A Fekete-tó

A Roxforti Birtokon található Fekete-tó. Az elsősök minden évben ezen kelnek át a csónakokkal, s közben néha bele-beleesnek a vízbe. Nagyon sok minden él ám ebben a tóban.

[Greg bara'tom : D, Feb. 13, este]

Újra magányosan... újra egyedül... mégsem úgy, mint az elmúlt időszakban. Eddig a a magány és az egyedüllét teherként nyomta az amúgy is sorvadozó lelkemet, most viszont... már nem. Valamiképpen felszabditott az Yvette-el való beszélgetés: a lelkem szabadon kezdett szárnyalni, amint rájött, hogy megteheti... amint a démon, az árnyék, a nyomás eltűnt róla. Csodálatos érzés volt... legalábbis lehetett volna, ha nem rettegtem volna a holnapról, a jövőtöl, a lehetséges rémképektől. Amanda... Ő a mindenem s ez már soha nem fog megváltozni. Még ha csak közvetetten is, de az ő segitségével sikerült túlélnem életem legmélyebb hullámvölgyét: az ő szerelme s annak a csodálatos estének az emléke a karácsonyi bálon... ezek nyujtottak vigaszt, megnyugvást és életerőt a magányos napok, hetek alatt... ezek adták az életerőm és eltökéltségem szinét-javát. Ha... ha meggyűlölt, akkor hiába volt minden... Ha a szememre hányja a sérelmeit és a fájdalmat, amit okoztam neki... és teljesen jogosan tenné, teheti, hiszen Viki... elmondta, hogy nagyon szenvedett szegény, miután megkapta a levelet, hiszen túl... túl nyersen fogalmaztam, mindenre választ akartam adni, de ez talán jobban sziven ütötte, mintha szó nélkül tűntem volna el... Ha eldob, akkor végem... akkor kitaszitott az élet és tudom, hogy nem vár rám más, csak a halál. Greg... őt fogom sajnálni egy kicsit. Viki... őt is érzékenyen fogja éliteni a halálom, de neki ottlesz Amanda, aki kisegiti a gyászból... Gregnek viszont senki, mióta szakitott a bálon Vianne-nal.. bár ebben sem lehetek biztos, az a fazon elég talpraesett ahhoz, hogy egy hónap alatt egy nagy csokor hódolót gyűjtsön maga köré.
Lassan lépdeltem keresztül a parkon... ráértem, hiszen abban sem lehettem biztos, hogy Greg megkapta már azt a fecnit, amit az ágyán hagytam... Talán ez vetetett vissza belőlem a tempóból, talán csak a park csendjét és nyugalmát nem akartam megtörni s ezért voltak a lassú, néma léptek... már nem kerestem az okokat, hogy mit miért. Egyszerűen... nem volt rájuk szükség, ha magamhoz illőbben akartam fogalmazni: kimentek a divatból... és jelenleg még nem voltam boldog, nem lehettem, amig nem találkoztam Amandával... de egyszerűen, bármily paradox is volt ez, féltem tőle. Amig... amig nem beszéltünk, addig élt és élhetett bennem a remény, hogy még szeret, hogy meg fog tűrni maga mellett... viszont ha eldob magától, akkor az a végemet jelenti. Tudtam... tudtam, hogy minden egyes eltelt másodperccel csökken még az a minimális esély is, ami még esetleg megmaradt... de nem mertem odamenni, még nem. Előbb... sunyi, alattomos, disznó módon, de körül akartam szimatolni egy picit, hogy mit gondol most rólam... hogy miként állhatok a dologhoz... és Gregnek is tartoztam annyival, hogy találkozunk négyszemközt és megbeszélünk mindent, ami történt, de... szégyelltem bevallani, ez most csak másodlagos volt. Greg... jó barátom, az első ember az életemben, aki igazán megértett... de immáron Amanda volt az, aki előtérbe került, aki nem csak egy volt a legfontosabbak közül, hanem A legfontosabb a szivemben... és bármily nehéz volt bevallani, bármily bántó volt ez Gregre nézve... a lány egyszerűen elbitorolta a helyét az első helyen....
A gondolatok örvényétől kisérve lassan megkerültem a tavat és elértem azt a bizonyos lapos követ, ahol annak idején... ahol annak idején megejtettük első őszinte, tabuk nélküli beszélgetésünket... ezt a helyet irtam le neki, hogy itt találkozzunk.
Hát... remélem azért eljön.

[[ A barátságos és közkedvelt Pókember Damien részére ^^ :D ]]

[ A barátságos és közkedvelt Pókember Damien részére ^^ :D ]

[Griffendél torony]

„Úúúútáááálóóóm a bááájitaaaaltaaaant” dúdolgattam a fejemben, ahogy másztam meg a lépcsőt a hálók felé. Tiszta jó napom volt megint, csak harmadszor adták fel a Felix Felicis házidogát… Immáron háromszoros méretben! Annyira jellemző… Mindegy, majd Vikit megkérem, segítsen összehozni valamit… Ha meg még mindig nem fog tetszeni a mélyen tisztelt tanár úrnak, megetetem vele… Csak előtte meg kell tanulni, hogyan kell emléktörést végrehajtani. Akkor aztán agyalhat másnap, hogy miért nem úgy mennek a dolgok, ahogy kéne nekik… Na jó, ez gonosz volt…
Még mindig viszonylag jó kedvűen léptem be a hálóterembe, hogy a táskámat nagy ívben az ágyamra küldjem… melynek eredményeképpen, lekaszálta az éjjeliszekrény tetejét.
- Jellemző! –mondtam ki hangosan is, ahogy összeszedtem a négy részbe törött vekkert- Reparo! –mutattam rá a pálcámmal…
- Jóvan, szebb vagy mint új korodban –„tettem vissza” a szekrényre jó harminc centi magasból, majd az ágyam felé fordultam, és rögtön megakadt a szemem egy papírfecnin.
*Az utóbbi időben, túlontúl sok levelet kapok…* gondoltam magamban, ahogy a pergamen felé nyúltam. „Aggodalmam” végül alaptalan lett, mert amint megláttam az írást rajta, rögtön megdobbant a szívem:
„Keress ott, ahol felesküdtünk a világ ellen. D.P.”
Damien! Végre visszajött! „Ahol felesküdtünk a világ ellen”? Jól fogalmazott a srác, rajtam kívül ezt úgysem tudta volna senki. Ezek szerint, bizalmasan akar dumálni velem. Hát, rajtam nem fog múlni.
A taláromat újult erővel szabtam le magamról, az ingemmel egyetemben, hogy valami ruhának nevezhető göncöt vegyek fel végre. Sacce fél percen belül már a legfigyelmesebb mugli sem nézett volna ki a tömegből, úgyhogy gyors léptekkel indultam el az ajtó felé…

[Fekete-tó]

Sorosan összehúztam a dzsekimet, ahogy a tó felé baktattam. Hiába, még mindig tél volt, a Nap is kezdett lebukni már, ez pedig nem nekem való időjárás volt… Jó dolog a tél, sőt még a hó is, de már kezdett sok lenni belőle… A beduinok már rég megfagytak volna… Oké, megint hozom a formámat.
Pár perc néma (és didergő) gyaloglás után, mielőtt épp azon kezdtem volna el gondlkozni, vajon hány lábujjam törött eddig le, végül megpillantottam a tavat. Megtettem még néhány métert, majd végül megpillantottam a parton magányosan üldögélő Damient… Eddig nem is hittem volna, mennyire tudok örülni neki, ha egy rég nem látott barát visszatér! Talán ezért is Ő volt a legjobb barátom? Valószínüleg igen...
*Épp emiatt* gondoltam magamban *Itt volt az ideje, hogy illően fogadjam!*
- Az összes pofám leszakad! –hasított bele a hangom, a park néma csendjébe- Damien! Elmész majdnem két hónapra, se szó se beszéd… ez eddig oké. Hozzámvágsz egy levelet, elrendezel annyival, hogy nJoy your life, oké. De hogy még képes is vagy, és iderendelsz mínusz nyolcvanöt fokba, mint aki jól végezte a dolgát?! Na az nincsen rendben! –vettem fel egy bosszús ábrázatot, miközben a hangom remegett a megjátszott idegtől…
… hogy pár pillanat múlva a düh, széles vigyorra váltson át az ábrázatom…
- Láttad volna milyen képet vágtál! –mondtam immáron boldogan, ahogy felrénottam Damien a földről, hogy egymást rég nem látott jó barátokhoz illően átöleljem… persze csak férfiasan, mert a végén még félreérti valaki!
- Na aztán mi a pálya tesó? Merre jártál? Itt az ideje, hogy szépen elmeséld az elmúlt két hónapodat –készítettem fel az elkövetkezendő pár órára. Innentől kezdve az is biztos volt, hogy ma nem hagyom addig békén, amíg mindent el nem mond. Aztán én jövök, mert itt sem állt ám meg az élet! Nah de addig is, annyi szent, hogy én valami ilyesmit nevezek „hatásos belépőnek..."

