesanyám torkából. Rettegve nézett rám - Bra...
   - Avada Kedavra!


   Hogyan is mesélhettem volna el, ki vagyok?
   - Brandon vagyok. Második nevem Everald. Tökéletesen átlagos családban születtem, van egy húgom, aki voltaképp az egész családom. A szüleim az idei nyár alkalmával egy mugligyilkosség áldozataivá váltak... - a tavat bámultam, s komor arccal emlékeztem vissza az eseményre... - Gyermekkoromban azt hittem semmi rossz nem történhet velem. Volt egy tesóm, szüleim, karácsony, születésnapok, boldogság, happy, rózsás, és giccses volt minden. - itt a hanglejtésem kicsit megváltozott. Immáron nem hazudtam. - Természetesen ilyenek is csak a mesékben léteznek, és lassacskán a háború kibontakozása közben a rokonaim tűntek el, megfogyatkozott a családfám, s már azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok. Mint a kisujjam. - gúnyosan felemeltem az említett ujjat, majd visszahanyatlott a kezem a helyére. - A friss kalács illata, a csomagolópapír szakadásának hangja mind megszűnt létezni. Ne érts félre, egy fikarcnyit sem akarom magam sajnáltatni, sőt. Csak tudd, hogy nem csak neked nehéz a életed. - nem megrovásnak szántam, s talán érződött is a hangomon. Azt vártam, hogy most ő jöjjön.
   - Mondj valamit. Nem kérek önéletrajzot. Nem vagyok kíváncsi a családfára. - szinte biztos voltam benne, hogy nem lesz hajlandó beszélni. - Tudod mit? Megkönnyítem neked. Konkrét kérdéseket teszek fel. Egyszerű kérdéseket, melyekre szeretném, ha válaszolnál.
   - Melyik virágot szereted? - teszem fel a kérdést.
   Nem fogadok el elutasító választ.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 12. 17. - 22:23:20 »
0






Szinte hihetetlen hallgatni azt a mesélést, amely valahogy elkezdődik és már-már szűnni nem akar. Mint a víz, könnyeden csordogál sajátos medrében, szinte meglepő egyszerűséggel sé természetességgel, amire én csak halovány pislogással tudok felelni.
Ezek az információk, amik elözönlenek, egyszerre érdekfeszítőek ugyanakkor frusztrálóak, mert az egész helyzet hatása inkább hasonlít egy kissé a kínvallatás szolid változatához mint egy baráti csevejhez. És mintha ólomsúlyú titkok özönlenének meg. Túlzottan is zavaró ez.
Mégis mit kezdhetnék? Mit mondhatnék?
Agyamban ugyan végigfut egy két lehetséges megszólalás, de talán a lehető legértelmetlebbnek sikerül a felszínre törnie.
- Everald. Egész... szép név. -
Igaz ugyan hogy puszta ténymegállapítás volt a részemről, mégis kissé elpirulok éppen hogy alig észrevehetően, s sütöm le a szemem kínomban.
Komolyan kár megszólalnom is.
Érdekes azonban az a történet, amelynek büzske birtokosa vagyok immár. És ez egyszerre feldühít kissé. Ki mondta hogy nekem nehéz egyedül az életem? Tényleg ennyire önközpontúnak hatnék a külső sze,lélők számára mindössze azért, mert nem faggatom ki az emberek legbensőbb titkait és nem lételemem a női mosdóba pletykálni az épp aktuális szeremi háromszögekről, röpdolgozatok nehézségéről vagy a legújabb boszorkánytrend térhódításáról...?
- Sosem gondoltam hogy más nem lehet hasonló vagy rosszabb helyzetben, mint én. Még a feltételezés is nevetséges! -
S kissé sértő is a számomra, de ezt már nem közlöm hangosan. Inkább csak összefűzöm a kezeim a mellkasom előtt, mintegy védekezve kissé talán bezárkózva, ezzel is jelezve, távolságtartás ígyis úgyis életben van.
Még Bennek sem engedek meg ekkora arcátlanságot, noha ő valóban ízig vérig tapló tud lenni a maga módján és még csak nem is szégyenli. Ugyanakkor neki is én és nekem is ő az egyetlen barátom, hát kénytelen vagyok mindent vagy majdnem mindent elfogadni tőle.
De ez az ember mellettem egy idegen, aki elvette a könyvem és most visszaadta.
Tulajdonképpen miért is szegem meg miatta a házirend legalább öt pontját?
Meglep a váratlan kérdése, oly annyira hogy már a sötét pillantás is tovaúszik és nem marad más mint némi meglepettség, amely halovány rózsaszín ajkaimon mutatkozik meg egy apró o-t formálva.
- Nos... nincs kifejezett kedvenc... de talán az orchidea, azt hiszem. -
Kérdezz felelek? Kissé szokatlan dolog ez. Főleg ha olyan kérdést kapok, amelyre nem akarok válaszolni. S ugyanakkor az érzés még jobban zavar; engem kérdeznek. Engem, aki sosem volt elég érdekes  mindössze talán a szépsége miatt, hogy bárki több figyelmet szentelne. És nem tetszik a sütkérezés a rivaldafényben. Még ha mindezt csak Brandon két átható lélektükrének kutató pillantása jelenti is.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2011. 02. 07. - 13:45:33 »
0




