Könyvtár előtti folyosó

A kastély déli szárnyában egy hosszú folyosó fut keresztül labirintust varázsolva a diákok számára. Számtalan kisebb folyosó ágazik belőle, és ezek közül az egyik, melynek az elején két kőszobor ücsörög a rendre ügyelve, az melyről az iskola könyvtára is nyílik.
A folyosó teli van különféle varázslók festményeivel, és több páncélos egyén, és szobor is található itt. Mintha mind-mind egytől egyig védenék a régi írásokat.

[- Oh, bocsi, nem figyeltem! Néha nézhetnék a lábam elé, nemde?]

Most már ténylegesen kijelenthetem, hogy utálom ezt a hetet. Nem mintha volna rá okom, de akkor is! Nem akarok átváltoztatástanból házi dogát írni és mágiatöriből sem akarok előadást tartani és egyáltalán nem akarok semmit csinálni, akinek köze van, akár egy picit is a tanuláshoz. De persze kit érdekel az, hogy én mit akarok? Senkit!
A megoldás tehát az, hogy összeszorítom a fogam és levonszolódom a könyvtárba, hogy megcsináljam, amit muszáj. De persze, könnyű azt mondani, hogy lemegyek a könyvtárba, amikor alig járok oda és ha egyszer ténylegesen ott szeretnék kijutni a folyosólabirintusból, biztosan nem sikerül. Ez ma sincs másképp. Eltévedtem. Teljesen. Véglegesen. ÖRÖKRE.
Oké, az túlzás, hogy örökre... de elég rendesen. Hogy hogy sikerült? Jó kérdés. Hogy hogy fogok eljutni a Könyvtárba? Újabb briliáns kérdés. Szóval ismét kényszerhelyzetben vagyok, megyek amerre látok, aztán, ha valami ismerőssel összefutok megkérdezem mi merre, meddig.
Szégyen és gyalázat, hogy hatodévre még mindig eltévedek a kastélyban... Apám biztos kiakadna, a bátyáim meg vigyorogva gyártanának nekem valami térképet, hogy el ne tévedjek legközelebb is. Úgy hiányzik ez nekem, mint egy hétnyi büntetőmunka...
Ahogy jobban körülnéztem, meg-meg álltam a festmények és szobrok előtt, aztán tovább bámulva a falon függő másik világot tovább sétálgattam. Utólag be kell látnom, hogy ez nem volt szerencsés, ugyanis úgy nekimentem valami szembejövő szerencsétlennek, mint annak a rendje.
- Oh, bocsi, nem figyeltem! Néha nézhetnék a lábam elé, nemde? - kezdtem gyorsan szabadkozni, miközben gondolatban magamat szidtam figyelmetlenségemért.

*Siettem. Nem voltam késésben. Nálam sietni annyi, mint menni valahova, elvégre a cél az mindig megérdemli azt, hogy siessünk felé, mert különben nem volt értelmes a célkitűzés, pocsékba ment energia az egész, egyáltalán, minek foglalkozni akkor vele. A sietség többnyire jó barátom. Elég nyitott érzékszervekkel közlekedtem ahhoz, hogy meghalljam és lássam, hogy körülöttem is közlekednek, de arra nem voltam felkészítve, hogy a sarkon hirtelen elémtoppan egy lehajtott fejű lány. Mire esélyem lett volna... Mephisto merre csavarogsz ilyenkor, amikor előttem kéne, hogy járj!*
-Igen, meglehetősen megkönnyítenéd vele nem csak az én, de a körülöttünk élő többi varázsló, boszorkány életét is-*a hangomban némi düh dorombolt elő, miközben a falnak tántorodtam az ütközés kusza erejétől, a vállamon kapaszkodó táska szíját elkapva, mielőtt különösebben kilengett és leszakadt volna, a könyvtárosnő alighanem lapokká átkozott volna, hogy védenceivel feltörlöm a padlót, mielőtt eljutok hozzá velük. Főleg, hogy csakis az én külön kívánságomra engedte ki őket a biztonságot rejtő falak közül, ehhez némi írásos engedély szükségeltetett, de a megbízhatóságom is sokat nyomott a latba. Ezt többször is elmondta, miközben gyakran és nagyokat bólintottam, amíg arra gondoltam, hogy vajon bűntudatot akar-e kelteni bennem. Éppen bennem? Könyörgöm, mi végre?*
-Egyáltalán mit keresel itt?-*húzom fel a szemöldököm realizálva a kedves iskolatárs fajtáját és minőségét.* -Tudtommal nem helyezték át a tornyot a pincébe-*kitelt, nyugodt, tisztán megformált mondat, minden szava a legtisztább, legérthetőbb angollal fogalmazva, nem attól lesz valaki naggyá, hogyha összezavarja a gyengébb képességűeket önnön nagyszerűségével.* -Erre csak a könyvtár van, de mivel én oda tartok, nem javaslom ezt az időpontot vandálkodásra, ügyetlen, könyvgyújtogató átokpróbálgatásokra, úgyis meddő házifeladatírásra. Másold le valakiét. Az biztosabb-*és még csak fel se rúgom érte. Ma túlteljesítettem magam. Merlini jócselekedet megvolt. Még megforgatom a szemem, miközben irányba állok, megigazítom a talárom félrecsúszott nyakát és folytatom az utat a könyvtárba.*

[- Ne kapja fel a vizet, őexcellenciája, az én hibám volt, halandó oktalanságom tehet az ügyről, bocsánatért esedezem...]

