Folyosók

[~~Jayla~~]

~~Jayla~~

Folyosó.
Séta.
Vörös és fekete. Aranyszín. Előkelő arany, mégis belül önmagát marcangoló vörös, érdekes párosítás.
Amikor az iskolába érkeztem és megláttam a házak színeit, azokat az intenzív, élénk, szinte maguktól beszélő színeket, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok. A házam színei sárga és fekete, ami szintén kicsit egymásnak ellentmondó színek. Azt hiszem a fekete az elő-előjövő hugrás melankóliára utal, a sárga pedig Mosolyosztó voltunkra, vidámságunkra. Meg arra a megfoghatatlan pluszra, amitől egy Hugrás, Hugrás lesz. Épp ezen és a színeken tűnődtem, mikor kiléptem a klubhelyiségből, egyedül, mivel a könyvtárba készülődtem. Nem tanulni, isten ments, csak úgy olvasgatni, meg nézelődni: szeretem az illatát, a hangulatát, és néha jó csak sétálgatni a sorok között. Még ha csúnyán is néz rám a könyvtáros nő.
Természetesen most is rajtam van a talár, szívem táján büszkén díszeleg a ház-jelvényem, bakancsom súlyosan érkezik le minden egyes lépésnél a lépcsőre. Csuklómon a csengő vidáman csilingel, a járásnál szokásos apró csilingeléshez képest sokkal erőteljesebb a hangja, hisz mellé ritmusra rázom a kezemet. Csendesen dúdolgatok hozzá, a másik kezemmel pedig a fülemben lévő kanárisárga tollakat csavargatom. Nem is merül fel bennem,  hogy bárkivel találkozhatok, és ha valaki így találna, elkönyvelhetne flúgosnak. Valószínűleg már rég el lettem könyvelve flúgosnak. És tudod mit? Nem bánom.
Sokat gondolkozom mostanában a Háborún, erőt gyűjtök a döntéshozatalhoz, mert bár szép dolog kiállni a gondolataink, nézeteink mellett, de annyira értelmetlen ez az egész. Megértem, hogy nem nézhetik tátott szájjal, ahogy legyilkolják a fél Varázslótársadalmat, de akkor is… a gondolat, hogy nekem is döntenem kell majd a harc, vagy a bujdosás mellett, és az sem mindegyik melyik oldalon. Hiszen apu a Nagyúrral van,  nem harcolhatok ellene, még ha nem is tudná, a tény, hogy elárulom, felemésztene. Gyenge vagyok a harchoz, talán az élethez is, de nekem most így olyan jó.
A kastély…
a biztonság…
megnyugtat.
Milyen lenne, ha soha nem mennék el innen? Mindennap csak sétálgatnék, társalognék a portrékkal, néha kimennék levegőzni, minden harctól, viszályoktól távol. Csak én meg ez az ódon várkastély,örök szerelemben…Bárcsak, bárcsak, bár.
Nem nézve a lábam elé, meredek a semmibe, bambulok, a szemem előtt saját képzelgéseim, nem csoda hát, hogy megbotlok valamiben. Várjunk… egy üres folyosón mi a jó égbe tudnék megbotlani?! Kétkedő tekintettel nézek le a valamire, ami nem más, mint egy láb. Egy lány lába. Íriszeimmel kutatóan fürkészem arcát, ismerős, láttam már párszor az ebédlőben, de még nem beszéltem vele, azt hiszem. A nevét sem tudom, a háza… Vagy Mardekár, vagy Griffendél. Talán alattam jár, biztosan nem az évfolyamtársam, se Gillékké, hümm… Hümm. Nem tűnik vidámnak, de elég hülyén jönne ki, ha elkezdeném faggatni. Mármint, én  sem örülnék neki,ha egy vadidegen minden bevezető nélkül elkántálná nekem a világ igazságait, hogy egy fiú nem ér annyit, vagy ha nem fiúról van szó, akkor szívd ki az élet  velejét! Meg hasonlók, mert valljuk be, ez azért idegesítő. Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgaimba, mert csak összezavarnak, főleg, ha két ember két tök különböző bogarat ültet a fülembe.
Megállok előtte, küldök felé egy mosolyt, aztán...
- Hey, szia.
Na megy ez ha akarjuk, nem igaz? Fogom magam, letelepedek mellé és kényelembe helyezem magamat. Felhúzom a lábamat és rárakom az államat a térdemre, kékesszürke tekintetem a lány hullámos haján futtatom végig. Az előbb bontotta  ki a fonatát, és most olyan szépen kanyarognak a tincsei! Mindig ilyen hajra vágytam: tudod, ami hogyha felkelsz és  beletúrsz, akkor is tökéletesen áll. Az enyém szögegyenes, nem sok mindent lehet vele kezdeni; a hullám rögtön kiugrik belőle, a fonat meg szétcsúszik.
Zavaromban birizgálni kezdem a csengőmet, és várom hogy ő beszéljen. Én csak mosolygok.

Yasmine

Lépteket hallok , de nem nézek fel remélhetőleg az illető elmegy mellettem esetleg megelégszik
valami apró, de fájdalmas beszólással.
Aztán az ismeretlen és egyenlőre arctalan személy elbotlik a lábamba, fölvonom a jobb szemöldököm
és kérdőn felnézek a vörös hajú lányra. Elgondolkodom, de nem tudom a nevét.
Miért is kéne tudnom minden egyes roxfortos nevét, aki ne adj Isten elbotlik bennem.
Majd fogom én őket kerülgetni! Öröm lenne szívemnek, ha végre mindenki megtanulna a
saját lába elé nézni és nem botlogna mindegyik, úgy mintha vak lenne.
Egyszer valamelyiket esküszöm elküldöm szemészhez, ez így egyszerűen nem állapot!
 A pillantásom elidőzik a lányon aztán visszatár a hideg kőpadlóra.
Unottan pattogtatom a fekete körmeimet, valószínűleg nem tűnök szimpatikusnak.
Nem is ajánlott velem haverkodni, mert még a végén kirekesztik akárcsak engem.
Furcsa ez az iskolai hierarchia. Miért vannak olyanok, akik jobbak másoknál?
nem jobbak, csak azt képzelik a sok hülye birka meg elhiszi nekik, azért mert ők a nagymenők.
Pár hajtincsem a szemembe hullik, de azokkal sem foglalkozom.
Várok hátha elmegy, de ahogy kevés idő eltelik egyre inkább azt látom, hogy ez az ötlet még nem
jutott eszébe. Sőt köszön és leül mellém. Nem zavar, végül is nem az enyém a folyosó.
Úgy néz ki most mégsem kapom meg a vágyott egyedüllétet, de nem baj így alakult.
Minek küldjem el a fenébe? Attól csak bunkónak fog tartani, mondjuk a rám ragasztott jelzőkhöz
képest a bunkó akár pozitívnak is vehető.
Biccentek neki, köszönni kellett volna rendesen, de most már nem teszem meg még egyszer.
Kedvesen mosolyog rám, talán már látott valahol, nekem is rémlik az arca de  a neve...
Valószínűleg azt várja, hogy mondjak valami értelmeset. Értelmeset! Ugyan már, az nem az én formám!
-Hát , akkor... szia Jael vagyok.
Mutatkozom be illendően és mosolyt erőltetek az  arcomra. Talán  most az egyszer megpróbálok
úgy tenni mintha normális lennék és nem ijesztem el ezt az igazán kedvesnek tűnő lányt.
Miért mondok kedvesnek tűnőt? Egy megnyerő mosolyról nem ismerhető meg senki, talán én is
kedvesnek tűnök, de ha valaki igazán ismer az tudja, hogy igazából nem vagyok az az aranyosan
mosolygó, egyenruhás jó kislány.

