+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Folyosók
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Folyosók  (Megtekintve 9775 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 12. 07. - 00:38:09 »
0

A déli szárny folyosói...
Naplózva

Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 07. 04. - 21:06:26 »
+1



Rejtett mosollyal sétálok a déli szárny végtelennek tűnő folyosóin. Mintha csak ismételten prefektus lennék, mint pár évvel ezelőtt. Akkor még a többi éretlen diák ki mert kezdeni velem, a bátrabbak közül, még ki is álltak ellenem, de most, ma, ezentúl egyik diáki sem meri majd megkérdőjelezni ténykedéseimet, parancsaimat. Mert félnek. Félnek attól, hogy egy halálfaló vagyok, félnek attól, hogy megkínzom őket, félnek attól, hogy bántódásuk esik. Pedig micsoda botor viselkedés ez. Ha tudnák, hogy mit tehetek és mit nem... Természetesen nem azt mondom, hogy hajuk szála sem görbül, de csak ők maguk ringatják magukat abba a hitbe, hogy bármikor rájuk üvölthetek, és egy zöld fénycsóvát követően, eltávoznak az élők sorából. Súlyosan tévednek, hiszen ki volt kötve, hogy semmi gyilkos-átok, hiszen még ha az egész minisztérium is a Nagyúr hatalma alatta van, nem szabad tömeghisztériát keltenünk. Az embereket jobban megrémiszti a lassú, csendes rettegés, mint a nyílt gyilkolászás. Így, csendben kételkedést, és rettegést keltünk az emberek között, illetve előteremtjük a bizalmatlan világot. Ha nyíltan fellépnénk a varázslótársadalom ellen, harcba szállnának velünk, de így nem. Hangtalanul pusztítjuk belülről.

Elegáns léptek koppannak alattam, ahogy haladok előre. Lassúak, de nem is sietek sehova. A kihalt folyosó csendje zene füleimnek, ez azt jelenti, senki nem kószál, avagy mindenki nyugodt - illetve fél kimerészkedni. Találkoztam pár járőröző prefektussal, de nem különösebben szenteltem rájuk a figyelmem, csendben elhaladtam mellettük, hadd végezzék a dolgukat.
Ahogy elhaladok egy-egy ódon ablak előtt a Hold fénye megvilágítja egyszerű öltözékem. Érdekes, de nem talár volt rajtam. A talár nem az én műfajom, gyermekkoromban is rühelltem, most sincs másként. Egy elegáns -ám egyáltalán nem öltönyszerű-, fekete nadrágot viseltem, illetve, egy ugyanolyan színű inget, melynek az utolsó két felső gombja, lelógott, mintsem, hogy tartsa a ruhadarab másik oldalát. Nem éppen tanári viselet, de nem is vagyok tanár. Én kijárhatok az iskolából, természetesen előzetes bejelentéssel a tanári kar fele, mai persze nem muszáj őszintének lennie...

Kellemes idő van a kastély falai közt. Mintha csak a meleg nyár és a kissé hűvös ősz átmenetének az ötvözetét idézné, igazán nyugtató hatású...
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 07. 04. - 21:32:15 »
0

    





Nem értem, komolyan nem értem, hogy Charlotte Bronte hogy volt képes egy ilyen könyvet megszülni. Annyira, furcsa. Hogy tud Jane Eyre beleszeretni egy randa férfiba aki ráadásul faragatlan fráter is vele szemben? Na jó azért Rochester számlájára írható az az őszinte monológ, amivel bevallja az érzelmeit, de akkor is, végig hazudni a szerelmének főleg egy másik nőről... tiszta nevetséges.
Az ötszázadik oldalt túllapozva pedig a történet még kiábrándítóbb és egyben izgalmasabb. Nem, ilyen biztosan nem történik meg a valóságban. Ezt még a muglik is tudják. Azaz, biztosan, gondolom... de hogy mégis ilyet kitalálni.
Komolyan mondom el vagyok halva. Mióta volt merszem beiratkozni az egyik londoni könyvtárba, ami történetesen a mugliké, egész szép olvasmányélményt halmoztam fel. És bizony a legújabb szerzeményem is itt csücsül a maga hétszáz oldalas terjedelmével az ölemben, amit, nos a maradék kétszáz oldalt szerintem még ma este felfalom. Úgysem lesz jobb dolgom, tekintve hogy Yolandával még most sem állok szóba a viselkedése miatt a többieket meg úgysem érdeklem.
Házi feladat vagy beadandó anyag meg az első hét második napján aztán nincs. Szóval így még szinte olyan az érzése az embernek, mintha a nyár tartana és azt csinálhatnánk, amit akarnánk. És így is lenne, ha a Roxfort is a régi lenne.
Mióta megvan ez az aranyvérű megkülönböztetés furcsa a dolog. A félvérek aranyvérűnek tekintenek minket vélákat, az aranyvérűek meg félvérnek. Igen, velünk senki sem számolt, de ez talán inkább Yolandát izgatja, engem egy csöppet sem.
Most nem egy hanem két sötét pillantást kapok naponta a folyosón. Na és? Ezek után sem fog érdekelni a dolog, bárhogyan is töri magát a tanári kar ezen.
A kezem finoman simít végig a régi, sárgás papíron, amint újabb oldal következik és újabb betűk tűnnek fel folytatva a történetet, ám én mindössze csak lehunyom a szemem. Nem akarom tudni a folytatást. Inkább csak összecsukom a kötetet, de az bal kezem mutatóujja benn marad jelezve a helyet ahol félbehagytam az olvasást és az orromhoz emelve mélyen beszívom a régi könyv illatát. Annyira.... jó.
De mindössze idáig jutok el gondolatban, mert léptek zavarnak meg. Nem mintha aggódnék hogy bárki is észrevesz a beugróban, ami az egyik legtökéletesebb zug az egyik halovány fényt áteresztő ablak mellett amely tökéletesen elég az olvasáshoz, de... azért mégis érdekel hogy ki tévedt erre. Mert ha tanár vagy prefektus az, noha éppen nem hágok át semmilyen szabályt mégsem lenne ínyemre.
Ezért lassan és óvatosan lesek ki, aztán pár percig fókuszálva az érkezőre, ledöbbenek. A szívem a torkomban kezd dobogni, és a szemeim kitágulnak. Még pislogni sem merek. Félek, ha lehunyom a szemem, az idegen eltűnik és megint csak a hallucinációra foghatom hogy látni véltem.... Őt.
De most... most mintha tényleg itt lenne, tényleg Ő lenne.... Lehetséges ez?
Ajkaim lassan kinyílnak és a benn rekedt levegőt reszketegen fújom ki, miközben felállni próbálok hogy még többet még jobban lássam az idegent. De a lábaim is remegnek. Mi a fene történik velem?
A könyvet már nem is érzékelem, ahogy a kezeimet sőt az ujjaimat sem, de az lassan jut csak el a tudatomig, szinte csigalassúsággal hogy a hangos koppanás a földre lehulló kötettől származik. Mégsem kapom fel, ahogy azt más esetben tenném. Nem, most csak Rá szegezem a tekintetem noha tudom, most már biztosan észre vesz...
-Luc... -
A hangom megbicsaklik, a szemeim elfutják a könnyek, de nem hagyom lecsordulni őket...
- Ez nem lehet igaz....-
Ha lenne erőm, megráznám a fejem és hangosan ordítanék, pedig most tényleg semmilyen gyógyszert nem vettem be. Pedig ez az egész arra emlékeztet, mikor régen történtek a látomások, egészen a Mungóba kerülésemig... ahol Ő is ott volt... De hogy lehet most itt...? Ő meghalt..., hát akkor?
A kérdéseimre persze nincs magyarázat, sőt... de ettől függetlenül mégsem merem a másikat szem elől téveszteni. Mert olyan ez, mint egy álom... csak nem tudom hogy jót ígér-e vagy a lehető legrosszabbat.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 07. 05. - 09:40:19 »
+1


