A Merlin-szobor

Nem tudtam eldönteni azonnal, hogy most sírjak, vagy röhögjek.
Ha azt teszem, amit az eszem diktál, rég nem itt tartanánk. Sőt, magasról tennék mindenre, és mindenkire, és nagy valószínűséggel épp a szobámban ejtőznék, betakarózva a fejem búbjától egészen a kislábujjamig. Normális ember nem a hóban vacorog, hanem a kastély meleg falain belül keres magának valami elfoglaltságot.
Ahogy még jobban összehúztam magamon a talárt, arra gondoltam mennyire nem volt jó ötlet idejönni. De az adott szavam kötött, így nem volt sok választásom. Tudom, hogy sokkal méltóbb lett volna önmagamhoz, ha szépen felsétálok a bagolyházba, és Damienhez vágok egy tollasseggűt, de ennyi erővel ugyanúgy le tudtam sétálni, hogy óvodás levelezés helyett pontot tegyünk a dolgok végére.
Mert pontot kell tenni, ahhoz nem férhet semmi kétség.
Láttam az arcán a bosszúságot, az arca egyetlen rándulása elárulta, hogy bármennyire is palástolta, csak sikerült meglepnem. Akaratom ellenére kúszott fintor az ajkam szegletébe, amint meghallottam az első mondatot. Legalább ez megmaradt, ha már minden megváltozott az utóbbi időben.
– Sikerült – biccentettem kimérten félrefordítva a fejem.Az a helyzet, hogy bizonyos ablakokból tökéletesen ide lehetett látni. És ez egyáltalán nem volt ínyemre.
Oké, hogy épp nincs tanítás, de sosem lehet tudni apám épp kit bízott meg, vagy kit sem a figyelésemmel.
Zavartan hordoztam körbe a tekintetem olyasvalaki után kutatva, aki rosszkor lehet rossz helyen ahhoz, hogy jobb belátásra kelljen térítenem. Damien még nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja: abban a percben, hogy fenyegetve érzem magam, támadok. Mert ugyebár a legjobb védekezés a támadás. – Bár jobb lenne, ha valaki végrehajtott volna rajtam némi emlékezetbéli módosítást. Kevésbé kísértenének a kellemetlen pillanatok – tettem hozzá pengevékonyra préselve az ajkaim. – Nem azt mondom, hogy nem éreztem jól magam – javítottam szinte azonnal – De nem vagyok biztos benne, hogy ez volt a legfelemelőbb kalandom.
Akarva-akaratlanul Gary jutott eszembe, vele együtt pedig a mi kis perverz hatalmi játékunk a kastély folyosóin. Ahogy Damienre emeltem a pillantásom, és végigjárattam rajta a tekintetem, hirtelen arra gondoltam, mennyivel másabb lenne, ha ugyanazon zászló alatt eveznénk, vagy legalább Ő lenne Gary, vagy épp fordítva.
Nem akartam nyíltan kimondani, hiszen még én sem tisztáztam le magamban, miféle démon bújt belém azon az ominózus napon, amikor képes voltam megcsókolni, de azt azonnal tudtam másnap reggel, hogy sok mindennek talán igen, de ennek semmiképp sem szabadott volna megtörténnie. Az, hogy ki vagyok, és honnan jöttem, soha senki kedvéért nem fogom megtagadni, márpedig erős kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a fiú partner lenne egy olyan játszmában amit Fitzroyal vágtunk le nem is olyan régen.
Mégis, mindennek ellenére zavartan helyeztem át a testsúlyom egyik lábamról a másikra, és úgy vártam a reakcióit mindarra, amit az imént vágtam a fejéhez.
Ha az egyik végéről nézem a dolgokat, bosszantóan egyszerű volt minden. Csak meg kellett mondanom, hogy többé nem akarom látni, ám ha a másik oldalát vizsgálom a dolgoknak… Nos, nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy tényleg ezt akarom. Tény, hogy magányos vagyok valamilyen szinten, és nagyon kevesen tartoztak abba a táborba, akikben feltétlenül megbíztam, vagy megbízhatónak tartottam, de ettől még nem vetemedhetek olyan dolgokra, amelyek alapjaiban rengetik meg a világom.
Kész röhej ez az ellentmondásosság.
A düh egyetlen pillanat alatt árasztotta el az agyam. Mielőtt végiggondoltam volna, hogy mit teszek, és ennek milyen következményei lehetnek, már rég kimondtam a szavakat egyenesen a szemébe nézve, hogy még véletlenül se legyen kétsége afelől, hogy a hideg tekintet, és a karba font kéz igazából nem az, ami legbelül kétségbeesetten mardosott.
– Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de szeretném ha a jövőben ilyesmi soha többé nem történhetne meg – daráltam egy szusszal – Még akkor sem, ha épp csiccses állapotban leledzem, vagy nem teljesen vagyok magamnál – folytattam a semmibe meredve.
Igen, megbántam, hogy ezt mondtam, na és? Ennek így kell lennie…

[Pedig nem volt vele semmi gond, hidd el nekem.]

[Laetitia]

