+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Birtok
| | | | | |-+  A móló és a csónakház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: A móló és a csónakház  (Megtekintve 16370 alkalommal)

Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2012. 01. 26. - 16:22:40 »
+2

     Davis Perry      

         A tökéletes némaságot csak a vízcseppek halk földet érése töri meg.
          Újra megmerítettem lábujjaim végét. Nem volt semmi értelme, csakúgy megpiszkáltam a tavat, mintha csak megfürödnék benne - ami most kivitelezhetetlen. Mióta Potter mesélt a sellőkről, még két-három éve, izgat a Fekete-tó mélysége. Sok történet és hiedelem lengi körül a sellőket, némelyik igen nagy varázserővel ruházza fel a lényeket. Habár a vérfarkasokról is, aztán... aztán meg rohadtul nincs alapja egy-két elterjesztett mesének. Agyamban kutatok egy varázsige után. Tanultam volna olyan bűbájt, amitől a testem nem érzékelné a víz fagyosságát? Valószínű, hogy nem... Még csak nem is rémlik. Ha létezik is ilyen, biztos bonyolult, és nem hatodévben tanítják. Biztos emlékeznék rá, ha egyáltalán megemlítették volna.
        Talán tíz perce sem ültem ott, amikor zajokra lettem figyelmes. Görnyedt hátamat automatikusan kihúzom, de mire hátrafordítom fejemet, az idegen elhaladt egy láda előtt, és a túlsó sarokhoz közel megállt. Köszön.
          - Szia. - válaszolok, kicsit elgondolkozva.
          Szinte azonnal arra gondolok, hogy felállok, és folytatom délutáni sétámat, de az ismerős hang nem hagy nyugodalmat, így tekintetem a vetkőző fiúra emelem, és a hanghoz próbálok nevet társítani. Féloldalas háttal vetkőzött, és enyhe félhomály uralkodott a helyiségben. Emlékeim zúdulatában sok arc, név, és esemény pörög végig, és hirtelen beugrik egy fiú arca, akivel körülbelül pár hete, ha nem egy hónapja találkoztam az egyik olvasóteremben.
          - Nincs egy kicsit hűvös az ilyen lenge öltözethez? - szólítom meg ugyanezzel a mondattal.
          Remélem felém fordul, vagy legalább válaszol, hogy megbizonyosodjak elméletemről.
          Davis Perry. Ha ő az, akire gondolok, nekünk még van egy ügyünk...
          Vajon mit kereshet itt? Sportos ruházata arra utalhat, hogy talán kocogott az imént. Akár. Most pedig úgy nekivetkőzött a hideg ellenére...
          Miután megerősítette hitemet, egyik lábamat felhúzom, és elfektetve a hideg kövön, a másik, lógó lábam combja alá tuszkolom, és elmosolyodom.
          - Ezentúl minden magányos óránkban összefutunk? -
          Nem mostanában láttam utoljára, de elszórakoztatott a gondolat, hogy eddig kétszer kerültünk egy üres légtérben, csak ketten, és semelyik alkalommal nem számítottunk társaságra. Mivel egyértelmű jelzését adta, hogy nem zavarom - hiszen itt maradt -, én sem erőlködöm már, hogy elhagyjam a csónakházat. Már kényelmesen elhelyezkedtem.
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2012. 01. 27. - 20:53:03 »
0

{ Carithy Denalie }


Nem kellett ahhoz jó emberismerőnek lenni, hogy Davis tudja, a másik valószínűleg éppen őt kémlelgeti, felegyenesedve, a ládák fölött legeltetve a kocsonyákat. Elvégre, amikor megérkezett, a vöröses-barnás hajú illető bizony háttal üldögélt, így nem látta őt. Tényként kezelendő, jómaga sem látott a másikból túlzottan sokat a hajkoronáján kívül, de igazából a fiatalt nem is igazán zavarta sem a társaság, sem pedig annak kiléte. Ellenben az emberi gyarlóságból következtetve szinte bizonyos volt benne, jelen pillanatban is, miközben a pulóverét hajtogatta, két szempár szegeződik baloldali lapockájának, és arca oldalprofiljának. Egyetlen dolgot azért pozitívumként értékelt a mardekáros, és az esetleges későbbi beszélgetésre nézve elkönyvelte magában, mégpedig az ominózus köszöntést. Rengeteg diáknak nem szokott sikerülni, ez az amúgy roppant egyszerű, alapnak vehető etikett formula. Bármennyire is szánalmasnak vélte a hatodéves ezt, mégis minden egyes nap szembesülnie kellett vele az iskola falain belül, és persze kívül is. Az elszomorító az egészben az volt, hogy az iskolatársaira sokkalta jellemzőbb volt az a magatartás… és ha belegondolt, hogy itt a Roxfortban a jövő mágusait nevelték, bizony szégyellte, hogy ő is idejár. Az iskola egykori hírneve meg-megkopott ebben a tekintetben… ezért tisztelt a fiú is csak pár tanárt, akik a régi vágású elméleteket vallották, és keményebben viseltettek a diákok szánalmas kategóriába sorolható szokásaik iránt.

A köszöntést követő pillanatokban, noha egyelőre nem tekintett hátra, leforgott a fejében jó pár arc, akikhez megpróbálta a hangot párosítani. Nem utolsó sorban, ott volt még szűrőként, a – hacsak futólag is – látott hajkorona, és annak színvilága. Egyetlen ember arca sejlett fel emlékezetében, egy számára – noha ezt soha nem vallaná meg, ha kínoznák sem – kellemes beszélgetéssel egybekötve. A ruházatát firtató mondatnál azonban vette a fáradtságot, és kilépvén oldalra teljesen szembefordult menekülőpartnerével. Elvégre, mi másért lenne idekint, a hidegben bárki, amikor az iskola falai közötti langy idő, a klubhelyiség, vagy éppen szoba melege sokkalta csábítóbb.
- Az edzések alkalmával a hosszabb és rétegesebb ruházat zavaró jellegű!
A kijelentés nyugalmas hangvételű volt, azzal a tipikusan Davis-es élces színnel. A fiatal nem fűzte tovább a gondolatmenetet, legalábbis az edzés boncolgatását illetően. Amennyiben érdekelni fogja a másikat – márpedig fogja, ugyanis a köszönés elhagyását követően a második legnagyobb gyarlósága az embernek a kíváncsiság -, akkor majd megosztja vele.
- Nem utolsó sorban pedig, nagyon jó önuralom fejlesztő eszköz.
A hidegben, rövidebb ruházatban edzeni nem csak a kényelmi szempontok miatt kifizetődő. Amikor az ember már csak a meditációs résszel van elfoglalva, derül ki csak igazán, mennyire képes kikapcsolni a világot. Amennyiben a végtagjai remegnek, úgy nincs kellőképpen felkészülve… hiszen a hideg érzetével továbbra is a külvilágra összpontosít, nem pedig a bensőre.

Beszédét követően halovány és egyben titokzatos mosoly jelent meg az ajkain egy pillanatra. Ez szólt egyrészt annak, hogy ismét összefutott a lánykával, akivel az olvasóteremben találkozott… és szólt eleve a hugrabugosnak, neki bizony még tartozásai vannak a mardekáros felé. Ez csak egy afféle ideget borzoló jelzés volt, a fiatal nem feledett. Ilyen dolgokat soha nem szokott hátrahagyni… legfeljebb nem kér azonnal árat. Elvégre, attól a pillanattól kezdve ő bizony ráért… akár fél évszázadot követően is behajthatta a jussát, az időben ugyanis nem egyeztek meg.
- Amennyiben igen, úgy nagyon sokat fogunk találkozni a közeljövőben.
A kijelentés ismételten határozott hangvételű volt, egyfajta kellemes és valamelyest
incselkedő színnel vegyítve. A hatodéves mardekáros ezt követően megkezdte a bemelegítést, karkörzéssel, derékkörzéssel, és a lábak megmozgatásával. Elvégre, veszélyes edzést és bármiféle mozgással kapcsolatos sportot űzni e nélkül… veszélyes az egészségre.
- Te miért menekültél ki a kastélyból?
A kérdés egyértelmű volt, a lány nem hiába jött ki, ahogyan Davis maga sem.
Naplózva


Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2012. 01. 31. - 15:20:55 »
+1

     Davis Perry      

      Figyelem lassú, ráérős mozgását. Nyilvánvaló, hogy ha nem is azonnal, de lassacskán felismer, már ha nem veszek el emlékezetében jelentéktelenségem miatt, bár ezt erősen cáfolnám, főleg a múltkori beszélgetésünk után. Válaszára nem reagálok, inkább csak „pislantok egyet”, hogy éreztessem vele, a válasz tudomásul vételét. Nem ért váratlanul a válasz, igazból még csak a kíváncsiság se hajtott, egyszerűen el akartam kezdeni a beszélgetést. Ha már a Sors is úgy akarta, hogy összefussunk, használjuk már ki az alkalmat. A kastélyon belül nap, mint nap találkozok új emberekkel, az más kérdés, hogy messze elkerülöm őket, és teljesen hidegen hagy a puszta létezésük, de feltételezem, ha idegesítőbb és csimpaszkodóbb lennék, mint mondjuk Wilder, nem esne nehezemre új emberek megismerni. De minek is, nem akarok én mindenkit ismerni, hírnévvel jár, a hírnév pedig további nyűggel. Felesleges. Azonban mélyről fakadó antiszociálisságom megelőzésében az ismerkedés nagy szerepet játszik, és miért ne Davis legyen az a szerencsés, aki élvezheti bájos kilétemet, és elragadó nyugodtságomat.