Tekintetemet rezzenetlenül szegeztem a tó tükrére, bár, mint már oly sokszor, nem a sötét vizfelszint láttam magam előtt: a vizióim újra elragadták a gondolataimat. Amanda arca sejlett fel előttem... de ez nem emlék volt, hiszen egy sosem látott arckifejezés ült az arcán: kisirt szemek, kétségbeesett s dühtől izzó tekintet... s szavak visszhangzottak, melyeket valójában soha nem ejtett ki, legalábbis eddig. Szidalmak, szemrehányások, sértések... Minden hibámat a képembe vágta, kiméletlenül... Érdekes a változás. Egy hónap... legalább ennyi telt el, amig semmi érdemit nem csináltam, csak a plafont bámultam s lelkem démonaival küzdöttem. Sokszor... nagyon sokszor felsejlett előttem a lány arca, de... mindig pozitiv szerepkörben tetszelgett, bátoritott, tartotta bennem a lelket, biztatott... segitett. S most, hogy közeledett a számadás ideje (ahogy apám mondaná)... most valahogy minden megváltozni látszott. Talán... talán az okozta a változást, hogy elkezdtem objektivebben, kevésbé elrugaszkodottan szemlélni a dolgokat. Elvárhatom-e valakitől... akár Amandától, akár mástól... hogy egyetlen este után ennyi ideig várjon s szenvedjem miattam, még ha az az este oly csodás is volt? Ha a józan ész hangját követem... akkor nem. Semmiképpen... de ha a szivemre hallgatok, akkor az egy másik történet. A remény és a szerelem lángja oly erővel izzik bennem, ami elűzi az ész hideg szavait s elülteti bennem azokat a képeket, amig végigkisérték az elmúlt hónapot. Kár, hogy most újabban az ész hangja dominál... Hinni és reménykedni. Csak ez maradt nekem. Szeretlek....
Gondolataim közül egy hirtelen hang robbantott ki. Odakaptam a fejem, de olyan hevesen, hogy hajam az arcomba vágódott s egy újabb fejmozdulat kellett hozzá, hogy kilássak mögüle... bár ne láttam volna ki. Greg állt ott, teljes életnagyságban... és valahogy mégsem ő volt. Arcát grimaszba gyűrte a düh és a harag, szemeiből valami azonosithatatlan ellenségesség sugárzott... szavai pedig ostorcsapásként értek. Ő... tőle nem vártam ezt. Tudta, mi zajlik bennem, mégha arról, amit Amanda iránt érzek, csak levélből is értesült... de tudta, hogy mik kötik le a gondolataimat, hogy miért horgonyzott a szivem Yvette mellett és tudnia kellett, hogy ha valaha valami komolyat akarok érezni Amanda iránt, akkor ezektől a gondolatoktól meg kell szabadulnom... és tudta, hogy ezért mentem el. És most... ezeket vágja a fejemhez. Amint eldördültek a szavak, már tudtam: számitanom kellett volna erre... hiszen ő is egy olyan személy a néhányból, akinek fontos vagyok. Ő is valaki olyan, akit érdekel a sorsom... és ezért jogosan esik neki rosszul, hogy kizártam a problémából, hogy szó nélkül elhúztam a csikot... mi?! A hideg a legnagyobb problémája?! Na áljon meg a gyászmenet...
Az én képem is grimaszba gyűrődött: a kitörni készülő vulkán jellegzetes fintorába, mire ő nem tudta tovább fenntartani a gyűlölet ábráját s vigyorogva rángatott fel a kőröl s ölelt át. Viszonoztam... de meglepett, hiszen soha az életben nem köszöntöttek még ilyen gesztussal. Jól esett, az biztos, de ezt nem fogjuk elfelejteni... de nem ám.
- Te mocsok... - vigyorodtam rá - Igy megszivatni... már épp arra készültem, hogy helyreteszem az agyad egy picit és behűtelek a tóba, hátha felébredsz... bemakkoltad, az utolsó pillanatban. - visszaültem a kőre s csak hallgattam a kérdések áradatát... de erre fel voltam készülve már a leglején is. Arra, amit Vikitől kaptam... nos, arra nagyon nem... de válaszolni a kérdésekre, az még menni fog. Gregnek biztos... és Amandánál is mennie kell, különben megette a gólya az egészet.
- Hát... ez egy hosszú mese. - kezdtem bele egy megszokott, már-már klisés mondattal... egy újabb vigyor kiséretében, - Ahogy leirtam annak idején, az idő legnagyobb részét otthon töltöttem... és gondolkoztam, avagy filozofáltam, ahogy az okosok mondanák. Próbáltam helyretenni magamban a félretolt képkockákat, kicseréni a biztositékokat, amiket Yv kivert bennem... és azt kell mondjam, többé-kevésbé sikerrel tettem mindezt. Tovább tartott, mint gondoltam... sokkal-sokkal tovább, hiszen én már a szünet végére vissza akartam érni... de sikerült teljesen kiönöm a fejemből a szerencsétlen gondolatokat. Pár napja... bementem hozzá a Mungóba, meglátogattam... beszélgettünk... és kettőnél többször nem ötlött fel bennem, hogy miattam került oda. Meg vagyok elégedve... talán meg is érte a beleölt időt... bár ez már nem rajtam múlik. - tekintetem újra a távolba révedt, a viztükör egy messzi pontjára; lelki szemeim előtt újra Amanda lebegett, mosolyogva, szeretetteljesen... - Reméljük... reméljük, hogy megérte. Remélem, hogy nem vesztettem el ezzel... - nem birtam kimondani a nevét... itt és most egyszerűen képtelen voltam rá. - ...mindent.

*Ezt még tuti visszakapom* gondoltam magamban vigyorogva, miután elengedtem Damient… Na de ez egy kihagyhatatlan poén volt, amolyan „origi Hawk” stílusú belépő. Nem is volt mit ragozni ezen. Damien már valószínűleg megszokta, hogy „bízhat bennem”, főleg ha épp elememben vagyok…
El sem telt tíz másodperc, már Pulse mellett ültem a megszokott a kövön, úgy hallgattam a beszámolóját. Hát… nem sokkal lettem okosabb, mert ezeket már nagyrészt tudtam, vagy sejtettem. Mindazonáltal örültem hogy végre itt volt, és megint tudok beszélgetni vele. Talán ezért is volt, hogy az örömhullámom nem nagyon akart csillapodni… Miután Damien végzett a sztorival, belőlem is kitörtek a szavak:
- Sejtettem, hogy valami ilyesmit művelsz –válaszoltam elég idiótán, de most erre tellett hirtelen. Előbb ki kellet adnom magamból a hirtelen rámtörő boldogságot, csak utána tudtam ismét megértő támasz lenni. Szóval bele is kezdtem:
- Akkor csináljuk azt, hogy gyorsban elmondom mikből maradtál itt ki, mert nem sok minden történt; utána meg mesélj te is részletesebben! Kíváncsi vagyok na –mondtam vigyorogva- Hát akkor nézzük… Szokás szerint találkoztam egy-két olyan emberrel, akik nejlonzacskóban hordják haza a fényt, bizonygattam megint néhány elsősnek, hogy Tony Hawk nem a rokonom, balhéztam az öreglánnyal mint mindig, éééés kb ennyi… Mondtam, hogy nem történt semmi extra –fejeztem be az erősen ollózott „élménybeszámolót”, miközben éreztem, hogy lassan kezd csökkeni a fordulatszám valahol bellül, és kezdek megnyugodni…
Nagyjából most esett le, hogy Damien miket mondott... Illetve az utolsó mondata volt csak a lényeg. Pár pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán illő lenne elszégyellnem magamat, mert sikerült csont más témát felhozni, mint amiről Ő akart beszélni, de aztán jegeltem az ötletet. Erre pedig egyszerű volt a magyarázat: lazán vissza lehetett még kanyarodni…
- Hm… Bocs, kicsit elragadott a hév –mondtam már nyugodtabb hangon- De a lényeget akkor is elmondtam… Sacce ennyi történt, amíg nem voltál… Amúgy, nagyon örülök neki, hogy végre tényleg sikerült lezárnod ezt az egész Yv témát… Amanda alig várta, hogy visszatérj! Legalábbis Viki ezt szokta mondani… -halt el a hangom, ahogy ismét eszembejutott a lány... Ahogy ismét felderengett előttem az arcra…
Nem tudom pontosan mikor, hol vagy miért kezdtem el a lányra többként tekinteni, mint egyszerű barát, de nem is számított. A lényeg az, hogy a gyomromnak újfent sikerült megtanulnia a kedvenc hátraszaltóját, ha csak eszembejutott… Ez van, ezt kell szeretni… örökérvényű igazság, de én ezt a mostani helyzetet mégsem szerettem! Talán még a lány nem is tudja (honnan is tudhatná?) hogy már évek óta próbáltam megismerkedni vele, de valami mindig közbejött… Valami hülye, aki olyan kérdésekkel bombázott, hogy a lámafarokszőr miért nem jó a pálca magjába (én az ilyen egyedeket, általában orrbavágásokkal bombáztam) vagy éppen feltűnt valami váratlan vizsga vagy… vagy csak szimplán szerencsétlen voltam, mint mindig. Mindegy, talán most máshogy alakul… Csak az a baj, hogy már attól kezdek félni, hogy egész jó haverok, vagy talán már barátok lettünk , és vajon mit lépne rá ha megtudná mit érzek…? Asszem rövid úton végem lenne, ha elveszíteném…
Ezaz... Én, aki büszke vagyok rá, hogy mindig sodródom az árral, mindig kimondom a véleményem, félek… Félek, hogy a lány, akit szeretek, elfordul tőlem… hogy örökre elveszíthetem… Jellemző… Na de meg fogom próbálni… Meg KELL próbálnom! Különben belerokkanok ebbe az egészbe…
- Nah szóval a lényeg, hogy mindenki nagyon várt vissza, és nagyon örülök, hogy itt vagy haver –fejeztem be végül, hosszú hallgatás után.. Nem nagyon akartam egyszerre Vikivel kezdeni nála, de fel fogom hozni a témát, mert kell már egy jótanács… Meg kell már beszélnem valakivel ezt az egészet…
Bár aztán ki tudja…? Amennyire Damien ismer, már talán rájött arra, hogy mit érzek… Tudom, hogy amikor kimondom a lány nevét, megváltozik a hangom… hiába akarok tenni ellene, nem tudok… Valamiféle törődés vagy… vagy nem is tudom szavakkal leírni, mi játszódik akkor le bennem… De a tényeken nem változtat: jelenleg Viki, mindenkinél fontosabb szerepet tölt be a szívemben… és ezt egy napon, majd meg kell hogy tudja…

