+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 97/98-as tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Könyvtár
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 4 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Könyvtár  (Megtekintve 14720 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2009. 12. 07. - 00:37:47 »
0

A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madame Irma Cvikker haragja...

Vigyázat! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.
Naplózva

Zane Worthington
Eltávozott karakter
*****


Poison Prince

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 07. 19. - 21:08:52 »
+1

Bárki, aki kedvet kap



Egy csendes hely. Végre. Mindig ide jön, ha nyugalomra vágyik. Feltöltődés közben művelődik, bővíti ismereteit. Ez az év talán más lesz számára, több olyan varázslatot ismerhet meg, amikről idáig csak álmodhatott. A tiltásokat ki lehet játszani, de nem érdemes. Eljön majd az, az idő, amikor szabad lesz az ismerkedés.
Iskolai talárban lép a helyiségbe, kezében egy pergamentekercset tart, szorosan ráfogva pennáját. Nem használja az iskolait, a sok idétlen annyira tönkretette, hogy néha tintapacát hagy maga után. A fogását sem szereti. A pergament egyébként mindig magával hozza a könyvtárba, sosem lehet tudni mikor lát meg valamit.
Szokásos asztala felé sétál,  lepakolja holmijait, majd átmegy a megfelelő polchoz. Mára egy rúna könyvet választ, holnap lesz az első órája.
A lehetőségek tárháza ez a polc, több könyvet kinéz első ránézésre. Végül az egyik sötétkék kötésűt zárja ujjai közzé és húzza ki helyéről, hogy azonnal fellapozza. Feleslegesen nem teszi meg az oda-vissza utat. Tartalomjegyzék, első oldal, utolsó oldal, közebébe is belenéz... beleolvas, végül finoman összecsapja és visszasétál asztala felé.
Milyen kiábrándító látvány az a két cserfes alsóbb éves az asztalánál. Az hiányzik, hogy itt ragadjanak és hallgatnia kelljen őket. Pillanatnyi megállás után ismét elindul és immár az asztal mellett fékez le.
- Tűnés innen. - Csapja le könyvét az asztallapra, szúrós tekintetét pedig a két diák között járatja. Nem viccel, nincs humora a beszélgetésüket hallgatni.  A két diák felkapja fejét és rámerednek. Mivel semmi válasz, ismét Zane szólal meg.
- Nem tűnt fel a pergamen és penna? Dolgom van... keressetek más helyet a fecsegésre, nincs humorom hozzátok. - Ráteszi kezét az egyik székre, mire a kisdiák összerezzen, összenéz társával, majd mindketten felállnak könyvükkel együtt és elmennek sűrűn hátrapillantva. Teljesen biztos, hogy Zaneről folyik a sugdolózás, kár, hogy nem érdekli és szerencse, hogy nem hallja meg.
Elfoglalja helyét az egyik széken, felerősíti a lámpást és olvasásba kezd. Ha jól számolja, van néhány órája kijárási tilalomig. Olvashatna a klubhelyiségben, ha nem ünnepelnék olyan hangosan az idei évet. Zane is ott lenne az ünneplők között, ha nem fájna a feje. A zaj nem mindig tesz jót. Most ehhez van kedve, ezt csinálja.
A könyvtárban ma alig van mozgás, néha beles hozzá egy-egy diák, valószínű üres asztalt keres, többnyire azonban nem zavarják. A penna sercegésén kívül egy árva hang nem hagyja el ezt az apró szegletet. Olvasás közben a Nagyteremben elhangzottak villannak be neki. Kíváncsi az új tanárokra és arra, hogyan fog helytállni McGalagony a káosz közepén. Egész évben lehetne fejtegetni mi miért történik. Három tanórát biztosan vár.
Naplózva


Joshua Reynolds
Eltávozott karakter
*****


VII. ♣Kényszer-halálfaló♣

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 07. 29. - 20:01:33 »
0

Zane

Zé, a hangya...khm...ház(as)társ  Men?

Ennyi böszmeséget összehordani. Mindezt pedig a fejem bánja. Lüktet, sőt hasogat. Óvintézkedések. Húha, berosálok. Új tanárok, új tárgyak. Kit érdekel? Egyikhez sem fűzök nagy reményeket. Le vannak ejtve, méghozzá a Roxfort legmagasabb tornyából. Esély a túlélésre? Na jó, egy kivétel azért akad, csak, hogy erősítse a nem létező szabályokat. Angelus Mirol, aki azért mégis csak valaki, a senkik között. Az SVK pedig mindig is az élvezhető kategóriába tartozott nálam, reményeim szerint ez most sem lesz másképp. A többi viszont. Kifejező szó a szánalom? Holmi „seggükön ott fityeg a tojáshéj” halálfalók? Nem célozgatok én senkire. Á, távol álljon tőlem az előítélet…
Akkor is nevetséges, ami itt folyik. McGalagony határozottságba bújtatott kétségbeesett kapálózása, a Nagyteremben uralkodó „hullaszag”, Dumbledore pedig csak hab a romlott tortán. Az egyik kölök itt nyávog, a másik ott vágja be a fájdalmas pofát, mintha rohadt almába tört volna a tejfoga. Hihetetlen. Mégis mit várt a nagyérdemű? Tündérmesét?
Voldemortra pedig szépen ráírjuk a fehér herceg, ződ kígyón szerepét? Nem lenne semmi, az egyszer biztos. Na de kérem szépen. Ki a franc veszi be ezt a maszlagot? Egyik oldalon köntörfalazás, a másikon „temetkezési szertartás”.  A hátam közepére sem kívánom ezt. Én egyszerűen csak áztatni akarom a valagom a sikerben, és önelégült fejjel róni a folyosókat. Néha belevigyorogni egy-egy nyomorék képébe, és tudni azt, hogy tudják, hogy közéjük tartozom. Na ezt csak a zsenik érthetik.
Nincsenek magasra ívelő vágyaim, csupán ennyi. Élvezni ezt az évet, és fejlődni. Ezért is trappolok most a könyvtár felé, egy vaskos könyvet cipelve a hónom alatt. Kell egy kis nyugalom, megspékelve egy kis agytágítással. Pont ez az oka annak, hogy nem a háztársakkal "partyzok". Vagyis komolyabban fogalmazva, nem osztom meg velük mérhetetlen jókedvem. Sosem voltam az a nagy társasági figura, most sem hazudtolom meg magam.
Ahogy a tágas terembe lépek, egy dolog egyből feltűnik. A könyvtár, ahogy vártam szinte kong az ürességtől. Elvégre ki az a gyökér, aki ahogy beteszi a lábát a Roxfortba, szinte egyből idevezet az útja? Az csak valami talpnyaló aktakukac lehet. Viszont ez a kategória rám nem túlzottan igaz. Sokkal inkább a magány vonz. Ki vagyok éhezve egy kis csendre. Mintha a Nagyteremben nem kaptam volna eleget. Nem is a magányra éhezem, hanem a társak hiányára. Igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés. Unottan lépkedek a polcok között, ujjaimmal végigsimítok a könyvek gerincén, miközben szemeimmel elcsípek egy-egy "lenyűgöző" címet. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a közvetlen közelemben egy ismerős arc rajzolódik ki előttem. Jobban mondva az illetőnek csak a hátsó arcát látom. Pont elég, hogy rájöjjek, ezúttal nem egy őstulok került a kezeim közé.
- Üdv Zane! Csak nem "Dumbledore siralmát" olvasod? - termek azonnal mellette, gúnyos megjegyzésemen magam is jót mosolygok. Nem futok fölösleges udvariassági köröket, az nem az én kenyerem. Egyszerűen csak levágódom mellé a székre, kényelembe helyezem magam, majd háztársam felé fordulok.
- Ahogy látom, téged is hidegen hagy ez az őrültek háza. -célzok a nap felemelő eseményeire, majd rácsapok a könyv tetejére.
Naplózva

