Nagyterem

Újra az iskolában. Újra a nagy és rideg falak között, ahol már a legkevésbé látják szívesen a „fajtámat”. Fura ezt mondani a Roxfortról, de minden megváltozott, minden a feje tetejére állt. Senki nem mondja ki hangosan, de ha végig nézek a diákseregen nem azt a féktelen örömöt látom csillogni a szemekben, amit egykor. Egyeseket persze nem hat ez meg, hisz eljött az Ő idejük.
Ehhez hasonló gondolatokkal lépkedtem az asztalok között, miközben le se bírtam venni a szemem a tanári asztalról. Hogy fordulhat ilyen rövid időn belül száznyolcvan fokot a világ? Hogy lehet, hogy az egykor biztonságot jelentő falak hirtelen leomlottak és utat engedtek egy olyan erőnek, amit ha nem állít meg senki, kigyomlál mindent, ami szép és jó?
Az arcomra a mérhetetlen döbbenet és csodálkozás érdekes keveréke ült ki, pár éve ez még teljesen elképzelhetetlen lett volna számomra. Megcéloztam, hát a megszokott helyemet és leültem várva a továbbiakat, reménykedve valami jó hírben, ami kicsit feldobja ezt a nyomott hangulatot.
McGalagony beszéde viszont nem dobta fel a hangulatot. Sőt… Ha lehet még mélyebbre nyomta. Persze ez nem az igazgatónő hibája, ilyen információkat nem lehet úgy megosztani a diákokkal, hogy abba vegyüljön, akár csepp vidámság is. Az egyetlen jó hír, hogy az iskola megnyitotta idén is a kapuit. Bár ez nekünk mugliivadékoknak, csak egy börtön, ahol szemmel tarthatnak minket és úgy rendelkeznek felettünk, ahogy akarnak. Aztán csak…
- Etikett és protokoll?!– kapom fel a fejem, mivel az egykori átváltoztatástan tanár monoton beszéde miatt már teljesen a gondolataimba merültem. A szemöldököm lassan már egybeolvadt a hajammal, de még mindig nem értettem miért, miért és miért? De az önmarcangolás nem vezet jóra. Nem arra kell felhasználni az eszünket, hogy összeesküvés-elméleteken mélázva még mélyebbre süllyedjünk, hanem hogy kilábaljunk ebből az egészből valahogy.
A kis elsősökre pillantok, akik a Griffendél sorait erősítik. Mert azok a nebulók, akik nem voltak arra érdemesek, hogy a nagy Mardekár Malazár házának dicsfénye essen rájuk, csak olyan tulajdonsággal rendelkezhetnek, ami segítségére lehet a varázslótársadalomnak. Értük kell hát küzdenünk minden olyan eszközzel, amivel tudunk.
És jön a végszó, az I-n a pont, az utolsó csepp a pohárba: A mugli születésűek megkülönböztetésben részesülnek, gyakorlatilag az is kegy, hogy betehették az intézmény falai közé a lábukat. Ezután az étvágygerjesztő monológ után ahogy körbe nézek sok emberen látom azt, amit én is érzek: Nem ez lesz életem legjobb vacsorája.

Sokan mondják, hogy van határa mindennek. Úgy tűnik van aminek nincs.

A Hollóhát asztalának legvégén, székét pár méterrel arrébb csúsztatva mindenkitől ült Errol. Természetesen nem úgy, ahogy a többiek, akkor nem is ő lenne. Talárja is csak azért nem piszkos (habár gyűrött), mivel ez az első alkalma az évnek, hogy viseli, és édesanyja gondoskodóan kimosta mindenét egy nagy adag szörnyülködés után. Pedig igazán megszokhatta volna már, hogy a fia nem éppen az igényesség görög istene. A szék támlája a tanárok felé néz, ő pedig annak tetejére támasztva fejét egy könyvet tart maga elé és próbál olvasni, duruzsolásával hozzájárulva a nagy hangzavarhoz.
'Friedrich Nietzsche - Zarathustra' hirdeti a kopott, szakadt borító. Ez kivételesen nem az ő hibájából ilyen. Egy mugli antikváriumból vette. Nem marad sok ideje most a könyvre. A ceremónia rögtön kezdetét veszi.
- Sok az új arc... - suttogja elhalóan, aminek következtében néhány fej valószínűleg automatikusan a hangforrás felé fordul, de azok akik ismerik, csak egy rádöbbenő pillantást kapnak el, és rögtön vissza is térne eredeti pozitúrájukba.
~Dumbelodre meghalt... Pedig nagyon okos volt az öreg... Vajon kísértetként itt kering még az iskolában? Netán a Voldemort-követők találtak valami módot az elzárására, megsemmisítésére? Aj... Van pár dolog, amire azt hiszem, csak ő válaszolhatott volna... Habár ki tudja mit tartogat még ez az év...~ Ezeket a szavakat már nem merte hangosan megformálni, még ha valószínűleg nem hallhatták volna társai. Az elővigyázatossága azért nem változott... Habár úgy érezte, hogy minden más igen. 
Számított rá, hogy a 'nagyúr'-hívő családok száma radikálisan megnő, és ez mutatkozni fog a házbesorolásokon is. Abnormálisan sok mardekáros, és abnormálisan kevés minden más házból. Ahogy a Teszlek Süveget elviszik megcsóválja szomorúan a fejét. Így nem egyértelműen derülhet ki egy esetleges őt figyelőnek, hogy mire is vonatkozott ez a gesztus. A túl sok kígyósra? A túl kevés Hollóhátasra? A túl kevés diákra? A beszélő kalap szokatlan magatartására? És még van pár kérdés, ami fölmerülhet.
'héé' - szalad ki majdnem a száján a bűbájtan új tanárának nevét hallva. Nem éppen amiatt, hogy Flitwicket leváltották, hiszen úgy számolt, hogy meglehet senkit sem fog látni a tavalyiak közül. Hanem inkább az döbbentette meg, hogy halványan derengett előtte Qcross arca, sőt biztos volt benne, hogy nemrég még ő is idejárt.
~Akkor biztos, hogy szimpatizál az új rendszerhez... Másképp nem engedték volna...~ Húzza el fintorogva a száját.
Ekkor tudatosul benne a fiatalság dominanciája a hosszú asztalnál.
~Az öregek nem feltétlen szeretik a változásokat, nehéz őket meggyőzni...~  Nyugtázza magában az észrevételt. Nem volt olyan mozzanata a lakomának ami ne döbbentette volna meg. Új feje van a házának, aki nem éppen a legmegbízhatóbb embernek tűnik, és alig vannak régi nevek. Egy darabig McGalagony viselkedését sem értette, de aztán hamar konstatálta, hogy valóban úgy cselekszik, ami az iskolának a legjobb jelen pillanatban. És rájött, hogy neki is hasonlóan kell majd.
~Etikett... tisztába vagyok én vele, az udvariassági formulákkal is, csak pusztán nem szeretem... habár ahhoz kiváló, hogy személytelenek maradjunk... ahhoz kiváló~ Számít arra, hogy ez az év nem pihenéssel fog telni, kőkeményen kell koncentrálnia minden percében, amin alvászavara nem fog segíteni. Altatókat kéne szednie, ez is megfordult a fejébe. De nem tudja hol juthat hozzá mugli gyógyszerekhez. Talán ha utána olvas valami bájitalnak, esetleg megkérdezi a tanárt... Sok minden más lesz, sok minden nehezebb lesz.
~De legalább az étel a régi, minőségében és mennyiségében.~ Egy halovány mosoly is megjelenik az arcán amikor az ételhez kezd.

