A Fekete-tó

.::. Oliver .::.

Amint a srác bocsánatot kért, már meg is nyugszik. A képet azomban még mindig magához szoritja, és Phoebe kissé csalódottam vár.
* Miért kell titkolózni. Azt már úgyis elárulta, hogy engem rajzolt le. Ennyire ijesztő jelenség lennék? Nem haragudnék meg még akkor sem, ha nem tetszik a rajz. Egy ilyen kis dolog miatt nem érdemes haragot tartani. Amúgy nekem is csak úgy jött a zene, és ezek szerint tovább adtam az ihletet, és az igazi ihlet tapasztalatom szerint mindig szép dolgokat szűl.*
Végre a fiú lassan kienged a szoritásból, és a rajzot átnyújtja nekem. Amint elveszem a rajztömböt és rápillantok, szemben találom magam a képmásommal. Hosszabb ideig nézem a rajzot, és az arcom semmit sem árúl el. Azok a vonalak, az árnyékolás, a szélben táncoló hajtincsek, a hegedű, a vonó, a környék képe … mintha leragadtam volna, annyira tetszik a rajz. Nagyon élethű, és bármennyire is mentegetőzik a srác, men jön hogy elhiggyem, hogy ez az első portréja. A fiú újra vakarni kezdi a fejét, én meg nem szeretném fokozni zavarát a hallgatással, ezért ráemelem a tekintetem, és egy őszinte, biztató mosolyt küldök felé.
- Hogy gáz lett-e? Nem, egyáltalán. Nagyon tetszik. Nem tudom elhinni, hogy ez az első portréd. Látszik, hogy tapasztalattal kezeled a grafitot. – mondom.
Hirtelen feleszmélek, hogy még be sem mutatkoztam, igy hamarkezet nyújtok a srácnak, és újra megszólalok.
- Amúgy Phoebe Stone vagyok, örvendek. – mondom mosolyogva.

[William ]


A háttérből szapora csörömpölés hallatszott, ahogy Will serényen szedegette az üvegeket, ám ez Miyu-t inkább csak bosszantotta most. Majdnem rá is ripakodott a srácra, hogy hagyja már abba a pakolászást, ám szerencsére időben észbe kapott, hogy ezt talán mégse most kéne, nem illő, meg hát addig se őt nézi. Még egy utolsó állapotfelmérés… Megnyomkodta a seb körüli bepirosodott bőrfelületet, hátha ezzel sikerül kinyomnia az egyik szilánkot, ám sajnos a helyi érzéstelenítés hiányában inkább csak bekönnyezett, sikerrel viszont nem járt.
~ Na ne, Miyuu, nehogy most elbőgd magad! ~
Végül csak szipogott párat, s gyorsan megtörölte szemét kézfejével, mielőtt még megfordult volna. Igyekezett mosolyt erőltetni arcára, s valamennyire még sikerült is, ám ahogy meglátta Will bicegő lépteit, hamar le is lohadt ál-lelkesedése.
-   Jajj, mi a baj? Elrom… izé ööö kiment a lábad? – kérdezte, s tekintetében már inkább aggodalom tükröződött, ahogy a sráchoz sietett.
Kis kezét a fiú vállára helyezte, de csak éppenhogy, nehogy plusz súlyt jelentsen, ezzel jelezve, hogy ne hámozza le magáról a talárt, nem szükséges. Ha kell, még rá is segít, szabad kezével visszaigazítja, nehogy már ez a málé megfagyjon neki.  Hűvösek a brit éjszakák, és egyébként is a tó partján sok a szúnyog.
-   Ez nem vicc, el kell menjünk a gyengélkedőre. Én.. én… izé, nem biztos, hogy vissza tudnám rántani.
Na tessék, nesze neked, te lány. Orvos akarsz lenni? Na most légy nagylegény! Vagy te is elájulsz a vér látványától? Attól még, hogy egész nap a könyveket bújod, nem fogsz tudni gyógyítani, gyakorlatra van szükséged! Tetőtől talpig, oda-vissza végigmérte a srácot, ám amikor végül Will elkínzott arcán állapodott meg tekintete rájött, nem biztos, hogy most rajta kéne gyakorolnia. Lehet, többet rontana, mint segítene…

~Istenem, miért mindig én szopok. Jézus ez mindjárt sír gyerünk mondj valamit, amivel felvidítod elvégre még hasznos lehet a lány, lehet hogy nem kéne hagyni hogy rossz véleménnyel legyen rólad. Beszélj!...~

Hallottál már arról hogy ha egy nadragulya főzetet össze keversz sisakvirág eszenciával akkor remek ellenmérget kapsz a vörös skorpió méreggel szemben?

~Remek te ütődőt barom mindjárt bőg, lehet hogy elvérzik és te a vörös skorpiókról beszélsz neki, istenem te szerencsétlen fasz~     

*Mikor közelebb lépsz kicsit elhátrál bár a mozgás hatására kicsit ismét görcsbe rándul az arca*

Ha nem kell a talár akkor jól van. Nem erőszak, csak gondoltam akkor nem látná senki a sérülésedet. Persze, hogy elviszlek a gyengélkedőre, sajnálom, hogy megsérültél, de ez maradjon köztünk szerintem, már mint hogy hogyan történt az eset. Amúgy bocsi a neveletlenségem miatt még csak be sem mutatkoztam William Bain.

*Nyújtja a kezét a lány felé, bár mozdulni nem igen akar mert tudja hogy akkor lehet hogy ő neki is könny szökne a szemébe.*

És mit keresel itt kint? Nem tűnsz nagy piásnak tehát gondolom nem a tied ez a szemétbánya.

*Néz érdeklődve a lányra. Közben minden lelki erejét összeszedve megmozdul és elkezd a kastély irányába fordulni*

Akkor induljunk is mihamarabb. Nehogy valami baja legyen a sérüléseidnek, esetleg elfertőződjenek.

~Istenem a kurva életbe iszonyúan fáj a lábam, de kemény vagyok, még sem hagyom, hogy egy lány támogasson. Mégis csak varázsló vagyok, csak van valami amit egyszer már próbáltam a fájdalom elűzésére, bármi gondolkodj Will bármilyen fájdalom csillapító átok bármi?~

~Remek ennyit rólam meg a nagy varázsló tudásomról, akkor marad a mugli módszer. Nem fáj, Nem fáj, Nem fáj,~

*Vesz egy mély levegőt. Majd rámosolyog a lányra*

Akkor tudsz járni nem kell segítség?

