+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Északi szárny
| | | | | |-+  Bagolyház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bagolyház  (Megtekintve 7623 alkalommal)

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2012. 06. 22. - 18:59:42 »
+2





A válasz éles és csípős. Valahol ez meg sem lep. Cinikus mosoly jelenik meg arcomon, miközben a párkányra teszem a kezeim és rátámaszkodva azokra nézem az idő közben Elena által útnak indított baglyot is a sajátommal együtt. Tudom, a lányt ezzel csak jobban felhergelem, mert hát nem is nagyon vagyok hajlandó válaszolni neki. Vagy legalábbis nem azonnal.
Ez engem is frusztrálna. Így hagyom, had főjön egy kicsit a saját levében, egészen addig, amíg kínossá nem kezd válni a csönd. Mert az bizony már veszélyes, minden értelemben. Ekkor pillantok rá, noha ezen kívül egyelőre nem változtatok a testhelyzetemen.
- Mégis a szívedre vetted, Pierce. De ne aggódj, jól áll ez neked. Ne szégyelld, nincs miért. –
A mosolyom tenyérbe mászóan idegesítheti, de valahogy épp ezt élvezem. Hogy az agyára mehetek. Némi csend után, ami nem lehet több pár percnél, hogy az imént elhangzottakat megemészthesse, újra megszólalok. Így még csak időt se hagyok nagyon neki reagálni. Duplán idegesítő.
- Téged nem tanítottak meg arra, hogy ha valaki bókol neked azt illendően köszönd meg? –
Vonom fel a szemöldököm, miközben a kérdésére kérdéssel válaszolok. Tény, nem így kellett volna kezdeni. Mégis ő zavart meg, mit várt? Örömtáncot járok a jöttének? Noha most már nem bánom, hogy itt van, sőt… elszórakoztat.
Hátat döntök a csodálatos kilátásnak a Tiltott Rengetegre és egyéb alant elterülő szépségnek, miközben magam előtt összefűzöm a karom. Kíváncsian várom a válaszát, s tudom jól, ez is csak olaj a tűzre. Most adok neki időt, és helyet, hogy lehordjon ha akar. Szó nélkül hallgatom végig ugyanis, egész addig, amíg esetleg bosszantó nem lesz. Abban az esetben cselekszem.
Így negédesen somolyogva figyelem a lányt, nem egyszer tetőtől talpig végigmérve. Csinos és kellően tűzről pattant. Kissé hasonlít ebből a szempontból Izabel-re. De hát… őt nem lehet utolérni, bárhogy is próbálkozna bárki is.
- Szóval Lena, azt mondod, hogy faragatlan tuskó vagyok? Meglehet, igazad van, ámbár... talán mégsem annyira –
A kérdésem abszolúte érdeklődő, semmi kihívás nincs benne, node ezek után hiszi ezt bárki is? Kétlem.
- Csak mert úgy hiszem van valami nálam, ami… a tiéd. És ha szívtelen lennék, nem adnám vissza. – Egy kis hatásszünet. - De ugye tudod, hogy semmit nem adnak ingyen? Szóval… ha vissza akarod kapni, jössz nekem eggyel….-
Igazából utálok ekkora tetű lenni, de Elena esetében még élvezem is ezt. Valahogy tudom, ez a csaj simán rávehető bármire, csak irányítani kell tudni. Bezzeg Athalea… neki magyarázhat az ember, az egyik fülén csak be, aztán meg ki.
- Gondolom érdekel, hogy mit találtam. Hidd el, értékelni fogod. – Ellököm magam a faltól és lépek közelebb felé, miközben a kezem a zsebembe siklik. Lassan bukkan ki a kövekkel kirakott karkötő finom ívű alakja, ami szemet gyönyörködtető látvány. Elena számára pedig eufórikus érzés lehet látni így a bál óta.
- Ugye hiányzott? Olyan szeleburdi voltál a bálon, hogy majdnem veszni hagytál egy ilyen szépséget, pedig… - kezem a csuklójáért nyúl, s amennyiben hagyja, rákapcsolom az ékszert a jogos helyére, majd rá nézve fejezem be a mondatot. - olyan kár lenne érte. -
Egy percig még fogom a kezét, a hosszú kecses ujjakat, majd elengedem. Hogy mi a fizetségem mindezért, az rajta is áll…  és azon, meddig mer elmenni.
Naplózva


Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2012. 07. 08. - 23:27:27 »
+1