&&& Évnyitó vacsora

Az utolsók közt csusszantam be a Nagyterem egyik oldalajtaján. Oda bent már több százan ültek és mindenki izgett-mozgott, csacsogott; a hangorkán teljesebb volt, mint valaha! Elég éles változásnak tűnt mindez az erdő csendje, a fiákerek ütemes, halk csikorgása után. Hiába, már egyik sem a régi, ám ezt nem lehet felróni nekik. Szegény thesztrálok évek, évtizedek óta ugyan azt a tortúrát csinálják végig minden évnyitón és évzárón. Szomorúan felsóhajtottam.
Mint más " kiváltságosak ", én is részesültem abban a kegyben, hogy láthassam ezeket a fura, csontváz szerű állatokat, akik rémisztő küllemük ellenében elég jámbor természettel bírtak. Az édesanyám halála okozta súlyos sebnek köszönhetően - ami máig a lelkemen tátong - láttam, éreztem, hallottam őket. Néha napján, mikor még nem volt élet veszélyes, kimentem a park fái közé, hogy megetessem néhányukat. Nem mindegyik jött közel hozzám, sőt! Voltak, akik hat év alatt sem szokták meg a jelenlétemet. Egyszer, pár évvel ezelőtt még Luna Loveggodot is láttam, mikor élelmet vitt nekik. Őt hamarabb fogadták a bizalmukba, de ez engem fikarcnyit sem érdekelt. Örültem, mert - bár csak pillanatokig - jót tettem. Emberrel, állattal ... egyre megy, nem?

Az idén azonban nem a thesztrálok vonzottak vissza. Hanem a kötelesség.
Miután az új rendeletek értelmében a Roxfort látogatása minden iskolás korú boszorkánynak, illetve varázslónak ajánlottá, mi több, kötelezővé vált, veszélyes lett volna, ha távol maradok. Megcsonkult családomnak már Édesanyám elvesztése is épp elég volt, az én halálommal csak felszakadtak volna a sebek. Mert - gondolom - halállal lakoltam volna, ha begyűjtenek, miután elszöktem. Mivel mugli születésű vagyok rám még több szigorítást szabtak ki. A magamfajták mostanság jobban teszik, ha meghúzzák magukat. Ez ugyan teljesen igazságtalan, de a rezsim friss előírásainak értelmében jövedelmezőbb, mint ha kiállsz az Abszol-útra és mugli grafity sprayvel a falra firkálod, hogy " Éljen Harry Potter! " vagy esetleg " Gyerünk Dumbledore Serege! "
Bizony. Az ilyeneknek mára már nincs publikálható tartalma. És ez - mit ne mondjak - több, mint szomorú!

Amikor elértem a helyet, ahol hat éve egy folytában minden, a Nagyteremben zajló, eseménynél ültem, becsusszantam hugrabugos társaim közé. Ők már bőszen sutyorogtak, az érkezésemre látszólag senki nem figyelt fel. Megköszörültem a torkomat, azt remélve, talán egy kíváncsi szem pár rám szegeződik, akinek a gazdája elég beszédes kedvében lesz ahhoz, hogy elárulja, amit tudni akarok.
Legmélyebb szívfájdalmamra azonban a dolog nem ment ilyen egyszerűen. Mindenki saját magával volt elfoglalva, meg az éppen aktuális pletykákkal. Hiába, úgy tűnik a világ változik, de az emberek nem. Pedig - könyörgöm! - a Hugrabugba csak az előzékenyek, a kedvesek, a jámborok kerülnek! Valaki lehetne már oly' előzékeny, kedves, jámbor és észre vehetne!
Végül beletörődtem. Unalmamban játszani kezdtem a talárom ujjával, minthogy jobb dolgom úgy sem akadt. A kérdéseket pedig, amikre választ óhajtottam kapni, nem lehetett a vak világba elordítani! Manapság divat a mugli üldözés, a Potter ellenesség, hát Merlin óvjon mindenkit, aki mardekárosok jelenlétében hangosan merészel beszélni a kis túlélőről!

Mérgesen hátra sandítottam a hátam mögött a fent említett, az évek során szépen kifejlődött bagázs legutálatosabb tagjaira. Hát persze ...
Ott volt mindenki, akit úgy lehet gyűlölni, akár a pestist. Crak, Monstro, Parkinson, Zambini ... hol lehet vajon a főkolompos?
Más esetben nem igazán jöttem izgalomba attól, hogy nem tudtam, hol tartózkodik épp Draco Malfoy, ám most kíváncsi lettem. Viszont - tekintve, hogy senki nem akart hozzám szólni - elég nehezen juthattam volna a kellő információhoz.
Végül csak ennyit kérdeztem, kissé emeltebb hangon a kelleténél.
- Kinek hogyan telt a nyár? - kíváncsiskodtam egy barátságosnak szánt mosollyal. Mintha meg se szólaltam volna. Ettől elkámpicsorodtam egy kicsit. Vajon itt mindenki megbuggyant? Merlin trottyos gatyájára!

Már megint az év elején vagyunk. Talán a legnehezebbik év elején, amikor - ha eddig nem is volt már elég nagy a különbség - de még ennél jobban is kitűnik, hogy ki melyik oldalon áll. A hugrabug asztalánál ülök, s vizsgálom az arcokat: ki mennyit változott. Nem mintha ezer éve nem láttam volna. Nem a pár hónappal ezelőtti arcukkal hasonlítom össze a mostanit: csak felidézem, mindenki hogy festett elsősként. Akkoriban talán jobban élveztük az ittlétet: nem arra gondoltunk, hogy talán a közeljövőben vége lesz mindennek, hanem mindenki azt remélte, hogy ebből az álomból sosem ébred fel, hogy ő egy ilyen mesevilágban kötött ki.

A tanári asztal közepén viszont nem lehet már Dumbledor-t vizsgálni - s ha lehetne is, akkor sem változott volna semmit sem hat év alatt. Bizony ő magával vitt egy darabot az egész Roxfort varázsából. Amúgy meg, bár semleges oldalon vagyok, nagyon bírtam az öreget, aki mindig azt mondta, hogy a sötétséget elűzi a fényt. Felteheti a kezét, aki most ebben a reménytelen helyzetben úgy gondolja, hogy ez így lesz. Kicsit untam is mindezt, ujjaimmal az asztalon doboltam, ami az ezelőtti években nem volt kérdés, hogy senki sem hallotta volna meg, viszont most azon gondolkodtam, hogy vajon meddig hallatszik mindez? Roryra pillantottam, aki a griffendéles asztalnál ült: ő is meredten nézett valamit.

Megnyílt a nagyterem ajtaja, s Hagrid kíséretében megjöttek az elsősk. Nekem mind egyformának tűntek minden évben, sosem néztem meg különösebben őket. Csak az a vidám hangulat, amit ők szoktak hozni. Egy bizonyos szintig az most is érezhető. Idén - nem meglepő módon - a mardekár gyarapodik nagy számban. Azon nem gondolkodott el senki sem, hogy ezzel megfosztanak pár diákot valamitől? De nem baj, ez elvégre is nem az én dolgom.