by Noah *-*

Zane Worthington
Eltávozott karakter
*****


Poison Prince

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 07. 30. - 15:52:49 »
+1

Josh




Mióta leült és elkezdte tanulmányát, nem zavarta senki, ez meglátszik teljesítményén, nagyon elhaladt a könyvvel. Alapjáraton gyorsan olvas, ha e mellé hagyják is, akkor pörögnek az oldalak. Érdekes a rúnatan, olyan jeleket talált eddig, amiknek külön utána kell néznie. Nem ma fogja megejteni a keresést, rengeteg szabadideje lesz az év során. Ma csak unalmát csillapítja a könyvvel. Jobb híján. A klubhelyiségben buli van, normális esetben ott lenne, ha másért nem, hallgatná az örömujjongást és a gúnyos megjegyzéseket iskolatársairól. A Mardekárosok kreatívak ilyen téren (is), mulatságot hallgatni őket. Jobban belegondolva Zanenek sem kell szégyenkeznie, ha tőle várnak poénos megszólalásokat. Majd ha visszamegy, kiderül tart-e még a buli.
Fejét egyszer sem emeli fel, senki nem szólt hozzá, akik benéztek a boxba, hamar rájöttek, jobb, ha messzire elkerülik az olvasót.  Mindkét talpa a padlón, tartása feszes, karjai az asztallapon fekszenek köztük a könyv. Mivel háta egyenes, fejét alig billenti előre. Arckifejezése akár látja valaki, akár nem, arrogáns. Alapjárat.
Egy bizonyos idő után a csendet előbb erősödő, majd egyre halkuló léptek zaja és szöszölés töri meg. Nem kell sok ész kitalálni, ismét rátaláltak. Komolyan nem hiszi el, hogy annyi rendelkezésre álló beugró helyett mindenki ide akar ülni. Ha nem előzte volna meg a jövevény, megszólalt volna. Jobb, hogy így történt, mert ismerős az illető. Mindjárt más a helyzet. Zane kevés diákot kedvel, Josh valami miatt ebbe a szűkös csoportba tartozik. Köszöntő mondata után ő is megszólal.
- Szevasz. Ó,  bár úgy lenne. Egy tökéletes nap tökéletes befejezéssel. – Vékony ajkait gunyoros mosolyra húzza. – Mély sajnálatomra nem adták oda azt a könyvet. Az előítéletek… tudod. Khm… foglalj helyet.  – Kimossa iróniáit beszédéből és a helycsinálással foglalatoskodik. Nem mindegy ki zavarja meg, egy eltaposni való senki,  vagy leendő társa. Hogy milyen társ? Azt rajtuk kívül ne tudja más... egyelőre.  Néhány elegánsabb mozdulattal arrébb helyezi a kimaradt pergament és tollát. A másik szék üres, most már az asztal azon része is. Az asztali lámpa fénye mindkettejüket kiszolgálja. Miért van itt? Nincs jobb dolga, ünnepelni most képtelen fejfájása miatt, a semmittevéshez pedig nincs kedve.
- Nem kell mindennek nagy feneket keríteni, csendesen veszem tudomásul a változásokat… győzött az igazság. Csendes öröm, diszkréció. – Az értelmetlen beszéde után rögtön magyarázatot ad. - Rá vagyok szorulva, hasogat a fejem. – Lapoz egyet a könyvben, pennáját belemártja a tintába. Csendesen beszél, nem szükséges kikürtölni az első napokon, mivel ért egyet és mit támogat, elég, ha ők tudják.
- Bár örömömet egy valami árnyékolja be. Szerinted mit fogunk tanulni a fiatal professzoroktól? – Undortól és dühtől görbülő szájjal ejti ki ezt a szót.  - Ppföh…  professzorok… maga a szó nevetséges rájuk nézve.  – Hangját még halkabbra veszi, testét enyhén előre dönti.  
- Ránk szabadítanak egy csapat újoncot. – Sziszegi. Ezzel a döntéssel határozottan nem ért egyet. Nem szükséges a Halálfalókat tanári pozícióba helyezni, van hely bőven, ő kis elférnek külön. Aki akar tőlük tanulni, megkeresi őket. A vigasztalást az hozza, hogy Sötét Varázslatok Kivédése helyett Sötét Varázslatokat tanulnak. Idén rágyúr a Cruciatus átokra.
- Az átnevelés pedig… ezekből lesz valami? Rakás reménytelenség. Ebbe születni kell, átérezni nem…  beletanulni. – Nagyobb kár, mint haszon. Sóhajtva dől teljesen hátra, háta a támlát érinti, mutató és hüvelyk ujjával szemöldökét dörzsöli. Pihentetnie kell szemeit.
- Sok dolguk lesz velük. Remélem, nem lesznek kíméletesek. Nincs rá idő. – Sejteni lehet az óra hangulatát és az intézkedések erősségét ám magát a döntést feleslegesnek tartja. Nem lehet valakit átnevelni.
Keze miután megtette nyugtató szolgálatát, visszasüllyed a könyvhöz. Becsukja, félreteszi, majd összeilleszti a pergamenlapokat is, hogy később ne ezzel húzza az időt. Mára ennyi az olvasás.  Nem akar még menni, nyitva az ablak, kellemes hűvös levegő áramlik be. Ül és háztársára figyel.  
Naplózva


Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 08. 05. - 21:15:21 »
+1

[Francesca]

A Roxfortban valami rendkivüli dolog történt.
No persze ez nem újdonság: mióta a szekta van hatalmon, azóta egyre-másra jönnek a rendkivüli dolgok. Tanárcserék, új szabályok, rasszizmus – és ezek csak a torta teteje, de ebből már sejthető, hogy belülről rohad az egész. A mostani az nem érinti az egész kastélyt, sőt, igazából nem is túl nagy horderejű dolog, de ha valaki látná, azért erősen meglepődne, majd megrökönyödne… és a külső, süketnéma szemlélő is rájönne, hogy a kastélyban teljes egészében megváltoztak a játékszabályok.
Damien Pulse a könyvtár felé vette az irányt.
Önmagában semmi meglepő nem volt abban, ha egy diák célba veszi e helységet: nem csak a tanulást segitik az itt fellelhető források, de sokak szerint (varázsló mércével mérve) egészen érdekes olvasmányok is fellelhetők a megsárgult könyvek között, ezzel elfogadható kikapcsolódást nyújtva azoknak, akik az olvasás szerelmesei… vagy csak egyszerűen nincsenek barátai, akikkel elüthetné az időt, bár ezutóbbi elég valószinűtlen egy bentlakásos iskolában. Bárhogy is, a könyvtár olyan hely volt, ahol az ember bármikor találhatott egy-két diákot, ha éppen úgy tartotta kedve. De nem úgy engem: én a roxforti hat évem alatt egyetlen egyszer sem jártam a könyvtárban és erre büszke is voltam. A tanulás a legkevésbé sem érdekelt, a varázsvilág mégúgysem, szóval semmi okom nem volt látogatni az olvasótermet.
De a helyzet megváltozott.