Bocsánatkérésemet nem koronázta siker, de ahogy felpillantottam a "szerencsétlenre", akit elkaszáltam, meg sem lepődtem. Lamartin volt az, de most különösebben nem izgattam magam a felsőbbrendűnek szánt beszólásán, végül is, én voltam a hibás, én mentem neki, teszek neki egy szívességet és nem háborodok fel. Nagyon. A büszkeségemet viszont nem rombolom földig azzal, hogy egyszerűen hallgatok.
- Ne kapja fel a vizet, őexcellenciája, az én hibám volt, halandó oktalanságom tehet az ügyről, bocsánatért esedezem... - mosolygok rá, őszintén, szívből jövően. Élvezem nézni, hogy az emberek, jelen esetben a  mardekárosok hogyan bosszankodnak. Olyan viccesen csinálják. Felhúzzák az orrukat, mintha valami nagyon büdöset éreznének, az arcuk torz grimaszba rándul, undorodnak, de igyekeznek arrogáns hiúságukat megőrizni. Pedig igazán semmi bajom velük, azonkívül, hogy egyesek szimpatizálnak Tudjukkivel. Hogy lehet vele szimpatizálni? Az a "valami" teljesen kattant!
- A könyvtárba tartok, ha annyira érdekel - közlöm minden érzelemtől mentes hangon, miközben megigazítom az ütközéstől kicsit félrecsúszott kalapom és hajam. Az ingemet is végigsimítom, de nem sokat ér, valószínű, hogy soha nem volt még kivasalva, mióta nálam van. - És nem, még mindig nem helyezték át a tornyot. Pedig már nem ártana a levegőváltozás... - jegyzem meg némi iróniával, de véleményem szerint teljesen visszafogottan. Mármint magamhoz képest. - Ha azért is mennék, hogy az általad felsorolt valamely tevékenységet űzzem, akkor sem egyeztetnék időpontot, szóval kérlek, Lamartin, kímélj meg a javaslataidtól. Nem hinném hogy sok vizet zavarhatnék, elég nagy a könyvtár ahhoz, hogy mindketten elférjünk benne, nem gondolod? - indulok utána, de tisztes távolságot hagyva kettőnk között. Semmi kedvem most hajba kapni vele, a lelki világom így is kezd elég sötét tónusba fordulni mára...

*Az egyik mellé zárkózik a másik szemöldököm, aztán kisimulnak a vonásaim, szinte pálcaintésre.*
-Sokáig gyakoroltad?-*kérdezem résztvevőn, ahogy Monstrotól szoktam, miután végrehajt egy olyan mindennapi varázslatot, mint a Lumos és nem történik semmi. Elvégre buta csitrik szája nehezen áll az olyan szavakra, amiknek a jelentését sem értik, „őexcellenciája, bocsánat, esedezés”. Szinte elismerést érdemel a buzgóság. Szinte. Viszont legalább igaz a mondás, miszerint a fény vonzza a molyokat, extravagáns módon tapad rám.*
-Engem inkább az érdekelne, hogy távol tartod magad tőle-*hátra se kell fordulni, hallom, érzem, szinte látom, ahogy jön, kicsit lemaradva, a lépteinek a nesze úgy szaporodik, ahogy én gyorsítok, halvány gyanú körvonalazódik kajánul bennem. Mi lenne, ha elcsalnám a könyvtár felől?* -Persze ahhoz a legjobb irányba indultál el. Nem akarnál inkább visszafordulni? Távol álljon tőlem, hogy befolyásoljam egyéni, okos döntéseidet, amik némi önállóságról adtak volna tanúbizonyságot, a köpenyem árnyéka nem lehet ennyire vonzó-*dehogynem lehet, ahogy látom elszakíthatatlanul kötődik hozzá, meglassítom a lépteim, erősen fontolgatom, hogy felé fordulok. A folyosón ugyan nem szabad pálcát használni, legalábbis ezt diktálják a régebbről belémkövesedett, mára már használhatatlanná formálódott iskolai szokások, amikhez csak én ragaszkodom a talárviseléssel és más, tiszteletadó formalitások mellett, de talán ideje lenne néhányon felülemelkedni. Az új tanítási rend szerint azért van a pálcád, hogy használd. Bárkin és mindenkin. Élni kéne a lehetőségekkel. Kényelmes, elringató gondolat, minden konfliktust gyorsan lezárna a tiszafa, ha már egyszer belé több agresszivitás szorult, mint belém, már a puszta gondolattól, a mágikus energiák ötletének felvetődésétől érzem, hogy a zsebemben van, húzza a súlyával, figyelmet követel magának, ujjaim közé kívánkozik. A varázserő definiálja az embert, hiába, a legigazabb vágyakat szólaltatja meg.*
-Nem, nem gondolom-*érje be ennyivel, egyre jobban kísért a gondolat, hogy rossz fele kanyarodjak. Vajon tényleg nem tudja hol a könyvtár, vagy csak teszi a hülyét? Nem mintha megerőltető lenne a számára. Megállok, a falra pillantok, semleges kép függ a kastély egyik folyosóját megfestve, ha az ember a pálcájával megérinti, akkor a kép megnövekszik és egy folyosóra nyílik. Nagyjából ötven ilyen festmény rejlik a kastélyban, mégis ezt mintha éppen direkt azért rakták volna ide, hogy tévútra csalogassam. Megér ennyit a lelki békém. Visszafele pillantok, ahonnan jöttünk, elnézek a válla felett, jön-e még valaki. Senki. Előttünk néma és kihalt a folyosó. Megtorpanva a képre pillantok, mintegy vágyakozva, érzékelje, szívem szerint odamennék, aztán megfordulok és továbbmegyek az eddigi irányba.*