McGalagony kezdi a beszédét. Az elején még figyeltem. De aztán rájöttem, hogy nekem a nevek nem mondanak semmit: hogy tudhatnám meg egy családnévről, egy mosolyról vagy fanyar arckifejezésről megállapítani egy tanárról, hogy hogy fog tanítani? Csak annyi, amir felfigyeltem, hogy mi nem kaptunk új házvezetőt - legalább. A nevek elhangzottak, körülbelül egyet-kettőt ha megjegyeztem. A Mirol-t biztosan, mert azt van akihez kössem, mert ki ne ismerné a griffendéles lányt? Végre olyan rész következett, ami nem nevekből állt, hanem rendes, összekapcsolható mondatokból. A származásunk által kiváltott különbség volt a téma. Az etikett meg a protokoll hallatán szemem sem rebbent: minden évben azért megszoktuk, hogy vannak felesleges tantárgyak, s már nem tudok meglepődni elggé. Az új szabályok. Nem tetszettek nekem sem, de szerintem a jelenlévőknek egynegyede sem Dumbledore hiánya miatt szomorúak, hanem csak féltik az életük, háborognak mert nem aranyvérűek. Ez van, el kell fogadni. Engem ez nem érint, mert aranyvérű vagyok, így nem kell félnem - mitől? Semleges oldalon vagyok, így csak magammal törődöm. Bevallom, a sötét oldal egy kissé jobban csábít mint az ellentettje. Hogy miért? Dumbledore meghalt, aki éltette is egy kicsit bennem a reményt. A híres Harry Potterről senki sem tud, hogy hol van.

Tanévnyitó.
                                                                                                                                                           

Rebecca

Az utolsók között szálltam fel a vonatra, majd megkerestem azt a kupét, amelyben már hatodszorra utazok. Minden év ugyanúgy kezdődött, s habár untam ezt, sohasem változtattam rajta. Mindig ugyanabban a kupéban,  Rebeccával utaztam.  Mint mindig, most is az ablak melletti helyet szemeltem ki magamnak.
Ma Beccának egész jó kedve volt, rengeteget fecsegett velem ellentétben.  Most nem nagyon tudtam figyelni rá, más dolgokon járt az eszem. 

Végre a vonat befutott. Belépve a nagyterembe, feltűnően más volt a hangulat és még nem vetettem egyetlen pillantást sem a tanári asztal felé.  Ott javában megváltoztak a dolgok, azaz a személyek. Azt hittem, hogy csak Dumbledoret kell hiányolnunk, de sok tanárt nem látok most. S itt van ez a sok idegesítő új arc, akikben szerént véleményem szerint nem bízhatunk. Szörnyű ez az egész, mégis csak jobb lenne úgy kezdeni ezt az évet, ahogyan eddig kezdtük. Amikor még itt volt Dumbledore, s ő csendesítette le a diákokat, akik olyan vidámak voltak, s olyan hangosak. A mardekárosokat, akik annyit piszkálódtak, s az oroszlánokat, meg a többieket.
Leültem a Griffendél asztalához, s ott vártam, hogy történjen végre valami.  Körbe néztem, s a kép itt is hiányos volt, vannak akik nem tértek vissza.  Akik mégis visszatértek, azok mereven, szomorúan ültek az asztal mellett, alig néhány  szót szólva.

Megérkezett Hagrid az elsősökkel.  Egymást követően ülnek  le a székbe, majd mennek a Mardekár asztalához. Hozzánk alig  jött néhány nebuló. Gondolom mindannyian aranyvérűek. Amikor a ceremóniának vége lett, McGalagony professzor lépett előre. Üdvözöl bennünket, majd bemutatja a tanárokat. A Hollóhát ház  feje Tristram de Crasso,a  rúnaismeret tanár. Azonban ez nem keltett akkora feltűnést, mint a Mardekár feje, Angelus Mirol, és ő tanítja a sötét varázslatok kivédését is. Még további nevek hangzanak el, amelyekre már nem nagyon figyelek.
McGalagony professzor tovább folytatta beszédét. Most következett a legrosszabb. A legrosszabb a félvérekre, mugliszületésűekre vonatkozott. Nem hagyhatták el  akármikor a Roxfortot. Egyeseknek ellenőrizték a leveleiket. Az aranyvérűeknek nem kellett etikett órára járniuk.
Ezzel véget ért McGalagony beszédje, s a diákok hozzákezdtek a vacsorához. Ami engem illett, alig ettem néhány falatot, ez a rossz hangulat az étvágyamat is tönkretette.
Számítottam rá, hogy lesznek olyan szabályok, amiket nem fogok csípni, de azért erre nem számítottam.

A vacsora után megkerestem Rebeccát, aki épp egyedül ment valahová.Utána szaladtam, s letámadtam néhány kérdésemmel, s kijelentésemmel.
-Héé, merre tartassz? Azt hiszem egy kicsit csatlakozom.Gondolom nem probléma?- hát persze, hogy nem az, gondoltam magamban.- Amint látom te sem vagy jó hangulatban, habár senki sincs abban. Ááá, nem számítottam erre a sok szabályra. S szerintem hülyeség, ez a három csoportra osztás, túl nagy dolgot csinálnak abból, hogy ki aranyvérű és ki nem. Úgy értem engem nem érdekel, hogy kinek milyen vére van. Minden úgy volt jó, ahogyan  addig volt, míg Dumbledore élt. Nemde?
Becca egy ideig hallgatott, azt hiszem egy kicsit összezavartam őt ezzel a sok fecsegéssel. Na mindegy.
-Azért szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy aranyvérűek vagyunk. Nem ellenőrzik a leveleinket és elhagyhatjuk a Roxfort területét is.- mondtam, miközben mosolyogtam egyet. De ez amolyan erőltetett mosoly volt, most másképp nem sikerült.

[Évnyitó]

Évnyitó

//Bárkinek, aki korán megunja az évnyitót, és szeretne utána játszani valahol//

A terv készen volt.
Hullafáradtan ültem fel az utolsó tanévem első napján a Roxfort express-re. Már lassan a harmadik napja voltam ébren, és kezdtem az erőm végére érni. Damiennel minden meg volt már beszélve, és eddig a terv szerint haladtak a dolgok – persze ehhez kellett laza 600km vezetés, majd ugyanennyi vonatozás is visszafelé. Reméljük, hogy megérte.
Na mindegy, a lényeg az, hogy kiértem a King’s Crossra, és sikeresen felkeveredtem a vonatra is – még ha a roxfortba utazás jelentős részét átaludtam és/vagy félálomban töltöttem el, akkor is.
Fekete talár, vörös szegély, Chuck Taylor tornacipő. Így szálltam végül le a szerelvényről, a hömpölygő tömegbe. Egy külső szemlélőnek talán minden olyannak tűnt volna, mint amilyen szokott lenni, de valami mégis megváltozott. Ahogy végigfuttattam a tekintetem az embereken, sokkal kevesebb ismerős volt, és valahogy ők is megváltoztak. Arcukon nyoma sem volt a vidámságnak, és amikor biccentettem nekik, csak óvatosan, vagy egyáltalán nem intettek vissza. Hiába, mugli-születésűnek lenni nem volt kifizetődő napjainkban.
Lemondóan megcsóváltam a fejem, és így, magányosan indultam el a fiákerek felé.
A nagyterembe érve, az első szabad helyre lehuppantam a Griffendél asztalánál. Most jól jött a hosszú évek tapasztalata: gondosan ügyeltem rá, hogy egész este rezzenéstelen arccal üljek. Valószínűleg lesz elég összetűzésem ebben a tanévben, nem kell már az első este is a balhé.
Ekkor szöget ütött a fejembe egy új gondolat. Gyorsan körbehordoztam a tekintetem a teremben, de beigazolódott, amit már eddig is sejtettem: Potter sehol sem volt. Hiányzott, Ronnal és Hermionéval egyetemben. Bolond is lett volna visszajönni, amikor ekkora vérdíj van a fején... csak abban reménykedem, hogy legalább hasznosan tölti az idejét.
Csend lett.
Na nem mintha eddig hangzavar lett volna, mindenki inkább csak suttogva beszélgetett, óvatosan szólt 1-2 szót a szomszédjának. A vidámság és a boldogság, ami oly jellemző volt az évnyitókra, eltűnt. Az elsősök léptei visszhangozva kongtak az óriási terem némaságában, és a feszült csendben már-már fülsértő volt a süveg egy-egy döntése – főleg, hogy szinte senki sem lett idén Griffendéles. Mily’ meglepő.
Most McGalagony követezett. Nem tudott olyat mondani, amit előre ne sejtettem volna. Vége az arany életemnek az iskola falain belül. Számítottam rá, hogy cserélni fogják a tanári kart, de azért megleptek a hallottak. Egész egyszerűen szánalmas volt, annyira egyértelmű volt, hogy egy-ketten miért lettek tanárok. khm... Mirol név... khm... Egyetlen egy pozitívumot tudnék csak mondani, aki nem volt más, mint Foley. Ő, mint házvezető, talán a lehető legjobb választás volt nekünk.
Halkan sóhajtottam egyet, kezdtem unni ezt az egész hercehurcát. Jött az előre várt sablonszöveg, a vérszerinti csoportokba osztás, új tantárgyak (Etikett. Ezaz. Nesze neked huszonegyedik század), na meg a karantén. Megpróbálnak bezárni minket, hogy teljesen átneveljenek.
Végül amikor McGalagony abbahagyta a beszédet, megjelent az asztalokon a vacsora.
Továbbra is kifejezéstelen arccal bámultam az üres tányéromra, és az előtte heverő finom falatokra... Nem volt étvágyam. Nagyjából olyan a helyzet, mint amire számítottam. Erre készültünk Damiennel a nyár utolsó heteiben, úgyhogy kész tervekkel vágtam neki az évnek. Nehéz menet lesz, sőt! Az eddigi legnehezebb, de át fogjuk vészelni. Már meg is fogalmazódott bennem néhány új gondolat, úgyhogy gyorsan körbepillantottam: Damien köztem, és az ajtó között ült. Tökéletes.
Megvártam, hogy az első emberek megunják az estét, majd én is csatlakoztam hozzájuk. Úgy intéztem, hogy kifelémenet Damien felé tudjam venni az irányt. A cimbim még nagyban fogyasztotta a vacsoráját, de innen nem volt visszaút, majd jön, amikor jön... Megszaporáztam a lépteimet, "véletlenül" meglöktem a vállát, és egy darab papírt csúsztattam oda neki:
"Planetárium."

