Borzodú

Freya


Okééé...  A lány a jelek szerint nagyon nem csíp engem. Legalábbis hideg akár egy jégkocka. A diszkrét érdeklődő kérdéseimre elég elutasító hangnemben válaszol. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hagyom az udvariaskodást a francba. Elvégre nekem sincs szükségem ara, hogy mindig én olvasszam fel a jégkirálynők szívét. Ami persze egyáltalán nem könnyű és hálás feladat. Viszont én is ember vagyok én is érző, és úgy döntök ki derítem vajon tényleg mi nyomja a szívét. Hiszen a lány tényleg úgy néz ki mint akire nagyon ráfér egy önzetlen beszélgetés. Elvégre, mikor az ember szívét nyomja valami néha nagyon jólesik kiadni magából azt a sok szót érzelmet ami a szívében kavarog. Még ha ezt egy idegen személy számára teszi is meg. Nem nem fogom csak úgy békén hagyni.
- Nos pedig nagyon úgy nézel ki mint akin átgázolt egy kentaur csorda véletlen. Kissé megviseltnek látszol, még ha nem is fizikailag. A szemeid azonban elárulnak téged.
Mondom neki tovább erőltetve a témát, tovább ütve a vasat. Azután persze készülök rá, hogy ő talál túl tolakodónak, és ő fog engem ütni, mint szódás a lovát. Vagy szembe találom magam egy frankó kis rontással, vagy átokkal. Hej nem volna jó ha most hörcsögpofa rontást kapnék. Azonban mikor azt kérdezi tőlem, hogy viccelek-e a háborúval, a gonosz énem valahol mélyen legbelül elvigyorodik. Kis híján felnevetek vele együtt de nem teszem. Az arcomra a halálos komolyság maszkja költözik. A játékos szemeim hidegé válnak mint az acél. Ezért is imádom a szürkés árnyalatú szemem, hiszen csak barna szemekkel nem lehet ilyen hidegen nézni. Vannak akik próbálkoznak, de a hideg nézés minidig is a kék, és szürke szemű emberek sajátja volt.
- A háborúval lehet viccelni? - Kérdezem halkan, miközben felállok a guggolásból . Na persze, hogy lehetséges hiszen én magam sem gondolom komolyan a szavaimat. Vagyis nem teljesen. - Igen, igazad van lehet. De nem hiszem, hogy azok az barátaid akik a mostani káoszban elvesztették szüleiket, vagy valamely közeli barátjukat egyet értenének veled. Vagy talán te még nem láttad azoknak a diáktársaidnak az arcát akik a reggeli prófétát kinyitva értesültek arról, hogy halálfalók végeztek testvérükkel, nagyszüleikkel, vagy éppen lehet a szerelmükkel? Nem láttál mostanában a kelleténél sokkal több kisírt szemű srácot? Nem kapni naponta valami új aggasztó hírt? Azt hinné az ember, hogy ez már fel sem tűnik, hiszen annyi de annyi ilyesmi történt. Már már szokványos, hogy olyan diákot lát az ember a folyosón aki attól retteg mikor viszik őt vagy a családját el, csak azért mert mugli származású. Már talán senki nem kapja fel a fejét egy rémtettre. - Majd lassan teszek egy lépést majd még egyet távolodva a lánytól és vissza fordulok felé. - Olyan nagy baj, hogy aggódok egy Hugrabugos társamért ezekben a vészterhes hírekkel teli időkben? Olyan nagy baj, hogy valaki aggódik érted? Szerencsés vagy mert ez a háború még nem követelt tőled áldozatot. De továbbra is azt mondom, valami nyomja a szíved, valami bántja a lelked. Csak rád kell nézni. Miért nem engeded, hogy valaki segítsen? Helyesebben miért nem mondod el nekem mi bánt téged? Nem ígérem, hogy tudok segíteni, vagy olyat tenni amitől jobban leszel. De akkor is itt vagyok. - Rohadt nagy szemétládának érzem magam, hogy ilyen manipulatív szónoklatot tartok. De attól, hogy manipulatív, még minden egyes szava igaz. Talán sikerül megtörnöm a jeget a jégkirálynő szíve körül egy kicsit, hogy felengedjen. Ha meg nem, akkor sem történt semmi. Én megpróbáltam.

[Hát öcsi, nem tudom, mit szívtál, de adhatnál belőle nekem is.]

