A halált csak úgy lehet túlélni, ha elfogadod

- - - -

Halk léptek monoton kopogása a kövön.
Nyüzsgés…
Sietség…
Nevetgélő gyerekek….
Rettegés…
Boldog arcok…
Menekülés…
Ölelkezések….
Fájdalom…
Boldog családok…
Rettegés…
Ünneplő utasok…
Rettegés…
Mosolygó arcok…
Rettegés…
Rettegés.
Egy szépség…
Halk léptek monoton kopogása a kövön. Fagyott, maszkszerű arc, merev márvány test, kifejezéstelen tekintet, mozdulatlanság. Várakozás.
A padon egy porcelánbaba ül. Csendben, semmibe néző szemekkel ül és vár. Vár valamire, vagy valakire? Tapsra? Csodára? Látja, vagy inkább csak nézi a nyüzsgő tömeget a repülőtéren. Az elégedett üzletemberek, vidám gyerekek, boldog szerelmespárok, izgatott szinglik, és Alyson. Tükörképére tekint, a tükrös üvegre vele szemben. Nézi az alakot, a tökéletes az arcot, a könnyű testet, kifejezéstelen arccal fürkészi a tükörképet, csak nézi, nézi, lassacskán elveszik az időben, de végül elfordítja a tekintetét a hatalmas órára, 21:59.
Félelem.
Aggódás.
Kétségbeesés.
Álarc.
A másodpercmutató hangtalanul kattog, ám a lány minden másodpercnek jelzését süvítő, vészjósló sikításnak érzi, s közelít és közelít az órához. 22:00. Körbetekint a reptéren. Sehol senki. Senki, aki jó lenne számára. Keresi a rendkívüli aranybarna hajtincseket, a kéken villogó feszült szempárt, Blaiset… Hol van Blaise…? Nem hagyhatta cserben, meg sem fordul a fejében, csak kutat tovább szemével, ám fejét nem mozdítja, vadul jár a tekintete az emberek tömegén, az arcok egybemosódnak, a hangok eltompulnak. A terv megváltozott, nincs itt. Jön a „B” terv.
A törékeny test megmozdul végre valahára, s felemelkedik a kemény padról. Táskáit megmarkolva határozott léptekkel elindul, kizárva a külvilágot, elillan az emberek mellett, végül a női mosdó ajtaját belökve, ledobja a nehezékeket a padlóra, s a tükör elé lépett. A mosdóra támaszkodva ismét a tükörbe bámul, de undorodva elveszi róla a tekintetét. A megnyitott csapból folyó jéghideg vízzel megmossa arcát, s megint csak a tükörképet nézi. A –most már- feldúlt arcot, a lángoló tekintetet. Üvöltés. Csörömpölés. Vérző ököl. Széttört tükör.
Rámered a vérző ökölre, kísértetiesen hasonlít a régmúltra. Patakként csordogál a vörösen megcsillanó vér, beborítva a kézfejet. Még áll ott egy darabig, nem mozdul. Előrántja pálcáját, begyógyítja a heget, de a vért hagyja rászáradni a hamvas bőrre, s csak egy helyszín bukkan fel előtte, tisztán, éles körvonalak vázolják fel a gigantikus épület.

Ebben a pillanatban a Accordion Street hatalmas villája előtt feltűnt egy árny. Igen ő is ugyanaz volt, aki Blaisere várt, de az nem jött el. Mélyet szippantott a alkonyi levegőből, bár semmiképp nem enyhítette gondjai súlyát, s már indul is fel a kőlépcsőn, amikor csörömpölés hallatszik bentről. A lány előkapja pálcáját, és már rohanna fel, de amikor már a lépcső tetején járt a hatalmas bejárati ajtó kicsapódott, s Blaise rohant ki rajta lélekszakadva, de mögötte volt valaki még. Nem volt ideje megnézni ki lehetett az, mert megragadták, és ismét magával ragadta a nyomasztó sötétség.