[Évnyitó vacsora]

Évnyitó vacsora




A vonat egyik kupéjában ahol ült, egyike volt azoknak a diákoknak, akik végig jól szórakoztak az út folyamán. Természetesen magában zajlott le és csupán néha felbukkanó elégedett félmosolya volt jelzésértékű. Diszkréció, mi más. A diákok többsége nem osztja nézeteit, nem szította a feszültséget feleslegesen.
Elhiteti, hogy beolvad, egyé válik velük. Csak néhányan tudják, hogy ez nem így van, hogy nyugodt mosolya kihívás, higgadt viselkedése vészjósló.
Nem tud sokkal többet a többieknél, de az, az apró többlet is elég ahhoz a rejtett mosolyhoz, ami végigkíséri a Nagyteremig. Talárban van, mint a többiek. Annyi ideje volt, hogy finom anyagú fekete bőrtáskáját felvigye hálószobájába és visszajöjjön a kötelező vacsorára, aminek idén több értelme van, mint a többi évben. Éhsége sem utolsó szempont.
A terembe lépve síri csend fogadja, akik beszélgetnek, suttogva, összebújva teszik. A Tanárok komorak, sokuk maga elé bámul ügyelve arra, hogy véletlen se nézzen a mellette ülő friss „tanerőre”. Sok az idegen arc, de van köztük  akit Zane már látott az apjával beszélgetni. Micsoda meglepetések. Vesz egy mély levegőt, egész mellkasa megemelkedik, néhány plusz centimétert kölcsönözve a fiúnak és egy futó mosolyt az arcára.
~Akkor, lépjünk beljebb. ~ Nem sok diák néz rá, néhány futó komor vagy szomorú arcot kap el. Úgy festenek, mintha nem lennének kíváncsiak az igazgató beszédére, mintha félnének attól, amit hallani fognak. A többség  arca egységessé válik. Őszintén nem érti mi bajuk van, nem képes átérezni mit éreznek, miért tiltakoznak az ismeretlen ellen. Tudjuk be annak, Mások mint Ő.  
Elsétál a Mardekár asztalához és helyet foglal valahol középtájon. Ebből a szögből ahová leült, jól látja a tanári asztalt. Most tűnik fel neki néhány hiányzó személy. Ezek közül egy érdekli a leginkább.
Arckifejezése pillanatok alatt válik érdeklődővé. Felkönyököl az asztalra, kezeit finoman összeilleszti állánál.  Mielőtt megtudná amit akar, gólyák sorakoznak a kikészített szék előtt. A beosztás. Őszintén nem számít meglepetésnek, hová kerül a legtöbb. Ennek oka a kevés elsős. Minden bizonnyal azok a családok, akiknek gyerekei reményeik szerint nem a Mardekárba kerülnek , nem engedtél el az iskolába. Elvétve jelent meg Hurgabugos, Griffendéles vagy Hollóhátas. Ezzel semmi gond. Végigméri a sorban helyet foglaló Mardekáros elsősöket, majd tekintete átvándorol az igazgatónőre. Végre kiderül az, amire várt… ebben reménykedik.
A mellette ülők halkan összesúgnak, néha hozzá is odafordul egy-egy háztársa, magára erőltet egy futó mosolyt és válaszol néhány szóval. Többnyire csendben ül és figyel.
MacGalagony az új arcok neveit és tantárgyait sorolja. Tantárgyait? Zane felemeli fejét, szemöldökei összeszaladnak. Erről nem volt szó, hogy tanítani is fognak. A Sötét Varázslatoknak kimondottan örül, azzal nincs gondja, de a többi tárgy. A tudás hatalom és a tudást Professzoroknak kell a diákok fejébe verni.
- Mintha nem lenne elég hely… - Morogja orra alá nem törődve azzal ki hallja meg és mit fog fel belőle. Értelmezze mindenki úgy, ahogy szeretné, Zane ennek a hírnek nem örül. Tanítsanak nekik sötét varázslatokat, fekete mágiát, ne bűbájtant és rúnaismeretet. Azok történetesen érdeklik és nem egy könyvet felolvasó embertől akar tanulni.
Egészen idáig finoman összekulcsolt ujjai szorulni kezdenek, egy némelyik bemozdul. Szuszogása hangosabbá válik, kénytelen előszedni apró fémtégelyét, hogy gyógynövényhez jusson. Alig észrevehető mozdulatokkal szed ki egy levelet és teszi szájába, majd egy ugyancsak gyors, elegáns és észrevétlen mozdulattal helyezi vissza a tégelyt belső zsebébe és visszarendezve karjait könyököl ismét az asztalra. Immár enyhe mentol illatot áraszt.
Folytatva a névsort és a tantárgyak kiosztását gondolatai máshol járnak. Apja jut eszébe és amit mondott. Írnia kell neki egy levelet. Több mindenre rá akar kérdezni többek között arra, hogy szükség van-e rá, csinálnia kell-e valamit? Jut szerephez vagy várjon még?  Az diákok felosztása valljuk be,  szintén nem meglepetés. Évezredekig ezen folyt a vita, most van lehetőség a megvalósításhoz. A megkülönböztetés különösebben nem foglalkoztatja, elvétve ehet megállapítani a diákokról ki milyen vérű és ezáltal rangú. Annyira veszi komolyan, hogy nem kezd ki sárvérűekkel, családja azt megtiltaná és belé van ivódva.
Úgy van vele, kényszeríteni sok mindenkit lehet, a nyüves életéért cserébe egyesek mindenre képesek. Ezt ki lehet használni, ha okos az ember. Kíváncsian várja mi lesz az év termése.
Az új házvezetőjük sem nyerte el a tetszését. Pitont senki nem pótolhatja és mélyen felháborítja, hogy valaki mégis megpróbálja. Mordul néhányat, ahogy a Mardekárosok többsége teszi. Szerinte bőven elfértek volna külön.
A hallottakat ki fogják tárgyalni szobájukban, ma nem lesz alvás. Addig viszont pár óra előttük áll és egy kiadós vacsora. Az igazgató is leül idővel, jó étvágyat kívánva és a döbbent csendet  itt-ott evőeszközök csörömpölése váltja fel. Meg kell hagyni, nem sok diáknak van étvágya, több mint valószínű csak azok esznek, akinek van gyomruk az idei évhez.
Zane biccent ezzel valami "jó étvágyat" félét kinyögve, majd nekilát a csodás lakomának.