Szavaim végeztével tekintetemet újra a tóra szegeztem s csak meredtem magam elé, mint valami szellemi problémákkal küszködő alak. Tulajdonképpen ez igy is volt... de ebbe ne menjünk bele, mert nem abban az értelemben, ahogy számos rosszakaró gondolná. Gondolataim megint Amanda körül forogtak és váltakozó erővel leledzett bennem a remény és a reménytelenség s eme ádáz csata újra lekötötte minden figyelmemet, bármennyire is próbáltam tenni ellene. Nem tudtam mit gondoljak, mit gondolhatok... Viki erre nem adott egyértelmű választ, bár mondta, hogy Amanda nagyon vár vissza és hogy... dögöljek meg, de szenvedett miattam végig, amig távol voltam... de ez nem jelentette azt, hogy végül megint minden rózsaszin lesz: sőt... Féltem. Folyamatosan féltem a Vikivel való beszélgetés óta s most Gregtől remélek megnyuvást, valamennyire... de úgy tűnik ő is kerültgeti a témát, mint macska a forró kását. Ennyire rossz lenne a helyzet...?
Dióhéjban összefoglalta a tényeket, az elmúlt hónapot... bár a hirtelen lezárásból és az arckifejezéséből itélve ez egy eléggé kozmetikázott és röviditett változat. Vajon mit titkol... de fontosabb, miért? Azt hittem, hogy nincs titkunk egymás előtt s ez igy is volt annak idején... ez a hónap,  a távollét kikezdte volna ezt a barátságot is? Nem kéne... meg nem is tartottam valószinűnek, hisz annak idején szinte testvérekké váltunk ugyanezen a helyen; s most mégis úgy tűnt, hogy ez a kapcsolat is felengedett, elgyengűlt s jelentéktelenebbé vált... mondjuk akár más is lehetett a háttérben, de mi? Mi az, amit nem akar vagy nem mer megosztani velem? Kérdések, amikre nem tudom a választ... még nem, de ki kell deritenem, s minél hamarabb, annál jobb. Nem tudom mi bántja Greget, de az vagy valami giantikus titok, vagy valami olyasmi, amit még ő maga sem akar beismerni...
Folytatta a beszédet és - végre! - rátért arra a részre, ami engem igazán érdekelt. Amanda vár vissza... de csak Viki szavait tudja visszhangozni, tehát ismét nem vagyok beljebb semmivel. A tudatom pereme felfedezte azt az apró felhangot Viki nevének emlitésekor, de nem volt abban az állapotban, hogy foglalkozzon vele, mert megint önsajnálatba süppedt: marad a bizonytalanság, a reménytelenség, a félelem: mindegyik érzés régi ismerős, de reméltem, hogy Amanda kapcsán soha nem fogom ezeket érezni... s most mégis. Gondolataim újra kiröppentek, fel a kastélyba, a hálóterembe ahol valószinűleg békésen alszik ebben a pillanatban... nem is sejte, hogy már itt vagyok s alig várom, hogy találkozhassunk. Várom s mégis taszit a gondolat, hiszen... hiszen nem tudom mi lesz. Elképzelésem sincs arról, hogy hogyan fog reagálni arra, hogy újra idedugom a képemet több mint egy hónappal az utolsó életjel után. De... azzal nem leszek beljebb, ha itt ülök és a lelkem utolsó morzsáit is megrágom... majd kiderül, holnap az lesz az első dolgom, hogy megkeresem és...
Minden eldől.
- Én is örülök... már épp ideje volt. - feleltem kiszáradt szájjal. - Nehezebben ment, mint vártam, de... de megérte, értetek. Megérte... remélem... - az utolsó szó már csak egy alig hallható suttogás volt s tekintem egy pillanatra újra a távolba révedt, de szerencsére ezúttal sikerült kordában tartanom tűnékeny gondolataimat. - És mi van veletek? Mármint úgyértem... veled meg Viannal? - Tudom, hogy volt némi surlódás közöttük és mivel nem voltam abban az állapotban, hogy felfogjam a beszéd egyes ravasz hajlitásait és csavarintásait, igy azt gondoltam, hogy a nyugtalanság első és potenciális oka (még mindig) a lány. Aztán lehet hogy bakot lövök, de fel kellett tennem ezt a kérdést. Semmi konkrétat nem tudtam, hisz még semmi nem volt eldöntve, mikor elmentem... talán ezért volt furcsa, hogy Greg egy szót sem szólt róla s ezért apelláltam egyből erre a dologra... mindegy, majd kiderül. Ha mellé, akkor ez van, ha meg telibe, akkor legalább megadtam a kezdőlökést... - És Rose hogy van? - tettem még hozzá, hiszen róla sem derült ki semmi az iménti beszámolóban. Érdekelt a sorsa, hiszen őt is a barátomnak tartottam... bár amit a bálon művelt a kábitószerrel, az nagyon nem vallott rá, ezért az aggodalom is ott leledzett a hangomban egy kicsit. Mondjuk amit kéősbb én műveltem a tőle elvett anyaggal, az sem volt semmi... ah mindegy, az is egy másik történet. Annak az életnek már vége van.