Van egy visszatérő álmom...
Álmok? Badarság.


Vajon minden éjszaka álmodunk? És ha igen, mi határozza meg, hogy mit? Mi befolyásolja? Érzelmek, vagy az agyunk irányítja?
Mindig is úgy gondoltam, hogy az agyunk. Egészen mostanáig... A félelem érzelem. Ami eluralkodik a gyengéken, az erőseket pedig hátulról támadja. Álmukban.
Kétséges, az alakok kiléte az álmomban. Egy sötét teremben játszódik, egy króm lámpa lóg le a mennyezetről, alatta a két alak. Arcuk nincs, csupán annyit tudok, az egyik férfi, míg a másik nő. Veszekednek. Nem hallom min, csak látom rajtuk. A percek múlásával a veszekedés egyre hevesebbé válik, gesztikulásaik nagyobbakká válnak. Mindkettejükön érződik a fájdalom, düh, és elkeseredés. Bár nem hallom, de ordítoznak. A feszültséget vágni lehet, s a következő pillanatban a nő a földre rogy, s remegve zokog, majd eltűnik a kép, és pedig izzadva ébredek az ágyamban.


Talán már befordultam volna a lépcsőfordulóba, ha meg nem hallok egy tompa puffanást. Eleinte csak megállok a folyosó közepén, és csak figyelek. Egyenlőre nem tudom pontosan, honnan jött a nesz, így lassan körbenézek, de még mindig semmi. Már nyúlnék a bal alkaromhoz, de meghallok egy suttogó, lágy, talán remegő hangot. Egy név. Luc.
A hang irányába fordulok, és már szólalok meg:
- Elnézést Höl... - de magamba fojtom a szót. Elakad. Ajkaimat összezárva csak felmérem az ablak beugróban kuporgó lányt. Két tény miatt nem fejeztem be a saját mondatom, ami igazán nem vall rám.
Sose csodáltam még meg nőt, míg most. Természetesen arckifejezésem nem változik, de belülről őrjöngök. Ez a lány nem kívánatos, nem szexi, nem szép. Ez a lány gyönyörű.
A másik kiváltó ok, az, hogy a lány könnyezik. Nem nehéz észrevenni a Hold sugarában üldögélő kék szempárban. Normális esetben már felhívtam volna rá a figyelmét, hogy az éjszakai kószálás nem a legmegbecsülendőbb dolog, amit tehet az iskolában.
No persze, most kéne odaandalognom, és megvigasztalni, de nem épp úgy tűnik, hogy szomorkodás miatt pityereg. Félelem, vagy talán megdöbbenést olvasok le az arcáról, de nem mondhatok semmi biztosat.
Felettébb figyelemreméltó, amit mondott, nem kerülheti el a figyelmem. Hitetlenkedik, az utolsó mondatából levonva. És egy férfi név. Talán összetéveszt valakivel?
Végre megmozdulok, és lassú, óvatos léptekkel megközelítem. A személyes szféráján túl tartózkodok még egyenlőre. Labilisnak látszik.
- Mi a gond, Galambom? - most őszinte érdeklődéssel pislantottam a lányra. Semmi charme, semmi csábítás.
A padlón heverő könyvet felemelve, leporolom, és felé nyújtom.
- Gondolom ez a Tiéd.
Ha elveszi, biztatóan rámosolygok, ha nem, akkor leteszem melléje.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 07. 05. - 10:03:55 »
0

 