[~~Jael~~]

~~Jael~~

Az emberek változnak. Folyamatosan változnak körülöttem, és nem csak a kastélyban, Roxmortsban is, még a mugli világ is furcsább lett, mint valaha. Talán a félelem teszi ezt az emberekkel, hiszen senkiben nem bízhatnak meg… vagy lehet, hogy a tény, hogy bármikor elveszíthetika szeretteiket inkább arra készteti őket, hogy ne alakítsanak ki komolyabb kapcsolatokat. Ezért szépen beleőrülnek a magányba és a fájdalomba. Szép… megpróbálják elkerülni a fájdalmat, és csak még elviselhetetlenebb lesz az érzés.
A Roxfortos hangulat is megváltozott; amikor elérkezett a szeptember, remegő térdekkel indultam el a pályaudvarra, mint minden évben, akkor is egyedül. Nem tudtam mire számítsak, apa pedig azzal búcsúzott otthonról, hogy ha a családom nézeteit hirdetem, nem eshet bántódásom. Nem is aggódtam magam miatt, hisz tudtam mit kell tennem. Nem  vagyok gyáva, de tudom, hogy nem most van itt az ideje az ellenkezésnek, ellenállásnak.
 De mi van azokkal, akik nyíltan szemben állnak az elnyomással? Azokkal a Griffendélesekkel, akik nem tudják mit csinálnak… hol van a józaneszük ilyenkor, hol? Szerintem nem olyan szörnyű a helyzet, oké, ellenőrzések, átnevelési óra, és még sorolhatnám, de lassan a diákok teszik olyanná az iskolát amilyen. Én rugalmas vagyok, nem beszélek vissza, engedelmeskedek, és azért így nem annyira rossz… A Sötét Nagyúr hatalmasabb nálunk, miért nem  lehet egyszerűen bevallani, elfogadni, akár támogatni. Mi van, ha egy jobb világ jön a hű alattvalók számára? Bennem is kavarognak az érzelmek, de jelen helyzetből ez a legtöbb amit ki tudok hozni.
Ahogy látom, lehet, a lány szívét is az iskolában menő dolgok nyomják… sárvérű talán, vagy félvér, árulónak címkézve? Vagy rossz hírt kapott otthonról? Ha nem akarja, nem mondja el, de… túl kíváncsi vagyok. Hogy kérdezhetnék rá óvatosan? Nem akarok minden-lében-kanálnak tűnni.
-   Én Yasmine, de általában Yas-nek szólítanak. Azt jobban szeretem. Amúgy Hugrás vagyok, ötödéves – bólintok széles mosollyal és így, a földön ülve kezet nyújtok neki.
 Jael. Határozott, egyenes személyiségre utal a neve, a színei… szürke és vörös, terrakotta, kicsit borús. Lelki szemeim előtt bájos táncot jár a három szín, de csak pár pillanat erejéig, míg beszél. Utána újra látómezőmbe tolakodik  a lány erőltetett mosolya. Kicsit azért bosszant ez a hangulat, a folyosón mindenki úgy jár, mint valami zombi-hadsereg. Esküszöm,ha egyszer betelik a pohár, elkezdek Mardekárosokkal lógni, úgyse ismerek egyet sem. Nem hiszem, hogy olyan bunkók, mint amilyennek fel vannak tüntetve. Vágok egy röpke fintort, de a lány nem veheti észre, mivel ezen mozdulat erejéig az ablakok felé fordulok. Csak éppen hogy megrándul szám széle. Csupán egy apró mozdulat… Hogy mit jelent?
Még én sem tudom.
Talán lényegtelen.
-   Nem tűnsz túl vidámnak… - mondom szinte suttogva, mintha félnék, bárki meghallhat bennünket, pedig nem erről van szó. Egyszerűen, így talán hamarabb böki ki mi bántja a lelkét.
A válaszát felfokozott kíváncsisággal várom, fogadom, majd kicsit elkalandozok. Háttal ledőlök a hideg kőre, a fejem alá rakom táskámat, és bár a lány felé nézek, nem érzékelek a külvilágból szinte semmit. Némi hang átszűrődik az agyamba, de a szemem előtt csak a színek tűnnek fel, váltják egymást, vegyülnek. Egész nap elnézném őket, sőt, heteken át. Akár egy életen keresztül. Mert mire is lenne szükségemen a színeken kívül?
Érzésekre?
Szerelemre?
Hírnévre?
Nevetséges. az érzéseket a színeken keresztül élem meg, a szerelem, mint olyan, nem létezik. A szerelemnek bánatkék színe van. Miért akarnék egy bánatkék színű érzéssel együtt élni, miért akarnám elviselni?  A  hírnévvel pedig ne nevetess. Nézz csak Harry Potterre. Az se biztos, hogy még él, megfutamodott, eltűnt, megszökött, kámforrá vált. A vörös-arany nevet pedig bemocskolták. Hát, én nem vágyok erre.
Ismét „tisztán” látom a folyosót, kezdem megérezni  a nyirkos padlót is… szépen sorban lehúzzák az érzékszerveim a munkakártyát, vége a lazsálásnak.
Gyerünk, Jael, mi bántja a szívedet, kedves? Bennem megbízhatsz... Bár, ha jobban belegondolok, mégsem. Senkiben se bízhatsz meg, saját magadon kívül.

Yas

Hugrás, Yasmine, Yas és egy évvel idősebb nálam. Bólintok, Yasmine. Szép név, virágnév, nekem valamiért
hercegnős. Nekem nem lett hercegnős nevem, a Jayla nem emlékeztet semmire, a Jael, pedig rossz
emlékeket hordoz. Egyedül Liberatha tiszta, Libby. Jó név, de nem én vagyok egy szent nevét nem
használhatja egy olyan lány, mint én. Azt hiszem ezt hívnák szentségtörésnek vagy mi a fenének!
Kezet fogok a lánnyal és próbálok őszintébb mosolyt produkálni, mert az előzőt én magam sem hittem
el teljesen. Nem probléma végül is nem színész vagyok csupán egy furcsa lány.
Yas észrevétele helyes, valóban nem vagyok jól valahogy fizikailag sem.
Kikészítenek az elvonási tünetek, a nővérem sincs jobban csak ő még képtelen beismerni.
Ő fog előbb szerezni valamit, ami majd segít nekünk, hiszen tudja, hogy én inkább harcolok,
máshogy csillapítom a drog iránti szomjamat, minthogy bármit tennék.
Mert makacs vagyok, Jayla Goodwin soha nem adja föl! Jayla Goodwin nem adhatja föl!
-Jól mondod nem vagyok az.
Yas lefekszik a kőre, eszembe jut, ha csak ennyit mondok bármire következtethet.
Valamiért többet kéne mondanom, ebből azt hiheti, hogy a családommal van baj.
Nincs velük semmi, remekül vannak... nagyon remélem.
Engem meg nem nagyon piszkálnak, megismerték már, hogy milyen vagyok, a féktelenségem és
az öntörvényűségem nem egyszer sodort már bajba.
Nem tetszik ez az új rendszer, nem kedvelem sem a Nagyurat sem az ostoba csatlósait, nem is
rejtem véka alá a véleményem. Nem csinálom, amit mondanak és ezzel nem egyszer jól
felbőszítettem őket. Többen is mondták, hogy nem tanácsos szórakozni velük.
Néha annyira megölnék egyet, puszta kézzel tudnám megfojtani annyira gyűlölöm mindet.
-Nem nagy bajok csak... mások , másoké. Mindegy.
Mondom végül, nem akarom a marhaságaimmal untatni szerencsétlent, aki pont engem talált meg.
Talán benne egy barátra találtam? Most nem igazán vannak barátaim, mindenkit ellökök magamtól.
Engem nem lehet szeretni, mert, aki engem szeret én azt leköpöm és belerúgok.
Ezt Ana mondta rám és nagyon igaza volt. Miért vagyok én ilyen?
Hirtelen Yasra nézek és megszólalok, halkan, de tudom, hogy hallja.
-Nincs nálad valamilyen gyógyszer?
Kérdem mohón csillogó jég kék szemeimet rámeresztve. A fekete szemfesték kicsit elkenődött, de
nem igazán érdekel. Talán legkevésbé a külsőm számít.

