+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  ● ● kiscsapat
| | | | |-+  B. Lizandra Kenneth (Moderátor: B. Lizandra Kenneth)
| | | | | |-+  Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni…
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni…  (Megtekintve 2724 alkalommal)

B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2010. 02. 01. - 21:51:48 »
+2

Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!


„Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni…”

Hová tűnik a fájdalom? Elpárolog? Fölszívódik? Vagy ott áll lesben valahol egy sötét szögletben, és csak a pillanatot várja, hogy felbukkanjon. Hová lesz? A leghihetőbb, hogy bennünk marad. Itt van, láthatatlanul. Elnyúlik, elterül, nincs is. Nem érzünk a jelenlétéből ilyenkor semmit. Pedig biztosan itt ólálkodik. Hogyan tudna másképp, ha akar, egy másodperc tört része alatt elhatalmasodni rajtunk? Hogyan tudna rögtön és azonnal úgy fájni
?

Megállt az idő. Csak álltam, és mélyet szippantottam a jéghideg levegőből. Az éjszakai égboltot felhők borították, szürke, komor felhők, csak az eső nem esett. A levegő hideg és éles, szúrja a tüdőm, minden egyes lélegzetvétel. Léptem egyet. A kavics megroppant alattam. Minden élet csak ennyi? Az ember akar valamit, építget, rakosgat, törekszik erre-arra… aztán vége.

Nem lehet vége... Nem és nem! Nem akarom...
Ezt a gondolatot ismételgettem magamban... Itt hagy. Itt hagy szenvedni, első ember, akit teljes szívemből szeretek, s Ő viszont szeret, de elmegy. Elmegy itt hagyva, összetörve. Nem bírom ki. Az üresség, a magával ragadó sötétség fojtogatott.
Ez a nap mindent megváltoztatott.
Wade…  fellángolt a szerelem, aminek már régen fel kellett volna gyulladnia. De nem gyulladt fel...Ha előbb történik meg mindez, hány gyönyörű hónapunk lett volna még....Hány csodás pillanatot, percet élhettünk volna át közösen. Forró esti éjszakák, lágy melengető délutánok, friss és üde reggelek… De most történt meg. Itt vagyunk, viszont szeretjük egymást, de itt hagy. Itt mer hagyni a lovagiasság érdekében mi?!
Hogy csinálhat ilyet?! Miért ilyen kegyetlen, önző? Miért szeretek egy ilyen csodálatosan önző alakot….? Miért…?
- Nem ígérem meg….- hangzott remegő válaszom, torkomban gombóc, szólni nem bírok, muszáj… folytatnom…- Nem ígérem, mert képes vagy itt hagyni. Azok a mocskos halálfalók miatt nem lehetünk együtt?! Igen?! Hát akkor ezentúl még megszállottabban fogom üldözni őket, mint eddig terveztem!
Szenvedjenek akár csak én! Sőt jobban, mint akiket megkínzanak!
- ennyi volt? Remek! Óh, mily csodás az élet, nemde?
Az arcába ordítottam a keserves szavakat, előttem letérdelt, de belém fojtva a szót, megcsókolt. A csók, a búcsú, utolsó csók köztünk. Itt hagy, egyedül hagy szenvedni. Elindult a ház felé, de én felálltam utána ordítottam.
- Menj csak! Menekülj! Milyen lovagias vagy!- a könnyeim elárasztották az arcomat. Remegett minden porcikám, csak a lábam összecsuklott, s a földre rogytam akár egy rongybaba…


Gyáva vagyok. Menekülök a fájdalom, a szenvedés, a harc elől. Megfutamodok az élet elől, és fejet hajtok a Nagy Kaszás előtt.

Élveztem a meglepettséget, zavarodottságot, a szemében. Jóízűen nevettem, ahogy az arcán átvillant a felismerés, hogy nem akartam épp elcsábítani, hanem egy kis csapda volt, az előbbi színjátékom.
Még mindig széles vigyorral követtem szememmel James-t ahogy kiugrik a medencéből, és talpig vizesen felém indul. Hmm...vizesen még szexibb, mint gondoltam. Női énem előtört, s irtózatosan megkívánta James-t. Na jó elég lesz !
[…] Öt centi, öt kicsi centi választott el James arcától, csókra nyitotta ajkait. Mit csinál? Nem, ezt nem szabad. Nem hagyom, hogy megtörténjen az, ami hetekkel ezelőtt megtörtént.
Mielőtt még elhúzódhattam volna, egy kajla mosolyt láttam az ívelt szája szegletében, és egy kis puszit adott az arcomra.
[…] Közelebb húzódtam James-hez, kezemet a bordáihoz helyeztem, s a szemébe néztem mosolyogva. Ujjaim fürgén játszani kezdtek, valószínű nevetés fog következni, ha James csikis. A következő pillanatba már majd hogy nem rajta feküdtem, nevetve csiklandoztam tovább....és elfogott egy érzés.
Nem! Nem szabad!
Nem tudtam parancsolni magamnak, a vágy elfogott, körbeszőtte szívemet, s burokként szigetelte el a valóságtól. Szenvedélyesen megcsókoltam, s megengedtem magamnak egy percig, hogy boldog lehessek... Csak egy percet, kérlek! Csak egy pillanatig, s utána, mint akit felrántottak leugrottam Jamesről, s kimásztam a medencéből.[…] Kezeimet a nyaka köré fonja. Hagyom, hogy irányítson. A fülemhez hajol, s úgy suttogja:
- Valamit félben hagytunk- s lágyan, gyengédem megcsókol. Ez nem olyan volt, mint az előző csók... ez annál sokkal érzelmesebb. Mámorban úszok, s nem bírom abbahagyni, túl gyenge vagyok, mint testileg, mint lelkileg...
Szorosan hozzásimulok, amennyire csak tudok, hátulról a kezeimmel lassan beletúrok hajába. Minden porcikánk összeér, s úgy élvezzük a pillanatot...


Depressziós lennék? Talán… Semmi sem biztos, mint ahogy az sem, hogy testem szétroncsolódva hullik a földre, ahol aztán egy régi lakos rám talál. Egy rothadt női testre.

Vetettem egy pillantást a tükörre, amiben egy alak állt. Szép volt, ápolt, nem voltak karikásak a szemei, még csak nem is látszott fáradtnak. Az alaknak a szemei kiemelték arcának sápadtságát. Nem volt végül is semmi gond vele, de valahogyan látszódott az arcon a fájdalom, kimerülés. Csak néztem és néztem az alakot. Ez volnék én? Ennyire depressziós vagyok, vagy már meg is tébolyultam? Pislogva nézem az arcot, majd otthagyom a helységben. […] Nem voltam őszinte. Rohannék most, elfutnék, csomagolnék és már most hoppanálnék az Emmához. Hazudtam. Nem neki mondtam el ezt először. Wade. Igen, ő  volt még akiben féktelenül megbíztam, akit még ma is szeretek, aki itt hagyott összetörve, akár egy törött kancsót a földön. Aki elment, és már nem jön vissza. Nem tudom élő e még vagy holt. Remény az még megmaradt valahol, a burokba zárt lelkemben. A remény, amiről magam sem tudok.
A remény, hogy visszajön Wade, hogy a barátaimmal lehetek ismét, hogy a családom előtt, ne kelljen titkolózni, hogy James visszajöjjön és ott folytatnánk, ahol még az este előtt voltunk, hogy ne kelljen elszöknöm, hogy nem lenne minden ilyen reménytelen.


