Mugliismeret tanterem

Miss Scarborough

-Komolyan elhiszi, hogyha most ellenáll, akkor megbecsülést vív ki? Akkor kevesebb sérelem éri odakint? Akkor majd jól megmutatta, hogy mit tud, mit ér, és nem lesz ugyanolyan könnyedén elölhető személy? Nem Shaelyn, ez itt már messzemenőkig nem erről szól. Magának azért nem szabad ügyesnek lennie, hogy emberszámba se vegyék, elfelejtsék a létezését, ne is tudjanak magáról, ne is lássák. Mert ezek csak azt látják, hogy ki a veszélyes. Ha megmutatja, hogy meg tudja védeni magát, azzal csak a fát vágja szintén maga alatt-*meglepően nyugodtnak találom a hangom, most mit tántorítsam el? Minek ábrándítsam ki? Miért ismerné meg a világot olyannak, amilyen, ha egyszer látni nem hajlandó, hogy milyen. Nem vagyok az apja, testvére egyebe. Teljesen kifordultam önmagamból, ilyesminek nem lenne szabad megtörténjen velem, és mégis, kontrolálhatatlanul szakadnak elő belőlem a gondolatok, amiknek nem szabad szóformát ölteniük, mert voltaképpen egy nevelhetetlen gyerekkel vitatkozom arról, hogy mégis mit kellene csinálnia, aki már nincs abban a korban, hogy bármit is elfogadjon egy idősebb, okosabb, tapasztaltabb szájából, mégis, mintha csak direkt tenné olyan kényes területeket érint felületes szavakkal, amiket a legjobb szándékom ellenére sem hagyhatok szó nélkül. Visszafordulok felé, egy hosszú lépéssel és már rajta is vagyok, visszatolom az asztalra, csípőre vágott felkarját megfogva még egyet emelek is rajta, csakhogy érezze a törődést.*
-Büszkeség? Földbe döngölés, hm?-*megtámaszkodom mellette két oldalt az asztalon, ahogy a szemembe néz, úgy legyen, ragaszkodok a pillantásához. Lásson sötétet, mert minden pupillában ott van az örök sötétség, lásson homályt, lásson zavart.* -Kisasszony... ne használjon olyan szavakat, amiket nem ért. Kérdezzen-*ha még így is kérdezni akar. Meg akarom ijeszteni. Igen, vitathatatlanul el akarom rémíteni, ki akarom használni, hogy volt olyan botor, hogy ezt engedte. Elment a józan eszem, nem is vitás, valahol, valahol nagyon el vagyok én cseszve, nem lenne szabad egy ártalmatlan kislányt ijesztgetnem, akinek mindössze annyi a bűne, hogy hajlamos hősködésre, mártíromságra és szentül hiszi, hogy neki még sikerülhet az élet... mi volt abban a kávéban?! Mi volt abban a cukorban? Megszédített az édese, vagy magamtól vagyok ennyire lehetetlen alak. *
-Nagyon egyszerű oka van. Maga fiatal, értelmes, és még bármi lehetne magából, ha nem szúrná el az életét azzal, hogy akkor bátor, amikor egy kicsit gyáva is lehetne-*felemelem a kezem, az arca előtt lebegnek az ujjaim, éppen csak, mert szűkösen vagyunk itt, ha feltámadna a szél és megfújná a haját, zaklatott tincsei az ujjamra tekeredhetnének, és le se moshatnám magamról, hogy valamivel próbálkoztam, amivel nem kellett volna.* -Nézze, én nem vonom kétségbe, hogy dühítő és megalázó, amit csinálnak most magával és a magához hasonlókkal. De higgye el, hogy lehetne rosszabb is. Van választási lehetősége, hogy behódol, vagy nem hódol be. Miért állna ellen, ha a behódolás a létbiztonság kényelmét adja? -*olyan puhának látszik a bőre, mohó tekintettel falom fel a mosolyának a hűlt helyét, aztán az ujjam is odaér, kontrolállhatatlan mozdulat, ahogy a korábbi érzelmi kilengés is.* -Mosolyogjon-*szólítom fel fanyar humorral, komoran és komolyan. Én igazán nem akarom bántani, mondhatnám szép szóval, de azt hiszem meglehetősen mást sugall a mindenféle gesztusnyelvem. Visszaengedem a kezem az asztalra.* -Hogy miért? Mert maga még tanulhat belőle, értem meg nem kár. De maga nem tanul belőle, nekem meg már teljesen mindegy-*félmosolyra húzom a szám, inkább kín, mint öröm, inkább borús, mint derűs.* -Lehet nem vettem észre az órán. Látja, máris sokat nőtt a szememben, és ez most jó? Csak arra, hogy megpróbáljam lebeszélni a további növekedésről, aminek óhatatlanul tragikus vége lenne. Sajnálom, hogy így magára förmedtem, nem vegye tolakodásnak-*közelebb hajolok, a válla felett az asztal hátsó részére, oda is nyúlok, hogy előrehúzzam a magnóját, ignorálom a feszültség szikráját, ami a túlzott közelségtől pattan elő közöttünk és a kezébe adom.* -Tegyen, ahogy jónak lát, legyen igaza és cáfoljon meg.

Állhatatos Professzor

- Az igazság az, Professzor - kezdi ő is, nem olyan nyugodtan, mint a férfi, inkább már fáradtabban -, hogy már akkor elintéztem ezt magamnak, amikor beléptem a DS-be még Umbridge idején. Tudja, maradt fenn egy lista, nevekkel, akiké azon rajta volt, s most is itt vannak, azokat efféle különleges bánásmódban részesítik. Ők fel-jogosultnak érzik magukat és ez ellen az használ, ha a hátam közepére céltáblát festek és fölé írom, hogy "ide célozz" - a meccs talán ismét döntetlenre áll, de abban biztos, hogy még mindig nincs vége. Valahol fárasztja is már ez az állandó győzködés a férfi részéről, másrészről viszont élvezi, hogy valakivel szemben kiengedheti a fáradt gőzt. Vezetni ugyan sehova nem vezet ez az egész, legalábbis reméli, hogy nem lesz büntetőmunka a vége, de legalább valakinek a fejéhez vághatja az összes gondját-baját és mérgét. Ráadásul ezt egy kifejlett Professzorral szemben teheti meg és az még csak zokon sem veszi, hogy legyávázta. Legalább neki nem fáj az igazság.
Táskája már a vállán és mivel ő a részéről végszavazott, immáron tényleg utoljára, legalábbis reményei szerint, vár, hogy elbocsátást nyerjen. Magnóval vagy anélkül az már teljesen mindegy. Na jó, talán örülne, ha elvihetné a kütyüt, legalább holnap tudná tanulmányozni néhány könyvtári könyv társaságában. Tervei, vágyai azonban egy lemondó sóhajjal az elvetett gondolatok közé kerülnek, mivel kétli, hogy valóban megkapná. Épp nagyban kerülné immáron Minticz szemeit, talán jelezve, hogy tényleg itt lenne az ideje a távozásának.
Hirtelen mozdulatokra kapja fel a fejét, s mire egyáltalán eszmélne a mugliismeret tanár már alig fél lépésre van tőle. Néhány meglepett pillantást van ideje elsütni, és abban is biztos, hogy jobb belátása ellenére indult meg vissza az asztalhoz. Amikor végre megállhat, kezeit olyan Ginny Weasley-sen illeszti a derekára és igyekszik minden felháborodását egyetlen megsemmisítő pillantásba belesűríteni és az egészet Mr. Minticzre koncentrálni. Az elégedetlenkedésből csak egy óriási levegővételre futja, mert a férfi előbb megragadja és felteszi az asztalra, ezzel nem kevés megrökönyödést kiváltva a lányból, majd pedig belefojtja a szót is, nem is akárhogyan. Miért akar mindenki az arcába mászni? Ez valami mardekáros követelmény?
- Kérdezzen... - mondja a tanerő és ő kötelességének érzi ezt teljesíteni. Igen ott van a nyelve hegyén a kérdés, de hang nem akar kijönni a torkán. Szemei, mint két csillogó ékkő ragyognak a halottnak tűnő zöldekbe. Valahol most tényleg meg van egy kicsit ijedve, most először hatásos ellene az arcbamászós taktika. És kellemetlen. Kénytelen valamennyit hátradőlni, legalább egy kicsit menekülni a követelőző szempártól. Tény, ő kérdezett, de megelégedett volna azzal, ha az elbocsátása előtt megkapja a választ, aztán mondjuk kidobja a teremből. De nem úgy tűnik, mintha innen szabadulni tudna. Szemöldökeit morcosan vonja össze, s már most komolyan megrettenve mered a férfira. Az érintésre úgy megfeszül, mintha sóbálványátkot szórtak volna rá, ennek megfelelően a felszólításra meg sem moccannak ajkai. Nem, nem tud mosolyogni. Ki tudna?
- Miért ennyire lehetetlen? - szűri ki valahogyan mozdulatlan, elnyílt ajkai között a szavakat. Nem érti hogy lehet valakiben ennyi lemondás. Alig van hangja, ha mozognának az ajkai, motyoghatna. Nincs szüksége hangosabb szóra, hiszen alig pár centire vannak egymástól és a hangulat annyira be van fagyva, hogy az ennél hangosabb, már talán bántó is lenne.
- Miért gondolja, hogy ebben a "történetben" - mivel kénytelen magát megtámasztani hátradőlésében, így nem tudja ujjaival mutatni a macskakörmöket - én csak meghalhatok? - ez az, amit egyáltalán nem ért. Miért olyan törvényszerű, hogy ő az, akinek fűbe kell harapni. Elvégre a történetek kilencvenöt százaléka happy enddel végződik, mért ő esne bele az öt százalékba és miért nem valaki más?
Az a bizonyos zabszem effektus most él csak igazán, amikor Minticz elkezd közeledni. Nem jut eszébe, hogy esetlegesen olyasmit akar tenni, amit nem lenne szabad, már csak a beszélgetés menete sem vetített előre semmi ilyesmit, mégis felsóhajt, amikor elhajol mellette. Hogy ez mennyire csalódott vagy mennyire megkönnyebbül sóhaj nehéz lenne megállapítani. Oldalra fordul, hogy láthassa mi történik. Már megint a walkman. Ismét a kezében tarthatja, de most nem késlekedik, visszaegyenesedik, arcát érzi, hogy a Professzorhoz ér, de most az a lényeg, hogy minél gyorsabban a táskájába süllyeszthesse.
- Akkor... talán elengedhetné - tekint fel valahonnan a mellkasa környékéről, csintalan fénnyel szemében. Ezt nem sikerül kiűzni onnan.