[Bambina]

Bambina

-Vaffanculo!
Csúszik ki a számon a tiszteletteljesnek cseppet sem nevezhető megnyilvánulás. Inkább suttogásnak fest mintsem hanggal megspékelt felkiáltásnak, de a mellettem ülőket így is kizökkenti unalmukból. Ez a ritka alkalmak egyike, hogy nem bírok magammal. Az egyébként kötélerősségű idegeimen táncot járni nem nagy kihívás, most viszont vékonyodni látszanak azok a bizonyos szálak. A teremben burjánzik a feszültség, és minden jel arra utal, hogy ez a felgyülemlett méreg bennem készül kirobbanó hadműveletre. Erőimet az agyamban kívánom összpontosításra bírni, de a kitörni készülő szikráknak semmi kedvük engedelmeskedni. Egy küzdelmes, amolyan Griffendéleshez méltó észjáték részesévé válok, miközben minden maradandó energiámmal azon vagyok, hogy a tányérom hatása alá kerüljek. Ujjaim kissé megremegnek ahogy a tálban meredező csirkehús felé nyúlok, de a rezonáció mértéke elhanyagolható. Pillantásom a velem szemben ülő háztársakra vetődik, majd a mellőlem érkező, lágyan berregő hangra oldalra fordítom a nehézségi erőtől lesújtott kobakom.
- Elkeserít, ami itt uralkodik. – a fülemben visszacsengő mélabús hanglejtés még tovább taszít a mélybe. Tekintetem komor, ami a „remények emberétől” szokatlanul hat. Kezét kezemre helyezi. Érintésétől testem melegség járja át, kékesen villódzó lélektükreim randiznak övéivel.
- Viszont ez csak a jelen. A jövő a mi kezünkben van.  
Eresztek meg egy apró, nagyítóval is nehezen kivehető mosolyt, de tudom jól, hogy ő látja. Ismer engem. Úgy érzem valamennyire ismer, már amennyire engedem.
Sokan meg vannak győződve arról, hogy tudják, ki vagyok. Ez tévhit. Lényem mérhetetlen egyszerűsége legbelül bonyolult láncban fonódik egybe, s a lánc olykor kibogozhatatlan.
Ő elkezdte kihámozni egymásból a láncszemeket.
Ő elkezdte érezni azt, amit én éreztem.
Ő elkezdte megérteni azt, hogy mit miért teszek.
Homlokára bíztató csókot lehelek, majd nyelőcsövemen keresztül újabb falatot tuszkolok le háborgó gyomromba. A hús illata émelyítően hat rám. Szemem pár szekundumra kivonja magát a forgalomból, míg orromon keresztül friss levegőt eresztek tüdőmbe. Villámat tányéromba fektetem, karjaimat lazán engedem útjukra.
- Ma valahogy nincs étvágyam...

//Ne haragudj, hogy csak most //

[–„ Nic.. Niiic… NIC! „]

Már a King’s Crosson is látható volt, hogy a dolog nagyon nincsenek rendben, és még szalonképesen fogalmaztam. A szokásos tömeg, izgatott, csillogó szemű elsősök hadarása és a régi barátok élménybeszámolói helyett csupán fürkésző félrepillantások, halk susogások, gyászos csend fogadott.
Az sem volt kérdés, hogy találok-e üres fülkét a vonaton. Pletykákat lehetett hallani, ki maradt otthon, kik tűntek el és a legnagyobb hír Harry, Ron és Hermione eltűnése volt. Dumbledore halálhíre és a „kiegészítések” vándoroltak fülkéről, fülkére.
A prefektusok félúton megtartották a szemlét, elvonultak párszor a vonat keskeny folyosóján. Malfoy arckifejezése szinte földöntúli boldogságot árasztott. Na igen, nem mindenkinek áll rosszul a szénája. Neki nincs oka rejtegetni az érzéseit, elrejteni a mimikáját és álarc mögé bújni.
Néhány arckifejezésen vagy mozdulaton (pl. ökölbe szoruló kezek…) látható volt, hogy megfeszülnek és ezalatt nem csak a vonásaikat értem. Fásult arcok, mindenkiben az ellenséget vagy épp a besúgót látó, vizslató szemek.
Valahogy az a csokibéka se akart lecsúszni a torkomon. Hiába mondják azt, hogy boldogabbá tesz, most kudarcot vallott.
Homlokomat az üvegnek nyomva leskelődtem kifelé, mígnem elnyomott az álom.
 

***

–„ Nic.. Niiic… NIC! „
-    Höö, hümmm, mi mivan?? -felugrottam mint egy tisztelgő katonatiszt a szobatársam bökdösésére.
Először felnevetett s csak aztán bökte ki, hogy megérkeztünk. Erre már én is rájöttem, ahogy kibámultam az ablakon és a vonat se mozgott alattam.
…és még a szőkékre mondják, hogy buták. Na tessék. Én és a felismerő kézségem.
-    Elaludtam… köszi, hogy felkeltettél. – tarkó vakargatva köszöntem meg a gesztust.
Poggyász vadászat, bagoly mustra, mindenki élt és „virult”. 
Indulhattunk a kastélyba, hogy végre a korgó gyomromat csillapíthassam valamivel. Bár még azt az ötletet se vetettem el, hogy esetleg lehányom valamelyik pofátlan Mardekárost. Ha nem lenne túl gusztustalan, talán még…
Lépjünk tovább.
Az elsősök hamar leválnak tőlünk.
Éljen a csónak, a tengeribetegség, és a lötykölődés. Szomorú. Nekik.

 

***

Fészkelődés, megszeppent elsősök, nyújtózkodó nyakak és monoton fülzúgás a suttogások miatt.
Üdvözöllek a nagyteremben.
Hol a tanárokat stírölik a vén diákok, hol McGalagony ProfAsszonyt, pontosabban a helyet, ahol ül. Még mindig felfoghatatlan, hogy Dumbledore  nincs közöttünk…
Pár perc telik el csupán és megkezdődik a vacsora. Köszöntés, amit csak halvány mosollyal vagyok képes fogadni, a szokásos szabályzat felvázolása az újaknak, aztán papírforma szerint jöhetne a besorolási ceremónia, csakhogy.
Van egy csakhogy. Az új szabályok, rendeletek, intézkedések.
Naiv volt bárki is aki azt hitte, hogy majd pont itt nem fog minket utolérni a NagyÚr intézkedései. Minden egyes mondat után szinte érzem, ahogy kifut az arcomból a vér.
Szinte mint a börtönökben…
De érezzem magam marha jó a bőrömben, mert én aranyvérű vagyok és engem nem bélyegeznek meg majd annyira mint másokat.
Hurrá.
Nem is tudom, hova szórjam a konfettit.