Miyuu értetlenül lesett Will-re, biztosan lázas, össze-vissza beszél. Mi van a skorpiócsípéssel? Nem csalán vagy fekete retek az, ami használ? Nem számít, ez most a legkevésbé se fontos, meg egyáltalán, hogy jön ez ide? Jobb, ha inkább nem kommentálja, most amúgy is nehezére esett minden szót lefordítani, így végül felét se értette annak, amit a srác mondott, s felét se mondta el annak, amit akart. Inkább fél szemöldökét felvonva leste a magyarázkodó fiút, s várta, hátha abbahagyja a szabadkozást. Persze mindhiába, ráadásul még a saját problémáját is figyelmen kívül hagyta, vagy legalábbis próbálta, pedig teljesen nyilvánvaló volt.
-   Psszt… - helyezte végül mutatóujját a fiú ajkaira, hogy végre elhallgattassa, ha már máshogy nem megy – Nem vagyok vak, látom, hogy bicegsz. Attól még nem leszel kevesebb a szememben, mert fáj valami.
Hű, most aztán okosat mondtál… nem mindegy, hogy milyennek látod? Nem is ismered. Nem oszt, nem szoroz, bár valóban jó, hogy legalább nem nyafog. Óvatosan Will válla alá csúsztatta karját, némi támaszt nyújtva, persze csak, ha nem lökik arrébb, s maga is elindult a gyengélkedő felé.  Út közben szabad kezével felkapta a fatörzsről dobozkáját, nem jó, ha ellepik a bogarak, meg lehet, egyébként se kapna helyette másikat.
-   Nem, nem vagyok „piás”, bár nem is nagyon értem, mi az. – mosolyodott el haloványan – Olyan ugye, az aki sokat iszik?
Igyekezett óvatosan lavírozni a hepehupás terepen, hiszen ha megbotlik, az egyiküknek se tenne jót. Amúgy is kezdett sötétedni, így ha lehet, még jobban meresztgette szemeit, akár egy pofás kis levelibéka. Ilyenkor érezte csak meg igazán, milyen messzire elcsatangolt, s ezerszer megfogadta, még egyszer nem tesz ilyet. Bár… a tenger hiánya úgyis ide fogja vonzani. Lemondó sóhaj hagyta el ajkait, mielőtt még válaszolt volna, s továbbra is meredten révedt maga elé.
- Egyébként meg vacsorázni jöttem ide, ha már úgyse ehetem azt, amit a többiek. Itt nincs akkora zsivaj, mint odabent…

*Mikor meglátja a segítő kezet kicsit elsápad.*

~Istenem egy hétig rajtam fognak gúnyolódni a srácok ha látják, hogy egy lány cipelt be, találj ki valamit.~

*Belekarol a lányba, de cselesen próbálja úgy be állítani a lány kezét mintha ő csak bele karolt volna, és együtt sétálnának össze karolva.*

~Így jó lesz! Majd ha kérdezik azt mondom, hogy tetszek a lánynak, és kellemesen sétáltunk a kertben, ennyi.~

Miért nem ehetsz a többiekkel? Talán valami speciális átok hatása alatt állsz? Valami különleges rém támadott meg és a harapásától fertőződtél meg valami mágikus betegséggel?

*Érdeklődő tekintettel fordul a lány felé. Majd annyira elbambul a lány arcán, hogy el is felejtkezik a lábáról és arról, hogy megy, és egy kisebb gödörbe bele is lép, aminek hatására egy kisebb grimasz jön a bátorító mosoly mellé. *

Értem amit mondasz engem is kiborít a Zsivaj, meg sok diáktársunk. De biztos érdekesek, bár sajnos kevés köztük az igazán értékes ember.

*Sötét felhők úsznak át a fiú arcán, kicsit mintha távolba révedő lenne a tekintete.*

~De ez változni fog, minden meg fog változni.~

// Elnézést a késedelemért! //

..:Phoebe:..

~ Tulajdonképp egész jó lett, legalábbis ahhoz képest, hogy eddig csak képregény figurákat rajzoltam, most pedig egy portrét...~
Miután úgy döntött, hogy mégis megmutatja a rajzot, átnyújtván azt kíváncsian várta, hogy a lány vajon hogyan reagáéja le a rajzot.
~ Hűha, elég sokáig nézi a képet. Vajon mit elemezhet? Kíváncsi vagyok arra, hogy vajon mit szól a képhez.~
- Öhm, köszi. Tudod, idáig csak képregényeket rajzoltam. Tényleg tetszik? Neked adom...- válaszolta mosolyogva, s remélte, hogy évfolyamtársa elfogadja a rajzot.
- Oliver Huxley - felelte a bemutatkozásra, közben feltornászta magát a fatuskóról, s megállt a lány mellett.
- Látásból már ismerlek, te is hatodéves vagy? - kérdezte meg a fiú, miközben hóna alá vette az üres rajztáblát és a másik kezébe összefogta a ceruzáit.

Halovány mosoly suhant át a lányka arcán, mikor Will kérdezősködni kezdett. Nem szívesen beszélt senkinek magánéletéről, főleg mióta ebbe a hideg-rideg országba költöztek. Nem igazán talált megfelelő embert, vagy egyáltalán olyat, aki érdemes lett volna arra, hogy megossza vele gondolatait. Persze, nem azért, mert olyan hű de sokra tartotta volna magát. Egyszerűen csak nehéz lenne bárkit is a nagyi helyébe állítania, akinek bármit elmondhatott, aki mindig átölelte, ha fájt, s nem haragudott, ha sírt. Aki mindig tudott valami okosat mondani, aki a lelket is gyógyította, nem csak a testet, s mindig tudott segíteni. A halál az egyetlen seb, melyet nem lehet begyógyítani…
Bár az ok leginkább az volt, hogy más nyelven kifejezni magát, mint az anyanyelve, elég problémás, macerás és kellemetlen, meg egyébként is elég nyakatekerten hangzik, ha mindent leegyszerűsítünk az angol nyelv szintjére. Valahogy nem hangzik úgy, ahogy kéne… Na, meg a másik, elég ciki dolog panaszkodni, azt csak a kislányok szoktak, és ő bizony már nagy. Így inkább legtöbbször csak szívta a fogát, harapdálta ajkait, de inkább nem is szólt, ha elhomályosult előtte a világ, hiszen sokszor magától is elmúlt. Persze, a tanárok más tészta, nekik muszáj volt jelezni, hogy tudják mi a teendő, ha nagy baj van. Na nem mintha felfogták volna egy betegszállító helikopter fontosságát, vagy egyáltalán mibenlétét, a kórház fogalmát még csak hírből sem ismerik, de hát mit tegyen az ember lánya, ha kívülállóként csöppen a varázslótársadalomba? Semmit, tűr… Na jó, kicsit buták ezek a mágusok, legalábbis így, egy laikus szemével mindenképp, s nincs is erre jobb példa, mint Will imént feltett kérdései.
-   Nem, nem, nincs benne semmiféle hókusz-pókusz. – kuncogott halkan, miközben igyekezett ő is úgy igazítani karját-kezét, hogy azért ebben a nyakatekert tartásban, ahogy a fiú a látszat kedvéért „átrendezte soraikat”, így is biztos támaszt nyújthasson – Tudod, van más is, mint a mágia. Szerinted, ha megfázol, az mágikus? Amikor tüsszögsz, folyik az orrod, meg … atsuppo i… ehh… lázas vagy, hai… Mágikusan nem lehet megfázni, az nem egy átok. Persze biztos van olyan rontás is, ezt nem vitatom, de ez az esetek többségében „természetes”. Én se vagyok megátkozva, ez butas.. izé, szóval „természetes” betegségem van. Csak azt ehetem, amit a táblázatom enged…

//Folytassuk a Gyengélkedőn//

[[Damien]]

[Damien]