[~~Jael~~]

~~Jael~~

Van valami fura a lányban. Valami megfoghatatlan, amit nem igazán lehet elmagyaráznit, amit csak akkor érzel, hogyha ott vagy vele szemben és beszél hozzád. Hamisság, talán? Nem tudom. Szenvedés. Egyszerűen leírhatatlan. Szeretem az ilyen embereket, hiszen a jellemük, a gondolataik talányok, nem érthetem mit miért tesz, mivel nem is ismerem. És valószínűleg nem is fogom megismerni, miért engedne magához közel egy idegent? Miértbízna meg bárkiben is? Tékozló lány. Eltévedt, és már nem hisz abban, hogy valaki esetleg  a helyesútra terelné, erőt adna neki. Teljesen elveszett. Talán egy kis fény pislákol a távolban, talán az a kis fény elég hozzá. Bíztató mosolyt küldök felé, hogy oldjam a gyászos hangulatot.
A hideg kő egyre intenzívebben érződik bőrömön, libabőrös lesz kezem, alkaromra támaszkodva feljebb tápászkodok, hogy a hátamat ne érje teljesen a padló, de nem ülök fel egészen, félig még kényelmesen elnyúlva fekszek a taláromon.
Másoké? Mások baja? Vagy másokkal kapcsolatos, akiket nem ismerhetek? Mások baja… így belegondolva, miért érdekelné őt mások baja?Nem olyan típusnak tűnik aki készségesen meghallgatja a többiek problémáját. Nagyon kevés olyan embert ismerek, akik mikor azt kérdezik, „mi a baj?” teljesen önzetlenül ejtik ki a szavak, hófehéren, és nem csak azért mennek oda hozzád, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat, vagy ne tűnjenek bunkónak, esetleg másoknak szerezzenek információkat az állapotoddal kapcsolatban, hogy utána nevetve csámcsoghassanak a nyomorodon.
Az ember a világ legundorítóbb, legönzőbb, legszámítóbb lénye. Így volt ez rég, s így van ez ma is. Akárhányszor belegondolok, hogy az emberek hányszor hazudnak egymás szemébe, hányszor árulják el egymást, a gyomortartalmam lassan megindul a nyelőcsövem felé. Mindenki bűnös, ez tény, de a létet tetéző bűnöket nem tudom lenyelni.
Újra megszólal, a hangja most teljesen más, mint az előző pár percben. Nem csak a szavak lejtése, de jelentése is rossz előérzetet kelt, nem csoda hát, ha reflexből ülök fel a „gyógyszer” szó hallatán. Halál színe van.
-   A gyógyszer méreg. Ha fája fejed, menj a gyengélkedőre, ott ad a javasasszony valami bájitalt, vagy igyál egy teát. A mugli vackok nem hatnak a fájdalmadra… ami azt illeti,  azt hiszem a Te fájdalmadra csak Te  magad tudsz igazi gyógyírt - csendesen beszélek, magamhoz képest kicsit karót nyelten… ezt kell mondanom, apám megkívánná.
Mugli vackok… hangomból kihallatszik a hamiskás megvetés, nem gondolom igazán komolyan, de nem is hazudok. Kerülgetem a forró kását.
Jégkék szemei megijesztenek, a mélyén mintha valami mást is látnék… egy röpke árnyék. Félelem.
-   Elmosódott a szemfestéked- szűröm fogaim között alig érthetően, kisöpörve a lány arcából a haját, egy pillantást  vetek a kékségekre. Gleccserkék. Jégkék. Tintakék. Égkék. Halálkék. – Biztos jól vagy? – Kérdezem  meg igencsak nagy nyomatékkal, és távolabb csúszok tőle, hogy onnan is megszemléljem sápadt arcát.
Tényleg ijesztő a szemében bujkáló magány, az a kékes dac. Nem tudom, mit tegyek… legszívesebben menekülnék a bágyadt hangulattól,és úgy tennék, mintha minden olyan vidám, gondtalan lenne. Nem akarok másokkal foglalkozni… és mégis, itt vagyok. Nem moccanok, hanem próbálom kiolvasni szeméből a gondolatait, az érzéseit. Pedig ő csak egy eltékozlott lány. ÉS nem én vagyok az, akinek helyes útra kell terelnie, nem mindig nekem kell annak lenni. Egyszer gondolhatnék magamra is. Akkor lehet, hogy mindenki Odette-nek nevezne… az Odette olyan tisztelettudó, felséges név, kristálytiszta. Egy Odette biztos észre sem vette volna Jaelt.
Ha mégis, kinevette volna.
És én nem tudok nevetni mások fájdalmán.

Yas

A gyógyszer hatására felül, nem csodálom megmondom őszintén én már indulnék is érte. Durva dolgokra képes
a függő ember, tudom, mert annyi mindent tettem már, hogy hozzájussak valamihez.
Yas furcsán beszél olyan... merev lett. Mugli vackok! Ha tudná mennyit segítenek?
Nem gyógyszernek kell, nem kérdezhettem ugyanezt kokainnal vagy LSD-vel. Akkor elárulnám magam.
Ez is sok volt, ha nem látja rajtam a drog hatását, akkor nem is kell, hogy tudjon róla.
Keserűen felkacagok, mikor azt mondja, hogy cs én magam vagyok képes segíteni a bajaimon.
-Ugyan! Ha képes lennék segíteni magamon gondolod, hogy még ilyen lennék?
Kérdezem gúnyosan és végignézek magamon, nem tetszik a látvány. A metadontól sem lesz szebb az ember!
Közli, hogy elmosódott a szemfestékem, egy gyors mozdulattal lekenem és az ingembe törlöm.
Kisöpri az arcomból a hajam, bizalmatlanul nézek vissza rá.
Néha annyira elmondanék mindent, a drogokról, a nővéremről és a bajokról. Ki hallgatna meg?
Én nem igazán érdeklek senkit, rám hagyják a gondjaimat, amiket képtelen vagyok átlátni a heroin mocsarán
keresztül.
Segíteni kéne, a francba is!
Segíteni magamon, Anán.  Elvonó.
Nem bírnám, a zsigereimen érzem, hogy belepusztulnék és annyira még nem vagyok kétségbeesve.
Addig jó míg a tanárok vagy a javasasszony nem tud semmit, ezért nem fordulok meg gyakran a gyengélkedőn.
Látom magamon én is, biztosan nem maradna szó nélkül.
Olyan jó, mikor egy kicsit boldogabb vagyok, betépve lehetek csak igazán önmagam.
A régi önmagam nem szeretem, gyűlölöm a kislányt, akit csúnyán kihasználtak, az már nem én vagyok.
Yas megkérdezi jól vagyok-e. Bágyadtan mosolygok rá és megrázom a fejem.
-Fogalmam sincs. Talán jól leszek.
Próbálom nem észrevenni a szemébe a furcsa félelmet, nem sokan jönnek oda hozzám ilyen furcsán... kedvesen.
Számkivetettként nem érdeklek sok embert, akik jól ismernek azok sem jönnek szívesen a közelembe.
Azt mondják agresszív és kiszámíthatatlan vagyok vagy csak... meg nem értett.
Ez úgy hangzik mintha valami művész lennék, nem vagyok én senki.