Csak egy kérdésem volna: Miért?

Kővé válva hallgatom minden egyes szavát, de csak szép lassan kúsznak be elmém zugaiba, de ott fájdalmasan dübörögnek, tombolnak könyörtelenül. Látok, de nem nézek. Könyörgésemre vártam a válasz: "Persze! Sosem tenném meg többé. amit most csináltam, nem hagylak magadra!" Megrökönyödésemre nem ez a válasz érkezett. Éreztem, hogy az üresség magával ránt, a nagy semmibe, és kegyetlenül szippant be, akár egy fekete-lyuk. Felfoghatatlan szavakat ejt ki a száján, sosem gondoltam volna, hogy tőle, pont tőle hallom ezeket. Hát mégis számít a ház?! A rohadt roxforti házak, színek, címerek, mégis számítanak?! A Teszlek Süveg tudja mit csinál, elválasztott minket egymástól, de mi áthidaltunk minden akadályon, amik a színek állítottak elénk, de ezt már nem lehet elkerülni! Eltűntet. Felemészt a fájdalom, és az ordítozó üresség. Gyilkosság, hazugságok, titkok,  halálfalók, Voldemort, új világ, sötétség, az igazság. Remegett mindenem, az ajkaimtól, a lábujjhegyemig, minden, nem az esőtől, nem a hidegtől, mástól. Gondolkozni sem volt időm, vagy válaszolni, ordibálni, sírni, ölelni, fájdalmat megérezni, mert a kemény aszfaltot éreztem magam alatt, és elragadott a sötétség.

Madárcsicsergés. Lám ilyenkor még ébren vannak a fiatal fiókák, s vidáman csiripelnek, vagy vészjóslóan… Csitt madárkák! Csitt, különben magamra vonjátok a figyelmet! Csituljatok kis állatkák….
Ismét csend uralkodott.

Az újságcikkben csak ennyi állt: „Tragikus körülmények között hunyt el az auror család a híres varázslófaluban. Godric’s Hollowban temették el a Kenneth-családot. Haláluk gyászos, s szörnyű baleset következménye lett. Nyugodjanak békében!” Tudtam mit jelent a szörnyű baleset. Halálfalók. Ajkaim remegtek, s lassacskán mindenem. A papírlap kihullott kezemből, egyenesen a földre. Meghaltam. A lelkem meghalt.

 Még egy lépés. A sziklaszirt még ijesztőbb volt, mint kislánykoromból emlékeztem. Mit számított már, hogy ijesztő, vagy sem? Már semmi sem számított. Kavics roppan, és még egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy az örök könnyű semmibe lépjek, hátrahagyva a pöcegödröt, melyet egyesek életnek neveznek.
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter.
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2010. 02. 02. - 19:53:27 »
+2

„Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.”

  Mi lett velem… velünk? Mivé lettünk az évek múlásával? Mi változott meg rajtunk, mely miatt annyira mások lettünk? És miért? Muszáj volt felnőnünk egyáltalán, miért nem maradhattunk azok az ostoba kiskölykök, akiknek semmi bajuk sincsen, akik gondtalanul élhetnek, igaz, ők édesanyjukra vannak ítélve, nem úgy, mint mi. Borzasztó furcsa, hogy az egyik pillanatban még ilyen, a másikban meg olyan. Egyszer még mámorítóan boldog vagyok, utána pedig, körülbelül öt perc múlva legszívesebben sírnék, a földhöz vetném magam és meghalnék, csak, hogy segíthessek másokon… rajta.

  Mintha minden egyszeriben felgyorsult volna. Mintha a szívem legszívesebben kiugrana a helyéről, hajam hátra maradt volna, az összes ruhadarabbal együtt, szemeim beljebb nyomódnának, s testem már-már sportot űzne abból, hogy melyik ponton képes több vizet kiadni magából. Kezeim őrülten mozognak körülöttem, ahogyan lábaimat egyre gyorsabban szedem. Futok.

  A papír széle enyhén meghajlik, ahogyan ujjammal megszorítom kissé, miközben olvasom. A szavak késként hatolnak belém, ahogyan a velük járó, borzalmas fájdalom is, melyet minden betű elolvasása után érzek. Emlék, szeretet, szív, bátorság, búcsú, gyilkosság. A tudat, mintha csak az imént ért volna el agyamig, mintha csak most fogtam volna föl a szavak jelentőségét, pedig nem, csupán még vártam, tartogattam az energiát, mikor tudtam, nem szabadna. Húztam az időt. Vártam. Vártam arra a bizonyos dologra, melynek nem szabad megtörténnie, nem, nem szabad. Homlokom megvilágította a nap fénye, ahogyan beszűrődött a karnis fölött. Hamarosan alkonyodik. Az időm fogytán. Cselekednem kell, mégpedig most azonnal!

  Az alkonyi napfényben szemem elszántan pásztázza a környéket. Elhaladok autók és biciklik mellett, egyik sem érdekel, mintha meg sem láttam volna őket. Már miért is izgatnának, nekem nem ők kellenek, nekem nincs szükségem rájuk. Jelentéktelen kis senkik, most legalábbis, a helyzethez mérten azok. Ha tudnák, ha tudnák, mit csinálok, miért futok, miért edzem a tüdőmet, mikor az már rég, már az első kilométerek után kiadta az „ELÉG”feliratot, de engem nem érdekel. Még ha belehalok is, el kell jutnom oda. Futottam, nem gondolkoztam, tudtam hova kell mennem, mintha csak belém programozták volna. Sikerülnie kell!

   A testem egyszerre felhevül, ahogyan a jóval melegebb vízbe mártóztam. Szemeim csak egy alakot követtek a kertben, csak egyet, de mindközül, nyilvánvalóan a legfontosabbat, legszebbet, legegyedibben. Nadrágomat lassacskán már mindenütt átáztatja a víz, belül is, kívül is. Milyen könnyű megtenni, milyen könnyű közeledni, a vízben lépkedni és úgy legeltetnem a szemem rajta, mintha legszívesebben felfalnám, innék belőle, ahogyan a vámpírok mondanák. Tudom, hogy bűnt követek el, de nem érdekel. Most semmi sem érdekel, egyre közelebb és közelebb megyek. Önző vagyok, nem foglalkozok az érzéseivel. Senki érzései nem érdekelnek, még a magaméi sem, melyek azt parancsolják, ÁLLJ! Meg kellett volna állnom, igen, akkor talán, most máshogy lenne. […]  Ujjak. Érintés. Szenvedély. Több, sokkal több, mint amennyit megengedhetek magamnak. Én, tudtam, hogy már az elején ki kellett volna szállnom, de nem tettem. Hibáztam. Vagy mégsem? Vadul ráz a nevetés, ahogyan a vékony ujjak végigfutnak bordámon, ahogyan érzem a bőre illatát, mely most elnyomja a medence gusztustalan, klóros illatát, majd lágy ajkak érnek számhoz. Belül lepkék repkednek a boldogságtól, de agyamban, mélyen, nagyon mélyen, ugyanezen lepkék, vad szörnyekké változva tépegetik, csavargatják agytekervényeimet. Nem szabadna ezt tennem. Tilos, nem, nem és nem!