Továbbra is a kérdéseim válaszaira várok, de nem fog létrejönni a kommunikáció, ha nem kezd el csiripelni. Vagy talán nem tud normálisan beszélni egy lánnyal? Csak felbosszantani tudja őket? Az elég nagy kár lenne, ugyanis Mathias-szal még kezdeni is lehetne valamit.
Nem szeretem, ha megvárakoztatnak, és a háztársam pillanatnyilag pont ez csinálja. Lehet, hogy direkt, mi több, szinte biztos, hogy nem véletlen. De hogy lehet valaki ennyire tapló? Ha jó kedvemben lennék, még el is nézném neki, de sajnálom! Nincs ekkora mázlija.
Végre szóra nyitja a száját, aminek igazán örülök, hisz nem szeretem a kínos csendet. Ezen kívül, jó döntött, ugyanis biztos vagyok abban, hogy nem lett volna kíváncsi arra, amit mondani akartam. Már pedig egy hajszál távolság választotta el attól, hogy elkezdjem az ilyen pillanatokban akár rutinosnak is nevezhető megaláztatást.
A mondatára égre emelem a szemem. Ennyi ideig vártam egy ilyen pocsék válaszra? Inkább nem is reagálok erre. Nem látom értelmét… 
Eddig is tudtam, hogy az iskola csak úgy hemzseg az idegesítő fiúk/férfiakból, de azt nem gondoltam volna, hogy Mathias is köztünk tartozik. Már csak a mosolyától is a falra mászok, nem beszélve arról, ha megszólal, ami azért valljuk be, örömömre az utolsó öt percben nagy ritkaság volt.
A következő kérdésére viszont muszáj válaszolnom. Kételkedve megrázom a fejem, és egy halk nevetés szökik ki a számon.
- Csak azt ne mondd, hogy erre vártál? – szökken fel a szemöldököm – Azután, hogy ilyen szívélyesen fogadtál?
Igazából azt szerettem volna mondani, hogy akinek, gyakran bókolnak, az megszokja és egy idő után megtanulja, hogy jó valamiben. Így hát számomra a bókok néha egyenlők a szimpla megjegyzésekkel, amiket ugyebár nem kell megköszönni.
Ezzel be is fejezem a mondandómat. Mivel ezúttal is sok időt ad arra, hogy válaszoljak neki, úgy gondolom, hogy ő is csak arra vár, hogy kiboruljak és lehordjam, ahogy általában tenni szoktam azokkal, akik az agyamra mennek. Csak mosolyog és figyel. Lassan az az érzés fog el, hogy börtöntöltelék vagyok, ő pedig az őr. Inkább beszéljen, de úgy, hogy lehetőleg ne bosszantson fel. Nincs szükségem több gondra. Elég volt Alex levele, mára bőven elég volt.
Épp azon gondolkozom, hogy hátat fordítok neki és ahogy azelőtt elterveztem, elhagyom a bagolyházat, de még mielőtt megfordulnék, ismét megszólal.
A kérdésére nem válaszolok, tekintetem egy másik pontra kerül, úgy teszek, mint aki elgondolkozna, majd újra Mathiasra pillantok és válaszul bólintok párat. Mosolyogni szeretnék, hogy bebizonyítsam, egyáltalán nincs hatással rám, amit mond vagy tesz, azonban túl dühös vagyok ahhoz, így hát az egészből csak egy félmosoly lesz.
Elképedve nézem. Ha a közelemben lenne, talán lekevernék neki egyet, de így, hogy nincs, a mérgemet egy műnevetés formájában engedem felszínre. 
-   Te most zsarolni próbálsz? – kérdem hitetlenkedve. Nincs joga bármit is kérni tőlem azért, mert megtalálta valamelyik holmimat. Hallott ez egyáltalán a mardekárosok összetartásáról? Nem egyértelmű és nyilvánvaló, hogy visszaadjuk valakinek a tulajdonát, hogy rábukkantunk? Ennyire bonyolult felfogni ezt?
- Ha nem érdekelne, rég itt hagytalak volna... – reagálok közömbös hangon a szavaira, majd végignézem, ahogy elrugaszkodik a faltól és felém indul. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit talált. Két évvel ezelőtt valaki odaadta az egyik fehérneműmet egy hugrabugos fiúnak, aki anno talál belém volt zúgva. Az már más tészta, hogy engem a hányinger kergetett, ha megláttam.
Teljesen megdöbbenek, amikor a kedvenc karkötőmet látom a kezében. Szörnyen nagyon ragaszkodom hozzá, mert a tizenötödik születésnapomra kaptam Linától. Sokat ér nekem, talán többet, mint a szemem fénye.
A meglepettségtől köpni-nyelni nem tudok, nem hogy beszélni.
A csuklómért nyúl, én pedig hagyom, nem ellenkezem. Csak figyelem, ahogy felhelyezi a gyönyörű ékszert, de nem szólok semmit. Aztán mintha a bált emlegette volna… Összeráncolom a homlokom, mert fogalmam sincs, hogy miről beszél. Mondjuk, arról az éjszakáról elég kevés emlékem van. Richarddal mentem a tánctérre és jól szórakoztunk. Meg bevertem a fejem, a fürdőszobában.
-   Hogy került ez hozzád? – teszek fe egy újabb kérdést, de ez alkalommal nyugodt, egyenletes hangon beszélek hozzá. Tényleg nem értem, hogy mit keres nála a számomra egyik legfontosabb ékszerem...
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2012. 07. 22. - 16:06:30 »
+2