Damien is némán ült mellettem, nekem sem volt kedvem beszélgetni… Illetve kedvem lett volna, de a tudatalattim átvette az irányítást, és közös megegyezés helyett azt mondta: NEM. Hát ha nem, akkor nem; törődtem bele a helyzetbe.
Végül is, nem is nagyon volt ellenvetésem, mivel nagyon elragadtak a gondolataim. Rengeteg „mi lenne ha…?” mondat kavargott a fejemben, miközben a nyugodt víztükröt bámultam. Mi lenne, ha sikerülne? Mi lenne, ha végre megtudná mit érzek? Mi lenne, ha emiatt végleg elveszíteném…? Minden gondolatmenetnek ez lett a vége. Hiába magyarázzák a „nagymenők”, hogy „légy tökös csávó, mer az neked yo”, nincs igazuk. Jó mondjuk az is tény, hogy semmi pénzért nem süllyednék olyan mélyre, hogy rájuk hallgassak, de akkor is… hogyan lehet így hozzáállni az élethez? Mármint… ha csak eszembejut Viki, megszűnik létezni a világ. Akár rám is omolhatna a csillagvizsgáló, valszeg azt is csak jelentős fáziskéséssel venném észre – ha még észrevennék valamit utána egyáltalán… na de ez más kérdés. A lényeg, hogy ésszel kellett viselkednem, mert most csak egy dobásom van, amit nem szabadott elszúrnom, semmi pénzért sem… Jelenleg Viki volt a mindenem, az a személy, akiért bármit feláldoztam volna...
Azonban mielőtt még jobban belesüllyedhettem volna gondolataim ingoványos talajába (megin szééépen fogalmaztam, jaaajj de kár hogy ezt nem hallotta egy irodalomtanár) Damien szavai törtek be a tudatomba… Vian…? Rose…? Két olyan név, amik közül egyiket sem szerettem volna hallani… soha többé… Hogy ennek mi az oka…? Hát…
- Viant hagyjuk... Crak előbb kap fizikai Nobel-díjat, mint hogy én mégegyszer beszéljek vele! A tűz meg a töklé jobb páros mint mi voltunk… -törtek ki belőlem a szavak hevesen. Ahogy az exem képe befurakodott a tudatomba, és kezdte elhomályosítani Viki gyönyörű arcát, éreztem, hogy fellángol bennem a harag. Nem elég, hogy akkoriban mennyit szívatott, még most is át akarja venni a hatalmat?! Na de abból nem eszik!
- Egy héten balhéztunk olyan tizenötször, minden hülyeségbe belekötött, meg gondolom nem voltam elég jó neki… Állítólag másokkal is kevert, minden apróságért beszólt, nekem meg elegem lett. A karácsonyi bálon összevesztünk, azóta nem hallottam felőle… nem is hiányzik… -fejeztem be a Vian témát baljósan nyugodt hangon. A lány már annyi fájdalmat okozott akkoriban, hogy egy életre elég volt belőle…
- Rose pedig… -kezdtem volna bele a válaszom második részébe, de rövid úton megakadtam. Jobban belegondolva, nem tudom milyen viszonyban voltam Rose-al. Amikor megismertem, egy helyes, aranyos, de mindig szomorú lány volt. Ahogy telt múlt az idő, ő is kezdett megváltozni… Egyre inkább elhagyta magát, a karácsonyi bálon tolószékkel break-elt, amikor meg végre fel tudott állni, akkor pedig már rá sem ismertem… na mindegy, halottról vagy jót, vagy semmit…
- Szóval Rose… Rose meghalt… -feleltem végül kertelés nélkül. Jobbnak láttam minél előbb túlesni rajta- Elment mászkálni valahova, asszem a szellemszállásra azt belefutott egy dementorba. Legalábbis ez a hivatalos álláspont, többel nem tudok szolgálni... –zártam le a másik lány témáját is.
Az igazság az, hogy bármennyire is fájt kimondani, az a Rose akit én ismertem számomra már régen megszűnt létezni. Amikor elkezdett megváltozni a jelleme, többé már nem volt ugyanaz az ember. Persze sajnáltam, de már csak mint egy nagyon távoli ismerőst, nem mint barátot. Tudom, szemétül hangozhat, de ez van. Megváltozott ő is, egyszerűen nem találtuk a közös hangot. De ez már viszonylag régen volt, azóta rengeteg dolgot átértékeltem…
Mára itt van nekem Viki, Amanda és végre Damien is visszatért. Magányos pillanataimban sokat gondolkoztam már ezeken, és mindig ugyanarra jutottam: ők azok az emberek, akiket a biztos halálba is követnék. Az év eleje más volt… de nem, nem is érdekel. Mint mondottam, életem azon szakasza lezárult, többé nem is akarok gondolni rá! Egyedül Damien köt a múltamhoz, de számomra ő is a megújulást is jelenti. El sem tudja képzelni, mennyire nagy hatással van rám az, hogy bármikor fel tud kelni a földről. Talán (bár ez csak személyes vélemény) ösztönözzük egymást valamelyest… Legalábbis ő is kisegít engem amikor minden el van veszve, és én is igyekszem mindig jobb kedvre deríteni… Ennek pedig egy egyszerű oka volt: Damien a legjobb barátom, akire már-már testvéremként tekintek. Ezt felesleges volt ragozni, nem is teszem.
- Hát kb ennyi… -mondtam miközben elhajítottam egy lapos kavicsot a tó felé, amely valahogy a kezem alá került. Némán néztem, ahogy kacsázik egyet, majd halk csobbanással örökre eltűnik a fekete víztükör alatt… Elcsépelt hasonlat, de ez a kő emlékeztetett az év elejére. Hiába tűnt el a felszínről, a mélyben örökre ott marad. A múlton nem tudok változtatni, ez van… Na de ahogy a víz fodrozódása szépen elhalt, én is folytattam a mondókámat:
- De tudod, nem is nagyon érdekel… Mármint, egy idő után, letisztul kire számíthat az ember, és én megtaláltam ezeket a személyeket...Itt vagy például te, a legjobb arc, akit csak ismerek a suliban. Amanda, akire bármikor lehet számítani, és Viki aki rabul ejtette a szívemet, csak még éppen nem tud róla… -csúszott ki a számon. Megint rámjött ez a naaaagy őszinteséghullám, és Pulse nyakába zúdítottam a legnagyobb titkomat… Pont amikor a legkevésbé rólam kellett volna szólnia a beszélgetésnek... Jellemző.
- Hát… Hm… Szóval így állok kb magánügyileg… -nem tudtam értelmesebb választ kinyögni, inkább egy ironikusnak szánt (de inkább fájdalmasnak tűnő) félmosollyal pillantottam Damienre…