- Nem, csak neked, csak most improvizáltam, Lamartin, annyit nem érsz, hogy a szabadidőmből áldozzak rá. És te? A mardekárosok külön kurzuson vesznek részt titokban "Hogyan fintorogjunk és undorodjunk a legelőkelőbb és legfeltűnőbb módon" címmel? Ki hinné, hogy lehettek ennyire egyformák! - méltatlankodtam megjátszott felháborodással. Egyszerűen nehéz valakivel gúny nélkül beszélgetni, ha az illető ennyire lekezelően viselkedik. Mert oké, hogy mardekáros és oké, hogy arrafelé több az idióta, de azért ennyire mégsem kéne... Nekem semmi bajom a mardekárosokkal, tényleg, elvégre apám is az volt, a nagyapám is, sokan a családból, szóval tényleg nem emiatt érzek néha heves ellenszenvet, esetenként egyenesen utálatot irántuk, hanem mert tényleg kivívják a viselkedésükkel. Mióta "új rendszer" van, azóta meg főleg. Talán ezért is akart apám kivenni az iskolából rögtön Dumbledore halála után, mert tudja hogy ilyen alakok is akadnak itt bőven. Itt nem feltétlenül Lamartinra gondolok, hanem másokra (is).
- Oh, engem meg inkább az érdekelne, hogy tudsz-e egyáltalán normális lenni akárkivel is... De persze, tudom, hogy meddő a kérdés, a válasz úgyis egyértelműen nem... - sajnálkoztam iróniával mosolyogva felé. Úgy éreztem ennyi szurka-piszka (sőt, jóval több is) belefér még a keretbe. Ennyit a háztársaimmal is megengedek magamnak. soha nem célom az, hogy megbántsak valakit, bár Seraphin nem hinném hogy nagyon magára venné a szavaimat, szóval tárgytalan. Ha bántaná, ha érdekelné, ha egyáltalán foglalkozna velem, már pálcát rántott volna és ki tudja milyen átkot szórt volna rám, hisz látszik rajta, hogy elég kreatív tud lenni, ha arról van szó. Legalábbis ebben biztosnak érzem magam. - Eszem ágában sincs visszafordulni, ha már összefutottunk, igazán csinos ez a köpeny, az árnyéka meg főleg, szóval, ha bánod is, de egy darabig biztos "követem"... - nevetek rekedten egy keveset saját butaságaimon, hogy miért is nem fordulok vissza és hagyom a fenébe ezt a srácot? - Nos, az a te bajod, ha nem férsz el az egódtól... - vonom meg a vállam egy laza mozdulattal, majd ismét a sétának szentelem a figyelmem, igyekszem megjegyezni az utat övező festményeket, tárgyakat, hogy legközelebb magamtól is eltaláljak a könyvtárba. Nem épp a legbiztonságosabb rábíznom magam egy ilyen Lamartin-félére...
Nézelődésem közepette, mintha azt vettem volna észre, hogy valami zavar következett be monoton mozgásában, de mire felé fordultam, nem vettem észre semmi különöset benne. ismét megvontam a vállam, mintegy magamban nyugtázva, hogy csak hallucináltam a pillanatnyi megtorpanását. Megráztam a fejem. Ideje volna némi vajsörnek és csokoládénak...

*Egy hitetlenkedő pillantásra még futja az érdeklődésem hiánya ellenére is. Hitetlenkedő. Rossz szó. Hitetlenkedni csak olyasmiben lehet, amiben előzőleg hittünk valamennyire, amikor volt elképzelésünk, számításunk pozitív a várható reakciók iránt. Inkább helyénvalóbb lenne azt állítanom, hogy némi döbbenet világít a szememben, de persze az ilyesmi már többszörösen összetett gondolatfuttatást kívánó érzelmek értelmezési tartományába tartozik, ezért nem várhatom el, hogy reagáljon rá. Igazából az lenne a legjobb, hogyha egyáltalán semmire se reagálna. Látott ez egyáltalán már mardekárost? Egyformák? Vajon mennyire vagyok én hasonlítható az ujjlevagdosóhoz, a sárvérűekkel és/vagy griffendélesekkel fajtalankodó háztársakkal, az egész évek alatt azon szenvedőkkel, hogy odakerültek, egyáltalán bárkivel? Bár. Ez egy tipikus kérdés, egy tipikus lánytól. Egy tipikus csitritől egy tipikus helyzetben.*
-Minek teszel fel kérdést, ha magadnak válaszolsz?-*a társalkodás alapjai. Feltámad bennem a kutató, a legendás állatokhoz hasonló érdeklődő pillantást vetek rá, miközben az ominózus kép mellett a falnak vetem a hátam, miután megbizonyosodok róla, hogy nem, nem vette észre, hogy mennyire megnéztem magamnak. Ez a „személy” hülye ahhoz, hogy észrevegye, ha csapdába akarják csalni. Voltaképpen így is lehet élni, de minek? A táskám a másik vállamra teszem, a könyvek neheze megnyugtatóan simul az oldalamnak, ez a jó a könyvekben. Kézzel fogható, nehéz, kiterjedt tudás, válaszok.*
-Rossz megfigyelés. Megfigyelőképesség T-*kiértékelem az RBF értékelés szerint, halvány reményt fogalmazok annak érdekében, hogy még a fiatalabb generációknak is így tanítják. A karjaim összefonom a mellkasomon, átlagos hajától átlagos szemszínén át a tök átlag testalkatáig végigmérem. Még nem látom a dicsfényt a feje körül, alighanem az után gyúl majd ki, ha elújságolja griffendéles kis barátainak, hogy micsoda hőstettet vitt véghez, addig hergelt egy ártalmatlannak látszó mardekárost, hetedévest, ez lennék én, amíg az a gyengélkedőre átkozta, őt, a szegény ártatlan kislányt, aki csak locsogott és locsogott, meg persze igyekezett a legkeményebb sértéseit odatenni, de hát kérem szépen, ez a normális, nem? Nem. Mindegy. Hátrarázom a hajam, a jéghideg kő a taláron keresztül csak kellemesen hűvösnek tűnik ahogy állok, várom. Nem a megnyilvánulását, inkább csak a reakciót, ahogy a varázsló nem vár egy öntudatlan lénytől értékelhető választ, akármennyire is az szintén varázslónak.*
-Tovább-*a felszólítás tiszta és egyértelmű, a hangom is úgy csendül, megkérdőjelezhetetlenül.* -Gondold tovább az utolsó félmondatod és az én kijelentésem.-*na meg a köztük levő összefüggést. Ne félj, nem fog fájni.*