Kishölgy

-Én volnék lehetetlen? Magácsra rajzolt célkeresztet a hátára és szúrta el alighanem az életét amikor...-*amikor Umbridge volt a kastély ura és én még messze fenn, az elátkozott skót felföldön raboskodtam, hogy egy elvarázsolt hercegkisasszony és feketemágusok bűbájait tökéletesítettem, akik önmagukban látták a tökéletességet, a világot uraló új generációt, és a hatalomgyakorlás eszközeit keresték, kutatták magukban, de persze csak kegyetlenséget, romlottságot találtak. Mert aki keres, az bizony talál is. Kényelmetlen emlékezés, kellemetlen, szúró fájdalom feledteti velem, hogy voltaképpen milyen kellemesen is embermeleg közegben vagyok, lehajtom a fejem, ennek hála csaknem összefejelek a lánnyal, de legalább emlékeztet a jelenlétére és a szavait is újult erővel figyelhetem és ihatom, bár talán tompának hathat a tekintetem, amivel a szemébe nézek.*
-Ez nem kérdés. Ennek így kell lennie, ez így logikus. Csak a mesékben győzi le az ártatlan amazon a gonosz, állig felfegyverzett páncélos lovagok kiéhezett seregét, a valóságban ez nem így működik-*mondom a lehető legkomolyabban, később módosítva magamban a kiéhezettet vérre szomjasra, de hát elmúltunk már 16 évesek mindketten, aligha lesznek rossz álmai egy kis elszólástól, amiről én igazából annyira nem is tehetek, mint amennyire bizonyosan szívesen rámfogná.*
-A DS-es cimborái közül egyiknek se jött még meg az esze? Egymást oltogatják be, úgyhogy voltaképpen fogalmam sincs miért csodálkozokl-*lassan, a fájdalom emlékködén át körvonalazódik bennem lassan egy ötlet. Lassan, nagyon lassan, mintha én se hinném el, hogy mit akarok ebből kihozni, pedig soha nem törtem túlzottan népszerűségi babérokra, miért pont most tennék kivételt? Este lehet órát tartani. Na meg persze büntetlen számú büntetőmunkát is akaszthatnak a diákok nyakába a jószívű tanárok, szigorúan nevelési célzattal, esetleg azért, hogy az időt értelmesen eltöltsék... engesztelő kedvességgel nézek a szemébe, tetszenek azok a kis fények benne, hát persze, minden tetszik, ami fényes, színes, nem kopott, szürke, unalmas és elgyötört, ami azt sugallja, hogy szép is ez az élet, van benne még élet, komolyan, aggodalomra semmi ok...*
-Igen, elengedem. Álmodjon szépeket kisasszony-*hatásszünet időzik a mondat közepén, bár nem neki szól, sokkal inkább nekem, hogy most tényleg, komolyan, így akarom én-e ezt, és valahogy, bármily hihetetlen mentegetőzéssel vezetem be a második felét a kijelentésemnek, ahelyett, hogy csak simán az arcába csapnám a dolgot, kezdjen vele, amit csak akar. A cukor megédesítette a lelkem, elpuhított, bár inkább annak a most hiányolt mosolynak hála, amiért talán éppen most veszek aljas, de nagyon aljas bosszút.*
-Nyugodtan utáljon, gyűlöljön, pattogjon, akadjon ki, ahogy kedve tartja, de holnap este, vacsora után várom itt, a tanteremben. Esetleg az irodában. Nem csak holnap, minden este nagyjából, úgy a félév végéig, mugli tárgyakkal való visszaélés miatt, amin az se változtatna, hogyha újra vissza akarná adni, mertmivel az idei év úgyis az elvekről és a gondolatokról szól, úgy látom helyesnek, hogyha az esti órákat biztosított körülmények között tölti tanulással, olvasással, esetleg majd találok magának valamit, amit olvasgathat-*aztán takarodókor elengedem, ahogy illik, ő pedig persze megpróbál majd eljutni edzéseire, de ahogy azt a vezetőség gyanítja, ezek az edzések valamikor az esti órákban zajlanak, nem az éjszakában, hiszen a portrélyukakat megfigyelik alighanem. Ellépek a lánytól, figyelmesen nézem, ahogy lekászálódik, a reakcióit, véleményét. Aligha lesz elragadtatva.*

[Az igazság bajnoka]

Az igazság bajnoka


Ez már azért mindennek a teteje. Még hogy ő elszúrta az életét? Ugyan, egyetlen stiklivel? Eszébe sem jut, hogy a férfi tulajdonképpen a gyökerekhez tér vissza, s ezt tulajdonképpen jól teszi, ahogyan igaza is lenne. Ezt bezzeg nem mondja ki. Az talán erős, hogy ezzel rontotta el az életét. Bár szelíd, szende és egy gyönge lányka a hétköznapokon, amikor harc van, amikor meg kell védenie magát, akkor meg is teszi. Akár logikus lépés, akár nem. Valóban egymást oltják be társaival, de ő nem tartja olyan rossz dolognak, hogy remélhet, hogy elhiheti van mit tenni. Ez neki jó, mint ahogyan a gyermekmesék a gyerekeknek. Az a kis álomvilág, amit magában hordoz, teszi képessé, hogy minden napot olyan szenvedéllyel éljen meg, amilyennel csak tud. Sosem tudhatja melyik lesz az utolsó, ő pedig nem akarja, hogy amikor eljön a pillanat bánja, mert nem tett semmit.
Talán, ha nem lenne ártatlan amazon, hanem mondjuk ő venné át Xéna szerepét más lenne a helyzet. De Minticz úgysem hagyná meggyőzni. Elkönyvelte, hogy a lány csak egy gyönge kislány, aki semmit nem tehet az ellen, hogy ne kerüljön piszkáló támadások kereszttüzébe és ő ezt nem, ezt képtelen elfogadni. Nem a férfi hibája s bár talán úgy tűnik próbálja adni, hogy ő az, aki mindent jobban tud, talán valóban fogalma sincs az élet nagy dolgairól, sosem volt szerelmes, igazi szerelmi csalódása sem volt még. Óvja magát az ilyenektől. Próbálja, de a jövő köde tartogathat még meglepetéseket. Nem élt még úgy igazán, ezért is olyan határozott abban, hogy részt akar a küzdelemből.
Némán hallgat minden vádpontot, minden megjegyzést konok hallgatásba burkolózva enged be hallójárataiba, de aztán igyekszik rövid úton ki is terelgetni őket a fejéből. Nem a professzor ellen, ám egyáltalán nem kész még álomvárának lerombolására, akármilyen vonzó az arc, kellemes a hang és csábítóak azok a zöld szemek, melyekből a csillogás már régen kihalt. Hiába próbálja átrángatni azon a vékony vonalon, amelyen a meggyőződése még egyensúlyozik. Nem, egyszerűen nem áll készen a valóságra, a realitásra.
Talán a megadás ezen formája, talán csak az, hogy egyelőre a férfi is visszavonulót akar fújni, de elhangzanak azok a szavak, melyekre várt. Várt, de most mégis olyan elégedetlen velük. El kell mennie, végül is már egyre fojtogatóbb a környezet, mintha csak a pincében görnyedne a már most Trollra összehozott bájitala felett. A feje is megfájdult már, de egyáltalán nem vette eddig észre, most is csak finoman lüktet agyának kellős közepe. De, ha megkapta az elbocsátást, miért nem mehet még? Értetlenül és talán valahol sejtve, hogy valami következik még, néz fel Minticzre. Eleinte csak ráncolja homlokát és orrát, várva, hogy mi is fog ebből kisülni, aztán ahogy halad a mondandójában a lány arca úgy vált vörösből fehérbe, majd szürkébe.
- Hogy mit? – ha lehetséges lenne, most kiesne a száján, vagy tágra nyílt szemein – Ezt… ezt nem… nem teheti meg… - hebegi teljesen megrökönyödötten. Keze ökölbe szorul s lassan ujjai is olyan fehérek lesznek, mint az arca. – Én… engem már megbüntettek ezért – torka olyan száraz lett, hogy szinte alig bír beszélni. Próbál ellenkezni, de hiába, a férfi eldöntötte, s egyáltalán semmi sem tudja eltántorítani meggyőződésétől.
Mikor már ő is felfogja, hogy esélytelen, hogy jobb belátásra bírja, megsemmisülten csúszik le az asztalról, miután elrejti táskájába a walkmant. Sietve rántja vállára cuccát és már nagyban a kilépőjét tervezgeti. Nem kell nagy dologra gondolni, egyszerűen csak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. aztán nem elesni benne és aztán nem becsapni.
- Jó éjt! – morogja kifelé menet, bár hangjából hallatszik, hogy valójában semmi jót nem kíván neki.


Másnap vacsora után, az első büntetőmunkán…

- Shay, hova mész? – hallja Carithy hangját, amikor épp készült kilépni a Hugrabug klubhelyiségéből.
- Büntetőmunkára kell mennem Minticzhez… - válaszol mélyeséges utálattal hangjában, s legalább akkora szomorúsággal néz háztársára.
- De hát ma… - itt lehalkította hangját - …edzés van – talán ő is felfogta, hogy szavaival egyáltalán nem segít neki. Egy bocsánatkérő, halvány mosolyt követően aztán útjára engedi néhány jókívánsággal Shayt. A hugrás heveny szájhúzások közepette halad a folyosókon, többször sértődötten vált irányt, s a megfelelő emeletnél felmerül benne, hogy inkább egyenest a hetedikre megy. Valahol az ötödik emelet környékén fordul mégis vissza és elmormolva néhány káromkodást köt ki végül a megfelelő helyen.
Elmorzsolva egy fájdalmas grimaszt, bekopog a Mugliismeret tanterem ajtaján, de csak azért, hogy jelezze, itt van, már nyitja is az ajtót és lép is be. A terem azonban üres, Minticznek hűlt helye sincs. Azt várnánk, hogy örül ennek, de helyette azonnal és gondterhelten az óráját ellenőrzi. Vár egy kicsit aztán lelép. Leül az első pad tetejére, ott várakozik türelmetlenül, combjain dobol, vagy úgy milliomodszor is szemügyre veszi a tanterem dekorációját. A mozdulatlan, merev mosolyú celebeket a furcsa járműveket és a többieket.
- Nah, hát én vártam… - teljes két perccel érkezése után leugrik a padról és az ajtó felé veszi az irányt. Lenyomja a vaskilincset, s derült mosollyal arcán kezdi el tervezgetni, milyen ügyes is lesz majd DS-en.
- Hoppá…

A rettenthetetlen

*Kegyetlenkedésből K. Bólintok.*
-Tisztában vagyok vele, hogy meg lett büntetve, de mivel a foglalkozás nem érte el a célját...-*még egy félmosoly is belefér, hogy végképp leromboljam a gyermeki lélekben a jószándékú tanító kiállást, de ha egyszer ez kell a megvilágosodáshoz, akkor egye-fene, a kedvéért meghozom ezt az áldozatot. Elég ideges, beteg és frusztrált vagyok ahhoz, hogy bátran utáltassam magam a közönséggel, mert valami élvteli mazochizmus bizonyosan így diktálja a lelkem mélyén... Hát egy nagy frászt, de ezt már csak a becsukódó ajtóval közölhetném, mivel nem tartóztattam, Shaelynn el is illant, mint egy aranyszín füst, csak éppen kevéssé sejtelmesen, nem simogatja meg az érzékleteim, hanem inkább sértetten elillan, de hát ez van. Ezt kell szeretni. Ezt nem vagyok hajlandó szeretni, ahogy a kávé maradékát is inkább eltüntetem, csészéstül, cukrostul, még a tejespoharat is a semmibe veszejtem, remélem egy házimanót se trafálok vele telibe odalent és sikerül asztalra helyeződnie a holminak, bár amilyen hangulatban én vagyok azon se csodálkoznék, hogyha rávetnék magukat szerencsétlen manókra és szétcibálnám őket...
Az asztal mögötti székbe ejtem magam, a fejem hátrahajtva engedek az önsajnálatnak egy fél órát, mielőtt elnyomna a hirtelen támadó álom...