Tekintetem fókuszában az ismeretlen áll, aki nem sokon múlik, hogy ne haladjon tovább. De önnön nem megszokott ügyetlenkedésem folytán mégiscsak megtorpan, és körbetekint, kutatva a zaj forrását, és ha lenne erőm, lenne egy csöppnyi valóságérzetem visszahúzódnék a fedezékbe és hagynám elmenni, tovatűnni a nem mindennapi jelenséget.
Ám nincs a helyén a realitásom, sőt... most egyenesen úgy érzem hogy mindez nem lehet az egyszerű hétköznapi élet pillanata. Olyan mint egy rossz, kínzó vicc vagy álom, amiből hiába akarsz felkelni, nem igazán tudsz.
Kegyetlen tréfája az agyamnak, aki mindig elhiteti, hogy lehet úgy, megszegve mindenféle fizikális törvényt, amely más esetben nem teljesülhetne...
Legszívesebben ráüvöltenék hogy hagyjon békén hogy ne csinálja ezt, ám szólni sem bírok az egyre növekvő gombóctól a torkomban.
Megint megőrültem volna? Megint kezdődik az egész előröl...? Mi volt abba a vaníliapuncsba a vacsorán?
Közeledik, én pedig csak haloványan pislogok egyet, gyorsan, nehogy aztán az üres levegő, a nagy semmi maradjon a helyén, de a Luc hasonmás még így is jön felém, s ez egyszerre félelmetes, furcsa és izgalommal eltöltő.
Mert hogyan is lehetséges ez? A vonásai annyira az övéi, a kimért mozdulatok... a szemek is szinte...
Csak a hang nem, noha a kimért mozdulat, amellyel a könyvért nyúl szinte egészen őt idézik.
De a bariton egy árnyalattal mélyebb tónusú. Hogy lehet ennyi különbség mindössze?
Furcsa módon megfordul a fejemben az is hogy lehetnek rokonok. Netalántán testvérek. Ikrek mint én és Yolanda...
Viszont ezt hamar elvetem, mert hát sosem ejtett szót testvérről, holott mindent elmondott nekem... mindent...
És már szóra nyitnám a szám, amint felém nyújtja a könyvet, de a galambon jelző megint belém folytja a szót... Galambom...
Másoktól más hangsúllyal ez sértő lenne, de tőle valahogy nem. Ha tudnék most biztosan elvörösödnék és mintha lenne is valami halovány pír az arcomon, de inkább a megszokott halvány bőrszínem inkább a hulla fehérbe játszik már lassacskán a sápadtságtól.
Kezem remegve ér hozzá a könyvemhez, és furcsa mód most úgy érzem magam mint Jane mikor újra meglátja Rochestert évek múltán...
- Kö...köszönöm...-
Mi van velem? Ennyire nem lehetek ideges, hogy még a hangom is remeg.... hogy dadogok is mint egy tinédzser ostoba kis liba... Nem vagyok én Parkinson! Sőt...
De többet nem tudok kinyögni, hiába is szeretnék. Sajnos még mindig nem vagyok a Yolanda szószátyár stílusa. De ettől eltekintve egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, mert még mindig tartok tőle hogy mindez az agyam ostoba játéka, hogy teljesen tönkretegyen mint már számtalanszor próbálta.
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 07. 21. - 16:43:30 »
+1

  Elbűvölő.
   Nem, nem úgy, ahogy általában - majdnem mindig - gondolom. Nem a női test csodáin ámulok el, vagy az "általános" emberi szépségen, ami megjelenik a lény minden négyzetcentiméterén, hanem a lényén. A létezése. Az egész megjelenése ártatlan, és mintha képzelődnék, fehéres észrevehetetlen fény veszi körbe. Szőke, fehérség, tisztaság.
   Ő nem Arleth, aki a tüzes vadmacska kategóriába tartozik. Épp az ellenkezője! Le merném fogadni, hogy végtelenül nyugodt teremtés, és érzékeny. Ha pedig téves az elgondolásom, nos akkor igen mást mutat a külseje. Bár, biztosan érzékeny, hiszen amint meglátott egy férfi nevet hallatva szabályszerűen elsírta magát. Vajon egy volt pasi? Több, mint valószínű, de semmit nem mondok biztosra, míg nem beszéltem vele. Nem tűnik túl beszédesnek, nem hibáztatom, az állapotát elnézve. Kezdtem aggódni. Persze nem izzadok le, ha nem tudom meg mi gondja-baja, és álmatlan éjszakáim sem lesznek, de kimondottan érdekelt a lány bánata. Már csak azért is, hogy ne unatkozzak az őrjáraton.
   Úgy vélem, nem volna okos dolog, ha rögtön rákérdeznék a dologra, látva, hogy nincs ínyére diskurálni. De engem hidegen hagy, hogy nem akar beszélgetni, én tudni akarom, miért váltottam ki ilyen érzéseket, reakciókat belőle.
  
   Megengedem magamnak, hogy közelebb mehessek, egy-pár mondat után, így gondolom helyesnek, hogy bizalmába férkőzhessek. A könyvét ismét kézbe vettem, és óvatosan lehelyeztem a fal tövébe, én pedig a felszabadult helyre telepedtem le, a lánnyal szemben. Lábaimat lazán felhúztam, és törökülésbe vágtam magam. Nem akartam a tudomására hozni, hogy tanár(féleség) vagyok. Egyenlőre nem. Egy diák jobban megbízik egy diáktársában, mint akármelyik tanárjában - többségben. Óvatosan mutatóujjammal álla alá nyúlok, és felemelem fejét egy kicsit. Egy lágy mosolyt küldök felé.
   - Hé! -szólalok meg bársonyos hangon - Ne itasd az egereket! Nyugodj meg szépen!
   Azt még nem tehettem meg, hogy térdére, vagy kézfejére hajtsam a tenyeremet. Még nem volt meg a kellő bizalom, megijedt volna.
   Látva bizonytalanságát akarva-akaratlanul, de más témába kezdtem.
   - Mi szépet olvastál? - ismét felvettem a könyvet. (Komolyan már-már fontossá válik számomra is ez az iromány). A borítón nem volt cím, csak író, és lehetetlenül vastag volt. Szeretek olvasni, tájékozódni, kulturálódni, de azért ez... Belelapoztam, de nem olvastam bele, hiszen a lány válaszát vártam.

Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 07. 22. - 09:13:42 »
0

 