Amikor megáll a folyosó közepén, én is megtorpanok.  Pillanatnyi tanácstalansággal pillantok körbe valami ismerős arc után, akit megkérhetnék, hogy mutassa meg merre van a könyvtár, de ilyenkor természetesen éppen senki sincs kéznél. Végül úgy döntök maradok egy kicsit még, amíg lezárom ezt a beszélgetést, aztán használom a híres (értsd: nem létező) irányérzékem és valahogy elevickélek a könyvtárhoz.
- Imádok beszélni. Ennyi - vonok vállat rá se nézve, egyre csak a folyosó végét fixírozva, csak arra várva, hogy valaki felbukkanjon. Valaki. Bárki. Akárki! - Ne lepődj meg, egy ilyen csaj, mint én magával is jól eltársalog, elvégre Griffendéles vagyok, emlékszel? Egy hibbant liba - adom fel a próbálkozást viszonylag hamar és komoly arccal visszafordulok felé. Valahogy nem tartom valami jó ötletnek, hogy valami okot kitaláljak, inkább ráhagyom, hadd nyugodjon meg a lelke abban, amit hisz. Néha talán igazat is adok neki. Idegesítő vagyok és be nem áll a szám, akármilyen hülyeséget képes vagyok elkövetni, ezt mindenki tudja az iskolában. Bizonyára ő is. Elvégre... A második nevem a Tornádó.
 - Hol is van a  tanári diplomád? - kérdezek rá gyorsan, amikor kioszt ezzel a megfigyelőképesség Troll minősítéssel. Most az egyszer nem kezdek arról papolni, hogy milyen jogon osztogat ő nekem jegyet a megfigyelőképességemre, amikor nem is ismer, semmit sem tud arról, milyenek a képességeim és mennyire vagyok jó megfigyelő. Inkább nem kezdem el, nem éri meg.
Ahogy végigmér felvonom az egyik szemöldököm.
- Befejezted? - kérdem élesen, valahogy nem nagyon bírom, amikor valaki ezt csinálja. Főleg ha ilyen fancsali pofát vág mellé. Sőt ami azt illeti, feldühít. Ha valami nem tetszik, nem marasztaltam egy percig se, felőlem mehet amerre lát, az, hogy követem, a legcsekélyebb mértékben sem kell hogy aggassza, én nem fogom hátba támadni, nem szokásom. Legszívesebben elküldeném ilyenkor melegebb éghajlatra, de inkább fegyelmezem az arcizmaim és elfordulok. Ilyen hidegen csak akkor tudok nézni, ha tényleg erőlködöm belül azon, hogy ne robbanjak. Akik látnak ilyenkor, alig hiszik, hogy én vagyok emögött az arc mögött. De én vagyok. Egyes egyedül.
Amikor ismét megszólal, önkénytelenül is felnézek rá.
- Mit tovább? Mit akarsz hallani? - kérdem érzelemmentesen, egyre az arcát nézve. Nem értem mit akar. Egyszerűen nem értem. De végül is... nem számít, nem is érdekel. - Merre van a könyvtár? - kérdezem meg sem várva a válaszát pár másodperc hallgatás után és a folyosóra nézek. Ha átver, akkor átver, ennyi. De ha tényleg meg akar tőlem szabadulni, jobban jár, ha az igazat mondja. Ha hajlandó egyáltalán válaszolni.

*Körbepillant, riadt vad. Nem mutat félelmet, nem is erről ismerszik fel igazán a dolog, sokkal inkább a módban. Miért nem néz rám, ha velem beszél? Alapvető udvariasságra nem mernék hivatkozni az esetében, ismeretlen fogalom az errefelé, sokkal inkább természetes, ösztönös, állatias az, hogy az ember szemmel tartja azt, amivel meg akar küzdeni, és mivel nekem jött, aztán a szavait is támadólag forgatta ez tiszta képlet. Lám, aztán mégis menekül, ahogy megfelelek a konfliktusra, visszavágok neki, illetve csendesen gondolkodásra késztetném. De nem hagyja magát.*
-A Griffendélesnek nem feltétlenül kéne egyet jelentenie a minőségen aluli hibbantsággal. Persze, a gyakorlat szerint sajnálatos módon azt jelenti, ez vitathatatlan és módfelett elszomorító-*üresen cseng a hangom mindenféle elszomorodás nélküli hideg józansággal, a karjaim összefonom a mellkasomon. Nem különösebben lep meg a hozzámvágott számonkérése. Diploma? Mire? Arra, hogy egy bolond tacskót a helyére tegyek nem jár szükségszerűen azzal, hogy a tudásomat átadni is van bennem vágy, márpedig a tanároknál ez elengedhetetlen. Aztán persze ott van az ellenpélda is, hogy hiába van meg valakiben ez a bizonyos átadási vágy, nem és nem képes értékes emberré formálni magát, hiába alkothat tanárként. Tanárok! Hol vannak már a régi professzor? A tudás letéteményesei, a nevelők, vezetők, értelmiség? Akiket tisztelni, akikben hinni lehet? Kihalnak, ez a sorsuk. Diploma? Mit jelent az? Semmit. Tudást és lehetőséget semmiképpen. Kiábrándító példa, de hát nem is lenne griffendéles ez a griffendéles lány, ha nem éppen azzal példálózna, amit alapvetően ő gyaláz meg a legtöbbet engedetlen rátartiságával.*
-Befejezni?-*a szó, a hangsúly. Milyen érdekes. Ellököm magam a faltól, lustán előrelépek, ahogy végre hajlandó viszonozni a pillantásom sötét szemében hideget látok. Kedvtelve szemlélem, végre egy kifejező tekintet, ugyanolyan üres és fénytelen, mint amilyennek eddig tűnt, de most legalább érzelem van benne, ha értelem nem is.* -Fájdalom, mivel te kezdted neked is kell befejezned-*halkan mondom, egészen az arcába hajolva, felesleges lenne akár a normál hangszínemet használni, ilyen közelségből még a suttogás is tisztán érthető. Ha szereti hallani a hangját, akkor csak beszélnie kell, itt a lehetőség, kezd szórakoztatóvá válni a helyzet. Mulattat, vitathatatlan. A könyvtár még ráér egy kicsit, lám ő vehemens gyorsan visszatérre a tárgykörre, amint sikerült engem elszabadítani tőle. Tipikus, fő a következetesség. Mosolyra váltom a lefagyott döbbenetet az arcomon, a tekintetének a hidege mindenféle reakció nélkül verődik vissza a szemem tükréből, őt fagylalja, zúzmarásítja.*
-Az értelmét akarom hallani. A befejezést. A katarzist, amit a gyalázkodással elérsz magadnál. A mondataim félremagyarázásának totális, mindent elsöprő végszavát-*egy fél lépést elhátrálok tőle, lepöccintem a kalapját a fejéről.* -Nincs könyvtár, ellopták a gonosz varázslók, hogy ne lehessen többet olvasni, mert az olvasás túl jó ahhoz, hogy mindenféle varázslónövekvények csak úgy elmerüljenek benne.