[~~Jael~~]

~~Jael~~

Elhúzom a számat. Gyógyszerek.
Igazából …  óvodában egyszer az egyik kislány nagyon sokat hiányzott az oviból, és akárhogy fogattuk Lea nénit m baja van, csak annyit mondott, nagyon beteg. Egyik nap elkaptam a két óvónő beszélgetését a konyhában, amikot teáért mentem és… najó, bevallom, hallgatóztam,de nem ez a lényeg. Szóval, kiderítettem, hogy a lány anyja kint hagyta a nyugtatóit az asztalon, és Dorothy azt hitte, hogy cukorka, ezért megevett egy egész maréknyit. Mondanom sem kell, milyen hatással van annyi nyugtató egy öt éves kisgyerekre… Azonnal kórházba szállították és kimosták a gyomrát, szerencséje volt, mivel a nyugtatók nem a legerősebb fajtájúak voltak, ha egy Xanaxhoz hasonló gyógyszert eszik meg, valószínűleg aznap este meghalt volna. Egy-két bűbáj és egy bájital egyik napról a másikra rendbe hozza a túladagolást, de mugli módszerekkel jóval tovább eltartott, ráadásul elég nagy trauma érhette a kórházban, a betegek között. Szóval emiatt nem igazán szívlelem a gyógyszereket, tele vannak mindenféle idegen anyaggal, ésatöbbi.

Kacagás. Kezd kicsit ellenszenves lenni a lány…hidegsége, talán. Törökülésbe rendezem lábaimat, fejemet félre bólintva nézek rá, próbálok olvasnia gondolataiban, próbálom kitalálni mi lehet az ok, amiért gyógyszereket akar szedni, miért teszi ezt magával. Nem hiszem, hogy függő lenne…. mert, nem tudom elmondani miért,de így érzem. Annyira nem tudom elfogadni az igazságot, még ha az orrom előtt is van, annyira el akarok bújni, elmenni messze, ahol nincsenek gondok, nincs szomorúság, nincs élet. Nem bírom.
-   Egen. Az emberek sokszor nem veszik észre azt, ami az orruk előtt van, vagy csak nem akarják észrevenni. Nem fog más segíteni rajtad, sem a gyógyszerek, sem a gyógyszerek, sem én, csak Te. Nem tudok rólad semmit, de azt igen, hogy úgy ültél itt, mintha az egész világ súlya a te válladat nyomná. Gondolkodj. Tényleg így van?

Keményen beszélek, s nem tűrök ellentmondást. Nem szeretem az önsajnálatot, nem szeretem a nyilvános önsajnáltatást sem, és nem is hagyom szó nélkül. Béketűrő vagyok, de van véleményem, amit kimondok, s mélyen hiszek. Ennek a lánynak itt, csak egy pofon kell, ami észhez téríti, egy lökés a szakadékba, hogy utána megfoghasd  a kezét. És én örömmel taszítom a mélybe. Hallod, Jael, vigyázz, zuhanás! Készítsd az ejtőernyődet, és dobd ki a fölösleges  dolgokat, amik elnehezítenek. Dobd ki a bánatot, dobj ki minden érzést, ami nyom! Hajrá. Csak egy ugrásod van. mindenkinek egy ugrása van, de az olyan hosszú,mint maga az élet. Rajta hát.

-   Miért nem mondod ki, hogy szarul vagy? Bevallottad már magadnak? Mit érsz ezzel? Miért nem küzdesz? Ha nem küzdesz, nem élsz. Csak árnyék vagy.
Úgy tűnhet össze-vissza beszélek, és tulajdonképpen tényleg. De nem várhat másoktól, másfelől, a gyógyszerekről változást, mert  csak ő változathatja, állíthatja meg, lassíthatja le ezt a mókuskereket amiben kétségbeesetten szedi a lábait, s húzza maga után a szívét, a néhány milliméteres ínakon. Ez az ő harca. Nem tudok róla semmit, mint ahogy az előbb is mondtam, de azt hiszem ez ad bátorságot arra, hogy szemtelenül és affektálva a szájamat jártassam. Mert tudom, hogy nekem is pont egy ehhez hasonló észhez térítésre lenne szükségem. Nála még nem késő megpróbálni, de nálam…
-   Érted, mire akarok kilyukadni? Fel akarlak rázni a kábulatból.
Kábulat… pedig milyen kellemes is az, amikor nem tudod hol vagy, ki vagy, mikor és miért… kellemes, de megalázó és szánalmas. Szánalmasnak lenni pedig még a gyengeségnél is rosszabb.

Yas

A nyugtató kezdi elhomályosítani az agyamat, félelmetes mennyire szeretném most látni azokat a
jól ismert fényeket, amik ilyenkor jelennek meg.
Megkedveltem őket, olyanok mintha pillangók lennének csupa csupa fényből, hol vannak?
 Csak Yast látom, megijeszt, amit mondott.
Vannak problémáim, talán súlyosabbak , mint másoknak. Nekem kéne segítenem magamon, újra
olyannak kéne lennem, mint a drog előtt. Gondtalannak, gyereknek, boldognak.
Boldog. Nem voltam boldog, az egész életem el van cseszve attól kezdve, hogy a valódi apám
elhagyott és tizennégy éve felém sem nézett.
Dühösnek kéne lennem, de rohadtul nem vagyok az. Yas elgondolkodtat, furcsát érzek, nem jönnek
a pillangók, hogy elvigyék az összes rossz érzést és itt hagyják a mámort.
Bámulok magam elé, mint egy őrült. Csak egy kislány vagyok.
Nem vagyok az , aki lenni akartam, akkor régen, én akartam lenni maga a tökély, de nem lettem senki.
-Igazad van, valóban nem ismersz. Fogalmad sincs miket tettem, ha tudnád talán... megvetnél.
Nehezen keresem a szavakat, amiket eddig könnyű volt megtalálnom. Zavart lettem, két perc alatt
változik meg a viselkedésem. Jogosan gondolkodhat ki vagyok én? Magam sem tudom megmagyarázni.
A következő mondata feldühít, azért, mert minden szava igaz.
Becsukom a szemem aztán újra kinyitom, lássak már valamit basszus! Tudni akarom, hogy megőrültem,
tudni, hogy nem fogok megváltozni soha.
Értem, bólintok, segíteni akar. Nekem nem lehet segíteni, aki nekem segít azt én leköpöm és belerúgok.
Elfordítom a tekintetem Yasról, bár ne tenném, hallucináció meg kezdődött. Nem pillangó, nem is fény, hanem
maga a sötét félelem és rettegés. Sötét alakot látok, felém közeledik jobban megrémiszt, mint bármi.
A szívverésem felgyorsul, szédülök és iszonyat gyorsan kezdem szedni a levegőt. Remegni kezdek, csak nyugtató
 nem szabadna, hogy ilyen hatása legyen. Kábulat, ez az igazi kábulat az furcsaságnak csak a két szemét
látom, ezüst szemek, jeges tűz ég bennük. Közeledik, ha ideér megöl.
Halál. Istenem, én nem akarok meghalni! Élni akarok, rendbe akarom hozni az egészet!
Rémülten nézek Yasra, tudom, hogy nem látja nem láthatja.
Azt fogja hinni megőrültem, talán... talán tényleg így van.