Igaza van, tróger voltam. De hát általában ilyen vagyok, nem? Pofátlan, szemtelen, és kétségkívül a világ legnagyobb szemétládája, akit a hátán hordott. Legalábbis most így érzem magam. De a lány ezt nem tudhatja, hisz alig ismer, pontosabban alig ismerne, ha én nem kényszeríteném erre a dologra. Nem szép, nem szép. De a szükség kényszert szül. Hát igyekszem tenni is emiatt valamit. És néha nem a legtisztességesebb módon. De ebben a mai világban talán nem is oly meglepő ez. Elhúzom a szám a lány válaszára, mert a velőmbe vágott.
Másképp kellett volna kezdeni. Másképp. De mint általában, most sincs meg az a hőn áhított lehetőség, hogy visszamehessek a múltba és átírhassam. Habár talán jobb is, hisz így a tetteink által formálódunk olyanná amilyenek vagyunk.
Nézem Elena félmosolyát és nem értem. Mire jó ez neki? Dühösnek kellene lennie. Vagy legalább kíváncsinak. Mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog. Inkább a hitetlenkedés látszik rajta, majd a felháborodottság. Ez még mindig nem az, amit vártam. Ha kiborulna, üvöltözne, jobb lenne. Akkor elveszti az irányítást és könnyeden elérem a célom, ám így… nehéz lesz.
- A zsarolás olyan csúnya szó. Mondjuk inkább alkunak. Kölcsönös megegyezésnek. Vagy… aminek akarod. –
Somolyogni kezdek, mert a hangomban megbúvó cinizmus azért tényleg idegesítő kell hogy legyen mostmár. Ugyanakkor érdekfeszítő is a helyzet. Mintha a lány is kezdene viselkedésileg változni.
Ez akkor válik igazán szembeötlővé, amikor előkerül a karkötő, aminek a fénye a lány lélektükreiben csillannak meg. Egy néma percig nézem, eme egyszerű mágia nélküli varázslatot. A felismerés erejét. Ami szinte egy rozsdás baltaként csapja fejbe az embert.
Magamban mulatok Elenán. Valahol sajnálom, hogy így, csúnyán kijátszom őt. De nem tehetek mást… muszáj rávennem különben…
- Mit számít az, hogyan vagy miért? Itt van, s immár ismét a tiéd. Most már ha lehet, ne hagyd el. –
Halovány mosollyal toldom meg a szavakat, amolyan jóságos pátyolgató idős testvérként, majd elfordulok. Nem tudom miért teszem, de nem érzem képesnek magam arra, hogy kérjek tőle. Ha Lea lenne, megtenném talán. Tőle nem szégyellném, ám egy idegen, aki alig ismer, miért is segítene nekem? Miért várom el?
Ostoba ötlet. Ostoba gondolat. Menj Elena, menj míg szabad vagy. Menj, míg meg nem gondolom magam. Rohanj, Pierce az ég szerelmére! Tűnj már innen!
De a szavak nem jönnek a számra, mindössze a gondolatok. S ezek üvöltő tajtékként verik lelkem kőkemény szikláit. Nem fordulok hátra. Nem tudom ott van-e mert a lépek hangja is eltörpül bennem néha, ha túl mélyre ások le önmagamban. Mint most is. Ilyenkor még azt se látom, ami előttem van. A festői látképet, az erdőt, a madarakat, vagy az eget. Nem hallom a szelet, vagy a huhogás mélabús dallamát. Hiába könyöklök a párkányra, ahol mindez elém tárul.
Semmi nem marad. Talán senki sem. Csak én. Egyedül.
Én Pierce helyében ezt tenném. De rajta áll a döntés. Hisz mindannyian magunk alakítjuk a sorsunk.
Naplózva


Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2012. 08. 09. - 03:18:17 »
+3

Valami azt súgja, hogy megint ostobaságot követtem el. Ha nem így lenne, hogy került Mathiashoz a kedvenc karkötőm, amit mindig olyan jól elzárva tartok, hogy véletlenül se tűnjön el? Igaz, hogy nem csak különleges alkalmakkor veszem fel, de ez nem meglepő, hisz olyan embertől kaptam, akivel sokat romlott a kapcsolatom… nekem köszönhetően. Igen, nem titok, hogy Linával mostanában nem jövünk ki jól. Ezt persze nem csodálom, hisz ő is változott és én is. Még mindig változom. Lehet, hogy lassan elege van abból, hogy fogalma sincs, ki is igazából a testvére. Pedig ha tudná, hogy ő az egyetlen ember, aki teljesen ismer… Tisztában van azzal, hogy ki voltam, miért lettem azzá, ami vagyok és annak ellenére, hogy minden egyes nappal megpróbálom becsapni magam és elhinni, hogy Lina beveszi a kis alakításomat, ő azt is tudja, hogy az átalakulásom csupán egy védő maszk. Néha azt kérdezem magamtól, hogy vajon hová tűntek azok a Pierce ikrek, akik dacára annak, hogy pont azokba a házakba kerültek, amiknek a diákjai már hosszú ideje nem jönnek ki jól, végtelenül szerették egymást és vakon megbíztak a másikban? Hiányzik. Az régi énem, Lina, a régi kapcsolatunk és minden, ami az átváltozásom előtt volt. De ez a múlt, és bármennyire is szeretnék, nem tudok visszanyúlni és megszerezni az egykori életemet, legfeljebb gondolni rá, emlékezni. És a karkötő egy olyan tárgy, ami azt érezteti velem, hogy a szép múlt egy darabkája velem van. Lina.
Sok időm volt gyakorolni, hogy ne guruljak könnyen dühbe. Régen egyből kiadtam mindent magamból, azonban megtanultam, hogy az ellenségnek pont ez a célja. Hogy haragra lobbantsa a küzdőfelét, majd kárörvendve végignézze, ahogy a másik mérgelődik. Nem fogok hagyni, hogy ezt történjen. Már az is bőven elég, hogy itt szócsatázok Montregoval, akit egyébként nem is ismerek igazán. Nem értem, hogy ennek mi értelme… Vajon élvezi, hogy az idegszálaimon játszhat?
- Attól, hogy más szót használsz rá, ugyanaz marad. Talán nehezedre esik elfogadni az valóságot?
Nem tudok mit kezdeni az idegesítő, gúnyos vigyorával… Dühít, hogy ilyen könnyen veszi minden szavamat, nem sértődik meg, de még egy kicsit sem. Azonban az is lehet, hogy csak nagyon jól rejti. Ha ez tényleg így van, akkor csupán gratulálni tudok neki… Viszont pillanatnyilag az iróniájánál nagyobb gondom is van. Tudni akarom, hogy kerül nála a számomra egyik legfontosabb tárgy. Tudtommal az utóbbi időben nem találkoztam vele, illetve életemben nem csináltam olyat, hogy ízé… Szóval, hogy nála hagyjam a karkötőmet. Erre mérget nem vennék, mert valljuk be, volt egy-két bulisabb éjszakám, amire nem emlékszem tisztán. Még arra sem, hogy hogy találtam vissza a kastélyba.  
 - Ugyan, ne viccelj! Hogy ne számítana? Ez a tárgy nagyon személyes, eddig sosem került más kezébe, mert sokat jelent számomra és az emberek… - elmosolyodom, hatásszünetet tartok, egy pillanatra oldalra pillantok, majd tekintetem ismét a férfi arcára szökken - mindent tökretesznek, amihez hozzáérnek. – fejezem be a mondatomat, és a gúny is eltűnik az arcommal. Vigyorom inkább erőltetett és mű. Csak leplezni akarom a düh-t, ami belülről éget és nem hagy nyugodni.  – Szóval? Hogy szerezted meg?
Muszáj beszélnie. Nem szeretem a rejtélyeket, főleg azokat nem, amik árthatnak nekem. És bármennyire is figyelmen kívül szeretném hagyni, ez egy ilyen dolog. A karkötőmhöz hasonló jelentős tárgyak nem kerülnek csak úgy egy másik emberhez…
-   Mondd csak! Mit szeretnél azért, mert visszahoztad nekem a karkötőmet? – teszek fel egy újabb kérdést, hozzá pedig pár lépést is Mathias felé. – Tudod… Nem szeretek tartozni, így hát jobb lesz, ha most rögtön elintézzük.
A derekamra rakom a bal kezemet és ugyanarra a lábra teszem a testsúlyomat. Várakozva oldalra billentem a fejem és a háztársamra pillantok. Mutasd meg, hogy mennyire aljasak is a hozzád hasonló férfiak, Montrego! Lássuk!
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2012. 08. 15. - 15:19:10 »
+2