A jó megfigyelőképesség egy olyan erényem volt, amiről kevesen tudtak és sem a tulajdonság maga, sem annak elrejtése nem volt a véletlen műve. A saját világomban, a londoni éjszakában elengedhetetlen volt a túléléshez az, hogy minél kevesebbet tudjanak rólad, ugyanakkor minél inkább kiismerd ellenfeleidet; s habár kevésbé életbevágóan, de ennek a kastélyban is hasznát vettem, például most is.
Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy a lány ideges. Arca a szokásosnál is kevesebb érzelmet árult el, mozdulataiból hiányzott a szokásos magabiztosság, testsúlyát öntudatlanul helyezgette egyik lábáról a másikra: valami miatt feszült volt, bár ennek okát egyenlőre megtippelni sem tudtam volna. A csipkelődő kérdésem sem a várt hatást érte el: egy apró mosolyra, de legalábbis pozitív reakcióra számítottam, ehelyett egy kétségbeesettnek tűnő fintor volt a válasz rá. Hát ennyire rossz élményként élte volna meg azt az estét? Pedig nincs abban semmi baj, ha az ember egyszer-egyszer kiereszti a gőzt és átlépi takarosan felépített személyiségének határait. Hiszen mindenki maszkot visel, ki-ki mekkorát, hogy elrejtse önmagát azok elől, akik nem méltók rá… bár tény és való, Letty esetében ez az álarc igencsak hatalmasnak tűnt. A szavait egy félmosollyal fogadom.
- Pedig nem volt vele semmi gond, hidd el nekem. – feleltem, újfent elmosolyodván. Szívem szerint megkérdeztem volna tőle, hogy tulajdonképpen mennyire is emlékszik a történtekből, de ha valóban ekkora tragédiaként élte meg az egészet, akkor talán jobb, ha nem ütöm feleslegesen a vasat. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember időnként elengedi magát. Segít könnyebbé tenni azt az egyhangú szélmalomharcot, amit a mindennapok jelentenek. – tettem hozzá, megismételvén ezzel korábbi gondolataimat. Lehet, hogy a jóslástannal kellett volna próbálkoznom? Többször sikerült eltalálnom a közvetlen jövőt, mint ahányszor rosszul tippelek… és egyértelműen többször van igazam, mint annak a vén boszorkánynak, aki tanárnak mondja magát.
Szemmel láthatóan egy nagy bejelentéshez készülődött: idegessége fokozódott, ismét áthelyezte a testsúlyát a másik lábára és úgy összességében úgy nézett ki, mint akinek a gondolatai csak arra várnak, hogy kitörjenek belőle és rám zúduljanak. Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet, de úgy összességében nem aggasztott túlzottan a dolog… persze ezt a túlzott magabiztosságom számlájára is lehetett írni. Egyfelől nem feltételeztem volna róla azt, hogy a torkomnak ugrik azután, amin effektíve keresztülmentünk kettesben; másrészt pedig tudtam, hogy amíg karnyújtásnyi távolságon belül van, addig nem tud ártani nekem, legyen bármilyen ügyes mágus. A pálcát előhúzni időbe telik, abból pedig elég kevés állt volna rendelkezésére abban az esetben, ha meg akar támadni… bár ha ez lett volna a szándéka, valószínűleg tisztes távolságból hajtja végre. Kivéve, ha ő is krónikus magabiztossággal küzd.
Szavait szkeptikus tekintettel fogadtam, majd néhány másodpercig emésztgettem magamban. Ez valami olyasmi volt, amire nem igazán számítottam, bár az őszintét megvallva simán benne volt a pakliban. A monológ végére megtörte a szemkontaktust s már inkább maga elé, semmint rám meredt és a mondat lényege is kifejezetten vádlónak tűnt, ami azért egy kicsit kiverte a biztosítékot szerény személyemben: a végén még én leszek a hibás azért, mert ő többet ivott a kelleténél? Egy pillanat alatt elkezdett felmenni bennem a pumpa, de igyekeztem megőrizni a higgadtságomat: ha elönti az agyam a vörös köd, akkor annak nem lesz jó vége.
Egy aprót előre léptem s jobbommal végigsimítottam az arcán, majd szelíd erőszakkal felemeltem az állát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. A néhány pillanatnyi szemkontaktust követően előrehajoltam s ezúttal én csókoltam meg őt: nem túl finoman, követelőzően. Miután véget ért a pillanat, egészen közel hajoltam a füléhez s úgy súgtam bele:
- Azt hiszem, nekem nem igazán tetszik az ötlet… - majd elléptem mellette s tekintetem a közeli erdőre szegeztem, bár a szemem sarkából azért ügyeltem arra, nehogy meg tudjon lepni valami badarsággal. Hagytam neki néhány pillanatnyi időt, hogy összeszedje magát: egy utolsót szippantottam a cigarettából, mélyre szívva és lent tartva a füstöt, majd elpöccintettem a csikket s figyeltem, ahogy a végével lefelé esik a hóba és elsüllyed benne. Csak ezek után fordultam vissza felé, szemkontaktust keresve.
- Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, jó? Nem igazán szeretem, ha hülyét csinálnak belőlem. – kezdtem bele. – Egyrészt te kezdted ezt az egészet, nem pedig én; másrészt felénk úgy tartja a mondás, hogy az alkohol nem hazudik… harmadrészt pedig én nagyon úgy érzem, hogy nem szívből mondtad azokat a dolgokat, amiket az előbb a fejemhez vágtál. – egy pillanatig szünetet tartottam, fürkészvén a reakcióit s elismertem, hogy az utóbbi dologban talán tévedhetek… de ezt nem mondtam volna ki hangosan. – Remélem nem valami játékszernek nézel, akit ide-oda rángathatsz, mert azzal nagyon rossz lóra tettél.
Egy kicsit talán keményebben fogalmaztam, mint kellett volna, de még mindig munkált bennem a düh, amit a szavai élesztettek fel… és tulajdonképpen nem is bántam meg a stílust. Ha tényleg csak játszadozni akart, akkor jobb ha most kiderül.

Nem akartam hinni a fülemnek. Most tetteti a süketet, vagy csak nem akarja meghallani, amit az imént mondtam neki?! Miért kell mindent
Vettem egy mély levegőt, hogy ne azonnal, az első eszembe jutó dolgot, mondjam, majd mg egyet, hogy a következő szavaknál sokkal erőteljesebb legyen a hangom, és szemernyi kétsége sem maradjon afelől, mennyire komolyan gondolok minden szót, minden hangsúlyt, még akkor is, ha nem épp a nekem tetsző viselkedésformát kell felvennem.
– Akkor ezek szerint nem voltam elég érhető – emeltem rá a pillantásom. – Mert volt ott probléma bőven – folytattam hűvösen – De úgy látom félreértetted. Nem azzal volt a probléma, hogy jól éreztük magunkat, hanem azzal, hogy túlságosan is jól. – nyomtam meg az utolsó szavakat, hogy érezze, nem azzal volt a probléma, hogy ki ő, és ki vagyok én, hanem azzal, hogy mi történt, aminek nem kellett volna megtörténnie.
Ahogy visszaemlékeztem, azonnal megborzongtam. Nem, nem ezt nagyon gyorsan el kell felejteni. Vannak bizonyos szabályok, amelyek áthághatóak, és vannak olyanok is, amelyek a szigorúan tilos kategóriába esnek. Azzal, ami a kocsmában történt pedig pontosan egy ilyenbe sikerült beleszaladni, de úgy istenesen.
Megkeményítettem a vonásaim. Azt akartam, hogy lássa, milyen elszánt, vagyok, azt akartam, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy bármit is csinál, bármit is mond, a szavaim komolyan gondoltam, és megmásíthatatlanok, ugyanúgy ahogy abban sem tud megingatni, hogy végre pontot tegyek ennek az egésznek a végére.
Ő azonban mindig meglepett. Soha nem azt a választ, reakciót adta vissza, amire minden normális ember gondolna. Ugyan, mégis kinek lenne kedve ahhoz, hogy egy mardekárossal játsszon a tűzzel? Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, kiféle-miféle vagyok, és milyen helyet foglal el a családom a varázslótársadalomban. A kastélyban mindig keringtek pletykák rólam, rólunk, teljességgel ki van zárva, hogy egyet ne halljon azok közül, amelyek apám bizonyos beállítottságai taglalták, és a Sötét NagyÚrnak tett szolgálatait. Senki nem vetemedne olyan merészségre, hogy pont velem kezdjen, maximum csak azok, akikkel szinte minden alkalommal egy társaságban mozogtam.
Automatikusan léptem hátra, amikor közelebb jött, nem sejtettem mire készül. Mire azonban észbe kaptam, az állam a kezében, és az ajka az enyémen volt.
Két másodpercet engedélyeztem magamnak, amíg az agyam át nem vette felettem az irányítást. Rájöttem, ha hagyom magam, gyorsabban szabadulok, hogy aztán egy óvatlan pillanatban meglephessem. Mindig azt mondták ránk, hogy alattomosak vagyunk. Most eljött az ideje, hogy rá is szolgálhassak a hírnevemre.
Amikor azonban megszólalt, meggondoltam magam. Nem ér az egész annyit, hogy itt és most párbajra hívjam. Azzal csak annyit érek el, hogy a fél iskola, ha nem az egész tudni fogja mi történt közöttünk, hogy aztán alaposan kiforgassák azt. Csak néztem, ahogy a maradék cigarettáját is elszívja, és azon gondolkoztam, most mihez kezdjek?
Szívem szerint levertem volna neki egy nagyot, hogy érezze a törődést, de az olyan egyszerű lett volna. Nem mintha nem lenne kedvemre, de viszketett a kezem egy pofonért.
– Bocs, hogy nem tetszik az ötletem. – jegyeztem meg maró gúnnyal – Szerinted nekem ez jó? Nem szeretek puszta heccből bántani olyanokat, akik valahogy kivívták maguknak azt a kiváltságot, hogy ne játékszernek tekintsem őket a sakktáblán. – tettem hozzá sziszegve. Vegye az adást, hogy vele eddig is kivételeztem, de nem lesz ez mindig így.
Az utolsó mondata azonnal kiverte a biztosítékot. Ez tényleg ennyire hülye, vagy csak tetteti?!
– Te sosem voltál játékszer! – keményítettem meg a vonásaim. – Mindazonáltal örülök, hogy te ezt másképp gondolod. – folytattam összeszorítva a fogaim. Csak azért sem adom meg neki azt az örömöt, hogy a végletekig feszítse a húrt, és elérje, hogy artikulálatlanul üvöltsek vele. – Teljesen mindegy, hogy szívből mondtam-e vagy sem – csóváltam meg a fejem elnézően. – Vannak szabályok, amelyeket a TE érdekedben kell betartanom. De ha te úgy gondolod, hogy szívesen megszegnéd őket, csak mert meguntad az életed, hát hajrá! Nekem nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettetlek!...