- ... és tudtam, hogy ott leszel, ahogy megbeszéltük, ezért kirohantam, és ez a hely jutott eszembe hirtelen, csak nem tudom innen hogyan tovább…
- Azt én sem ...- a lány rezzenéstelen arccal bámulta az asztalt, nem tudta mi tévő legyen, de nem is nagyon akart most ezzel foglalkozni. Valami nagyon izgatta, amire még nem kapott rá választ- Blaise, ki volt aki elől futottál?
- Nincs egy ismerősöd, akihez tudnál menni? Barátnő, távoli ro…
- Blaise, ki volt aki elől futottál?- ismétli meg a kérdést, immáron összeszorított fogakkal.
- Talán a nagynénéméknél, de az sem biztos, mert…
- Blaise!- ordított rá.
- Igen, Ő volt, most boldog vagy?!
- Persze boldog vagyok! Repesek az örömtől! Hisz…
- Nem azért mondtam, tudod, hogy hogy…
- Ne vágj a szavamba!- ordított torka szakadtából a lány. A kocsmában egy pillanatra mindenki felfigyelt, de vissza is fordultak italukhoz. Blaise visszavette a hangját, s már suttogott.
- Aly, Sam volt az …
A név hallatán összerezzent a porcelántest. Sam eljött érte. Egy év. Ez az egy év, ami számára a szabadság volt, rettegés kísérte, amitől félt az most bekövetkezett. Itt van és vadász rá, akár egy vadra. Sokszor megtapasztalta ezt már Alyson, de akkor ő volt a vadász, a puskával a kezében, de most ő a vad. A védtelen törékeny, ártatlan őz. Mivel érdemelte ezt ki? Miért kellett neki Londonba jönnie, megkeresni és ismét, ismét megkeseríteni az életet?!?!
A sok-sok keserves év, amit átélt ez a szörnyeteg mellett, akiről azt hitte legyőzte, de most visszatért. Sosem gondolta volna, hogy így visszaüt minden, és így, egyszerre.
- Kimegyek a mosdóba a mobilom, pénzem itt hagyom rendben? Mindjárt jövök- azzal elfutott a férfimosdó irányába. A lány csak bámulja az asztalt, s tovább gondolkodna, de megzavarják, még hozzá a telefon, ami előtte feküdt. Rászegezte tekintetét. Ki az vajon…? Érdeklődve fölé hajolt, s a kijelzőn az „Otthon” szócska virított. A szemöldöke az égbe szökött, nincs otthon senki, így gondolkozás nélkül felvette.
- Halló?!- a lány arca elsápad, majd kicsit gyorsabban, mint az természetes, visszanyeri a színét, sőt már- már olyan, mintha festékkel kenték volna be az arcát- Ne-merd-ki-nyit-ni!- sziszegi a kagylóba, akár egy mérges kígyó, s lassan elborul már az agya is- Ott leszek ne aggódj!- visítja a telefonba, mire ismét rosszalló tekintetek támadják meg, de ő mit sem törődve velük, mindent otthagyva, élükön Blaise-sel, kiviharzott a kocsmából, egyenes egy mellékutcáig, s ott hoppanált.

Meg fog halni. Meggyilkolják, s a megcsonkított test, majd a villa hideg kőpadlóján fog heverni, meggyalázva, eltaposva. Milyen vicces … Az Élet ilyen pocsék életet szánt neki, de egyben jobb volt bárkiénél. Azért, mert szülők nélkül nőtt fel? Azért mert egy szadistához került? Azért mert nincs senkije Blaise-en és Leatitián kívül? Azért mert szép és kihasználta? Ki tudja, kit érdekel … Már mindegy. A múltat már hátrahagyta, azon felesleges rágódni, a jelen nem különösképpen zavarja, látni akarja azt a tenyérbe mászó képét annak a pszichopatának, hogy még az arcába ordítsa a szavakat, amiket életében még magában tartott, a jövő… jövő pedig nincs számára.
A hatalmas villa, a kőlépcső, csend és nyugalom. Mintha a világ is érezné, hogy a vesztébe rohan, s megadja neki azt a jutalmat, hogy békesség van körülötte. A csomagjai még mindig a lépcsősor alján hevertek szanaszét, ahogy ott hagyta, mikor Blaise táras hoppanálásra kényszerítette. Blaise. Talán ő fog hiányozni, ha meghal, ha egyáltalán tud e érezni ilyesmit a nevezetes „Túloldalon”. Furcsa, milyen nyugodt is most, nem adta fel a küzdelmet, az utolsókig harcol a férfi ellen, amíg meg nem teszi a végső lépét, ami a lány vesztét okozza. Pálcát fog használni, nem hagyja magát könnyen, ha eltávozik az élők sorából, legalább hagyjon valami nyomot még ha nem is szellemi, de fizikai nyomot mindenképpen akar. Mert Alyson Rose Leingter létezett és élt, ahogy az élet eltervezte azt neki. Koppanások, koppanások. Ahogy halad a lépcsőn a tűsarkak kopognak a márvány felett. Mindig is adott a külsőre, most is legalább „illő” öltözetben van. Már amennyire lehet illő a halálhoz. Végre felért. Hát jó kezdjük el a végét.