Késő éjszaka, egyedül, egy sötét parkban? Mit is mondhatnék most erre? Természetesen azt, hogy ?érdekli a hóhért!?
Már régóta nem tisztelem a házirendet, szóval nem különösebben hatott meg a dolog... Ideje volt már kiszellőztetni a fejem, mert kezdtem beleszürkülni az unalmas hétköznapokba, aminek nagyon nem örültem. Sajnos mostanság csak ez tudott jellemezni? Mióta sikerült Vikinek porráaláznia, megváltoztak a dolgok; ami szerintem nem is meglepő. Napról napra éltem, nem terveztem előre, mert hát minek? Bármikor, amikor kezdenek jobbra fordulni a dolgok, beüt a krach, aztán ott vagyok ahonnan indultam; ha nem lejjebb. Kb ez befolyásolta a stílusom alakulását az utóbbi hetekben, lekezelő, nagypofájú bunkó, akinek az egoja mellett nem lehet megférni ? nagyjából ez a legjobb jellemzés rám.
Na de ebből az életmódból is elege lesz néha az embernek. Sikerült ismét összevesznem minden létező személlyel aki a két méteres körzetembe került, bezsebelnem két hónapra való büntetőmunkát, amik azóta is négyzetes árnyban növekednek az elmulasztásaik számával; és társaik.
Változtatni kéne már a dolgokon tudom jól, de egyszerűen nem bírok megint a közelembe engedni senkit. Nem engedhetem meg, hogy belémlássanak, hogy megismerjék az érzéseimet. Egyszer már megpróbáltam, és lám mi lett a vége? Megint magányosan élem az életem, miközben egy sötét parkban mászkálok, jóval éjfél után. De hát ilyen az én szerencsém, már megszoktam a dolgot.
Mindazonáltal nem hittem volna, hogy ennyire el tudnak fajulni a dolgok? Már szinte a klubhelységbe sem járok, néha úgy tekintek a vissza a négyesben eltöltött boldog estékre, mintha valaki más életében lettek volna. Damien, Amanda és Viki? csak hallomásból tudom, hogy mi van velük, még a legjobb cimborámat is sikerült elkerülnöm; az egyetlen épkézláb, szellemileg nem fogyatékos embert, aki képes volt elviselni a társaságomat mostanában?
Ez lettem én, azzá váltam, amivé soha nem akartam. A jól megszokott érzések a lelkemben, mint a vidámság, a jókedv, mind átadták a helyüket; a sötét megfelelőjüknek. Harag, magány, és még sorolhatnám. Mérges voltam? mérges voltam nagyjából mindenre és mindenkire. Vikire amiért ?ezzé? változtatott, a sok vidám emberre, akiknek összejön az élet, de még arra az utolsó szánalmas zsírkazán Pitonra is, aki csak hallomásból ismeri a Head&Shoulders-t? A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy a dühöm leginkább saját magamra fókuszálódott? Saját magamra, mert képes voltam ennyire naiv lenni, és ennyire rózsaszínben látni a világot. Meg is lett a böjtje, csak körül kell néznem: feltettem az életemet három ember sorsának a pártfogására, mert azt hittem, hogy ez a gesztus kölcsönös?
Bár aztán sose lehet tudni? Amandával már régen nem beszéltem, olyan mintha nem is keresné a társaságom, ami mondjuk nem meglepő? De akkor is, egy baráttól NEM ezt várná el az ember. Viki? Viki nem érdekel. Mióta sikeresen pofáraejtett nem volt két értelmes mondatunk a ?Szia?, ?Hello?-n kívül. Sikerült felrobbantani a meghitt, békés életemet/életünket, a boldog estéket?
?és mi ennek az oka?! Kivételesen nem én? NEM CSAK ÉN!
Én el bírtam volna viselni Hender? khhhhhhm? Mirol kisasszonyt, amíg az ki nem jelentette, hogy máglyán kéne elégnem, miközben Cruciatus átokkal kínoznak, és M4A1-el lövik el a térdemet ? meg persze minden ?utolsó sárvérűnek?.  Minden utolsó sárvérűnek, akik az állítólagos barátai voltak!
Meggyötörten, mégis kegyetlenül vigyorodtam el, miközben szememben felgyulladt a mérhetetlen harag lángja. Olyan elsöprő düh, aminek a szabadjára eresztésével még vártam, bár magam sem tudom, hogy mire? Egyszer mintha emlegetett volna valami olyasmit Damien, hogy nem lesz ennek jó vége, de nem emlékszem már rá... Életemben először, csak a magam feje után mentem, senki sem befolyásolt, senkinek sem kellett megfelelnem?
Egyedül talán Damien volt az, akinek a véleménye érdekelt. Ő volt az egyetlen, akit talán megmaradt az oldalamon. Talán?? Nem?
Ezt nem vonhatom kérdőre, hiszen Damien volt az, aki átsegített a legnehezebb időszakomon. Ő tényleg az egyetlen, igaz barátom ebben az istenverte kócerájban. Ha ő nem lett volna, akkor most már lehet, hogy a tó alján szambáznék néhány sellővel, meg egy üllővel a bokámra kötve?
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem merre járok, hagytam, hogy a lábaim maguktól vigyenek előre? és mintha csak tudták volna, mi lesz az utolsó gondolatom, szépen lassan kirajzolódott előttem a tó sötét tükre.
A tó sötét tükre, és az ismerős szikla, amin nagyátlagban a fontos beszélgetéseink szoktak zajlani Damiennel ? ha nem a háló ajtaját torlaszoljuk el, amiért mélyentiszelt szobatársaink szoktak minket utálni; de ez egy másik történet. Na de visszatérve, immáron tudatosan a megszokott helyem felé vettem az irányt, és leültem szemben a víztükörrel.
Igazából magam sem tudtam miért jelent számomra ennyit ez a hely, de valahogy mégis jól éreztem magam itt. Sőt, talán valahol mélyen arra vártam, hogy Damien is felbukkan valamikor?
De sajnos botor gondolatok voltak ezek egy megtört embertől, aki a csodára vár. Szép lassan tudatosult bennem, hogy miután a lépéseim zajai elhaltak, az éjszaka zörejei felerősödtek. Megigézve bámultam a finoman fodrozódó vízfelszínt, a torz módon tükröződő csillagokat; miközben a Tiltott rengeteg ágait borzolta a tavaszi szellő.
Talán fel sem fogtam igazából, hogy ez vagyok én. Ez az igazi személyiségem, egy apró pont a sötétben, akitől függetlenül zajlik az élet... Valaki, akinek nincs beleszólása a dolgok, és az idő múlásába, és egyetlen amit tehet, hogy elfogadja azt?
Árnyak között éltem az életem, kétségbeesetten kutatva a fény után ? mégha ezt magamnak sem vallottam be.