A kastélyban uralkodó új helyzet egészen új hozzáállást kívánt: no nem mintha a tanulás izgatott volna annyira, szó sincs róla… de az új tanári kar előszeretettel ütött rajta a hozzám hasonló embereken, akik nem különösebben rajongtak az alárendelt szerepkörükhöz, sőt, ezt még szóvá is merték tenni. Ahogy ezek a próbálkozások egyre gyakoribbá váltak, lassan hatalmába keritett valami, amit leginkább bimbózó paranoiaként tudtam jellemezni s miután már többször fordult meg a fejemben különböző dolgokkal kapcsolatban, hogy na ezt vajon elmondhatom-e a nyilt folyosón… nos úgy döntöttem, hogy ideje valamit kitalálni az ilyen szituációkra. Ha már varázsló vagyok – bármennyire utálom is a hivatásomat – legalább hasznom származzon belőle… és ugyebár hol tanulhatok valami árnyékoló mágiát? A könyvtárban. Ez ismét kisebb dilemmához vezetett, de végül feladtam az elveimet és elindultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mire készülök, amikor már az ajtó előtt álltam… s bemenni még nehezebb volt, mint azt korábban gondoltam volna. Hosszú percekig szemeztem azzal az átkozott rézkilinccsel, mire hozzá mertem nyúlni, de onnantól nem volt megállás: kinyitottam az ajtót és beléptem a sosem látott helységbe.
Az első, ami feltűnt, az a csend volt. Abnormális csend, legalábbis a roxforti normát alapul véve, ahol még éjszaka sem volt teljes a némaság. Ezzel szemben idebent igen, sőt, természetellenesen csendes volt: éltem a gyanúperrel, hogy varázslat a ludas. A második szembetűnő jelenség a gizda, madárfejű könyvtáros volt. Róla már hallottam, hiszen legendák keringtek a személye körül, de látni még sosem láttam… és elég volt egy pillantást vetnem rá ahhoz, hogy rájöjjek: többször nem is akarom.
- Szép napot – vetettem neki oda kurtán, üdvözlés gyanánt, amire csak egy gyilkos grimasz volt a válasz, rövid úton otthagytam hát, had főjön a saját levében. A terem hátulja felé indultam és keresgéni kezdtem a cimszavak között, míg rá nem leltem az Önvédelem szócskára az egyik foltos táblán. Megtorpantam és a könyvek gerincét kezdtem szemügyre venni. Eltartott pár percig, mire megtaláltam a nekem valót: A rejtezés mágikus módjai. Feltűnt, hogy kevésbé poros, mint a szomszédai utalván arra, hogy a közelmúltban többen is igénybe vették az általa kinált tudást. Mivel legendák keringtek arról is, hogy Cvikker milyen szinten szerelmes a könyveibe, ezért nem tartottam jó ötletnek, hogy kivonuljak vele a parkba egy szál cigire, ezért kénytelen voltam lemondani az utóbbiról, letelepedni egy asztalhoz és a helység nyomasztó csendjében felcsapni a boritót, majd a tartalomjegyzéket végigböngészve kikeresni a nekem való fejezetet és – ugyan nem túl lelkesen, se nem teljesen elmélyülten – tanulmányozni a leirtakat.
Naplózva

Francesca Keenan
Eltávozott karakter
*****


ƒrankie.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 08. 05. - 22:03:41 »
+1

{ Damien }

A könyvtár sosem volt népszerű hely.

Mindenki szeretett a szabadban lenni, még ebben a csodás helyzetben is. A zöld fű, a kék, határtalan ég talán szabadságérzetet adott mindenkinek, még az igazán hitetleneknek is. A friss levegő felébresztette az embereket és bizalomra, hitre késztette őket a jobb időkre. Gondolom én.

Mert hogy én egy percre sem tettem ki a lábam az iskola falai közül, az biztos. Nem szerettem kint lenni, nem szerettem, nem élveztem az emberek társaságát, egyenesen irritáltak. Főleg most, a gondterhelt időkben, amikor mindenki csak a rossznál rosszabb helyzetéről tudott beszélni. Mint az elvénhedt öregek, esküszöm. És a tettek? A tettek mindig elmaradtak. Hányan és hányan dicsekedtek, fennhéjáztak azzal, hogy ők majd megmutatják – és hányan hagyták el az iskolát valóban. Elég nagy a különbség, ha megfigyeljük.
Megváltozott a rendszer, az biztos. Ki szerint jobb lett, ki szerint rosszabb – a lényeg az, kinek a szemszögéből nézed. Van, aki most mérhetetlenül boldog. Mások meg a béka segge alatt vannak. Fegyelmezések, szigorítások, igazságtalanság – így látom én. Nem hívtam fel magamra a figyelmet, nem harcoltam, nem szenvedtem látványosan – tűrtem, mint ahogy egész eddigi életemben. Ehhez értettem, ezt csináltam, és nem is volt, nincs is semmi problémám. Nem kapok megrovásokat. Nem érdeklem a tanárokat. Nyugtom van.
Persze, van, amihez nekem sincs kedvem és sokszor csak egy hajszál választ el attól, hogy felálljak és szívemből ordítsak. Ilyenkor jön valaki helyettem, aki komolyan meg is csinálja, én pedig lenyugszom. Valamennyire.
A könyvtár mondjuk pont jó az én haragom csillapítására.
Szeretem a könyveket és olvasni is szeretek, legyen az akármilyen témájú. Mindenféle könyvet el tudok olvasni, az más téma, hogy érdekelne is. A könyvek tulajdonképpen olyanok, mint én: ülnek a seggükön teljes nyugalomban és várnak, hogy valaki levegye őket a polcról és használja. Csak ők tehetetlenségből nem mennek oda másokhoz, én meg a természetem miatt.
Végighúztam az ujjam a többnyire poros gerinceken. Nevenincs szerzők, idióta címek, vastagabb, vékonyabb könyvek – mind olyan ismeretlen. És többnyire nem sok mindenkit érdekel.
Már épp terveztem, hogy megyek, amikor előröl egy halk köszönés hallatszott, léptek zaja. Az illető megállt valahol, levett egy könyvet, aztán a szék nyikorgása – leült. Ki jár erre felé ilyenkor? Ki van olyan épeszű, mint én, hogy ilyen későn a könyvtárba jön?
Elmosolyodtam. Kezdett érdekelni a dolog.
Levettem egy könyvet a polcról, nem is néztem, mi az, aztán az asztalok felé vettem az irányt. Beletelt, mire megtaláltam – hatalmas ez a terem! Nem egyenruha volt rajta, így fogalmam sem volt, melyik ház tagja lehet. Az a tipikus lázadó feje volt – már csak azzal is, hogy nem az előírásnak megfelelően öltözött.
Hihetetlenül unta magát. Komolyan. Lehet, hogy odafigyelt arra, amit olvasott, de nem ásta bele magát. Talán nem is nagyon érdekelte, vagy nem azt kapta, amit keresett. Előfordul az erre fele.
Halkan odaléptem az asztalhoz, és lecsaptam rá a könyvet. Kinézett rám, fújt egyet, aztán visszapillantott a könyvébe. Nem különösebben érdekeltem, ami csak kihívást jelentett. Kellett neked velem találkoznod, öreg.
Kinyitottam a könyvet, bár nem oda figyeltem – egyenesen őt néztem. Percekbe telhetett, amíg rám pillantott, csak a szeme sarkából. Aztán megint a könyvre figyelt, én meg mosolyogva az előttem lévőre pillantottam: A bájitalok legsűrűbben előforduló alkotóelemei.
Hosszú éjszakánk lesz, azt hiszem.
Naplózva


Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 08. 05. - 23:15:56 »
+1

Szórakozottan böngésztem az előttem fekvő lapokat. A felhozatal elég felemás volt: ugyanúgy voltak benne hasznos, sőt, érdekes bűbájok, mint teljesen idióta, értelmetlen, használhatatlan igék s mindezeket szelektálni… nos, türelem kérdése volt, amiből én kissé hiján voltam perpillanat. Feszélyezett a légkör, méghozzá nem kevéssé… maga a helység árasztott egyfajta komorságot, fegyelmet, ősiséget: olyan dolgokat, amik nyomasztóvá tették az itt tartózkodást számomra. Lehet, hogy másnak is, de engem különösen irritált. Ehhez még hozzájött az, hogy a vén keselyű folyamatosan engem bámult, igy tervem végrehajtása akadályokba ütközött. Tudtam, hogy ilyen jellegű könyvek nem kölcsönözhetőek (sőt, abban is egészen biztos voltam, hogy a banya egy könyvet sem bizna rám), de ez nem izgatott különösebben. Úgy gondoltam, hogy bejövök szépen, kitépem a nekem kellő lapokat, zsebre vágom és adios, a soha viszont nem látásra… de egyrészt folyamatosan bámult, másrészt pedig ebben a néma csendben a pergamen szakadása felérne egy ágyúlövéssel, annyi erővel meg akár fel is állithatnám a bitófát magamnak, de még a hurkot is a nyakam köré tekerhetném. Maradt tehát két lehetőség: vagy fogom magam és lejegyzetelem a nekem kellő dolgokat a jó öreg golyóstollammal (aminek érdekessége, hogy első év óta ezt használom a tanórákon való jegyzeteléshez és még mindig nem fogyott ki belőle a tinta), vagy itt nézegetem át a dolgokat és próbálom memorizálni a szükséges tudnivalókat. Mivel körmölni semmi kedvem nem volt, igy az utóbbi mellett döntöttem, de az első néhány perc után már nem voltam biztos a helyességében – viszont nem hoztam pergament, szóval marad a szivás.
Hirtelen egy halk csattanásra lettem figyelmes magam mellett, mire gyanúsan odakaptam a fejem, jobbom pedig rögtön elmerült egy belső zsebben, megmarkolva – nem, nem a pálcámat – a késemet, de aggodalmam alaptalannak bizonyult: csak egy alsóbbéves lány tette le a kelleténél egy kicsit hangosabban azt a vaskos könyvet, amit elcipelt az asztalig. Visszafordultam a könyv felé, mire egy hajtincsem a szemembe hullott, amit egy dühös fújással küldtem ismét röppályára, hogy keressen magának egy olyan helyet, ahol nem zavar. A szemem sarkából láttam, hogy a könyvtáros szinte égnek álló hajjal, vérben forgó szemekkel mered ismeretlen asztaltársamra, vélhetően az előbbi hangzavar miatt. Elnyomtam egy mosolyt s önkéntelenül megcsóváltam a fejemet, jót mulatva flúgosságán. Visszafordultam a könyv felé, de valahogy nem tudtam koncentrálni: úgy éreztem, folyamatosan figyel valaki. Először azt hittem, hogy a banya észrevette degradáló gesztusomat és most engem tüntet ki az éhes szemű ragadozót idéző pillantásával, de egy oldalpillantás megcáfolta az elméletemet. Ez pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy ki bámul folyamatosan… a kérdés már csak az, hogy ezzel mit akar elérni.

Telt az idő – percek tán, vagy csak másodpercek? – de a figyelme nem enyhült, mire egy oldalpillantással megpróbáltam elcsipni a tekintetét – sikertelenül. Mire a szemgolyóim elfoglalták megfigyelőpoziciójukat, a lány már a könyvet nézte… viszont a kellemetlen érzés is tovatűnt, megerősitve a gyanút, hogy ő bámult. Amint a könyv felé fordultam, az érzés visszatért… s mi tagadás, kezdtem felbosszantani magam a dolgon. Egy apró fejmozdulattal az arcomba sodortam pár hajtincset, ürügyet adva ezzel magamnak arra, hogy balomat felemelve kiseperjem őket a szemem elől s ezzel a trükkel, a tenyerem takarásában vetett oldalpillantással végül egy röpke pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét, de hamar visszafordult a könyve felé. Ezúttal én vettem szemügyre egy kicsit jobban, de tekintetem csak pár másodpercig időzött rajta. Nem tűnt ismerősnek, pedig azért a kastély falain belül kevés az ismeretlen arc számomra… no nem mintha akkora sztár lennék, egyszerűen szerettem számon tartani a barátokat és ellenségeket. Más kérdés, hogy ő akár ismerhetett is, hiszen elég hirhedt voltam a kastélyon belül… de nem tűnt olyan alkatnak, mint aki a balhés fickókra bukik, szóval ötletem sem volt mit akarhat. Egy pillanatig töprengtem, hogy most akkor dühös legyek-e vagy inkább kiváncsi, de végül az utóbbi győzött. Végül cselhez folyamodtam. Becsuktam a kezemben tartott könyvet és visszasétáltam vele a polchoz: szerencsére a lány háta mögött volt, igy nem láthatta, ahogy visszateszem, majd némi sétálgatás és morfondirozás után újra leveszem a polcról ugyanazt a könyvet – elvégre ebben volt az, amit tudni akarok. Igenám, csakhogy most jön a trükk: nem sétáltam vissza az előbbi helyemre, hanem ott ültem le a polcnál, a lány háta mögött, de arccal felé fordulva, igy szemmel tarthattam őt anélkül, hogy ő szemmel tudott volna tartani engem – legalábbis ha feltűnésmentesen akarta csinálni. Ha pedig túl feltűnő lesz, akkor már úgyis más lesz a lapok állása.
Naplózva

Francesca Keenan
Eltávozott karakter
*****


ƒrankie.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 08. 06. - 00:02:30 »
+1

Figyeltük egymást. Vicces volt.
Hol ő engem, hol én őt – bár többnyire csak én őt. Egyszer a tekintetünk is találkozott. Úgy látszott, nem értette, hogy mit akarok, és őszintén szólva én sem értettem, hogy mit akarok. De nem is érdekelt: ott voltam én, meg ő is, és eléggé untam magam. És ahogy látszott, ő is élvezi – vagy ha nem is élvezi, de elvagyunk.
Aztán egyszer csak felállt, keresett egy könyvet, de nem jött vissza. És ez zavart.
Ha jól hallottam, leült mögém, vagy valamerre arra. Azt hiszem, idegesítettem. Sosem voltam jó kapcsolatteremtésben, de ezek szerint a figyelés nem számít jó pontnak. Nagyon nem.
Éreztem, hogy a tekintete a hátamba fúródik, szinte lyukat éget bele. Most már nem figyelhettem meg anélkül, hogy ne lenne feltűnésmentes – eddig sem v olt igazán az. Amikor az embernek olyan fene nagy szüksége lenne az agyára, akkor az nem segít: nem jutott eszembe semmi. Semmilyen ötlet, terv. A percek pedig csak teltek, és ki tudja, meddig akar még itt maradni? Lehet, hogy mindjárt elmegy.
Idegesen kopogtatni kezdtem az ujjaimmal az asztalon, mire egy rosszalló pisszegést kaptam. Lassan a nő felé fordultam, ő meg vérben forgó szemekkel bámult. Ó, biztos nem örül annak, hogy két fiatal éjnek idején erre lófrál. És még zajt is csapnak! Jobban mondva csak én. Hát, drágám, a könyvtár éjjel-nappali. Még – és reméljük, hogy az is marad. Hova menekülnének a magamfajták?
A könyvbe pillantottam, de egyáltalán nem érdekelt, mi áll benne. Kicsit sem, mikor tudtam, hogy ott ül mögöttem, és talán figyel. Ahogy hallottam róla, nem áll jó hírében – bár az ember mennyit hihet egy ilyen pletykás népség fecsegéseinek?
Idegességemben a felsőm ujját kezdtem húzogatni. Gyerünk, Frankie, gondolkozz!
Oda kell mennem hozzá, és megszólítani. Nem maradt más választásom. Nyeltem egy nagyot, amit a nő megint nem díjazott.
-   Jól van, jól van. – mondtam szemforgatva. Összecsuktam a könyvet, szépen lassan, próbáltam úgy felállni, hogy a szék még véletlenül se nyikorduljon meg és elindultam a sorok között. Honnan is vettem le ezt az átkozott könyvet?
Alig találtam meg a helyét, az idő pedig sürgetett. Gyorsan visszamentem arra, amerről jöttem. A nő már vigyorgott, hogy végre lelépek, de én beléptem arra a sorra, ahol a fiú ült. Még láttam az elszörnyedt tekintetét – kedvem lett volna beinteni neki. De úgy istenigazából, gúnyosan mosolyogva.
Lassan sétáltam oda az asztalához, csigalassúsággal. Fogalmam sem volt, mit akarok – egyáltalán minek megyek oda? Spontanitás, Frankie, fogd fel úgy. Egy pillanatra megfeszült, ahogy látta, hogy felé haladok, de nem nézett rám. Talán abban reménykedett, hogy valami könyvet keresek, vagy csak teszek még egy sétát… de nem.
Odaértem az asztalhoz, és leültem vele szembe. Nem nézett fel a könyvéből, még mindig nem. Idegesített, hogy nem figyel rám – nem mintha szeretném a figyelmet, de ezt most kivételesen idegesített.
-   Szia – köszöntem rá, mire végre felpillantott. Nem tudtam kiolvasni a tekintetéből semmit Még annyit sem, hogy díjazza-e a bátorságom, vagy a fenébe kíván. – Frankie vagyok...
Aztán nem mondtam tovább. Nem tudtam neki mit mondani, fogalmam sem volt, mit hozhatnék fel. Valószínűleg tudnia akarja, hogy mit akarok tőle.
De nem mondtam. Egy nagyon rövid ideig álltam a tekintetét, csak néhány másodpercig, aztán az asztalra pillantottam.
Fogalmam sem volt, mit csinálok.
Naplózva


Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 08. 06. - 02:25:05 »
+1

Mintha szerepcsere történt volna s mindez olyan simán történt, ahogy a nagy könyvben meg van irva – már ha létezik olyasmi, amiben ugye én eleve kételkedek, csak az emberek szóhasználata rám ragadt. Nem tudom, hogy azért maradt a helyén, mert nem érdekelte a helyváltoztatásom, vagy azért, mert nem mert feltűnőbben kekeckedni, de ott maradt a helyén s most én tornáztam az ő idegein azzal, hogy kisebb-nagyobb megszakitásokkal törékeny alakjára szegeztem tekintetem. Rövidesen látszódni kezdtek rajta az idegesség jelei: mocorogni kezdett a széken, mintha nem találná a helyét, nem érezné a komfortot; dobolni kezdett az asztalon, annak ellenére, hogy a kezében egy könyvet tartott, amire elvileg koncentrálnia kellene… érdekes volt nézni, ahogy a saját fegyverének a célkeresztje mosolyog a képébe, emellett pedig mindig perverz örömmel töltött el az, ha valaki leállt velem packázni és végül ő húzta a rövidebbet… bár nem győztem magam emlékeztetni, hogy még nem derültek ki a lány valódi indiitékai. Most, hogy célomat elértem, tekintetemet ismét a könyv felé forditottam: mielőtt felálltam találtam egy érdekes bűbájt, ami nem is tűnt túl bonyolultnak. A lényege az volt, hogy akit eltalál, az átlátszóvá válik, mint egy kaméleon: Kiábránditó bűbájnak hivták. Mintha rémlene, hogy a jó öreg Flitwick egyszer mesélt róla, sőőőőőt, mintha meg is kellett volna tanulni, de ez természetesen teljes egészében kimaradt számomra, de úgy döntöttem, most megpróbálom. Előhúztam a pálcámat a zsebemből és a könyv felé fordultam, hogy még egyszer átfussam a bűbáj menetét… azután majdnem leestem a székről, olyan éktelen visitás csapott fel valahol előttem.
Felnézvén a szinte felém repülő Madam Cvikkert pillantottam meg: alig sikerült kitérnem lendülő keze elől, amivel a pálcámra pályázott.
- A könyvtárban nincs varázslás! – sivitotta, még mindig az eszköz felé kapkodva. Megadóan felemeltem a kezemet.
- Jól van no, most vagyok itt először… ha valaki, hát maga igazán tudhatná. – tettem hozzá gunyorosan, miközben visszatettem a problémaforrás a zsebembe. – Látja? Probléma megoldva. – Láttam rajta, hogy szinte felöklel tekintetével és kábé kétezer különféle kinzási forma rohanhatott át az agyán nagyjából fél másodperc alatt, de végül hátralépett.
- Még egy húzásod van, aztán többet be sem teheted ide a lábad! – sziszegte, majd sarkon fordult és visszaindult a helyére. Fejcsóválva néztem utána, majd néhány hosszú másodpercig ismét az ismeretlen leányzó hátát bámultam, pusztán azért, hogy idegesitsem egy kicsit… és csak ezután fordultam a könyv felé. Ő pedig pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy felálljon és visszategye a könyvet a helyére, majd egy pillanatra megtorpant, mintha habozna s végül csigalassúsággal elindult… felém. Nem tudom, hogy valóban lassan jött-e vagy csak én éreztem úgy, de jönni jött, az tuti. Hirtelen elbizonytalanodtam s jobbom önkéntelenül elindult a késem felé, aztán szinte ugyanabban a pillanatban félbe is maradt a mozdulat, majd magamban kinevettem szerény személyemet. Pulse, Pulse, kezdesz paranoiás lenni. Csak egy lány, ráadásul kábé fele akkora, mint te… te pedig rögtön a késed után kapkodsz, amint elindul feléd? Nem érzed magad egy kicsit szánalmasnak? Hmpf.
Végül úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a közeledését: feszülten a könyvre bámultam, az előbbi önszidalmazásom ellenére minden idegszálam ugrásra készen feszült meg. Persze, csak egy lány, persze, feleakkora mint én… de akkor is boszorka, amivel könnyedén ellensúlyozni tudja mindkét tényt. Főleg, ha még varázsolni is tud… és feltett szándéka, hogy ártson nekem. Na akkor pácban leszek, az hétszentség. Jómagam pocsék varázsló voltam, még a legegyszerűbb bűbájok is nehezemre estek; tavaly, amikor a halálfalók megtámadták a kastélyt, akkor – magamhoz hiven – bátran leálltam velük verekedni, csak éppen a pálcámat nem nagyon használtam: sokkal több hasznom volt abból, hogy értettem a késdobáláshoz. De ennek mostmár vajmi kevés hasznát vehetem, hiszen lassan kartávolságon belülre ér…
Hirtelen megtorpant és elhagyták ajkait a szavai, mire a feszültés egy szusszanás formájában tört elő belőlem. Hát igen, lehet hogy boszorka. Lehet, hogy még varázsolni is tud! De úgy látszik csak barátkozni akar. Persze lehet hogy csapda…
Egy gondolattal a sarokba zavartam a paranoid énemet.
- Szia, én meg Damien… bár ezt gondolom úgyis tudod. – villantottam rá jellegzetes félmosolyomat, ami lehetett ijesztő, gunyoros, gyilkos, barátságos és még sokféle… de szerencséjére most éppen az utóbbit választottam. Meg kell mondanom őszintén, kiváncsivá tett. Régebben sem sokan voltak, akik önként beszélgetést kezdeményeztek velem, mostanában meg már egyenesen senki olyan, aki nem ismer… s lám, ő most mégis itt van. Érdekes szituáció volt, azt meg kell hagyni.
- Segithetek valamiben? – kérdeztem kedvesen, miközben jobbommal az egyik üres szék felé intettem, jelezvén, hogy nyugodtan foglaljon helyet, ha gondolja.
Naplózva

Francesca Keenan
Eltávozott karakter
*****


ƒrankie.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2010. 08. 13. - 20:11:53 »
+1