  Fejem megrázom, ahogyan fák mellett haladok el. Egyre több lesz belőlük, sűrűsödnek. Szemembe majdhogynem könnyek szöknek, de nem sírhatok. Nem szabad, erősnek kell lennem! Most már tudom, ha akkor nem tettem volna meg, ha akkor jobban vigyáztam volna, ha akkor sikerül megálljt parancsolnom, most nem itt tartanánk. Tudom! De most nem gondolkozhatok, futnom kell. Sietnem kell. Meg kell mentenem.

  Lábam gyorsan szedem az itt-ott foltos úton, miközben búsan nézem a házunkat. Meleg van, s az út még melegebb. Cipő nincs rajtam, se póló. Csupán egy rövid… nagyon rövid, igencsak szakadt farmernadrág. Saját gyártmány, mely csupán az ollónak köszönhető és egy csöppnyi kreativitásomnak. Fájdalom. Hátamba hasít a szokásos fájdalom, miközben fejemet jobbra-balra forgatva gyönyörködök az unalmas tájban. Semmi szép nincs benne. Már nincs. Nem tudok mit tenni, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Mintha a legutóbbi találkozásunkkor bevéste volna magát, a csókjaival és a bájával. A megjelenésével. Mindennel. Nem tudok ellenállni, nem tudom kiverni. Még gyakorlás közben sem. Nem megy. Hangos vijjogás hasít a csendes, alkonyi tájba. Fölöttem egy bagoly repül el, s egyenesen szobám ablakán át, maga mögött hagyja az utcát. Futni kezdtem.

  Előttem a semmibe vesző, gyönyörű panoráma. Közepén egy bús lánnyal. Fekete tincsei bánatosan lógnak le hátára, s kezei, mintha kissé remegnének. Futok, még mindig, nem tudok megállni, nem merek megállni. Egyre közelebb érek hozzá, majd mikor már csupán pár lépés választ el lelassítok. Lelassítok, majd lassan lépkedni kezdek felé. Ő csak áll. Hátulról nem láthatom az arcát, de az érzés engem is elfogott. Itt minden véresen komoly. Ez már nem gyerekjáték. Felnőttünk, ez itt a puszta élet. Gyűlölöm, eddig legalábbis semmi jó nem volt benne. Hangtalanul teszek még egy lépést, majd mikor látom, hogy ő is ezt teszi, a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal átölelem derekát, s lágyan visszahúzom a szirtről. A veszély elmúlt. Sikerült. Megmentettem. Huh, borzalmasan szar érzés. Vajon így érezhet Superman is? Arcom hajába temetem. Legszívesebben sírnék, de nem tehetem, hisz mindketten tudjuk. A hősök nem sírnak. Soha.
Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2010. 02. 10. - 16:52:24 »
+2

Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!


„Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni…”
Egy könnyed, lágy lépés választ el az örökké szóló békétől. Remegek, zihálok, de a tudatom mégis tiszta. Mintha a testem az elmémmel harcolna. Testem fél, és ellenkezik, de hátráló lépést nem tud mégsem tenni, sőt előre tesz még egyet.
Pár könnyed, lágy centi választ el az örökké szóló békétől. Lepillantok a mélybe felmérni a terepet. Egy-egy szikla elszórva, pár bokor, ám ezek zuhanásom erejét, ahelyett, hogy felfognák, inkább felnyársalnak hegyes ágaikkal. Nem kellene ezen rágódnom, hisz amint pehely könnyű testem a földet, vagy az ágakat érinti, elmém elsötétül, és nem fogom érezni a fájdalmat. Akár gyilkos-átkot is szórhattam volna magamra. Gyors, fájdalommentes, és még csak ronda nyomot sem hagyok magam után. De nem szórtam. Itt pihen a farmerzsebemben a vörösfenyővel körbevont főnixtoll. Ch… még hogy főnixtoll, griffendél, bátorság, házak…
Egyre jobban hűvösödött, s már az esti sétálók is eltűntek. Remek, nincs szemtanú. Elködösült szemmel bámulok a mélységbe, s most mintha mindent élesebbnek látnék. Dőljek vagy ugorjak?
Farzsebembe nyúlok, s kiemelve onnan a pálcámat, elhajítottam oldalra. Minek?
A hideg levegő szúrta a tüdőm, tipródásom alatt a kavicsok megroppantak.
Senkinek nem fogok hiányozni. Családom halott, barátaim szintén, vagy eltűntek, vagy elmartam magam mellől őket. Szánalmas vagyok, önsajnálatba fojtom magam, és gyáván megfutamodok az élet elől. Tizenhét évet töltöttem el a Földön. Voltak boldog perceim, voltak borzalmasak, sőt volt, mikor egyszerre mindkettő. Ha lepörögne előttem az életem, komolyan: nem bánnám. Mert minden rossz pillanatomban, volt valami felemelő, szép is.  Rengeteg pillanat nem is gyötrelmes, csak a következmény, amit okozott.
Wade Smith. A lángoló szerelem, ami olyan tüzese, és vadul égett, hogy majd beleroppantam. De annak is vége lett, mint minden jónak.
Zephyr Devaux. Az újralátás melengető pillanata, de a tény, ami akkor történt, a borzalom, amit a következmény gunyoros arca formázta meg, megkeserített.
James Wolf. Megmagyarázhatatlan helyzet. Gyönyör és a kín csodás, és szörnyű egyvelege. A kín, ami végig járta testem, a tudat, amit tettünk, amit tettem, felfoghatatlannak bizonyult. A gyönyör, ahogy hozzám ért, ahogy minden porcikánk egymáshoz simult. Túl sok volt ez nekem…
Adrenalin löketet szippantok a jeges levegőből. Emelem lábam, lehunyom szemem, és elengedem magam. Örökre…

Puha ujjak tapadtak derekamra, és nem jött a várva várt zuhanás. Nem csapódott jeges szél az arcomba, nem fúródott át a mellkasomon ezer és egy bokorág.  Ehelyett egy melegséget árasztó, szorító, védelmező karok fontak körbe.
Felzokogtam, tudtam, kié ez a szerető szorítás, tudtam, ki akadályozta meg a végtelen nyugalomba lépésem.
- Engedj e-el!- remegve zokogtam fel. Nem, nem kéne itt lennie! Nem kellett volna a halál torkából visszahúznia! Nem volt hozzá joga!
Mégis, akármennyire is szerettem volna lezuhanni a mélybe és véget vetni mindennek, testem ellenkezőleg, abnormálisan reagált. Görcsösen szorítottam magamhoz az oltalmazó testet, körmeim a bőrébe vájtam, úgy kerestem menedéket karjai között. Nem tudom mikor fordultam meg, de arcomat erősen mellkasához nyomtam.
Keservesen, suttogva könyörögtem:
- Kérlek… engedj… el! Kérlek…
Vadul rángatóztam, a félelemtől, a közelségétől, nem tudom, és dühösen, mégis sírástól remegő hangon ordítottam fel:
- Hagyjál meghalni, nincs jogod közbe lépni!- görcsös testtartásom ellazult, minden erőm és kitartásom elhagyott, és elgyengülve szorítottam magamhoz Jamest- Nincs jogod...
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter.
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2010. 02. 10. - 19:38:58 »
+2

„Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.”