Oly annyira valószerűtlen az egész helyzet, hogy még most sem merem igazán elhinni. Mintha minden keveredne egyszerre, a múlt és a jelen, valóság és a kósza ábrándok, a remény és a kegyetlen valóság.
Ám az idegen és egyben tökéletesnek mondható hasonmás mégiscsak élő személyiség, hiszen nemcsak hogy nem méltóztatik eltűnni, mint a kámfor, hanem sokkalta tovább marad a kelleténél teljesen összezavarva az amúgy is már abszolúte nem tiszta lelki világomat.
Mert nem elég, hogy a könyvem nála van, ő kényelmesen el is helyezkedik, nem zavartatva magát, nem érdekelve hogy én voltam itt előbb és talán nem vágyom a társaságra.
Habár tény, hogy ha feltenné a kérdést, semmi pénzért nem küldeném el, na de azért akkor is…
A pohár pedig ott telik be, amikor keze az állam alá nyúl felemelve a fejem, hogy a szemeimbe nézhessen.
Könnyed, laza mozdulattal lököm el a kezét az állam alól és felszegem a fejemet. Tekintetemben már nem a könnyek, hanem a harag szikrája csillan meg. Mégis mit képzel ez?
Nem érhet senki úgy hozzám, ha én nem akarom…
Ezt jobb minél hamarabb megtanulni. De épp emiatt látszik ebből is, hogy nem ismer még igazán engem, meglehet, azt sem tudja ki is vagyok.
És mindez valahogy erőt, bátorságot és az elveszett önbizalmamat is visszaadja.
Egyetlenegy gondolat…
- Nyugodt vagyok…- közlöm, miközben összehúzott tekintettel méregetem őt. Igen, jobb felmérni az erőviszonyokat, mert hát senki sem örül, ha a közeledését semmisnek veszik, noha ki tudja, talán ez a vigasztalásszerű valami akart éppen a megnyílás első fázisa lenni.
Talán most vettem el a kedvét…de ha így is van… akkor fel sem ér ahhoz, akivel összekevertem.
Tekintetem a kérdésére a nála lévő könyvre vándorol, amibe könnyeden lapoz bele, viszont a sorokat nem nézi, sőt…csak engem bámul kissé már idegesítően.
Nem csodálom, hogy nem jött rá, mit is tart a kezében. És ha rá is jön, biztosan úgy dobja el, mint egy égetnivalót. Többek közt ezért sem sietek a válasszal… Inkább elnézek mellette ki az ablakon az esti sötétségbe.
- Olyasmi, ami sokakat nem kötne le…- siklik vissza a tekintetem, majd elhúzom a szám, látva az ujjait, ahogy lapozgat. - Te sem találnál benne örömöt…-
A kijelentésem meglepően magabiztos, ahogyan a viselkedésem is. Megpróbálom egyként kezelni a többivel… így is elég nagy baj, hogy látta, többet hoz ki belőlem, mint bármelyik más diáktársam. Ezt a meggyőződését pedig nem akarom elmélyíteni, mert csak ellenem fordítja… vagy ő maga vagy éppen valaki más.
Mégsem tudom megállni, hogy fel ne tegyem azt a kérdést, amely nem hagy egy perc nyugtot se nekem, és amely pillanatok alatt az őrület határmezsgyéjére kergethet…
- …De ki is vagy te valójában? …-
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 08. 05. - 16:24:18 »
+1



   Hiba volt azonnal testi kontaktust létesíteni, sőt talán egy fatális hiba. No sebaj, én nem adom fel, hisz: csak úgy lehet megismerni a határokat, ha átléped azokat. A lány haragosan húzza el a fejét, én pedig lassan, higgadt mozdulattal visszahúzom a kezemet.
   - Sajnálom. – kérek bocsánatot a viselkedésemért.
   Nem szabadott volna így letámadnom, főleg hogy nem bájcsevegni akarok. Bár ha azt szerettem volna, bár rég elküldtem volna a… klubhelységébe. Tulajdonképpen még nem is volt a tudomásomban, hogy melyik házba tartozik, de még csak a nevét sem sejthettem. Mindenesetre az előbbi manőverem után, tolakodásnak vélte volna azt is, ha most megkérdezem kicsoda is ő.
   Meglepő a viselkedése, általában a tanárokkal nem így viselkednek a diákok, vagy csak rengeteget változott a Roxfort mióta lehagytam a falait? Nem tartottam valószínűnek. Nem firtattam az ügyet tovább a gondolatban. A bocsánatkérésem kinyilvánításával egyhuzamban barátságosan nézek rá. Nem mosolyogtam már, de a szemem valahogy annak hatott. Nem tudtam, hogy tudok ilyet csinálni…
   - „Kissé bizakodva fordult oda Jane-hez: Tudod, egy verandán szeretném veled süttetni a hasam, egy tavaszi napon. Körülöttünk fák lennének. Virágzó cseresznyefák. Egy sárga, kissé kopott hintaágyban üldögélnénk ketten, figyelve a kis kerti tavunkat, amiben még azok a halak úszkálnának, amiket még előtte pár hónappal vettünk, amiből olyan nagy veszekedés volt. Nagy kert, tavacska, és mi ketten.” – félig suttogva, félig magamnak, félig felolvastam a könyvbeli idézetet. Igazán szép megfogalmazású volt ez a monológ, még ha nem is rajongok a szerelmes könyvekért.
   Nem fejtettem ki csodálatomat, hiszem, hogy csak pedálozásnak vélte volna, így mellőztem, csak elolvastam még kétszer magamban, és óvatosan becsuktam a könyvet.
   Tehetetlenül ültem egy csukott könyv mellett. Egy csukott könyv, mint ez kis szerelmes iromány, és mint egy jéghercegnő mellett…
   Akármennyire sem szerettem volna visszahozni a letargikus hangulatot – bár a méregben forrt sem a legkedvezőbb, mégis maga a lány kezdett bele ismét egy hasonló hangvételű mondatba. Érdekes volt, mintha csak költői kérdést tett volna fel, és nem várta volna rá a választ. Nem mertem megkockáztatni, így ugyanazzal a tekintettel, bemutatkoztam. Úgy, ahogy.
   - Brandon Gray-nek hívnak. – nyújtom kezemet illedelmesen. Nem kézrázásra, hanem ha elfogadja, akkor kacsóját enyhén megemelve egy pillanatra fejezem ki a tiszteletemet – Benned kit tisztelhetek? – kérdeztem vissza, és visszahúztam a kezemet.
   Nem voltam benne biztos, hogy tudja-e, hogy nem vagyok diák, de egy ideig nem is terveztem a tudomására hozni, de mégis voltak árulkodó jelek. Nem lezseren omlottak le a vállaim, hanem kihúzva ültem a helyemen, és ez a kéznyújtás is. Reméltem, hogy nem jön rá, bár ha rá is jön az sem lett volna tragédia, csak így végre el tudok beszélgetni egy értelemmel megtöltött emberrel. Végre valahára. Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy elegem van a sok sekélyes, buta, logikátlanul gondolkozó mágusokból, akikkel fel van töltve az iskola.
   Nem szóltam, gondoltam, hagyok egy kis szünetet. Egy darabig figyeltem a szépen ívelt arcát, vállait, majd elvéve róla a tekintetem, kivándorolt az éjszakába, a csillagos égre.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 08. 09. - 08:03:12 »
0