Büntetés és végrehajtás

Arra nem nagyon találtak még kifejezést, hogy én mit éreztem, amikor felébredtem úgy reggel felé, a nyakam nem nagyon akart mozdulni, semerre se, azért valahogy irányba fordítottam, és úgy megmerevedtem. Minden csigolyám külön fájt, nem segített neki a ropogtatás, csontkovácsolás, de csak nem megyek a gyengélkedőre egy kissé elfeküdt gerinccel, aminek következtében néhány rosszindulatú középéves összehasonlított a rosszemlékű Piton professzorral, de annyira nem vettem a lelkemre. Csendes nap volt, még órával se nagyon kellett fáradnom, pihentettem a lelkem és felkészítettem magam a szigorra, hogy majd Shaelynn jól megmutatja nekem és nem jön el, én pedig jól megmutatom neki, hogy... hogy ott fog ülni, ahelyett, hogy a macska bajuszát húzogatná, mert akármennyire is „cicásak” ezek a halálfalók itt a kastélyban, azért nem viccből olyanok, amilyenek és a hiúz se véletlenül macskaféle, ami pedig köztudottan pusztán a gyilkolás öröméért is képes vadászgatni. Legjobb szándékaim ellenére se a teremben várom már, némiképpen elhúzódott a vacsora, feltétlenül szót kellett váltanom azokkal a bizonyos „cicácskákkal”, akik fenyegetően villogatták a szemüket és meresztgették a karmukat, de nem kaphattak belém, mert megint elkoboztak egy kazal olyan tárgyat, amit nem értettek. Meg kell hagyni, kreatív a fiatalság, hogyha arról van szó, hogy az aranyvérűeket hozzák zavarba extravagáns holmikkal.*
-Nocsak-*hökkenek meg némiképpen, ahogy feltárul előttem az ajtó és ragyogó mosollyal lép ki rajta a kis áldozat, hogy aztán egy halk hoppával visszakozzon, legalábbis egy fürge mozdulattal belépek és becsukom magam mögött a teremkaput.* -Elnézést a késésért, de azért a menekülési képességeit nem itt kéne csiszolgatnia, bár tudja mit? Mielőtt belémköt megdicsérem érte-*helyet mutatok neki a tanári asztallal szembeni padban, alaposan végigmustrálom, ahogy elfoglalja.*
-Jól látom, hogy nem hozott semmit? Három órán keresztül akarja bámulni az arcom, miközben ülök az asztal mögött és merevre sokkolódom a legutóbbi dolgozatokon? Tudja-*talán lányos zavaromban beszélek és csak beszélek, megkerülöm az asztalt, kihúzom a súlyos fiókot, beletúrok, aztán amikor valami megszúr inkább visszahúzom a kezem, de nem fordítom lefelé a fejem, mert akkor biztos, hogy itt sírom el magam, inkább a lányt szemlélem, előkelően mereven tartott fejjel*-ez egy elég naív próbálkozás, meglehetősen lelketlen vagyok, főleg ma, és főleg tegnap, bár voltaképpen elnézéskéréssel tartozom, amiért úgy magára támadtam, természetesen ezt a fizikai vonatkozásra értettem. Tudja be futó szédülésnek-*vagy esetleg a természeti vonzerejének ilyen hihetetlenül erőteljes megnyilvánulásának, ami ellen én, szegény halandó aztán végképp nem tudok semmit sem tenni. Óvatosan tapogatok az ujjaimmal, sajnos csak egy könyv műanyag, sima borítását érintgethetem meg, semmi egyéb, kívánatos felületet, aztán elővonom, óvatosan, elvégre nem látom, hogy mit csinálok.*
-Ez esetben olvasgasson-*lépek mellé és eléteszem a még határozott új-szagú könyvet „Az angol közlekedési rendszerek varázstalan használati módozatai”, Munger Malvin ajánlásával azokban a sötét időkben, amikor a varázslók varázslók ellen menekülve a muglik világában tűnhetnek el a leghatékonyabban. Visszahátrálok az asztalomhoz, ahogy tegnap ő, most én helyezem rá fél farom, kevéssé kecsesen, de nekem legalább leér a lábam.* -Várom a kifogásokat.

A Zöldszemű Szörny

Abban a hiszemben, hogy mindössze két percig tartott a büntetőmunkája ugyan kinek ne lenne madárfüttyös jókedve távoztában? Hallotta ő, hogy Minticz olykor bemondja az unalmast és kihagy egy-egy órát, hogy aztán gyötörje a népet este. Tanúja is volt egy ilyen esetnek, szerencsére elszenvedője eddig soha. Szeret mugliismeretre járni, talán ő az egyetlen, aki halványan csillogó szemekkel üli végig szinte mindet, és nem a tanár úr vonzó külseje miatt. És ezt el is hisszük neki, igaz? Ha valakinek, Shaynek el lehet, saját kis világából ritkán lép ki, vagy ritkán enged be oda bárkit. Nem nehéz pedig felnyitni a szemét, de a titkot természetesen nem árulom el. Tegnap estig a "mugli" tanerő is csak egy tanár volt számára, most sem több, de egy jelzővel még bővült a rangja: utált.
És most szinte fütyörészhetne jókedvében, ha nem vacsora után lenne és ha nem szeretne a lehető legnagyobb titokban feljutni a hetedik emeletre. Már érzi arcán a folyosó hűvösét, amikor a fáklyafényeket eltakarja Shannon Minticz magas alakja. Meglepetten rezdül össze, s egyik lába, mellyel épp lépni akart előre, megáll a levegőben. Érzi, ahogyan arcát elönti a forróság, mosolya egy pillanatra megfagy, jókedvének pedig már csak integetni tud, a bezáruló ajtó túloldalára.
- Üdv! – válaszol köszönéssel a „nocsak”ra, s bár mosolyog, hangja egyáltalán nem mutat egy csöppnyi kedélyt sem, de ki lenne képes erre, ha ő nem. Hátrál néhány lépést a férfival szinkronban, de aztán inkább igyekszik kikerülni az útjából. Egyéb hozzáfűznivalója nincs, mivel nem kérdezi meg, mi is volt a szándéka. Gyanítható, hogy nem azért, mert nem érdekli, hanem mert tökéletesen tisztában van azzal, hogy a hatodéves szökni készül. Egy semmitmondó hümmögéssel felel a dicséretre, vagy inkább szidásra, az ilyesmit a férfi esetében nagyon nehéz eldönteni, ahogyan azt is mi lesz a következő húzása. Esetleg netán újabb szidást kap? Újabb leteremtést, mert még mindig mosolyog? Vagy épp azért, mert a szeme csillogásából kilátszik, hogy van némi köze az ebédszüneti fennforgáshoz, amelyben két mardekáros lány fejvesztve menekült ki a lány wécéből egy sereg madár kíséretében? Ugyan ez aljas rágalom, ő akkor ott sem volt.
Egy, amolyan utolsó próbálkozás gyanánt még, amikor helyet mutatnak neki, bepróbálkozik egy könyörgő pillantással, abban bízva, hogy ennek hatására a férfi, mintha csak újszülött crup kölyköket látna, elolvad és megkönyörül rajta. De nem, hogy nem történik ilyesmi, igazából észre sem veszi a lány próbálkozását. Megsemmisülten vonszolja magát el az első padig, majd minden kecsességet nélkülözve rogy le a székre, könyökeit azonnal az asztallapra csúsztatja, s arcát elrejti alkarjai közé. Nem túl diszkréten tüntet mindennemű igénybevétel ellen. A kérdésre, mely szerint valóban nincs-e nála semmi, nem is felel, csak lassan, kínlódva vonja ki magát kezei rejtekéből és támasztja állát tenyereibe. Zöld szemeivel a Professzort követi, mély pillarebegtetéssel mutatva, hogy figyel.
- Ez nekem tökéletesen megfelel. Akár segíthetek is javítani, bár… a nézés jobb murinak hangzik… - vigyorodik el, miközben megvonja néhányszor szemöldökét. Naná dolgozzon csak, ő meg majd kárörvendő vigyorral figyeli senyvedését.  A férfi arcára mered, próbál ő igazán alattomos kis boszorkány arcot vágni, noha eközben elkalandoznak gondolatai. Erőlködnie kell, hogy meggyőzze azt a kis idegesítő belső hangot, hogy nem, egyáltalán nem szeretne elmerülni azokban a zöldekben, és hogy a megemelkedett pulzusszám sincs összefüggésben a vizslató tekintettel. Nem, semmi köze sem lehet semminek semmihez.
~ Nehogy már ezen járjon az agyam, amikor nekem most rettentően kellene haragudnom rá… de… akkor miért nem tudok…? ~ a kérdés azonban nyitva marad, nem tudja a feleletet ~…mozog a szája… lehet, hogy mond valamit… ~ újra csak kalandozik, s valahol a mondandó közepén csatlakozik be, ahol a támadást említi.
- Mintha csak belém kapaszkodott volna. Tehát tulajdonképp mankó voltam, amivel az asztalig segítettem… és most büntetésben vagyok… - görgeti a gondolatokat valami kifordított síkon. Ehhez nagyon ért, rendszerint ezzel vívja ki a leesett állakat. Arckifejezése most leginkább olyan, mintha azt várná, hogy a férfi összerakja magának a dolgokat, vagyis hogy milyen igazságtalan már, a hősnek büntetésben lenni. Részletkérdés, hogy erről ugyebár szó sincsen, nem volt ő hős, de még csak mankó sem, noha úgy pakolta fel az asztalra. Hallatlan. Még ő legyen elnéző, amikor ő van kényszerraboskodáson. Nem szól, nem elégedetlenkedik, ha Minticz veszi a lapot és válaszol, akkor talán egy újabb kellemes és természetesen fölöslegesen szócsatában vehetnek esetleg részt.
Már, amikor előhúzza a fiókból a könyvet van egy sejtése, mi lesz a program, melyről egy látványos fintorral tudatja a véleményét.
- Három…órán… keresztül? – kérdezi felpillantva a férfi arcába onnan a dereka környékéről. Ha sikerülne elég elesett arcot vágnia, talán félredobná a könyvet és felvetné, hogy beszélgessenek egy jót. Egyelőre nem veszi szemügyre a könyvet, nem tervez olvasni, itt és most agyat fog nyúzni. Maga elé csúsztatja az olvasnivalót, s amikor lehetőséget kap, hogy elmondja ellenvetéseit egyszerűen elmosolyodik. Olyan bájosan, olyan sugárzóan, amennyire csak képes. Újra előrecsúszik könyökeivel, szinte félig fekszik a padon, így a könyvön is.
- Inkább beszélgessünk… - rebegteti meg pilláit ismét -…például arról, hogy azok a tanulók, miért nem állnak sorba az ajtaja előtt, akiktől ma szintén elkoboztak ezt-azt. Ők miért nem kapnak hegyi beszédet és miért nem senyvednek itt ahelyett, hogy…  - megtorpan egy pillanatra, majdnem elárulta, hogy DS edzés van - …azt csinál a szabadidejében, amit akar – zárja sután a számonkérést. Nem igazán akarja hagyni ezt a "miért éppen ő szív és senki más?" témát. Állja a tekintetet, pedig belül már korántsem ennyire magabiztos, s ezt néha megrezzenő zöldjei talán el is árulják.

