Harmadik emeleti folyosó

Damarei


Flegma. Sérteget. Felmegy bennem a pumpa, de ahelyett, hogy kiakadnék, csak rámosolyodom - Milyen kár, hogy nem ülhetünk egymás mellé az ablakba. A csúnya-buta halálfaló bácsik nem örülnének! - úgy beszélek hozzá, mint egy kisgyerekhez, jelezve viselkedése nem a helyénvaló.

Nem tudom mennyit fog fel a fiú abból, amit az előbb mondtam neki. Hosszú másodpercekig gondolkozik, az arcára a vegyesnél vegyesebb érzelmek ülnek ki.

Fél? Dühös? Megalázkodik? Reménykedik? Ezekhez hasonló számtalan kérdés ötlik fel a fejemben. Igen sokat foglalkoztam az emberi viselkedéstannal, és a mimikával, de most nem tudnám száz százalék biztosan megmondani, hogy a fiú mire gondol. De nem is akarom. Gyűlölöm, mikor valaki belemászik a másik fejébe ok nélkül. Ha akarnám, megtehetném egy kis legilimenciával... De nem akarom.

Mielőtt megszólalna, nagyjából tisztázódnak az érzelmei, és már nem olyan vegyesek, mint az alkimisták üstjeiben fortyogó trutyik. Látom a szemében, hogy megbánta, de most ugrik hippogriff az tóba: vajon ezt mondja is, vagy túl büszke ahhoz?

Mondja. Meleg mosollyal nyugtázom tettét - Szerintem sem, de így alakult. Semmi baj - jelzem neki, és továbbra is várok. Még mindig van lehetősége, és rajta áll, hogy elmegy, vagy inkább használja az eszét, és segítséget kér.