Nem is értem miért próbálkozom még mindig azzal, hogy megértsem őt vagy megértessem magam vele, hogy talán egy másodpercre is a nulla közelébe redukáljam a köztünk fellépett feszültséget, mert teljesen felesleges. Én ehhez kevés vagyok. Tessék, bevallottam!
- Miért, szerinted milyen egy "igazi" Griffendéles?  - kérdeztem komolyan, miközben további kérdések pörögtek le az agyamban: Milyennek kéne lennünk, amikor Halálfalók szaladgálnak a világunkban, az iskolában, a helyen, ahol elméletileg biztonságban kéne éreznünk magunk? Hogy tűrjük el ezt egyetlen rossz szó nélkül? Hogyan ne hibbanjunk bele? Hát inkább csinálok úgy, mintha nem érdekelne a fájdalom, a büntetés, a megaláztatás, a beszólások, mint hogy belenyugodjak! Harcolok és nem adom fel. Aki nem így tesz, azt pedig kigúnyolom és semmibe veszem, mert ezt érdemli. Semmi többet.
A gyávaság soha nem lesz erény, a meghunyászkodás nem megoldás, az pedig, hogy nem foglalkozunk vele, szintén nem segít rajtunk. Tenni kell és bízni, lázadni és azt tetetni, hogy élvezzük azt az őrületet, amit a külvilág lát, más nem maradt hátra. - Fogalmad sincsen róla - suttogtam visszafogva a hangom, de az elszántság és a düh, ugyanúgy hallható volt benne és az arcom sem engedett fel a ráfagyott rideg maszkból, de nem bántam. Már mindegy.
- Nem hiszem, hogy én kezdtem volna el ezt az egészet. Ha egyszerűen elfogadod a bocsánatkérésemet, már rég nem itt lennénk és vitatkoznánk a nagy semmin! - feleltem én is ugyanolyan halkan, tartva a szemkontaktust. Érzem az arcomon a hűvös leheletét, amitől libabőrös leszek, szinte megborzongok, de túl ideges vagyok ahhoz, hogy ilyesmit megengedjek magamnak. Valahogy felhúz az, hogy látom rajta, hogy kezd jól szórakozni, amikor elmosolyodik, megfordul a fejemben, hogy pofon vágom. Az talán jobban használna, mintha a pálcámat húzom elő.
Ahogy elhúzódik és hátrál egy lépést, az megnyugtat némiképp, már pengeélen táncoltam és amikor lepöccinti a kalapom, nem tudom, hogyan is kéne reagálnom, az arcomra egy másodpercre kiül a döbbenet, de rögtön a kezemben is terem a pálcám. Néhány másodpercig hezitálok, hogy megátkozzam-e, de végül úgy döntök nem akarok vele párbajozni. Így jobb híján, hogy ne feleslegesen vegyem elő a pálcám, csak a viszonylag messzire repült kalapomra irányítom:
- Invito! - suttogom és amikor a kezemhez ér, már nem veszem vissza, a táskámba suvasztom a fejfedőt. Egy rövid sóhaj kíséretében a hajamba túrok, hátrasimítottam a tincseim, miközben némán nézek a fiúra. "Most mihez kezdjek veled?" üzeni a tekintetem, végül veszek egy mély levegőt és megszólalok:
- Szóval a végszót akarod? - kérdezem határozottan. - Egyszerűen nem értelek. Te sem engem. Fogalmam sincs, hogy ez így van-e rendben, de nem megy. És mivel nem tudok a te fejeddel gondolkodni, nem tudom eltűrni azt az arroganciát, amit megengedsz magadnak. Nézz bolondnak és szánalmasnak, de ez van. - vonok vállat. - Most pedig halljam, miért nem mondod meg merre van az a rohadt könyvtár, hogy megszabadulj tőlem?