Adrenalin.
Igen, csak egy lépés… mindkettőnknek. Ahhoz, hogy átölelvén derekát, visszahúzhassam a szirtről, neki pedig ahhoz, hogy a mélybe pottyanjon. Lezuhanjon egyenesen a halált ígérő kövekre, fákra, bokrokra. Nem mozdulok. Még nem. Várok. Meg kell várnom, hogy cselekedjen. Kíváncsi vagyok, hogy megteszi-e. Nyilvánvaló, hogy a szándékai komolyak, máskülönben már nem itt lennénk, de, hogy képes lesz-e kioltani önnön életét, nem tudom. Tudom, hogy erős, de most mégis abban reménykedek, tévedek. Még nem vett észre. Mélyeket lélegzik. Persze, nehezére esik… most szánhatja el magát. Már csak pillanatok vannak hátra. Szörnyű. Borzalmas. Minden, minden miattam van. Részben miattam akar öngyilkos lenni, és ezt a tényt, a tudatot, gyűlölöm. Borzalmasan rossz érzés, hogy most is arra készülök, hogy megfosszam őt a boldogtalanságától, a mennyország ígérte szabadságtól és örömtől, de meg kell tennem. Nem hagyhatom meghalni, mert… nem, az nem lehet… ő csak barát és …
Lép. Egyet, előre én pedig automatikusan előrelendülök, s átkarolom derekát. Védelmet nyújtok neki, nem hagyom leugrani. Megmentem. Énem egy része egyetért vele, s mélyen átérzi fájdalmait, másik része viszont sosem engedné el. Most ez a rész győzött. Szerencsére. Nem tudom mi lett volna, ha megtudom, hogy miattam… nem, inkább nem is gondolok rá. Nem szabad.
Arcom mélyen hajába fúrom, s nagyokat pislogok. Nem tudok megszólalni. Nem is akarok. Nem tudnék mit mondani. Ilyenkor az ember nem tud mit mondani. Lehetetlen.
A lány a karomban felzokog. Hangosan, jól hallhatóan. Szánalom, sajnálat, szeretet. Ennyit érzek. Nem hagyhatom el. Szüksége van rám, még ha most nem is érti meg. Még ha most nem is tudja. Én tudom. Most nekem kell tisztán látnom helyette is. Nem engedhetem el. Tudom. Akármennyire is könyörög, tovább szorítom. Nem hagyhatom, főleg most, hogy megmentettem, hogy sikerrel jártam.
Körmeit belém mélyeszti.  Fájdalom lassan kezd elviselhetetlen lenni. Nem elég, hogy lelkileg őrlöm magam, még most ez is. Nem bírom. De, bírnom kell. Erősnek kell lennem, másképp nem megyek semmire. Ha most nekiállok én is sírni azzal csak azt érjük el, hogy itt maradunk az idők végéig és itatjuk az egereket. Aztán megfordul, s arcát izzadt mellkasomba temeti. Elég kínos helyzet. Sosem viseltem túl jól, ha a csajok kiborulnak és nekem kell vigasztalnom őket. Nem mindig jártam sikerrel és azt hiszem ez idegesített leginkább. Hogy valamiben béna vagyok. Valami ennyire alapvető dologban. Most mégis engedek a szorításon és magamhoz húzom kicsit, majd újból szorosabbra fogom. Azért nem lenne jó, ha egy hirtelen ötlettől vezérelve elszökne. Nem hagyhatom elmenni.
Szavakat ordít, melyek tőrként hatolnak belém. Fájnak. A legjobban az, hogy igazat mond. Nem volt jogom, na meg az, hogy ennyire vágyik a halálra. Nem gondoltam volna. Vajon… vajon csak a depresszió és a végtelen keserűség beszél belőle?
- Psszt! Nyugi. – nyugtatom cseppet sem meggyőző, kissé remegő hangon. Ennyire tellett, sajnos. Remélem használt. Én igyekszek, de nem biztos, hogy elég lesz.

Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2010. 03. 29. - 19:54:35 »
+2

Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!


„Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni…”
Felfoghatatlan, ahogy James a karjaiban fog. Engem. Mi végett került ide? Hogyan talált ide? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Honnan tudta meg?
Hirtelen a levelemre gondoltam. Hányszor és hányszor írtam újra az a levelet, mert vagy könnyeimmel áztattam el a vékony kis anyagot, vagy felindultságból, értetlenkedésből, dühből, keservből téptem darabjaira. Perceket szántam rá, mégis hosszú remegő órákká húzódtak. Féltem, mit fog gondolni, féltem mit fog csinálni, féltem, hogy még ezzel, ezzel az utolsó kis nyomorult levelemmel is fájdalmat okozok neki. Még ha ez lett volna az utolsó alkalom is rá, hogy akármilyen fájdalmat okozzak neki, nem akartam, de mégis megtettem.
Ezek ellenére itt van, és megmentett. Megmentett. Az öngyilkosságtól. Hogy a mélybe vessem magam, hogy minden kínszenvedésnek véget vessek, és meggátolt benne! Akárhogy is ordítoztam, suttogtam, örültem, hogy itt volt, hogy a közelemben érezhettem. Hogy láthattam szőkés fejét, könnytől csillogó szemeit, amiket én csaltam elő rejtekükből.
Most mi lesz? Mit tegyek? Mit fogok tenni?
Akármennyire is szorított magához, ha akartam volna, kitörhettem volna karjaiból, és levethettem volna magam a szirtről. Vagy csendben pihenhettem tovább vele. Nem mozdultam. Hagytam, hogy összeölelkezve álljunk a szirt szélén, egy lépéstől a mélységtől. Lábaim görcsben álltak, majd összecsuklottam magam alatt, de erősnek kellett lennem. Nem rogyhattam össze. Hogy miért, azt nem tudom, de éreztem, hogy nem akarok a porba hullni, nem akarom érinteni a talajt más testrészemmel, mint a lábammal.
Remegésem szépen lassacskán enyhülni kezdett, bár a könnyek megállás nélkül csordogáltak tovább, s peregtek le kipirosodott arcomon. Kétség volt, hogy felmerek-e nézni a szemébe. Hogy tudnék felnézni ezek után a szemébe? Miután ismét fájdalmat okoztam neki, s önkéntlenül is kényszerítettem, hogy idáig eljusson és megmentsen. Megmentsen a haláltól, amit már nem tudtam, hogy akarok-e. Muszáj volt kék szemeit látnom, akár meghalok, akár tovább élek, muszáj.
- Miért vagy itt? – néztem fel szemeibe. A szenvedés, hála, csodálat, szeretet egyvelege tükröződött könnyes szemeiben, a torkom kiszáradt, de nem hagytam abba. – Honnan tudtad? Miért mentettél meg…?
Az utolsó kérdésre vagyok a legkíváncsibb, miért mentett meg? Nem érdemeltem meg. Már-már nevetnékem támadt, amennyire örültem, hogy itt van. Nem azért, mert megmentett, hanem, mert láthattam. Nem tűnt el az életemből, és érdeklem, és nem hagyott volna meghalni, és, és… törődött velem.
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter.
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2010. 04. 02. - 11:56:46 »
+2

„Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.”