"kis szenvedő"

*Sokat adnék azért, ha ilyen pillányi rebbenéseket mindennaposan elkaphatnék különféle személyektől, kollégáktól. Már csak az önbecsülésemnek is jót tenne, azonkívül további kellemes járulékos kellemérzéseket generálna, na meg persze gyakorlati megvalósítás és reakció is jár ilyenkor, bár Shaelynn aligha így gondolja. Az ő korában még biztos nekem se azon járt az eszem... mármint nem amikor rebegtettem a pilláim, hanem amikor máson láttam.*
-Szinte örülök, hogy ilyen jól mulat-*nem, egyáltalán nem örülök neki, kevés bennem az empátia, amikor minden létező és nem létezi izom és csigolya sajog a nyakam teljes hosszában. Egy pillanatra lehunyom a szemem szinte sóhajtva, aztán rámosolygok, mert miért ne, ha már egyszer így hozta a sors, hogy ő három órán keresztül...*
-Látja, látja ez a mankók sorsa. Van erre egy nagyon jó kis tanmese, de mivel mugli gyártmány, így inkább nem hozakodnék elő vele-*ha kinyújtanám a lábát elérném a „kis szenvedő” padját vele, és lám, már meg is lenne a bizalmi interakció, amit most inkább nélkülözök, összehunyorított kajánsággal villan zölden a tekintetemben, érzem, hogy újabb csepp erővel tölt el a bosszantási lehetőség, voltaképpen ez annyira...* -Hangosan is olvashatja... sohse olvasott még három órát? Nehogy azt mondja, hogy igen, mert kiábrándulok a műveltségéből-*de annyira elképesztően szánalmas úgy, hogy még igazán lehetősége sincs visszatorolni a piszkálást. Mármint normál esetben nem lenne, mivel diák, de tegnap már elég alaposan megemelte a vérnyomásom, ideje, hogy valamivel én is visszafizessem neki, bár ez aligha normális reakció a részemről. Az már annál inkább, ahogy amikor rápillantás nélkül simán csak elkönyököl a könyv mellett, akkor egy mélyebb lélegzettel nyomatékosítom magamban, miszerint ez éppen így normális. Kamaszok...*
-Be-szél-ges-sünk?-*ismétlem meg gondosan nyomatékolva mindegyik szótagot, mindegyik kérdő nyomatékot kapna, mintha apró, gyors kis kérdések gyöngyfüzére lenne az egész, megragadom a tekintetét, és onnan próbálom kiolvasni, hogy ezt mégis mennyire gondolja komolyan, de elátkozott zöld szeműek, ezek azt hazudnak a tekintetükkel, amit csak akarnak.* -Ahha! Megvilágosodtam, köszönöm. Szóval a fix ideája, hogy magácska jobban szív, mint a többiek-*biccentek, mint aki mindent tökéletesen ért és tud, aztán kimeredt szemekkel merevítem be újra a nyakam, ez nagyon nem volt jó ötlet. Annyira nem, hogy egy fantomkönnycseppet is elmorzsolok hideg szívem meleg burkán, mély levegőt veszek újra, ezúttal is mindenféle rádörrenési szándék nélkül.* -Ennek több oka van, hogy tisztább képet kapjon, árnyalom. Fontos a jó rálátás a dolgokra. Egyrészt, mert ők még a gyengélkedőn vannak. Azt hiszem ez eléggé megfelelő indok, révén az egyik fiú azt hiszem még annyi időre se tért magához, hogy artikulálatlanul üvöltsön egyet, a kollégáknak jelezve, igenis hatásos volt a nevelés-*ettől a nézéstől szabályosan lever a víz. Túlságosan is elkalandozik az ember forró fantáziája egy szeles kastélyban, csak hogy maradjak az ilyen eszményien testhezálló hasonlatoknál.* -Továbbá, ők látszatra megértik, amit elsuttogunk nekik kérve, kérlelve. Képesek annyi képmutatásra, amennyi a büntetés folytatásának elkerüléséhez kell, ezzel védve önmagukat, a társaikat, és nem utolsósorban az én és a hozzám hasonlóan felelős beosztásúak idegrendszerét a durvább megterheléstől. Ugye milyen kis tapintatosak?-*és most jönne a hatásvadászat, a drámaiság, amiközben elrugaszkodok az asztaltól, egy laza lépéssel átszelem a köztünk levő csekélyke távolságot, fekvő kezei mellé fektetem a sajátom, megfogom a könyökét mielőtt ijedten visszakozhatna, ragaszkodó zöld szemébe nézve felelem meg úgy igazán a kérdést, de persze mindez csak egy lázas fantáziakép lenne.... lenne, ha nem találnám hirtelen magam ott előtte, derékban meghajolva, végigsajgó gerincoszloppal és nyakkal, mazochista fájdalom kéjétől messze elkerülve, egy szemmagasságba őhölgyességével, miközben a könyöke az ujjaim alatt, hogy még véletlenül se húzódhasson el.*
-Valójában egészen egyszerűen azért, mert nem látom értelmét velük foglalkozni. Maga okos kislány. Inkább becsülje meg magát. Olvasson-*sugallom közelről, a bőre melegét is érzem, annyira közelről, így aztán kellőképpen halk, szolid és visszafogott vagyok, a leterített őzike felett a farkas sem üvölt már.*

A Zöldszemű Szörny

Reflexből rávágná, hogy akkor már ketten vannak, akik örülnek neki, hogy ő jól mulat, de a férfi maga sem meggyőző, ahogyan lány sem gondolja úgy, hogy olyan fenemód szórakozna. Még nem, de ha már itt van, mert itt kell lennie, akkor nem fogja számára haszontalanul tölteni az időt és búslakodva, magába roskadva vergődni. Egyrészt, mert nem szeretne, másrészt, mert él a gyanúperrel, hogy a profnak ez valami kaján elégedettségérzetet adna. Ehhez pedig nem fog asszisztálni. Épp azért ül itt, mert nem engedte, hogy a fejére nőjenek, sem társai, sem pedig tanára.
- Szinte látom az arcán... - vigyorodik el, de szemei összeszűkülnek, mert a férfin feltűnik neki egy s más. Egyelőre csak az, hogy merev a tartása, ahogyan odafordul hozzá, nem nyakból, hanem egész testtel teszi. Ez neki, aki majdnem tíz évig rohangált a kviddicspályák környékén, és sportolt is, elég szembetűnő. De nem akad fenn rajta, ahogyan a szemlehunyást is betudja valamiféle gőgös különcködésnek. És látható jelének, hogy már megint Minticz idegszálain táncol.
- Igen már látom. Kihasznál, aztán a sarokba állít... - ha már ennyire azonosította magát a mankóval, akkor ezen a vonalon folytatja a hasonlatot. Igazán találékonynak érzi most magát.
Egy fanyar mosollyal jutalmazza a beszólást, és hozzá összeszűkíti szemeit, jelezve, hogy most igazán utálva van. Bujkáló mosolya azonban bizonyosan felderíti a képet, így csak egy játékos kifejezés sül ki belőle. Szándékosan nem válaszol szóban, elvégre itt ül, 6 Kiváló RBF-fel a zsebében, ha ez nem bizonyíték arra, hogy három óránál többet is olvas, akkor semmi sem. Ettől függetlenül persze sokat olvas, ha van kedve hozzá. És ez a kulcs. Most nincs, és miért nincs? Mert más dolga lenne, és ha csak egy helyben kell ülnie és görnyednie egy könyv felett, folyton csak azon járna az agya, hogy miről marad le, vajon kik ugranak egymásnak ma este, Neville mihez kezd és még ezernyi dolgon. Bánatos sóhajtozásai, pedig megint a professzor szórakozását segítenék, és megint elérkeztünk oda, hogy NEM.
Nem igazán engedi, hogy a férfi emésztgesse az ajánlatát, azonnal rá is zúdítja, miről is szeretne beszélni, miközben a könyvet gondosan karjai alá tünteti. Nem tudja egészen, kilóg oldalt. Nagyokat bólint, amikor a professzor megfejti mi is a gondja. Mit tagadná, így van. Úgy érzi, ki van rá hegyeződve a férfi. (xD). Szemeit újra összehúzza, Minticz már megint megfeszül, s arcáról már látszik, hogy nem jómódjában teszi ezt.
- Minden rendben, Tanár úr? - kérdezi maga sem tudja, miért. Talán reménykedik benne, hogy hamarosan elájul és ő meg mehet merlin hírével DS-re. De látja, tudja, hogy más a baj, és már van is elmélete, egyelőre azonban eszébe sem jut bármit is tenni, főleg, mert megkapja válaszát.
- És ezt a gyengélkedőn fekvésükből állapította meg? Mármint, hogy így ránézésre megállapította róluk, hogy ők nem tesznek több butaságot - megforgatja szemeit, és eszébe jut, hogy hátradől székén, de nem teszi, vagyis kimegy a fejéből, annyira összepontosít Minticz darabos mozgására, mely már láthatóan a nyaki merevség miatt van. Hogy mi  történhetett, nem tudja, de el tudja képzelni, mit érezhet, noha neki inkább izomláza volt. Végigköveti, ahogy megkerüli az asztalt, és belép padja elé. Annyira belemélyed az állapotfelmérésbe, hogy le sem esik neki, hogy behajolt elé. A hirtelen közeli zöldek, a kezeit közrefogó béklyó zökkentik ki. Valami van azokban a szemekben, amiket ugyan azonosít, de képtelen elhinni. Mégis, arca elvörösödik meglepetésében, és hogy nem tud szabadulni. Csak bágyadtan pillog Minticzre, miközben a szíve valami irtózatos tempót kezd el verni.
- Öhm... - olvasna ő, de most minden érdekesebb, mint a könyv - ...ne vegye tolakodásnak a professzor, deee.. uhm.. észrevettem valamit. Szóval, persze meglehet, hogy tévedek, de mintha feszült lenne. Mármint feszültebb, mint máskor. Nem... nem úgy, hanem... - eltekint egy pillanatra a vállára - ...a mozgása, mintha merevebb lenne - visszatekint a zöldekbe, szinte pislogni is elfelejt és egyáltalán nem is égnek a szemei. Ajkai zavart mosolyra húzódnak, s igyekszik szemeibe annyi bocsánatkérést ültetni, amennyit csak tud. Nem akart személyeskedni, de ha a profnak mázlija van, talán tud segíteni.
- Csak... csak azért kérdezem, mert hhha... így van, én talán tudok segíteni... - nem dadog, bár nyelvét kicsit bénultabbnak érzi, mint általában.