***

Fázis kiesés megint. A gondolataim annyira magába szippantottak, hogy a beosztási ceremónia szinte tejesen kiesett. Csak azért tapsoltam, mert önkéntelenül utánoztam a többieket. Azt már nem tudom, hogy melyik ház diákjainak „örvendeztem”. Talán mindnek.
Az ételek előbukkantak, isteni illatok tekeregtek az éterben és én valahogy mégse vagyok éhes.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

Reggel, amikor felkeltem, elkapott valami megmagyarázhatatlan és furcsa érzés, egyszerűen nem tudtam ellenállni neki. Repülnöm kellett, de nem seprűvel, nem thesztrállal, vagy varázstárgyakkal, lényekkel segítve, hanem magamtól. Szerencsémre vágyam kielégítésére nem kellett délutánig várni, hétvége révén ma nem voltak órák. Egyéb tevékenységeket beterveztem ugyan a nap folyamára, de egyik sem olyan horderejű tétel, amely ne várhatott volna egy-két elfekvő órácskát. Kótyagos tekintettel néztem ki az ablakon, először csak a távolságot méregetve, pillanatokkal később pedig az igencsak leélt tükörképemet fikszírozva, amely olyan komoran tekintett vissza rám az üvegről, mintha külön életet élne. Amióta a baleset megtörtént, azóta nem használtam az animágusi alakomat. Az igazat megvallva fogalmam sincs mi volt a gátló tényező, de valamiért nem akaródzott… pedig szeretek repülni, olyankor elfelejtek mindent, és szabadnak érzem magam. Megdörzsöltem a szemeim, majd oldalra tekintve konstatáltam, hogy Thomas még természetesen az igazak álmát alussza, hogyan is lehetne másképpen. Mindig is a későn kelők népes táborát gyarapította. Próbálván minél csendesebben tenni, fel ne ébresszem, összekészülődtem, majd megindultam a kellemes kis sétára. Úgy gondoltam a legjobb helyszín, amelyet választhatók a Fekete-tó. Csendes, nyugodt, kellemes a légköre, és valószínűleg még senki nem fog arra járni ezekben a korai órákban. A diáktársak java része legfeljebb a reggeliig jut le ez időtájra, a Nagyteremhez, nemhogy már odakint mulassa idejét.

Az iskola végeláthatatlan folyosólabirintusát szelve úgy döntöttem, egy falat erejéig betérek az elvarázsolt mennyezetű terembe. Éhgyomorra nem a legkellemesebb zuhanórepülést végezni, vagy bármiféle gyors, hirtelen mozdulatot. Nem kell bőséges táplálék, elegendő három-négy szelet kakaós kalács, és természetesen a mellőle elmaradhatatlan bögre tej. A hatalmas, kovácsoltvassal szegett ajtó elé érve résnyire nyitottam, majd belépve a helyiségbe, becsuktam magam után, és újfent összekulcsoltam a kezeim a hátam mögött. Egy pillanatig egyhelyben álldogáltam, ahogyan mondani szokás, terepszemlét tartottam, felfedezni vélek-e ismerős arcot, aki mellé esetleg csatlakozhatom. Nem kellett túlontúl sokat kutakodnom a jelenlévők között, azonnal megakadt a szemem egy nem is olyan régi ismerősön, aki felé tartozás volt a számlámon. Feltekintettem a mennyezetre, mintha onnan bármiféle választ, vagy megerősítést kapnék, hogy üljek le mellé, vagy jobb nem zavarkodni… azt követően ismét rátekintettem, és megindultam az irányába. Már messziről láttam, hogy valamit olvasgat, így odaérve enyhe torokköszörüléssel jeleztem számára, hogy társasága érkezett. Amennyiben feltekintett a minden bizonnyal izgalmas könyvből, úgy törzsben meghajolva kissé szólaltam meg.
- Harmatos reggelt kívánok!
A felegyenesedést követően folytattam.
- Zavarna, ha esetleg a társaságodban fogyasztanám el a reggelimet?
Tudtam, hogy most valamit még mondanom kellett volna, tudom azt is, a beszédstílusom nem éppen hétköznapi, amit valamivel kompenzálni kellene, ennek ellenére semmi értelmes nem jutott eszembe. Így csak álltam, és vártam a választ. Az igazat megvallva legalább elmosolyodhattam volna, de az efféle érzelemkinyilvánítást már évek óta nem űzöm semmilyen formában. Az emberi gyarlóság utat talált, kíváncsi voltam, akad-e társasága már, csak még nem érkezett meg… vagy egyedül szeretne-e lenni.

[- Jó reggelt!]

Arion  

Szép hétvége lesz a mostani, legalábbis ezt állította Trelawney professzor a tegnapi óráján. Nem kell neki hinni mindenben, de az időjárást egészen jól meg tudja jósolni. Igazából nekem teljesen mindegy, hogy milyen idő van, nem nagyon járok ki a szobából. Ritkán megyek el sétálni, de a kastély arra teljesen jó, nem muszáj kimenni a szabadba. De lehet, hogy jobban tenném, hiszen addig kell kimenni, míg nincs nagyon hideg.
Elsőként reggeliznem kell, utána megyek csak ki az udvarra. Lehet, hogy leülök egy padra, és olvasok, vagy tanulok, vagy épp házi feladatot írok. Ez a hétvégém sem lesz sokkal érdekesebb, mint az összes többi. Kár, hogy nincs egyetlen olyan ember sem, akivel tudnék valami csinálni. Mondjuk könyvtárba menni, vagy csak sétálni valamerre. Ez én hibám igazából, elsőben rontottam el a dolgot, így nem csoda, hogy senki sem foglalkozik velem.

Miután kikászálódtam az ágyból, az egyik rikító narancsságra térig érő ruhámat vettem fel, és a barackszínű kendőt pedig a hajamba kötöttem. A stílusom nem kifejezetten tetszik mindenkinek, de teljesen mindegy, tudom, hogy csúfolnak a hátam mögött, már megszoktam.
A kezembe vettem az egyik számmisztika tankönyvemet és útnak indultam a Nagyterem felé. Nem sok emberrel találkoztam a folyosón, gondolom még mindenki alszik, nem csodálkoznék, ha így lenne.
És most itt vagyok, ülök az asztalnál és olvasom a könyvet. A reggelim pirítós volt narancslekvárral, az egyik nagy kedvencem. Amíg a teámat kortyolgatom, addig itt maradok, és csak utána indulok útnak kifelé. Néha fel-felpillantok a könyvből és szétnézek, hogy kik vannak a teremben, vagy éppen az elvarázsolt mennyezetre emelem a tekintetemet. Arról tanúskodik, hogy kint jó idő van, ajánlom neki, hogy így is legyen!