Tudhatnám, milyen is a Pierce lányok egyike. Hisz a hírük hamarabb utolér, semmint ismernéd őket. Nem újdonság talán a viselkedése. Nyoma sincs a korábbi meglepett vérző szívű lánykának. Immáron egy vérbeli kis boszorka áll velünk szemben, aki vérmes szemekkel mustrál és száll szembe velem. Igazából édes mindegy mit is gondol. Igazán nem mondhatja, hogy én nem próbáltam szépíteni a helyzetet. De hát ha a ’zsarolás’ kifejezéshez ragaszkodik minden áron, mit tehet az ember?
A harag viszont kezd bennem egyre mélyebb szikrát ütni, amint a lány egyre követelőzőbben szólal meg.
- Ugyan már Elena! Egyrészt elfogadom a valóságot. Hidd el sok dolog nincs is ínyemre. Jobb ha te is lassan ezt teszed, és beletörődsz a sorsodba. Másrészt… - fújom ki a levegőt és valamennyivel szelídebben folytatom. - … a karkötő nálam van, visszaadtam. A helyedben örülnék és nem a miérteken rágódnék. –
Ám ez sem használ. Hiába, ennek a nőnek lyukat lehetne beszélni a hasába!
Mert Elena nem áll le, s köti az ember a karóhoz. Én pedig egy kisebbfajta fejfájással kezdek el küszködni záros határidőn belül, ha nem csitul el, így felemelem a kezem, megadóan miközben a szemem forgatom a nagy lelki zűrzavarára.
- Ha személyes holmi nem kellene a legnagyobb és legpuccosabb eseményre felvenned. Ha már mindenképp tudni akarod, a drága nyúlképű táncpartnered volt oly kedves hogy leakassza a kezedről, míg te előszeretettel sütkéreztél a bókáradataiban. Én jobban vigyáznék kivel fekszem össze… -
Megvonom a vállam, de tudom, hogy túl mentem egy határon. Más kérdés, hogy Richard semmit nem tett, de jobban hangzott így, mint a valóság… miszerint Lena annyira illuminált volt, hogy maga hagyta ott a dolgait, talán még a ruháját is, ha Dean ki nem menekíti onnan. Tulajdonképpen lényegtelen. Maximum Elena lelkébe keletkezhet egy mély törés, no de talán túl lehet élni egy olyan kis senkiházi hiányát, akivel képes volt megjelenni.
Néha nem értem a nőket. Hol vannak az értékrendek?
- Jó hallani, hogy nem szeretsz senki adósa maradni. Ez kifejezetten jó erény. Tartsd is meg. –
Immár szembe fordulok vele, miközben a hátam a párkánynak vetem. Egy percig mustrálom, magamban őrölve a szavakat. Bizony, nehéz fogás lesz ez… hisz az ember nem szívesen vallja be a saját maga gyengéit.
- Úgy hallottam igazán jó vagy bájitaltanból. Foley mintha ki is emelt volna a legjobbak közül is, de meglehet, tévedek. –
Várom hogy rákontrázzon, várom, hogy megerősítsen abban, amit csak hírből tudok, s amire nagy szükségem lenne.
- Ha így van, akkor tehetnél értem egy szívességet. Készíts egy főzetet. –
Mély csend ül le, amíg rá nem tudom venni magam hogy kinyögjem.
- Altatót. Jó erőset. –
Naplózva


Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2012. 09. 20. - 13:13:34 »
+2