Scarborough kisasszony

-Kihasználnám?-*az alkalmat, a lehetőséget azt kéne kihasználnom, nem pedig egy szerencsétlen diáklány szavait félremagyarázgatnom, vagy éppen félrelátnom. Fogjuk a fáradtságra, a gerincrontó fájdalomra, bármire, ami... ami annyira feltűnő, hogy még Shael is észreveszi, bár egyrészt nem is titkolom eléggé, másrészt, ha jól rémlik, neki van ilyesmiben némi gyakorlata is, már a miheztartás végett.*
-Hogyne volna...-*minden a lehető legnagyobb rendben, de ahogy elmerül az egyre mélyebb zavarban, úgy veszítik értelmüket a korábban gondosan felépített érvelések, a gyengélkedő és szerény személye közötti párhuzamok megvonása. Azt hiszem kicsit kiszolgáltatott tudatállapotban lehetek, mert zavarba hoz a zavara, az arcából sütő elpirulás melege visszahúzódásra, visszakozásra késztet és figyelmeztet a korlátaimra keresetlen határozottsággal mutatva rá arra, hogy nem kéne túllépnem azokat. Bár... ezt talán Shaelnek is mondhatnám, mivel jelen esetben azonban mindketten igencsak feszegetjük a magunk gátjait ez túl komoly képmutatás lenne.*
-Nézze Shael elképesztő odafigyelésről ad most tanúbizonyságot, mi lenne, hogyha a szavaim és nem a testi reakcióimon csüggne ilyen árgusan? Legalább ennyire hízelgőnek találnám azt is, és gyakorlati hasznot hajthatna belőle-*materializálom a visszahúzódást, megtámaszkodom a padja szélén, így kiegyenesítve a fájó részeket, savanyúbb mosollyal kell rádöbbennem, hogy amint egy kicsit a magam kedvében járok cselekedetekkel, azok visszaütnek némi fájdalom formájában. Azt hiszem, ez lehet az egész életem mozgatórugója. Micsoda megvilágosodó pillanat.*
-Mielőtt kombinálni kezdene, nem kerestem semmilyen bajt, magácskával ellentétben, én nemesen és egyszerűen elaludtam egy székben, ennek élvezetes következményét láthatja most, se többet, se kevesebbet-*mégis ki az a hülye, aki elalszik egy székben? Olyan kényelmesnek látszott, mentegethetném magam, de inkább nem teszem, támasztom a padot, mint egy szigorú mementó, miközben Shael hátraszegett fejjel bámul fel rám, micsoda megkapó pillanat, szinte festő vásznára kívánkozik.* -Mégis miben akarna segíteni? Inkább olvasson. Bár már biztos unja, hogy ezt mondom, higgye el, én is-*igen, mintha egy kicsit könyvfixáltnak látszanék ma, pedig csak túl akarok esni ezen a kellemetlen részen, amíg megszokja, hogy tényleg itt van, tényleg itt marad, nem mehet sehova, nem szaladgálhat mardekárosok után a talárjukat gyújtogatva griff-formájú álarcban, ahogy azt hallottam egy elcsípett ötletbörze konklúzióját. Talán nem kéne annyira figyelnem és akkor nem lenne ennyi stressz az életemben. Voltaképpen nem is szeretem a gyerekeket. A kamaszokat pedig egyenesen rühellem. Legalábbis ez lenne a megfelelő tanári hozzáállás, nem látni bennük semmit, csak egy tömeget, akik hallgatnak, figyelnek, aztán amint kimennek a teremből megszűnnek létezni. Visszakormányzom a figyelmem, nem is esik annyira nehezemre, szinte joviális, elnéző mosollyal tudatosítom magamban kislányos dadogását, a hiúságomat kenegeti ezzel.*
-Biztosíthatom, nem veszem tolakodásnak, de lépjünk ezen tovább. Maradjunk annyiban, hogy magácska most büntetésen van, és engem pedig várnak az ifjabb generáció dolgozatai.

A Zöldszemű Szörny

Így belegondolva, immáron negyedszer és ötödször is végigpörgetve fejében az elhangzott kétértelmű kijelentést kissé visszahőköl. Szándékán kívül jött ez így ki, de javítani nem fog, a tekintet ellenére sem. Végül is nem beszélt hülyeséget, a mankókat is kihasználják, ahogy az ő kicsit színére fordított beszédében is a férfi tette vele, eltámogatta nagy hősiesen az asztalig, aztán meg most ő az aki büntetésben csücsül. Most olyan apróságoktól tekintsünk el, mint a szóváltás vagy, hogy egyáltalán, miért volt Minticznél. Ezek mind nem lényegesek, és azt mindketten tudják, hogy a büntetés is teljesen jogtalan. De mit lehet tenni, a Professzor mesterien visszaél hatalmával, mert azt hiszi el is érhet ezzel a taktikával valamit.
Most elvan. Az első ilyen alkalom, és még mindig passzívan, nem mutatva igazán, de tüntet az olvasás ellen. Szemügyre sem vette a könyvet, pedig biztosan rájönne, hogy tulajdonképpen nem is rossz, de nem, még nem fogja felütni a fedelét sem.
- Tudja, hogy van ez?! Mondhatni szakmai ártalom.. – rántja meg a vállát, s látszólag maga mögött is hagyja a témát, de ez mind csak a felszín, továbbra is csüng azokon a testi reakciókon, miközben hallgatja a férfi terelését, gondolatban a zsebeit ürítgeti és kutat emlékeiben, hogy vajon most is nála van-e anyja csodakencéje. Általában hord magánál egy kis tubussal, melyben a mérete ellenére az egész csapatnak elég lenne egy teljes izomkezelésre. A mugli dolgok jók, de a varázslatosak, egyszerűen hihetetlen képességekkel rendelkeznek.
Mit is várhatott volna válaszként egy férfitól? Talán azt, hogy "Igen, kisasszony, rettenetesen szenvedek, kérem, segítsen!"...? Ugyan. Az elutasítást egybeköti azzal, hogy ahelyett, hogy rá figyelne, inkább foglalkozna azzal, amit mond. Szemöldökét felvonva csak szemeivel kérdezi meg, hogy tulajdonképpen most melyik mondandóját kellene fejébe vésnie, mert az elmúlt pár percben semmi olyat nem hallott, amely két lábbal megállna a földön. Csak terelést és kreált kifogásokat egy gyérül csomagolt köntösben, melynek megtámadásán még csak gondolkodnia sem kellett.
- Tehát még sincs minden rendben… - motyogja olyan felderülő arccal, mintha felfedezéséért legalább is valami díjat remélhetne. A történeten csak bólogat, eljut az agyáig, de félresöpri, nem fontos, mi történt. Hacsaknem abból a szempontból, hogy már tudja mit is kellene tennie, ha tehetne bármit, tekintve, hogy már az első körben elég egyértelmű elutasítást kapott. De nem róla lenne szó és nem csak egy újabb példáját mutatná ellenkezésének a férfival szemben, ha az újabb próbálkozása is kudarcba nem fulladna. Pedig mennyire szeretné, ha a barna hajú leányzó szépen, szófogadóan a számára elkülönített könyv fölé hajolna és lelkesen kezdené falni a betűket.
- Nooos… - emeli fel a kérdésre azonnal mutatóujját, jelezve, hogy kér egy pillanatot. Az újabb felszólítás, könyörgés az olvasásra el sem jut a füléig. Felpattan székéről, talárját lelkesen csatolja szét és kezdi a belső számos zseb tartalmát vizsgálni. Az egyik nyílásban egészen vállig el is tűnik. Kipakol az asztalra egy törött pennát, amely már ki tudja, mióta várja, hogy végső nyugalomra helyezzék egy kukában…
- Valahol itt kell lennie, kérem, Tanár úr… - fordul hozzá, amikor a tanerő ismét megpróbálkozik elhessegetni magáról a figyelmet. No igen, ezen reakcióját Shay is tökéletesen meg tudja érteni, nála jobban kevesen akarnának szürke, vagy épp átlátszó egerek lenni. Sajnos azonban kevesek kapják meg azt, amit akarnak, s ahogyan neki muszáj elszenvedni a kéretlen törődést, úgy most a férfinak is meg kell ezzel birkóznia. Az már csak rajta múlik, hogy előbb akar-e túlesni rajta, vagy később, amikor már nincs más választása tulajdonképpen. Persze, várni is lehetne, hogy elmúljon, de na, a lány most vérszemet kapott. Idő közben a nagy összpontosításban kibukkan ajkai közül nyelvének hegye, talárja zsebéből előkerül a walkman, és egy zacskó csokipocak. Nasi mindig van nála, vagy kondéros keksz, vagy ez. Imádja rágcsálni őket.
- Ajh, na vééégre… - elővesz egy vékony kis tubust, alig nagyobb, mint a kisujja és legalább olyan vékony. Csillogó szemekkel emeli fel maga elé, s nyújtja Minticz felé úgy, mintha legalábbis valami gyógyíthatatlan betegség vakcináját tartaná a kezében.
- Kerecsgyökér-kivonat – nem tudja, hogy ez mond-e bármit a férfi számára - …a Hárpiák esküsznek rá, és ha ez számít valamit, akkor én is… a betapadt, merev izmokra van, feloldja azt a szmötyit a szöveteiről… - másik kezével hadonászik, mintha a férfinak tudnia kellene, miről beszél. Persze, lehet, hogy tudja is, talán ő is foglalkozik szabadidejében ilyesmivel.
Egyelőre csak kíváncsian pillog a tubus mögül, hogy a Professzor elfogadja-e, ha nem, akkor sem fogja hagyni magát, ha igen, akkor gyorsan elmondja majd, hogyan kell használni.