-Újabb felesleges gondolat. Hogyne lenne fogalmam arról, hogy „szerintem” milyen az igazi? A személyes vélemény nem tudás és értelemfüggő, bár néha valóban hihetetlen, hogy milyen alakok is rendelkezhetnek személyes véleménnyel-*akár magára is veheti, ha a körülményeskedő fogalmazásomból kiérti a lényeget. Aligha. Én túlbonyolítom a szavaim az egyszerű gondolkodáshoz képest, akárhányszor szembesülök ezzel, annyiszor fogadom, legközelebb majd úgy próbálom elmondani, hogy az egyszerűbb varázslók is értsék, aztán mindig abba a hibába esek, hogy értelmi, gyors gondolkozású, aktív lényeknek feltételezem őket. Magamhoz hasonlatosnak, a tudásért elkötelezettnek, tévesen, meglehetősen tévesen. A pálcát azonban éppen ezért nem látom szívesen a kezében, még akkor se, hogyha józan eszével nem fog megátkozni egy hozzám hasonlóan ártalmatlan mardekárost a folyosón, bár ugye láttam már az ellenkező végletre is példát, hogyha valaki nem bírja az intellektuális támadást inkább megpróbál átkozódni. A kezembe veszem a pálcám, egészen hátralépek tőle, eljátszom a gondolattal, hogy szabályos támadóállást vegyek fel, hadd káprázzon a nép, de egyelőre tartózkodom a tudományom fitogtatásától. Lám, megteszi ő, egy begyűjtőbűbájt sikeresen kivételez. Nagyszerű. Sőt, mondhatni remek, ez már majdnem több a semminél egy kicsivel.*
-Én maradéktalanul elfogadtam a bocsánatkérésed-*mutatok rá az apró, el nem hanyagolható tényre, érzem, hogy a szavait hallgatva jóleső indulatmeleg fűti a vérem, törékeny világtól távoliságom feloldja, módfelett kellemes. Talán erre mégiscsak jók a griffendélesek, szemérmetlen tehetetlenkedésükkel képesek a végletekig bosszantani, ami érzés és energia, düh és elszántság, amit én hasznosítani tudok.* -Neked volt feltétlenül szükséges visszafeleselned, mintha még mindig ott tartanál, ahogy a kölyökemberek. Nem bírod az arroganciát? Tudtommal nem én hívtalak magam után, hogy kövess, ugass, nyafogj és sóhajtozz mögöttem-*világos tények. Megérteni? Megütközve szemlélem. Eszemben sincs megérteni, nem is mondott még olyat, nem foglalt olyan álláspontot, helyzetet, véleményt, ami megértésre szorulna. Olyan könnyelműen, pongyolán fogalmaz, erőszakkal kell visszafognom magam, hogy lecsapjak a szavaira. Miféle világ ez, ahol még ezt is meg kell tagadnom magamtól, mert ezek a túlizgatott korcs-oroszlánok minden félszóra pálcát rántanak.*
-Nem sejted a választ?-*felvonom a szemöldököm, puszta tekintettel kifejezem, hogy ez azért már megdöbbent, ezt még tőle se vártam volna, pedig világosan láthatta és megfogalmazhatta eddig, tele vagyok lesajnálással iránta.* -A könyvtár nem rohadt, tiszteletet érdemel. Te ezt nem tudod neki megadni. Legyen ez az első ok megnevezése, amivel a kérdésedre megfelelhetek. A második sokkal egyszerűbb. Miért akarnék a kedvedre tenni a válasszal? Kell neked az információ, de még semmit, egy értelmes gondolatot se adtál cserébe. Megszabadulni tőled csak egy szavamba kerülne. Vagy kettőbe-*a pálcát visszaengedem magam mellé, készen arra azonban, hogy bármikor újra előrántsam és használjam ellene. Nem lenne nehezebb mutatvány, mint lapozni egyet egy könyvben.*

- Akkor gyerünk! Egy-két szó és elválhatnak útjaink! Tégy amit "jónak" látsz, engem nem érdekel, mert úgy tűnik ha rajtad múlik soha nem jutok el abba a ROHADT könyvtárba - fontam keresztbe magam előtt a karjaim, a körmeim kis félholdjai belemélyedtek az alkarom sápatag bőrébe. A hangomat már nem emeltem fel, nem láttam értelmét.
Közben kezdtem elveszteni a türelmem, a hév ami eddig fűtött, alábbhagyott, hihetetlen gyorsasággal vett rajtam erőt a nyűg, amit a fiú viselkedése, éles szavai, arrogáns viselkedése miatt támadt bennem. Éreztem, ahogy belezuhanok a szédületbe, egy pillanatra lehunytam a szemem, majd kinyitottam és visszatértem a való világba. Még az hiányzik, hogy ez a ficsúr gyengélkedni lásson... Talán csak túl sok volt a düh, nem tesz jót, ha felizgatom magam, pedig erre nem egyszer van példa. Ilyenkor persze rögtön eljön gyermekkori gyengeségem, ha ilyen állapotba kerülök, az valószínűleg régebbi nyavalyáim miatt tör rám.
- Tulajdonképp mit is kérsz az "információért" cserébe? Mit vársz? Kezdjek el kiselőadást tartani a 16. századi boszorkányüldözésekről, a varázsvilág muglikkal szembeni védelméről, a mágusháborúkról meg ilyenekről? Milyen értelmes gondolatokat akarsz te belőlem kicsikarni, ha akármit mondok, az soha nem lesz jó neked? - sóhajtottam fáradtam, a halántékomat masszírozva, miközben a srácot néztem. Mágiatöriből az egyik legjobbja vagyok az évfolyamnak, a fenti témákon kívül pedig nem nagyon találtam olyasmit, ami közös témánk lehetne és értelmeset tudok róla mondani. Tényleg nem értem mit akar, azon kívül, hogy folytonosan csak gúnyolódik. Nem tűnt fel neki, hogy ezt a fajta viselkedést senki sem tudja huzamosabb ideig elviselni?
Éreztem, ahogy az agyamon, a karjaimban végigpulzál a vér. Ezt határozottan rossz jelnek tekintettem, semmi kedvem dühroham miatt elájulni. Főleg ebben a rettenetesen "kellemes" társaságban. Pedig én igazán próbáltam békülékeny lenni, én tényleg nem csináltam semmi rosszat.
- Befejeztem, jó? Azt mondtad, én kezdtem, fejezzem is be. Hát tessék! Abbahagytam - szólalok meg hirtelen fölindulásból, miközben hátat fordítok neki, majd a közeli falnak támaszkodok. Valahogy megnyugtat a hozzám simuló kő hidege, de egyben remegést is kelt bennem, ahogy megdörzsölöm a karjaim. Miért nem múlik el az émelygés és miért kezdtem hirtelen fázni?