-   Nem, nem tudtam… nem ismerlek. – vontam vállat.
A mosolya… olyan kis ragyogó mosoly volt. Egyszerű, kedves, nem volt benne semmi lényegre törő… az én szívem mégis vadul kalapálni kezdett – valószínűleg azért, mert nem számítottam a pozitív visszajelzésre. Arra számítottam, mint amit mindig is kapni szoktam: egy lenéző tekintet, egy bosszankodó sóhajt, vagy még annyit sem.
Képzeletben fejbe vágtam magam: jajj, Frankie, még is kitől vártad volna? Apádtól? Az egyre kevesebbet jelentkező nagyapádtól? Vagy a körülötted lévő magánytól?
Elhessegettem ezeket. Ez számított most a legkevésbé – és amíg csak én vagyok tisztában ezekkel, addig nem is számít. Itt volt, és hellyel kínált, úgyhogy leültem mellé. Haloványan elmosolyodtam, hogy lássa, van kedvem hozzá – és bár nem tudta, ez a pici, őszintének tűnő mosoly belül hatalmas lelkesedés volt. Fel voltam dobva, de meg is rémültem magamtól: miért nyitok Damien felé? Miért nyitok egyáltalán?
Aztán felnéztem a mosolyára, és olyan butaságnak tűnt. Kit érdekel, hogy miért? Nem számít, nem fontos.
A felsőm ujjával és a gyűrűmmel játszadoztam. Úgy éreztem, ismernem kell. Hogy meg szeretném ismerni, tudni róla valamit – akármit. Csak… valószínűleg az ilyen dolgok nem egyoldalúak. Ha kérsz, adnod is kell, és nem tudom, az mennyire menne. Hozzá tudnék szokni hosszútávon, másokhoz is?
Remek, tele vagyok kétségekkel. Lehet ennél jobb?
-   Nem, csak… egyedül voltál. Ami tök jó, meg minden, de… gondoltam, ide jövök hozzád. Remélem, nem zavarok. – mosolyogtam rá és néhány pillanatra a szemébe néztem. Hogy lássa, semmi gonoszságon nem töröm a fejem.
Persze, ez semmit nem jelent. Lehet ő még attól a világ legbizalmatlanabb embere is – manapság pedig teljesen jogosan. És akármennyire kedvesnek tűnik, a következő percben elküldhet a fenébe. Aminek… nem igazán örülnék.
-   Melyik ház tagja vagy? És mit olvasol?  - nyújtottam kezem a könyve felé, de félúton visszakaptam. Azért ennyire még nem vagyunk jóban, azt hiszem. Meg amúgy is, mi van, ha valami olyasmit olvas, amihez semmi közöm? Mert valószínűleg semmi közöm hozzá.
Idiótán elmosolyodtam, aztán az asztalra könyököltem. Élveztem a helyzetet, hogy bár nem beszélgettünk, de ott volt mellettem. Jobb lenne, ha hozzászoknék az emberek társaságához – végül is ez a megszokott, a normális.
Naplózva


Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2010. 08. 16. - 23:03:50 »
+1

Meg is lepett, hogy nem ismerte a nevemet, meg nem is. Szerettem azt hinni, hogy legalább hallás után mindenki ismer ebben az iskolában (és valljuk meg őszintén, kirivó viselkedésem okán azért olyan nagyot nem is tévedtem) másfelől viszont a lány viselkedés, kisugárzása egyértelművé tette, hogy nem olyasvalaki, aki az ujját folyamatosan a roxforti pletykahálózat ütőerén tartja… szóval végül csak egy gondolattal konstatáltam, hogy ezúttal nem kell hosszú magyarázatokba fognom azzal kapcsolatban, amit rólam terjesztenek. Szó mi szó, a terjengő pletykák túlnyomó többsége igaz volt, de mindennek megvolt az oka… és volt egy rossz szokásom: ezeket az okokat elég terjedelmesen tudtam ecsetelni mindenkinek, akit érdekelt vagy aki meghallgatott, próbálva ezzel jobb szinben feltüntetni a saját cselekedeteimet. Belegondolva kész felüdülés volt, hogy itt ülök egy teljesen ismeretlen emberrel és a beszélgetésünk nem ezekkel a tiszteletkörökkel kezdődik.

- Hát mostmár tudod – feleltem szavaira, újfent rámosolyogva, majd tekintetem egy pillanatra a könyvre vándorolt, de rövid úton nyilvánvalóvá vált, hogy a mai ellenátok-tanulásból már semmi nem lesz. Alapjáraton is éppen csak le tudott kötni a száraz olvasmány, de amikor akadt jobb társaságom is, mint a megsárgult lapok, akkor a bonyolult szövegnek és pálcamozdulatoknak esélyük sem volt megtalálni az agyam mélyére vezető ösvényt. Az asztal szélének támasztottam hát, egyenlőre még nyitva hagyva, nem tudván a lány szándékait, majd újfent Frankie felé fordultam s észrevettem az apró mosolyt, ami ajkain játszott… s ez egészen új fényben tüntette fel az arcát: ha hasonlitanom kéne valamihez, akkor azt mondanám, hogy míg arca a hold sápadt fényében játszott, a mosoly hatására egyszeriben felkelt a nap s meleg sugarai fényesen ragyogtak a holdfény helyén. Meg kell hagyni, helyes lány volt… de elsőre valahogy nagyon fiatalnak, nagyon éretlennek éreztem magamhoz képest. Aztán majd meglátjuk mi lesz a vége. Feltettem neki egy egyszerű kérdést, de a válasz, ami érkezett… hát maradjunk annyiban, hogy egy kicsit zavaros volt. Átvillant az agyamon, hogy esetleg tart tőlem… de ha nem ismer, ahogy az imént mondta, akkor mi oka lenne rá? A Roxfort egy idióta hely volt, tele bolondokkal… de még itt sem ugráltak minden sarkon emberevő szörnyetegek.
- Aha, értem… - végül úgy döntöttem, ráhagyom a dolgot, bár egyenlőre agytekervényeim vészes csikorgás közepette keresték a megoldást arra, hogy most vajon mit is kéne kezdenem a helyzettel. – Hát tanulni általában egyedül jár az ember, bár köztünk legyen mondva, nekem legkevésbé sem fűlik hozzá a fogam… se a tanuláshoz, se az egyedülléthez. – fűztem hozzá, talán magam sem tudom miért. Egy gyors végiggondolást követően villámként hasitott belém a felismerés: igen, az utóbbi időben ez a legnagyobb változás, ami bennem történt. Megkomolyodtam kissé és most, hogy a halál árnyéka gyakorlatilag konstans kisérőként vetült a fejemre, egyre inkább elkezdtem értékelni az emberi kapcsolatokat… olyanokat is, melyeket korábban semmibe vettem. Pár éve elképzelhetetlen lett volna, hogy egy, addig ismeretlen diáktársammal ücsörögve beszélgessek… az pedig főleg nem, hogy minderre a könyvtárban kerül sor. Még mindig nehezen hittem el, hogy betettem ide a lábamat.
Pillantásunk egy röpke másodpercre találkozott, de semmi hátsó szándékot nem sikerült felfedeznem tekintetében: csak kedvességet, ártatlanságot, zavart… s talán egy cseppnyi félelmet. Csak tudnám mitől tart.

- Griffendél – vágtam rá habozás nélkül. Kevés dolog töltött el büszkeséggel a varázsvilággal kapcsolatban, de ha már itt kell lennem, akkor arra igenis büszke vagyok, hogy a ház, amibe az az ostoba kalap besorolt azokat az értékeket képviseli, amiket valójában is nagyra becsülök. Bátorság és gerinc… ez azért nem volt minden varázslóról elmondható. Sőt.
- Ez? – kérdeztem a könyv felé biccentve mikor észrevettem, hogy felé nyúl… de érdekes módón gyorsan visszahúzta a kezét: ezt sem tudtam mire vélni, de lassan kezdtem hozzászokni a furcsaságokhoz. – Nos, ez csak… néhány apróság, ami segit elviselhetőbbé tenni az életet. Manapság már nem lehet tudni… - hogy ki barát és ki ellenség. A mondat vége már csak a gondolataim között hangzott el, nem mondtam ki hangosan… elvégre akár ő is lehetett az ellenség. Bár ő talán nem… na de Cvikker, ő annál inkább. És szinte szemmel láthatóan hegyezte a fülét, nyilván kiváncsi volt hogy miről társalgunk. – Szóval csak pár hasznos kis bűbáj – feleltem végül ismét elmosolyodva, remélve, hogy ezzel elterelem a figyelmét a könyvről. Nem tudtam, hogy egy alsóbbéves diák miként éli meg a kastélyban beköszöntött helyzetet s ami azt illeti, ő még aranyvérű is lehetett… szóval jobb lesz elkerülni a buktatókat.
- És te mi járatban itt?  - kérdeztem tőle, igyekezvén másfelé terelni a beszélgetés fonalát.
Naplózva

Francesca Keenan
Eltávozott karakter
*****


ƒrankie.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2010. 08. 17. - 01:16:34 »
+1