Miss Scarborough

*Heves reakciókat váltok ki az emberekből, ez tény és nem vélemény. Kurta életem során találkoztam már nem egy szélsőséggel. A szélsőségek szélsőségéhez is volt már szerencsém a maga szélsőséges bájával. Na de ez? Jó, oké. Egy kislány. Persze. Egy beszámíthatatlan kamasz. Na de ennyire? A tiltón elém emelt ujja láttán akaratlan megtorpannak a nyelvemen a szavak, visszaszivárognak a mélybe, felcuppannak a tudatom falára, aztán aléltan leperegnek és már soha többé nem leszek képes használni őket. Hát nem is, mivel tudatilag gyakorlatilag teljesen lehalok az előkészületein, azon a naív elszántságon, amivel minden józan gondolatomat félresöpri és nemes egyszerűséggel nekilát pakolászni, rám, osztva a névtelen, ámbár meglehetősen dekoratív statiszta szerepét.*
-Működik?-*kérdezem meg szelíden, ujjaimat rápakolva a frissen előkerült zenelejátszóra, természetesen tökéletesen tisztában vagyok a kérdés feleslegességével, hiszen én bűvöltem meg, nem az, hogy működnie kell, de jobbnak kell lennie, mint újkorában. Ehhez érteni kell és mivel ehhez akarok érteni ehhez érteni is fogok.
Sajnos azonban mielőtt végleg elmerülnék az öndédelgető, meglehetősen édes gondolatok között valamit az orrom elé tol, amitől nekem riadtan hátrálnom kell egy lépést, vagy inkább másfelet a miheztartás végett.*
-Gratulálok, megtalálta az Engedelmesség Esszenciáját? Vagy ez a ZsebZselé? Elképzelni se akarom...-*megint megszakít a pitonos monologizálás közben, úgy látom, nekünk valahogy nem akar összejönni ez a jókislányos-engedelmes modor, semmiféle próbafazonban. Úgy látszik mióta elvesztettem a mozgékonyságomat, igazából komolyan venni se képes enged, ami nem túl hízelgő. Bezzeg tegnap, amikor olyan megszeppenten pislogott az asztalról... most én pislogok rá, a csuklóját megnézve oldalról is szemrevételezem a kenceficét, nem behajolva, még csak az kéne, inkább merészen oldalra lépek, csökkentve a közte és köztem található biztonságosnak nevezhető távolságot.*
-A Hárpiák. Ahha. Tudja, hogy a kedvenc csapatom?-*legalábbis gyanúsan véletlen lenne az egybeesés, hogy éppen őket hozta fel, illetve éppen hogy nem kéne gyanúsnak lennie... Merlinre, kicsit megerőltethetném néha a fantáziám illetve az agyam, hogy az ilyen rejtett, hátsó tudások előkerüljenek a zaciból, mint amilyen ez is.* -Bár tökmindegy, ettől még mindig nem látom át, hogy mégis nekem mit kéne ezzel kezdenem-*elengedem kicsi, puha, meleg kezét, szigort sűrítek a tekintetembe, már amennyit így, méltóságom romjain sikerül még összekapirgálnom. Se olvasás, se engedelmesség, és még ráadásul fel is tüzelem a segítőkészségét, mint egy megcsonkított kiskutya látványa, ez is egy jól sikerült nap lett Shannon, csak gratulálni tudok hozzád, egyetlen sikerélmény, hogy legalább a harmadévesek merevre döbbentek a hallottakon, elbűvölődtek a temérdek ostobaság hallatán és a hideg lelte őket, amikor ecseteltem nekik, érzékletes, színes szavakkal, hogy mégis mi vár rájuk abban az esetben, hogyha nem teljesítik a vállalatlan kötelezettségeiket, miután naívan és ártatlanul eljöttek mugliismeretre. Részletkérdés, a sikertelenségem nem Shaelynn hibája, bár a változatos fájdalmaimat alighanem az ő számlájára írhatom. Meg a saját hülyeségemére. Ez megint nem hangzott túl jellemépítően.*
-Feltételezi rólam, hogyha már attól rosszul vagyok, hogy letámaszkodom a padjára, akkor arra lesz bennem elég hajlékonyság és mazochizmus, hogy a hátamat és a nyakamat kenegessem?-*fizikai képtelenség, ma még nyújtózkodni se esett jól, lévén ahhoz szeretem a karom a magasba nyújtani, de azt és úgy nem nagyon honorálom.*
-Remélem nem akarja azt mondani, hogy majd maga megoldja, mert lássuk be, az tényleg kezdene a kihasználás kategóriába tendálódni-*mégis, inkább szolidan és szendén lebeszélőnek hat a hangom, mint aminek szántam, szigorkodóan igazságosnak. Nem mintha félnék tőle, bár a víz levert a gondolatra, hogy esetleg a hátam mögé kerüljön és ne adja merlin még a hátamhoz, nyakamhoz is érne, mert az tényleg túllépné a büntetőmunka kereteit. Szerényen akár jutalomjátéknak is becézhetném, hogyha bármiféle becézetet akarnék alkalmazni egy ilyen, voltaképpen meglehetően kínos helyzetre.*
-Tekintsünk el a felajánlás módfelett személy voltától és nem kérdezem meg azt sem, hogy maga most szívat-e engem, ahogy azt bizonyos jelek láttatni sejtetik. Vagy éppen engedik. Ahogy tetszik-*az ingem nyakához nyúlok, a hófehér anyagon át is érzem, hogy sisteregnek az idegeim odabent. Nem egészen normális, amit csinálok. Kígyóbűvölő tekintettel ragadom meg ásványosan smaragdos pillantását, csak hogy érezze a törődést újra. A torokporcom alatti első gombra halál, kipattintom, úgyis rühellem, itt a nagyszerű alkalom, hogy megszabaduljak a fojtásától.*
-Tegyük fel, hogy felajánlotta és tegyük fel, hogy igent mondtam. Itt az utolsó lehetőség, hogy a könyvbe meneküljön.

A Zöldszemű Szörny

A mai alkalmat leszámítva örül, hogy ennyi zsebet varratott a talárja belsejébe, és annak is, hogy apja, tekintettel lánykája szétszórtságára megbűvölte azokat. Valamikor még valamiféle rendszer is volt bennük, minden zsebnek megvolt a maga funkciója, de a diákélettel járó rohanás bizony nem egyszer felborította már. Úgyhogy az egyetlen rendszer, ami most uralkodik a talárzsebekben az a káosz. Olykor inkább elő sem veszi, amit talál, mert elég kellemetlenül venné ki magát. Szeme sarkából olykor felsandít a férfira, ajkain zavart mosoly, saját magát is összezavarja. A helyes magatartás talán valóban az lenne, ha magasról tenne arra, hogy a férfinek bármi baja van, vagy ha nagyon aranyos akarna lenni, akkor esetleg mutathatna egy szánakozó arcot vagy valami ilyesmit.
Fejét egy pillanatra kapja csak oda, miközben tovább keresgéli a kis tubust. A walkman láttán aztán megtorpan, hiszen eszébe jut, hogy arra lett kérve, ne mutogassa.
- Öööhm… persze – igyekszik nem nagyon ledermedni, és reménykedni abban, hogy nem kap szidást még azért is, mert magánál hurcolja. Már épp feladná a kutakodást, s elfogadná, hogy nem hozta magával, amikor a kezeügyébe kerül.
- Háhh… - nevet fel egy leheletnyi gúnnyal hangjában - …nem – megforgatja szemeit a találgatásra és feltételezésre és még egy grimaszt is mellékel hozzá, a miheztartás végett. Türelmetlenül szusszant, ahogy a professzor úgy veszi szemügyre a krém csomagolását, mintha az legalábbis az űrből érkezett volna. Valahol azonban érthető tartózkodása, főleg ha értesült Shaelynn bájitaltan jegyeiről. Talán ez kizárható, mivel eddig nem nagyon mutatott érdeklődést az ő irányába. Szemei Minticz minden mozdulatát követik, így azt is, ahogyan közelebb somfordál, lopva a távolságot.
- Persze, hogy. Szabadidőmben… - a szót kissé élesen ejti ki - …a Professzor úr után kémkedem, arra az esetre, ha netán magára akarnék tukmálni valamit. És tessék… - megrázza a fejét és elvigyorodik. – Nem. Nem tudtam. Tudja, az anyukám Hárpia. Mármint, ott játszik – talán nem kell elmagyaráznia, hogy mikkel is jár a dolog, így nem beszél fölöslegesen. Még mindig nagyon büszke magára, hogy milyen ügyesen kitalálta és megtalálta ezt a krémet, s hogy milyen kedvesen, aranyosan bocsátja a tanár úr rendelkezésére. Vigyorát aztán kénytelen lelohasztani, s ez a tény, a férfit most biztosan boldogítja. Valóban, arra bizony nem gondolt így hirtelenjében, hogy ha a mozgás maga olyan nehezére esik, majd hogyan fogja kitekerni a tagjait s saját bőrébe masszírozni a zselét.
Bizonytalanul pillog a férfira, hiszen persze a fejében is felsejlik egy lehetőség, de ez olyan szinten abszurd, hogy már a gondolatába is belepirul. A keze is megremeg a gondolatra, de ahelyett, hogy felajánlaná segítségét ebben a szituációban is, eltántorodottan engedi le kezét és hajtja le kissé fejét.
- Sajnálom… - sóhajt lemondóan - …valóban nem gondoltam arra, hogyan tudná egymaga… megoldani – kezdi motyogva, de amikor Shannon kimondja azt, amit ő inkább elképzelni sem mert, úgy kapja fel fejét, mint aki most nagyon csúnyán lebukott. Zavartan nyel egyet és kezd el érthetetlenül hebegni-habogni, hogy de hát ő nem úgy gondolta és tulajdonképpen eszébe sem jutott ilyesmi, de arcára és szemeire egyértelműen ennek az ellenkezője ül ki, s ezzel teljesen tisztában van önmaga is. Miután maga is belátja, hogy fölösleges a mentegetőzés, sóhajtva fújja ki a levegőjét és ereszt le, mint a lufi. Leereszti kezeit maga mellé, vállai előre esnek, s mondhatni begörnyed.
- Tulajdonképpen, de. Van benne gyakorlatom. Ez szívesség, nem kihasználás, maga megbűvölte a lejátszóm, én… megbűvölöm a hátát – rántja meg a vállát, talán meglepően lazán. Persze, mert próbálja elhitetni, hogy nem gond. Felötlik benne, hogy talán elmondja, látott már férfi hátat, elég sokat, hiszen apja csapatának edzésein, nem egyszer látott félmeztelen férfiakat. De ez nem tűnik az épp megfelelő helyzetnek, no meg talán félre is értené, vagy nem hogy oldaná a feszültségét, mint inkább fokozná azt. Csöndbe burkolózva hallgatja a férfit, kezében idegesen gyűrögeti a tubust s zavartan toporog. Igazából már nyelve hegyén van, hogy elfogadja, a professzor nem kér a segítségéből. Szemeit tiltakozóan mereszti ki és emeli fel védekezően kezeit, jelezve, hogy eszébe sem jutott szivatni őt, sőt igazából teljesen komolyan gondolta.
Elsőre tiltakozna, de ha már az első gomb kiszabadult, úgy dönt, talán nem a célegyenesben kellene meghátrálnia.
- A Professzor dönti el… - adja az ártatlan és mindenekfelett szófogadó kisdiákot, de ezt tudják mindketten, hogy csak udvariasság, valahol mindkettejük számára nyilvánvaló már, hogy a lány megnyerte ezt a csatát is. Mélyeket pislog nagyra nyitott szemeivel, halványan, de bizonytalanul mosolyog hozzá. Ha úgy tetszik most kicsit igyekszik „elcsábítani” a professzort megadatott fegyvereivel, ha már Minticz annyira meg akarta ragadni a tekintetét, hát viselje is el.
 