[Túl jól?]

[Laetitia]

Meglepve hallgattam a szavait és megmondom őszintén, volt vagy két pillanat, mire szóhoz tudtam jutni utánuk. Azt magam sem tudtam eldönteni, hogy felháborított-e a gondolatmenete vagy csupán teljességgel érthetetlen volt számomra; a biztos az, hogy egy rövid, keserű kacajt csalt ki belőlem első reakcióként.
- Túl jól? – kérdeztem vissza és a hangomon érződött a hitetlenkedés. Lassan megcsóváltam a fejem, még mindig nem tudtam felfogni ezt a gondolatmenetet. – Biztos velem van a baj, de én nem ismerek olyan fogalmat, hogy túl jól éreztük magunkat. Lehet, hogy velem van a baj, vagy a varázslók mérik másként a dolgokat, de nálam csak három variáció létezik: a jó és a rossz elég élesen elkülöníthető egymástól, a harmadik pedig a kettő közti átmenet. – kedvem lett volna még néhány keresetlen jelzőt hozzácsapni a túl ilyen vagy túl olyan gondolatmenethez, de inkább megtartottam magamnak a véleményemet. Nem állt szándékomban összerúgni vele a port, de tisztáznunk kellett, hogy hányadán állunk egymással.
Bár megpróbálta, nem sikerült elmenekülnie a csók elől. Édes volt, talán még a múltkorinál is édesebb: érezni lehetett a mögötte gyűlő dühöt, a forrongó haragot – ez mindig feldobta a dolgot. Hosszú másodpercek voltak, mire szabadulni hagytam és a szokásos félmosolyommal figyeltem, ahogy az eddig bent tobzódó érzelmek kiültek az arcvonásaira. Már ezen a ponton tudtam, hogy ez egy nagyon rossz ötlet volt és jó eséllyel túlléptem egy határt, amit nem lett volna szabad… de nem pazaroltam az időt a bánkódásra, az soha nem oldott meg semmit. Elragadott a hév, felülkerekedett rajtam az indulat és ezt már nem lehet visszavonni, semmi nem fogja megváltoztatni. Ugyanakkor azonban a vészjelző is beindult a fejemben: hiszen mégis csak egy mardekáros, ráadásul jó eséllyel kapcsolatban áll a sötét oldallal… és mintha egy kicsit labilis is lenne az idegrendszere, habár ez eddig nem került előtérbe. Egy szó mint száz: természetes mozdulattal a zsebembe csúsztattam a kezem, azon belül pedig a késemre kulcsoltam. Nem akartam neki fájdalmat vagy sérülést okozni, de ha döntenem kell aközött, hogy ő vagy én… nos, ennél kevés egyértelműbb válasz akad az élet zavaros tengerében.
Végül nem került sor tettlegességre – legalábbis egyelőre-, de a szavai is valamiképp furcsák voltak, valahogy nem illettek bele a kirakósba. Ha nem akarja tenni, akkor miért teszi? Nem látom a feje felett a kardot, ami kényszerítené rá, hogy így viselkedjen… habár kétségtelen, hogy el tudom képzelni: valamilyen formában jelen van. Furcsa népek ezek a varázslók, különösen az aranyvérűek: soha nem lehet tudni, hogy mi az, amit önmagukért tesznek és mi az, amit valami más, már idejétmúlt hagyomány vagy elv szolgálatában. Figyelmesen hallgattam a mondanivalóját s közben teljesen vissza is nyertem a higgadtságomat… de a mondanivalója vége megint feltüzelt valamelyest: az elevenébe talált egy olyan dolognak, ami jelen van az általam legjobban gyűlölt dolgok között. De nem hagytam, hogy újra eluralkodjon rajtam a felindultság: egy hideg, örömtelen kacajjal feleltem a szavaira.
- Egy valamit tisztázzunk, kedvesem: az én érdekeimet majd én szem előtt tartom, nincs szükségem rá, hogy bábáskodjanak felettem. – Beszéd közben igyekeztem elkapni a pillantását és ezzel is éreztetni vele a mondanivalóm súlyát. A becéző megszólítás már legutóbb is elhangzott, de a lány nem biztos, hogy emlékszik rá, hiszen akkor már nem volt teljesen magánál. - Elég régóta élem már a magam életét ahhoz, hogy el tudjam dönteni mi a jó nekem meg hogy mit akarok. A saját szabályaim szerint játszok és ettől semmi nem tud eltántorítani. – jól megnyomtam a szót, hogy éreztessem vele: van fogalmam a családjáról meg a kapcsolatairól. Néhány pillanatig még fenntartottam a szemkontaktust, hacsak ő meg nem szakította, majd félig elfordultam tőle és egy újabb cigarettára gyújtottam – de azért a szemem sarkából továbbra is őt figyeltem, hátha valami meggondolatlanságra szánja el magát.
- Ami pedig a többit illeti… - folytattam, immár lágyabb hangon. – a baj éppen az, hogy sosem éreztetted különösen ezt a kiváltságot, amiről most beszélsz. Tény, hogy korrektül viselkedtél, nem úgy, mint azok a felfuvalkodott hólyagok a házadból… de mindig is egy talány maradtál, egy igazi rejtély. Lehet, hogy csak az előítéletességem az oka, de soha nem lehettem biztos benne, hogy tényleg szimpatikus vagyok számodra vagy csak valami nagyobb volumenű sakkjátszma egyik parasztja vagyok a táblán. – és ami azt illeti, még most sem voltam teljesen meggyőződve az ellenkezőjéről, de ezt inkább megtartottam magamnak.

[– Damien, hány nyelven magyarázzam el neked, hogy miattad csinálom az egészet!]