[Greg]

A parkban semmi nem hallatszott a fű halk zizegésén kivül, ezt is csak a lépteim késztették arra, hogy megtörjék a tökéletes csöndet. Az egész birtok kihaltnak tűnt, de ez nem túl meglepő, lévén már éjfélre járt az idő: a tanulók túlnyomó része le sem merne jönni ilyenkor ide és most azoknak is másutt akadt dolguk, akik igen. Szerencsére... az enyémre is és az övékére is. Nem vagyok benne biztos, hogy mindketten élve hagynánk magunk mögött ezt az éjszakát. A lelkiállapotom manapság nem a legfényesebb, mint ahogy azt volt szerencséje megtapasztalni néhány embernek s kaptam is a zaftos megjegyzéseket és büntetőmunkákat ezen tevékenységek után... de valahogy nem tudott izgatni az egész. Meg akar büntetni? Tegye meg, szive joga... én sem tettem mást: büntettem. Mindenkit, aki az utamba került; mindenkit másért. Bármiért, amiért éppen lehetett. Mi? Azt mondod nem kéne? De igen. Mindenki bűnös, s a bűnösöknek bűnhődniük kell, ahogy megboldogult nagyapám mondta a világháborúról. Bár... ő minden bizonnyal másra gondolt.
Lényegtelen.
A gondolatmenet lassan pörgött végig a fejemben: mostanában nem voltam a legjobb formában ezen a téren. Nem szerettem engedni elkalandozni őket, mert akkor mindig egy helyen lyukadtak ki, amire most a legkevésbé sem voltam kiváncsi, ami szétszakitott volna, ami... ami az oka az egésznek.
Amanda.
Igen. Igaz, hogy én akartam... s tudom, ha tiszta fejjel tudnék gondolkozni, akkor látnám: helyesen döntöttem. Az utobbi időben nagyon elszakadtunk egymástól... különösen a Vikivel való incidens óta. Lehet, előfordulhat, hogy túl kemény voltam vele; nem lenne meglepő, korábban is előfordult már az életemben a túlkapás. De... ő nem értett ezzel egyet. Sőt, nagyon nem. Előtte szinte surlódás sem volt közöttünk, azóta viszont folyamatosan veszekszünk... Én megértem, tényleg megértem, hogy megviselte a dolog... de képtelen voltam tovább elviselni, hogy mindenben védi meghogy ő a szent s én meg az, ami. Eddig tartott, betelt a pohár... de fáj. Kegyetlenül fáj s ezzel nem tudok mit kezdeni. Még csak pár napja történt, de már úgy érzem, hogy éveket öregedtem ezalatt az elviselhetetlen teher alatt... főleg igy, hogy senki nem állt mellettem. Senki, talán Anette kivételével, bár ő is csak közvetve.
Meglepett, amikor rám talált aznap este, hiszen eléggé elvonultam a világ elől... és nem voltam felhőtlenül boldog ettől a ténytől. Egyrészt... nem voltam teljesen beszámitható, ami talán nem is olyan meglepő, tekintve azt, ami előtte lezajlott; másrészt pedig, mondhatni túlnyomórészt, még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy tulajdonképpen mi is ő nekem. Barát? Több? Egy púp a hátamon? Annyira sokrétű és sokszinű, hogy erre talán nincs is válasz, talán nem is lesz. Vannak pillanatok, amikor legszivesebben kiátkoznám a világból, de máskor meg egy tüneményes valaki, aki mindig mosolyt tud csalni az ajkaimra, ha épp olyanom van. Maga a káosz, életnagyságban... s mégis megfog az az egyszerűség és ártatlanság, amivel éli világát. Egyszerűen... elbűvölő, legalábbis engem biztosan megfog... de ugyanakkor sok esetben nem is tudok hogy hozzáállni. De... egyenlőre nem ez a legnagyobb problémám.
Halk kattanás után egy apró lángnyelv gyúlt a sötétben, majd kettévált, ahogy a számban lógó cigaretta végéhez ért. Na igen... a rossz szokás visszatért, talán aktivabban, mint valaha... és ez igaz volt az alkoholra is. Igazából olybá tűnt, hogy az egész életem, maga a létem ott folytatódik, ahol Amanda előtt abbamaradt: a különbség csak annyi, hogy jelenleg sokkal több a fájdalom, mint annak előtte volt. De igazából... ezt is csak magamnak köszönhetem. A jobb élet reménye, mi? Hát persze, ahogy azt Móricka elképzeli... Lassan kezdek arra hajlani, hogy elhiggyem: minden meg van irva, mindenkinek az jut, ami el van rendelve... meg ilyenek. S olybá tűnik, nekem nem jut más, csak a magány és a fájdalom. Egyszóval szar.
Valami felsőbb sugallat hatására eszembe jutott körülnézni s hirtelen egy alak sziluettjét láttam kirajzolódni a sötétben. Ajkaim félmosolyra húzódtak: egy gúnyos ragadozó mosolyára, aki éppen megtalálta az aznapi áldozatot. Óvatosan indultam el az alak felé, ügyelve arra, hogy lépteim teljesen csendesek legyenek, de felkészülve arra is, hogy ha észrevesz, akkor abban a pillanatban rávessem magam. Ha észrevett és hátrafodult, akkor mégsem történt meg ez, hiszen ismerős vonások néztek rám vissza; ha pedig nem, akkor néhány lépés távolságból sikerült megejteni a felismerést.
- Greg...? Hátte? - kérdeztem rekedt, kissé bizonytalan hangon. Mindenkire számitottam, de rá aztán végképp nem...