Szóval Viannal vége. Érdekes, de nem egészen váratlan fordulat... jól elvoltak, eleinte, de utána már látszott, hogy nem annyira illenek össze, mint azt előzőleg gondolta volna az ember. Legalábbis nekem látszott... de úgy néz ki hogy uána ő is rájött és véget vetett az egésznek. Okosan. Legalább nem járt úgy, mint én... nem kellett szenvednie a boldogságért, ami végül nem is lett volna boldogság... igy legalább csak egy darabig fájt, ha fájt egyáltalán, utána el tudta felejteni és túl tudott lépni. Biztos nem volt könnyű... újabb embernek ártottam, de legalábbis nem tudtam segiteni a távollétemmel, az egész ostoba rögeszmémmel: hiszen Greg nyilván szar helyzetben volt és igényelte volna a támogatást, jól esett volna neki, ha van valaki, akinek kiöntheti a szivét... és nem volt, mert elhúztam a csikot és vissza sem jöttem egészen mostanáig. Nagyszerű... újabb embernek nehezitettem meg a sorsát. Nem annyira, mint Amandáét... de akkoris sikerült. A francba már az egésszel... vissza akarom csinálni... csinálja vissza valaki!
Az a néhány másodperces szünet pont elég volt ahhoz, hogy a gondolataim ismét szárnya keljenek s ismét odafent kötöttek ki Amandánál. A képzelet játéka volt mindez, természetesen: láttam magam előtt a lányok hálótermét. ahol valójában soha nem jártam, mert nem járhattam; láttam, ahogy békésen alszik az ágyában... de a kép mégsem volt teljesen idilli, hiszen arcán s szemei sarkában még ottvoltak a sirás hagyatékai, az elkenődött könnycseppek... s lám, néhány pillanat múlva már úgy nézett ki, mint akit rémálmok gyötörnek: dobálta magát, ajkait halk, alig hallható szavak hagyták el, szemeiből újra folytak a könnyek mig végül felébredt, körülnézett, rájött hogy hol van.. s sirt tovább. Ámbár tudtam, hogy csak képzelet, csak tűnékeny vizió, a szivem majd megszakadt érte, hisz mint az előző tényt, azt is nagyon jól tudtam Viki szavai nyomán, hogy ez valóság is lehetett, sőt, az volt s igenis megtörténhetett, legalább ennyire szenvedett... s nem tehettem semmit, már nem csinálhattam vissza... pedig... pedig...
- Hogy mi...?! - bukott ki belőlem a kérdés és rándultam vissza a valóságba, amikor Greg kiejtette a száján a következő szavakat. Valóságos hidegzuhanyként ért az előbbi, magam ellen forrongó harag után... Rose... Rose meghalt?! - De... de... h-hogyan? - hangom remegett, a szavak nem jöttek egyszerűen, de Greg már mondta is... Szellemszállás? Dementor? Mi... mi a frászt keresett ott? És hogy került oda egy ilyen nyavalyás szörnyeteg? Ez... nem lehet. Rose nem halhatott meg... Soha nem ártott senkinek, mindig mindenkihez kedves volt s mégis elbánt vele az élet, elvette a szüleit, a családját... és most őt is utolérte volna a vég? Annyira... annyira nem érdemelte meg... miért nem az ilyen Malfoy-féle férgeket csapja agyon az isten? Miért mindig a jó embereket éri utól leghamarabb? Annyira... annyira igazságtalan ez az egész élet...
Erről is én tehetek. Ha itt lettem volna... ha nem megyek el... talán minden másképp alakul.
Felálltam s előhúztam a pálcámat. Ritkán kapkodtam utána, ha nem volt feltétlenül muszáj, de ez az alkalom kivételt képez... a temetéséről már alighanem lemaradt és valószinűleg nem is itt zajlott, szóval hivatalos sem lettem volna rá... de akkoris a barátom volt és valamiképpen meg akartam róla emlékezni, hiszen... hiszen mindig segitett a bajban s ő is azok közé tartozott, akiknek kiönthettem a szivemet. Bár a végén más lett... magyon más. Kábitószer... teljesen kivetkőzött magából... de akkoris az az ember volt, az az ember maradt, aki annak előtte... és igy fog élni az emlékezetben.
- Orhidessis! - suttogtam halovány, reszelős hangon s egy apró virágcsokor hagyta röppent ki a pálca végéből. Nárcisz... a kedvence volt. - Fieri Voxius... - a csokrot egy aranyszinű fényburok vette körül. - Wingardium Leviosa... - az alkotmány a levegőbe emelkedett s lassan a tó közepe felé lebegett. Amikor lassan odaért, egy pöccintéssel megállitottam s egy pár pillanatig csak lebegett a viztükör felett. - Ég veled, Rose... nyugodj békében. - egy újabb pálcamozdulat s a virágcsokor lehuppant a viztükörre majd a varázslat nyomására még lejebb s lejebb ereszkedett. - Piroinitio... - hangzott az utolsó varázsszó, mire a virág is és a fénygömb is egy utolsó villanás kiséretében megszűnt létezni... ahogyan Rose is megszűnt létezni a dementor csókja nyomán, már ha igaz volt a sztori. Csak álltam ott a parton, nézve a helyet, ahol az az apró kis villanás elhalványult s lelkemben egyre erősödött az önmarcangolás: Amanda, Rose, Greg... mind megsinylették a távollétemet... ki jobban, ki kevésbé, de a lényeg ugyanaz volt: minynyájan szenvedtek miattam, nem tudtam rajtuk segiteni... Eltelt az egy perc néma csönd, az illem diktálta gyásszünet s visszaültem Greg mellé a kőre.
Egy darabig csak szótlankodtunk egymás mellett... nem történt semmi, csak a park csöndje, sötétje és hidege ölelt körül egyre erőteljeseben. Azután megtört ez is: Greg akcióba lépett, felkapott egy követ és megpróbált vele kacsázni a tó viztükrén, méghozzá szánalmas eredménnyel. Csak tessék-lássék pillantottam utána, egyébként a földet bámultam magam előtt: ott benn még mindig dúlt az önmarcangolás, hiszen legalább egy, de lehet hogy több barátot vesztettem el örökre csak azért, mert... mert fafej voltam. Egy makacs senki, aki mindig mindent egyedül akar megoldani... De ez is csak egy tűnékeny pillanat volt, hiszen Greg újra beszélni kezdett. Nem is érdekli Rose halála...? Hát én majd mindjárt odamegyek és...
... de a mondat második fele hirtelen semlegessé tette az elsőt. Aha. Szóval innen fúj a szél. Igazából tudhattam volna... utoljára a Vianos szitunál volt ilyen... furcsa... de valahogy mégsem volt jellemző rá, hogy még szinte ki sem ment az egyik nő a bal oldali ajtón, a jobbon már be is jött egy másik... bár kitudja, nem ismerem annyi ideje, hogy erre fény derülhetett volna: amennyire én tudom, Vian volt az első barátnője, aztán lehet hogy mégse. De hogy Viki...? Miért pont ő? Bár... ez is érthető, hiszen Viki egy elbűvölő valaki. Szép, okos, kemény s legalább annyira vág a nyelve, mint ennek a bohócnak... igazából szép párt alkotnának. De... és itt egy de. Greg nem tud Dracoról... és tőlem nem is fogja megtudni, az hétszentség. Minden titkomat megosztom vele, de ez nem az én titkom, hanem Vikié... és ezt belőle Cruciatus-szal sem szedi ki soha senki, az holtbiztos. Bocs Greg, ezúttal csak magadra számithatsz...
Nem lesz könnyű menet... de remélem összejön neki. Mindkettejük érdekében.
- Szóval Viki... - mondtam tűnődve. Igen, valójában várható volt... miért lep ez meg ennyire? Nem tudom... és mégis megteszi. - Miért pont ő...? - tettem fel végül azt a kérdést, ami leginkább bökre a bokámat. Tényleg érdekelt, hogy Viki melyik ragyogó tulajdonsága fogta meg Greg bara'tomat, de ezenfelül... más is volt a háttérben, hiszen ha az egyik... olyasmi, ami mégsem annyira jellemző a lányra, akkor legalább egy figyelmeztetéssel tartozom neki, hiszen a barátom... ahogyan Viki is. Ha két barátod szerelembe esik egymással, akkor az már régen egy ördögi kör... s mégjobban beleártani látszom magam a dologba. Nagyszerű.
Miért van mindig ekkora mázlim...?

[[ Máskor, más időpontban ]]

Előzmények : A Birtok --> A Móló és Csónakház

[ Máskor, más időpontban ]

{ Angelle Aureole }

A sárvérűekre tett kelletlen megjegyzés alapjaiban is visszataszítónak hatott a jelen beszélgetés mívességében, pláne, hogy két tisztavérű ült egymással szemben. A lány ezt szóvá téve szólalt meg ismételten…hangjának színe oly lágy volt, mint a legdrágább, legjobb minőségű, szőtt fátyol, amely feldobva a szellő lágy ringatásával ereszkedik alá az égről. Mégis…ott volt benne a gúny, a stílus, amely egyértelműen jelezte hovatartozását. Soha, egyetlen pillanatot sem hagyott volna el az arra nem méltók megalázására. Davis bólintott…végtére is Aureole-nak igaza volt abban, a csónakban helyet ilyen ember nem érdemelne…egy igen, de ő már halott. Viszont elméjében jó pár megoldás testesült meg hirtelen, miként hajthatná szolgaként a csónakot egy arra ildomos, hogy jelenlétével ne szennyezze a két fél beszélgetését. Merengéséből aztán a lány utolsó szavai ragadták vissza.
~ Mi….mi….mi ~
Visszhangzott az elméjében, mint valami hangos kiáltás, melyet visszavernek az üvöltőt körbeölelő hegyek. Tényként kezelte, hogy Aureole egyenrangúként állt hozzá, ez volt a minimum…ha nem így lett volna, akkor a mai napon valószínűsíthetően nevelő szándékkal érkezett volna a Csónakházhoz. Eleddig nem sokszor váltottak szót egymással. Többször, mint Perry másokkal, ez tény…mégis…nem elegendőt ahhoz, hogy a fiú bizalommal tekintsen reá. A bizalom olyan szó volt, amely jelen állapotában üres frázisként volt értelmezve önnön szótárában…nem lététezett, mert nem lehetett bízni senkiben. Évfolyam- és háztársa azonban úgy festett, másképpen vélekedett erről, hiszen egy titkot készült felfedni előtte. Hátsó szándék lenne terveiben…nem, az lehetetlen…és amúgy is…Davis soha nem volt az a fajta, aki ne sétálna bele ezekbe. Ott legalább ki tudta adni magából a felgyülemlett feszültséget.

A megindulást követő másodpercekben továbbra is a másik tekintetét fürkészte…sokan nem szerették ezt, és megtörtek kékellő íriszeinek súlya alatt…Aureole azonban továbbra is hűvös, és nyugalmas tudott maradni. Becsülendő, bár egyes helyzetekben bizony botor. Aztán, mintha nem akarná bántani tekintetével az alantos munkát végző fiút pillant oldalra, fürkészvén a tejfehér ködöt, mely áldásával leplezte kettejük tilosban járását. Davis azonban továbbra is a másikat fürkészte tekintetével…pihentetőbb volt a kékellő íriszeket a másikon legeltetni, még akkor is, ha az már tolakodó. Amint az ébenbarna csónak lágyan siklott a vízen, a páros elhagyta a Csónakház ölelését…hirtelen újabb érzés támadta meg a fiú lelkületét…szabadság…a fehér massza keltette lebegésszerű valami…régen érezte, és most is csak egy pillanatra mart bele. Arcán továbbra is a kifejezéstelen, és marcona tekintet maszkja díszelgett. Nem is ülhetett más…Davis-nek annyira beleégett a tudatába ez a fajta tekintet, hogy szavakkal kifejezni azt lehetetlen.