Átmenet.
Nincs a világon olyan, hogy átmenet. Legalábbis nem nálam. Valami vagy fekete, vagy fehér, tény, hogy a színskálán is létezik a szürke, de nálam nem.
Kedveltem, fogalma sem volt róla, mennyire, és pontosan ez az oka annak, hogy most meg akarom vele szakítani a kapcsolatot. Nem bírnám elviselni, ha miattam bármi baja esne. Még örülhet, hogy apám nem jött rá a kis titkunkra, különben csúnya vége lenne a dolognak. Ezekben az időkben mindent el lehet tussolni, csak a megfelelő kapcsolatok kellenek hozzá. Márpedig az apámnak mindene megvolt, méghozzá minden téren. Pontosan ezért akartam olyan lenni, mint Ő.
Üvölteni tudtam volna, ahogy még mindig nem világosodott meg. Komolyan, hogy próbáljam neki ennél egyértelműbben elmagyarázni, hogy itt nem arról van szó, ki hogy éli az életét, és ki mit tart fontosnak az életben, és az értékrendjében, hanem a túlélésért való harcról.
– Damien, hány nyelven magyarázzam el neked, hogy miattad csinálom az egészet! – rivalltam rá a kelleténél kicsit hangosabban. Nem akartam vele kiabálni, ahogy azt sem akartam, hogy pontosan tudja mennyire rossz nekem ez az egész. De ha apám komolyan rám állította Wallbricket, nem kell sok idő, hogy az egyik unalmas alkalommal, amikor megint nem tud magával mit kezdeni, utánam jöjjön. – Komolyan, meg akarod öletni magad?! Mert akkor hajrá, én nem fogok az utadba állni!
Igen, nem akartam ezt mondani, nem akartam, hogy tudja, igenis törődök vele, sajnos jobban, mint kellene. De muszáj. Ha nem ért a szép szóból ennél érthetőbben nem tudom neki elmagyarázni, mitől kellene tartania.
Aztán leesett. Ahogy a dühtől hápogva pislogtam fel rá, végre eljutott a tudatomig. Tudja. Pontosan tudja, hogy mifélék a szüleim azon felül, hogy egy hisztis, szétszórt, és lobbanékony mardekáros lány felmenői.
Ez teljesen megveszett. Vagy nem normális, vagy valaki megimperiózta a szümetben, hogy úgy jöjjön vissza, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi lesz vele. Ennyire senki nem lehet hülye. Vagy azt hiszi, hogy én meg tudom védeni? Rossz ötlet. Semmit nem tehetek, apámat sosem hatja meg a könyörgésem lehetett szó bármiről is. Ha egyszer egy ilyen helyzetben előállnánk, kétségem se lenne afelől, milyen csúnya vége lenne a találkozásnak.
És őt ez nem érdekli. Na neeeeeee.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz! – sziszegtem – Ha lenne egy kis eszed, amint összeraktad a kirakósod, soha többé nem álltál volna szóba velem! De nem, neked kell a játék, vonzod a veszélyt, igaz?!
Miközben beszéltem hozzá, megtörtem az eddigi néhány lépésnyi távolságot, és átlépve a magam szabta szabályokat közvetlenül elé álltam. Sokkal magasabb volt nálam, de egy percig sem éreztem magam fenyegetve, noha az egyik keze a zsebében volt, amiből arra következtettem, hogy a pálcáját markolászta.
Nem bízik bennem. Persze, miért is bízna, hiszen nem egy házból valóak vagyunk, és a jellemünkben ugyan akadnak közös pontok, de koránt sem annyi, ami egy egészséges bizalmi helyzetet teremtene. Plusz a helyzet iróniáját tetézi, hogy elméletben, és gyakorlatban is a két ellenséges ház tagjai vagyunk. A helyzetében talán én is így gondolkoznék.
De akkor mégis miért van még itt?!
– Sosem voltál játékszer… – jegyeztem meg elfúló hangon. Majdnem hozzátettem, hogy azért köszi a feltételezést. De nem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy érezze, sokkal többet jelent, mint amennyit szabadna. Ha nem is kapcsolat, de barát, akire mindig számíthatok.
A baj csak az, hogy ennél veszélyesebb barátot keresve sem találhatnék, és ha mindez kitudódik… kevés leszek ahhoz, hogy megmentsem.

[Naiv kicsi leány.]

[Laetitia]

Egy szó nélkül hallgattam végig újra a „mindent érted csinálok” lényegű monológ újabb verzióját, ami semmi újdonságot nem hozott az előzőhöz képest, maximum nyomatékosította azt. Talán némi sajnálat is kúszott a szívembe, mert mostanra már tényleg elhittem, hogy ez az oka, hogy valóban ez motiválja… ugyanakkor annál jobban bosszantott, hogy már megint van valaki, aki úgy gondolja, hogy jobban átlátja az érdekeimet, mint én; ezen felül pedig az is, hogy egy olyan ember teszi ezt, akit ennél okosabbnak gondoltam. Valami furcsa kettősség volt itt, ami egyenlőre meghaladta a felfogásomat: nyilvánvalóan egy halálfaló leszármazottja, aki jó eséllyel maga is kapcsolatban áll a sötét erőkkel, ergo ridegnek, kegyetlennek, számítónak kéne lennie; ugyanakkor mégis jobban aggódik egy magamfajta egészségéért. Ha logikusan viselkedne, akkor használna, kihasználna amíg kedvét leli bennem, majd odadobna a kutyáknak martalékul… vagy legalábbis megpróbálná, mert ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam. Most mégis itt van és erőnek erejével győzköd, hogy felejtsük el egymást, mert különben végem van. Ez lehetett az a furcsaság, ami megfogott benne: valamiért másként tekintettem rá, mint a többi mardekárosra s soha nem értettem ennek az okát. Valószínűleg ezt a tulajdonságát láttam vagy éreztem meg benne már a legelső találkozásunkkor.
Továbbra sem válaszoltam neki s láttam az arcán, hogy lassan felfogja a dolgokat, lassan nála is összeáll a kirakós. Szinte kézzel fogható volt a döbbenete, mint ahogy az ennek nyomán újból feltámadó dühe is: nyilvánvaló volt, hogy a két állapot közül egyik sem olyan, amit gyakori ismerősként üdvözöl. Néhány pillanatig fürödtem a belőle áramló érzelmekben, amik eddig oly ritkán törtek felszínre, majd szelíden elmosolyodtam s lassan megcsóváltam a fejem.
- Naiv kicsi leány. – mondtam neki, s ezúttal nem volt a hangomban se gúny, se indulat: csupán szelíd őszinteség s talán egy cseppnyi szánalom. A szavakkal egy időben szabad kezemmel lassan, szelíden végigsimítottam az arcán, majd hátat fordítottam neki s ismét eltávolodtam néhány lépést, tekintetemmel az eget kémlelve. Lassan, tűnődve szippantottam egyet a cigarettából, miközben az elhangzottakon és az elkövetkezendőkön töprengtem. Majd egy mély, beletörődő sóhaj következett, s ezután a válasz.
- Látom nem akarsz terített kártyákkal játszani: ám legyen. Én viszont megteszem. – ez eredendően szokatlan volt, hiszen az esetek többségében az szolgálta a javamat, ha minél kevesebbet tudtak rólam… ám ez a helyzet talán kivétel volt. – Látom, hogy lassan kezded felfogni a dolgokat, de az okait még mindig nem. Nem vagyok ütődött, csak a saját szabályaim szerint játszom… és ezek közül az első és legfontosabb az, hogy én tudom a legjobban, hogy mit akarok; nincs szükségem segítségre abban, hogy eldöntsem mi a jó nekem. De ezt már mondtam. – szünetet tartottam és nagyon reméltem, hogy végre felfogja ezt a dolgot, majd folytattam. – Jól látod a helyzetet: nem érdekel a veszély. De nem játékból, nem azért, mert szórakoztat a kés a nyakamon, nem vagyok ennyire öngyilkos hajlam. Pusztán gyakorlatiasságból teszek az ilyen dolgokra… de ezt éppen neked kellene a legjobban értened, azt hiszem. Szerinted miféle jövő várhat egy magamfajta alakra? Ne csak erre a pillanatra gondolj és arra, hogy kiugrik egy csuklyás mumus a susnyásból és kettéátkozza a fejemet; koncentrálj messzebbre, az évek távlatába. A muglik közé nem engednek vissza, normális munkát és megélhetést a varázsvilágban nem fogok találni: ezek tények. S habár szívesen megbuktatnám a rendszerüket, nem vagyok az a típus, aki elbujdokol mindenféle odvakba meg lyukakba, hogy bizonyos időnként eltehessen láb alól egy-egy köpönyegforgatót, szabadidejében pedig rettegjen attól, hogy ugyan mikor fogják megtalálni… ez nem az én világom. Marad tehát két lehetőség: egy viszonylag rövid élet, amit a lehetőségekhez mérten élvezek és azt teszek, amit akarok; vagy egy valamivel hosszabb, aminek jelentős részét keserves szenvedés teszi ki és a legtalálóbb jelző rá a reménytelen. – újabb szünetet tartottam s újabb nikotindózist vettem magamhoz, így hagyván neki néhány pillanatot arra, hogy megeméssze a hallottakat. Majd visszafordultam felé s a szemébe nézvén nekiszegeztem a kérdést: - Te melyiket választanád a kettő közül?
Reméltem, hogy ebből végre felfogja a helyzet mibenlétét. Pont ő az, akinek nagyon jól kéne tudnia, hogy a magamfajták reménye a normális életre jóformán nem létező… s habár tény, hogy vannak emberek, akik bármit megtennének az életük megőrzéséért és kompromisszumképesek a körülményeket tekintve, én egyszerűen nem vagyok az.
- Örülök neki, hogy nem játékszernek tekintettél. – feleltem elmosolyodva, s talán ez volt az első őszinte mosoly ajkaimon, mióta itt vagyunk. – Reméltem, hogy így van… de sajos nehéz túllépni az előitéleteken, amit a házad irányában érzek s néha bizony adtál rá okot, hogy másképp érezzem.