Mintha csak egy párbaj közepén lennék, és most következne a második forduló – Elena visszavág. Nem kell megerőltetnem magam, hogy olyat mondjak, amivel megsérthetem. Elég időm volt gyakorolni és megtanulni, hogy mit nem szeretnek hallani az emberek. És természetesen a saját tapasztalat is igen jó lecke, hisz ha a hibáink következményeiből nem tudunk tanulni, akkor mi az, amiből igen?
Talán Montrego nem érzi úgy, hogy magyarázattal tartozik, és ez igen rosszul is teszi, de mi mást várhatnék el tőle? Hát nem mindennapi, hogy egy teljesen ismeretlen ember, akivel csupán az köt össze, hogy ugyannak a háznak a diákjai vagytok, eléd áll és egy olyan tárgyat nyújt át, amit rajtad kívül talán senki más nem tartott még a kezében?
Hangja felharsog, nekem pedig meg sem kell kérdeznem tőle, hogy ezt ugye ő sem hiszi el magáról, hisz az arcomról tisztán leolvasható, mit vélek.
- Miből gondolod, hogy nem törődtem bele a sorsomba? Egyáltalán miét kell belenyugodnom? Gazdag, aranyvérű és mások szerint elragadó, fiatal nő vagyok… Gondolod, hogy nehéz életem van? – ironikusan nevetek fel, de igazából nem tudom, hogy pontosan min. Lehet, hogy Mathias-on, de az is megeshet, hogy a saját véleményemen, kérdéseimen. Egy olyan embertől, aki tényleg ismer, nem kérdeznék ilyet, de Mathias… Aligha tud valamit rólam. Én pedig egyértelműen el akarom hitetni vele azt, ami egyébként csak illúzió és igazából semmi igazság nincs benne.
Aztán olyan területre lép, amire talán a legjobb barátnőmet sem engedném. És folytatódik a párbaj, Montrego visszavágott.
- Ki vagy te, hogy tanácsokat adj arról, hogy kivel feküdjek le és kivel nem? – rögtön a lényegre térek és nem is figyelek a mondandója elejére. Kötve hiszem, hogy Richard vette volna le rólam. Miért tenné, ha a barátom? Ezen kívül ő tudja, hogy számomra milyen fontos is ez az ékszer. Megérteném, ha egy olyan személyről lenne szó, akinek hátsó szándékai vannak, de ő nem olyan…
- Hagyjuk a mellébeszélést! Inkább azt mondd meg, hogy mit szeretnél! – szólalok meg egyből, miután befejezi a mondatát. Így is többet beszélgettünk a kelleténél, felesleges itt a szószaporítás.
Amikor szóbahozza Foley-t, csodálkozva nézek rá. Ezúttal Mathias nem téved, hisz a bájital tényleg a kedvenc tantárgyaim között szerepel, azonban még mindig nem értem, hogy mi köze van ennek az egésznek a szívességhez.
-   A bájitaltan valóban a kedvenc tantárgyaim egyike, de mi még mindig nem világos, hogy mit szeretnél.
Amikor megkér, hogy készítsek neki egy főzetet, nem kérdezek rá rögtön, hogy milyet, inkább megvárom, amíg megától elmondja. Csupán várakozóan nézek rá.
Végül kinyögi, hogy mire van szüksége. Gúnyosan elmosolyodom, ami annak a jele, hogy olyasmit fogok kimondani, ami talán nem fog neki tetszeni.
-   Altatót? Szegény fiú… talán a lelkiismereted nem hagy aludni? – nevetek fel halkan, szinte magamban. – Nem csodálom…
Egy kicsit meglep, hogy a háztársam csak ennyit kér, de legyen. Tőlem…
-   És mondd csak, milyen erős legyen? Meddig szeretnél aludni? Pár órát? Egész éjjel? – közeledek pár lépést felé, és csupán néhány centi távolságot hagyok köztünk- Örökre?
Naplózva

Mathias Montrego
Adminisztrátor
***


elsőéves sárkánykutató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2012. 10. 15. - 10:35:37 »
+1