Üveges tekintettel bámultam a néma víztükröt, miközben gondolataim egy egész más helyen jártak. Valaki más életét éltem át újra és újra, egy valaha vidám emberét, akit mindenki eltiport, aki csak tudott. Akin mindenki átgázolt, de ő mégis mindig fel tudott állni a földről, és gunyoros vigyorral szembenézni a tömeggel: Még nem adtam fel!
Még nem adtam fel?
Inkább csak a lelkemben vontam meg a vállam mintsem a valóságban, ahogy egy elgyötört vigyor jelent meg a képemen. Elragadtak a gondolataim, ismét elkalandoztam a múltamban, mint már annyiszor?
?és mint már annyiszor, csak a szokásos dolgok maradtak meg miután visszatértem a való világba: rengeteg ?mi lett volna ha?, temérdek melléfogás, és a múlt fájó emléke, melyet tudtam, többé már nem változtathatok meg. Csakis magamnak köszönhettem mindent, senkit sem okolhattam a dolgokért. Többen figyelmeztettek, hogy nem lesz ez így jó, de csak mentem a saját fejem után. Konok módon kapaszkodtam minden utolsó nyamvadt szalmaszálba hogy változtassak, hogy végre tökéletes legyen az életem. Tökéletes és teljes?
De nem lett az. Annyira akartam, annyira beleéltem már magam, hogy minden ami jó volt, úgy dőlt össze, mint egy gyenge kártyavár. Ismét a nyakamba szakadt minden probléma, de ezúttal egy újabb érzés is csatlakozott a régiekhez:
A csalódás.
A tudat, hogy hiába küzdöttem, mivel szokásomhoz híven visszaestem a startvonalra?
De még nem adtam fel?
De tényleg nem? Már nem tudom érdemes-e tovább küzdeni. Szerettem volna hinni benne, hogy nem minden ember gonosz, és nem csak a saját érdekeiket nézik, de ez egyre nehezebben ment.
Pfff kit akarok átverni? Én is csak a saját érdekeimet nézem?
Volt idő, amikor a tűzbe tettem volna a kezem a barátaimért? A barátaimért, és Vikiért? Feláldoztam volna a semmitmondó életemet is értük, csak nekik legyen jobb, más nem számított volna? nem is? csak NEKI lett volna jobb!
De megtagadott engem? Engem, és mindenki mást, akinek számított, hogy ahhoz a nyomorék senkiházi famíliához pártolhasson át!
Lemondóan ráztam meg a fejemet, és próbáltam kiűzni Vikit a gondolataim közül. Ha csak egy pillanatra is lehunytam a szemem, ő jelent meg a gondolataim között. Ha csak öt percre is sikerült elaludnom, az ő arca töltötte ki az álmomat?
Talán ezért is igyekezetem végre kizárni a tudatomból a puszta létezését is. Örökre. Visszavonhatatlanul.
Mélyet sóhajtottam, miközben kihúztam magam. Bár a gerincem heves ropogással tiltakozott a hirtelen mozdulat miatt, nem érdekelt? Őszintén szólva, nem is tudom mi a halált keresek én még itt. Már régen haza kellett volna mennem a búsba, tizenöt részbe törni a pálcámat, és hátat fordítani mindennek! Lehet jobb életem lenne akkor?
De a megfutamodás sem jellemző rám, sőt? Azt hiszem, erre mondják, hogy arccal a vasútnak? És hogy miért gondolom ezt? Hát erre egyszerű a magyarázat:
Mert még nem adtam fel!
Már csak azért sem fogok meghátrálni, sok mindent kibírtam már az életem során, most is fel fogok állni? valahogy? valamikor?
Azonban itt akarva-akaratlan megszakadt a gondolatmenetem, mert hirtelen egy új hang csatlakozott az eddigiekhez: halk, fenyegetően közeledő lépések. A titokzatos valaki bár igyekezett a lehető leghalkabban mögém kerülni, de valahogy meghallottam az apró változást az éjszaka jellegzetes zörejeiben, amit a léptei keltettek.
Akárki lehetett volna az, szóval nem szórakoztam, egyszerre a legrosszabbra készültem fel:
Miközben fejem elfordítása nélkül próbáltam a lehető legjobban oldalra nézni, a kezem kitapintotta pálcámat?
Lehunytam a szemem, vártam pár másodpercet, majd egy mély lélegzetvétel után, felpattantam, és támadásra előreszegezett pálcával szembefordultam az idegennel.
Kb fel sem fogtam hogy ki az, csak álltam ott fenyegetően, remegő kézzel a sötét tóparton. Sok mindenkire számítottam, de pont rá nem.
- Hát én ?engedtem végül le furcsán vonakodva a pálcám, és huppantam vissza a sziklára.
Damien volt az. Az egyetlen ember, akinek még mindig hátat mertem fordítani. Az egyetlen ember, akit ma este nem átkoztam volna ki a világból. Az egyetlen ember, akivel szívesen beszélgettem volna? és az egyetlen ember, akit akaratom ellenére is mindig leosztottam mostanában. Mint most is?
- Mit csinálok?? ?kérdeztem vissza hivalkodóan- Lazulok egyedül a sötétben, várom, hogy belém vágjon három villám, mert már csak az 1,21 gigawatt tudna még mélyebbre taszajtani nagyjából, éééés kb ennyi ?foglaltam össze a semmit két másodpercben, majd felé fordultam:
- Feléd helyzet?
?és ekkor esett csak le, hogy nagy hibát követtem el. Nem fordítottam elég figyelmet Damienre, nem is nagyon tudtam, hogy mi van vele? Nem voltam ott, amikor szüksége volt rám, pedig úgy néz ki, hogy valami nagyon nincs rendben?
Kész, ennyi kellett? Eddig sem éreztem túl fényesen magam, de most meg már  olyan volt, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör forró vízzel?
Damien már ránézésre is eléggé szét volt zuhanva, én meg nekiálltam bunkózni vele... Na fasza, ez vagyok én: Hawk, az érzéketlen paraszt. Pont.
- Valami?-próbáltam kétségbeesetten menteni a menthetőt- Valami gáz van?

Az előttem ülő alak felpattant, megfordult s rámszegezte a pálcáját. Pár másodpercig eltartott, mire felismertük egymást és leeresztette az eszközt, de tekintetem rajta maradt az rövidke fadarabon.
Talán ez az oka mindennek. A pálca a mágia szimbóluma s a mágia, annak létezése illetve hogy megtalálható bennem... talán itt kezdődik minden baj és szenvedés. Ha nem jöttem volna ide a Roxfortba... ha nem ragadtak volna ki a mindennapi életből, a muglik közül... akkor talán minden más lenne. Sanszos ugyan, hogy most a rács mögött ülnék valamelyik eldugott javitóintézetben, sőt, akár börtönben, de ugyanakkor... ugyanakkor az olyan dolog lenne, amire rászolgáltam, méghozzá sokszorosan. Az az élet, amit akkor éltem, nem volt ugyan mintapolgári, de valami olyasmi volt, amit élveztem, amire azt mondtam: igen, élni jó! Aztán jött a mágia és elvette a a jó életet egy jobb igéretével. És most... most van ez.
Évekig szenvedtem az úgynevezett ''jobb'' életben. Magányos voltam a világnézetemmel, a szokásaimmal, a stilusommal... egyszerűen mindennel, mindenben. Hosszú évek, melyek alatt megjártam a poklok poklát és még annak is a legmélyebb bugyrait... de valahogy kihúztam anélkül, hogy tönkrementem volna és anélkül, hogy megtagadtam volna lényegi valómat. Hosszú évek, melyeknek Yvette vetett véget azzal, hogy újfent behatolt a szivembe s most, érettebb fejjel már eredménye is volt ennek a behatolásnak. Kár, hogy nem az, ami általában az ilyenek esetén: a boldogság messze elkerült, helyette a téboly és a megszállottság talált meg. Aztán... ennek is vége lett. Nem egyik napról a másikra, hiszek hosszú hónapokig tartott, de ennek is vége lett. Aztán...
... aztán, illetve még közben... jött Amanda. Az első ember az életemben, aki a szivembe tudta csempészni a mindenki által áhitott érzést: a boldogságot. Maga volt a menny, már ha létezik ilyen egyáltalán. Csodálatos hónapokat töltöttünk el együtt, olyanokat, melyben azt hittem: végre megtaláltam a helyem a világban. Melyekben el tudtam hinni: van még jövőm, van még lehetőségem arra, hogy jóvá tegyem a hibáimat, kijavitsam amit elrontottam... és ez sikerült is a körülményekhez mérten. Az idő csak repült s boldogan repült; a külvilág csak elenyésző százalékban létezett, csak egymásnak éltünk és úgy nézett ki senki és semmi nem állhat közénk. Aztán Viki megtette... és ezzel megpecsételte a sorsunkat. Lehet... lehet, hogy nem kellett volna véget vetni a dolognak. Lehet, hogy megérte volna tovább húzni, hiszen érthető, hogy megviselte őt a Vikivel való incidens, de... de nem birom ha a véremet szivják, ha én vagyok a bűnbak. Igy... lehet, hogy elhamarkodottan itéltem, de nem láttam más választást: ennek is vége lett. Itt vagyok most.
És elkönyvelhetjük: a mágia eddig csak bajt hozott rám.
Már sokszor megfordult a fejemben, hogy eldobom magamtól, főleg az első években voltak gyakoriak ezenirányú elképzeléseim... de végül nem tettem meg. Eleinte azért nem, mert hittem, hogy majd tényleg milyen jó lesz itt meg milyen könnyű az élet ezzel a pálcikával, később pedig azért, mert tudtam: egyszerűen képtelenség lenne visszaesni az egyszerű hétköznapokba. Nem magam miatt, hiszen én pont annyit használom a varázslatokat, amennyit feltétlenül szükséges, de a külvilág, a mugli világ egyszerűen képtelen lenne visszafogadni magába. Mindenhonnan kitöröltek, legalábbis ezt állitják, csak a körülöttem élő emberek emlékei képviselnek abban az életben... és ezt nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne visszacsinálni. Nem tehetek tehát mást, mint megpróbálok élni itt úgy, ahogyan tudok. A kérdés csak az, hogy megéri-e.
Eddig úgy tűnik, hogy nem.
Tekintetem végül megrebben és felemelkedik a pálcáról Greg arcára. Nincs jó bőrben, de igazából... mikor volt utoljára? Nem mostanában, az biztos. Mióta Viki kidobta, azóta ebben az élőhalott állapotban tengeti életét... és igazából már megértem mit érez. Korábban nem, hiszen még nem jártam igy és hiába áltattam azzal, hogy tudom milyen érzés, igazából fogalmam sem volt róla... de ez a helyzet mára már megváltozott. Pontosan tudtam, mit érez... de már most tudtam, hogy nem tudok tenni értem semmit, ugyanúgy ahogy magamért sem, maximum osztozni a fájdalmában: ez egy olyan dolog, amit az ember csak önmagában oldhat meg, a külső hatások semmit... de maximum vajmi keveset számitanak. Bár... mindez nézőpont kérdése. Ha nincs Any, a történet valószinűleg már az óratoronyban véget ért volna.
Talán jobb lett volna.
Keserűség és cinizmus: ez a két dolog volt tisztán érezhető a hangjából. Igazából egyik sem meglepő. A keserűség érthető, a cinizmus pedig mindig része volt, csak régebben mindig pozitivan jött elő belőle... na igen, ezt teszi a szerencsétlen emberrel a szerelem. A szerencsésnek összejön, persze, de a szerencsétlent csak tönkreteszi, ósszezúzza, megnyomoritja. A baj az, hogy csak a végén derül ki, hogy melyik kategória a tiéd.
- Na igen. - feleltem s hangom továbbra is rekedt volt. Igen, ez Gregre vallott. A szóhasználat, a stilus, a téma... mind-mind olyasmi, aminek semmi köze a Roxforthoz vagy a mágiához. Az egyetlen ember száz kilométeres körzetben, aki hasonlóan gondolkodik mint én... és legyen bármily rossz a lelkiállapotom vagy az övé, ez olyasmi, ami még most is egy kis szint tudott vinni a fájdalom tengerébe. A kérdése azonban... elgyengitett és el is bizonytalanitott egy kicsit. Az őszinteség nyilvánvaló, de... de mégsem olyan könnyű válaszolni erre a kérdésre.
- Hát... - kezdtem tétován, miközben lassú léptekkel elindultam a tó széle felé s meg sem álltam addig, mig a hullámok már közvetlenül a bakancsom előtt törtek meg. Tekintetem a sötét viztükrön nyugodott, de a gondolataim messze szárnyaltak s a válaszon törték a fejüket. A teljes igazságot, hogy én hagytam ott...? Nem... nem, arra még nem állok készen, ahhoz még nincs elég erőm. Hazudjak neki...? Mondjam azt, hogy semmi, hogy minden rendben? Nem, az sem megoldás: látja, hogy valami gond van, ebben biztos vagyok. De akkor...?
Szerencsére most is, mint a legtöbb esetben, létezett arany középút. Mikor megszólaltam, csak egyetlen szó hagyta el a számat:
- Vége.