[– A helyedben átírnám a szabályokat, még mielőtt olyasmibe hajszolnak bele, amit most talán nem, de hidd el nekem, abban a pillanatban nagyon fogsz bánni]

Amikor azt mondja, hogy naiv vagyok, legszívesebben komolyan orrba verném. Mégis mit képzel, ki vagyok?! Sokkal komolyabban veszek bizonyos dolgokat, mint ahogy az őnagysága gondolta. Csak hogy mondjak egy példát, itt van mindjárt a saját élete. Amíg őt annak milyensége egy szemernyit sem érdekli, addig én majd hogy nem bocsánatért esedezek, hadd hosszabbítsam már meg!
Sosem értettem a férfiak gondolkozását, ezután meg már pláne nem. Abban nem is akartam belegondolni, hogy talán miattam ilyen vakmerő. Ennyire Ő sem lehet hülye, vagy ha mégis, hát hajrá, én nem fogom megállítani.
Egyáltalán nem így képzeltem el a beszélgetésünket. Azt hittem, érteni fog a szép szóból, és a finom célzásokból, de úgy látszik azzal, hogy jót akarok neki, inkább feldühítettem. Príma. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy ezek után hogyan tovább?! Mert ha arra vár, hogy a lábai elé boruljak, és sírva könyörögjek, hogy többé ne találkozzunk, azt cseszheti. Méghozzá nagyon.
Francba, francba, francba! Miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kevernem magam? De most komolyan?!
Mielőtt azonban tovább folytathatnám a nevetséges fortyogásom, ahelyett, hogy valami tartalmas kis átokkal leráznám, hogy végre komolyan értsen a szóból, még mindig itt vagyok. Fagyoskodva, feldühítve, és kétségbeesve, hogy most mi a jó fenét csináljak vele?
– A helyedben átírnám a szabályokat, még mielőtt olyasmibe hajszolnak bele, amit most talán nem, de hidd el nekem, abban a pillanatban nagyon fogsz bánni – biztosítottam egy cseppet sem viccnek beillő kacsintással. – Ha úgyis tudod, kiféle-miféle vagyok, nem értem a felháborodásod – próbáltam húzni az időt, amíg ki nem találom, mi legyen a következő lehetőség, amivel végre felébreszthetem ebből az átkozottul magabiztos állapotból.
– Furcsa, hogy pont ezt mondod – csóválom meg a fejem – Azt mondod, nem vagy öngyilkos hajlam, mégis pontosan tudva, mit kockáztatsz, még mindig itt állsz előttem, és olyasmiről próbálsz meggyőzni, ami neked rossz. – teszem hozzá, mielőtt még sikeresen félreérti a helyzetet.
Nem akartam megint a szokásos két-három lépésnél közelebb menni hozzá, de egyrészt nem féltem tőle, másrészt ha közelebb állok, talán végre sikerül felnyitnom a szemét, és végre itt hagy megvilágosodásában.
De nem, csak köti a hipoogriffet Hagrid koszos szutykos házához, aztán majd jól meg fog lepődni az is, amikor egyszer csak elszáll, és visz magával mindent, még azt a nyavalyás korcsot is, amelyiknek állandóan lóg a nyál a szája szélén.
Amikor felteszi a kérdést, hogy a két választási lehetőség közül melyiket választanám, egy pillanatra gondolkodóba esek. Rövid, de tartalmas élet, vagy hosszú, de kínos?
Egyértelmű. Nekem teljesen mindegy, nem ugyanazon az oldalon állunk, és ezen semmi sem fog változtatni, bármilyen is a kapcsolatunk egymással. Vannak olyan esetek, mint például ez is, amikor nem az számít, hogy ki vagy, hanem az hogy honnan jössz. Ha viszont ez számára is ennyire nyilvánvaló, nem értem, miért nem érti azt, amit én próbálok a fejébe verni?!
– A Véres Báró vigyen el! – káromkodok halkan – Nekem nincs választásom, nem érted?! Teljesen mindegy, hogy mi fűz, vagy épp mi nem fűz hozzád, abban a pillanatban, ahogy erről más is tudomást szerez, neked annyi! És nem tehetek semmit, sőt, ahogy apámat ismerem, végig fogja velem nézetni, hogy legközelebb kétszer is meggondoljam, mit csinálok. És akkor most én teszem fel a kérdést! Komolyan ezt akarod?!
Már megbántam, hogy azt mondtam neki, sosem tekintettem játékszernek. A fentieket elnézve az lett volna a legjobb neki, és saját magamnak is, ha hazudok.
De képtelen voltam rá. Fogalmam sincs miért, de nem tudtam nem az igazat mondani. Még akkor sem, ha pontosan tudtam, hogy ez rossz.
Nem hat meg túlzottan a mosolya. Igaz, sokkal normálisabb ábrázata van így, mint amikor összeszűkült szemekkel mered rám, de…
– Hagyjuk az előítéleteket, mert nem állok jót magamért – vicsorgok állhatatosan – Azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük, miért kell megint ugyanazt a kört lefutni? Közöttetek is vannak rohadékok, ezt biztosra veszem.
Csak nézem, ahogy bele-bele szív abba a nyomorult cigarettába, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy kiverjem a kezéből. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve meggondolom magam.
– Kérhetek egy szálat?

[Tényleg nem érted?]

[Laetitia]