Fura érzés, ahogyan bocsánatot kérnek tőlem. Nem mintha nem történt volna már meg ez velem, legtöbbször mindenki megalázkodik a személyem előtt, de fura olyasmiért hallani a bocsánatkérést, ami másoknak teljesen természetes. Hiszen egy ártatlan kis érintés kinek is fájhatna...
Még mindig érzem az ujjai helyét, s a bőröm szinte bizsereg, mintha egy áramjárta vezetéket fogtam volna meg, amely szikrákat vetett volna hirtelenjében.
Természetesen nem tetszik ez, főleg nem ahogyan az egész megtörtént. Mégsem tudok nagyon ellene tenni, ahogy az ellen se hogy felolvassa az éppen kiválasztott idézetet.
Némán, szótlanul hallgatom a hangját, amely túlságosan is meghittnek hat, és meglepően lágy a maga nemében. Persze nem olvas a másik minden nap ilyen mugli ostobaságokat, de most az átélés ott van a tekintetében.
Ha nem zavart össze eddig valami, hát ez megteszi a magáét. Szólni azonban, hogy hagyja már abba, mégsem tudok. Egyszerűen semmi nem engedelmeskedik, ami hozzám tartozik kivéve a fülemet, amely mohón issza be a szavakat, és azok értelmét.
Ám, ahogy mindennek, így ennek a rövidke monológnak is vége szakad... Lehet megunta, lehet csak nem akart többet tudni, vagy egyszerűen... nem, nem is volt ettől többre szükség. Talán a könyv leglényegibb részét találta meg egyetlen könnyed mozdulattal.
Az ilyesmi abszolúte nem lehetetlen. Ott van élő példának Yolanda. Ő például abszolúte ennek a mestere sok máson kívül.
De még mielőtt teljesen elkalandozna a gondolatom rögvest az ismét felcsendülő hang, ami magára vonja a figyelmem.
Gray. Nem túl ismerős név, sőt, abszolúte nem. Sose hallottam még erről a családról, már ha egyáltalán aranyvérű. A félvérek annyian vannak hogy lehetetlenség megjegyezni, az aranyvérrel más a helyzet, no de manapság az is annak mondja magát aki tizedannyira sem az. Ettől eltekintve is ismeretlen a név. Talán, mert sose voltam illetve voltunk vérbeli angliai család, mint Mirolék vagy Malfoyék. Mi sosem közösködtünk a többivel, csak nagyon kivételes családokkal tartottuk a kapcsolatot. És ez így van a mai napig is. Mindössze Yolanda az, aki egyetlen mozdulatával mindenki szívébe belopja magát, de ő is meglehet azért, mert nem köztünk nőtt fel.
A kéznyújtásra egy percig némán méregetett pillantással jutalmazom. Nem tudom mit is várhatok tőle igazán. Leginkább önmagamtól tartok, főleg attól a bizsergető érzéstől, amit egy perce se hogy kaptam.
Végül mégiscsak belesimítom hideg tenyerem az övébe, elvégre az etikett mégiscsak ezt diktálja. És ez amúgy is csak egy ártatlan kézfogás...
- Yvette Delacour...-
Nagy nehezen sikerül a nevem is kimondanom, de aminthogy megteszem rögvest el is húzom a kezem, amilyen gyorsan csak lehetséges, már ha nem tartja szorosabban a kelleténél.
Itt azonban valahogy elakadok. Ő a kinti tájat kezdi fürkészni, én pedig, mint egy ostoba tizenéves, ácsorgok ott. Komolyan eszembe jut erről a szituációról a Draco -féle lányok epekedése naphosszat a folyosón és a Vikitriát kísérő irigy pillantások.
Hogy süllyedhettem idáig? Meglepően hirtelen születik meg bennem a döntés, ideje távozni. Mert annak semmi értelme, hogy ő csak üljön és nézzen, én meg némán ácsorogjak...
Kezem nyújtom a könyvemért, miközben megpróbálok nem rá nézni.
- Visszakaphatnám? -
Nem, nem tudom elhinni, hogy őt, vagy egyáltalán bárkit, az én megszállott személyemen kívül érdekelne a mugli irodalom. Sőt, ez a felolvasósdi is... csak azért volt hogy kifigurázzon. Komolyan, jobban álcázza mint Benjamin a karikatúrás művészetében a jellemem!
Talán nem kellene hergelnem magam, de mégiscsak akaratomon kívül is megteszem... valahogy ez mindig sikerül, meglehet ezért nem szeretnek a többiek.
Hogy ő meg mit gondol rólam? Úgyiscsak olyan mint a többi, ugyan mit is számítana....
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2010. 08. 17. - 22:46:59 »
+1



"Egy drágakövet dörzsölés nélkül lecsiszolni
nem lehet,
ahogy az embert sem próbák nélkül
tökéletesebbé tenni."
   Hűvös kéz.
   Jég.
   Tartózkodás.
   Gyenge lélek.
   Jéghercegnő. Tökéletesen illik rá. Ellenkezés. Mintha minden mozdulatomat próbálná kivédeni. Mintha minden szavamat, próbálná túlordítani. Mintha a lélegzetem is el akarná fojtani, azzal, hogy ellopja előlem az oxigént. Nézek, ő lehunyja a szemét. Beszélek, ő néma. Nyílt vagyok, ő zárkózott. Görcsösen ragaszkodik a földhöz, s nem kíván egy centit sem elemelkedni az óvó talajától. Az óriási falak mellől egy lépést sem tesz. Lélekfalak, amit vagy más, vagy ő maga vont maga köré. Van értelme foglalkozni ilyen reménytelen esettel? Egy kihívás. Éhség.

“Több jó védekezési mód van
a kísértésekkel szemben,
de a legbiztosabb a gyávaság.”

   Mosolyom megszűnik immáron, de a barátságos arckifejezésem makacsul ráolvad az arcomra, sima arcvonásaim lágyak. Nem számít a külső. Megtanultam már. Hány és hány gyönyörű hölgy mögött lappangott őrült elme, vagy a humusszal egyenlő értelmi szint. Hány és hány csúnyácska mögött búvott meg egy intelligens elme, fantasztikus, humoros személyiség. Az összes ujjamon nem bírnám megszámolni hány ilyen és hasonló eset történt velem, és lelkileg még ha a legkisebb mértékben is de pofára estem. Ezek nem rendítettek meg, de mindig is csalódtam egy hangyányit a nőkben.
   Ahogy Yvette Delacour-ra pillantok, nem egy gyönyörű nőt látok, nem egy csúnyácska lányt. Egy zárt ajtót látok, lelakatolva milliónyi lakattal, amik az ajtó repedéseit fedte be. Minden egyes repedés után, még egy lakat került rá.
   Már-már ezüst szálak. Hófehér bőr. Jéggel verdeső kék tekintet. Hűvös környezet. Nagyjából ki is végeztem a külsőt, és ez csak a látszat.
   Fussak én egy elment vonat után? Epekedjek a tudásvágy iránt, hogy mi rejtőzhet a zárt ajtó mögött? Megéri e?