       Megjegyzésére halványan elmosolyodok, sandán félrenézek, majd vissza rá.
       - Állok elébe! - hangom kurtán, mégis kicsit sejtetően, de határozottan hangzik.
       Mikor elkezdi az edzést, legalább is a bemelegítő mozdulatoknak áll neki, egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy talán nem is kíváncsi rám. Ha tényleg így van, akkor legyen, én nem zavarom, rajtam ne múljon. A gondolat csupán átrepül agyamon, mivel következő mondatával érdeklődést mutat. Hát, akkor ez el lett döntve!
       Torkomig eljutott a válasz, hogy "unatkoztam", de szóra már nem nyitottam a számat. Szemeibe nézek (amennyire engedi a félhomály), majd államat kicsit felszegve a vízre pillantok.
       - Hm! - gondolkozó arcot vágok, közben agyam nem is a valós válaszon pereg.
       Jómagam sem tudom, mit kerestem pont itt. Szokásos magányos unalmamban a birtokot jártam friss levegőért, és idehozott a lábam. Sétálás. Voltaképp nem is tudom miért, de nem akartam ezt válaszolni. Nem azért, mert szégyelltem volna, hogy egyedül vagyok a nap 24 órájában, vagy hogy bebizonyítsam nincs jobb dolgom, mint egymagamban sétálgatni, hanem... csak úgy. Nem tudom, miért. Inkább felhúztam lábamat, és felugrottam a helyemről. Kabátomat felkaptam és kiráztam, majd belebújtam. A begombolással már nem vesződök, hanem a ház tóhoz közelebbi falához bandukolok, tekintetem végigvezetem a csigákon átfutó láncokon, és szemem megállapodik a beugrás fölé fellógatott, letakart csónakon. Mégis visszasétálok a peremhez, és elkezdek bedőlni a víz felé, de még mielőtt beleesnék, kezemmel kitámasztom magam a csónak oldalánál, másik kezemmel pedig megragadom a leplet, ami rajta porosodik, közben válaszolni kezdek Davisnek.
       - Unalmas óráimat töltöttem... - mondom, miközben egy nagy lendülettel visszalököm magam, magammal húzva a leplet, aminek a vége emiatt a vízbe lóg. Kihúztam a nagy anyagot, és összegyűrve oldalra dobtam egykét ott álldogáló hordóra, majd a kézi csörlőhöz léptem. Megmarkoltam a fogantyút, kiakasztottam a láncot, és minden izmomat megfeszítve, megtartottam a csónakot, majd szép lassan elkezdtem leereszteni. - amikor az a gondolat suhant át az agyamon, mi lenne, ha - a csónak pár centivel a víz felett lebegett, amikor elengedtem izmaimat, és a csónak nagy csobbanással a víz felszínére esett, hullámokat gerjesztve. - csónakáznék egyet. - ránézek és cinkosan, vagy amolyan "kis gonoszan" elmosolyodom, majd elfordítom tekintetem, megmarkolok két sarokba állított evezőt, és a csónakba dobom, majd egy nagy ugrással magam is a csónakba kerülök. Egyensúlyommal küszködve, végül megállok az ingadozó ladikban. A négy tartóláncot kiakasztom, így a láncok kicsapódnak a peremhez. Egy röpke gondolat miatt cipőmet lehúzom lábamról, és szabaddá válnak pamutzoknis talpaim. Kabátomat megint leveszem, és az egyik deszkára terítem, de még mielőtt elindulnék az egy helyben himbálózó csónakkal, kiszólok onnan.
       - Tudom, hogy még be se melegedtél igazán, és lehet, hogy van jobb dolgod is - mondom. - De velem tartasz? -
       Nem várom el, hogy igent mondjon, hiszen ezzel keresztbe húznám edzéstervét, de ha már megtámadt az őrült ötletem, már jó lenne társaságban csinálni, amit... bármit is akarok ezzel!
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2012. 02. 01. - 14:13:15 »
+1

{ Carithy Denalie }


A kicsit incselkedőnek szánt szavakat követően a fiatal fel-feltekintett, de már javában a bemelegítés fázisában járt, forgatta a kezeit, olykor kicsit a csontokat is megropogtatta, hogy lemészárolja agg korára az ízületeit. Érdekes módon, ha más csinálta az zavarta, és a hangokat is elviselhetetlennek tartotta... amikor jómaga élt ezzel, azt teljesen másként kezelte. Nem igazán értette, de elfogadta a különös tényt. A lány, mielőtt bármit is mondott volna válasz gyanánt, egy pillanatra félretekintett, talán a víztükörtől várta az élelmes megjegyzéseket... hátha kirajzolódnak a fodrokból a felszínére... esetleg a habok buborékaiból a levegőbe pukkannak... de aztán csak rávetette azokat a macskaforma, roppant titokzatos kékeket a bemelegítő Davisre. Utóbbi természetesen csak sandán tekintett fel, bár amikor meghallotta a dallamos hangot, természetesen kitüntette a másikat a figyelmével. Ennyi mindenkinek járt, aki képes volt megfelelő formában diskurzust folytatni vele. A lányka mozdulataiból azt szűrte le, noha a hajlam megvan az apró szurkálásokra, és flörtölésre is, azért óvatos még... talán kicsit bátortalanabb is a kelleténél, mintha csak ez lenne az első, esetleg második alkalom az életében. Ezt a hatodéves meglehetősen érdekesnek találta, bár természetesen említésre nem méltatta, nem szeretett volna tolakodó lenni. Nem ismerték egymást annyira, hogy komolyabb kérdésekbe bonyolódjanak bele... majd talán azokban a pillanatokban, amelyre nem is olyan régen invitálták egymást. A kis festőművész első, de most, másodszori találkozás alkalmával is felkeltette a fiú érdeklődését, mint nő. Mondhatott bárki bármit, Davis mindig is azon emberek közé tartozott, akik nem vetették meg a szépséget, mi több, értékelték azt. Manapság annyira kevesen maradtak akik a természetességet pártolták, gyakorlatilag kihaló fajként kellett kezelni őket. Carithy a küllemével mindenképpen ezen kategóriába tartozott.

A válaszra halovány mosolyt küldött a másik felé, mintegy jelzés gyanánt, értékelte azt. Kissé ugyan meglepődött, elvégre a házak közötti ellentétek azért gátat szoktak vetni az efféle "véletlen" találkozásoknak... bár, tényként kellett kezelni azt is, hogy az első találkozás is meglehetősen érdekesre sikeredett, legalábbis a fiú szemében. Mivel kedvét lelte a nem hétköznapi társalgásban, ezért tette le a voksát a mai diskurzus mellett is... mi több, jómaga is állt elébe a következő, és az azt követő csevegésnek is. Miután a karjait kellőképpen bemelegítette, megkezdte a csípőkörzést, közben pedig azt fürkészte a hűvös kékekkel, mit csinál a másik. A csónakot tartó kötélzet csörlőjéhez való odalépésekor már sejtette, hogy a leányzó mire készül, mindenesetre egyelőre folytatta a dolgát. Cseppet sem volt biztos abban, hogy ő is meg lesz invitálva a Fekete tavi körútra... jómaga egy esztendeje már járt kint, és érdekes lényekkel találkozott a kis szigeten... ezt nem feledte. De úgy gondolta, ha nem szükséges, akkor nem fogja újfent zavarni őket. Amint a fenyőből készült ladik a vízben landolt, ismét felcsendültek a szavak, dallamos hangszínen duruzsolva a kérdést. Davis megemelte két kezét, a feje felett összekulcsolta azokat, majd megnyújtózott, mintegy zárván a melegítő gyakorlatokat. Csendesen méregette a vízen ringatózó, csónakban üldögélő lányt, de aztán rászánta magát egy kis evezésre. Úgy volt vele, az is remek edzésmunka a karokra, majd, ha visszajöttek, nekikezd a küzdősport elemeit is végigvinni.
- Rendben!
Válaszolta kellemes hangszínnel, majd a ledobott ruházatához lépett. Odakint a vízen azért hűvös lesz, ezt tudta jól, így magára öltötte a pulóverét, a kabátot azonban, midőn a csónakhoz ért, beledobta. Egy ölesebb lépéssel jómaga is csatlakozott, majd leült az evezőkhöz, és kitette azokat oldalra, hogy amint kiérnek a házból, nekikezdjen a fizikai munkának.
- Talán szerencsénk lesz, és látunk sziréneket. De már csak a tájkép miatt is megéri tenni egy kört!
A hozzászólása már csak afféle információs jellegű volt, nem ezen a vonalon szeretett volna elindulni.
- Nem tolakodásképpen, de az unalmas óráidat miért nem a barátaiddal töltöd?
Ez már sokkalta jobban érdekelte a mardekárost, elvégre egy hugrabugosnak csak akadnak barátai, ha nem, akkor ott bizony lapul valami a háttérben. Davisnek volt kettő, a szobatársai... ők sem annyira barátféleségek, inkább olyanok, akiket megtűrt maga mellett, ők pedig kölcsönösség elvét követve megtűrték őt.
Naplózva


Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2012. 02. 01. - 15:34:13 »
+2


     Davis Perry      

      Nyugodtan, nem siettetve Davist, vártam meg a választ, és én sem tudom miért, de roppant mód megörültem, amikor beleegyezett a kis csónakázásba. Biztos unalmas lett volna nélküle, bár ellettem volna, hiszen mindig elvagyok... Bár így meg kellett fosztanom magamat a kellemes férfitest látványától, na de sebaj, majd a veszteséget visszanyerem az elkövetkezendő órák beszélgetésével. Egy furcsa nyugodtság kerített hatalmába, amit nagyon rég éreztem. A folytonos szorongás, tömegtől való viszolygás, és undorodás megkeserített az elmúlt hónapokban, ezért ez az érzés most meglehetősen kellemesen hatott rám. Némán figyelem, ahogy megragadja a lapátokat, és evezni kezd. Nem ezért invitáltam a kirándulásra, de ha már szó nélkül felajánlotta, elfogadom, ugyanakkor hadd ne kelljen megfosztanom ettől a testmozgástól, ha már egy másiktól megtettem. Végre találtam egy olyan embert ebben a nyomorult kastélyban, akit nem elsősorban a múltam érdekel, hanem én - abszolút felüdülés. Már kezdett sok lenni a sok idegesítő baromból, illetve volt barátaimtól, akik manapság inkább könnyed, meleg levegőnek néznek a folyosón, amit már nem is bánok.