[- Merészen mentelek maró magasztalástól!]

[A fösvény folyosóforduló]

Ágy alatt, fölött, mellett, sarokban, ládán, szöveten, hálón, csipkén s ajtóban… Sehol sincs! Létnyomát nem találom teremtménynek, legyen bárhol, de nincs itt, nem látom! Ártalmatlan, csápos, szőrös, ízelt lábú, undort keltő entitás, tébolyult sokszemű felszívódott, teste tán porrá omlott, elhervadt.
Holmijaim tucatjával áramlanak a padlóra, ágyam s ládám is felforgatva, nem foglalkozván azzal, ébredező szobatársamnak ezáltal kellemetlenséget okozok. Hisz mégis kit érdekel, megzavartam jellegtelen álmát?! Az ő hibája, biztosan az övé! Mindig is előszeretettel hangoztatta, mennyire undorodik rothadó gyémántomtól, s lám, most elérte, amit akart. Eltüntette, nyomtalan!
Ugyan szívem szerint nekirontanék kifaggatni, merre lehet obszidián aranyom, beérem azzal, hozzávágom a kezembe akadó legközelebbi dolgot az átváloztatástan könyvem képében, igaz, a célzással gondjaim adódnak, csak a baldachinos ágy egyik tartóoszlopát találom el. Igen, talán önző vagyok, ám lenne olyan, aki mást tenne a helyemben? Még Nekem is lehetnek gyenge pillanataim, még akkor is, ha nem mutathatok ki gyengeséget azáltal, bebizonyítsam felelősségtudatom teljes hiányát, ami nem így van! Vigyáztam rá, etettem, s most pedig megkeresem.
Állítólag nem tud semmit pókocskám legnagyobb irtózója, azt állítja, nem ő volt, nem irtotta ki, így kénytelen vagyok oktalanul, ám okkal okozott rumlit hátrahagyni, kutassak, keressek, nagyítsak és rátaláljak, hátha csak elkóborolt. Miértje természetesen teljes mértékben érthetetlen, skandalum! Még legyeket is fogtam neki egy-egy jól irányzott bűbájjal (mely nálam nagy önfeláldozást igényel, hisz irtózom tőlük), vagy amikor bájitaltan órán pakoltam zsebre ezt is meg azt is a rovar alapú hozzávalók közül.
Otthagyván minden cicomát csörtetek ki idegesen a hálóteremből, kis híján megbotolván padlóra rohasztott textilgáton, s még csecsebecséim hiányán sem akadok fenn. Klubhelyiségünk zegzugai is mentesek fekete angyalkámtól, hiába lestem zöldet, ezüstöt, feketét vagy vöröset, kereket, egyenest, görbét, selymeset, keményet, érdest, lágyat úgy téve, nem vagyok pániba esve. Para a helyzet, pókom elkóborolt, anarchizmusba fulladva kezdte meg lázadását eddigi szeglete ellen. S tán saját személyem ellen is. Teljesen érthetetlen, miért döntött úgy, útra kél, hisz mutattam már neki mindent. Tökéletes társaság unalmas história órákon.
Vergődve hagyom ott a klubhelyiséget, hátha folyosók nyitja kedvencem holléte. Különösebben nem zavar a nem is túl messzi lánccsörgés, bizonyára a Véres Báró tombol ismét. Nyűgöm forrása bárhol leledzhet, s meg is célzom az egyik páncélt. Tudom jól, Arabella szereti a sötét és hűvös helyeket, s biztos vagyok benne, az egyik leglehetetlenebb menedéket találta ki magának. A begyűjtőbűbájjal azonban egyenlőre gondjaim vannak, kénytelen leszek hát mugli módra kúszni a porban. Már épp emelném pálcát, hogy szétszedjem vele az egyik páncélt, mert hát ha én Arabelle lennék és elkóborolnék, egészen biztos, lovagnak álcáznám magam. Fejem zajra mégis oldalra kapom, az egyik folyosó felől érkező neszt hallgatva. Mintha valaki bajban lenne. Lehet, fogságba ejtette a Véres Báró! Mindig is gyanús volt nekem a fickó, teljesen egyértelmű, elmeháborodott. Lenne, ha lenne még elméje, ennek hiányában a lenyomat nyomtalan marad, most azonban lehet, mégis nyomot hagyna, amit én nem hagyhatok!
- Merészen mentelek maró magasztalástól! – sietek mámoros zaj irányába kivont pálcával, bárki is kerüljék bajba. S látom is tündérarcút, tanácstalanul tapadva sarokba, s ugyan Véres Báró sehol, még nem hinném, üres folyosók nem létező veszélyt jelentenek.
- Ihizééé… – motyogom tündérkének, végül megemberelve magam s tekintetébe pillantva.
- Nem láttad Arácskát? Eltűnt, nyomtalan. T.T – kergetem kérdéssel, elfelejtvén felvilágosítani, Arabella mégis ki lenne. Pálcámról megfeledkezek, de mégis kit érdekel lényegtelenül lényeges lelohadás? Tündér csak tudhatja, hiszen sokadéves, neki már mindent tudnia kell, mi kastélyban történik!