Az egyik pillanatban arra leszek figyelmes, hogy valaki megáll az asztal mellett, és azt várja, hogy felpillantsak. Legalábbis a torokköszörülés arra enged következtetni. Legnagyobb meglepetésemre egy fiú az, mégpedig az a szomorúszemű, akivel egyik éjjel találkoztam járőrözés közben. Arion a neve, annyira különleges, hogy ezt egyszerűen lehetetlen elfelejteni.
- Jó reggelt! – köszöntöm én is, bár kevésbé kifinomultan, mint ő. Elképesztő, hogy spontán jönnek neki ezek a szavak. Mintha most lépett volna ki a Mágiatörténet könyvből évszázadokkal ezelőttről. Ez a meghajlás, meg minden, amit tesz, olyan mesebeli.
- Természetesen nem zavar. Foglalj helyet! – válaszolom a kérdésére, majd beteszem a könyvjelzőmet az éppen aktuális oldalhoz, és becsukom a könyvemet. Ha már társaságom van, nem fogok olvasni, az nem lenne ildomos. Szemlátomást Arion meg nagyon tudja az illemet, így nem vetne rám jó fényt, ha visszabújnék a könyvembe.
Úgy látszik, ez az év ilyen. Nem bírok megszabadulni a fiúktól, pedig nem lenne ellenemre a dolog. Sóhajtok egy nagyot, majd kiűzöm a fejemből a nyomasztó gondolatot.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A formai követelményeknek nem igazán megfelelő köszörülés meghozta a várva várt gyümölcsét, Sydney Hathaway, a hollóhát bájos kis prefektusa feltekintett a tankönyv lebilincselő sorai közül. Hangja most is, mint aznap este, amikor elkapott tilosban járásom végett, csilingelően dallamosnak hatott. Meglepő módon senkit sem várt, vagy amennyiben igen, úgy gondolta, az érkezőt biztosan nem fogom zavarni jelenlétemmel. Engedélyét követően udvariasan bólintottam a fejemmel, hozzátéve természetesen szavakban is köszönetem.
- Nagyon köszönöm!
Kibújva a szénszín kabátomból összehajtogattam azt, majd a padra helyezve letelepedtem jómagam is. Ebből könnyen kiszűrhette, hogy a reggeli után valószínűleg a szabadba fog vezetni az utam, esetleg onnan jöttem… bár akkor a reggeli csipkelődő hűvös miatt meggypiros lenne az arcom. Egyszerűen csak rá kellett gondolnom az étekre, amelyre vágytam, és az rögtön meg is jelent előttem, meseszerűen kellemes formában. A kakaós kalácsok félkörívben terítve a tálon, közepén egy kevés margarin, az egész kompozíciót pedig a gőzölgő kakaó koronázta meg. Kissé előre dőlve, mélyet szippantottam, már az illatok is elegendőek lettek volna, hogy jól lakjam, de ízlelőbimbóim is kívánták az ételkölteményt. Úrias tartást felvéve tekintettem a lányra, ez nálam a természetes. Világ életemben arra tanítottak, hogy húzzam ki magam, legyek feszes, fenkölt… nehéz lett volna nem így cselekedni.
- Megkínálhatlak esetleg?
Az ételre tekintettem egy pillanatra, majd újfent a hollóhátas lánykára. Kérdésem természetesen illedelemből tettem, másrészt, ő is félretette a könyvet, ha már csatlakoztam hozzá. Nem kértem rá, de azért ez egy igazán nagy piros pont, hiszen ezek szerint ismeri az etikett akár írott, akár íratlan szabályait.
- Andalító az illata, és egy csipetnyi margarinnal igazán kellemes íz harmóniát képes alkotni!
Jegyeztem meg amúgy mellékesen gondolataimat az ételről. Számomra mindig nagy élmény volt egy-egy étkezés, mindig ki tudtam élvezni az ízek kavalkádját, ami miatt szintén furcsa embernek tartottak.

Függően attól, hogy kedvet kapott-e hozzá, avagy sem, folytattam tovább. Természetesen amennyiben megkívánta, úgy őt szolgáltam ki először egy szelettel, majd azután fogtam hozzá a magamét elkészíteni.
- Festői a kép, amelyet most rólad alkottam!
Fűztem tovább a gondolatokat, miközben a szemébe néztem egy pillanatra a készülődés közben. Ekkor döbbentem csak rá igazán, hogy már megint mennyit beszéltem… bár meglepő módon ez azon az éjszakán is feltűnt. Általánosságban véve csendes ember voltam és vagyok is, aki inkább a háttérben szokott maradni, és onnan hallgatja a történéseket, vagy éppen figyel.
- A Nagyterem, az öltözéked… olyan vagy, mint a sugárzó Nap egy komor őszi reggelen.
Nem törlesztésként próbáltam szóval tartani, mindinkább egyfajta késztetést éreztem a közelében ehhez. Azt nem mondom, hogy nem szeretek társalogni, de ha nem muszáj, kihagyom.
- Élettel töltöd meg a helyet.
Zártam a sorokat, már így is túl sokat mondtam. Hozzáláttam a reggeli elfogyasztásához.

[- Khm… talán készülsz valahová reggeli után?]

Arion   
„Festői a kép, amelyet most rólad alkottam!”

   

A kezében tartja a tálcát, amin a reggelije vár arra, hogy gazdája minél előbb megegye. Ő nem a szokásos angolos reggelit választotta, mint én. Az árvaházban mindig ilyeneket adtak, ilyen különlegességek sosem voltak, mint itt a Roxfortban. Nem csodálkozom, mikor megkérdezni, hogy kérek-e belőle. Az eddigiek alapján elmondhatom: arionos megnyilvánulás volt. Biztos vagyok benne, ha felállnék az asztaltól, akkor ő is megemelkedne, ahogyan azt illik.
Tekintetemmel követem a lejátszódó mozdulatsort, amint leveszi a kabátját és leül az asztalhoz. Valamit mondanom kellene, nemcsak ülni, mint egy kuka, nem?
- Khm… talán készülsz valahová reggeli után? – nyögöm ki nagy kínszevedések árán. De igazából valahogy máshogy kellett volna feltennem a kérdést, de na, így sikerült. Remélem, hogy nem érzi olyan „mégishogyképzeledhogykimészazudvarra?” jellegű kérdésnek, ha igen, akkor keresztet vethetek az egész eddigi, Arionnal közös pályafutásomra. De nagyon remélem, hogy semmi ilyen nem fogalmazódik meg benne, mert tuti, hogy nem mondaná, ha így történne.
- Ááááh, nem köszi, én már végeztem. – legyintek egyet a kezemmel, és közben tökéletesen kiborítom a csészémet, melynek az alján még volt néhány korty tea. Nem úgy folyik, hogy bármelyikőnket zavarna, hanem pont másik irányba, de nem is ez a lényeg. Habár még mindig jobb, mintha a szeme láttán estem volna orra vagy ilyesmi. – Upsz! – csúszik ki a számon, és egy rögtönzött pálcalegyintéssel korrigálom is a hibát. Remélem, hogy ezzel kiegyenlítem az iménti baklövésemet és megjegyzi, hogy milyen nagyszerű és fantasztikus vagyok. Álmodozni még szabad, ugye?
- Áhh, nem baj, edd csak meg, én már… őőő… ettem narancslekváros pirítóst. – válaszolom a csábító ajánlat ellenére. Nem értem, hogy miért ajánlgatja ennyire, talán kigúvadt szemekkel néztem volna? Nem tudni, de tény, hogy néha elfelejtkezem magamról és csak nézek ki a fejemből, de szerintem most ez nem történhetett meg. Főleg mert Arion fiú, és tudjuk, hogy a fiúk gonoszak meg mindig csak ártanak a lányoknak, összetörik a szívüket meg hasonlók. Illetve nem minden fiú. Öhm… nem értem, hogy miért van az, hogy ebben az évben folyamatosan összehoz a Sors valamelyikükkel! Mintha üldöznének…
Na és akkor a következő csapás: kép??
- Micsoda? Te festettél rólam egy képet? – kérdezem elképedve. Nem bírom elhinni, hogy ez a fiú lefestett engem. Talán látszik az arcomon a meglepettség, és lehet, hogy éppen ezért folytatja tovább, nehogy elfelejtsek levegőt venni a meglepetéstől. Viszont így már más. A narancsságra öltözékem szúrt neki szemet. De milyen aranyos, hogy ilyen burkolat közölte, hogy mennyire rémes! Ugyanis kizártnak tartom, hogy tetszene neki, ugyanis az én ruháim saját magamon kívül senki másnak nem tetszenek. Benjamin is kifogásolta tavaly, de teljes mértékben nem érdekel, mit mondanak a fiúk.
- Öhm… köszi. Aranyos vagy. – rebegem a bók hallatán, ettől többet tényleg nem tudok kisajtolni magamból. Még sosem mondtak nekem bókot (vagyis de, pont az a személy, aki az imént leült mellém). Kicsit lehetnék kommunikatívabb is, de valahogy nem tudok értelmes mondatokat alkotni.
Kíváncsi vagyok, hogy a kakaó hagy-e neki bajuszt, ha iszik a bögréből.