Láttam rajta, hogy fortyog benne a düh és a harag. Valahol megértettem az érzéseit, hiszen némileg talán lekezelőn viselkedtem vele, de ezt csak magának köszönhette. Kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán van-e értelme ennek az egésznek… Mindketten azon erőlködünk, hogy meggyőzzük a másikat a magunk igazáról: a különbség csak az, hogy én látom az értelmet a szavaiban, elismerem a veszély valósságát és teljesen hidegen hagy; ő pedig vagy nem hajlandó, vagy nem képes megérteni az én nézőpontomat és csak a saját nótáját fújja újra meg újra. Akarva-akaratlan hatalmába kerített az érzés, hogy kezdünk zsákutcába kerülni és lassan elérjük azt a pontot, ahol már minden szó felesleges, de nem rajtam állt a dolog.
Csak egy félmosollyal és szelíd fejcsóválással feleltem arra a felterjesztésre, miszerint át kellene írnom a szabályokat. Ez az, ami soha nem fog bekövetkezni, legalábbis külső nyomásra nem. A saját életemet élem mióta csak az eszemet tudom és teszem mindezt a saját szabályaim szerint: ezekre soha senkinek nem volt befolyása. Volt egy-két ember a múltamban, akiket mindennél többre tartottam, de még ők sem tudták megváltoztatni a világnézetemet és a hozzáállásomat… és egészen bizonyos, hogy nem egy olyan lány fogja ezt először megtenni, akit lényegében alig ismerek.
- Tényleg nem érted? – kérdeztem hitetlenkedve és ismét kezdett felmenni bennem a pumpa. – Kockáztatok, igen… de nem azért, mert mindenáron véget akarok vetni az életemnek. Kétségtelenül benne van a pakliban, de a jelen állapotokhoz képest ez még mindig csak a kisebbik rossz.
Amikor kifakadt, hogy neki nincs választása, újfent hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet és kezdtem magamban átértékelni az egész helyzetet. Lassan gyökeret vert bennem az érzés, hogy itt valami súlyos hiba van, valahol nagyon kisiklott ez az egész kapcsolat, ami kettőnk között kialakult. Már-már megkérdőjeleztem a saját véleményemet is: úgy tűnt, hogy alaposan félreismertem a lányt. Eddig azt hittem róla, hogy egy különc mardekáros, aki valamivel nyitottabb szemmel jár, mint társai, s így nem veti meg a magamfajták társaságát; mostanra viszont nem csak hogy úgy tűnt, nincs ki a négy kereke, de az intelligenciája is kérdésessé vált a szememben.
-  Valóban, te nem vagy abban a helyzetben, hogy választani tudj… - feleltem neki, s hangom ezúttal nem volt gúnytól mentes. –  Ez feltétlenül azt is jelenti, hogy nem tudsz belegondolni a helyzetembe? Nem azt kértem, hogy dönts helyettem, csak azt, hogy próbáld meg átérezni a lehetőségeket… de úgy látszik, hogy ez meghaladja a képességeidet. – nem gondolkodtam, mielőtt kimondtam volna az utolsó szavakat s szinte azon nyomban meg is bántam őket, hiszen továbbra sem volt célom összeveszni vele; de vakságával, legyen az valós vagy tettetett, megint olyan szinten felhúzott, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a kibuggyanó gondolatoknak. A monológjának a vége kifejezetten hidegzuhanyként ért, de csak még tovább szította bennem az indulatot és egy újabb gúnyos kérdést szült. – Most akkor kit is féltesz jobban: engem, vagy magadat?
Néhány pillanattal ezelőtt még csak éledezett bennem a gondolat, hogy félreismertem őt, mostanra viszont már szinte tényként volt kezelhető: utolsó szavai elárultak, hogy ő sem különb zöldtaláros társainál. Ha neki az lett volna a legnagyobb gondja a halálommal, hogy végig kell néznie, akkor talán tényleg nincs miről beszélnünk a továbbiakban… mégsem mentem el és hagytam ott a saját levében főni, pedig itt és most az lett volna a logikus lépés. Itt maradtam, mert továbbra is szerettem volna tisztázni ezt a helyzetet, bár egyre kisebb esélyt láttam arra, hogy ez ténylegesen sikerül is.
Az előítéletemre adott válasza különösen ironikusnak tűnt az előbbiek fényében: nem épp az imént igazolódott be, hogy igenis van valóságalapjuk? S mégis: hiába tűnt egyre inkább jogosnak a dolog, ezelőtt nem adta tanúbizonyságát annak, hogy olyan vásott lenne, mint sorstársai… így hát lenyeltem a nyelvem hegyére toluló visszavágásokat s csak egy biccentéssel reagáltam rá, amit akár bocsánatkérőként is lehet értelmezni. Még mindig lángolt bennem az indulat, de kíváncsi voltam, hogy mit lép a kialakult helyzetre.
A kérdése némileg meglepett, de arra már a Vadkanban is volt szerencsém rájönni, hogy nem veti meg a káros szenvedélyeket… bár furcsállottam, hogy épp olyasvalaki kér tőlem cigit, akinek hivatalból meg kellene vetnie mindent, ami mugli.
- Parancsolj. – tartottam felé a dobozt, miután lassú és jól látható mozdulatokkal előhúztam a zsebemből. Titkon reméltem, hogy a nikotin jó hatással lesz a felborzolt kedélyekre és egy kicsit nyugodtabb vizekre vezeti a társalgást. Volt rá némi esély, még ha halovány is.

[Yvaine]

Yvaine

Végre hétvége. Élvezem a kora délutáni napsütést, ahogy elnyúlok az egyik padon. A hatalmas szobrot körülvevő virágoskert színorgiája nyugtatólag hat amúgy is fáradt idegeimre. Kellemes szellő fúj, és hála az égnek egyedül vagyok a kertben. Van időm olvasgatni… blöeh Bájitaltan. Nagy nehezen szereztem egy példányt a könyvtárból. Persze, hogy nem értették minek nekem ilyen fiatalon a R.A.V.A.SZ.-ra felkészítő könyv, de csak kimagyaráztam, hogy szeretném feltornászni a pocsék jegyeimet, és előrehaladni egy keveset. Persze nem tudhatták, hogy igazából csak és kizárólag a Százfűlé főzet elkészítése érdekel. Ezt bújom rejtve szabadidőmben, hogy minél hasznosabb segítség legyek, és ne csak a „kavargató” szerep jusson rám.

Ismét Miyuu-ra gondolok, mint oly sokszor. Ma este is találkozunk, ha minden igaz, és cinkosokként folytathatjuk azt amit már hosszú napokkal ezelőtt elkezdtünk. Rengeteg ideig tart, de ha sikerül – és miért ne sikerülne? – minden egyes rááldozott percet megér. Tekintetem újra a virágokat járja, majd megakad a rózsákon.

~ Vajon észrevennék, ha egy szálnak lába kelne? Persze ott a pálca, és probléma nélkül tudnék csinálni, de ez mégsem olyan. Ez igazi, nem a semmiből lett. ~

Csak bámulom a vörös szirmokat és eszembe jutnak piros ajkai, amivel azokat a lágy puszikat kapom az arcomra. És eldöntöttem, ma este virággal lepem meg. Remélem örülni fog. Immár újra derűsen lapozgatom a lábaimon pihenő utálatot, ezt a papír pazarlást. Ám ez sem tudja elrontani jó kedvemet…

„I don't care if Monday's blue
Tuesday's gray and Wednesday too
Thursday I don't care about you
It's Friday, I'm in love”

Talán tényleg szeretem, nem is tudom, de azt biztos, hogy nem lennék meg nélküle. Viszont most itt ez a könyv… lapozgatom-lapozgatom. Hátha akad valami érdekes… ami még hasznos lehet.

~ Nocsak! Főzet melytől a harangvirágok megszólalnak. Ez de jó! Erről bezzeg nem beszélnek órán… ~

Fellelkesedem, majd magamban dúdolva egy tiszta papírra kezdem kijegyzetelni, a hozzávalókat, és az elkészítési eljárást. Balszerencsémre egy kissé olvashatatlan résznél elakadok, és ahogy a könyvet közelebb emelem egy óvatlan mozdulat következtében a lassan telejegyzetelt papiros kicsusszan a könyv lapjai közül. Majd zuhanását megszakítva egy szívtelen szellőn szárnyra kél, és tovalebeg. Gyorsan becsukom a könyvet, és próbálok utána kapni… sikertelenül. Könyörtelenül száll tovább, be egészen a virágágyásba, a rózsák közé, ami előtt megtorpanva nézek bambán magam elé, és azon járnak a gondolataim, hogy hogyan tovább.

Ted

Az ősz talán utolsó szabad, napsütéses, jó idős hétvégéje van. És pont én lennék az, aki ezt nem használja ki? Ugyan már. Badarság, a köbön, vagy inkább a negyediken? Tisztára nem rám vallana, így, hogy ne hazudtoljam meg magam, azt hiszem, itt az ideje kifelé tolni a popsimat. Ha le is ülök majd valamerre, biztosra veszem, hogy akkor sem csak az arcomat fogom megetetni D vitaminnal, hanem valamit még fogok mellette csinálni.
Nem is kell sokat várnom, hogy az első, és talán utolsó jó cselekedetem meglegyen mára. Csak egy apró felfelé görbülés van a szám szélén, úgy sétálok oda a bokorhoz, amibe valami beleeshetett. Rózsák, tehát tüskések, és szúrnak, főleg, ha egy bitang nagy kéz akar közé nyúlni, vagy olyan, aki hát khm. olyan, mint az elefánt a porcelánboltban.
- Ha odaengedsz, nem leszel tűpárna.
Most már mosolygok, mikor odaérek, majd aztán egy lépéssel átveszem a helyét, ha akarja, ha nem, és kecses kezemmel benyúlok a tüskék közé, leérek a földig, felveszem a lapot, még a nyelvem is kidugom kicsit, aztán kirántom, és vigyorgós, lelkes felkiáltással, hogy megvan a lapocska, odanyújtom neki, meg persze rá is pillantok.
- Ez a bájital nem teljesen helyes, mert akármelyik növényre jó, csak tudni kell, mit tegyél hozzá, hogy működjön.
Az pedig, hogy honnan tudom, titok. Ahogy az is, hogy hogy tudok benyúlni a rózsabokorba anélkül, hogy összekaszaboltatnám magam a tüskékkel.