   Ha pár héttel ezelőtt, azt mondják nekem, hogy itt fogok állni, ezen a szirten, karjaimban Barbival, és, hogy meg fogom menteni őt a haláltól, én nem hittem volna el. Röhögtem volna rajtuk egy sort, majd mentem volna tovább. És most mégis itt vagyok. Kezeim közt a lány, gyors lélegzetvételektől illetve zokogástól hullámzó háta, s arca mellkasomon fekszik. Én. Én meg csak állok és bámulok ki a fejemből. Néha simítok kezemmel egy-kettőt a hátán, de ezen kívül nem sokat teszek. Csak szorosan magamnál tartom és kész. Ha kiszabadulna és leugrana… azt lehet, hogy nem bírnám elviselni. Hogy miért? Na, ez jó kérdés. Még én sem tudom. Ahhoz tisztáznom kéne magamban a dolgokat. Az érzelmeimet, mivel most nem igazán tudom eldönteni mit, érzek, s legfőképp ki iránt, mit. Barbi… nos… azt hiszem. Eddig barátnak éreztem, de most már nem tudom biztosan. Azután a kertes eset után, már nem tudom, hogy minek nevezném azt, amit iránta érzek. Mindenesetre több a barátságtól. Sokkal több, de ő ezt nem tudhatja. Nem akarom, hogy megtudja. Nem akarok még több fájdalmat okozni neki, hiszen tudom, ő nem akarja ezt a kapcsolatot. Nem akar engem, csupán barátnak. Legalábbis azon a bizonyos délutánon ezt szűrtem le. Ahogyan azt mondta, nekünk ezt nem szabad.
   Feje fölött eltekintek a messzeségbe, próbálom kerülni a tekintetét, de ez korántsem olyan könnyű. Ahogyan felnéz, keresi a tekintetem, próbál a szemembe nézni, s közben felteszi a kérdést, melyre elég kínos lesz válaszolnom, elvégre hazudnom kell neki. Nem mondhatom azt, hogy „azt hiszem, szeretlek, de ez még nem biztos, én sem tudom biztosan, de talán igen”. Ez nagyon gáz lenne.
- Hogy miért? – kérdem, s közben kitartóan követem szememmel azt a madarat, mely éppen ebben a pillanatban szállt fel egy fa kiálló ágáról. – Azért, hogy ne halj meg. Meg kellett akadályoznom. És, hogy honnan tudtam? Írtál nekem egy búcsúlevelet, melyből sikerült rájönnöm a dolgokra. – igen, mintha ez nem lenne elég nyilvánvaló. Mindegy, az embernek ilyenkor sok minden nem ugrik be elsőnek. A madár elment, így úgy döntök, hogy vetek egy pillantást Barbi kivöröslött arcára. Olyan… szép. Gyorsan el is fordítom fejem, elengedem derekát, csupán kezét fogom, s indulok el visszafelé, hogy végre minél messzebb lehessünk a szirttől.  Tisztában vagyok vele, hogy egy kérdésére még nem feleltem, de nem is nagyon akarok. Remélem, nem tűnik fel neki, bár ezt nagyon kétlem.
- És, tudhatnám, pontosan milyen szándékkal akartál itt hagyni minket? – kérdem, kissé számon kérő hangon. Elvégre, ha már megmentettem, akkor van jogom tudni, én legalábbis így érzem.

Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2010. 04. 02. - 12:45:17 »
+2

Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!


„Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni…”
...törődött velem. Hányszor átvillant az agyamon, hogy kitépem magam a karjai közül és hátat fordítva, leugrok, de már nem tehettem. Volt kiért élnem. Volt olyan személy, akinek nem okozhattam fájdalmat a halálommal, és ezért nem halhattam meg. Nem volt szabad, így csak hagytam, hogy James tovább tartson. Nem tudtam mióta álltunk ott, hány perce, de jó volt. Nagyon...
Eldöntöttem, hogy tovább élek. Hogy miként, meddig, és hogy fogom túlélni a saját életem, nem mertem remélni, de muszáj volt, miatta. "Mi lesz ezután?" Zakatolt az agyam, torkom összeszorult, szívem belesajdult, ahogy a jövőn gondolkoztam. Nem is kellett messzire menni, a következő fél órámról nem tudtam dönteni egyszerűen. Itt van, és megmentett, most elköszönünk, és elválnak az útjaink megint? Nem bírnám ép ésszel elviselni.
Csak egy pillanatig nézett rám, de el is fordította a tekintetét. Miért?
Fájt, hogy nem bírt rám nézni, nem tudott a szemembe nézni őszintén, és választ adni. Akármennyire se szeretett volna rám nézni, én kitartóan bámultam tovább. Nekem néznem kell! Ki kellett használnom a perceket, ameddig csak tudtam, hiszen, nem tudhattam meddig láthatom még. Elengedett, é mintha ismét belém szúrtak volna egy tőrt, úgy hasította fel a fájdalom a mellkasom. A kétségbeesés határán voltam, hogy elengedett, de lenyeltem mindent, hogy ne tűnjön fel neki. Lassan húzott hátra, félve, hogy ismét bepróbálkozok a leugrással. Hm, ha tudná, hogy ezek után nem akarom elengedni magam mellől... De nem tudja...
Kifejezéstelen arccal nézem tovább, de nem válaszolok.
James, megőrjítesz! Nem tudom már mit higgyek! A megismerkedésünk a Csillagvizsgálóban, a szúrós hangnemed bántja még mindig a fülemet, ha rágondolok. A néhai találkozások az iskola folyosóin, egy röpke pillanat erejéig, sétálások a parkban, nevetés, minden szép és jó volt egészen a nyári alkonyatig. Amikor átjöttél hozzám és... elfajultak a dolgok. Nem hibáztatlak értsd meg! Magamat hibáztatom, hogy hogy voltam képes egy másik oldalad mögé látni. A csodálatra méltó, szerető, gyengéd oldalad mögé. Magamat hibáztatom, mert nem tudtalak kiverni a fejemből, igen, órákig rágódtam rajtad, nap, mint nap, visszaidézve a boldog perceinket. De az emlékekre, egy feliratot véstem, hogy ennek már vége. És elrontottuk, mindketten! Barátságunk megszakadt, vagy félbemaradt, vagy nem is volt? Nem tudom, és most mi van? Azt sem tudom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy reméltem, hogy te nem gondolsz rám. Hogy te nem rágódsz a történteken, mint én, hogy képes voltál, már másnap elfelejteni! Mert én nem tudtalak...
- Meghaltak.- hosszú percek után, csak ennyit tudtam kinyögni. Egy szárazat nyeltem, és elhaló hangon, de megpróbáltam folytatni- A családom... jó pár barátom...Mind. - mély levegőt vettem a hideg, szúrós éjszakából- Nincs senkim.- jelentettem ki végül. Nem igaz, hisz ott voltak még Emmáék, de nem volt senkim, akit szerethettem teljes szívemből. Kicsúsztattam a kezemet markából, és hátráltam egy lépést. Megálltam. Kiegyenesedve, dermedten álltam előtte, mintha vártam volna valamit tőle, nem tudom mit, valamit. Nem tudom megmagyarázni, mit miért teszek, csak teszem. Próbáltam erőt meríteni valamiből, de semmim nem volt, így csak suttogtam- Csak te...
Ki kellett mondanom, talán hiba volt. Talán ez volt az a mondat, ami ismét, de talán véglegesen, véget vet mindennek...
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter.
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2010. 04. 02. - 13:31:07 »
+2

„Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.”