Ki vagyok én? Tényleg? Hisz semmi jogom nincs beleszólni a magánéletébe. De a gondolat, a tudat, hogy ő is bedőlt a Richard féle csábításnak… szánalmas. Még jó hogy a húgomat időbe seggbe rúgtam. Rá is rámászott volna az a nyúlképű, ehhez kétség sem fér.
De Elena semmi több, mint egy eszköz. Miért is bánt az, hogy mit művel vele akárki?
Inkább válaszra se méltatom a szavait, egyszerűbb és könnyebb így meghagyni az édes tudatában. Főleg, hogy csak olaj lenne a tűzre az egész, mi több ezzel még magamnak is elismerném, hogy valahol ez a lány is van olyan fontos, mint a többi.
Miután megerősít a kétségeimben, s nem marad nyoma a bizalom ily módjának irányomba, rögvest eléri ez a lány azt, amit kevesen.
A határokat feszegetik. Hisz alig nyögöm ki, mi a fészkes fenét is akarok, rögtön szemtelenkedni kezd.
Talán leginkább a puszta palástolatlan tény hevít fel ennyire, miszerint még titkolni sem méltóztat a kárörvendését.
Menj a fenébe, Pierce!
- Miután jól kimulattad magad, igazán eltűnhetnél. –
Fűzöm össze a kezeimet magam előtt, és a szemem szikrázik a haragtól. Nem véletlen őt kérem meg, nem véletlen mondom el neki. Erre ő itt röhög rajtam? Na azt már nem.
- Annyira erőset, hogy az éjszakát gondtalanul átaludhassam. Minden álom nélkül. Mondd csak képes vagy erre? Mert ha nem, akad más, aki megteszi nekem, úgy vélem. –
Hangom nyers és cinikus, ezzel is üzenve neki, bizony ha azt hiszi ő irányít, nagyot téved.
Tekintetem egy percre se veszem le róla, mert valami oknál fogva tudom, ha megtenném, onnantól tényleg maximálisan ki lennék szolgáltatva. Nevetséges milyen gyakran üt belém ez az érzelem, mégsem tehet az ember ellene semmit.
- Holnap estére elég ha kész van egy havi adag. Azt hiszem ennyi. –
Ellököm magam a párkánytól, s ellépve mellette, enyhén meglökve őt jelzem, bizony még mindig ő a kisebb, mindenféle értelemben.
Ám mielőtt kimennék nem tudom megállni hogy vissza ne forduljak elnézve a barna hajtincseket.
- A mérgeidet pedig tartogasd másoknak, szerintem akad rajtam kívül alkalmasabb jelölt. Ne feledd Elena, valamit valamiért. –
Egy percre a szemem a csuklójára téved, mintegy véletlen, s ismételten megjelenik a szám szegletében egy mosoly. Ez szólhat a lánynak, vagy a szavak mélységének, de meglehet annak az ördögi tervnek adózik, amelynek gépezetét e percekben indítottam be, s melynek fogaskerekei szép lassan, noha nyikorogva, de a vártnál jóval kellemesebben indultak el útjukon. S ki tudja hol lesz mindennek a vége.
Az ajtó záródik utánam, otthagyva az ikerlányok egyikét, vele a feladattal, és a kusza gondolataival.
Valahol sajnálom, valahol együtt érzek vele. Valahol tudom, hogy megölne ha tudna, pusztán mert jól esne neki, de tudom azt is, nem meri megtenni.
Valahol egy szemét féregnek érzem magam, mert igazában némileg az is vagyok. Mocskos dolog volt Richardra kenni a karkötőlopást, hisz egy részeg lány kézcsók alatt olyan, mint egy madár a szárazföldön, esetlen és kiszolgáltatott. Felötlik a momentum, mikor a kis ékszer a nadrágom zsebébe landolt, de őszintén szólva ez volt a biztosítékom. És a srác említésének egyetlen funkciója volt. Ha lehet, a legtökéletesebben kiiktatni.
Az igazat megvallva egyetlen nyomós ok miatt csupán; gyűlölöm a konkurenciát.
Naplózva


Elena Pierce
Eltávozott karakter
*****


muglinak álcázott aranyvérű

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2012. 12. 10. - 19:06:47 »
+1