Vége.
A szó még sokáig visszhangzott az éjszaka néma csendjében, még talán a Tiltott rengeteg zajai is elhalkultak arra a pár másodpercre.
Vége?
Egy olyan tökéletesnek tűnő párnak mint Damien és Amanda? Hihetetlen? Sok mindenre fel voltam készülve, de erre azért nem. Ők voltak azok az emberek, akikről azt hittem, hogy amíg a nyakunkba nem szakad ez az egész istenverte világ, együtt lesznek? és mi lett a vége? Szakítottak. SZAKÍTOTTAK!
Nem tudom, hogy engem miért viselt meg ennyire a hír, hiszen mondhatni nem voltam ?főszereplője? a dolgoknak, de akkor is? Bármikor, amikor elegem volt mindenből, csak rájuk kellett néznem, és láttam: van még értelme élni, létezik még a boldogság.
Hát erről ennyit, az élet kemény, de keményebbnek kell lenni. Vagy legalábbis valami olyasmire kéne törekedni? Ennek fényében kell csak ránk nézni jelen pillanatban is: szerénységem szanaszét van zuhanva az utóbbi négy-öt hétben, és most már Damien is. Nem kispályázunk jó?van.
-  Sa? Sajnálom? -ennyit tudtam végül kinyögni. Talán egy másik időben, egy másik, most megpróbáltam volna mondani valami okosat, a tudtára adni, hogy tudom mit érez, de ne adja fel, lesz ez még így se?
Na de most? Most, amikor én is ugyenezen megyek keresztül, amin ő? Nem bírnék hazudni neki, nem tudnám pozitívan beállítani a dolgokat, amikor nem azok?
 Pontosan tudtam mi játszódik le most Damienben, ugyanaz, amit én is átéltem / átélek hosszú hetek óta; mióta kiadták az utam. Nem is, azt még elviseltem volna, mint már előtte többször is. Egy szakítás nem a világ vége, na de egy barát halála? Kevés megrázóbb dolog van annál?
Igen, költői túlzással éltem, mivel a sokat emlegetett személy él és virul? Azonban azzal, hogy felvette a Mirol nevet, és a barátai leredukálódtak a szemében ?mocskos utolsó sárvérűekké?,  számomra meghalt. Az a Viki, akit szerettem, akivel bármiről el tudtam beszélgetni bármiről bármikor, elment. Örökre?
Ezt az embert, ezeket az érzéseket gyászolom már hetek óta. Emiatt nem tudok aludni, emiatt nem tudok normálisan élni, mivel nem tudom feldolgozni, hogy ez megtörténhetett? Megtörténhetett egy olyan emberrel, mint amilyen a lány volt? igen, sajnos már múlt időt kell használnom. Ez az új ?énvagyokanagyMirolmeraznekemyó szal takarodj, nem férsz bele a tökéletesen hibátlanul nagyszerűen aranyvérű életembe? megszűnt Vikitria Henderson lenni?
Szomorú tekintettel néztem fel a fűről, egyenesen Damienre, de nem láthattam az arcát a gyenge fényben? De nem is volt rá szükség?.  Az egész megjelenéséről tükröződött a bánat, és számomra nyilvánvaló volt, hogy egy megtört ember áll ma este a tóparton. Egy megtört ember, aki kétségbeesetten keresi a kiutat a saját rémálmából, miközben várja, hogy keltse fel a kedvese, és minden folytatódjon úgy, mint régen?
?de ez nem fog megtörténni. Vele sem, velem sem. A világ már csak ilyen, állítólag még a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve? Hát nem tudom, én már kezdek kételkedni ebben is.
Hol is vannak már azok az idők, amikor négyesben lazultunk a klubhelységben?? Rég letűntek? és miért?
A ROHADT VÉRMÁNIÁÉRT, AZÉRT!
Törték át a nosztalgikus hangulatomat az indulatos gondolatok. Nem bírtam tovább egy helyben ülni, felpattantam, miközben vettem egy mély levegőt. Miközben a friss oxigén szép lassan átjárta a tüdőmet éreztem, amint egy pillanat alatt elönti egész lényemet a düh, és a bennem lakozó sötét gyűlölet új erőre kap? A gyűlölet, amit csak mostanában kezdtem el érezni, az egész istenverte varázslótársadalom iránt. A sok legalja ember, aki azt hiszi jobb, mert a családban anyuci, apuci, dédnagyi, kistesó de még az az utolsó bolhás korcs kutyájuk is aranyvérű?
 -Mi? Mi történt? ?tettem fel gépiesen a klisés kérdést, hogy valahogy visszatereljem a gondolataim a jelen szituációra. Hát ez többé kevésbé sikerült, bár az indulat átjárta minden szavamat ahogy folytattam a mondókám:
- Ha valami senkiházi utolsó paraszt miatt szakított veled, aki azt kapta szülinapjára, hogy megmutatták neki a betonos utat, csak egy nevet mondj? Reggelre garantáltan nem lesz foga? Ha szimplán egy vérfüggő nyomorék a tag, úgyszintén! ?tettem hozzá jeges hangon, miközben Damien mellé sétáltam?
Miután odaértem, csak akkor tudatosult bennem a deja vu érzés? Megint ezen a helyen ért fordulóponthoz az életünk, mint már annyiszor ezelőtt?  és éég mindig csak egymásra számíthatunk, mint legjobb barát, a legjobb barátjára; hiszen ezért vagyunk egymásnak? Még ha el is hanyagoljuk a másikat néha.