“Állandóan nagyszerű
lehetőségekkel szembesülünk,
amelyek megoldhatatlan
 problémáknak vannak álcázva.”

   Menekül. Nem bírja tovább az dübörgést a falakon, ajtókon borítókon. Mindegy min. Letette a pajzsot, és fut. Rohan. Vissza se néz. De én nem engedem. Rávetem magam, ha kell, hogy ne tudjon elfutni.
   Tovább ülök a párkányon, de már elfordítottam a tekintetem a csillagokról. Yvette-et néztem. Gyönyörű név, gyönyörű külső. Semmitmondó belső.
   - Nem. – hangom bársonyos volt, nyugodt és halk. Mintha csak azt mondtam volna: kék az ég. – Ha nem ellenkezel, elkérném a könyvet. Ígérem holnapra sértetlenül visszakapod. – nem tudatom vele mit is szeretnék vele csinálni, csupán meggyőzöm, hogy bízhat bennem. Ez a könyv, sok mindent elárulhat nekem Yvette-ről.
   Kérlelő pillantást vetek a lányra. Egyre több dologra vagyok képes.
   - Kérlek.

“A csendes feszültség
nem bizalom,
csupán visszafojtott aggodalom.”
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2010. 08. 18. - 18:39:00 »
+1






a 100. post,
csak neked!


Az arcról eltűnik a mosoly, noha így is él bennem a kép, hogy milyen is volt. Igaz hogy így kissé komolyabbnak hat, mégsem ilyesztő vagy ellenszenves.  
Csalódott.
Nem kell sok ész ahhoz, hogy az ember a másik arcáról mindezt kiolvassa. Mit mondhatnék? Nem lepődtem meg, hogy látva a viselkedésemet elment minden kedve. Meglehet nemcsak a velem való társalkodástól hanem a további ittléttől is.
Én nem tartom fel, sőt, én lennék az első aki távozna, noha valami, mint egy mágnes, megmagyarázhatatlanul vonz hozzá egyre inkább és egyre erősebben.
Megismerni... ugyan minek?! Az eszem így tiltakozik, ennek ellenére mégis rá pillantok, mikor végigmér, és ebbe bele is borzongok alig láthatóan, az egész gerincem mentén végigcsiklandoz, mintha láthatatlan ujjak érintenének és a fejem búbján ér véget a bizsergés.
Elkeserít egy percre a tudat, csalódást okoztam neki. Mert nem akartam megbántani. Ám felötlik bennem a kérdés ki is ő tulajdonképp, aki miatt ennyire rágom magam? Nem is ismerem... a nevén kívül igazában véve semmit sem tudok róla. Mert ha mondjuk a nővéremről lenne szó...
De egy ismeretlen miatt ekkora dilemmát csapni igazán nevetséges, ha nem abban a helyzetben lennék, ami megadatott.
Mert az a két szempár, az a kis göndröcske ami megjelent egy perccel ezelőtti mosolyánál, mindmind túl ismerős, túl megszokottá vált az életemben, s most újra eljött.
Hagynám elszalasztani a lehetőséget?
Sosem voltam ártatlan bárány, persze hogy önös érdekként sanyargatom inkább magam.
Csak még egy kicsit... mert ennyit még ki kell bírnom, ennyit még ki tudok bírni és... talán ki is fogok...
Kérlek...
Olyan régen hallottam már ezt a szót... talán Luc-ön kívül senkitől sem. S ez, ez az egyetlen szócska egyszerre örömöt és mérhetetlen bánatot okoz. Akaratlanul is megremeg a szám széle, amint a könyvre majd ismét Brandonra téved a pillantásom.
Ha akarja a könyvet hát hagy vigye. A könyvtárba ígyis úgyis csak egy hónap múlva kell visszavinnem, időhalasztás nélkül, nem prombléma egyetlen este kimaradás. De sokkalta inkább az aggaszt, hogy őt mit érdekli egy mugli irkálmány, ami az én kezemből került ki?
Főleg úgy hogy könnyen bajba kerülhet miatta, hiszen most még a legegyszerűbb dolgokat is elkobozzák legyen az egy rágó vagy mi, amit Yo folyton magába tömköd és kék tőle a nyelve.
- Ha ennyire akarod...- kezdek bele, de elakadok. Egy perc habozás után fejezem csak be. - ...akkor legyen. -
Viszont csak egy perccel később, amint a saját szavaim elhangzottak az ezer csengőt idéző hangomon tudatosul bennem, újra találkoznom kell vele, hiszen valahogyan vissza kell juttatnia hozzám a kötetet.
Még mielőtt azonban gyanakvásom eluralkodna rajtam elég csak az angyalkok faragta kisfiús arcra pillantanom. Kizárt hogy hátsó szándéka lenne, főleg egy ócska könyvvel...
Az már nem jut eszembe hogy esetlen más  érdekli inkább, nem pedig a kezében lágyan pörgő-forgó bársonyos papírlapok tömege....
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2010. 08. 19. - 11:04:45 »
+1



   Az élet nagy pillanatait nem feltétlen megcselekedjük. Van, hogy egyszerűen csak megtörténnek. Nem azt mondom, hogy nem irányíthatjuk a saját életünket... Kezünkben az irányítás. Legyen is! De ne feledjük, hogy bármikor megeshet, hogy kilépünk otthonról, és az egész életünk megváltozik. Az univerzumnak terve van velünk. De ez a terv folyton változik. Egy pillangó meglebbenti a szárnyát és elered az eső. Ijesztő lehet, de csodálatos is. Folyamatosan dolgoznak a gépezet fogaskerekei, hogy te végül pontosan akkor, pontosan ott legyél, ahol lenned kell. Jó helyen, jó időben.
   Kezünkben az irányítás. Én tudom, mit akarok az élettől, de ő vajon tudja e, hogy én mit akarok? Döntéseink nem mindig reálisak, és sokszor tévedünk, hibázunk. A hibákkal az a nagy ábra, hogy néha hiába tudod valamiről, hogy hiba, akkor is el kell követned, még a nagyon-nagyon ostoba hibákat is.
   Hiba foglalkozni Vele?