       - Sosem láttam élőben sziréneket. - közlöm a majdnem felesleges információt, miközben figyelem a távolodó csónakházat. Nem gyakran jártam a tavon az elmúlt évek során, két kezemen meg tudnám számolni, ha nem egyen, de mindig is gyönyörűnek tartottam. Próbáltam nem holmi kisgyerekként nézelődni, de a táj és a tó mindig szebb volt a víztükörről. Tekintetem ráemelem Davisre. Kihasználva a pillanatot, hogy félrenézett, szemét vizslattam. Már többször is megcsodáltam kék íriszeit, de hosszasan sose volt rá alkalmam. Férfinek nagy ritkán van ilyen szép szeme. Na, nem mintha ezeket nézegetném, de ha valaki mégis feltűnő szempárral rendelkezik, az mindig feltűnik. Talán túl sokáig meresztgettem szemeimet, mivel csak következő mondata szavaira ocsúdtam fel, amikor visszanézett rám. Nem kaptam el a tekintetem, csak néhány másodperc múlva. Kezeimet a mögöttem fekvő deszkára helyeztem, így enyhén hátradöntve testemet félhalkan felnevettem.
       - Lehetek nyers? - meg sem vártam a választ a költői kérdésre. - Számomra a barát már luxusnak számít, és a luxust nem engedhetem meg magamnak. - mondom. Vidám hangomban némi megszokott cinizmust is felfedezhetett, de ahhoz nagyon jó megfigyelőnek kellett lennie.
       Fejemen önkéntelenül is átvillan a gondolat, hogy Davis talán nem is hallott a pletykákról. Nem tűnik olyan embernek, akit érdekelnének holmi pletykák, szóval lehet ezért nem hallott erről, esetleg valami csoda folytán hozzá nem jutott el az félálhír, vagy egyszerűen nem érdekli, de ezt tekintem a legkisebb eséllyel induló alternatívának. [...] Sajnos túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítok ennek az egésznek. Már feldolgoztam a dolgokat, elfogadtam amennyire tudtam, és mégis érdekel, hogy hány ember tudja rólam a tényleges valóságot. Utálom a gondolatot, hogy tudják az emberek mivé lettem.
       - Vannak olyan barátaim, akiket első óta ismerek, és szeretek, de nevezhetem azokat barátoknak, akik átnéznek rajtam, ha elmegyek mellettük a folyosón? - kérdezem tőle.
       - A hugrabugosoknak nem tetszik a stílusom, a többieket pedig elvakítja a házak iránti ostoba, gyerekes előítélet. - a végét úgy teszem hozzá. - Meg mindenféle más dolog is. -
        Még a szobatársaim se foglalkoznak velem, még a legkisebb mértékig sem. Ha valamelyik tanár üzen velük, nem adják át, ha kupit hagyok a fürdőben véletlenül, mert épp sietek, nem szólnak inkább érte. Valaki fél tőlem, valakit meg egyszerűen nem érdeklem.
       - Meglep, hogy egyáltalán hozzám szólsz! - mondom mosolyogva. - Persze nem ellened irányul a túlzott csodálkozás. Csak nem szoktam hozzá a társasághoz. - szemeim eltévednek az örökzöld fenyvesek között.
       Olyan furcsa volt, hogy valaki rólam kérdezett. Nagyon rég beszélgettem bárkivel is, és meglepően furcsa volt, hogy valaki irántam érdeklődik bármilyen formában is. Attól félek, hogy ennyi idő után, ha feltesz egy kérdést, kisregényben válaszolnék, és kiönteném csöpögős, undorító lelki csupromat. Inkább próbálok arra figyelni, hogy betartsam a társaságbeli alapvető illemformákat. Szokatlanná vált egy beszélgetőtárs. Főleg olyan, aki engem is megmozgat. Hosszú idő után először érzem, hogy valami érdekel. Davis nagyon érdekel engem. Nem tudom, miből fakad ez a kíváncsiság, talán azért, mert jól esik a a közeledése, talán azért mert titokzatos, talán azért mert nem olyan tajparaszt IQ-harcos, mint az ismerőseim nagy része. Nem tudok róla semmit, de máris többre tartottam, mint egy-két "barátomat".
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2012. 02. 01. - 17:29:40 »
+1

{ Carithy Denalie }


Sziréneket nagyon kevesen láttak, legalábbis más házbéli diáktársak. A mardekárosoknak megvolt az a kivételes szerencséje, hogy a klubhelyiségükből nyílt egy kisebb terem, amelyet tótartónak neveztek. Sajnálatos módon a remek és hangulatos szobácskát két, Davis által idiótának vélt ember tönkretette. Amíg megvolt, jó párszor járt ott, annak ellenére, hogy csak üldögélni tért be. Leheveredett egy székre, vagy fotelbe, kényelmesen megvetette magát az ülőalkalmatosságon, és csak nézte az éjszín tó vízét. Olykor, ha szerencsés volt, látott egyet-egyet elsuhanni a vaskos üveglap mögött... persze, a lények nem bemutatóképpen úsztak arra, talán dolguk lehetett. A fiatal rengeteget merengett rajta, mit csinálhatnak, mindazonáltal esze ágában sem volt megmártózni a Fekete tó mélyebb részein. Úgy hallotta, és olvasni is azt olvasta, a szirének csengő dallamukkal kísértik meg az embereket, aztán a mélybe húzzák őket mindörökre. A rege ellenére a csónakban biztonságban érezte magát, meg úgy volt vele, bármennyire is veszélyesek, ilyen balesetről még nem hallott az iskolás évei során. Arról nem is beszélve, hogy azért talpraesettnek tartotta magát.
- Jómagam egyszer! Ez pedig pontosan elegendő volt!
A hanglejtéséből érezhető volt, nem azért, mert annyira csúf látvány tárult annakidején a szeme elé. Éppen ellenkezőleg... és pontosan olyan időben láthatta  lényt, amikor nem jelentett veszélyt rá.
- Az ember azt őrzi meg, ami szép! A többi monda pedig nem érdekli! Nekem már megvan az emlékem, nem is akarok másképpen rájuk tekinteni.
Akiről már kialakult egy kép, azt jó megőrizni. Ez persze nem mindenesetben igaz, főleg, ha azok a tapasztalatok rosszak. Az első benyomás mindenkinél sokat számít, aki pedig mást mond, az hazudik. A mardekáros ezen a véleményen volt, és az évek, amelyeket maga mögött hagyott, egyre erősítették ebben a hitében.

Amikor Carithy feltette az első kérdését, Davis pontosan akkor fejezte be az evezést. Egy sóhajjal húzta be a lapátokat, majd a lány két oldalán előrecsúsztatta azokat. Kissé megrázta karjait, első körnek pontosan elegendő volt, visszafelé majd tempózik egyet, hogy kissé meg is erőltesse magát. A mozdulatait követő kijelentés valamilyen szinten meglepő volt... és most, hogy ezt hallotta kutakodni kezdett az elméjében. Megvilágosodott, hiszen valóban ritkán látta a leányzót mások társaságában. A miért. A miért azonban ott zsengett a fejében, mint egy szűnni nem akaró apró érzés. Tudta, hogy a kíváncsiság gyarló dolog, így megpróbálta elvetni magában ennek írmagját, és nem kérdezősködni. Úgy volt vele, mivel értelmesnek tűnt a hugrás, sértő kérdéseket nem óhajtott feltenni neki. Ez pedig ingoványos terepnek tűnt, még így, ezután a pár mondat után is.
- Szerencse, hogy a luxus nem lételem!
Megvonta a vállát, majd oldalra tekintett, a tó vízét méregette, kutatván egy-egy felbukkanó halat, vagy uszonyt a messzeségben.
- Azonban jó ha megadatik!
Ezt már csak úgy mellékesen fűzte hozzá... az ő keresztje is valami hasonlóféleség volt. Ezzel még meg is békélt, neki tökéletesen megfelelő volt az állapot. Volt egy maroknyi ember, akikben megbízott, és voltak akiket megtűrt, ennél több nem kellett a számára. Nem akart olyan babérokra törni, mint egyesek... nem akart ő lenni a középpont. Éppen azon mesterkedett folyamatosan, hogyan tudja ezt megvalósítani. Gabrieltől nem sokat leshetett el, a bugyuta srác pontosan az epicentrumban szeretett villogni. Ellenben másik szobatársa tökéletesen űzte az ipart, ő azonban a másik véglet volt. Davis oda sem szeretett volna eljutni... inkább a kettő között lavírozni valahol. Cseppet sem egyszerű életét csak bonyolította. Az újabb kérdés hallatán fordította csak vissza a tekintetét a lányra... úgy hallgatta szavait. Nem zavarta, ha esetleg a másik nem tudta állni a tekintetét, a kékek rabláncot vertek a másik kocsonyáira. Akkor engedték csak, amikor Carithy befejezte a monológot.
- Akik átnéznek rajtad, és a hátad mögött beszélnek rólad, nem barátok!
Elfintorodott egy pillanatra, aztán ő is megvetette a kezeit a csónak két oldalán.
- Szavakkal nem írhatóak le! Azt hiszem ezzel még igencsak finom voltam!
Halovány mosollyal nyugtázta a mondatot, nem volt kedvére való cifrázni, pedig jól értett a szavak forgatásához.
- A házak közötti viszonyokat nem ecsetelném, azt hiszem, elegendő, ha annyit mondok, szánalmas!
A fiatal megint csak gyengéd volt, valójában sokkal keményebb szavakkal szokta illetni azokat, akik csupán azért gyűlölködnek, mert adott személy mellkasán nem az a címer díszeleg, amilyet látni szeretnének. Bégető idióták csoportterápiájának tekintette az egészet. Egyének tudtak értelmesen viselkedni, de többségben fellépett a csorda-effektus. A lány azon felvetésére, amelyben taglalta, meglepte, hogy Davis szóba áll vele, elmosolyodott. Ez most afféle szívből jövő titokzatos ajakgörbület volt, amit megfűszereztek a kékek elmélyülései. A szemei egyszeriben, mintha ledobták volna magukról a jól megszokott fagyosságot, helyébe pedig talán valamiféle érdeklődés kúszott.
- Tudod, én nem félem a különleges embereket! Mi több, örülök, ha találkozom eggyel!
Carithy titokzatos volt, ez pedig fontos momentumként szerepelt a képzeletbeli listán. Az unalmas emberekből a fiúnak már elege volt... azokból, akik a klisés életet élték az iskola falai között. Nem is igazán az emberek, inkább azok tettei tették teljesen semlegessé, hogy bárki iránt is "lelkesedjen". Szerelmi hússzögek, drámai siralmak, világvége monológok, öltözködési problémák... olyan volt a Roxfort, mint egy hatalmas színház... egyszerűen csak a nézőközönség hiányzott. Neki is megvoltak a problémái, mégsem alakított darabot... csak élte az életét. Felmerült benne, hogy közli vele, nem fog rákérdezni semmire sem, Carithy ha akar, majd magától beszél, bármi legyen is az... így inkább csendben maradt még egy pillanatra. Újabb halovány mosoly, ez már sokkal könnyedebb volt, légiesebb. Esze ágában sem volt megfojtani a beszélgetést, ezért jobb volt ezt leszögezni magában. Davis hallott már pletykákat, nem is egyet, nem is kettőt, de valahogyan hidegen hagyták a találgatások és tézisek. Az olyan legendákkal, amelyeket nem látott a saját szemével, nem törődött.