zene
   Más esetben már rég cselekedtem volna. Túl lassú volt a tempó. Ijesztően lassú. Nem voltam hozzászokva az effajta mélységes beszélgetésekhez, mert Yvette akármennyire is próbál tiltakozni, máris megnyílt nekem egy kicsit. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy kielégítse elvárásaimat, és ne hagyjam itt a könyvével együtt. Nem hazudtam a könyvvel kapcsolatban. Hova tovább, neki sem hazudtam. Ezt nem sok ember mondhatja el magáról a húgomon kívül, majdnem senki. Nem fogok magamnak hazudni sem, Yvette-nek egy dologban nem mondtam el a teljes igazságot, de konkrétan nem hazudtam. Még mindig nem tudta, hogy nem diák vagyok, hanem történetesen a Minisztérium által kinevezett iskolai inspektor. Könnyebb lenne, ha tisztán látna, de az ő esetében nem lenne szerencsés azonnal tálalni neki. Majd ha eléggé megfog bízni bennem ahhoz, hogy pár hét alatt megeméssze az igazságot.
   Minden jó hazugságba beleszövődik az igazság, és minden elfogadott igazságból csöpög a hazugság.
   Valahol dühít is a lány viselkedése, de messze nem a tartása miatt. Olyanokat mondtam el neki, amiket másnak nem. Vakon megbíztam benne, de ő a legkisebb jelét sem adta annak, hogy ezt értékelje - ugyanolyan hűvös maradt. Mint egy jégcsap.
   - Tudod... Nem mindenkinek mesélek magamról. - folytatom eltérve a növényektől. - Nem szokásom ömlengeni magamról, és ahogy észrevettem neked sem. - itt elmosolyodom. - Neked elmondtam.
   Nem kívántam lelkiismeret-furdalást okozni neki, és még csak megrovásnak sem szántam. Érzékeltetni akartam, hogy joggal várhatom el azt, hogy ő viszonozza ezt a gesztust. Jól tudom, hogy ezek után sem fog regéket mesélni nekem az életéről, de mindenképpen megérdemlem, hogy a kérdéseimre válaszoljon.
   A tó vizét figyelem.
   Úgy döntöttem, hogy hadd örüljön ő is egy kicsit, hagyom szóhoz jutni, bár ez ebben az esetben elég ironikusnak hangozhat.
   - Te jössz. - mondom tömören. Bár talán rájön, hogy most ő kérdezhet engem, de azért folytatom. - Kérdezz valamit. Amire kíváncsi vagy velem kapcsolatban. Bármire hajlandó vagyok válaszolni, csak bátran! - biztatom.
   Kilépek eddigi helyzetemből, törökülésbe vágom magam, és Yvette felé fordulok teljes testemmel. Két karommal kitámasztom magamat, és kíváncsian várom az első kérdését.
   Orchidea. Elegáns, és nőies.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2011. 02. 08. - 20:49:41 »
0