Figyeltem minden szavát, még ha főként nem is rá néztem. Hegyeztem a fülem és próbáltam kivenni a szavai mögül a tartalmat, a célzásokat, utalásokat. És ehhez is értettem: inkább kérdezek, mint válaszolok. Az nem megy nekem: nem mintha feszélyezve érezném magam, csak nem szeretem a kérdéseket. Jobban mondva válaszolni rájuk. Feltenni annál inkább. De mégis hogy nézne ki, ha lerohannám szegényt? Pedig rengeteg mindent tudnék kérdezni tőle! De szerintem már így sem ért, vagy nem tudja mire vélni a… furcsaságaimat. Mert sajnos, vagy nem sajnos, de vannak.
Vettem egy nagy levegőt, aztán kihúztam magam. A kezeimet az ölembe ejtettem, nem játszottam többet a gyűrűmmel, és a ruhám ujjával sem babráltam. A fejemet felemeltem, a tekintetem pedig rá függesztettem. Valahogy így kell kommunikálni, ugye? Gyerünk, Frankie, tudod te, hogy kell kedvesnek lenni!
-   Damien… az szép név. Nekem tetszik. – mosolyodtam el újra, reményeim szerint kedvesen, és nem pedig egy vicsor lett belőle.
Egyedüllét? Ajkaim gúnyos mosolyra húztam. Igen, ismerős barát, ellenség – nevezzük akárminek is. Talán egy sorstársra találtam? Azt hiszem, többet kéne könyvtárba járnom.
-   Mit nem lehet tudni? – húztam pajkos vigyorba szám, majd halkítottam a hangomon. – Kötve hiszem, hogy hajnövesztő receptek, vagy öltözést gyorsabbító varázslatok lennének benne. Biztos érdekes könyv – vetettem egy kételkedő pillantást az említett felé –, de én nem sűrűn olvasgatok ilyet. Valahogy nincs szükségem rá.
Azt hiszem, ennyit még nem beszéltem egyben. Vagy ha igen, már elég rég lehetett. De nem is olyan nehéz ez, csak egy társ kell, meg valami téma – és bár a hogyan védjük meg magunkat a gonosz, csúnya varázslóktól, boszorkányoktól téma nem túl fellendült mostanság, ez is csak valami. Egy kifejezetten érdekes valami. Bár nem nagyon tudok hozzászólni, ugyanis nem igazán érdekel. Hogy kedvem lenne-e kitörni? Naná! De valahogy megtanultam, hogy az, aki ugrál, könnyebben elesik – és ezt próbálom szem előtt tartani.
-   Én meg hollós. – mondtam szintén büszkén. A tudás hatalom – hangzik a mottóm, és én szentül hiszek is benne. Ez mondjuk nem feltétlenül a házam lényege, de én így értelmeztem, értelmezem – és ettől egy pillanatra sem szeretnék megválni. – A kék amúgy is szebb szín, mint a piros.
Felnéztem rá, és mintha egy pillanatig azt láttam volna, hogy figyel rám. Bár lehet, hogy csak túl sokat látok bele ebbe az egészbe, vagy szeretnék hinni abban, hogy nem vagyok teljesen defektes. Ugyan, Frankie, tök jól megy ez. Amúgy sem ismer, az a rész csak most megy.
-   Unatkoztam. – vontam vállat egyszerűen. – Meg persze szeretem a könyveket: csak sétálgatni közöttük, elolvasni a gerincükre írt kacskaringós betűket, néhányba belelesni… Régen szerettem az udvaron sétálni, de ma már ki nem tenném a lábamat. Nem szeretem a… meglepetéseket. – mosolyogtam rá sokat sejtetően.
Talán visszamosolygott – abból  kis rándulásból, ami átfutott az ajkain, ezt tudtam kivenni.
-   Te meg nem tűnsz valami mintadiáknak. – vettem halkabbra a hangom. - Már csak a ruhádat nézve sem. – böktem kuncogva mugli-öltözéke felé.
Naplózva


Damien Pulse
Eltávozott karakter
*****


Hetedév

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2010. 08. 20. - 17:30:17 »
+1

Olyannyira meglepett az apró bók, hogy nem is reagáltam rá semmit. Egyre tanácstalanabbul éreztem magam – de persze ezt a világért sem mutattam volna ki. Egyre furcsább volt a helyzet, az bizonyos. Valahogy nem tudtam eldönteni, hogy miként áll hozzám ez a rejtélyes leányzó és ez okból kifolyólag azt sem nagyon tudtam, hogy én miként álljak hozzá. Annyira abszurd volt, ahogy itt a könyvtárban egy vén banya figyelő tekintete előtt társalgunk egymással nemtörődöm dolgokról, mindenféle előzmények nélkül. Érdekes volt, ugyanakkor elbizonytalanitó: manapság nem lehetett tudni, hogy egy-egy rejtélyes idegen vajon mit akar az embertől. Másfelől továbbra is tartom magam a korábbiakhoz: nem néztem ki Frankieből, hogy bármilyen úton-módon a vesztemet akarná. A kérdés csak az, hogyha nem azt, akkor mit.
- Azt, hogy mikor jönnek jól az ilyen apróságok. – feleltem pillanatnyi gondolkodás után. Magam sem tudom miért, de nem akaródzott felfednem mi rejtőzik a lapok között: túl fiatalnak, túl ártatlannak tűnt ahhoz, hogy pont én legyek az, aki kapcsolatba hozza a háborúval. Persze nem több ez mint naivitás s önámitás: a háborúk nem kor és nem szerint válogatnak, hanem egyöntetűen zúdulnak az emberekre.. de ettől függetlenül nem akartam, hogy most szóba kerüljön a dolog: borongósabbá változtathatta volna a hangulatot, márpedig a helyszin egyébként sem volt túl szivderitő.
- Hát persze hogy érdekes, tele van humorral – feleltem egy halk, rövid kacaj kiséretében, aztán észrevettem a könyvtáros felém vágó pillantását és inkább visszafogtam magam. Nem sokat tudtam a némberről meg a varázserejéről, de nem kellett túl pengének lennie ahhoz, hogy engem túlszárnyaljon; ergo nem lett volna tanácsos újat húznom vele. – Azt hiszem hajnövesztőre amúgy sincs szükségem – feleltem egy mosoly kiséretében, megbillentve fejemet épp csak annyira, hogy vállig érő tincseim kilengjenek kissé. Mindeközben csendben szurkoltam, hogy felejtsük már el a könyv-témát.

- Aha… - feleltem bizonytalanul s első izben támadtak kétségeim partnerem épelméjűségével kapcsolatban. Egy olyan valaki, mint én, aki a betűket olyan messzire elkerüli, amennyire csak lehetséges… hát maradjunk annyiban hogy nem nagyon tudtam átérezni a könyvek gerincére irt idióta címekben rejlő szépséget és megvolt bennem a hajlam, hogy idiótának nézzem azt, aki igen. Persze igyekeztem mindezt nem kimutatni, legalábbis egyenlőre: alkalmanként én is tévedhetek. Elejtette megjegyzéséből viszont arra következtettem, hogy talán mégsem annyira áll távolt a háborúsditól, mint azt először gondoltam.
- Hát pedig az udvar sokkal viccesebb hely – feleltem szavakkal a szavakra, majd mosollyal a mosolyra. – Én legalábbis sokkal jobban kedvelem, mint ezt a dohos, penészes épületet. Hiába olyan első ránézésre, mintha még a falak is élnének, valahogy mégis olyan… üres, élettelen, lelombozó az egész. Legalábbis számomra – tettem hozzá, majd megvontam a vállamat – Persze az is lehet, hogy csak én vagyok a flúgos.  – közbeszúrt megjegyzésére egy mosollyal és egy biccentéssel feleltem. – Nem is vagyok az. Valahogy sosem éreztem magam túl otthonosan ebben a világban, nekem a régi életem teljesen megfelelt… aztán hogy, hogy nem, mégis itt kell tengetnem napjaimat nagyjából céltalanul. Kegyetlen az élet… - tettem hozzá egy hatalmas, gúnyosan eltúlzott sóhajjal. – De már kezdek hozzászokni, hogy nem a saját kezemben van a sorsom.
Naplózva