Egy pillanatra ismét végighordozta a tekintetét a télies panorámán, majd a kis szigetet méregetve szólalt meg újra.
- Erről kellene képet festened, nem pedig egy bárgyú alakról!
Magára célzott... a környezet mindig is képes volt magával ragadni, ezért is hajlandó volt olykor ki-kisétálni a fagyos hidegben... vagy felreppenni seprűn az iskola egy magas tornyának födémére. Ott leheveredni, és csak lenni benne a világban... ott egyszerű volt, és szabad.
Naplózva


Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2012. 02. 02. - 21:11:01 »
+2

 
     Davis Perry      

      Charity... Jótékonyság.
       Milyen képmutató a szüleimtől, hogy a Carithy nevet adták nekem. Mintha halkan akarnák sugallni, hogy ők igenis azok a Denalie-ék, akik csilliárdosok, és milliókat adományoznak, és hogy velük milyen jó befektetni, stb. stb. Jóság, jótékonyság. Ez lennék én? Davisre nézek, s elszállnak az effajta gondolataim - nem érek rá ezeken filozofálni.
       A sziréneken elmerengek pár másodpercig. Vajon ők is rendelkeznek valódi személyiséggel? Vannak érzéseik, saját tudatuk? Vagy csak ösztöneikből adódóan végzik "dolgukat", s csábítják a mélyre az embert, bármily' jó az, vagy bármily' rossz? Esetleg van saját gonoszságuk? Vagy magukból a létezésükből fakad? Minden embert Halálba kergetnek túlvilági, gyönyörű énekükkel, vagy csupán a férfiakat? Vagy a hűtlen, rossz lelkeket? Érdekes téma, és gyakran gondolkoztam rajta egy időben, és erősen érdeklődést mutatnék a hangjuk iránt. Persze én sem vagyok félkegyelmű bolond, hogy önként sétáljak a végzetembe, így valószínű soha a büdös életben nem közelítek meg egyet se. Felmerül bennem az ötlet, hogy megkérdezzem Davist, hol látott (talán itt?) és milyen közelségről, hogy nem oszlik teteme éppen a tó mélységeiben, de inkább hagyom elúszni a kérdést elmém hatalmas tengerében.

       A víz csendesen verte csónakunk falát, alig lehetett hallani bármit is szavainkon kívül. Szerencsénkre szélcsend volt, így nem volt mi tovább hűsítse az időt. Az ég felhős volt, ami általában nem zavar különösebben, de most nem vettem volna a szívemre, ha kicsit kisüt a Nap. Pont illett volna ehhez a szép tájhoz, a szituációhoz, a hideghez... Ha már itt tartunk, mit nem adnék, ha éjszaka lenne, és csillagos lenne az ég, hm! Imádom a csillagokat, mindig is átkoztam a világot, hogy a csillagokat nem lehet lerajzolni, maximum valamiféle fiktív ábrázolásban. A csillagokat le se lehet fotózni. Nem lehet őket megfesteni, nem lehet őket filmre venni. Ezeknek az égitesteknek a csodálatosan látványa csak az állati és emberi szemnek adathat meg - ettől olyan különleges és csodás. Egy óra, és napnyugta, de kinn maradunk mi itt addig? Nem hinném. Milyen gyönyörű lenne... fényük visszaverődne a Fekete-tó víztükrén - nem mindennapi látvány lenne, az egyszer biztos.
       Jó, ha adatik... Milyen igaz, milyen igaz... De ugyan hogy kezdhetnék neki ismét? Egy egész életet felépítettem, hobbik, szokások, barátok, család - s miután ez mind lerombolódott, hogyan kezdjek neki újra mindennek? A szüleim gyakorlatilag szégyellnek, barátaim nincsenek, hobbijaimnak élek, szokásaimba lassan belebolondulok. Nehéz. Nem akarok egy önsanyargató, barom lenni. Talán pont most jött el az ideje, hogy ismét élni kezdjek? Lehet, hogy a fiú előttem egy lehetőség? Több hét, hónap után ő az első, akivel két mondatnál többet beszéltem. Egy biztos: nem akarom azt az életet visszaépíteni, amit magam mögött hagytam. Az a múlt. Egy felületes, sablonélet.
       Davis beszédén hallom a visszafogottság hangsúlyát, ami megmosolyogtat. A fiút azonnal felszabadultabbnak látom, mint első találkozásunkkor. Már korábban is feltűnt, de most különösen. Vidáman nyugtáztam a tényt.
       Van akkora arcom, hogy célozgatásnak vegyem mondatát, és nagy erőfeszítésbe kerül, hogy ne piruljak el. Régebben nagyon könnyen zavarba lehetett hozni, de mostanában, mintha csak egy zsák mandragóraföld lettem volna. Még bóknak is alig lehetett nevezni, és mégis szíven ütött, a jó értelemben. Fura volt ilyen régen érzett érzést újra magamnak tudni - de felemelő. Nem azért, mert ő mondta, nem azért, mert annyira gyönyörűt mondott, hanem egyszerűen, mert érdekesnek nevezett valaki, és nem amiatt.
       - Ugyanígy vagyok ezzel. - mondom halkan, és egy lágy mosollyal megköszönve neki az előbbi mondatot. - Bár ez nem annyira látszik nálam. - mondom viccelődve.

       Amint megszólalt, követtem tekintetét, és az enyém is megállapodott a szigeten. Átvillant a fejemen a mondat, és én is csodálkozva konstatáltam, hogy eddig hat évem során sose jutott eszembe. A birtokot rajzoltam már le, többször is, de a szigetre sose fókuszáltam. Milyen veszteség volt pedig, valóban idilli.
       - Bárgyú? - nevetek fel. - Szóval úgy gondolod bárgyúnak rajzoltalak meg? - kérdezem enyhe, játékos fenyegetőzéssel a hangomban. - Mert az alanyom egyáltalán nem volt az, kikérem az ő nevében is! - mosolygok, de még mindig nem szélesen. Valahogy nem megy még.
       Ismét visszanézek a szigetre, majd vissza a kék szempárba.
       - Érdekes, hogy sose jutott eszembe lerajzolni. Pedig olyan kézenfekvő. - csodálkozom magam is. - De ami késik, nem múlik! - kabátomhoz nyúlok, és előhúzom a tollamat, és felmutatom. - Akár most is nekiállnék, de papírom sincs, és túlságosan lefoglal valami más, érdekesebb dolog! - célzok a beszélgetésünkre.
       - Bármit szívesen megrajzolok. Szeretem is. De a portré a kihívás számomra. - felidézem a róla készített rajzomat, mai most már albumomban volt a helye - Nehéz úgy megjeleníteni a valakit, hogy a szeme azt tükrözze, amit valójában, azaz... azaz ugyanazt azt embert rajzoljam le, aki előttem ül. - ismét fennakadok kék lélektükreiben. Már akkor is élvezet volt lerajzolni. El nem tudja képzelni, mennyire szeretem azt a rajzot. Nincs sokszor alkalmam portrét készíteni - ez is egy kincs volt a számomra.
       Az alkut direkten nem hoztam szóba. Majd egyszer szóba hozza, ha eljön az idő.
       Kicsit elcsendesülök, megvárom, hátha reagál valamit, esetleg válaszolok rá, majd felemelem a tollat, mintha nagyon érdekes lenne, és roppant mód érdekel a hegye. Játszott kíváncsisággal méregetem az arcom előtt.
       - Mit szólnál, ha kikötnénk egy kicsit? - nézek rá, kicsit kacéran.
       Remélve, hogy beleegyezik, kezembe veszem a lapátokat, és lassan evezni kezdek. Jól esik a mozgás, főleg a hideg miatt.
       - Én nem sietek sehová. - mondom - Ha Veled is így van, akkor ha nem haragszol, nem evezek gyorsan. - félig próbálom csak fedezni gyengeségemet. Félreértés ne essék, az átlagnál jóval erősebb voltam, még ha nem is látszott, de a sziget még messze van, és az ember fáradékony lény.
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2012. 02. 03. - 14:27:49 »
+1

{ Carithy Denalie }


Elmondása alapján a lány is kedvelte a különleges embereket, illetve azok társaságát, ez pedig mindenképpen egy újabb jó pontot jelentett a hatodéves mardekáros elméjében... ahol már így is szépen sorjában álldogáltak azok a bizonyos képzeletbeli pettyek a pozitívumok oszlopban. Davisnek nem volt szitamemóriája, ha valakiről valamit megjegyzett, azt nem feledte el, mert tudta jól, az ilyen emlékek kamatozathatóak. Amennyiben rossz, akkor azért használható fel a későbbiekben, amennyiben pedig jó, akkor azért alkalmazható. Legalább arra, hogy jobb kedvre derítsen valakit, persze olyan valakit, aki meg is érdemli. Mindkét végletnek megvoltak a maga opciói, amelyekkel élni lehetett egyes esetekben. Carithy mosolyát követően egy pillanatra jómaga is elmosolyodott, majd a lágyan ringatózó hajót verdeső hullámokat kémlelte, később pedig a sziget sziluettjeiben révedt el tekintetével.
- Nem, a rajzod nagyon jól sikeredett!
Még egy aprót biccentett is afféle elismerésképpen, hiszen valóban tetszett neki a kép, amit az olvasóteremben önmagáról látott. Szavai közben pedig haloványan, mégis némi gúnnyal mosolygott. Ez a gúny azonban önmagának szólt, sem, mint a lánynak.
- Az alanyod pedig biztosan örülne, ha hallaná, hogyan védelmezed... ettől függetlenül azt kell mondanom, találhattál volna nála jobb alapanyagot is.
Soha nem tartotta magát nagyra, egészen kicsi kora óta azt a neveltetést kapta, hogy mások értékeit is figyelembe vegye - ez persze nem igaz a Piton féle rövidkurzusra, amiből szintén kapott egy kis adagot annakidején -, próbálván kerülni a hibáikat... míg önmagában a legapróbb szálkát is képes felfedezni, hogy ezzel is jobb és jobb legyen, ahogyan előrehalad az életben. Az embernek önmagát kell felépítenie, ezt vallotta, mert másra soha nem támaszkodhatott, amióta világ a világ. Valóban sokkalta szebbnek látta a szigetet, sokkalta érdekesebbnek, mint önmagát valaha is. A természetnél nem volt szebb, mert az mindig önmagát adta, soha nem próbált téves látszatot kelteni az emberben, galád és alattomos módon. Ellenben ugyanez az emberekről nem volt elmondható. Egyetlen olyannal sem találkozott, aki legalább egyszer ne másképpen adta volna magát, mint ahogyan azt gondolta. Kivételt képezett ez alól a szobatársa, talán ő volt az egyetlen, akit még nem kapott rajta hazugságokon. Érdekes módon, emiatt utálták az emberek, olykor jómaga is, ezt pedig valóban szánalmasnak találta. Ezen próbált meg változtatni, amióta rájött a titok nyitjára.