-Valóban nem. Ezzel a taglósággal sajnos nem tudok mit kezdeni, főleg, mivel a neveltetésem szerint azt látom, hogy mindez egy hölgy szájából hangzik el, aki pedig nem mondhat ilyet. Kiábrándító a valóság-*és módfelett sérelmezem, finom undor gyűrűzik a torkomban, egészen leengedem a kezem, fáradt, laza csuklóval, a talár sötéten kavarodik ahova puhán esik, de ezt legfeljebb a lélektükreiben láthatom, hacsak az a sötét tócsa meg nem dermed a tekintetem hidegétől, de az ilyesmi szinte soha, de soha nem hat a griffendélesekre. Nem érzik a pillantás erejét, nem érzik a hangsúlyokat, nem értik a szavakat. Sajnálom őket. Nincs múltjuk és nincs jelenük. A jövő lázától égnek, aztán felparázslanak, ha megérkezik a jövő, kihúnynak, és végük. Szánom őket. És mégis, a sajnálat nem öli meg a megvetést, a balsors nem mentség az emberi gyengeségre.*
-Milyen alaposan kielemezted a véleményalkotási szokásaimat három körmondatból-*gyalázkodni én is tudok, ha kell.* -Nem nagyon érdekelnek a butácska sztereotíp elképzeléseid, és ha ezt tartod értelmesnek és főleg gondolatnak, akkor értelmezési hibát kell jeleznek nálad. Felfogásból H! Gondolat! Gondolat te lány, nem buta számsorok és rég halott ősök módszerei-*hevül a hangom, dühöng a páncélban a vér, a tiszta, az arany, a haragos, a fűtött, nyomás alatt lassan izzanak a lombikba zárt folyadékok is, látszólag mindenféle külső inger nélkül, de a nyomás, akkor is ott van. Megrendíthetetlenül.* -Nem az a rossz, amit TE mondasz, az a rossz, AMIT mondasz. Gyalázat még hallgatni is, ostoba!-*szisszenem levetkőzve a jó modorom és hirtelen a legdurvább sértést a fejéhez vágva, ami csak az eszembe jut, és nőre mondhatok. Nő?! Lány, buta csitri, vihogó, kacagó lény, semmi több. Düh lüktet a tudatomban, amíg elfordulok és talán a klubhelyiség felé indulnék, ha fel nem borítaná egy hirtelen sóhaj és a hangulatváltás. Kamaszok. Egy, én is. Gyenge ember. Lehunyom a szemem, aztán fordulok, felé, már háttal van, a léptem nesztelen, amivel beveszem a köztünk levő távolságot, kietlen kastélyokban élő nemesek rutinja ez csakis, amivel némán tudok a vállához hajolni, megremegő gyengesége mint egy józanító ütés, pofon, hideggé teszi a hangom.*
-Feladod? No szép. Szaladj, fuss, mielőtt végzetes kárt teszek az egódban, és rájössz, hogy ellenvélemény is létezik ebben a világban, nem csak a tied, és amit elhallgatsz, de úgyis a tied marad-*megérintem noszogató jelleggel a hátát, előretolom.*

- Már nem a középkorban élünk Seraphin, ideje volna észrevenned. És ne mondd meg, mit tehetek és mit nem, mert azt csinálok, amit akarok, semmi közöd hozzám. Engem pedig nem érdekel az érzékeny neveltetésed – mondom keserűen, a mellkasomnak nyomva a bal kezem. A légszomj nem akar megszűnni, a hangom halovány és erőtlen. – Ébredj fel, ha nem tudsz szebb valóságot álmodni magadnak és nyeld le a keserű pirulát, ha azt hozza az élet. Küzdhetsz, de semmi értelme azokhoz az értékekhez ragaszkodnod, amit a többiek lábbal tipornak. Köztük én is.
Ahogy felvetem a mágiatöris témát, mintha ő is kissé megdühödne. Végre, azt hittem mást sem tud csak gúnyolódni, szekírozni és undorodni. És talán kissé a varázshoz is ért, de az mellékes. Az nem érdekel, amíg nem rajtam próbálgatja a tudását…
Ahogy a szemébe néztem, tekintete hidege még mindig bántott, de valahogy nem rendített meg különösebben. Már letettem arról, hogy megváltoztassam a magatartását felém, vagy hogy megpróbáljam megfejteni ezt a tekintetet. Meghunyászkodva szakítottam meg a szemkontaktust.
- Nevezz ostobának, nem érdekel, nem hat meg.  Ez pedig dühít téged. Hogy mindent másképp értelmezek, mint te, de közlöm a nagy hírt: nem tudod irányítani a gondolataim, hiába is akarnád. Azt hiszem, bosszant téged, hogy ennyire nem értékelem azt, amit mondasz, de szólj, ha tévedek. Mert tévedek, ugyebár – már abszolút semmi gúny nincs a hangomban, nem mintha szeretnék még gúnyolódni vele, a szívem környéke most már szúr is. Esetleg hagyom a könyvtárt és felmegyek a Gyengélkedőre. Tessék parancsolni, sikerült eltántorítani a célomtól, most már tényleg örülhetne ez a kis… fiú. Még arra sem érdemes, hogy káromkodjak miatta.
A falnak dőlve vártam, hogy eltűnjön végre és összeeshessek itt a folyosón, remegve, mint a puding. Az ujjaim az ingembe markoltak, a szívemet szorító érzés lassanként enyhült, hullámzott, a homlokomon végigfutott egy izzadtságcsepp.
Ahogy megszólított a hátam mögül, először csak összerezzentem. Először nehezen tudtam felfogni mit mond, aztán hirtelen belém hasítottak a szavai. Hogy én? Mit…? Mit gondol ez magáról? A hátamat érő lökés pedig teljes mértékben megrendített. Hogy merészel még hozzám is érni?
Egy pillanatot sem késett a reakcióm, át sem gondoltam mit teszek, egyszerűen csak megfordultam és lendületből akkora pofont adtam neki, hogy még ha számított volna is rá, megtántorodik. Robbantam, ennyi volt az egész, mintha kilométereket futottam volna, úgy ziháltam. A lábaim kilőttek, a lépteim visszhangzottak a folyosón, a düh pedig úgy kerengett végig az ereimben, mint egy löket vér és ahogy bekanyarodtam a sarkon, csend lett. Egy pillanatra benn akadt a levegő a tüdőmben és a világ dőlni kezdett. Térdre rogytam a kőpadlón.
A dühöm és az erő odalett.