Hirtelen derengő fények, a köd ellenére is…Aureole szemei összehúzódtak. A lány törékeny volt, és mégis…erős. Furcsa kettős, össze nem illő…mégis egyetlen személyben összpontosult. Halk neszezés törte meg az idillinek ható mélázást…ahogyan a lapátok alámerültek az éjfekete tó vizében, majd újra felbukkantak. A csónak úgy szelte annak tükrét, hogy szinte hangot sem hallatott…nehogy megzavarja a párost. Az idő szinte észre sem vehetőn pergett mellettük, amikor a lány újfent megtörte a kialakult szótlanságot…elhaló hangon szólalt meg. Davis keze egyszeriben megtorpant, ahol éppen állt…úgy festett, megérkeztek. Nem tekintett körbe, sejtette, hogy amit keresnek, nem olyan valami, amit egyszerűen észre lehet venni.

Aureole lassan nyitva ki mappáját húzott elő abból egy hófehér lapot…majd felállván tépte azt ketté, és ejtette a tóba az egyik felét. Egy ige hangzott el…a tó fodrozódó vizén lebegő fecni lassan tűnt el a feneketlen mélységben. Davis egy darabig még szemlélte hűlt helyét, majd tekintetét a lány kezében lévő papírosra vetette. Behúzván az evezőket a csónakba állt fel jómaga is. Egyértelmű volt, habár a másik nem mondta, meg kell ismételnie a rituálét.

Enyhe terpeszben eresztette le jobbját, majd mutató, és középső ujját az éjfekete farmernadrág oldalsó zsebébe csúsztatván húzta elő pálcáját. Amint a varázstárgy a két ujja közé került emelte meg azt, és vette át a lánytól a papíros darabkáját. A víztükör fölé tartván azt eresztette el, majd amint elérte a tó felszínét, ismét Aureole-ra tekintett. Jobbja lassan mozdult meg, majd pálcájának hegye az ázott fecnire irányult…nem, nem emelte el a tekintetét a másikról.
- Incontaminatus!
Egy haloványszürke villanás hagyta el míves vessző hegyét, majd ölelte körbe a tépett felet…az úgy, ahogyan a lány esetében is, hirtelen süllyedni kezdett a feneketlen mélység felé.

Hirtelen oszlani kezdett a tejfehér massza, a lány mögött pedig kirajzolódni látszottak egy sziget sziluettjei. Davis nem lepődött meg, csendesen figyelte a varázs beteljesülését. A mólót látván pálcájának hegye a csónak aljában tekergő kötélre tévedt.
- Vingardium leviosa!
A több szálból csavart kötél vége lassan megemelkedve, mint valami kobra egyenesedett fel…Az ötödévét taposó fiú megragadva azt lépett ki a mólóra. Illemtan…alapszabályok. Vannak helyek, ahol nem szabad előre engedni a hölgyeket, mert a férfi kötelessége lábát tenni oda elsőként…ez egy ilyen helyzet volt…hiszen valakinek segítenie kellett a csónakból való kikeveredést…az etikett ezt diktálta. A Perry család gyermeke oly lágy mozdulatokkal, ahogyan elővette, helyezte vissza pálcáját a zseb rejtekébe. Nem tartott semmitől, miért is tette volna? A mólóra lépvén fordult meg, s emelte szabad jobbját Aureole irányába, mintegy jelezvén, segít.

Amennyiben a lány kilépett a mólóra, látott hozzá kikötni a csónakot. Dolga végeztével aztán megfordulván vezette végig tekintetét az eleddig ismeretlen sziget horizontján. Nem indult semerre, elvégre jelen helyzetben vendég titulusban díszelgett, míg a mellette álló volt a házigazda.
- Érdekes!
Szólalt meg hűvös hangon…az ő esetében nagy szó volt efféle „dicséretet” hallani…de az elmélete, és szemlélete mindig is a „nyugtával dicsérd a napot” mottó volt…így ennyi tellett tőle…hiszen még nem látott semmit…azt azonban elkönyvelte, a sziget felfedése valóban hangulatos volt a maga sejtelmes módján…

[[ Davis Perry ]]

[ Davis Perry ]

A tó alig érezhetően ringatja az álló csónakot. Szél és egyéb környezeti hatások híján a víz szinte teljesen mozdulatlan. De a látogatókat mégsem hagyhatja magukra. Így körbeöleli a csónakot, finoman cirógatva annak alakját.
Csend, csend, és megint csak csend.

A varázsige, mely elhagyta a fakó ajkakat tulajdonképpen a "valót" hívja elő, noha a tisztaságra is utalhat. Tiszta, mert érintetlen. Kevesen tudják, hogy megbújik a Fekete-tó ölében s még kevesebbek azok, akik megérdemlik, hogy lássák.

Davis hideg pillantása, mely még az ige közben sem engedi "ellenfelére" lel, hiszen Angelle nem az a lány, aki pironkodva elfordul, ha magán érzi mások tekintetét. Sőt. Gyakran ő az, aki tovább bírja ezt a fajta néma párbajt. Most azonban szó sincs párbajról.

Higanyszín tekintete kifejezéstelenül mélyed a hideg szempárba. Elgondolkodva fürkészve a lélek e kemény tükrét, melynek rideg felülete saját, derengő képét mutatja.
Még sosem látta, hogy Davis elvesztette volna a türelmét, a tartását. Még egyszer sem látott rá példát, hogy megtörve lássa. Pedig ez a keménység, ez a zárkózottság bizonyára hatalmas titkokat rejt. Olyan dolgokat és olyan mélyen, amik és ahol senki más által nem ismertek...

Mindannyian tartogatnak titkokat, emlékeket, gondolatokat, vágyakat, melyeket senkivel sem osztanak meg. Ez is megkülönbözteti őket a folyton csicsergő, egyszer síró, egyszer nevető végleteket megélő griffendélesektől, más házak tanulóitól, akik könnyebben megnyílnak mások előtt. Talán nem verte nagy dobra a Süveg sosem, és sehol sincs feljegyzés erről, de Angellenek azaz érzése néha, hogy Mardekár szívesebben gyűjtötte s gyűjti most is házába a hozzá hasonlóakat, akik megannyi titkot tartanak magukban. Erősek, mert egymaguk hordozzák őket, megfontoltak, mert csak azokra bízzák, akikben valóban megbíznak. Bizalom...

Kifejezéstelenül fordítja el tekintetét, ő is az elősejlő sziget alakját fürkészi. Mintha az a köd karjainak öleléséből tépné ki magát szelíden. Figyelemmel követi Davist, ahogy kilép a kis mólóra, ő maga pedig becsukja a mappát. A nevét hirdető felirat eltűnik.
A felkínált jobbot elfogadja, inkább csak gesztus, mint valódi támaszték, hiszen érintése könnyed, túl könnyed, ahogy finom mozdulattal kilép a csónakból.
Első pillanatra mindig furcsa újra a száraz talajon állni. Mindig az az érzése, hogy az is ringatózik alatta, pedig szó sincs róla.
 
Puha léptekkel indul meg előre, magához ölelve a zöld-bársony mappát. Higanyszín tekintete révetegen fürkészi a ködös szigetet. Igen, itt mintha még sűrűbb lenne, már-már tapintható selymes pókhálószerű anyaga. Mágia. Bizonyára az. A fűszálak halkan ropognak a lépek alatt, noha az idő egész kellemes.
Csend, csend és megint csak csend...
Mintha egy egészen más világban lennének, távol a Roxforttól, távol mindentől.
Egy ködös, dér marta álomban, ahol az elme elhiszi az elé nyújtott látványt, nem hezitálva rajta, való e vagy sem. Ki tudja?

A „dicséretnek” is beillő szót lusta pillantással nyugtázza csupán. Valószínűleg Davis követi, s pár percig némán haladnak az egyenes tartású, vékony törzsű fák között. Nincs ösvény, amit követnének, a hószín lány mégis biztos léptekkel, szelíden megy előre. Percekig haladhatnak, mikor megáll. A táj változatlanságát egy szikla töri meg, mintha két pillanattal ezelőtt még nem lett volna itt...
- Elértük a határt... - a szavak suttogva olvadnak a ködbe. 
Egy szívdobbanásig még előre vetül a higanyszín szemek fénye, majd a derékig érő sziklához lép s óvatosan végigsimít annak sima felületén. Azon rúnák rajzolódnak ki lassan, érintése nyomán arany derengéssel izzanak fel ott, ahol a hideg, tejfehér ujjak simították.
Nem először jár erre s igen sok idejébe, kutatási energiába került, mire sikerült lefordítania a szöveget. A rúnák formája ara utalt, hogy keletkezése megközelítőleg 1000 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Mennyit, mennyit foglalkozott a kis sziget rejtélyeivel... bár, valószínűleg egy élet is kevés lenne hozzá, hogy minden titkát feltárja. Van, ahová még a kitartóak sem juthatnak el...