Miss Scarborough

*Mosoly jön, mosoly megy, aztán feltámad és visszatámad, aztán letámad, megmarcangol és apró cafatokként elhord. Kicsiny, bájos, apró harapásokkal mindig kiszakít egy darabot az ellenállásból, a józanságból, és most meg hogy néz... mintha nem is büntetőn lenne. Bár... még mindig visszatérhetek majd a szigorhoz és az igazságtalansághoz, jó köpenyforgatónak ez semmiség.*
-Szorgos szülők. Gondolom rettenetesen büszke rá, ha ilyen élénken ápolja a családi hagyományokat-*mintha némi dühödt fújást érzékelnék a hangomban, csak nem vagyok ideges? Vagy inkább irigy. Ugyan. Egy kamaszlánykára irigykedjek, akinek sikerült az élete? Nem is tudom mi ez a nagy elgyengültség így hirtelen, a sóvárgás a család, a szeretés, az egyéb nyálas körítések után.* -Mennyi idős? Hatodikos? Ebben a korban én már nem laktam otthon-*csak úgy tájékoztatásul, jól esik mondani, jól esik azt hinni, hogy én ettől több lennék, pedig dehogy. Elfordulok tőle, néhány lépés csak. Nyakkendővel már nem kell vesződnöm, persze van, aki akkor is ragaszkodik a kendős eleganciához, hogyha  színes anyag már belelóg a vérbe...*
-Jó csapat-*visszatérek a főcsapáshoz, mert a Hárpiák tényleg az. További gombokat bontok meg, bár nem esik különösebben jól, így vakon a táblát szemlélgetve pedig még látványosnak se mondható, karót nyeltebb vagyok, mint maga McGalagony, pedig az már nagy szó, főleg az én, zsenge ifjú koromban.* -Én döntöm el, hát persze-*Shannon koncentrálj, ha ennyire szétszórtan kapok a különböző gondolat és mondattöredékeken, drága Shael még a végén azt hiszi, hogy teljesen elvesztettem a magam józanságát. Nem kívánom, hogy ugyanolyan kategóriába soroljon, mint azokat a szerencsétlen tanárokat, akiket a diákok a folyosókon mindenféle halkítás, bujkálás nélkül gyaláznak, mintha csak egy-egy ügyefogyott diáktársuk lenne. Mondhatni semmire se vágyok kevésbé, de az elismerés ritka madár és ahogy elszemléltem ez a könnyűnyelvű hugrabugos bizony bitangul rossz házba került, mert neki a kelekótya, „csak azért sem”, „már csak azért is”, „még akkor is, hogyha a világ legnagyobb ökörsége, én ettől leszek hős” griffendéles házba kellett volna kerülnie, nem pedig a szelíd, józan, fontolva haladó, de akkor is haladó hugrabugba, akiket legalább azért lehet becsülni, hogy nem egyhelyben pörögnek, mint ezek az új generációs griffendélesek. Szóval olyasmit ne is várjak tőle, hogy majd belátja az igazam. Majd jól ráhatok. Dehogy hatok. A büntetés se arról szól, hogy megformáljam félresiklott személyiségét, sokkal inkább amolyan óvintézkedés. Kevesebb szabadidő, kevesebb balhé. És még az utánam való kémkedést is megúszom. Tiszta haszon.*
-Milyen bűbájos. De ne reménykedjen, hogy emiatt megszabadul esténként tőlem. Én viszont most visszaélek a kedvességével, bár... akkor voltaképpen magácska tartozott ezzel? Nekem így is megfelel-*az este első, igazi, kevéssé kaján, kevéssé rosszindulatú, szinte semleges mosolyát csalogatom az arcomra és még csak nem is kínlódom vele különösebben. Az övemhez nyúlok, miután elfogytak a gombok, a pálcámat hanyagul az ajtóra irányítom egy pillanatra, a keresztdeszkából az igézet hatására olyan könnyedén nyomakodik elő a tökéletesen mugli retesz, hogy arra még az igazgatóasszony is csak elismerően ráncolhatná a ráncait. Elfordul, széles pántként zárja le a kijáratot. Minden varázsló először úgyis a mágikus bűbájokat töri meg, ha zárt ajtóval találkozik. Mi sem egyszerűbb, mint reteszelni, mire rájönnek, hogy robbantani kéne, én már ártatlan leszek, mint a ma született bárány. A sűrűn erezett szőlőpálcát visszalököm a helyére, aztán a padjával egy vonalba lépkedek.*
-Szék vagy pad?-*avagy hogyan ér fel jobban a kedves kisasszony, a válasza szerint foglalok helyet. Feszültnek érzem magam, és amit ez tudatosodik bennem, már hallom is a hangom.* -Akkor magácska is játszik? Még nem láttam a pályán, bár én csak tavaly voltam itt, de egy meccsen se játszott-*miért beszél az ember könnyebben, amikor feszült? Elvégre ez nem egy cseverésző idő. Mégis, fesztelen zavartalansággal, hátrafogom a karjaim, az inget úgy vedlem le, mint a kígyó a bőrét, egyenes gerinccel, csak az ujjait húzom, és a sima anyag engedelmesen leomlik, mint egy függöny, végletessé téve az elhatározást. Engem nem zavar, amíg a hátam mögött van legalább tudom, hogy lehetősége van hátbaszúrni, míg ha szemközt állunk nem nagyon értem, hogy mire van akkora arca.* -Ha hideg a keze lehet, hogy sikítok-*ezt csak a miheztartás végett, ha már egyszer így elhallgatott, remélem nem a kezeit lehelgeti. Hallgatni arany. Vagy éppen kifejezőeszköz. Hátrasandítanék a vállam felett, majd egy másik időben, egy másik alkalommal, majd ha ér valamit a kenőcse.* -Na mi az?-*szolid unszolás, türelmetlenség a hangomban, ahogy az ablak felé fordulva ültem le a székbe, úgy most annak az üvegtáblájában kutatom fel a lány alakmását, hogy lássam mit csinál.* -Van gyakorlata nem?-*miközben mondom, már tovább is lépek a gondolattal. Kinyújtom magam elé a karom, érzem, hogy az ing, amit nem vettem le, csak leengedtem, mint egy szégyellős szűzlány, felhúzom a bal karomon az ujját. Sóhajtok. Igen. Tipikus. Ha a hülyeség fájna, üvölthetnék, mint egy leszúrt sárkány.*
-Ne is törődjön vele-*szigorú felszólítás, persze nem parancs, elvégre ez nekem cink. Elképzelem mit lát. Vékony, sötétebb árnyalatú bőrön fehéren villogó, agresszív hegek, pengeként rajzolódva végig, kusza, dühöngő vonalak, vállon, lapockán, derék felé ritkulva. Ráncosak, vagy éppen simán, egyenesek, felszakadtak, köztük az idegtől felmeredő libabőr, alattuk meg persze a megmeredt izmok, fájdalomgubanc.* -Vagy legalább szólaljon meg. Maga is volt gyerek nem?