A következő szavak hallatán visszapillantott a vele szemben üldögélőre, mélyen belefúrta a kékeket a másikéba, ugyanis efféle dicséretet aztán végképp nem kapott, mióta a szülei meghaltak. Kissé meglepődött a hallottakon, de nem mutatkozott meg az arcán érzése, csupán csendesen hallgatta Carithy szavait, aki mit sem törődve vele, mit is mondott, haladt tovább a beszélgetés felvett fonalán. Szó szót követett, és a hugrabugos elcsendesedett egy pillanatra. Davis nem szerette volna pedzegetni a témát, így már csak a rajz és annak elemeire adott választ.
- A szemeknek nagy hatalma van, egy-egy pillantásból rengeteget ki lehet olvasni.
Apró mosollyal konstatálta a következő szavait.
- Soha nem gondoltam még bele, hogy ezt rajzon mennyire is nehéz visszaadni. Valóban, ha ez a részlet rossz, akkor az egész rajz értéktelen, illetve hamis képet ad az illetőről.
Valóban, de az igazat megvallva, ezen nem kellett volna meglepődnie. A szemek tükréből akár a következő mozdulatsorok, vagy gondolatok is kiolvashatóak, csak egészen jó megfigyelőnek kell lenni hozzá. Ő az volt, jó párszor kamatoztatta is ezen tudását.

A lány kérdését követően a fiatal kissé oldalra dőlt, hogy pontosan felmérhesse, mennyire vannak messze a szigettől... azt követően visszahelyezkedett, és eltűnődött. Idő az is, amíg odaérnek, aztán amíg vissza, és az ott töltött percek... a hezitálást aztán felváltotta a felismerés, amelyet egy igazán belülről jövő mosoly tört meg.
- Beidegzett szokás, ne haragudj!
Egyértelműen annak szólt, hogy méregette az időt... nem szerette volna megsérteni a beszélgetőpartnerét... ráadásképpen rájött, miért sietne vissza, ha jól érzi magát hosszú évek után talán most először. Azt nem tudta volna megmondani, miért, de legalább jó volt. Elfeledte egy kis időre a múltját, és a vele történteket... csak a jelennek élt.
- Nem sietek vissza a szürkeségbe, ha idekint a színeket is élvezhetem!
Egy darabig csendesen tűrte, hogy a másik evezzen, de aztán félúton férfiúi büszkesége nem engedte tovább, elkérte a lapátokat, bízva abban a lány átadja azokat. Azon tempóval, amellyel a másik haladt evezett ő is.

A szigetet alig negyed óra alatt érte el a két fiatal, Davis úgy kormányozta a csónakot, hogy az ő oldalával fogjon partot. Felpattant a helyéről, kiugrott, majd megragadva a végét erőteljesen meghúzta azt a partot borító kavicságy felé. A szigeten nem volt móló, valahogyan biztosítani kellett, nehogy elvigyék a hullámok a szállítóeszközüket. A hely olyan volt, mint amilyenre emlékezett, érintetlen, gazos, jelen helyzetben azonban a téli időszaknak köszönhetően kopár. Egy mélyebbet szippantva a friss levegőből tekintett körbe, miközben a kezét nyújtotta Carithy felé, hogy kisegítse a csónakból.
Naplózva


Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2012. 02. 08. - 16:02:57 »
+1

 
     Davis Perry      

      Szemeim felvillannak.
       - Ha valóban így gondolod, akkor... köszönöm. - a kedves gesztust válaszom mellett még egy mosollyal reagálom le.
       Sokat jelentett, hogy tetszik neki. Nem csak azért, mert ő az alany, és azért még jó, hogy tetszik neki, hanem van más oka is. Kivételes embernek tarthatja magát az, aki látta rajzaim bármelyikét, ugyanis az emberek többsége nem mondhatja el magáról. Gyerekkoromban, amikor elkezdtem rajzolni mindig anyuéknak mutattam meg kész műveimet, de ellentétben a többi szülővel, ők nem tanulmányozták végig a gyerekrajzokat, hanem rá sem pillantva, rámondták, hogy "szép". Akárhányszor valamire azt mondták, hogy "szép" soha nem hittem nekik. Inkább reál beállítottságúak voltak - számmisztika, mértan volt az, ami ment nekik, nem a művészeti ágazatok. Mollyék voltak még akiknek olykor-olykor bemutattam némelyiket, de más nem látta őket soha. Magamnak rajzolgattam, sose akartam belőle meggazdagodni, vagy bármi más. Csak szerettem csinálni és kész. Ez mindig az én kis "titkom" volt, a szenvedélyem, amit úgy szerettem, ezért nagyon örültem, hogy valaki elismerte a munkámat, még ha csak egyet is látott.

        Invitálásomnak nem mondott nemet, ma már másodszorra, így igen szerencsés vagyok. A kopár sziget felé megtett út felénél úriember módjára Davis átvette a kormányzást, így megpihenhettem. Két kézfejemet a lehető leggyorsabban előrehúzott pulcsim ujjába rejtem, nehogy elfagyjanak. Bár az evezéstől melegem volt, a kezeim nem bírták jól a hideget. Az út viszonylag csendesen telt, már álltam volna fel, hogy valahogy kihúzzam magunkat, de Davis megelőzött, én pedig némán tűrtem, hogy kivonszoljon a partra.
       A fiú segítségével kiszálltam a csónakból, és az aljára tekintettem, ellenőrizve, hogy nincs-e túl közel a vízhez, de a fenék kavicsokon állt. Sóhajtottam egyet, és nyújtózkodtam egy kicsit. A csónakba nyúltam, és felvettem kabátomat, de össze már nem húztam.
       - A Tiéd kell? - szóltam oda neki, és ha igent mond, kiveszem neki is a kabátját.
       Körbenéztem a kis szigeten. A lehullott faleveleknek hála könnyedén áttekinthettem az egészen, és a mögötte tornyosuló hegyeket is szemügyre vehettem volna akár. A nemrégiben esett hó maradványai itt-ott feltűntek, de nem voltak számottevőek. Az egész szigetnek amolyan rideg kisugárzása volt, de mégis remekül éreztem magam. Mélyet szívtam a levegőből, kiélvezve tisztaságából fakadó frissességet, amit magamba szippantottam.
       Tettem pár lépést a közeli kidőlt fatörzshöz, és kicsit megrugdaltam, hogyha szú van benne, vagy bármi más, az kifusson belőle, de a fa továbbra is magányosan feküdt. A közvetlenül előtte fekvő partra, tóra néztem és a mögé tornyosuló kastély látképét.
       - Megteszi? - kérdezem, majd ha nem egyezik bele, keresünk mást, vagy esetleg sétálunk tovább. Bárhogy is dönt, agyam visszakanyarodik egy olyan mondatra, amit már az imént mondani akartam, csak valamiért meggondoltam magamat, később hozzátenni pedig hülyén vette volna ki magát, de most talán visszatérhetek rá.
       - A Te szemed nagy kihívás volt számomra. - részletkérdés, hogy maga a portré is. - Nagyon nehéz volt olvasni a szemeidből. Ne tudd meg, hogy hányszor radíroztam ki, és rajzoltam újra! Néha még most is elgondolkozom, miközben nézem, hogy lehet újra kéne rajzolni, de rajta van az aláírás, már nem változtatok rajta. Ha egy rajzot aláírok, azzal lezárom. Ezzel megakadályozom, hogy később kijavítsam. Erre azért van szükség, mert mindegyik hátuljára ráírom a dátumot. Így nyomon tudom követni a fejlődésem, és ha kijavítanék rajta valamit utólag, akkor az időpont nem tükrözné az akkori tudásomat. - már vettem levegőt a következő mondatra, de gyorsan  összezártam ajkaim. Kedvem lett volna elpirulni. Nagyon, nagyon rég beszéltem ennyit. Hirtelen unalmasnak és minden lében kanálnak éreztem magam. Ha szobatársaim látnának vagy hallanának nem hinnék el, hogy ez én vagyok. Már nem vagyok ilyen, és nem tudom miért olyan fontos, de nem szeretném, ha Davis azt gondolná rólam, hogy csak felesleges dolgokról tudok beszélni. Talán azért, mert végre találtam valakit, akivel tudok beszélgetni, sőt jól érzem magam, és nem szeretném elbaltázni, mert akkor nem tudom, hogy folytassam megint az... az életem.
        - Ne haragudj, hogy ennyi felesleges dologról beszélek. - mondom félrepillantva szégyenemben, majd folytatnám azzal, hogy "most Te mondj valamit", de mindig olyan nyögve-nyelősnek és erőltetettnek véltem ezt a mondatot, hogy inkább ráhagytam, hogy mit gondol, mond, tesz.
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2012. 02. 08. - 22:54:41 »
+1

{ Carithy Denalie }


A rajz minőségének való említését követően a lány mind hangoztatván, mind pedig mimikával, de köszönetet mondott a dicsérő szavakért. Az igazat megvallva Davis nem éppen ezért mondta azt, amit, hanem, mert valóban úgy is gondolta, ahogyan felvázolta. Amikor az olvasóteremben a kezébe vette az alkotást, hosszú percekig csak bambult bele a vak világba… az ugyanis annyira valósághűen sikeredett, hogy szavakkal nehéz lett volna leírni… és most, visszagondolva, valóban, a fiú is elmerengett rajta, hogy a szemeket nézte meg első körben, csak azt követően a többi vonást. Természetesen ott, akkor, ahogyan lennie kellett, érzelemmentes maszkkal fedve az arcát értékelte a művet, mintha már látott volna jobbat is valaha. Mivel az a lánynál maradt, egyfajta elismerés volt a számára. Hiszen az alku úgy szólt, ha a kép satnyára sikeredik, úgy Davis követeli magának… elvégre róla félresikeredett karikatúra ne kerengjen az iskola falai között. Mivel azonban a színvonalat magasnak találta, így Carithy megtarthatta a képet, ellenben egy tartozással lett gazdagabb, vagy éppen szegényebb a fiatal felé. Ezt majd az idő hozza, jelenleg Davis sem tudta, mi több, nem is igazán gondolkodott azon, hogyan, vagy egyáltalán mit kérjen. Úgy volt vele, a jövő majd mindenre fényt derít.