Most hálásnak kellene lennem, hogy kitárta minden életcélját, minden múltbeli jelentősebb momentumot, amely körülvette.
Mégsem érzem azt aminek elvileg kellene. Boldognak, elégedettnek hogy kinyílt előttem. Ráadásul önszántából. De mire ez a nagy megnyílás? Hisz nem ismer engem. Visszaélhetnék ezzel könnyeden. Tény, nem vagyok ilyen ember, de lehetnék.
Ezek szerint Brandon nem a túl jó emberismerő fajta, vagy ha igen, bőszen rejtegeti ezt a tulajdonságot.
Nem érdemeltem ki a bizalmát. És ő sem az enyémet. Mire fel meséljek hát magamról? Még ha menne is...
Lepillantok az ölembe összefűzött kezemre, a körmeimre, amik haloványan csillanak meg a hold sápadt fényében és a kis félhold a körmöm belsejénél mosolyog vissza rám, mintha bíztatna, hogy gyerünk tedd meg.
De hiába minden győzködés, egyszerűen nem megy. Így nem. Erőltetni nem érdemes a dolgokat.
Kissé elkeseredett pillantással nézek a másikra, ami talán értve ezeket, de meglehet önszántából vált a koncepción.
Felül és a mozdulata meglep, mert se nem nagy se nem eltúlzott, nem színpadias, sokkalta inkább praktikusan annyi amennyi épp elég, és megmosolyogtató az elegancia és a kis esetlenség egyben.
Nem, ez nem az a fiú aki egykoron volt nekem. Nem Luc, a maga bohó énjével. Ez itt előttem egy ízig vérig férfi, aki tudja is ezt magáról, talán kellően ki is használja, de velem mégsem.
Ám a kisugárzását ő sem tudja elnyomni. Vonz mint a mágnest a vas, hiába próbálom ezt figyelmen kívül hagyni.
Ahogy itt ül előttem valahogy minden kissé másabbá formálódik. Még a hely hangulata is, és az est sem hat már oy hűvösnek.
Lehetséges ez?
Elhúzom a szám, mert a bíztató kis mosoly túlzottan jól sikerül. Oly annyira hogy azt veszem észre, mit is mondhatnék magamról. És megrettentő a tudat, ő ki tudta hozni azt amit eddig csak Luc tudott... hogy elkezdjek megnyílni.
De mielőtt megint bemenekülhetnék a lelkemben gondosan felépített védőbástyák mögé Brandon megszólal, és nem kérlel, hanem feldob egy labdát, amit a kíváncsiságom nem hagy legyűrni.
Hát némi fontolás után egy halovány szikrával a szememben teszem fel neki az első kérdésemet, visszafojtott lélegzettel várva a választ rá.
-Hmmm... mondd csak, minek kérted el tulajdonképp a könyvemet? -
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2011. 03. 21. - 16:34:04 »
+1