Valami megzizzen, talán csak a szellő játszik a fák ágain pihenő levelekkel, a zizzenésbe suttogás vegyül, s mind közelebbről hallatszik. Mintha a sziget maga keresné a látogatókat, halk házigazdaként üdvözölve őket.
~...Ébredezik...~
 
S valóban. A köd lassan oszlani kezd, a fák levelei pedig óvatosan ringatóznak az ágakon. Lágy hang csendül, halk énekszó, mely végigzongorázik az érzékeken, cirógatva azokat. Könnyed, finom ének ébred s mintha megannyi árny mozogna, libbenne tova a még oszladozó ködben. Nem lehet kivenni őket, csak a vidám énekszót, a pajkos nevetést. Itt-ott felcsendül.
Az árnyak közül, a ködből egy karcsú alak sziluettje tűnik elő. Mozdulatai mesélnek, léptei egy tánc ritmusa szerint járnak, s mosolygó ajkairól egy idegen nyelv boldog énekének akkordjai csendülnek. Léptei olyan finomak, mintha a felhőkön járna, alakja pihekönnyűnek tetszik, ahogy kecsesen libben a fák között. Hosszú haja táncoló alakja körül úszik.
Egy nimfa. Feltehetőleg...

Felnyitja szemeit, mikor az ének utolsó dallamai elhalnak. Alig 10 lépésre tőlük áll meg. Átható, sötét szemeiben vidám csillogás, ahogy Angelle-re emeli, a társaságát képző Davis-re azonban nem számított. Hangtalan sikoly hagyja el piciny ajkait és a legközelebbi fa mögé libben.

- Nem kell tartanod tőle – koppannak a halk szavak a fakó ajkakról. Érzelemmentesen figyeli a varázslényt. – Ő is részt vett a varázslatban, a titkok nála is biztonságban lesznek. Kérlek, vezess minket.
Szükség van a lény vezetésére. Nélküle nem igazodhatnának el a szigeten.
A törékeny nimfa nagy szemeiben kíváncsiság ragyog, ahogy ellép a fától, egyre közelebb merészkedve hozzájuk. Léptei légiesek, mint aki felhőkön jár, mozdulatai egy kíváncsi őzgida kecsességét idézik, nagy szemeit le sem emeli a fiú alakjáról. Egy lépésre Davis-től azonban megáll, majd óvatosan körbelibben alakja körül, szemrevételezve őt tetőtől talpig. Kis ajkain mosoly játszik, s felnevetve bólint Angelle felé.
- Ő sincsen ellenére... - talán csak a képzelet szüli a mondatot, mindenesetre bizonyos, hogy egy idegen nyelven csendült. A jelentése mégis ott vibrál a csöndben. A nimfa pedig előrelibben, hogy kecses alakja a fák ölelésébe vesszen.
A hószín lány Davis-re emeli higanyszínű tekintetét.
~Menjünk...~

[{ Angelle Aureole }]

{ Angelle Aureole }

A fiú a jobbjának megemelését követően a szinte fakó bőrű lány elfogadta a segítő kezet, és tenyerét Davis tenyerébe helyezvén lépett ki a mólóra. A bőre hamvas és selymes volt, nem cserzette fizikai munka, bizonyossággal meg lehetett állapítani, hogy nem kellett erőltetnie magát…ellenben, a segítő ujjak alatt leledző „párnácskák”, amelyeket most megkoptatott az evezés, ridegnek hatottak. Egy dolog azonban érezhető volt, hogy Angelle nem nehezedett arra teljes súlyával, úgy libbent ki a csónakból, mint valami súlytalan, anyagtalan formát öltött lény. A fiú szájának szegletébe halovány mosoly húzódott…Számított erre, hiszen a vér nem válik vízzé…soha…van, akikben hígabban leledzik, míg másokban erőteljes dominanciát követel magának…de el nem tűnik soha, mert kötelez. Valami ilyesmi állhatott a hátérben, hiszen az aranyvérű embereket büszkeség jellemezte…azzal, ha a lány teljes mértékben átadta volna magát a segítő jobbnak, gyengeségét szimbolizálta volna…Angelle emiatt sem fogadta el a kezet, csak jelezvén, úgy tetszőlegesen, hogy megértette a szándékot, és köszöni. Ez volt a középút, az arany középút, amelyet csak azok ismertek, akik az illemtan szabályait is elsajátították. A mólón megejtett egyetlen szót követően a Mardekáros évfolyamtárs magához ölelvén a mappáját indult el, szelvén a bőrszíne gomolyagot, amely az egész szigetet körbeölelte.

Davis nem ismerte a helyszínt, de az ismeretlenség nem rémítette meg…ezt is egy újabb kihívásnak találta, amelyben meg kell felelnie. Nem tudta, mit akarhat Tőle Angelle…és az igazat megvallva kezdett egyre kíváncsibb lenni…de nem mutatta ki…soha nem mutatta volna. Ahogyan a szinte mértani pontosságúra nevelődött fák között sétáltak, a fiú oldalra pillantva csodálta meg azok kecsességét, majd kékellő íriszeit ismét a talajra szegezvén haladt tovább amellett, akinek délutánját ígérte napokkal ezelőtt. Semmi csapás…semmi ösvény…Angelle mégis határozottnak tűnik, tudta merre kell haladni. Davis pedig követte…mert ezt látta helyesnek, és mert vezérelte a kíváncsiság. A távolból aztán kisvártatva egy szikla körvonalazódott ki, noha a fehéres massza próbálta azt is elrejteni a kémlelő tekintetek elől…mintha a sziget meg akarta volna őrizni a titkát…olyan volt, mintha élne, és félné az ismeretleneket. A szikladarab olykor felderengett, olykor pedig eltűnt a szemek elől. Mégis, odaérvén felsejlett, és lágy érintést követően láttatni engedte a rávetett rúnákat. Angelle szinte elhaló hangon szólalt meg.
~ Határ… ~
Ismételte meg a szót magában a fiú, a lány úgy beszélt, mintha innen már nem lenne visszatérés…ha átlépik a rúnákat, soha nem térhetnek vissza, örökre a rejtelem martalékává vállnak. Davis egy lépést téve előre jelezte, nem hátrál…ahogyan Angelle megérintette a sziklát, mintha felkeltette volna a szellőt…a csendet hirtelen megtörte a fák levelének halk neszezése…a távolból pedig egy hang derengett fel, visszhangozva. Mintha a köd is oszlani kezdett volna…talán a sziget megérezte, hogy egy régi vendég érkezett…mégis, az újtól tartana. Ezernyi énekszó nesze ütötte meg a fiú fülét…furcsa volt. Davis egy pillanatra oldalra tekintett, felmérvén Angelle arcvonásait, ez normális-e. Nem félt…nem érzett semmiféle gyámoltalanságot…csupán az ész és logika törvényeit helyezte előtérbe. A mellette álló már járt erre, ismerte a rejtelmek egy részét…Minthogy az csendesen állt, Davis előreszegte a tekintetét, és a távolba révedve kutatta a hangok forrását…a fák között mintha látott volna egy suhanó árnyat. Kékellő íriszeiben rejlő pupillái kitágultak, amikor a gyönyörűséges varázslény kilibbent a fák közül. Soha nem látott még Nimfát, noha rengeteg helyen járt már…igéző volt…oly törékenynek ható. Alig pár lépésnyire a párostól állt meg…Davis pedig legeltette rajta szemeit…csodálatos látvány volt. Talán, a másodperc töredékére a maszk is lehullt…talán. A lény, ahogyan végigmérte Angelle-t, hihetetlen volt…aztán az éjfekete szempár a fiúra vetült…és Davis állta a tekintet súlyát. Hangtalan sikoly…és a Nimfa eltűnt a fák között.

Szemmel követte a lényt a fák határáig, majd a mellette álldogálóra tekintvén hallgatja annak halk hangját. Szavak, amelyek most a fiúra akasztván nehezítik őt…súlyuk van…ezt Ő szokta tenni másokkal, és most vele tették meg. Minta most valamiféle kötelesség lett volna ráróva…íratlan, és ejtetlen, mégis kötelezvén őt. A lény lassan kimerészkedvén a fák közül libbent a fiú elé, és állapodott meg előtte. Tekintete mérőn fürkészte végig őt…DaPe nem mozdult, várt…fejét, szemeit sem mozdította, amikor a Nimfa körbelibbente…érzte, most nincs itt az ideje, hogy bármit is tegyen…hagynia kell megtörténni, sodródnia kell az árral, ha meg szeretné ismerni a titkot. Halk szavak, ezúttal a varázslénytől…és az elme újra kattogni kezd, noha a rideg maszk leplezi azt. Természetesen a fiú jelleméből fakadóan a szövevényesnek induló történetről való merengés hamar csitult, mert evidensnek hatott, minden kiderül előbb, vagy utóbb. Oldalra pillantván olvasta ki a higanyszín tekintetből…indulhatnak. Lassú, kimért léptekkel lépett ki a Nimfa, és Angelle nyomában…átadva magát az ismeretlennek…


//Ne haragudj a késlekedésért//

[{ Davis Perry }]

{ Davis Perry }

A varázslény mosolya, hatalmas szemeinek ragyogása mintha egy szívdobbanásig élettel telibbé varázsolná a helyet. A köd, mintha oszlana karcsú alakja körül, ahogy megindul a kecses törzsű fák között könnyed, légies lépteivel. Hogy táncol e? Lehet... hiszen minden mozdulata finom és lágy, mint aki felhőkön jár. Mintha évszázados történetekről mesélne pusztán azzal, hogy átlibben egy kicsiny szikla fölött vagy megsimogatja az egyik fának a lehajló ágát. Van valami ősi, valami megfoghatatlanul álomszerű az egészben.