   Mennünk kell. Minél tovább vagyunk itt, együtt, annál rosszabb nekem is és neki is. Én már nem sokáig bírom, anélkül, hogy mindent bevallanék neki. Nem tudom, mi van velem, de olyan ingatag vagyok ma. Mintha egy vékony, lyukas kőfal lennék egy erős szélvihar kellős közepén. Akármikor széteshetek, összeomolhatok. Darabokra. Utána pedig elkövethetek bármit. Ha már abszolút nem türtőztetem magam. Pedig most meg kell állnom. Tudom, kicsit unalmas, hogy csupán ezt hajtogatom magamnak, de muszáj. Muszáj, ha nem akarom, hogy megtudja, azzal mindent elronthatnék. Mindent. A barátságunkat. A jövőt, ha egyáltalán látjuk még egymást a jövőben, hiszen én visszamegyek a Roxfortba, de ő nem. Még emlékszek arra az estére.  Ott fent a csillagvizsgálóban. Oh, istenem, mit nem adnék érte, hogy megint ott lehessünk. Legalább egy perce, ott abban a nyugis helyiségben, mindentől elszigetelve. Csupán a csillagos égbolt és mi. Tisztán emlékszek mindenre. Ahogyan megismerkedtünk. Emlékszem, még elsőnek milyen idegesítő volt, ahogyan beszélt, ahogyan mozgott. Minden idegesített rajta, minden! Még az a hülye kis izéje is a vállán. Emlékszek, hogy akkor azt mondta, ő nem fog visszamenni a Roxfortba. És nem csak akkor. Mondta már többször is, de én sosem hittem neki, mindig úgy gondoltam, csak úgy mondja, de meg tenni nem meri, de most már nem kételkedek benne. Ezek után nem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha elszánja magát az öngyilkosságra, hogy valaha meg merné tenni, neki merne vágni. Mindig is kételkedtem benne, a bátorságában, s ez így utólag kissé rosszul esik, hogy nem hittem benne. Most már ismerem. Jól, lehet, hogy túl jól, és már nem tudnám elképzelni az életem nélküle. Ha akkor nem találkozunk, azt hiszem, most otthon ülnék és bámulnék ki az ablakon, vagy nem is tudom. Valószínűleg minden rendben lenne az életemben, és boldog lennék. Vagyis pont az ellenkezője a mostaninak, de valahogy nem bánom. Sokkal jobban örülök neki, hogy így alakultak a dolgok, hogy a sors ezt adta nekem, és nem az otthonülős nyugalmat.
   Csak mentem. Egyik lábam a másik elé tettem, nem szóltam semmit. Ő még mindig engem nézett, s ez kissé zavart, bár ezt neki sosem mondtam volna meg, soha nem bántottam volna meg. Vele nem lennék képes bunkó lenni. Vagyis most nem, mert amúgy, normális körülmények között, ha összezárnak, minket olyanok vagyunk, mint két testvér, akik megállás nélkül veszekednek, vagyis, a kerti fürdőzésig tényleg olyanok voltunk…
   Hosszú percek teltek el így, hogy csak sétáltunk és nem szóltunk egymáshoz, ám mint mindennek, a csendnek is vége szakadt, mikor Barbi válaszolt a kérdésemre. Arcomat forróság öntötte el, mikor meghallottam a szavait. Szégyelltem magam, amiért felhoztam a dolgot, s neki ismét rá kellett gondolnia, vagyis fájdalmat okoztam neki. Újra.
   „Nincs senkim…” – ez a kijelentése fáj a leginkább. Hiszen, akkor én mi vagyok neki? Egyáltalán számítok neki valamit? Eddig úgy hittem, de most már nem vagyok biztos benne, mint ahogy mostanában semmiben sem vagyok az. Lassan kezdem úgy érezni, hogy kezd kicsúszni az életem a kezeim közül. Persze, sajnálom a szüleit, a családját. Mindenkit, de nem tudok mit tenni, engem az utolsó mondata zaklatott fel. Olyannyira, hogy szinte észre sem veszem, hogy megáll, csak miután már jó három lépésre lesz tőlem. Gyorsan megfordulok, így már szemben állok vele, s kissé ijedt arccal nézek rá. Vajon, mi lehet vele? Lehet, hogy meggondolta magát és visszafordul, de akkor gyorsnak kell lennem. Oda kell rá figyelnem!  Egy lépést teszek felé, majd még egyet, s éppen hogy csak hallom, mit suttog. Egy mondatot. Vagyis A mondatot, melyre annyira vártam. Mely most örömmel tölt el, mégis mélységes sajnálattal. Sajnálom Barbit, de most nem tudok mit tenni. Közel megyek hozzá. Egészen közel, szorosan átölelem, s közben a fülébe suttogok.
- Remélem tudod, hogy mindig számíthatsz rám, és… hogy szeretlek. – neki ez mást jelent, mint nekem, de ez így van jól. Nem kell tudnia róla. Ő baráti szeretetnek vélheti, én meg olyan vegyesnek, bár szinte biztosra tudom, hogy vegyes szeretet nem létezik.  Ezúttal mélyen a szemébe nézek, s megengedek magamnak egy mosolyt is, melyről tudom, hogy annyira szereti. A legfontosabb most az, hogy boldog legyen. Hogy boldoggá tehessem.
Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2010. 07. 25. - 22:45:34 »
+1

Az élet úgy se volt báj,
Meghalni jobb, ha - muszáj!


„Sosem gondolkoztam, hogyan fogok meghalni…”

- Szeretlek... - válaszolom ismét sírásba fúló hangon.
Hogy is tudnék többet kinyögni? Sehogy...Nehéz. Gyötrelmesen nehéz most beszélni. Mit mondhatnék? Szeretlek, és azt szeretném, ha a közelemben lennél, és Te is viszont szeretnél, azt, hogy hallani akarom a hangodat, látni a két igéző szemedet, szagolni akarom a hajad barackos illatát, érezni a létedet, szeretni. Miképpen valósíthatnám meg anélkül, hogy észrevenné?
Képtelen vagyok mozogni, lélegezni, beszélni, képtelen vagyok most élni. Pillanatban élek, és bárcsak így maradhatnánk. Sírva, boldogan, megtörten, összeölelkezve. Bárcsak lenne egy olyan szerkezet, ami megörökíti a pillanatot, nem úgy, mint a fényképezőgép, vagy festmény, rajz, hanem valóban elhelyezi az örökkévalóság poros polcán. Ha lenne nekem egy ilyen szerkezetem, ezt a pillanatot ragadnám meg. Nem a legboldogabb pillanatom, nem is a legszebb, de ezt akartam volna...