zene II.
   Immáron nyilvánvaló volt számomra, hogy ezen az estén nem fogok megtudni róla mindent. Még hogy mindent! Kusza, rejtelmes története egy részletét sem fogja felfedni előttem, mert valami olyan hátráltató múltbéli esemény tartja vissza, aminek a kilétére egyelőre még nem jöttem rá. De annak is eljön majd az ideje.
   Még pedig nem sokára, azt megígérhetem...
   Szemem fénye fényesen felcsillan, amint rózsaszín ajkai felfelé görbülnek. Arcomon önkéntelenül is széles mosoly jelenik meg, és várom a kérdését. Biztos lehet benne, hogy őszintén fogok válaszolni, mert csakis ezzel nyerhetem el további bizalmi foszlányait. Nem lenne értelme hazudni, vagy bármilyen mesét kitalálni akármi is a kérdés, hiszen később úgyis csak belezavarodnék. Bármennyire is körültekintő vagyok, a hazugságokba igenkönnyen bele lehet veszni. Nem hagyhatom, hogy minden kötél szakadjon, mert akkor örökre elfelejthetem, hogy megtudjam a lány múltjának a foltját. Alkalmazhattam volna okklumenciát is, hiszen bármikor képes lennék rá, de nem vitt rá a lélek. Szeretem a kihívásokat és ilyen szempontból Yvette egy óriási hegyet képezett, mait feltétlen meg kellett másznom.
   A kérdésen picit elmerengtem, s csak a válaszadás megfontolása után szólaltam meg.
   Szüntelenül figyeltem a szőkeség fehéres arcát. Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elmerüljek szépségében. Kék szemei tengerében el-elúszkáltam, és próbáltam ismét kiolvasni belőlük valamit, de újra csak reménytelenül. Végigfuttattam tekintetem orrcimpáján, ívelt ajkain, majd állán, egészen a szőke tincsek tövéig. Majd ismét a seprűszerű pillák alatt megbúvó szemekbe néztem. Furcsa tisztaság sugárzott belőle, mintha nem is emberi lett volna. Így képzelhetnénk el az angyalokat... - a gondolatra halványan elmosolyodtam, s közben feleszméltem, hogy a lány türelmetlenül várja éppen a válaszomat.
   Szinte már rávágtam volna valami kitalációt, de valahogy megakadt bennem a hang.
   Ajkam féloldalas mosolyba húzódott.
   - Tulajdonképpen... - halkan elnevettem magam, és kinéztem a tóra, majd vissza rá. - ez is csak egy gyenge trükk volt, ami ahhoz járult hozzá, hogy még egyszer találkozzak veled. - váltok. - De ugyanakkor, akár hiszed, akár nem, tényleg érdekelt a könyv. Régen olvastam ismeretlen könyvet, hiszen már háromszor kiolvastam a könyvespolcaimat.
   Nem tippelem meg, vajon mit fog szólni az információkhoz, lehet megmosolyogtatja, lehet felhúzza csupán az orrát, és ezentúl kerülni fog, mert elöntötte a harag, nem tudom. Kérdésért kutakodtam az agyamban. Mi lehetne a legmegfelelőbb kérdés, amit feltehetnék...
   Mielőtt még rátértem volna a lényegre, letéptem egy hosszú fűszálat az aljnövényzetről, és előkaptam a pálcámat. Hangtalanul megbűvöltem, mire a szál aprócska virág formába fonódott, ami nem lehetett nagyobb két centinél. Fegyveremet eltettem, és két ujjbegyem közé szorítottam a miniatűr virág szárát.
   - Csak a könyvedért jöttél el ma ide? - pillantásom csak egy pillanatig keresztezte az övét, mert a nádasra néztem vissza, hogy hagyjak neki egy kis gondolkozási időt.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2011. 04. 04. - 17:25:39 »
0