A Zöldszemű Szörny

Néhány pillanattal ezelőtt még valóban büszkeséggel vegyes rajongással ejtette ki szavait, kvázi dicsérve édesanyját, amiért az egyik legjobb csapat tagja, már körülbelül 18 éve. Gwenog Jones mellett az egyik ikonja a Hárpiáknak. És igen. Büszke rá. Nem veszi magára végül is a hangsúlyt, nem tud sokat a férfiról, s ha mást nem is, azt észreveszi, hogy nem dühös rá, nem utálkozik, egyszerűen csak érzékeny pont lehet ez számára. Azonban, hogy konkrétan mivel is érintette meg a férfi önérzetét, nem tudja, így ismételten csak némileg félénken, kedveskedve mosolyog rá.  Nem kér bocsánatot, csak tényeket közölt, bár nyelve hegyén ott vannak a szavak, nem látja értelmét kimondani őket.
- Azok… - motyogja halkan, fejét lehajtva, kerülve a férfi pillantását, ami egyébként nem is nehéz, tekintve, hogy ő is ugyanerre törekszik. Meredten fürkészi a táblát, összeszűkült szemei olyan benyomást keltenek, mintha legalábbis akarata ellenére, netán Shael kényszerítené arra, hogy megszabaduljon ingétől átmenetileg. Gondolataira a hugrás arcára huncut mosoly kúszik és kegyetlenül meg kell erőltetnie magát, hogy legalább el ne kuncogja magát. Szusszan egy nagyot, hogy lenyugtassa magát, de vigyorát így sem képes elrejteni.
- Ne aggódjon, egy percig sem gondoltam, hogy majd, ha kicsit megkínzom, eltekint a további büntetőmunkáktól. Túlságosan élvezi a társaságom ahhoz, hogy ilyen olcsón lemondjon róla…igaz? – naná, ez lehet az egyetlen igazi magyarázat – De azt nem mondanám, hogy tartoznék ezzel magának. Vagy maga netán csak azért bűvölte meg a walkmanem, hogy aztán felrója nekem, mint valami adósságot? – vonja fel szemöldökét, de a kérdése csak költői, s mielőtt még bármi kiábrándító vagy egyéb választ kaphatna, folytatja – Maga jó fej volt, én meg… masszírozni is tudok emellé. Plusz itt vagyok… - rántja meg a vállát, majd tűnődve tekint a mosolyra, keresve benne valamit, amit úgy tűnik, most nem találhat meg. Egy egészen átlagos mosoly, semmi gunyorosság, vagy egyéb, mégis, egészen jó ránézni. Zavartan toporog egy helyben, amikor az ajtóra rákerül a mágikus retesz. Most egy picit elkezd mocorogni a gyomra, meg talán egy kicsit zavarba is jön, pedig a lépés teljesen logikus. Nem lenne szerencsés, ha valakinek épp akkor támadna kedve erre járni, amikor a professzort szadizza. Nem a saját képességeit túlbecsülendő, de ő még egy disaudiot is szórna a helyiségre, szigorúan tapasztalati alapon.
- Ahol magának kényelmesebb, a lényeg az lenne, hogy ne feszítse meg a hátát… - enyhe utalás arra, hogy a legszerencsésebb az lenne, ha mondjuk, vízszintbe helyezkedne el. Itt azonban erre vajmi kevés esély van, és talán amúgy is kizárt lenne, ezért nem is említi meg, ennél jobban inkább nem utal rá. Nem akar túlságosan tolakodó lenni. – Hát öhm… talán a szék… - kifordítja a széket úgy, hogy a támla az ablak felé legyen és arra támaszkodjon Minticz, ugyebár így hozzá tud férni a problémás területekhez.
Az újabb kérdésre már válaszolna is, kedvére való a téma, el is mosolyodik, hogy érdeklődik felőle a tanerő, de amint az ing leereszkedik, a szava elakad és megrökönyödve pillog maga elé. Ott ahol volt, abban a pózban megmerevedik és csak szemeivel követi a meglepő látványt.
Hallja a hangokat, és azt is meg tudja állapítani, hogy hozzá beszél. Némán szuszogva, meredt tekintettel nézi a hegeket. Agyában ezernyi gondolat jelenik meg, lelki szemei előtt különböző riasztó képek, fantáziája szinte azonnal szárnyra kap, s válogatott kínzások és hasonlók jutnak eszébe, hogy mik történhettek vele. Ajkát harapdálva, még mindig dermedten mered előre, de már igyekszik valamit nyökögni, értelmeset azonban még mindig nem tud összehozni. Hümmög és küszködik, hogy mondjon valamit, de ez most nem megy, képtelen elszakadni a képzetektől és a látványtól is. Nem, félreértés ne essék, nem undorodik attól, amit lát, egyszerűen csak meg van döbbenve, egyáltalán nem számított Minticztől ilyesmire.
Érzékeli az ingerültebb hangvételt és a türelmetlenkedést, és ez ösztönzi arra, hogy kicsit összeszedje magát. Még mindig gombóccal a torkában hümmög ismét és tekintetét végre elvonva a hegekről jógalélegez.
- Öhm… én… én.. de én is voltam, de ilyen… öhm… sajnálom – kér elnézést nem csak azért, mert olyan leplezetlenül szörnyedt el, ahogyan már igazán nem is illik, és emellett még itt bénázik is. Még mindig csak kóvályogva saját fejében, gépiesen emeli meg a kenőcsös tubust és egy határozott mozdulattal, saját szokásával ellentétesen a közepén nyomja meg és mit sem törődik azzal, hogy túl sok zselét nyom a tenyerébe. A krém szinte azonnal tömény ánizs illatot áraszt, mint az ismert izomkrémek, ez már inkább hatással van rá és kizökkenti a gép állapotból. Megköszörüli torkát és a beálló, most már számára is kínos csöndet igyekszik megtörni.
- Szóval öhm… mit is kérdezett? – kérdezi terelve a témát, mintha egyébként nem lenne elég nyilvánvaló, hogy mennyire befagyott. – Hogy játszom-e? – mintha valami ilyesmi rémlene neki. Kezeit egymáshoz dörzsöli, majd mit sem törődve azzal, hogy jut a földre is, óvatosan, két hüvelykujját a nyakcsigolyákra illeszti, míg a másik két négyest a nyak oldalára. Hüvelykjei lassú, de erős körzésbe kezdenek. Tekintve, hogy van benne gyakorlata, a mozdulatai tényleg kellően erősek, az más kérdés, hogy a Profnak is magas a fájdalomküszöbe.

Aranykezű

*Könnyedén ellenvethetném, hogy alapjaiban nem is én hoztam fel a dolgot, sőt, voltaképpen nem én erősítettem meg, hogy voltaképpen ezt így is lehetne értelmezni, de ennek, ahogy elnézem az ablak tükrében, már nem igazán van jelentősége. Sőt. Egyáltalán nincs . Túlhaladtunk már ezen, nem kanyarodok vissza, pedig érdemes lenne egy-két gondolatot hozzáfűznöm még, mármint „érdemes lenne”, ha befogadó lenne ez irányba, de olybá tűnik, hogy annyira nem, sokkal inkább lenyűgözik a látványos, kézzel fogható, materiális jelek. Azt hiszem ebben talán igaza lehet Braydennek, a fájdalom pszichológiailag nagyobb és tartósabb hatást ér el okítás terén, mint bármilyen kifinomult, emberileg érthető és elfogadható módszer.*
-Elvégre az asztalra mégsem fekhettem fel-*némi kis könnyed ironizálás, elvégre nem fizikai gátjai vannak, sokkal inkább az, hogy lelógnék róla és túl kiszolgáltatott lennék. Jelen helyzetben ha bármire készülne csak kirúgnám magam alól a széket, a többit pedig egy későbbi, éjszakai, hajnali fantáziálására bízom, amikor az ember élhet a paranoiájának és egyéb foglalatosságokban. Nyakmozgás nélkül kihúzom a karjaim az ingből, ha már egyszer ilyen szerencsétlenül elém került a széktámla, és nem lógathatom szabadon deréktájban becses kacsóim felteszem őket a fejtámaszra. Most már tényleg nem véd az anyag, hirtelen fel se tudnám rántani, mielőtt hozzámérne, hogy aztán az arcába köpjem, hogy ugye nem gondolta komolyan, hogy majd így hagyom magam gyömöszölni, mint egy nagyobbra nőtt, elkényelmesedett macskaállat, ugyan már... A tenyerem óvón alkarra simítom, lehunyom a szemem, ahogy hozzámérni, mintha látni se akarnám, elvégre nem is látok semmi értelmeset, kár lenne erőltetni. Csak lazán Shannon, elvégre az a fontos, hogy ne legyen feszült a hátad, na mármost ez rendben is van, kár, hogy a hangos gondolattól végigfut rajtam a nevethetnék, ez pedig módfelett megfeszülő hassal, háttal, vállal jár, akár vonaglásnak is definiálhatnám, komoly önuralommal veszek erőt magamon. Röhejes vagyok. És most szánalmas is. Egy diák masszírozgat. Bíztam volna a Madam-ra a gyengélkedőn. Biztos lett volna hozzám egy-két keresetlen szava, ha betoppanok egy ilyen kéréssel.*
-Igen, például ezt is kérdeztem-*a válaszolás jó, megkomolyít, személyiséget, jelleget kapok a saját hangomtól, méghogy a kimondott szavak helyett belül kell keresni az értelmet. Felpillantok, hátha ő is felfedezi a meg nem tört sima ablaküvegben, hogy bizony nagyon is szemmel vagy tartva, legalábbis a tükörképe. Azt hiszem elégedetten, melegen szusszanok, ahogy a keze alatt nyomódik a góc, persze, a fájdalom, az már csak olyan, létrákon jár az emberben, aztán ennek mindenhol nyoma marad.* -De a kérdés inkább arra vonatkozik, hogy miért nem játszik. Feltűnt volna, ha ott lett volna tavaly a meccseken-*egyrészt mert jó az arcmemóriám, másrészt mert szeretem bevasalni azon a lustaságokon, akik bejárnak ugyan órára a hétköznapok tükrében űzött cselekedeteikbe belekötve a mulasztásaikat. Előrehajtom a fejem, így lekerül róla a szemem, legalább a hajam eltakarja ahogy fintorgok, ahogy a legnagyobb rosszallásomra kijön a drillből és elszabadul, mintha puha kígyóformára gyúrna. Levágom. Egyszer úgyis. Megvakargatom a foltot a karomon, fájdalmasan egyenetlen formája most mementó helyett arra szolgál, hogy valamibe kapaszkodjanak az ujjaim, miközben lám, Shael tényleg megadja a módját. Érzem a törődést.*
-A szülők mindig a maguk képére faragják a gyerekeiket. Lefogadom, hogy jól repül. A maga háza pedig rászorul a pluszpontokra. Bár most bizonyára meglehetősen elkötelezettnek hatok-*könnyedebbre fogom a hangom, nem esik nehezemre. A hála elöli a szigort. Találkozni fogunk még pár este, sőt, még nagyon sok este, amikor szigorodhatok, aztán majd leszámolok a lelkiismerettel, most egyelőre a hálaérzet, a kellemkedően jóleső, édes villanásokkal szórt érzéklet, amiben az ujjai részeltetnek meglehetősen könnyedén elöli a szemétkedő kedvem.* -Azért ne vegye magára. Nem attól gyengébb valaki, mert odakerült, hanem mert általánosan ez a kép terjedt el. Vagy mert éppen a többi házra jellemző tulajdonságok nem dominálnak benne annyira. Elvégre az csak három tulajdonság. Ravaszság, elbutult vakmerőség és strébercsoport. Ezenkívül még nagyon sokféleképpen lehetne kasztolni a diákokat. Magának például egy olyan házat javasolnék, aminek a jelmondata ez lehetne: „A mosoly a legrövidebb út két ember között. Emberi gesztusa mellett felhívja a figyelmet a mosolygó fél szemfogainak szakítóerejére.”-*szöveg, szöveg, szöveg. Bolondokat beszélek. Megrészegít? Optimista túlbecslése lenne ez azért a leányzónak, bár ma már nem ittam semmit. Talán a nyálkahártyáimon bekortyolt változatos illatok tehetnek róla, hogy ennyire mindenféle megfontolás nélkül rontom el azt a kevés tiszteletet, amit talán elnyertem a tegnapi asztalos megmozdulással, bár erős a gyanúm, hogy az mindössze addig volt érvényes, amíg ott voltam előtte lélegzésközelben, másegyébként kialudta mára szerény tekintélyem.*
-Nem dicsérgetem, de nagyon jó, amit csinál-*nekem senki nem hányhatja a szememre, hogy fájt volna kimondanom azt a kis elismerést, mert dehogy fájt. Egyáltalán nem.* -Képzelem mire használhatja ezt a képességét a kviddicspályák körül.