Mielőtt lenyomta volna a kilincset megtorpan. Azt hitte legalább az élete lepergett volna előtte, szívás, még ezt sem adja az élet. Bár lehet jobb is, lehet még jobban elcseszné a „pillanatot”, hogy végignézi az életét. Legszívesebben csak a részleteket futotta volna át, furcsa a legtöbb ember inkább csak az élete főbb szakaszait „kérné”, de ő nem. Neki boldogabbak voltak a részletek gyönyörűsége. Egy-egy éjszaka egy mardekárossal a szertárban, vagy a trófeateremben, a kviddics győzelmek, a tanítási óra vége, a nyarak Blaise-zel. Ha már az életét nem tudja visszanézni, akkor visszaidézi csak a mai napot.
Megjött nyaralásból kiszellőztette a fejem a Spanyol Riviérán, blablabla. Eközben Sam rátalált Blaise-re, amiről fogalma sincs, hogy csinálta, de a lényeg, hogy megtalálta. Robert elmenekült, s akkor jött megint a képbe Alyson, és a kocsmába hoppanáltak. Sam itt maradt a házba és felhívta telefonon, valóban ilyen kiszámítható lenne? Persze, ezt is jókor tudja meg… A naplómat olvassa az a mocsadék az ő szobájában, az ő baldachinos ágyában. És vár rá. Tudta, lobbanékony természet és azonnal ide fog rohanni. Igaza volt, pech. Akkor sem hagyhatja, hogy tovább keserítse az életét, egyszer és véget vet mindennek, ha nem most, majd később ölné meg.
Végül lenyomta a kilincset.

Nem kellett a szobájáig mennie, előtte állt. Teljes életnagyságban jelent meg. Ugyanaz a büdös, borostás koszfészek, mint volt. Az idő múlása őt sem kímélte, az idő vasfoga megrágta, ráncai elmélyedtek, ősz haját már lassan barna hajszálak díszítették, s nem fordítva, de a szemében még megvolt ugyanaz a csillogás, ugyanaz az az ördögi nézés, a kegyetlen, kaján vigyor az arcán, Alysonban felnyíltak a sebek, s abból az emlékek elöntötték az agyát. A csók, a borzongás, a feszengés, a szörnyű napok, hónapok eseményei, majd összeroskadt gyenge lábai alatt. Csak álltak egymással szemben, s farkasszemet néztek. A bosszútól izzó sárgás szempár és az elszántsággal teli kék tekintet. Talán két méter se lehetett köztük, de Sam elindult, s mielőtt Alyson reagálhatott volna, s Sam hatalmas pofont kevert le a lánynak, mire a törékeny test, görcsbe rándult, s vagy két métert csúszva a földön a falnak csapódott. Kísértetiesen hasonlít a régmúlt eseményeire, nem nem lehet ilyen gyenge, mit akkor! Szembe fog szállni vele, még ha bele is pusztul! Csak ez a fájdalom elmúlna… Ördögi, öblös kacaj.
- Túlságosan kiszámítható vagy drágám. Nem gondoltad, hogy megtalállak mi? Mi?! Válaszolj, vagy még mindig ilyen neveletlen vagy?!- ismét elindult a lány felé, de az előkapta pálcáját, ám gyorsabb volt a mugli, s kiütötte a kezéből a fegyverét, s a szőke hajtincseket megmarkolva felállásra kényszerítette nevelt lányát, mire gyötrelmes ordítás tört fel a mellkasból.
- Úgy gondoltad megúszod mi?! Voltál képes tőlem elszökni! De ennek most vége… Megbánod, hogy találkoztál velem és mind…
- Azt … már rég megbántam- nyögi a lány, majd egy rúgással a lába közé céloz a férfinak, mire a térdei alatt összecsuklott, így a keze is megenyhült, Alyson kiszabadult, s a nappaliba rohant.
- Te lotyó!- a férfi dühödten állt fel a helyéről, s a lány felé vette az iránt, futott utána, az pedig előle. Alyson megragadott egy vázát, s támadója felé hajította, de az elhajolt, s amíg egy tizedmásodpercig csalódott, vagy félt, Sam utolérte, a nyakánál fogva a falhoz szorította.
- Ha-ha-ha! Na, most ki nevet?! Vége a játéknak kislány, abban az egy évben vártam ezt a pillanatot, ezt a döntő, diadal pillanatot! Viszl…. Áááááá!
A lány fuldoklása közben megragadta a férfi maradék haját, s teljes erejéből meghúzta azt, a marok enyhült Alyson ismét kitért előle, s eszeveszetten rohant a pálcája irányába, NEM ADJA FEL!
És megkaparintotta! Megváltoztatta tervét. Megfordult, s az utolsó képkocka, amit még látott, az az őrült szempár, a vérben izzadó test, a gyűlölt arc, mielőtt elordítja magát rettegve, félve a haláltól, mert ő élni akar!
- Avada Kedavra!- és elsötétült a világ előtte is.