*Valóban, a középkor elmúlt, anélkül, hogy változás és fejlődés lépett volna életbe, de az erényeim nem is középkoriak. Ó nem, a középkorban nem kéne azzal foglalkoznom, hogy egy lány mit mond, nem kéne becsülnöm őt, értékelnem, figyelnem, talán még pálcát is csak akkor kapott az a kevés nagy nevű boszorkányasszony, amikor bizonyították értelmi rátermettségüket. A neveltetés, a hagyomány azonban igaz, meghalt, elhalt valahol, ahogy a tisztelet, becsület is. Igen, tudom. És azt is sejtem, hogy ebből nem helyes felébredni, mindenkinek azt kéne álmodnia, hogy ember még, nem pedig csak valami korcs, mindenféle cél és vezérelv nélküli botor.*
-Igen könnyű azon tiporni, amit nem értesz, az értelmezés mindig fáradtságot és erőt kíván-*hang, szó, kifejezett düh, csendesen izzik már, nem éget ki, nem hamvaszt el, nem robbant fel, nem tör össze. Nem. Hidegséggel tölt ki, megnyugtat, tartást ad, a düh valami paradox nyugalom. Előrelátás. Kifinomult józanság, ami megakadályozza, hogy megátkozzam, egy pillanatra beblokkolja az izmaim, csak amíg futásnak ered, ahogy kértem. Fut. Pompás.
Ég az arcomon a keze nyoma, ezt az egyetlen forróságot érzem, sajnos ezt nem tudom bizonyítani, így külső szemlélő könnyen az én kegyetlenkedő élvezetemnek fogná fel a látottakat, már ha bárki is ide merészkedne a déli szárnyba, aztán eltévedne, ahelyett, hogy a könyvtárba menekülne. Kényelmesen, nyugodtan lépkedek utána, csendesen, halkan. Érzem, hogy meg fog torpanni, az ütésbe sűrített agresszió kiveszi az ember erejét, bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy ebből az erőből nincs is olyan sok. A griffendélesek égnek. Nagy lángon, hevesen. Aztán kihúnynak.
Megkerülöm a megroskadt testet, kartávolságon kívül féltérdre ereszkedem, hogy a szemünk egymagasságban legyen, leplezetlen érdeklődéssel szemlélem. Küszködik, sötét szemében homály, az arcán nyirok, fénytelen vergődés a korty levegőért. Betegnek kell lennie, mert a düh nem öli meg az embert alapesetben. Hogy ő mit láthat? Alighanem semmit, de ha mégis rám tekintene, nem lennék gyógyír a fájdalmára, áttetszően fakó bőrömön érzem, ahogy kirajzolódik a keze nyoma, égő jel, aligha marad megtorolatlanul. Biztos, hogy nem marad megtorolatlanul, megígérhetem neki, nyugta sem lesz, se élő, se hol.*
-Igen, dühít engem az ostobaságod. Hogy nem érdekel? Igen, ez is dühít-*megemelem a pálcám ha ő is így tesz, elragadom az övét mielőtt egyáltalán ráfoghatna tisztességesen.* -De tévedsz is. Nem akarlak irányítani. Én elvárom a varázslóktól, hogy viselkedjenek az értékükhöz méltó módon. Te elvárod, hogy ne kelljen így cselekedned. Ez módfelett elszomorít. Viszont mivel nem engedsz és az ellenségeddé teszel -*sötét villanás a gondolataimban, indulat, harag. Megérintem az arcom, tényleg forró, ahol megütött.* -...ezért még számolni fogunk, nem foghatom a butaságodra, és nem bocsáthatom meg az egyszerűségedért, hiszen kikéred magadnak, hogy nem vagy egyenrangú-*meglendítem a pálcám, mire valamennyire megemelkedik, egyszerű locomotor, nem fog tőle vergődni, ha megint agresszív akar lenni itt a második alkalom, hogy elvegyem a pálcáját, ellenkező esetben felegyenesedek, a karja alá nyúlok jobb kézzel, bal karom alá veszem a táskám.*
-Felviszlek a gyengélkedőre. Tudod, ez a középkori etikett olyasmit is mond, hogy a gyengélkedőket nem támadjuk hátba. Persze értem, ha nem akarsz élni ezzel a lehetőséggel-*még csak elmosolyodni sincs kedvem, annyira emlékeztet ez a helyzet Ariehre, hogy az döbbenetes. Egyszerűbb lenne, ha elájulna és fellebegtetném. Nem kéne hozzáérnem, bizonyára nem tiszta bőréhez, amit nem aranyvér melegít, de miután megütött már oly mindegy hol szennyezem magam vele.* -Akkor is fogsz, könnyen lehet, hogy a bokádnál fogva lebegtetlek fel.