A partra való megérkezést, és a csónak biztonságba helyezését követően a kék szempár végigmustrálta a környezetet, legfőképpen bizonyos élőlények után kutatva, amelyekkel utolsó ittjártakor találkozott. A táj kopárnak volt mondható, mégis festői szépséget keltett a maga kihaltságában. A deres, fagyott talaj egyenetlensége, a szerteszórt gallyak, amelyeket valószínűleg a viharok téptek le a fákról… a sziklák összevisszasága… a levéltől megfosztott erdőnyi fa rendezetlen képe. Mind hozzájárultak a panoráma csodálatosságához. Az egész vadnak hatott, mégis békésnek… furcsa kettősség volt ez, ami felkeltette a hatodéves érdeklődését. Aztán egy lágy hang csendült a szellővel útra kélve, és jutott el egészen Davis füléig. A mardekáros megfordult, majd a lány igéző szemeibe fúrta a sajátját. Észre sem vette, hogy a kabátját a csónakban hagyta, valahogyan nem fázott, vagy egyszerűen csak nem érezte.
- Köszönöm!
Átvette a fekete szövetet, majd magára öltötte a sáljával együtt, amelyet úgy tekeredett a nyaka köré, mintha csak kígyó lett volna. Miután begombolkozott, kissé belefészkelődött a felsőbe, fejét pedig megmozgatta a finom anyagú sál alatt, hogy még jobban beleékelje magát. Érdekes módon eleddig nem érezte a hűvöst, most azonban, hogy vastag anyag borította a felső testét, mélyet fújt a levegőbe, szürkés gomolyfelhőt eregetve.

Már nem tekintett oldalra, szemével követte a lány mozgását, azt, ahogyan megállapodott egy kidőlt, korhadt fa törzsénél. Párat bele is rúgott, amit Davis érdeklődve figyelt, majd jómaga is csatlakozott beszélgetőpartneréhez.
- Tökéletesen!
Ő nem tette le az ülepét, helyette megtámaszkodott a kérges anyagon, majd egy lendülettel felszökkent annak tetejére. Pár pillanatra elfordította tekintetét, a beteges szín kékeket végigszalasztotta a szélrózsa minden irányán, hogy aztán az első mondat hallatán mosollyal az ajkain tekintsen le a társaságára. A téma érdekesnek bizonyult, így csatlakozott a hugrabugoshoz. Leszökkent a „tetőzeti” magasságokból, majd megvetette a fenekét a hideg törzsön, pontosan a lány mellett. A válla felett oldalra tekintve hallgatta annak mondandóját, amely kissé meglepte. Az évek óta gyakorolt fapofa most igazán jól jött, a meglepettség cseppet sem tükröződött a vonásain. A lánynak talán fel sem tűnt, mit mondott az imént, neki viszont igen… amennyiben a szavak igazak voltak – és miért ne lettek volna azok -, úgy Carithy olykor elő-elővette a művet, és méregette azt. Persze ez nem jelentette azt, hogy feltétlenül miatta, de egoizmusa volt annyira erős, hogy elhitesse vele, mégis. Miután a hugrabugos elcsendesedett, Davis egy pillanatra a földre tekintett, vagy a cipője orrát bámulta, nehéz volt eldönteni. Onnan várt valamiféle megerősítést, mert az efféle dolgokban igencsak idegenül mozgott. Már eleve a diskurzus hosszúsága is meglepő volt a számára, sem az, hogy egy nap alatt már másodszor készült bókolni, bár most valóban szánt szándékkal.
- A te szemeid is kihívást jelentenek, nehéz nem rabul esni a tükreiben!
A hanglejtés lágy volt, kellemesen bársonyos… a fiú azonban elkapta a tekintetét és folytatta, mintha mi sem történt volna.
- Az pedig, hogy dátumozod a rajzokat, és nem nyúlsz bele egyikbe sem, ha lezártad, nagy dolog. Önmérsékletet tanít, amit sajnos egyre kevesebben gyakorolnak a napjainkban!
Újabb mosoly, de ez most a messzeségbe vésző kastély falai felé irányítva.
- Kedvemre való veled beszélgetni! Nem mondasz felesleges dolgokat!
Azzal ellökte magát a hatalmas fa törzsétől, és lassú léptekkel a tó víztükréhez lépdelt. Mindeközben le sem vette a tekintetét a Roxfort legmagasabb tornyáról, amelynek csúcsa mellett a tetőpalákon már megannyiszor tanyázott, ha éppen egy kis szabadságra vágyott. Érdekes módon egyetlen diákról sem tudott, akinek eszébe jutott volna ilyet tenni… ő meg prefektus, és mégis.
- Mennyire féled a magasságot?
A válla felett egy pillanatra hátratekintett, majd újra előre, a kastélyt méregetve.
- Megtűröd egy ennél is szebb látkép reményében?
A kérdés afféle újbóli találkozásra utalt… ahogyan minden nap, tudta, ez is véget fog érni… ő meg szeretett volna még találkozni a lánykával, bármily meglepő is.
Naplózva


Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2012. 02. 09. - 00:08:12 »
+1

 
     Davis Perry      

      Felnéztem a mellettem álló alakra, majd követtem tekintetét, és a kastélyt kezdtem bámulni. Elsőskorom óta rajongtam a kastélyért. Nem az iskoláért, a diákjaiért, hanem magáért az épületért. Gyerekként kész álomnak tűnt az egész, mintha valami hercegnős mesébe csöppentem volna. Akkoriban elképzelhettem, hogy ez a kastély az enyém, és minden egyes terem, udvar, folyosó, kert az enyém. Otthon is szerettem lenni, de semmi nem ért fel egy olyan látvánnyal, mint ami előttem feküdt. Még így, szürke felhőkkel körbevéve is gyönyörűek voltak a kimagasló tornyok, és tetőcserepek.

       A túlbeszélés miatti visszafojtott pirulás a fiú következő mondatánál kibukott. Arcom olyan nemes egyszerűséggel vett fel halványrózsaszín színt, hogy a pozsgások csak kereklettek. Ilyet neki nemhogy az elmúlt évben, talán soha nem mondtak. Sosem kaptam bókokat, általában elijesztettem a fiúkat, és nem is volt szükségem rájuk, így a bókok is elmaradtak. Az ilyesfajta bókok, amire akkoriban elpirulhattam volna, mert hát nem ugyanolyan, mint amit egy barátnő mond mondjuk. Mintha az eddigi életem során felgyülemlett alkalmak most egyszerre akartak volna kitörni. Olyan erős érzelemhullám futott végig rajtam, ami szédítően hatott rám. Egyszerűen nem voltam hozzászokva, és... és jól esett. Ennyi.
       Holmi idióta óvódásként viselkedtem, bármennyire is akartam ez ellen bármit megtenni. Próbáltam minél hamarabb letörölni az idétlen mosolyt az arcomról.
       - Nocsak, ki beszél! - nevettem zavartan, célozva az ő lehetetlenkék íriszeire.
       A többi pozitív gondolatot hiába akartam, nem tudtam egyszerűen lereagálni. Féltem, hogyha megpróbálnék egy mondatot kimondani, nem sikerülne érthetőre, vagy értelmesre, így inkább csendben hallgattam. Nagyon furcsa volt ez. Nagyon.
       Próbáltam felvenni azt a maszkot, amit egészen idáig hordtam, csakhogy ne tűnjek nevetségesnek, de ez csak többé-kevésbé sikerült Davis szavainak hála. Mielőtt elhallgatna, reagálok utolsó mondatára.
       - Úgyszintén. - bólintok. - Öröm olyan emberrel találkozni, aki nem olyan bugyuta, mint itt sokan mások. - célzok itt a diákseregre, a barátaimra, bárkire, akivel az elmúlt hónapokban pár percig érintkeztem.
       Amint elhallgat, én is takarékra teszem beszélőkémet, és behunyva szemem mélyet szívok a friss levegőből, és csak lassan engedem szabadjára. Pár másodpercig még élvezem szemhéjam által nyújtott sötét búvóhelyet, majd felnyitom szemeimet, és a mellettem ülőre nézek. Próbálom a szemét nézni, de túlságosan előrehajolt, így nem volt alkalmam rá.
       Megnyilvánulása hirtelen ért, hiszen erre a mondatra igazán nem számítottam. Mintha fejemben egy óriási kérdőjel jelent volna meg, összevont szemöldökkel, furcsán néztem hátam mögé, illetve mások oldalamra, majd vissza a fiúra, olyan arckifejezéssel, hogy "mégis, hogy érted?". De azonnal válaszolt is kérdéssel.
       Követtem tekintetét a kastélyra, és elmém továbbfűzve a gondolatokat megállapodott Davis mondanivalóján. A válaszon elgondolkoztam, de egyáltalán nem látszott rajtam, mivel mereven figyeltem az építményt, csupán a némaságból szűrhette le.
       Nem féltem a magasban. Sose voltam egy fóbiásfajta, az extrém sportok is mindig érdekeltek, habár egyet sem próbáltam még. Azért nem válaszoltam azonnal, mert... mert. Egy hasonló látképért is felmásznék egy hegy tetejére is, nemhogy szebbért! Ha jól értettem a célzást - és miért ne értettem volna jól?-, akkor az egyik toronyra gondolt. De abban nincs nagy kunszt, többször is álltam már meg valamelyik torony meredek csigalépcsőjén, hogy percekig nézhessem a gyönyörű tájat. Nem értettem teljesen, mit akar, vagy csak nem akartam... Hirtelen megijedtem egy gondolattól. Attól, amire gondolhatott beszélgetőtársam. Nem volt benne semmi rémisztő, csak egyszerűen felmorajlott bennem az a démon, amely már fél éve üldözött. Mi van, ha megint megütöm a bokámat? Ha olyanra lelek, mint Molly, Thobias és a többiek? Volna értelme újra eljátszanom az egészet?