[Yvaine]

Yvaine

- Ha odaengedsz, nem leszel tűpárna.

Ennyi, s nem több mit hallottam. Ijedtemben, majdhogynem felkiáltottam, és hirtelen legalább kétlépésnyit ugrottam. A szívem majdnem megállt. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan került ide mellém bárki is.

~ Ó, hogy az a kaporszakállas, dadogós, féllábú, kancsal, görbeorrú, háromkezű Merlin rohassza rá az eget… majdnem feldobtam a bakancsot. Idehopponállt valaki? ~

Pillanatnyi elmezavaromon túl, ám még meglepődöttségemen innen tágra nyílt szemekkel vizsgáltam az életemre törő személy kilétét. Magas, hosszú szőke haj, kék ing és farmer… hamiskás mosoly. Nem kellett sokat törnöm a fejem, összeállt a kép. Yvaine… Yvaine Carter. Végigpillantva nyugtázom magamban, ismerem őt. Mostanában, hogy jóval több időt töltök a hollóhátasok körül, így őt is azonnal felismerem, hiszen ő is Miyuu háztársa.

Nagyot fújok, és érzem, idegességem alábbhagy. A lány, mintha mi sem történt volna, egyszerűen csak előrébb lép, benyúl a rózsák közé. Már épp lendülnék, hogy ne csináljon hülyeséget, a rózsatövisek nem tesznek jót a bőrnek, ám ő probléma és karcolás nélkül hajtja végig a feladatot, és kiemeli a jegyzetem. Egyre idiótábbnak érzem magam. Nem értem, hogy ezt most hogyan.

~ Biztosan napszúrást kaptam, megfeküdte az ebéd a gyomrom… az agyam… akármi. Betéptem a virágoktól… csak képzelődöm. ~

Gépiesen nyúlok a jobb kezemmel az arcom felé és csípek bele… fáj, fáj, fáj… Akkor mégsem képzelődöm, vagy tényleg jó anyag terjeng itt a színes gazok között. Yv boldogan, mint aki jól végezte a dolgát lebegteti előttem a papírost, belepillant, majd felém nyújtja.

- Ez a bájital nem teljesen helyes, mert akármelyik növényre jó, csak tudni kell, mit tegyél hozzá, hogy működjön.

Mondjuk ahhoz már hozzászoktam, hogy a hollóhátasok között kivétel nélkül mindegyikben egy zseni veszett el. Jó, mondjuk annyira nem is csodálom, hiszen állandóan tanulnak, és csak Miyuu miatt nem használnám a stréber szót. Ettől függetlenül ez most ismét meglepett. Olyan természetességgel beszélt a lány, és javította ki a hatodikos tananyagból másolt receptet, hogy csak lestem. Még időben kontrolláltam az arckifejezésemet, és az állam nem esett a betonikák közé. Kezdtem még hülyébbnek érezni magam… a szokásosnál jobban, és ez zavart.

- Kö-köszönöm – bicsaklott meg a hangom lányos zavaromban, ahogy bólintottam és papírosért nyúltam, majd gyorsan rápillantottam, hogy tényleg sértetlen -e, és a kezemben lévő könyv lapjai közé rejtettem. - Nem tudom, hogy ezt hogy csináltad, de kérlek ne tedd többet… a szívrohamot hoztad rám. Yvaine, igaz? Ha nem tévedek. Szia, én Ted vagyok – nyújtom felé a kezem, hogy túl legyünk az udvariassági formulákon. - Mi járatban errefelé? – kérdezem mosolyogva. Eddigi zaklatottságom már tovalett, haragom, ha volt is elmúlt.

Ted

Nem is tudom, mit gondoltam. Nem is vagyok ennyire ijesztő, még akkor sem, hogyha dől belőlem a jókedv, és a vidámság.  És mindezt a tekintetet csak azért kapom, mert kiszedem a jegyzeteit. Na jól van ám...
- Rendben, akkor legközelebb még le is öntözöm neked, hogy legalább a rózsatöveknek jó legyen.
Gonosz vagyok? Hát igen. Megérdemli? Nem tudom. Nem igazán ismerem a fiút, nagyjából most beszélgetek vele el először jobban, minthogy köszönök. De azért ezt nem vártam. A köszönöm mondjuk jól esett, de hát na már!
- És ne mondd meg, mit tegyek legközelebb, légyszi.
Vágom hozzá a kínos, és komoly arcot, de azért kezdek visszaoldódni. Csak bólintok még, hogy jahh, valahogy úgy hívnak hogy Yv, aztán a következőkben meg megint a vicc az első.
- Hát, megláttalak, hogy majdnem szétzúzod a kezed, és tüskés leszel, bár hozzáteszem, hogy a szavaid még sündisznók voltak, aztán ezután úgy gondoltam, hogy segítek neked. Nekem mégiscsak kisebb, és keskenyebb a kacsóm.
Mutatom meg neki, megnézheti ő is, hogy hogy tudtam sértetlenül "megküzdeni" azzal a bokorral.
- Egyébként a receptnél, hogyha az alapanyagoknál kicseréled a növényi olajat, avagy nedvet arra a növényére, amelyiket énekeltetni akarod, vagy beszéltetni, ebből a szempontból lényegtelen. De működik.
Ötletek? Vannak dögivel, még az én bucimban is, ahol most egy hatalmas nagy katyvasz a neve. De óóó, van egy csomó ötletem.
- Ha gondolod, akkor majd megmutatom, ha rossz idő lesz, és mindenképpen bent kell lennünk a kastélyban. De most inkább hadd ne!
Fejezem ki megint javarészt az arcommal ezt az egészet, aztán megpróbálok rajta átsiklani. Megint...
- Egyébként tudtam a neved. Nagyon ritka, aki nem. Híres vagy.
Jelentem ki, az meg, hogy miért, legyen egyelőre az én dolgom.

[Yvaine]

Yvaine

~ Lelocsolni a jegyzeteimet? Azért, mert megköszöntem a segítségét? Nem értem. ~

Igyekszem nem értetlenkedő arcot vágni, ám nem tudom követni a lányt. A segítő szándékát persze értékelem, de ide lett a semmiből, majdnem szélütést kaptam a váratlan meglepéstől, aztán pedig ki vagyok oktatva, miszerint ne irányítgassam. Nem tudom hova tenni a lányt, és a viselkedését. Így emlékeimben vájkálva talán most beszélgetünk először, a korábbi „társalgásaink” kimerültek egy-egy kölcsönös „Szia!”, vagy „Helló!” említésében. Épp ezért is vagyok teljesen tanácstalan, miért is kapom a hideg szavakat. Még ha hirtelen felindulásból a pálcám után kaptam volna, és ijedtemben valamilyen átkot szórok rá, akkor még meg is érteném, hiszen lenne alapja, mert ellenséges voltam. De semmi ilyesmi nem történt, sőt, én voltam a „szenvedő” alany. Ám Yv hamar túllép az eddigieken, mintha mi sem történt volna és tovább magyaráz.

- Köszönöm ismét, – biccentek felé kijelentésemet nyomatékosítva – épp azon morfondíroztam, hogy milyen varázs segítségével szerezhetném vissza a papírlapot, csak féltem, hogy a begyűjtő, vagy lebegtető bűbájok esetleg nem elég óvatosak, és a tövisek megszaggathatják… én pedig lusta lennék még egyszer leírni a dolgot.

- Egyébként a receptnél, hogyha az alapanyagoknál kicseréled a növényi olajat, avagy nedvet arra a növényére, amelyiket énekeltetni akarod, vagy beszéltetni, ebből a szempontból lényegtelen. De működik.