Összerezzenek. Nem, csöppet sem az ilyedtségtől. Ha így lenne akkor a félelem lenne ami vezet. Most nem az. Sokkalta inkább valami egész más, ami annak köszönhető, hogy a nevetés, ez a bársonyos nevetés körülölel és megbabonáz. Pedig hamar elhal, mégis a fülemben hallom még a csilingelését. Noha semmitmondónak szánt kacaj, nekem sokat jelent. Miért is? Mert ösztönösen, tudat alatt megérint. Nem véletlen lett libabőrös az egész karom, a testem, még a ruha alatt is.
Igen, ezt láthatja a másik, akár csak a zavart arcomon, mégsem tudok mit tenni. Talán kissé még el is pirulok s nem szégyenemben, hanem zavaromban. Ez nem helyes, nem jó hogy bárki ekkora hatással van rám. És furcsa, hogy egyes férfiak ezt váltják ki belőlem. Mások, hiába is törik magukat, néha a pillantás is nehezemre esik. Mások meg semmit sem csinálnak jószerével, és a hatalmuk alá csalnak. Pedig megfogadtam hogy soka senki nem uralkodik felettem. Legyen az egy ember, egy könyv, egy eszme vagy bármi más. A magam ura akarok lenni. És ehhez tartom is magam.
- Egy trükk? -
Visszhangzom az üres szavakat, amik most oly semmitmondóak. Csak egy trükk. Becsapás. Egy ócska ürügy, hogy szabályt szegve ide hívjon, hogy láthasson, hogy kikérdezzen, hogy...
Mégis mit képzel egy a tuskó magáról?
Mégse hagyhatom hogy elragadjanak az indulataim. Szelíd tekintettel pillantok a másikra, és inkább sajnálni kezdem. Hát hogy juthat valaki ide? Hisz nem tudja? Nálam zárt ajtók vannak. Itt nem érhet el semmit, még ha tény, hogy ő az aki a hasonmás. Még ha ténylegesen meg is mozgatott bennem valahol mélyen valamit...
Még ha el is hinném...
Nem!
Nem hiszem, nem akarom, nem is tudom. Nem és kész. S a makacs öszvér hozzám képest senki. Merlin a tanúja hogy nem nálam nem.
De ezt valahogy vele is közölnöm kell. S ha máshogy nem, hát érzéketlenül, lélekbe gázolva. De hát megy ez nem? A jéghercegnő már csak ilyen a közvélemény szerint. Csak épp azt felejti el mindenki, hogy nekem is van lelkem és az szenved, mint egy szárnyaszegett madár.
- Igen, a könyvemért. Mi másért jöttem volna? -
Hideg tekintet. Mindössze a szám széle rezdül meg. Kihúzott háttal ülök, megdermedve, távolságtartóan, zárkózottan, mereven... elutasítóan. De a sajnálat éget belülről, mert nem akarom megbántani. Ám magamnak sem merem még bevallani miért is vagyok itt igazából.

Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2011. 04. 26. - 17:40:30 »
0





   - Igen. - válaszolok könnyedén kijelentésére. - Te sem gondolhatod komolyan, hogy csak úgy leállsz velem beszélgetni, ha nem viszem véghez ezt a gyenge trükköt! Te is mered magad a legjobban, te tudhatod a legjobban... - mondom komolyan. - Nem vagyok trükkmester, csak kíváncsi. A kíváncsiság pedig nem bűn, úgy tudom. Felkeltetted az érdeklődésemet, nem tagadom - elbűvölő vagy...
   Ránézek, és ismét próbálok olvasni a gondolataiban. Mennyire könnyebb lenne a jól kigyakorolt okklumenciát alkalmazni! De nem, itt annak helye és ideje nincs. Csupán kérdésekre keresek választ, amiket nem nagyon kapok meg.
   - ...és titokzatos. - fejeztem be végül a mondatot, majd visszanéztem a tóra.
   Láttam rajta, hogy szinte vérig sértettem azzal, hogy "átvertem". Pedig, ha tudná, hogy milyen igazul beszélek! Mert a szavak, amik eddig elhagyták számat, igazak voltak, egytől-egyig. Csupán egy apró titok maradt még felfedetlenül, de annak leleplezésének az ideje még nem jött el. Előbb be kell törnöm azt a falat, amit most még két méterrel megmagasított.
   És, ha nem törném be? Hanem csak megmásznám...? ...