   Hezitál. Nem tudja, hogy megbízhat e bennem. Nem hibáztatom. Ugyan ki bízik manapság az embertársában, akit még csak röpke negyed órája ismer? Senki, és valamely fokon jogos is.
   Yvette eltúlozza mindezt. A legapróbb természetes gesztusokra, természetellenesen reagál, mintha csak bármelyik pillanatban rátámadhatnék. Megehetném, de nem lenne értelme, és nem is kívánkozom nekiesni. Ha nem óhajt megnyílni, a legkisebb nyitottságokra se, akkor én nem fogom tövig rágni a körmeimet. Csak egy lány. Egy túl érzelmes diáklány.
   Egy érdekes lány. Nem megragadó, és külső tökéletesség ellenére, nem ezt hozom fel mentségemre, hogy most is rajta elmélkedem. Nem bájos, aranyos, kedves, kis szégyellős; nem határozott, tüzes vadmacska. Semmi. Hűvösség, tartózkodás, fagyosság. Ha nem tudnám, hogy egy mugli könyvet szorongatok a kezemben, azt hinném még, hogy ő is a zöld ház diákjait gyarapítja, mint annak idején jó magam is. És mégis úgy viselkedik, mint egy jégszobor.

   Szemügyre veszem a könyvet. Jó vaskos, de nem lesz annyira nehéz kiolvasni. Ez a szándékom, a lánnyal mégsem közlöm, hisz, mégiscsak furcsállná a helyzetet. Vajon kinek hisz? Brandon. Ennyit tud. Se többet, sem kevesebbet.
   A beszélgetésünknek alig nevezhető szóváltásunk, majdhogynem üres volt. Majdhogynem. Információk nem derültek ki egymásról, de én többet tudtam meg a lány személyiségéből negyed óra alatt, mint más egy év alatt sem tudna megtenni. És még így is rettentő keveset tudok róla. Akarjak többet tudni?
   Akarjak?

   - A tó keleti partjánál. A fűzfánál. – még egy utolsót kisandítok az ujjlenyomatos ablaküvegen az égre, majd a lány szemeibe nézek. – Ott lesz a könyved. Meg fogod találni.
   Nem mondtam neki, hogy én is ott leszek. Nem tudhatja, hogy ott leszek e, vagy csak elküldöm valakivel.
   - Holnap, este kilenckor.
   Adom ki az időpontot. Még takarodó előtt egy órával, kifogást nem adhat, és mi más dolga volna este kilenckor? Különben is, ha kell neki a könyve, akkor muszáj lesz neki eljönni érte.
   Felállok a helyemről, normális esetben már nyújtanám a kezemet, hogy felsegítsem, de most nem tettem. Nem követi az illemet, legalábbis ódzkodik tőle, hogy bármiben is a segítségére siessek, így csak lenéztem rá.
   - Későre jár. Ideje lefeküdni. Elkísérhetlek a hálókörletig? – rámosolyodtam.
Naplózva


Yvette Delacour
Eltávozott karakter
*****


Jéghercegnő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2010. 08. 28. - 17:49:18 »
0







Szinte utasításként adja ki a szavakat. Igaz ugyan hogy nem egészen nyers, de szinte már-már megüti azt a mércét. Ez kissé bosszant, sőt, mégis minek néz engem? Több vagyok egy kis senkiházinál, hogy parancsolgassanak, és nem a háziállata, de még egy üzenetvivő bagolynak sem kellene néznie. Mégis elillan hamar a haragom, mert végtére is mégiscsak a könyvemről van szó és ha tetszik ha nem el kell mennem. Mit érnék vele, ha leállnék veszekedni?
Nem süllyedek le annyira alacsony szintre, hogy mindebből problémát csináljak. Nem érné meg, és… tulajdonképp fáradt is vagyok már hozzá.
Mindössze egy bólintásra futja tőlem, jelezve hogy tudomásul vettem a dolgot. Holnap tehát újra találkozunk. Belém mar a gondolat, hogy ennek tulajdonképp örülnöm kellene, hiába van bennem a szurkáló érzelem, amely egyszerre taszít is és vonz is hozzá.
Elég csak rá pillantanom… minden porcikám megremeg.
Kínomban már a szőke hajtincsemet csavarom az ujjam köré és húzom meg vele, hogy érezzek némi valós fájdalmat.
Ajkaim összeszorulnak, amint a tekintetünk újra összekulcsolódik. Nincs benne semmi bántó vagy sértő, én mégis elmenekülnék jó messzire, és a lábamban az izmok már meg is feszülnek.
Érzem, amint feláll, hisz üresség tátong a helyén és pár pillanatig tűnődöm a kérdésén. Igazából kell ennyi idő, amíg felfogom, mit is akart közölni velem.
Hogy már lassan éjfélre jár és a kihágások egyik legnemesebbikét szegem meg menten?
Főleg én, a szabálytisztelő és házirend csökönyösen betartó mintapéldánya…
Elképzelhetetlen és mégis igaz. Csak annyi nyugtat, hogy a lányok vagy már rég mélyen alszanak, vagy ők se értek még be és a szokott pizsiparti vagy még nem vagy máris lecsengett. A húgom ismerve nem csodálnám, ha a folyosón botlanánk egymásba. De Dottya és a többiek mit csinálhatnak az rejtély.
- Elkísérni? Azt hiszem nem szorulok védőőrizetre… de ha akarsz hát kísérj…úgyis mindig ünneprontó vagyok, hát most az egyszer legalább egyvalaki ne mondja rám ugyanezt…-
Nem, nem gondolok a viselt dolgokra és nem érdekel semmi sem. De az a mosoly… az a felvillanó féloldalas mosoly, egyszerűen valahogy még az én hangszínem is megváltoztatja. Mintha belekeveredett volna némi izgalom, némi cinizmus, meglehet humor, és…. Vágy. Színtiszta vágy.
Könnyeden állok fel, még úgy is hogy a sok üléstől sajog a térdem, de így hogy elvileg már nem kell felfelé pislognom sem oldom meg a helyzetet. Szörnyű alacsonynak lenni, de így is eltörpülök mellette, aki egy fejjel nagyobb nálam.
Egyszerű és ösztönös reakcióként fonom össze a kezeim magam előtt mialatt várom hogy Brandonnal elinduljunk… Brandon. Gray… vajon milyen újabb meglepetéssel rukkol majd elő?
Naplózva


Brandon Gray
Eltávozott karakter
*****


a félkarú exhalálfaló és áruló • legilimentor

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2010. 08. 30. - 09:13:32 »
+1



   Végre egyszer úgy reagált a lány, ahogy vártam. Végre valahára elfogadta az egyik ajánlatomat. Vajon azért, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem, vagy épp az ellenkezőleg, minél több időt együtt tudjunk lenni? Áh, túl sokat képzelek a dologba, nincs itt semmi, csupán egy fiatal lány le akar pihenni végre egy fárasztó nap után. Én pedig… csak itt vagyok. Járőrözésemen majdnem soha nem történik semmi az égvilágon, még ha ennek a kis történetnek nem lesz folytatása, legalább kellemesen, kivételesen haszontalanul töltöttem el éjszakai mászkálásom unalmas óráit.