Csapongnak a lány szavai, alig tudom követni, aztán mégiscsak összerakom, hogy mire gondolhatott. A könyv igaz nem említi, de attól még miért ne lehetne valós? Eltűnődöm egy pillanatra, ám ez eddig is tartott. Én és a Bájitaltan… ő balra, én jobbra… akkora szakadék van közöttünk, mint ég és föld között. Ha azt mondja nekem ez a lány, hogyha lisztet és tojást keverünk hozzá, és abból éneklő palacsinta lesz, még arra is hajlok. Nem értek hozzá, nekem a kilenc is páros.

- Hááát – tágra nyílt szemmel, és szájhúzással mentegetőzöm a közös kotyvasztás emlegetésére – tudod, elég kétbalkezes vagyok. Legutóbb is nevetőgázt sikerült kotyvasztanom a világító löttyök helyett. Nem az én asztalom ez a főzőcske. Ezt is – lóbálom meg a könyvet – csak muszájból csinálom, hogy évvégén ne bukjak meg. Irtózom ettől az egésztől… gle. – fakadok ki majdhogynem egy szuszra. Érzékeny téma nálam ez az alkímia, és nem is mondok az előbbiekkel hazugságot, de persze a Százfűlé főzetes akciót nem említem, az titok.

Ám a következő kijelentésén határozottan meglepődöm, szemöldököm majdnem az égig szökik a csodálkozástól.

- Híres? Ééén? – totális zavar a fejemben, el sem tudom képzelni, hogy mitől lehetnék híres. Persze vannak az iskolának híres diákjai, Granger, Potter, Weasley… -ééék, akárhányan is vannak. Talán az ikrek vitték a legtöbbre. Bizony, a tanárok legnagyobb bánatára ugyancsak komisz csínytevők voltak az iskolában. Mai napig hallgathatjuk egy-egy húzásukat. Ám hol vagyok én hozzájuk képest? Sehol.

- Miért, mitől lennék én híres? – kérdezem láthatóan meglepetten és zavarodott tekintettel, mint aki nagyon-nagyon le van maradva.

Ted

Igével kiszedni a papírt a tüskés tövisek közül. Hm. Érdekes felfogás, bár lehet, hogy alapból nekem is ez jutott volna eszembe. Most, utólag könnyű okosnak lenni. A helyzetben bizonyíts, abból nem lehet félreértés, és nagyzolás...
Hagyom inkább a dolgot, kár rá több szót fecsérelni, az valahogy egyébként is jobban leköt, hogy mi a recept. Vagyis tudom, hogy mi az a recept, és még bele is lendülök a nagy szónoklatba, de hát na. Viszont azt teljes mértékben megértem, ha nem csípi a tárgyat, annak ellenére, hogy én szeretem. Legalább gyakorlatis, nem mint például a mágiatörténet.
- De akkor miért nem inkább gyakorolsz? Sokkal egyszerűbb ám, ha sokszor megcsinálod, minthogy a könyvet bújod. Tudom, mert én sem szeretem a száraz anyagot. Viszont maga a BIT, az gyakorlós, és emiatt kedvelem. Milyen tárgyaid vannak még? Mármint a fakultatívak között. Egyébként minek tanulod, ha jövőre már úgysem kell. Mármint oké, vizsgázni kell, de azért az elfogadhatóért annyira nem kell vért izzadni. Jövőre meg nem is kell annyira foglalkoznod vele, hiszen csak a felsőbb szintek előkövetelménye, és ha nem arra akarsz menni, ahova az kell, akkor tényleg felesleges erőlködni érte.
Már megint jár a szám, és be nem tudom fogni, és ilyenkor a lábam is elindul. Csak sétálgatok, a szobor körül, meg egy kicsit el tőle, aztán vissza, és mire másodjára térek vissza eredeti helyemre, Teddel szembe, megint csacsogni kezdek. A hírességeskedéses kérdést meg direkt hagyom figyelmen kívül.
- Egyébként hova készülsz tovább? Gondolom nem akarod befejezni a sulit már most.
Nem is tudom, miért feltételezem ezt, hiszen nem is ismerem annyira, csak  a nevét. Ideje lenne égre normálisnak lenni? Igen, valahogy úgy.
- Vagyis nem úgy értem, csak na. Érdekel, és én például nem tudom elképzelni, hogy valaki befejezze az ötödik után.
Valamivel normálisabb válasz, és emberibb reakció, remélem, használni is fog. De addig is....
- Van kedved bűbájtant gyakorolni?

[Yvaine]

Yvaine

Gyakorolni-gyakorolni-gyakorolni… gle. Már magának a könyv olvasása is egy olyan megterhelő folyamat a számomra, hogy minden bajom van tőle, és még kotyvasszak is? Isten ments. Jó, aláírom, az átlagosnál jóval több időt kell szánjak a tárgy tanulására, mint a többiére, és így is csak közepes eredményeim vannak… mi lenne, ha nem foglalkoznék vele? A legrosszabb, hogy tudom, igaza van. És tényleg néha napján szoktam is, de szabadidőmben biztosan nem ezzel fogom szórakoztatni magam.

- Repüléstanra, és Legendás lények gondozására járok. Az előbbi izgalmas, talán később még kviddicsezni is mehetek, az utóbbi meg egyszerűen csak szórakoztat. Tisztára olyan, mintha felcsapnál egy Grimm mesekönyvet, a felnőtt verziót, és kiengeded belőle azt a rengeteg rémséget. Persze nem egy Szörnyek szörnyű könyve, ami képes felzabálni a jegyzeteidet, meg minden mást, ha nem kötöd le rendesen, de legalább olyan fantáziadús.

A lány eközben sétába kezd, körbe a szobor körül, egy ideig tekintetemmel követem, majd újra a virágokat szemlélem.

- Lusta vagyok gyakorolni, csak annyit csinálok amennyit muszáj, plusz először az elméletet kell tudjam, mielőtt nekiállok megfőzni a különböző borzadályokat. Rengeteg időt elvisz az üsttel való vacakolás, olyan pazarló. – válaszom a bájitaltanos kérdésére. - Azért igyekszem minél jobb jeggyel átmenni. Megígértem a szüleimnek, hogy nem csak a lábam fogom a Roxfortban lógatni. – halványan elmosolyodok… csak egy pillanatra, aztán arcvonásaim újra elkomorodnak. – Tovább tanulni? – terelem tovább a szót – nem is tudom, még nem igazán gondolkodtam rajta, hiszen rengeteg időnk van még, de természetesen szeretnék. Talán Auror… – harapom el a szót, de már mindegy… így halkabban folytatom – bár a varázsvilág mostani helyzete ezt még jelentősen befolyásolhatja. Ráadásul pont a Bájitaltan az egyik kulcs tantárgya, de áh, majd lesz valahogy. – legyintek lemondóan. - Neked vannak elképzeléseid, hogy hogyan tovább? Gondolkodtál már ilyesmi? – passzolom vissza a képzeletbeli labdát, mikor újra visszaér mellém.

Ám elmém nem hagy nyugodni, hiába beszélgetünk, egyszerűen mindig vissza-visszatér Yv előző mondatára, és itt visszhangzik a fejemben. Elkerülte a választ, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. Nyugtalanít, talán kissé bosszant is. Elhúzza az orrom előtt a mézes madzagot, és mikor ráharapok, és kíváncsiskodom, akkor bezzeg nem válaszol. Én viszont nem hagyom annyiban, mert igenis érdekel a miért.

- Gyakorolhatunk bűbájokat, persze, miért is ne – mondom mosolyogva – ám előtte áruld el kérlek miért is vagyok híres? Mióta mondtad, nem hagy nyugodni a dolog, és magamtól sajnos nem tudok rájönni az okára. Hiába erőltetem az agyam, semmi sem jut eszembe, amivel ezt kiérdemeltem volna.