Sebi

Hihetetlenül jó ötlet volt feljönni ide, mert legalább jól szórakozom. Ugyebár nem csak egy jó film vagy vicc lehet szórakoztató, hanem mondjuk valaki is – esetünkben ez a kedves és aggódó fiatalember, akin mindjárt megesik a szívem. De komolyan, én nem tudom, hogy mit szívott.
Magamtól nem megyek csak úgy oda egy idegenhez – akinek még a nevét sem tudom – és kezdem el kérdezgetni a világ nagy dolgairól, meg arról, hogy mi nyomja a lelkét. Ha elmondom valakinek, akkor az sem ő lenne, hanem mondjuk Hóborc, mert ő jó fej – bárki bármit is mond. Na jó, csak viccelek, de tényleg ez nagyon vicces, amit ez a fiú összehord itt nekem! Az, hogy szomorúnak nézek ki, meg hogy biztos a háború az oka…
- Hát öcsi, nem tudom, mit szívtál, de adhatnál belőle nekem is. – mondom visszafojtva a nevetésemet, de azért igyekszem komolyságot erőltetni magamra. Látom rajta, hogy tényleg aggódik, akkor legalább megpróbálok olyan fejet vágni, hogy örüljön, szóval valami szomorúnak tűnőt, szemeimet lesütöm, nehogy rá kelljen nézni, mert azon nyomban kitör belőlem a röhögés. Kezemet a számra tapasztom, és ezzel is igyekszem visszafojtani a kitörni készülő kacajt.
- Aha, értem. Szóval a szemeim elárultak. De nem értelek… Rád sem néztem, mikor bejöttem, hogyan láttad akkor? – kérdezem érdeklődést mutatva felé. Nem küldöm el melegebb éghajlatra, majd itthagy, ha megelégeli a cinizmusomat meg a szívatást, ha meg jó neki, akkor felőlem maradhat. Elfér… Majd megpróbálok vele szocializálódni, hogy örüljön.
Valamiféle gonosz pillantást küld felém, amikor szóba kerül a háború, amely engem annyira nem hat meg. Ez van, nem tudok mit tenni, menjen és tüntessen a Greenpeace-szel, én ugyan nem megyek!
Az elkövetkezendő néhány percben – mert igen, hosszú-hosszú perceknek tűnik, amíg mondja a kis monológját – csak ülök és nézek magam elé, hallgatva a világ nagy dolgairól szóló értekezését meg a kis előadást a háborúról, meg kábé arról, hogy mennyire szívtelen dög vagyok, amiért nem aggódom minden percben valakiért, meg persze, hogy nem mondom el neki, hogy mi nyomja titkon a szívemet – amiről én magam sem tudok, de nem számít.
- Majd néha vegyél levegőt is! – szúrom közbe, amíg egy ponton tétovázik, de aztán ahogyan látom, vesz levegőt, mert valószínűleg már nem tudná darálni a szöveget, habár a varázsvilágban semmiben sem lehet biztos az ember.
Úgy fest, hogy most nagyon arra megy ki a játék, hogy kisírjam a vállán magam, mert annyira készséges, hogy már-már hányingerem van attól, hogy mennyire tenyérbe mászó a viselkedése. Nem baj, most legalább tudom, hogy vele sem fogok többet szóbaállni, ha most ebben a pillanatban abba nem hagyja a dumát.
- Szóval. Nem kell aggódnod értem, semmi bajom nincsen. Ha ki akarom önteni a szívemet, akkor elsőként a barátaimhoz megyek, nem pedig egy idegenhez, mert igen, te az vagy, mert még a nevedet sem tudom. – én tartok szünetet, mert szükség van hatásszünetre, hogy biztosan felfogja az elmondottakat. Én már arra sem emlékszem, hogy mivel kezdte a monológot, mert egyben ledarálta az egészet. Veszek egy nagy levegőt, és folytatom némi kedvességet erőltetve magamra. – Nézd, szomorú dolog, hogy háború dúl, de nem fogom felvágni miatta az ereimet. Ha majd harcolni kell, akkor fogok, ha meg menekülni kell, akkor azt fogok. Nem értem, minek kell ennyit lovagolni ezen a témán. – fejezem be és elhúzom a számat, mert igazából komolyan is gondolom, amit mondok. Oké, hogy szrban a haza, de attól nem lesz jobb, ha ezen parázok minden percben, hogy mikor halhatok meg…