Szokásos szombati nap. Nincs tanulás, mindenki azzal foglalkozik, amivel szeretne. A napi tervem: a mágiatörténelem tanulmányozása. Unalom. Tudni kell hogy honnan érkezel, hogy hogy keletkezett a társadalom, amelyben élsz és minden, ami a múlttal kapcsolatos. Csak akkor ismered jól magad, ha tudod a történetedet.
A klubhelyiség egyik kényelmes, a míves kandallópárkánnyal szemben álló, faragott székben foglalok helyet. Már vagy másfél órája ülhetek ugyan abban a pózban: lábak keresztbe a térdnél, könyökök a szék karfáján, az egyik kezem egyik gesztenyebarna hajtincsemet babrálja, a másik pedig az ölemben fekvő, mágiatöris könyvet támasztja. Épp az eretnekmozgalomról, pontosabban a mostanisták és a pauliciánusokról szóló fejezetet olvasom. Szőrnyűnek találom az egész részletet. Szinte megborzadok tőle.
 - Húsvétkor áldozati ajándékaikba keverik egy gyermek vérét és úgy küldik szét a híveknek? A szekta követői az éj leple alatt titkos találkákra gyűlnek össze, ahol tulajdon anyjukkal lépnek vérfertőző nászra, és ha egyiküknek gyermeke született, a kisbabát körbedobálták, s akinek a keze között meghalt, abból lett a szekta vezére? - kérdezem magamtól undorral a hangomban. Grimaszolok. Egyre jobban és jobban unom a leckét.
- 1187-ben a veronai zsinaton III. Lucius páp... - még be sem fejezem a mondatot, amikor két lány röhögcsélve jön le a hálókörletekből a klubhelyiségbe. Dühösen becsukom a könyvet, majd fittyet sem hányva rájuk elkezdek játszani a körmömmel a könyv kemény borításán. Észlelem, hogy észrevettek és azt is ahogy lassan, kínosan abbahagyják a röhögést. Nem nézek rájuk, de hallom, ahogy susognak. Tulajdonképpen nem is érdekel. Egyszer azt mondták nekem, hogy addig egy senki vagyok, amíg el nem kezdenek rólam beszélni. A kifelé vezető ajtó irányába mennek, én meg ugyan olyan közömbösen bámulom a semmit, mint eddig. Érzem magamon a tekintetüket, és ez idegesít. Igaz, ha nyugalomra vágytam volna, akkor a könyvtárba kellett volna mennem, de ott... A légkör nem olyan, mint itt. Meg biztos, hogy a abbam helyiségben többen vannak, mint a kőajtó mögött rejtőző terem, hisz a könyvtárban nem csak mardekáros diákokkal, hanem a többi ház tanulóival is találkoznom kell. Ahhoz meg kinek van kedve, főleg, ha tanulni akar.
A kandallóban égő tüzet nézem. A táncoló lángok és a pattogó parázs hangja szinte megbabonáz. Azon gondolkozom, hogy milyen könnyű megégetni magunkat, és hogy mennyire fáj a sérülés. Ez olyan, mint az élet. Vigyázni kell vele, különben megsebesülhetsz.
Elhessegetem a gondolataimat, majd felállok. Egy kis pihenésre vágyok, így hát ugyan azt teszem, mint azok a lányok, és a kifelé vezető kőajtó irányába indulok el. Egyenesen haladok a folyosón, készen arra, hogy a könyvtárba menjek, és visszavigyem a szenvedéseimet okozó könyvet, majd valahol a birtokon pihentessem az agyam, észreveszek egy nyolclábú, fekete szőrös valamit. Az agyam rögtön riaszt. Tudom, hogy mi az, csak nem akarom elhinni. Az egyik legnagyobb félelmem... Az a valami, amitől úgy rettegek, mint egy kisgyerek a sötéttől. És pont ezen a helyet. Nem messze a Mardekár ház klubhelyiségébe vezető folyosótól. Ez a hetedik évem a Roxfortban, de még egyszer sem találkoztam egy ekkora undormánnyal itt. Eddig!
Ösztönösen hátraugrok. Látom, hogy nem mozdul. Ott áll mint egy szobor, és meg sem moccan. „Ha nem halt meg, akkor most elintézem” szólalok meg magamban, és csigalassúsággal a pálcámhoz nyúlok. Előveszem és a fekete bestiára szegezem. Már azóta azon jár az eszem, hogy hogy fogom kivégezni, mióta megláttam. Arra gondolok, hogy talán simán lekicsinyíthetném reducio-val, majd kegyetlenül eltaposhatom, de attól tartok, hogy a kicsike megmozdul és a végén még elvesztem szem elöl. Plusz eszem ágában sincs bepiszkítani a cipőm talpát egy ilyen ocsmány, visszataszító külsővel rendelkező fenevaddal. Végül az evapores mellett döntök, hisz azzal nem pusztítom el, és remélhetőleg soha többé nem látom viszont.
Már kész vagyok kimondani a varázslatot, amikor a 8 láb egyike megmozdul. Visszarántom a kezem és felsikítok. A bestia sarokba szorított.
Kétségbeesetten kiutat keresek, amikor meglátok egy szőke hajú lányt. A kinézete elárulja, hogy háztársam, de nem hiszem, hogy ugyan abba az évfolyamba jár, mint én. Arca éretlenebb, mint az enyém és a korombeli lányoké. Megszólal, és sikerül elvonnia a figyelmemet a szörnyecskéről.
- Láttam-e? Arácskát? Eltűnt? Nyom nélkül?- válasz helyett kérdezek vissza mindenre, ami csak az agyamig jut el. Attól függetlenül, hogy nem nézek az undormányra, még ott él és félelemben tart a gondolat, hogy az a valami még életben van. A lányra pillantok és fogalmam sincs, hogy miről motyogott, de összeszedem magam, majd próbálok válaszolni.
 - Nem tudom, hogy ki ez az Arácska, és kötve hiszem, hogy találkoztam volna vele, de, ha most megbocsátasz... Más dolgom is akad, ugyan is ott... - idegességgel, mely eléggé jól hallható fogalmazom meg a mondatomat, majd vetek egy pillantást a helyre, ahol eddig a félelmemet okozó lény állt. Érzem, hogy a pánik úrrá lett rajtam.
- Szent Merlin, eltűnt!
Rémülten elkezdem fürkészni a folyosót. Háromszor is körbefordulok, véletlenül se lepjen meg. Csak remélni tudom, hogy a nyolclábú megunta a félelem rohamomat és jó messzire ment.

Bájitaltan után lepakoltam a szobánkban majd a könyvtár felé vettem az irányt, hogy begyűjtsem a szükséges könyveket a házi dolgozatomhoz. Tudtam, hogy baromira jól kell megírnom, mert, ha ez megint csak E lesz, akkor szégyenemben levetem magam a csillagvizsgálóból. Pitonnál képes voltam V-ket és K-kat írni, Foley-nél meg még az elfogadhatót is nagyon nehezen préselem ki magamból. A fene esne belé!

Kicsit lerövidítettem az utat egy kárpit-titkos lépcső-portré titkos folyosóval, amit még másodikban fedeztünk fel Cecilé-vel. Mardekár-mentes átjáró volt – ez akkoriban jól jött -, mert a klubhelység mellett volt az a bizonyos nagy, barna faliszőnyeg, ami a szűk kis folyosót rejtette. Miután kibukkantam a portré mögül még jó sokat kellett mennem, bár a sulinak ezt a részét betéve tudtam. Hiszen mint lelkes könyvtárlátogató, rendszeresen bolyongtam errefelé.  

Lépteim csak úgy vízhangoztak a kihalt folyosón, nem sokan jártak ilyenkor errefelé, hiszen a legtöbb diáknak órája volt. A hatodikos hugrásoknak éppen jóslástan. A mai napig áldom az eszem, hogy elvetettem ama csodálatos ötletemet, miszerint nekem feltétlenül ismernem kéne a jövőmet. A többiek izgalmas beszámolóiból, abból, hogy a házijukat hasra ütésből írják, és a néhány alkalomból, amikor volt szerencsém összefutni Kamuwney-jel éles eszűen megállapítottam, hogy a rúnaismeret sokkal hasznosabb tantárgy.

Egy világosabb folyosóra fordultam be, ami sokkal tágasabb is volt az előzőnél. Még két kanyar és végre ott vagyok! Gondolatban összeszedtem, hogy milyen könyvekre lesz szükségem. Kapásból öt lehetséges példány eszembe jutott, na meg az is, hogy valószínűleg ma kihagyom az ebédet, ha ezt még be akarom fejezni. A bevezetőt megírtam, szóval már csak negyven centi szöveget kellett kiszenvednem magamból. Jaj, remélem maradt még abból a mályvás kekszből, amit még a szünetben vettem!

Reménykedve túrtam bele a táskámba, majd mivel a sok pergamen miatt nem tudtam rendesen kotorászni, ezért kisétáltam az egyik földig érő portré elé, majd leraktam a táskám a földre és fölé guggoltam. Kérlek! Kérlek! Kérlek!
- Mond, hogy nem zabáltam fel! – motyogtam, miközben egyesével kiszedegettem a fehér páva-toll pennáimat.

- Hogy mondta? – halottam meg egy vékony hangot a fejem fölül.

Ijedten pillantottam fel, de csak az a galléros okostojás szólt hozzám a képről. Már máskor is volt szerencsém őt hallgatni, mindig, amikor elhaladtam mellette megpróbált szóba elegyedni velem. Az elején még kedvesen bólogattam a kioktató tanácsaira, majd később ráunva erre, mindig úgy tettem, mintha nem hallanám.
- Ne haragudjon, nem magához beszéltem – motyogtam neki, majd visszafordultam a táskám felé. Nem is hallottam a közeledő léptek zaját.