Csinálj valamit! JAMES, CSINÁLJ VALAMIT! Miért nem csinálok semmit?!

Bizonyíts.
Kérlek!
Tudnom kell...

Gyerünk Barbi, szólalj meg. Szólalj meg! Szólalj meg!
Lassan fejem elválik vállától, és minden erőmmel a szemeibe fúrom magam. Nézni akarom Őt! Érezni, szeretni!
- James... Nem értem.
Érthetetlen vagyok számára, talán azt hiszi megőrültem.
- Magyarázd el... kérlek!
Ismét csordultig könnyekben úsztam, de ez már másfajta sírás volt. Ahogy a könnycsepp, úgy csillogott szememben a remény. Vágyakoztam az után, hogy olyat mondjon, amit még nekem nem mondott senki. Olyat mondjon, ami megrendít. Olyat mondjon, amit még magának sem vallt be. Olyat mondjon, amit hallani szeretnék. Olyat mondjon, amiért érdemes itt maradnom a Földön, és ezen a tetves sziklán, nem pedig levetni magamat a mélybe. Olyat mondjon, ami mindent eldönthet!

Bizonyíts.
Kérlek!
Tudnom kell...


Elnézésedet kérem a késedelemért és minőségért/hosszért!
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter.
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2010. 08. 03. - 14:46:42 »
+1

„Szükséged van egy szívre? Csak tessék. Vidd az enyémet. Vigyél el mindent, amim van!”

Egyre jobban érzem, hogy szeretem.
Egyre jobban érzem, hogy mennem kéne. El innen. Nagyon messzire. És aztán vissza se térnék ide. Soha többé. Ez a hely sőt, még az emléke is ezek után fájdalmas kalandok helyszíneként lesz elkönyvelve, pedig… egész szép ez a táj, már-már festői.
Egyre jobban érzem, hogy ha maradok, akkor valami olyat teszek, melyet aztán később megbánok. Valami meggondolatlan baromságot, mely akár barátságunk – ezen a ponton arcon fintorba ugrik, amit ő nem láthat, mivel arcát vállamnak szorítva sír – végét is jelentheti.
De nem teszek semmit.
Nem, mert félek. Félek, hogy elvesztem.
Félek, hogy most látom őt utoljára, s kissé önző módon megpróbálom kihasználni ezt a helyzetet, még ha minden egyes perccel fájdalmat is okozok neki. Ezért is szeretnék minél hamarabb elmenni. Hogy ne okozzak neki fájdalmat, és megkíméljem a szenvedéstől.
Ezért nem mondom el neki az igazat.
Ezért teszek úgy, mintha csak egy barát lennék.
Ezért teszek úgy, mintha csak egy barát szeretnék lenni és a „valami több” gondolatot már rég elvetettem volna.
Pedig másra sem tudok gondolni.

Fejét felemeli, majd kissé elhúzódik tőlem, hogy szemembe nézhessen, majd megszólal.
Tetszik ez a láthatatlan kapcsolat, de rövidesen makacsul másfelé kezdek nézni. Szégyellem magam, s attól félek, a végén annyira elveszek benne, hogy kifecsegem, amit nem szeretnék. Ez a baj. A jelenlétében elvesztem a fejem.
James. Kuss!
Értetlen arcot vágok, mintha bizony annyira nehezemre esett volna felfogni szavait. Végülis nem sokat hazudok arcjátékommal, de ahelyett, hogy felelnék a rendes kérdésre, úgy teszek, mintha nem tudnám, mire gondolt.
Szemöldököm felvonom, s szám sarka műmosolyra rándul.
- Hát jött az a levél, én meg… kikövetkeztettem aztán meg szaladni kezdtem… - és így csinált magából James Wolf hülyét.
De tudom, mit akar.
Megcsóválom a fejem majd hangtalanul nyögöm ki hogy „Nem tudom.”
Tényleg nem tudom, hogy változott meg ennyire a kapcsolatunk, de többet nem merek mondani, mert ha túlmagyaráznám, akkor a végén még belekeverném a valódi érzéseimet is és akkor árulnám el magam.
Sajnálom.
Nem tehetem.

Szépen, mintha egy kincset fognék kezeim közé, eltolom magamtól, kezét pedig megragadom s közel hajolva hozzá a fülébe suttogok.
- Gyere. Menjünk haza.
Igazából nem akarok hazamenni.
Vele akarok maradni. Örökre.
De neki nem mondhatom meg.
Mert félek.

Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2010. 09. 13. - 18:29:38 »
+2

beléd akarom ölni a szerelmemet
_____


Nem válaszolt, de ezzel megadta a választ.
Örülnöm kellett volna? Nem érez irántam semmit, csupán színtiszta barátságot. Semmit nem mozgatott meg benne azok a régi napok, maikor néha-néha összetalálkoztunk, és csak egy halvány mosolyt váltottunk, nem számított az az esti fürdőzés sem, a i titkunk, semmi volt számára az iránta érzett ki nem mondott szavaim, ki nem mutatott érzelmeim. Fájt. Mégis örülnöm kellett volna. Nem keserítem meg az ő életét, ahogy pár emberét már igen. Megóvtam őt, a tudta nélkül. A fenébe is a szívélyességgel, az önzetlenségből. ÉN SZERETEM! Bele kell, hogy remegjek, amikor rágondolok, és elemészt a tudat, hogy veszély leselkedhet ár, hogy bármi megtörténhet vele, hogy nem lehetek vele együtt, nem lehetek vele egy kastélyban, helyiségben. Szeretem, és önző akarok lenni, nem elengedni, magammal hurcolni tűzön-vízen át, ha kell megszenvedünk, de ketten! Önző akarok lenni, ki akarom sajátítani, és fájdalmat okozni neki, ha kell, de hadd szeressem! Kérlek istenem szabadon akarom szeretni!
   El akarom mondani, hogy félek, hogy elveszítem, félek, hogy megbántom, félek, hogy bármi rossz is történjen vele, és szemét módon ki akarom használni, hogy belé öljem a szerelmemet! Bele akarom ölni a szerelmemet!