Ok okozat. Meg sem lepődöm, hisz ez a kettő mindig követi egymást. Elhagytam a karkötőm és most fizetnem kell azért, hogy visszakaphassam.
Azt hiszem, édesanyámnak igaza volt – a tudás hatalom. Kis koromban sosem hittem ennek, azonban az utóbbi időkben egyre jobban megbizonyosodom arról, hogy ez mégis így van. Már az is szemet gyönyörködtető, ahogy Mathias itt áll előttem és kénytelen végighallgatni minden egyes, szúrós szavam és megjegyzésem, csak azért, mert szüksége van valamire, amit olyasvalakitől kell megszeretnie, akiben megbízhat. Már csak azt nem értem, hogy miért pont én? Miért gondolja azt, hogy megteszem azt, amire kér? Én tudom magamról, hogy szavahihető vagyok, de ő nem lehet biztos ebben. És már a karkötőmet is visszaadta, szóval nem zsarolhat semmivel. Talán még csak azzal, hogy elkezdi terjeszteni azt, hogy köztem és Richard között több van egy szimpla barátságnál, ha nem teszem meg azt a kis szívességet, amire megkért. Bár nem hiszem, hogy Mathias ilyen ember lenne. Pletykálni csak az irigy, szűklátókörű senkiházik szoktak, akiknek semmi más elfoglaltságuk nincs, mint mások magánéletével foglalkozni.
Látom a szemében, hogy nem tetszik, ahogy szórakozom vele. Talán, ha normálisan tudna aludni és jobb formájában lenne, akkor ki tudná védeni az „apró tüskéket”, de az álmatlanság, a fáradság az ember egyik legrosszabb társa, nemde?
A mondatán a gúnyos mosolyom nem tűnik el, viszont a szemöldököm egy pillanatra felszökken, mintha azt akarnám mondani, hogy „Váó, Montrego most már igazán pipa lett…”. Talán ezt is szeretném, azonban kezdem unni a játékot, szóval azon vagyok, hogy minél gyorsabban megtudjam, mit is szeretne pontosan.
- Ugyan… mernél kételkedni a képességeimben? – teszek fel egy kérdést, amire igazából nem is várok választ. Ezt amolyan költői kérdésnek számtan. A hangom ugyanolyan csúfondáros és rideg, mint az övé. Ezzel is csak azt szeretném éreztetni vele, hogy én nem vagyok az a fajta lány, aki hálából fejet hajt valaki előtt és hagyja irányítani. Még akkor sem, ha valamilyen módon adósa lett a másiknak.
- Rendben van, Mr. nem szeretnék álmodni a piszkos kis ügyeimről. – beleegyezek. Nincs más választásom, hisz visszaadott egy olyan tárgyat, ami igen fontos számomra és annak ellenére, hogy kevesen tudják, nem vagyok egy hárpia, akit hidegen hagyják mások érzései. Még Bishop-ot is meghallgatnám, ha nagyon-nagyon jó kedvemben találna, mondjuk egy olyan ünnepen, ami összehozza az embereket. Például Karácsonykor. Na jó, azért ne vigyük túlzásba…
Mire elhessegetem a gondolataimat és ismét a velem szemben álló férfira összpontosítok, addigra ő elrugaszkodik a mögötte lévő párkánytól, majd amikor elhalad mellettem, enyhén meglök. Megforgatom a szemem. Tudom, hogy ezzel csak azt akarja bebizonyítani, hogy ő a férfi, felettem áll, erősebb nálam, ezért bármi és bárhogy is legyen, ő fog vezetni. Higgyen, amit akar, engem aztán nem érdekel. Amennyiben nyugodtabb, ha ezt gondolja, tegye csak. Ezzel csupán azt éri el, hogy érdekesebb és szórakoztatóbb legyen számomra a pillanat, amikor rájön, hogy tévedett.  
Látom, hogy kifelé indul, ezért gyorsan azon gondolkozom, hogy mivel zárhatnám le ezt a „kellemes” beszélgetésünket. Egyszer csak megáll és visszanéz. Úgy látszik, ő is azt szereti, ha az utolsó szó az övé, de azért sem adom meg neki ezt a kis örömöt, mert az imént megzsarolt.
-   A bájital csak késő estére lesz kész, szóval készülj fel arra, hogy szabályt kell szegned. Remélem, elég férfi vagy hozzá, Montrego -  a hangsúly a férfin van, de csak azért, mert tudom, hogy ez erősebb nem tagjai nem szeretik, ha egy nő kétségbe vonja a férfiasságukat. - Ahogy te mondtad, valamit valamiért.
A szeme a csuklómat és az azt díszítő karkötőt méregeti. A másik kezem úgy csúszik az ékszerre, mintha attól félnék, hogy a férfi bármelyik pillanatban előránthatja a pálcáját és a biztonság kedvéért visszaszerezheti a felbecsülhetetlen tárgyat. De nem teszi meg, hanem megfordul és elhagyja helyiséget.
Mélyen felsóhajtok, leeresztem a vállaimat, a megfeszült testtartásom egy kicsit elernyeszt. Egy picit dühös vagyok magamra, mert a figyelmetlenségemnek köszönhetően ismét mások számára kedvező szituációba kerültem.  
-   Remek… pont azon gondolkoztam, hogy mi hiányzik még az életemből… egy plusz feladat – méregelődöm, majd én is kifelé indulok, de csak akkor hagyom el a helyiséget, amikor megbizonyosodom arról, hogy Mathias már rég máshol jár. Még a végén azt fogja hinni, hogy rájöttem, szükségem van a társaságára, ezért úgy érzem, követnem kell őt…

Köszönöm szépen a játékot! szív
A helyszín szabad!
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 28. - 21:14:47
Az oldal 0.531 másodperc alatt készült el 37 lekéréssel.