"A jó emberi kapcsolatok elengedhetetlenek a mosolygós élethez."

A mai napom egész érdekesnek bizonyult. Először is a kispárnám egész este bújócskázott velem, mert akárhányszor csak felkeltem mindig más-más helyeken bukkant fel csak éppen a fejem alatt nem volt megtalálható. Talán pontosan ennek köszönhetem, hogy kényelmetlen éjszakám volt, ami miatt ma is pontosan ugyanolyan mosott rongynak érzem magam, mint az utóbbi egy-két héten.

A második furcsaság pedig, hogy összefutottam Clyde-al és szokatlanul kedves volt velem. Eleinte egy parányi szikra égett bennem, hogy igen, itt van az idő és vissza akar kapni, de nem kellett túl sok idő, amíg leessen, hogy mindösszesen azért állt szóba velem, mert nincs körülöttünk senki. Hiszen ha más ott van a sárvérűek nem léteznek a legtöbb ember számára, mert még bajba kerülnek. Ha valaki ráírta volna Clyde csomagolására, hogy egy naiv beszari alak, akkor biztos nem jártam volna vele, egyszerűen nem tudott ellent mondani a szabályoknak. Mégis volt benne valami, ami megfogott, amiért ennyire hiányzik még mindig, bárcsak visszatekerhetném az időt és azt a keveset is, amit nélküle töltöttem vele tölteném. Ahhh ez teljesen úgy hangzik, mintha még mindig odalennék érte, pedig nincs így, csak szeretek agyalni..

A folyosókon bóklászva szinte biztos voltam benne, hogy nem találkozok ismerőssel, ami előnyömre vállt, mert most nem volt kedvem semmiféle eszmecseréhez egy-egy házifeladat megvitatásához – manapság csak erről tudnak velem beszélni, minden más témáról való kommunikáció ki van zárva. És hogy miért voltam ilyen biztos, hogy nem találkozok ismerősökkel? Valójában olyan lehetetlen helyeken jártam, ahol valahogy képtelenség emberekre bukkanni. Ezek a helyek egyáltalán nem tiltottak, csak éppen veszélyesek a koruk miatt. A falak omlóban voltak, a dísztárgyak, amelyek egykoron ragyogtak most elvesztek a porban, arról pedig ne is felejtkezzünk el, hogy sehol nem voltak képek. Innen elvitték őket, csak egy-egy régi, kihalt kép volt a földön, amelyekre már soha nem tértek kacagó, vagy éppen búskomor varázslók vagy boszorkányok. Miután meguntam a régészeti feltárásnak nevezett sétámat, egy mások által sokkal kedveltebb folyosóra tértem. Egy kedves ismerős volt még rajtam kívül itt, de kétlem, hogy észrevett volna, mert éppen kutatott a táskájában valami után, de én ügyet sem vetve rá elindultam felé.

- Szia Dan! - üdvözöltem hatalmas mosollyal az arcomon. - A legutóbbi LLG óra óta nem is láttalak, azaz sokkal régebb óta – javítottam ki magam, mert elég beteges időszakomat éltem az elmúlt héten, így Madam Pomfrey társaságában töltöttem pár napot. - Miújság? El sem hiszem, hogy kibírod ezt a képet – mondtam, majd a képre néztem – már meg ne haragudjon, de egyszerűen idegroncsot csinál belőlem a hülyeségeivel!
Amint kimondtam a mondatot a kép egy sértődött „ohh, micsoda szemtelen kölyök” mondattal eltűnt, amit igazából nem is bánok, mert egy kicsit meg is bántam, hogy ilyeneket mondtam. És nem azért mert szerintem szemtelen voltam, hanem sokkal inkább attól tartottam, hogy szócsatába kezd, amiben pedig minden bizonnyal én maradtam volna alul.

A nevem hallatán majdnem hátraestem, úgy megijedtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy ki és mit akar tőlem, aztán hátrafordulva megláttam Euphemia szőke tincseit és mosolygós arcát.
- Uh, a szívbajt hoztad rám, Euph.

Visszamosolyogtam rá, majd ezzel a mosollyal az arcomon ismét a táskám felé fordultam, de szomorúan kellett konstatálnom, hogy az a keksz bizony eltűnt. De legalább a kép is, hála szöszi háztársamnak. Grr, kimondottan irritáló egy hapi, valami középkori varázslóféleség.
 
Egy sóhaj kíséretében felálltam majd lesimítottam a szoknyámat és Euph felé fordultam.
- Igen, jó régen találkoztunk utoljára. Velem nem sok történt azóta. És veled mizus? – kérdeztem mosolyogva, majd tettem egy lépést a könyvtár felé. Nagy volt a kísértés, hogy leálljak Euphemiával dumálni, de tudtam, hogyha megteszem, akkor éjszaka dekkolhatok majd a könyvtárban egészen addig amíg ki nem küldenek. Hmm-hmm…

- Merre felé tartasz? – Hátha ő is oda megy, akkor leckeírás közepette is tudunk egyet beszélgetni. Igazából mindig is kedveltem Euph-t, ráadásul már régen sikerült így összefutnom vele, mert ugye egy rohanós szünet az nem ugyan az, mint amikor ráérősen beszélgethetek vele.

Megigazítottam a vállamról lecsúszó kardigánom, majd megint a könyvtár felé sandítottam. Jó lenne már elkezdeni ezt a bájítaltant, mert ha ma nem csinálom meg, akkor soha. Na, jó holnap is meg tudnám csinálni, de akkor megint tök lelkiismeret furdalásom lenne, hogy nem csináltam meg ma ráadásul kapkodnom is kéne, mert tuti, hogy holnap egy csomó átváltoztatástan házit kapunk.

- Nem lenne kedved beülni velem a könyvtárba? Még nem írtam meg Foley-nak a bájitaltant – magyaráztam. Miközben a válaszra vártam, félig a könyvtár felé fordultam, majd vissza Euph felé. – Mi lenne, ha kihoznám a könyveket, amikre szükségem van és leülnénk valami nagyobb ablakba? – vázoltam egy hirtelen jött alternatívát majd kicsit körbe pillantottam és a folyosó végén egy is láttam egy túl nagynak nem mondható ablakpárkányt, amin azért kényelmesen el lehetett férni. – Például oda – böktem arrafelé. –Persze csak, ha ráérsz. Nem akarlak feltartani.

Sosem gondoltam volna, hogy a prefektusi poszt nekem való. Egyszerűen túl unalmasnak és idegesítőnek tartottam a feladatot, miszerint szabályt szegő diákokat kell keresnem, akik annak ellenére, hogy tudják, takarodó után tilos elhagyni a halókörletüket, mégis megteszik. Amikor megkaptam a kinevezést csak azért örültem, mert ez azt jelentette, hogy én megtehetem majd azt, amit az iskola diákjainak nagyobb részének nem szabad. Ezen kívül bevallom, mindig is kíváncsi voltam a híres prefektusi fürdőre.