[Greg]

Greg szavai egy halovány félmosolyt csaltak ajkaimra, amit aztán hamar elnyelt az éjszaka. Mostanában ilyen... lobbanékony, s még e helyzet dramaturgiája sem tudta ezt a tulajdonságot elnyomni benne. Mióta Vikivel... megromlott a viszonya, azóta vált ilyenné... talán ilyen is fog maradni? Lehet.. nem tudhatom, mint ahogy senki sem. Az idő sokmindent képes megváltoztatni, az emberenkénti változó csak az idő mennyisége. Az ő kálváriája már hosszú hetek óta tart; az enyém hirtelen ért véget s tűnt el a múlt ködében... s még csak néhány nap telt el azóta, hogy minden megváltozott, de ez a pár nap is sok dologra elég volt. A gondolatok rendezésére. A hiány száműzésére. Az új élet első terveire... De tudom, hogy egyedül nem lettem volna képes erre. Nem lettem volna képes mégcsak részben túllépni sem, elérni ezt az állapotot, amit most élek meg... s főleg, nem tudtam volna gyarapodni a hittel. Nem tudtam volna hinni, hogy van kiút és van még élet a köd túloldalán is... de ő segitette a megvilágosulásomat s őszinteségével valamint optimista hozzáállásával néhány óra alatt sikerült elérnie azt, amit egy kilo papnak, néhány családtagnak meg egy rakás tanárnak évek alatt sem. Sikerült elhitetnie velem, hogy van még jó a világban.
De... ez a személy pillanatnyilag nagyobb érzelemvihart inditott el bennem, mint az elmúlt napok egész története.
Éppen ezért ideiglenesen száműztem a fejemből: most a Greggel való beszélgetés volt a lényeg.
- Senkiházi? Utolsó paraszt? - visszhangoztam a szavakat elgondolkodva. Ez mind igaz volt, bár biztosan nem egyre gondoltunk. Az egész szakitás Vikitria hibája: talán mondhatjuk úgy, hogy az ő lelkén szárad... s a felsorolt jelzők újfent mind igazak voltak rá... de még igy sem kenhettem az egészet rá. A kapcsolat megromlása valóban az ő hibája, de a többit nem irhattam a számlájára: én voltam az, aki végül kimondta, hogy legyen vége. Nem Amanda, nem Viki, nem más: egyedül én... Ez volt az első dolog, amit fel kellett fognom s el kellett ismernem magam előtt, s amint ez sikerült, már könnyebbnek is éreztem a lelkem s könynebben néztem a tükörbe...
Aztán eszembe jutott, hogy Greg azóta is a választ várja.
- Mindkét jelző korrekt, de nem úgy, ahogy te gondolod. - Egy pillanatra ismét elgondolkodtam, hogy mi lett volna ha úgy történik... de magamat, vagy legalábbis a két nappal ezelőtti önmagamat ismerve már nem élne az illető. Talán egyikünk sem. - Vikitria. - eredetileg ezzel az egy szóval le készültem zárni az egészet, de végül rájöttem: ki kell adnom magamból az egészet... - Volt az a konfliktus a klubhelységben... azóta nem mentek jól a dolgok, sőt, igazából sehogyan sem mentek. Amanda... rosszul viselte ezt az egészet. Igazából számithattam volna rá... talán számitanom kellett volna rá... de nem tettem, s a korcs fejemet rendkivül érzékenyen érintette, hogy rajtam próbálja levezetni a feszültséget... s végül én voltam az, aki elküldtem, nem forditva. Talán... talán jobb ez igy...
Az utolsó szavak már nem hangzottak túl magabiztosnak, lévén nem is voltak azok... dehát hogy lehetnének azok? Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e vagy épp életem legnagyobb baklövését ütöttem nyélbe... még mindig nem tudom, annak ellenére, hogy a történet óta folymatosan ezen töröm a fejem. Talán nem is tudhattam... talán nem tudhatta senki, csak az a mindenható Teremtő, akinek a létezésében azóta sem hiszek.
A gondolataim Vikire terelődtek, a legújabb Mirolra. Elszaladt vele a ló az utóbbi időben, méghozzá nem kicsit szaladt el... a viszonya Malfoy-jal már lassan köztudottá vált, mint ahogy mardekári gondolatmeneteit és viselkedését sem rejtette véka alá, hiszen ő, a NAGY mirol bármit megtehet, amihez csak aranyúri kedve szottyan... de valójában már teljesen hidegen hagyott. Talán barátok voltunk annak idején, talán csak a szükség sodort minket egymás mellé, ezt nem tudhatom biztosan... de azt igen, hogy immáron semmit nem jelentettünk egymásnak. Aggódtam érte... megpróbáltam eltántoritani attól, hogy az aranyvérű általánosság korcs lelkülete megfertőzze, de képtelen voltam rá. Az én hibám lenne? Az lenne az ok, hogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy megmentsem?
Kétlem.
Az ő rothadása belülről fakadt.
- Szerinted jól döntöttem? - kérdeztem Gregtől bizonytalanul, de még mindig nem fordultam felé: inkább az eget kémleltem s nem néztem a szemébe. - Vagy akár úgy is kérdzehetném: dönhettem volna másképpen? - Ezen a ponton szükségem volt egy rövid szünetre, hogy rendezzem a gondolataimat. - Játszanom kellett volna a boxzsákot inkább hosszú hetekig, hónapokig, ameddig kiheveri a dilijét? Ha kiheverte volna egyáltalán... s legyen bármilyen szar most, hiszem, hogy jobb lesz. Muszáj vagyok hinni benne, hiszen... ha nem tenném, azzal aláirnám, hogy nincs jövőm. Nem biztos hogy van, de muszáj vagyok bizni benne... vagy talán nem igy van? Talán az egész hiba a gondolkodásmódom mélyén van elásva s onnan kezdve bukik az egész, mint a kártyavár...?
Monológom végeztével csak álltam, immáron lehajtott fejjel, s vártam a választ erre a kérdésdömpingre... holott szinte biztos voltam benne, hogy nem lesznek válaszok. Ha én, aki elvileg legjobban ismerem magamat, nem találtam, akkor más hogyan lehetne képes rá?
Leginkább sehogy.