   - Ó, én ebbe biztos vagyok. – mosolyom egy kicsit kiszélesedik. – Igen, szeretnélek.
   Továbbra is a könyvet markolom balomban, és Yvette-tel a jobb oldalamon indulok el. Nem siettetem magam, lépteim lassúak, mégis magabiztosak. Ahogy haladunk előre a sötét folyosón a lámpások halvány fényénél, egy mély öblös hangot hallok, csak halkan.
   - Elfogta a kószáló…
   - Ugyan, hol lennél te ünneprontó? – nevetem el magam halkan, s miközben beszélek, elmondok magamban egy némító átkot a közeli festményre, aki az imént szólalt meg. Nem tartom valószínűnek, hogy a lány meghallotta volna, majdnem suttogott a vászonra festett férfi, és az én oldalamon volt, pláne úgy, hogy közbeszóltam elnyomva a hangját. – Én ezt nem hiszem el! – mondom mosolyogva. Egy pillanatig a szemébe nézek, de nem időzök el rajta, hanem visszahelyezem a tekintetem az útra. Életemben nem mosolyogtam még ennyit egyszerre egy fél órában. Valamelyik megjátszott mosoly, valamelyik őszinte…
   Ugyan én nem tudtam hova megyünk, de jó fele, hiszen Yvette eddig nem szólt volna, hogy rossz irányba megyünk.

   Némán elgondolkozok, azon vajon milyen házban van a helye. Mardekár szinte teljesen lehetetlen, nincs meg benne a kellő ravaszság, az a plusz, ami odajuttatja az embereket. Griffendélt megint nem támogatom, hiszen nem elég hiperaktív (?!), nyílt, és bátor. Nem nyitott dolgokra. Hugrabug. Esetleg, de az épp az ellenkező irányban volna, és eddig semmi jel ne mutatott arra, hogy rossz irányba mennénk. Tekintetem egy pillanatra a vaskos könyvre esett, majd a lányra.
   - Hamarosan ott vagyunk. – mondom, szinte teljesen feleslegesen, hiszen a saját házának a tornyát csak tudja, hol van. Mégis hagyok benne egy kis elgondolkodnivalót, hogy vajon honnan tudom talárja szegélyének színét.

   Egy-két perc múlva már oda is érünk. Felemelem a tekintetem a nagy sas fej szoborra, és Yvette-hez fordulok.
   - Köszönöm a könyvet, és az estét! – szólalok meg halkan. Szemeimet az övéibe fúrom, majd folytatom. – Nekem még van egy kis dolgom… Úgyhogy ha megbocsájtasz… - nem érdekel mit fog szólni, megfogtam jobb csuklóját, magam elé emeltem, s egy picit meghajolva csókot nyomtam a kézfejére. – Jó éjszakát!
   Azzal sarkon fordulok és ott hagyom a szobor alatt, én pedig eltűnök a sötét folyosó árnyékában.

Naplózva


Jayla Goodwin
Eltávozott karakter
*****


((The girl behind a mess)) IV.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2011. 03. 31. - 16:09:15 »
0

Yasmine

-Jael, az nyugtató nem az , amire te gondolsz! Suttogta a nővérem a folyosón aggódva.
Nem tudtam, mi a fenéért aggódik biztos vagyok benne, hogy ő sem csak nyugtatóként használja.
Minden gyógyszert meg kell becsülni, amit megtűrnek itt. Miért nem engedi meg végre, hogy
azt tegyem, amit akarok. Sosem vigyázott rám. Most sem igazán kéne neki.
Megvontam a vállam és egyszerre kaptam be belőle három darabot, óriásit nyeltem Ana, pedig
hasonló méretűeket pislogott. Csont nélkül! Ennyire megszoktam már a tablettákat, remek.
-Ne legyél már ennyire hülye! JJ ez igazi gyógyszer! Bolond vagy. Szűrte a fogain keresztül én pedig
elmosolyodtam, rázta a fejét és sarkon fordulni. Otthagyott egyedül minden közepén.
Pontosan úgy, ahogy szokott. Megropogtattam az ujjaim és leültem a hideg kőpadlóra.
Nyugtató, igaza volt semmire se lesz jó itt nem tudok semmiféle droghoz hasonlót szerezni.
Tiltja a szabályzat, nem mintha annyira érdekelne , de párszor már lebuktam. Fölöslegesnek
érzem, hogy újra és újra próbálkozzak.
Néha rám jön valami, valami , ami melankolikus gondolatokat ültet a fejembe.
Jó lenne néha picit abbahagyni az egészet, normálisnak lenni. Boldognak látni anyát, igazán
nevetni látni Anne-t, aki nem lenne többé Ana. És jónak magamat.
Az ilyen gondolatokra megvonom a vállam, inni kéne valamit. Erőset, alkoholt vagy csak hasonlót.
Itt azt sem lehet, itt néha sokkal rosszabb, mint máshol. Otthon a mugli barátokkal , akik nem néznek rám
furcsán és tudnak a legtöbb furcsa dolgomról. Nem zavarja őket semmi, elfogadnak teljes egészében.
Jó lenne egy barát, mert ellenségből már bőven elég volt ennyi.
Kihúzom a hajamból a hajgumit és kibontom a jól nevelt fonatokba rendezett hajamat.
Szétkapartam az ujjaimmal, hiányoztak a percek, mikor nem tudtam magamról. Jöttek a vad kényszerképzetek.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 09. 24. - 07:52:13
Az oldal 0.354 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.