Az első pár este az elképzeléseimnél is unalmasabban telt, de amikor már rajtakaptam pár, nálam kisebb diákot a folyosókon kóborolni, majd az egyik Professzorhoz vittem őket, rájöttem, hogy ezt a dolgot mégis nekem találták ki. Élvezet volt számomra beköpni a kicsiket, emellett büszke voltam magamra, hogy jól végeztem el a feladatomat.
Az idővel persze megtanultam, hogy Prefektusnak lenni nem csak azért jó, mert rajtakaphatok pár csínytevőt, hanem azért is, mert esténként a folyosókon a nyugalom és a csend uralkodik, ez pedig elég kellemes környezetet nyújt az embernek, ha az egy kis békére vágyik. Ilyenkor nem csak a szavamat, de még a gondolataimat is hallom, annak ellenére, hogy mostanában egyre kuszábbak. A fejemben zűrzavar uralkodik, túl sok dolog történik körülöttem, túl sokat kell eltitkolnom, nagy a nyomás rajtam, főleg azért, mert nemsokára eljön az a pillanat, amikor a nagy próba elé állítanak. Nem akarom elszúrni, mint Bianka, mert nem szeretnék kikerülni a családból, azonban ölni sem akarok, viszont nem hiszem, hogy sikerülni fog Richardként elintézni a feladatot, hisz én Nolita vagyok és nem a bátyám, én lány vagyok, ami valamilyen szinten hátrányt jelent. Nem vagyok olyan erős, gyors és ügyes, mint Richard, de persze ez nem jelenti azt, hogy semmi esélyem megnyerni a családi ékszert és kivívni a rokonaim tiszteletét. Csupán annyira hihetetlennek tűnik, hogy én, aki még Bianca-nál is elkényeztetettebb vagyok, sikerrel fogok járni. Persze azt se hagyjuk ki, hogy Bia egy hülye, aki inkább lemond a nevéről és a famíliája híréről, minthogy kivégezzen egy embert. Nekem ennél sokkal fontosabb a családom, én azt se hagyjuk ki, hogy én kitartóbb vagyok a nővéremnél.

A próbán kívül ezer más problémám is van. Például aggódom a bátyámért. Azt hallottam, hogy Debby megszülte a gyerekét, azt a kis fattyút. Inkább elvetette volna… Ha azt gondolta, hogy a babával vissza tudja csalogatni Richardot és magához tudja láncolni, akkor ő is egy nagy naiva. Hogy gondolhatja azt, hogy a bátyám leleplezi magát és nyilvánosságra hozzá, hogy nem végezte el a feladatot, amit kapott emellett még hazudott is a családjának azért, hogy vele legyen? Még ha igazán szeretné is a nőt… De őket már semmi sem köti össze. A babát kivéve természetesen.

Debbyre visszatérve mindig az jön eszembe, hogy vajon mit csinálok, ha én azt a feladatot kapom, hogy végezzek Noel-lal. Azt hiszem, erre képtelen lennék, még úgy is, hogy megbántott és széttörte a szívemet. Amikor arra gondolok, hogy Richard azt tanácsolta, felejtsem el, mert úgysem érdeklem, felébred bennem a düh és méregként árad szét a testembe, de kötve hiszem, hogy ez elég lenne ahhoz, hogy képes legyen végezni vele. Túlságosan is szeretem… szerettem, ahhoz, hogy képes legyek kioltani az életét. Nem, a düh tényleg kevés lenne, ehhez jobban meg kell utálnom…

[Nolita Grosiean]

Nolita Grosiean

Nocsak, a kis Lita, mint prefektus. Nekem ez miért tűnik egy kicsit ironikusnak? Ja, most már tudom! Saját maga se tudja betartani a szabályokat, nemhogy még másokkal tartassa be. De a mondás is úgy tartja, hogy: „Kurvából lesz a legjobb feleség.” . Talán mára felnőtt annyira, hogy a bajkeverő komisz lányból tényleg egy kitűnő munkát végző prefektus váljon. Egyszer biztos arra is megér, hogy komoly párkapcsolatra tegyen szert.
Aj, Noel mi van veled? Te még mindig bele vagy zúgva a kis Litába? Ez a lány tönkre tesz engem idegileg, hogy még mindig szeretem. Most is meglátom és a biológiai reakciók egyből fellángolnak bennem és nem tudok rajtuk uralkodni. Meglátom, és egyszerűen nem érdekel semmi más gondom -már pedig van elég-, nem foglalkozok semmivel, még a tanulás se frusztrál. Egyszóval ilyenkor megszűnik körülöttem a világ és csak ő létezik számomra. A bennem lakozó összes érzés kiváltódik belőlem, amikor csak valamilyen módon eszembe jut vagy ha csak meglátom: düh, szenvedély, szerelem, szeretet, játékosság, gyűlölet…

Háttal áll nekem a folyosó túl oldalán. Csak ketten vagyunk és, ha van egy kis szerencsém, akkor már mindenki nyugovóra tért. Itt a remek alkalom, hogy a bosszús szétválásunk után végre újra szóba elegyedjünk. Bár, nem hiszem, hogy tudunk normálisan beszélni egymással, ahogyan őt ismerem, ahhoz ő túl dacos és hiú.  De egy próbát megér, hiszen nem várom el tőle, hogy ismét a karjaimban landoljon –persze nem mondom azt, hogy nem örülnék neki, de azért valamilyen szinten megértem én az ő kis dühét irántam-, csak azt szeretném, hogy ismét barátok legyünk. Nekem szükségem van egy olyan emberre, akiben bízhatok és még normális tanácsokkal is el tud látni, ha valamilyen gondommal hozzá fordulok, nem úgymint a drága testvére, Richi. Na, ő nem tud normális tanácsokat adni az embernek. Sőt, inkább nagyobb bajba keveri az illetőt, mint sem segítsen rajta. De ettől függetlenül ő a legjobb haverom.
„Te jó ég! Mennyi közös élményem van ezzel a csajjal!”- hasít belém a fájó gondolat és most furcsán érzem magam, hiszen én voltam a rossz ebben a szituban és nekem kellene a legkevésbé siránkoznom azon, hogy visszaszeretném csinálni az egészet, főleg úgy, hogy ő már túl tette magát ezen az egészen. Mondjuk ezt annyira nem akarom elhinni. Ismerem elég jól és tudom, hogy ez csak álca nála. Hiába a sok pletyka, hogy hány sráccal járt illetve kavart azóta, hogy mi egymástól eltávolodtunk.
De miért kellett őt egy pillanat alatt eldobnom magamtól? Nem gondolkodtam tisztán. De miért utólag kell rájönnöm, hogy én attól is jobban szerettem, mint ahogy én azt kimutattam. Utálom ezt a kettős érzést!!! Mit is akarok én??? Valaki segítsen ezen a gondomon, mert így nem tudok a többire koncentrálni.

Kár is hisztiznem ezen, mert ez csak a múlt, ami szép és jó volt, de ennyi. Pont. Vége lett és, ha újból megpróbálnánk, akkor se működne minden ugyan úgy, mint annak idején.
De talán valami teljesen újat ki lehetne hozni belőle. Vagy nem? Na, de Noel, mi ez a bizonytalanság? Ez egyáltalán nem vall rád. Puhulsz, te srác, de nagyon. Embereld meg magad és próbálj valahogy szóba elegyedni a kis csajjal. Mentsd, ami menthető és ne törődj azzal, hogy már réges rég késő.

-Lám-lám miből lesz a cserebogár? A kis Litából prefektus? Most csak viccel velem ez az iskola velem, ugye? –ez az. Mentsd, ami menthető. Jól megcsináltad Noel.
A kissé hangosabbra sikerült szavak visszhangzottak a folyosón (és a fejemben, hogy miért is voltam ilyen hülye? Erre akarom alapozni az új kapcsolatunkat?), de talán nem lesz belőle semmi bajom, hiszen úgyis a prefektushoz beszéltem, vagy nem? Csak azért szurkolok, hogy csak most az egyszer jó kedvében találjam és ne kezdje litániával a beszédét, hogy én milyen mocskos egy dög vagyok és, hogy engem mennyire is utál.