       Hirtelen sok ijesztő kérdés tódult be a fejembe, és próbáltam nem kétségbeesni. Mivel már egy ideje hallgattam, ami bár nem volt elég hosszú ahhoz, hogy kellemetlen legyen, de már feltűnő volt, ideje lett volna válaszolnom.
       - Nem félek a magasságtól. - jelentem ki sziklaszilárdan. - De mit akarsz ebből kihozni? - hanglejtésemen érezni, hogy kapisgálom, de nem merem biztosra mondani. A tornyok helyett most a kék szempárba fúrom a sajátjaimat.
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2012. 02. 09. - 12:26:43 »
0

{ Carithy Denalie }


Davis a bókot követően pontosan azért kapta el a fejét, mert jómaga sem volt hozzászokva az efféle szójárásokhoz, még önmagától sem… mástól pedig aztán végképp. Kicsit tartott tőle, hogy a végletekig semmitmondó arc egyszeriben megváltozik majd, és gyengének mutatkozik. A gyengeséget pedig elvből elvetette, egyszer már megtapasztalta milyen az, megfogadta, soha többé nem teszi újra, akkor sem, ha az életét kell adnia érte. A másik ok, amiért inkább a kastély ködfoszlányokkal takart sziluettjeit méregette, vagy éppen a tó víztükrének fordozódását pedig az volt, hogy nem igazán ismerte a lányt, sem pedig a jellemvonásait. Nem tudta, hogyan fog reagálni. Így, mivel nem fúrta bele a tekintetét az övébe, ha esetleg tetszett neki a bók, összeszedhette gondolatait, és pirult arcát is elrejthette… amennyiben pedig nem tetszett volna, úgy azt könnyebben szavakba formálhassa. A fiatal tisztában volt vele, hogy egyesek úgy vannak vele, a szavakat sokkalta nehezebb az ember szemébe mondani, sem, mint megírni neki, vagy a háta mögött teregetni, vagy neki címezni, csak félrepillantva. Tényként kezelte, hogy az első benyomások alapján Carithy nem tartozott az utóbbi emberek csoportjába, ez pedig mindenképpen egy újabb rovátkát jelentett a jó pontok mellé az elméjében. A szavak hallatán haloványan elmosolyodott, melyet követően a tóhoz lépdelt, úgy érdeklődött tovább egy esetleges későbbi találkozásról. Igaz, mindezt meglehetősen burkolt formában tette, de pontosan ez volt a szándéka, nem szeretett volna egy snassz meghívással élni… nem volt a megszokott klisék embere.

Mély sóhajszerűséget hallott a háta mögül, de nem pillantott oda. Most valahogyan jól esett neki a hatalmas, eget szelő tornyokon legeltetni a kékeket… még akkor is, ha nem mindegyik volt tökéletesen kivehető a gomolyfellegeknek, vagy éppen ködös, párás időjárásnak hála. A tó felett viszont egészen tiszta volt az égbolt, mi több, a pára még nem húzódott le idáig a kastélytól… így a látkép kellemes kettősséget tükrözött. A válaszadásakor Davis megfordult, és kocsonyákat a másikéba fúrta… újfent sikerült elvesznie a kékekben, de megemberelve magát pillanatok alatt zökkent vissza a válaszadásba, hallgatván a kellemesen dallamos hanglejtését a lánynak. A fiú haloványan, és rengeteg sejtelmességgel fűszerezve ajakmozgását mosolyodott el. Kiérezte az élt, tudta, hogy Carithy sejti, mire megy ki a játék, de biztos nem igazán volt a dolgában… ez pedig cseppet sem probléma, elvégre, nem kell mindenről tudnia mindenkinek. Még akkor sem, ha az őt fogja érinteni. Mivel kijelentette, hogy nem féli a magasságot, Davis úgy döntött, nem osztja meg pontosan a részleteket. Azon a napon, amikor majd újra találkozni fognak, és megzabolázzák a tornyokat, minden ki fog derülni. Addig hadd eméssze a hugrabugost a kíváncsiság, ami ugyebár roppant gyarló emberi tulajdonság… képes felemészteni… vagy folyamatosan a témán tartani az ember agyát. A cél pedig ez volt, mert így noha lesz pár nap szünet a kettejük találkozásában, leszámítva persze a tanórákat, a lány mindenképpen fel-felfogja eleveníteni a beszélgetést… ezzel együtt pedig őt is. Gonosz húzás volt a részéről, de megbocsáthatóan gonosz, ettől függetlenül élt vele.
- Egy újabb találkozást…
Lassú léptekkel indult vissza a fatörzs irányába, nem kapkodta el.
- … egy újabb beszélgetést…
Szavai közben folyamatosan a számára igéző szempárt méregette.
- … egy újabb lehetséges festményt, vagy rajzot!
Pontosan akkor zárta a sorokat, amikor megérkezett Carithy mellé. Megfordult, és ahonnan elindult, oda süllyesztette újra az ülepét.
- Alkalomadtán, ha nem őrzöd láthatatlan kincsként, megnézném egy-két művedet.
Az utolsó mondat már csak afféle hozzátét volt, bár tény, Davis valóban kíváncsi lett volna az egyes rajzokra és festményekre, amit a lány csinált. Azokból ugyanis könnyebben leszűrhette volna, a másik miképpen is tekint erre a galád világra, amiben éldegéltek.
Naplózva


Carithy Denalie
Eltávozott karakter
*****


bukott hatodéves ~ HUGRABUG

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2012. 02. 13. - 15:35:08 »
0

     Davis Perry      


      Hiába próbáltam elűzni szürkeállományomból a tolakodó kérdéseket, de azok erőszakosan ostromolták elmémet, elvonva a figyelmemet a külvilágról. Lelki szemeim elé beúszott a négyesünk képe. Thobias, Xenia,  Molly, és én. Aztán eltűnök a képből, és a hitetlenkedő, döbbent, majd tartózkodó tekintetük marja szívemet. A hűvös él, amit kés hűs pengéjének érzek, felhasítja a fülemet, megforgatja a tőrt a mellkasomban. Megmutatkozik a rengeteg diák sötét, vagy került pillantása, a pillanat, amikor belépek a klubhelyiségbe, és mindenki véletlennek álcázva hátat fordít nekem, a halk suttogások ordítozva törnek be a dobhártyáimon. A magány szorongató érzése önt el, ami oly' szorosan nyomott össze.

       Ha most nemet mondok az invitálásra, akkor talán soha többé nem fogunk beszélgetni. Talán majd megkérdezi később, és akkor is nemet fogok mondani. Csak egy lehetőség leszek neki, egy adós, aki bármit megtesz majd neki, amire megkéri, mert az alku kötelez. És folytatom mostani silány, vitamintalan, sótlan életemet.
       Ha igent mondok, lehetőséget adok annak, hogy talán egy új emberi kapcsolatot építhessek ki valakivel. Vagyis vele. Majd találkozgatunk, esetleg, ha hajlandó rá megtaníthatnám rajzolni, sokat beszélgetnénk, jóba lennénk, ő nem nézne át rajtam, sőt büszkén vállalná, hogy rám köszön a kastély bármelyik folyosóján, ő talán mellém ülne egy órán, őt érdekelné majd milyen a napom. De mások majd figyelmeztetnék, talán őt nem érdekelné, de megmaradna benne a gyanú mocskos csírája, őt érdekelné, hogy miért tűnök el gyanúsan havonta, miért járok folyton nyakig befedve, egyre jobban hinne a körülöttem morajló pletykáknak, rájönne, hogy talán nem is vagyok olyan veszélytelen, mint azt gondolja, és tartózkodni kezd majd, én majd görcsösen ragaszkodom hozzá, megijeszti a gondolat, s azután majd ő is átnéz rajtam a folyosón... ő is hátat fordít nekem... ő se beszélgetne velem, ő se köszönne rám... és tagadja majd, hogy bármi köze is volt hozzám valaha...
       Egy kisebb minifilmet pörgettem le agyamban, ami szörnyen elborzasztott. Bár a legszélsőségesebb eseteket vázoltam fel magamnak, mégis rémisztően hihetőnek tűnt. Ha most leutasítom, akkor megkímélem magamat egy újabb csalódástól... újabb, vagy épp visszatérő rémálmoktól... vagy a felszakadt sebeim vérzésétől....
       - Nagyon szívesen találkoznék Veled újra. -
       ...talán.

       Felcsendült a rég hallott szó: szép. Agyam azonnal rávágta volna, hogy nem (!), de szívem most visszatartották őt. Elismételtem Davis bókjait, kedves szavait, eszembe jutott a rajz, amit róla csináltam, átfutottam a mai programunkat.
       - Ha kíváncsi vagy rájuk... - mondom kissé visszafogottan. - Egyik sem olyan nagy cucc. -
       Eddig tekintetén függő szememet most elfordítom, és az előttem egyre hízó, hosszant elnyúló árnyékomat figyeltem, amit a Nap vetetett hátam mögül. Pár csak negyed óra lehetett teljes napnyugtáig.
       - Ideje lenne mennünk, nem? - kérdezem, s kék íriszein csüngve várom válaszát. Mindkét lehetséges opcióra helyeseltem volna, ha vissza szeretne térni napnyugta előtt, ha nem.
       - Legközelebb - olyan jó kimondani. Megismételni egy kellemes beszélgetést, egy... felemelő napot. - mikor és hol találkozzunk? -
Naplózva

Davis Perry
Öröktag
***


6. évfolyam - Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2012. 02. 13. - 23:21:09 »
0

{ Carithy Denalie }

Miután a hatodéves mardekáros sikeresen megvetette magát a hosszas percekkel ezelőtt kiválasztott korhadó fa törzsén, a lány mellett – természetesen a szükséges és illő távolságot megtartva… legfeljebb egy elenyészőt lopva azon -, apróbb szünet állt be a beszélgetésben. Carithy a kastélyt merengte macskásan ívelt szemeivel, azt követően a tó vizét, később pedig a földön kirajzolódó árnyékát… mintha valamit keresett volna addig, amíg a megfelelő választ és lehetőségeket végigfuttatja a fejében. Ennek fényében Davis is elfordította a kékeket, nem szeretett volna tolakodónak tűnni, vagy rámenősnek… elvégre egyik sem volt igazán. Bár talán az első annyiban igaz volt rá, ha valamit eltökélt, azt szerette véghezvinni, tűzön, vagy akár vízen át. Persze, ez a téma jelenleg, amelyről most szó volt nem feltétlenül csak rajta múlott, így szükségszerűen engedett volna… egy-két visszautasítás nem visszautasítás… ellenben többnél már elgondolkodott volna. Jelenleg azonban úgy értékelte a helyzetet, megvan az esély egy újabb találkozó megbeszélésére, és annak lebonyolítására is. Arról fogalma sem volt, mi húzódik a háttérben, bár élt a gyanúperrel, ha ennyi idő kellett a lánynak az önmagában való levezetésre, akkor nem kis dolgok mozgolódhattak a színfalak mögött. Rákérdezni nem igazán szeretett volna, nem tartotta annyira bensőségesnek a viszonyukat, hogy személyes kérdésekkel bombázza azt, akivel komolyabban talán először folytatott beszélgetést az ismertségük óta.