[# Sydney Hathaway]

# S^ydney H^athaway

A kabátom levétele közben, egészen pontosan a hajtogatás miliőiben elmerülve szólalt meg Sydney, ahogyan azt sejtettem, kíváncsiságtól vezérleve feltette a kérdést, készülök-e valahová. Miután leheveredtem a padra, és kényelmesen megvetettem magam, mélybarna szemeimmel az ő lélektükreit keresve szólaltam meg.
- Jól látod, a szabadba indultam!
Egy pillanatra felmerült bennem a válasz továbbfonása is, kérdéssé teljesítve, mely szerint volna-e kedve velem tartani. Aztán letettem róla, mert egyrészt, bizonyosan sok a dolga, másrészt, akkor nem abban a formában repültem volna, ahogyan azt reggel elterveztem. Nem mintha problémám lenne a hollóhátas lánykával, sőt, nem lenne ellenemre a jelenléte, de valahogyan ezekben a dolgokban sosem leltem meg önmagam. A kínálást követően a reggeli elfogyasztása közben többször is feltekintettem a fürkészve a bájos arcát, elvégre, ha egyszer elfogadta a társaságom, illett tisztes figyelemmel kitüntetnem. Étkezés közben nem volt szokásom beszélni, beszélgetni, egyszerűen így tanítottak. De falatok között, amennyiben úgy adódott, természetesen válaszoltam a kérdésekre, vagy esetleges gondolataira. Az utolsó szelet kalácsnál vetettem fel a festői képet, hiszen Sydney a mára felvett ruházata alapján egyszerűen nem illett bele a Nagyterem színválasztásban bizony komor bútorai közé… de még a többi diáktárs közé sem, akik jobbára sötét és hűvös színekkel gazdálkodtak. Ő pedig egyértelműen üde színfoltként ragyogott, akár téli reggelen a korai napsugarak. Éreztem, hogy szavaim ódivatúságából probléma lehet, ezért egészítettem ki gyorsan a gondolatmenetet. A lány első körben megrökönyödött, vajon miért festegetek róla képeket, de aztán megértette, amit ki szerettem volna fejezni számára. Thomas sokszor mondta már, hogy lazítsak egy kicsit, és engedjem el magam… nem csak fizikálisan, de szójárás terén is. Talán igaza lehetett, ideje lenne megtanulnom tőle a szlenget, és a mai fiatalok beszédstílusát.

Végére érve reggelimnek a másodperc tört részére elrévedtem az asztal lapját mustrálva, majd lassú, szinte vontatottnak ható mozdulatokkal nyúltam a bögrényi kakaómért. Orromhoz emelve szippantottam be az illatát, lassú tempóban kezdtem kortyolgatni azt. Nem volt kellemetlenül hűvös a helyiségben, mégis, a forró ital, ahogyan szétáramlott, érezni lehetett, szinte fűtött belülről. Az elfogyasztását követően visszahelyeztem a bögrét az asztalra, majd egy szalvétát magamhoz véve törölgettem meg a számat, amelyen minden valószínűséggel ott éktelenkedett az a bizonyos bajusz, amely minden egyes ilyen alkalomkor kimaszkírozta az arcomat. Édesanyám mindig megmosolyogta, édesapám pedig megszólta, miszerint figyelhetnék jobban is… inkább az anyai emlékeknek adóztam ezzel, mert valahányszor kirajzolódott a műbajusz, eszembe jutott ő… no meg persze Ashton is, aki soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, ha piszkálhatott. Letörölgetve azt tekintettem ismét fel, hogy szóra nyithassam a szám.
- Tanulnál, vagy esetleg volna kedved egy kis „kiruccanáshoz”?
Tettem fel a költői kérdést számára, Sydney tipikusan olyan lánynak tűnt, aki nem igazán kedveli a repülést… persze soha nem szabad elhamarkodottan ítélkezni.

[- Én is megyek majd ki az udvarra reggeli után.]

Arion   
„ott éktelenkedett az a bizonyos bajusz”

   

Kicsit zavarban vagyok, ahogy látom, hogy rámnéz. Nem szoktam ahhoz, hogy társaságban reggelizzek, ahhoz meg főleg, hogy az illető egy fiú legyen. Az a csodafiú, aki szerintem nem is létezik, hanem a fantáziám egyik rejtett zugából mászott elő, és csak én látom. Kizárt, hogy létező legyen. Míg ezen merengek, szórakozottan babrálom az előttem álló bögre fülét, és felfedezem rajta, hogy a máz bizony meg van repedve rajta.
Tehát ő is kifelé veszi az irányt. Bizonyára a barátaival találkozik, esetleg egy lánnyal, vagy ki tudja. Nem tudom, hogy mondjam-e neki, hogy én is odatartok, olyan lenne, mintha én csak azért mennék, mert ő is megy. Pedig nem, mert már korábban eldöntöttem, hogy kimegyek, de na.
Kicsit – nem, nagyon – kínos ez így nekem. Ő eszik, én meg csak nézek ki a fejemből. Mondhatnék valami értelmeset, vagy tudom is én! Már inni semmiképpen sem tudok, mivel az imént gyönyörűen kiborítottam az összes teámat.
- Én is megyek majd ki az udvarra reggeli után. – nyögöm ki nagy hirtelen, és nagyon remélem, hogy nem gondolja azt, hogy követni akarom, vagy valami. Pedig szívesen mennék vele, jól elsétálgatnánk egymás mellett csöndben. De ezzel az erővel ugyanott vagyok, mintha magam megyek. Jajj, de bonyolult is ez!
Figyelemmel kísérem, ahogyan a szájához emeli a kakaós bögrét, majd miután megitta a tartalmát, megválaszolódik az imént magamban feltett kérdés: lett bajusza! Nevetésben törnék ki legszívesebben, de tudom, hogy azzal aláírnám a halálos ítéletemet, ezért csak szolidan kuncogok a nem létező – ugyanis én nem ittam kakaót – bajuszom alatt. Biztos, hogy fel fog tűnni neki, hogy megmosolyogtam valamit, de remélem, hogy nem haragszik meg majd rám.
Megvárom, hogy befejezze a reggelit, és akkor én indulnék is kifelé, még mielőtt hűvösre fordulna az idő. Amint ezt elhatározom magamban, Arion is nekem szegezi a kérdést.
Jajj, remélem, hogy nem azért kérdezi, mert mondtam neki, hogy én is kimegyek… Egyáltalán nem akarok a terhére lenni, meg minden, de olyan szívesen tartanék vele, nem is tudom, hogy mit mondjak neki. Egyetlen értelmes szót sem tudok kisajtolni magamból. Nagyot nyelek, és lássuk, mit tudok kihozni magamból.
- Igen. – mondom mosolyogva. Ennyi?? Na ehhez igazán nagy tudás kellett, ráaádsul nem is válaszoltam a kérdésére. Ebből honnan tudhatná, hogy mi az igen? Nem a kezemet kérte meg, jajj, Sydney!
- Vagyis igen, kimegyek tanulni. Öhm... – keresem a szavakat. – Én… én nem szoktam kiruccanni. – nagyszerű, ez igazán értelmesre sikeredett. Remélem, hogy nem néz komplett hülyének, de őszintén szólva nem csodálkoznék rajta ezek után.