Francesca Keenan
Eltávozott karakter
*****


ƒrankie.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2010. 09. 01. - 20:47:31 »
0

Érdeklődve figyeltem a szavait: a hangja kellemes volt, a téma pedig pont érdekelt. Jobb tudni, hogy ki az ellenség, vagy ki a barátod… vagy ha egyik sem, kivel lehet kompromisszumot, egyességet kötni. Sosem árt az ilyennel tisztában lenni, főleg ha az ember egy védtelen lányka. A tudás nem minden, napjainkban a gyakorlat sokkal többet számít.
Felnevettem a furcsa arckifejezését látva.
-   Nézd el nekem, hollóhátas vagyok. – mosolyogtam vállat rántva.
Lassan előrenyújtottam a kezem. Végigcsúsztattam az asztalon, aztán a könyvre raktam karcsú ujjaim. Nem néztem Damienre még véletlenül sem: ha akarná, úgy is kivehetné a könyvet a kezemből. Cvikkerre pillantottam, aztán felemeltem az asztalról és magamhoz húztam. Belelapozgattam, néhány oldalon hosszabb ideig elidőzve, aztán visszaraktam oda, ahonnan elvettem.
Lassan, nagyon lassan elmosolyodtam, aztán rá pillantottam.
-   Nem az én műfajom.
 Aztán csak hallgattam, amit mond: ennyit még nem is beszélt összesen. Valahogy azt vettem ki a szavaiból, hogy undorodik ettől az egész helyzettől – mint ahogy az sok más diák arcáról is lesüt. Aztán a szavai be is bizonyították.  A téma kezdett kicsit bensőséges lenni, amitől akár meg is ijedhettem volna, de nem tettem: magáról beszélt, amitől úgy éreztem, hogy ha minimálisan is, de megbízik bennem. Ami tök jó így, első találkozás után.
-   Volt, mikor ez az egész sokkal szebb, jobb volt. Az utóbbi évben kezdett el romlani mind belülről, mind kívülről. – fogtam halkabbra, bár Cvikkernek így is jobb a hallása, mint akárki másnak az egész iskolában. Szerintem a szívdobbanásokat is hallja, és csak azért nem szól érte, mert nem teheti meg. Élnie mindenkinek szabad – elvileg.
-    Szerintem sem vagy flúgos. És bár nem tudom, milyen volt a te régi életed, de hogy ha engem kényszerítenének sem mennék vissza a sajátomba, az biztos. – mondtam fintorogva, aztán felszegtem az állam. – Nekem jó ez a kis céltalan lézengés. Jobb, mint az, ahonnan jöttem.
A szemöldököm akaratlanul futott össze, de aztán sikerült rendet teremtenem az arcomon. Frankie, ez csak egy srác, fogalma sincs semmiről. És nem is kell, hogy megtudja.
-    De ez biztos csak azért van, mert más körülmények között nevelkedtünk. – vontam vállat. – De azért furcsa, hogy ahonnan te menekülnél, én oda futok. Az élet fintora. 
Naplózva


Sean Blaine
Öröktag
***

6. évfolyam

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2010. 12. 19. - 11:33:00 »
0

.-= A divatot távolról sem ismerő Yolanda Delacournak =-.

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!


.- Még a hálókörletben -.

Újabb napra virradt kicsiny kis degenerált, és helyenként rendellenesen működő közösségünk, a Roxfort iskola, és a berkein belül lakó megannyi életképtelen, önmagát sokra tartó idióta. Tisztelet persze a kivételnek, mert Merlinnek hála, akadnak azért azok is, csak sajnos roppant kevesen. Szombat révén nem igazán volt ma órám, viszont kurvára nem szerettem sokáig aludni, mert ugye mi a fészkes fenének töltsem az életem jelentős részét öntudatlan állapotban, ha helyette hathatok, alkothatok és gyarapíthatok is akár. Meg amúgy is, egy igazán fontos feladatot ütemeztem mára, amit már nagyon régen meg szerettem volna ejteni, csak a sors nem létező keze mindig rám mért egy hatalmas pofont. Hol Satine formájában, hol máséban, van ez így. Kiszámíthatatlan és folyamatosan mozgó világban élünk, nehéz a kontrollt tartani, de nem lehetetlen, ha az ember figyel és akarja.

Érzések.
Örvény.

Pár perc még kellett, hogy teljesen összeszedjem magam, és nekiláthassak az ilyenkor kötelező tisztálkodásnak. Az ablakon kitekintve a másodperc töredékére ráztam meg a fejem, sötét volt még, mintha csak estidő lenne… alkalmas körülmények. Kikászálódva a takaró fogságából vakartam meg a combom, majd a törölközőmet a vállamra tolva indultam meg a tusoló irányába. Bő fél órába telt a szüttyögés, de az ember csak nem megy ki a többiek közé szarosan és büdösen. Ilyennel találkoznék az iskola falai között, első körben lebasznék neki egy hatalmas parasztlengőt, hogy igazán szedje össze magát. Ledobálva a pizsamának kikiáltott gomolyszín pólót magamra kaptam a fekete ingemet, a fekete nadrágomat, a fekete pulóverem és a fekete cipőm. Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy kit gyászolok, miért fekete minden ruhám. Általánosságban a választ nem közöltem senkivel, de valójában az értelmet gyászoltam, mert a fénye már kihunyóban volt kicsiny világunkban. Helyét átvette a divat és a hülyébbnél marhábbak hada. A diákság fele arra sem lenne alkalmas, hogy kirakatban, vagy állatkertben legyen mutogatva… hová tűntek a régi szép idők, amikor még mindenkiben volt egy kis tartás, egy kis egyediség. Szégyen és szar ügy az, ami ma folyik… és nem csak itt, az egész kibaszott golyóbison. A szobám ajtajához lépdelve leakasztottam a fogasról a barna bőrkabátomat, majd azt is magamra öltöttem. A táskám az íróasztal előtt álldogáló széken volt, tegnap már összekészítettem mindent, amire ma szükségem lehet. Először is az alkímia füzetemet, a könyvtárból kivéve a kellő könyveket megcsinálom a kiadott feladatokat. Másodszor pedig az asztronómia füzetem. Ez mondjuk nagyjából semmire sem jó, legfeljebb gyújtósnak, de ma más is lapul benne. Valami, ami ma bevégzi. Ahogyan megemeltem a táskát, és a vállamra kaptam, furcsa hűvös érzés futott végig rajtam. A hátamon lévő nem létező szőrszálak azonnal égnek álltak.
Csend.
Nyugalom.


.- Könyvtár -.

A klubhelyiségen és folyosókon való bóklászást követően igen hamar a könyvtárhoz érkeztem. Szerencsére rajtam kívül nem sok korai madár van, így menet közben nem kellett hallgatnom a megannyi baromságot, amit egy átlagos napon nem éppen egyszerű túlélni úgy, hogy közben ne törjem el legalább két ember nyakát. Minthogy könyvtár, így csend és susmorgás volt a legjellemzőbb. Bólintottam az ügyeletes felé, mert ennyi azért csak kijár, majd a hátsó régiók felé vettem az irányt. Az egyik asztalnál, közel a számomra fontos könyvespolc mellett egy strébernek tűnő kis köcsög üldögélt. Mellé lépve az asztalra raktam a táskámat, majd erőteljesen megmarkoltam a vállát. Talán másod, harmadéves lehetett csórikám. Mielőtt felsajdíthatott volna szólaltam meg.
- Pssszt, könyvtárban vagyunk az ég szerelmére.
Még egy erős nyomás, had érezze, ahogyan a kulcs-csont alá befészkelődnek az ujjaim.
- Itt leszek két polcnyira! Figyelsz a táskámra, akár az életedre.
Azzal elengedtem, és az Equinox című könyv felkeresésére a közel négy-öt méteres távolságban lévő könyvespolchoz sétáltam.
Naplózva
Oldalak: [1] 2 3 4 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2018. 09. 20. - 08:14:36
Az oldal 0.211 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.