[[Kolompár Etelka, Lakatos Dzsenifer és Orsós Dzsoki ]]

[Kolompár Etelka, Lakatos Dzsenifer és Orsós Dzsoki ]


Rég volt ilyen gyönyörű a tavaszi égbolt, mint most. Ezernyi csillag ragyogott odafent, mint apró szentjánosbogár, felhő egy szál sem, s mintha csak a nap közben süvítő nyugati szél is visszavonulót fújt volna, csak most, csak miattuk, csak nekik, végre beköszöntött a jó idő. Ez az ő napjuk volt, bizony, a CSCS-é. Pontosan egy hónap volt már csak hátra a tanévből, ezáltal kiváló alkalom az ünneplésre. Hétvége lévén a napot Roxmortsban töltötték, mintegy jutalmul, hogy az utóbbi két hétben nem volt egyetlen balhéjuk sem. Mert igen, vannak, akiket azért büntetnek, mert valami rosszat csinálnak, de vannak olyanok is, akiknél már az is nagy előrelépés, ha éppen nem gyújtják rá az elsősökre a csónakházat. Hiába, a hírnévért keményen meg kell dolgozni, és a CSCS-s csajok minden egyes alkalmat megragadtak, hogy bizonyítsák rátermettségüket a bajkeverés terén. Még akkor is, ha csupán a saját jólétük volt a cél, s nem az, hogy másoknak feltétlenül ártsanak? Mert bizony kedves emberek ők, még egy halálfalót is hót részegre itatnának, ha lenne rá lehetőségük pusztán felebaráti szeretetből. Na jó, meg persze azért is, mert a részeg embert könnyebb kizsebelni, de ez már csak részletkérdés? Mindenesetre a mai napot megtisztelték azzal, hogy vettek egy centit Roxmorts-ban, amin visszaszámolhatják a hátralevő időt. Minden egyes nap egy apró nyisszantás, és talán így nem tűnik olyan rettenetesen hosszúnak az a pár hét, amikor is tanulásra kárhoztatják a hírhedt hölgyeményeket. És mivel minden egyes alkalmat megragadtak az ünneplésre, most is úgy gondolták, ez egy kitűnő este, melyet a szabadban tölthetnek. A tábortűz sárgára festette arcukat, lobogó lángnyelveket pingálva rá, miközben Kay tűnődve pengette a húrokat veterán, ütött-kopott gitárján.  Csupán a tücskök csatlakoztak a rögtönzött dallamhoz, halk ciripelésük monotonan csengett fülükben, miközben a tűz csak pattogott tovább, mintha örökké éghetne a tóparton, a csónakház takarásában.
-   Az anyját! ? csendült Sat hangja döbbenten, egy szempillantás alatt darabokra szaggatva a nyugalom csalóka összképét.
Egy öreg fűzfa tövében üldögélt két göcsörtös gyökér közé ékelődve, miközben lábát a tó hűvös vízébe lógatta. Bakancsának fele pár lépésre tőle hevert a fűben, a másik közvetlenül mellette állt, s egy cseppet sem zavarta az a tény, hogy fűzői már akkor felismerhetetlenül sárosak voltak, mikor még csak fél perce haladtak a tó partján a rengeteg pakkal, mely esti kiruccanásukhoz szükségeltetett. Ezeknek döntő többsége persze kaja meg pia volt, de hát az éhhalál borús gondolata mindig is nyomasztotta azokat az embereket, akik alap esetben azt se tudták, másnap hol alszanak? 
-   Hallod, öcsém, ez a Poe tök brutál egy faszi, ezt hallgasd: - görnyedt továbbra is az ölében tartott könyv fölé, míg mutatóujjával próbálta nyomon követni a felolvasott szótagokat.  ?
Follow sweet children
I'll show thee the way
through all the pain and
the Sorrows

Weep not poor childlen
for life is this way
murdering beauty and
Passions? Hát ez tök állat, annyira groteszk! Azt hiszem, ő a kedvenc költőm? vagy íróm? Nem tudom, melyik inkább? - dörmögte szinte már magának, majd végre elszakítva tekintetét a könyv kávéfoltos lapjairól tétován körbenézett ? Wazz, Meg nem azt mondta, hogy jön? Hol a halálban van már?

CSCS

  A Fekete-tó. Milyen régen is volt, hogy Hagrid vezetésével végig csónakáztunk a tavon. Akkor még kis elsős voltam, megrészegülve a számomra teljesen új, mesébe illő világtól. Akkoriban még azon filóztam, hogyan lehetne megviccelni a tanárokat, miféle élet várhat rám. Aztán megtapasztaltam, megszerettem és új otthonra leltem a Roxfort falai közt. Nem csak otthonra, életre is, hiszen gyökeresen megváltoztam. Elmúltak a balhés idők, nem gyújtok fel több termet, sem egyéb helységet. A késztetés még meg van bennem, nem múlt el nyom nélkül. De megígértem Dumbledore-nak, hogy nem teszek semmi rosszat. Igyekszem betartani, eddig sikerrel.

  Sétálok a tó körül, cigizek és emlékezem. Emlékszem a halandó világban töltött évekre, a barátokra, a hülyeségekre, a balhékra. Az első csókomra, a füves cigire, aminek hála majdnem elcsapott egy vonat. Régi szép idők. Aztán eszembe jut, hogy a szüleim közben elváltak, és ez vezetett az önpusztítás útjára. Persze, még nem vagyok sem alkohol- sem drogfüggő, de azért nem vagyok káros szenvedélyektől mentes. Belenézek a tóba séta közben, és a holdfénynek hála megcsodálhatom a tükörképem. Egy 170 centis, vékony testalkatú, ápolt külsejű srác néz vissza rám. A  nyitott kapucnis pulóveremnek hála úgy nézek ki, mint egy denevér, főleg ha a fejembe húzom a kapucnit, és széthúzom a pulcsit. Elröhögöm magam, és jókedvűen  sétálok tovább. Ha itt lenne a fényképezőgépem, akkor tuti megörökítettem volna, de nincs. Sebaj, jövőre becsempészem.

  Már majdnem megkerültem a tavat, amikor távolról egy tábortüzet veszek észre. Különös. A diákok nem szoktak kempingezni. Vajon mi a fenét keresnek itt? Elindulok feléjük. Nem lopakodom, határozott léptekkel tartok a túrázók felé. Egyszer csak meghallom, hogy valaki épp szaval. Ráadásul ez egy mugli vers. Na ez tuti nem aranyvérű. A többség már a kemping gondolatától is rosszul van. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, hogy én is... Na, már gitárszót is hallok. Ez egyre különösebb. Mintha pár diák fogta volna magát, és kiköltözött volna a szabad ég alá. Totálisan terepgyakorlat hangulata van.

  Ahogy közelebb érek, látom, hogy két lány ül a tűz körül. Az egyik olvas, a másik gitározik. Pont lányok? Bár, ahogy elnézem őket, hamarabb lehúznak egy üveg sört, vagy találnak be büntetőből a kapuba, mint a nagy fiú átlag. Szakadt rocker bandának tűnnek. Na, ha ezek aranyvérűek, akkor lábon felzabálom a könyvtárat, istenuccse. Nem akarok rájuk ijeszteni, így lehetőleg minden faágra rálépek, és jó hangosan rájuk köszönök.

- Sziasztok! Zavarok?