Ahogyan a gomolygó és szitáló ködben elvesző iskola látható részeit méregette, a szeme lassan az égbolt irányába is felkúszott. A szinte vöröslő nap szépen lassan ereszkedett a horizont irányába, amely egyet jelentett azzal, lassan meg kellett indulni vissza a kastély oltalmat jelentő falai közé. Mint prefektus, nem engedhette meg magának a kimaradást, hiszen, hogyan kérhette volna számon bárkitől is a szabályok betartását, ha jómaga sem lett volna hajlandó megszívlelni a házirend pontjait. Dallamos hangok szöktek a fülébe, és valami gyermekies izgalom is úrrá lett rajta azokkal egy időben… persze éppen csak annyira, hogy azért az arcára telepedett maszkot ne igazán változtassa meg. Jól esett a számára az egyetlen kis mondatocska, és olyan emlékeket keltett életre benne, amelyekben már jó ideje nem volt része. Elfeledte azt, milyen is szokott az emberekkel lenni… az elutasító és távolságtartó magatartást. A hugrabugos lány kihozta belőle azt a furcsa dolgot, amit más nem tudott… legfeljebb csak próbált. Érzéseket.

A kérése is, hadd tekintse meg a Carithy által festett, rajzolt képeket, olyan kapukat döngetett, amelyek átengedték. Ez pedig egyfajta jelzés volt a számára. A beszélgetés során azért felfigyelt arra, a másik számára nagyon fontosak a művei, és az is, nem igazán szereti megmutatni másoknak. Az indok, noha nem hangzott el egyetlen szóval sem, roppant egyszerű volt, és azonnal kirajzolódott a mardekáros fejében. Azért volt a titokzatosság leple, mert a lány a festményeiben önmaga megvalósulását rejtegette, ezáltal pedig a teljes lényét… azokból a képekből rengeteget olvashat az ember, csak értenie kell a toll és ecset nyelvén… Carithy egy nyitott könyv lesz, csupán érteni kell a képek mögött lakozó tartalom meglátásához. Tény, ehhez kellenek bizonyos érzékek, de Davis nagyon jó megfigyelő hírében állt, ezért is jelentett egy pluszt a számára a titokba való beengedése.
- Köszönöm!
Nem igazán akarta túlragozni az engedélyt a művek megtekintésére. Úgy gondolta, a lány ennyiből tudni fogja, hogy itt és most arra gondolt, köszöni a bizalmat, amit megszavazott neki, noha alig ismerték egymást. Ez egy jelzés volt a másik részéről… így pedig már jómaga is nagyobb hajlandóságot mutatott, hogy elkezdje megosztani a féltve őrzött bizalom-kincset.
- Valóban itt az ideje! Visszakísérlek!
A fiatal ellökte magát a kidőlt fa törzsétől, majd kezét nyújtotta a másik felé, hogy felsegíthesse… noha csak támaszkodott, magát a gesztust fontosnak vélte. Az illemhez hozzátartozott ez is, Davist pedig annakidején erőteljesen oktatták az illemtan alapjaira, később pedig igencsak kiterjedt leckéket vett annak írott és íratlan szabályairól is.

Miután a páros megindult az alig pár méterre „horgonyzó” csónak irányába, a mardekáros még megválaszolta a legutolsó kérdést is, amely talán az egyik legfontosabbá emelkedett ki a napja folyamán.
- Mit szólsz a szombathoz? Este nyolc óra!
Az időpont kellőképpen közelinek hatott a takarodóhoz, elvégre tízig lehetett kijárásuk… ez pontosan elegendőnek tűnt egy második találkozáshoz, amely a kérdés mivolta miatt lassacskán randevúvá avanzsált a fiatal szemében. Másrészt, az óra megválasztásakor ügyelt arra, ha már találkoznak, tegyék azt a csillagos égbolt alatt. Hiszen mi lehetne kedvezőbb, mint a sötét égbolt… az azt szelő haloványszürke fellegek… és az azok alól kikandikáló ezernyi csillag kedveskedő fénye. Nem utolsó sorban pedig, Carithy már jelezte a beszélgetés alkalmával, kedvére való lenne a látvány. A helyszín pedig? Már elterveztetett, a megvalósítás váratott csak magára.
- Az éjszaki bejáratnál!
Közel van a házához, hiszen az északi szárny a sárgacímeresek otthona, könnyebb lesz a találkozó után visszatérnie a klubhelyiségbe.

A visszaút a csónakkal nyugalmasan telt, Davis olykor egy-egy erőteljesebb iramot is belevitt, ha már elmaradt a tervezett edzése. Tisztában volt vele, ezt a holnapi nap folyamán majd pótolni fogja… mégis úgy értékelte a mai napot, ezért megérte halasztani az elfoglaltságát. A kastélyig tartó út alatt még csevegett a lánnyal, de csak apróságokról… hogy szóval tarthassa, és a hugrabugosnak ne kelljen unatkoznia, amíg együtt sétálnak. Az elváláskor elköszönt, de nem indult meg… pár pillantást még megengedett magának a távolodó alak irányába… csak azt követően tért vissza jómaga is a klubhelyiségbe, hogy felkészülhessen az esti körjáratára.



// Köszönöm az élvezetes játékot Puszi //
Naplózva


Clyde Irwine
Eltávozott karakter
*****

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2012. 03. 11. - 10:37:19 »
+1

Elena

Hm, egész jó volt ez a fasírt, most nem fűszerezték el a manók, ezért ezer hála és köszönet. Egyszer, ha megtehetem, lesz pénzem és házam, akkor én is alkalmazok majd ilyen szolgálatkész teremtményeket. Hm, lássuk, sütemény nem kell, alma? Miért is ne, egy alma jól jöhet. Éppen felkapok egy szép pirosat , mikor megpillantok egy földre hulló sálat. A gazdáját már nem látom, csak a sálat. Körbepillantok a nagyteremben, a legtöbb diák még eszik, szerintem észre sem vették a lehulló darabot. Saját asztalunknál is körbenézek, minden háztársam tömi a búráját, úgy tűnik, mindenkinek bejön ez a fasírt. Én magam már jóllaktam, ezért felállok az asztaltól, még gyorsan kiiszom a maradék teát és a szerzett almával elindulok a kijárat felé, ahol kezembe veszem a könnyed anyagú, selymes érintésű sálat. Azzal hagyom el a díszpintyek körét, majd laza tempóban lépkedek előre, még látok a sarkon elfordulni egy barna hajú lányt, lépteiből úgy hallom, nagyon siethet valahová. Harapok egyet az almámból és újra a sálra pillantok. közelebb emelem az orromhoz, és megszagolom. Nagyon kellemes, nőies illata van, olyan, amihez párosítanál is valakit, hisz azért mégis milyen, ha szimplán csak egy sálat szagolgatsz? Meg mernék rá esküdni, hogy Elenát láttam elsuhanni, biztosan az övé lehet. Elgondolkodom, hogy vajon megtartsam-e a talált darabot, de aztán rájövök, hogy annak semmi értelme, mégis mit kezdenék én egy női sállal? Feltekerném a fejemre farsang idején, ez a maximum. Egye fene, visszaadom neki. Sietősebbre veszem a lépteimet, ezért gyorsan én is beérem azt a fordulót, de már csak az ajtó csukódását látom, ami éppen az udvarra nyílik. Bahh, csodás, nincs nálam kabát, csak egy kapucnis felső. Annyira azért nem vagyok elragadtatva a kinti időjárástól, de nem fogok nyavajogni, néhány percig kibírom odakint. Ezzel a lendülettel már ki is lépek az udvarra, de a feltehetően mardekáros háztársamnak vélt leányzó már határokon is túl jár, vagy ha nem is oly messze, de igen közel a csónakházhoz. Bakker, mégis mi a francért megy ez oda? Uh, és mi van, ha nem is ő az, hanem egy hugrás csaj, aki kedvet kapott egy éjszakai fürdőzéshez? Csak ők lehetnek ennyire bolondok ehhez, ilyen hidegben. Akár vissza is fordulhatnék, még nincs késő, de valljuk be, egyre jobban érdekel,hogy kié a sál, kihez párosul ez a varázslatos illat, így tovább haladok, kicsit megszaporázom a lépteimet, mert ahhoz nincs kedvem, hogy lefagyjak. Néhány perccel később sikerül leérnem, de a félhomályban még mindig nem látok mást, csak egy nekem háttal álló, formás - már amennyire kivehető - lányt.
- Öhm, nem tudom , hogy mire készülsz itt szürkület idején, de nem ajánlanám fürdésre a vizet. Elég vacak, és ha nem szeretnéd, hogy megrágják a lábujjaidat, akkor inkább gyere hátrébb. Azt hiszem, hogy ezt pedig elhagytad. - Nyújtom felé a kezemet, amelyikben a sál van, már csak reménykedem, hogy felém is fordul, és nem fog levegőnek venni a továbbiakban. Bakker, de r&hadt hideg van!
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 06. 13. - 12:20:18
Az oldal 0.23 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.