   A hideg tekintet szinte tőrként hasítana a szívembe, ha nem tudnám, hogy Yvette szándékaival ellenben, még lesz folytatása ennek az estének. Nem biztos, hogy ma, de hamarosan, a nem is olyan távoli jövőben. Mivel mindezt éreztem, tudtam, ezért nem is nagyon rendített meg halálos ítéletre hajazó tekintete sem. Az apró virágot kétszer-háromszor megforgattam ujjaim között, s csak utána válaszoltam.
   Az apró virágot ismét megbűvölöm, mire az megnagyobbodik, és orchidea formát vesz fel. A lány jobb füle mögé tűzöm, akármit is fog szólni.
   Felálltam, felnéztem a Holdra, és vissza rá.
   - Tudod te. -
   Azzal sarkon fordultam, és elindultam a kastély felé.

;;köszönöm a játékot! szív
Naplózva


Antonio Williems
Eltávozott karakter
*****


- - principe italiano - - VI.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2011. 06. 20. - 21:10:44 »
0


Hűvös, csípős őszi reggel… szóval a kedvencem. Imádom a az egész évszak színeit, hangulatát, és a várakozást az első hóra, hogy lehessen szánkózni és hóembert építeni.

Nos igen, legtöbb ismerősöm szerint megmaradt bennem a 7 évesek lelkesedése, és némely dolga, mint az alvótárs, izgatottság az olyan dolgok felé, amiket egy bizonyos kor után már nem tudnak értékelni a „fiatalok”, meg még sorolhatnám. Én megmaradtam gyereknek, azon kívül, hogy cigizek és rendszeresen iszonyatosan berúgok. De arról nem tehetek, hogy rossz géneket örököltem, és bármilyen apró alkoholmennyiségtől képes vagyok úgy nagyonnagyon, de tényleg nagyonnagyon berúgni. Pedig a hasam mindig tele van, hidd el, ha nem eszek kétóránként normál adagokat, akkor még életemben nem ettem lasagnát. És ha picit is ismersz, tudod hány mázsa csodálatos, földi sajtos-paradicsomszószos-tésztás-darálthúsos-besameles-oregánós ambróziát nyelt már szervezetem.

Magamra kapom az utóbbi hónapokban szokásosnak tekinthető bőrdzsekit, meg a doboz cigit, mivel mostanában, hogy tudom pótolni a készletet, elkezdtem újra rászokni az anyagra. Igencsak hajlamos vagyok a függőség minden típusára, úgyhogy egy dupla bájitaltan után, ami amúgy is elég kikészítő tud lenni, gyakran jelentkeznek nálam az elvonási tünetek. Bár egy ideig még segít a köröm alatt maradt nikotin kirágása, meg a hasonló módszerek.
Egy szintén függő szobatársammal indulok meg az udvar felé, és amint szabad levegőre érünk én már veszem is elő a gyufát – varázspálcával könnyebb lenne, de ahhoz meg kéne keresni -, és rögtön rágyújtok.
Pár perc séta után megpillantok egy padon üldögélő, magányos lánykát, és azonnal felismerem. Láttam már őt sokszor mostanában, enyhén becsiccsentve (rumos desszert…) rányomultam, de kikosarazott. Elég durván kijózanított, ritkán hallok nemet a szebbik nemtől, pedig nem csak havonta egyszer-kétszer hajtok rá egy-egy „példányra”.

Otthagyom haveromat, és rögtön megindulok felé, még van időm elnyomni a cigit, és bekapni egy nikotinos rágót, mielőtt észrvenne.
- Nocsak, May Miles, Roxfort legújabb bús szépsége. Mi bánt, mondjad?
Nem köntörfalazok, lazán leülök mellé, nem az én stílusom a jófiús, virághozós, félénk srác, én megmaradok örökké közvetlennek, akinek meg ez nem jön be, különösebben nem tud izgatni.
- Rossz hangulat ellen fel tudom ajánlani készséges szolgálataimat – minden téren – itt még egy apró kacsintást is megengedek magamnak.

Naplózva

Made by Vik, köszi.
Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 05. 30. - 09:14:22
Az oldal 0.238 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.