   - Menjünk... -fejemet elfordítom, mert ismét csillogni kezd a szemem. A könny el akar hullani, de én hagyom. Egy száraz nyeléssel elnyelem őket, és lassan, szétesetten húzom magam előre. A pálcámat pár méterrel arrébb felveszem, és elteszem. A gyilkos-átok gyorsabb lett volna...
   Erőtlenül, meggyötörten vánszorogtam előre, abban a reményben, hogy James mellettem lesz. Legalább hazáig. Minden egyes lépésemnél szívem dobbant egy óriásit. Mindig egyre nagyobbat. Mindig egyre nagyobbat...
   Minden egyes méterrel közelebb kerültem, ahhoz, hogy elváljak tőle. Vissza akartam rohanni a sziklához. Vissza akartam rohanni a múltban, hogy megváltoztassam, ezzel együtt a jelent, s jövőt. Szenvedni akarok, meghalni akarok, de csakis azzal a tudattal, hogy James szeret engem.
   Sosem gondolkoztam le az időnyerő fontosságán, és fellelhetőségi lehetőségein. Milyen hasznos kis tárgyacska, és milyen ritka, szinte legenda. Szeretnék egyet...
   Hogy fogok holnap felkelni? Hogy fogok tükörbe nézni? Hogy fogok lélegezni? Hogy fogok mozogni, élni, létezni a földön? Drámai vagyok, és eltúlzott, de óriási őszinteséggel.
   Szinte észveszejtő gyorsasággal száguldottunk a másodperceken, mégis erőtlenül csoszogtam előre. Godric's Hollow messze van... Hoppanálnunk kell. Végre felnézek Jamesre, de meg is bánom. A gombcv visszanőtt a torkomba, és a szemeim is égtek már. Elnéztem és úgy szóltam hozzá.
   - Hoppanálnunk kell.
Naplózva

James Wolf
Eltávozott karakter.
*****


• a farkas •

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2010. 09. 25. - 15:34:36 »
+2

„Szükséged van egy szívre? Csak tessék. Vidd az enyémet. Vigyél el mindent, amim van!”

Fejem elfordítom, s elengedem, mikor pálcájáért nyúl.
Érzem az idő múlását. Már szinte hallom annak a kibaszott órának halk ketyegését, ahogyan dobhártyám burkait ostromolja. Elegem van. Nem bírom! Az idő, mely kettőnknek van rendelve lassan lejár. Véget ér. Megszűnik létezni, satöbbi, satöbbi… Ki kéne használni. Ki akarom használni. Ám ez nem ilyen egyszerű. Mit tegyek? Hogy tegyem?
Nem. Nem tehetek semmit. Hiszen már mindent megtettem, sőt, még többet is. Ennyi volt mára. Ennyi voltam én. Azt hiszem nincs értelme, hogy tovább itt legyek… vele.
Hát jó. Akkor nem teszek semmit. Csak állok, és kifelé bambulok fejemből. Alig több, mint eddig. Alig több, mint egész életemben. Most hazamegyünk és életem e fejezetének vége. Csupán egy fejezet, mely magába bolondított, s melyet százezerszer átélnék. Minden nap minden órájában, csak, hogy ne felejtsem el könnyáztatta arcát. Hangját. A haja illatát. Mert szeretem, de tudom, jól, hogy ő másképp érez. Épp ezért nem tudhatja. Épp ezért szenvedek.  
És ha hazatérünk. Hogyan tovább? Külön válnak útjaink, s sosem találkozunk többet? Neki lesz egy gazdag, aranyvérű férje, s egy tucatra való gyermeke az ő gyönyörű szemeivel. Én pedig? Nem tudom. Jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy a jövőben valaha is boldog legyek. Maximum a boldogság látszatát tudnám magamra ölteni, semmi többet.
Megszólal.
Hangja lágy csengése dicshimnuszként vonul végig bennem.
Minden porcikám felmelegszik, majd a tűz, úgy, ahogy jött, ki is alszik bennem. Jeges félelem hasít belém.
A felismerés.
A búcsú.
Nagyot sóhajtok, majd felé fordulok.
Nem nézek rá. Miért tenném? Csak mégjobban fájna.
Godric’s Hollow.
Megfogom vállát jobbommal, majd előre lépek, s megpördülve belevetem magam a nyomasztó semmiségbe.
Nem tehetek semmit.
Mert szeretem.
De tudom, hogy ő másképp érez.




Köszönöm a játékot! <3
Naplózva


B. Lizandra Kenneth
[Topiktulaj]
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2010. 10. 31. - 21:13:14 »
+2

beléd akarom ölni a szerelmemet
_____


  "Ne bántsál engem, ne nézz rám csúnyán, azért, mert bennem csalódtál. Csalódnod kellett, hisz így hozta a sors, ami köztünk volt, az csupán csak álom volt.  Többé ne nézz rám csillogó szemeddel, többé ne játszunk egymás szívével. Jegyezd meg jól! Te akartad, hogy szeresselek. Ráfogsz majd jönni, hogy ki voltam neked, ha múlnak majd feletted a hetek. Oly nagy fájdalommal ülök az asztalnál, mint gyermek az anyja sírjánál. Papír van előttem, toll van a kezemben, s ahogy írok  könny szökik szemembe.  Pár sort írok édes, ne haragudj rám, az igaz szót szeretném leírni csupán. Legyél boldog, azt kívánom neked. A szívem összetörted, de te ezt nem értheted. Néha úgy érzem nem kéne senkit sem szeretnem.  El kéne mindent, s mindenkit felednem.  Megpróbálom most ezt tenni, de sajnos nélküled nem tudok élni. Ez bánt legjobban, a bánatom ezért miattad van. Arcomat, szívemet belepi a bú, ez nekem nagyon szomorú. A fényképed még őrzöm én, fájó emlék az enyém. Volt egy dal mi mindig neked szólt, s a két karod néha átkarolt. Fáj a szívem amíg él, van egy arc mely még mindig bennem él. De most már tudom, elvesztettelek, mivel,hogy sosem leszel már enyém. Miért jó, ha felelsz, de az hazugság? Írj hát valamit, de ne hazudjál! Messze távol tőled oly, idegen az élet,  Szívem azt dobogja, látni szeretnélek. Azt hitted, hogy elfeledlek, hogy mást szeretek.  Hiszen könnyű lenne mást szeretni, de  téged nem lehet elfeledni.  Együtt teremtsünk új életet, ezt írom most én neked. Könnyebb legyőzni a rossz éveket, ha az ember valakit igazán szeret.  De bárhogy is lesz az élet, én szeretlek amíg élek. Mást nem írok, mert reszket a kezem. Küldj egy levelet, hogy kibékülsz velem. Sajnos könny nélkül nem tudok írni, Rád gondolok, és elkezdek sírni. De talán majd egy napon elmondhatom neked,  Hogy mennyire is szeretlek téged. Isten tudja, hogy én most mit érzek, de azt hiszem e kis levél elmondja NEKED!"

   Hogy éljek, azzal a tudatban, hogy mást fogsz tartani a karjaidban? Másnak az arcára lehelsz egy hangtalan csókot, másnak duruzsolsz halkan a füleibe, másnak szorítod meg összekulcsolt kezeiteket? Hogy bírjak így élni? Az élet megy tovább, de hogyan? Olyan áron megy tovább, amit képtelen vagyok megfizetni, de mégis muszáj. El kell, hogy engedjelek, és hagyni, hogy mást tarts a karjaidban, hogy másnak az arcára lehelj egy hangtalan csókot, hogy másnak duruzsolj halkan a füleibe, hogy másnak szorítod meg összekulcsolt kezeiteket.
   Itt a búcsú ideje, de én nem akarom.
   Nem tehetek semmit.
   Mert szeretem.
   De tudom, hogy ő másképp érez.



i love you <3
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 07. 15. - 01:35:15
Az oldal 0.201 másodperc alatt készült el 45 lekéréssel.