Igen. Senki sem tudja, hogy Angelle egészen kiskora óta gyakorolja az álomjárást. Mindenki tehetséges valamiben, ő pedig hamar rájött, hogy ezen a területen igencsak messze nyúlnak önön határai. Jó lenne elhinni, hogy ez nem apja „hagyatéka”, mocskos kísérletének eredménye. És végül is miért lenne az? Apjának sosem voltak e felé irányuló kérdései, így valószínűleg nem tud lánya ezen képességéről. Nem is törekszik arra, hogy bárki megtudja. Az álomjárás képessége leginkább a Jóslástanhoz kapcsolható, noha egy kicsit mégis más kategória. Nem a jövőt, mindinkább a múltba vezető ösvényeket tárja fel. S mindamellett hasznos is lehet... már ha, az illető tudja, hogyan használja az erejét.

Újra felcsendül a nimfa finom nevetése, ami megannyi apró csengőcske csilingeléséhez hasonlít. Teljesen úgy tűnik, mintha az erdő is felébredne jöttére, amerre elfolyik a köd, előtűnik a hely igazi szépsége. A sziget a tóról jórészt ködbe veszett. Ami látszott belőle, az igencsak csekély része, darabkája csupán. Még Angelle sem tudja, mekkora is igazán. Sosem járt olyan részen, ahová az „idegenvezető” nimfa nem kísérte. Valahogy tudta, hogy nem is tanácsos. Sem egyedül bóklászni, sem visszaélni ezzel a „vendégszeretettel”. Egy Aureole tudja, hogyan kell türelmesen kivárni a megfelelő pillanatot és arra vezetni a történések fonalát, amerre ő szeretné.

Általában Angelle az, aki a kezében szereti tudni a szálakat. Legyen szó bármiről. És azt az ő csöndes, háttérben meghúzódó alakjával gyakran könnyebben megteheti, mint az, aki a figyelem középpontjában, hivalkodón tenné ugyanezt. Az Aureole-ok mindig is a „díszletek mögött” tevékenykedtek, nem verve soha nagydobra képességeiket. Nincs szükségük dics, vagy rivaldafényre, a meglepetés és szervezettség sokkal nagyobb érték egy olyan világban, ahol ők élnek.
A fiú jól érzi. A szavak valóban „súlyokkal” nehezítik most, a varázs, a sziget látványa... mind titkok részei, amikbe ő részben betekintést nyert.

Kitárulkozik az erdő, s mintha a tejszerű köd eloszlik s így a fák megritkulni látszanak. Vagy talán valóban ritkulnak?
A nimfa kacéran hátrapillant, hatalmas szemeiben huncut csillogás játszik, ahogy a „vendégekre” tekint, majd eltűnik két szomorúfűz összefonódó alakja közt.
Angelle megáll egy pillanatra, hogy bevárja Davist, aztán indul csak a varázslény nyomába. Úgy, ahogy amaz, finoman szétsimítva a szomorúfűzek alkotta növényfüggönyt átlépi az újabb határt. Valószínűleg Davis követi, s a fák levelei zizegve suttognak össze mögöttük...

Egy lugas. Leginkább arra hasonlít ez az árnyas hely, mely szinte minden tekintetben felüdülés a ködös, nyomasztó erdőhöz képest. Valóban, mintha egy külön darabkája lenne a szigetnek.
Határait dús koronájú fűzek sokasága alkotja, melyek ág-tincsei lágyan ringatóznak, noha leheletnyi szellő sem jár arra. Ölében megannyi különös növény. Lényegében Angelle ezek miatt jött. Méhében pedig, közepén egy tó látható.

Mintha a sziget „lukas” lenne. Ám messziről látszik, hogy ennek a tavacskának a vize sokkal tisztább, mint a Fekete-tó. Olyan tiszta, hogy minden benne lévő vízinövénynek tisztán látszanak a levelei, a megannyi, a szivárvány összes színét viselő tündérhalak, amik benne úszkálnak...
S bár a nap nem süt, valami furcsa oknál fogva mégis olyan érzést kelt a tükör látványa, mint mikor a napsugarak végigtáncolnak a víz felszínén.

Ha Davis figyelmesen körbetekint láthatja, hogy igen ritka növények tárháza a hely. Olyan bájitaltan hozzátevők találhatóak meg itt, melyeket talán még a messzi országokból is nehéz beszerezni.

A hószín lány az egyik szintén színtelen virághoz lép, melynek buja szirmai mintha lélegeznének, alig észrevehetően mozognak. Ám nem lélegzik, csupán nagyon, nagyon lassan újabb formát ölt. Mintha gyorsítva nőne egyik virágból a másik alakjába, hozzá igazítva színét.

- Ez például... egy olyan virág, amelyiket ha megérinted, annak a személynek az illatát érzed majd, aki nagyon közel áll a szívedhez.
Finoman lehajol, hattyúszín haja előreomlik vállain, ahogy a virág felé nyúl.
A tejfehér ujjak megállnak a virágtól pár centire, s Angelle visszahúzza kezét, hogy válla fölött hátratekintsen Davisre. Nem kérdezi meg, hogy a fiúnak van e ilyen. Ha van is, nem rá tartozik. Higanyszínű tekintetét leemeli társáról, s kiegyenesedve tovább lép, hogy egy újabb, egzotikus, tán a fiú számára sosem látott növény felé terelje látszólagos figyelmét.

- Mit gondolsz, ki gondozza őket? – kérdi, halk hangja szinte beleolvad a csöndbe.
A kérdés nem csak a virágokra vonatkozik. Tulajdonképpen az egész szigetre. Miért mutatkozik meg egy igére? Kiknek mutatkozik meg? Mennyit tár fel és miért annyit?
Temérdek kérdés foglalkoztatja.
Kiderített már egyet s mást, ám megosztani ezeket csak finoman csepegtetve fogja…
Davis évfolyamuk egyik legokosabb diákja. Érdekli, hogy mit gondol, hogy gondolkodik. Mit vesz és mit vett észre. Angelle szeretne többet megtudni a szigetről és lehetnek olyan dolgok, amik az ő figyelmét elkerülik, de a fiúét esetleg nem.

[{ Angelle Aureole }]

{ Angelle Aureole }

A Mardekár házának ötödévét taposó Prefektusa soha nem látott még ehhez fogható helyet, annyira más volt, annyira különbözött mindentől, ahol eleddig megfordult. Persze, ahogyan már évek óta tette, most sem mutatta ki, milyen gondolatok járnak a fejében, mint ahogyan azt sem, hogy varázslatosnak tartja a helyet. A lassan újabb évét gazdagbító jeges maszk úgy telepedett az arcára, mintha már hozzánőtt volna ahhoz, és eggyé vált volna vele. Talán mindig is oda tartozott, csak kellettek azok a bizonyos fájdalmas emlékek, és történések, hogy életre keljen, és átvegye az uralmat a vonások felett.

Davis hol jobbra, hol pedig balra tekintett az első lépéseket követően, de aztán felhagyott ezen cselekedeteivel, és inkább a maga előtt kanyargó csapást szemlélte tovább, valamint a szinte táncoló, és libegő nimfa kecses alakját. Olykor kósza pillantással illette a mellette, és kicsit előtte haladó Angelle-t…azért nem lépdelt mellé, mert az etikett ezt kívánta. Ő vendég volt…meglehet, a lány is…de Ő is tartotta a távolságot a lénytől, amely most idegenvezetőként terelte őket a sziget szíve felé, egyre több részletet feltárva, egyre nagyobb látásteret biztosítva.

Ahogyan haladtak egyre mélyebbre hatolván, úgy kezdett oszlani a tejsűrűségű köd is…olybá festett az csak a sziget külsejét szállta meg, hogy óvja a partokat a látatlan és kelletlen vendégek elől. Így volt ez jól, kellettek olyan helyek, amelyek érintetlenek maradtak, és tudtak maradni az idők során. Jobbára ezek voltak azok, amelyeket csak páran ismertek…és a kiválasztottak bármikor megtérhettek annak oltalmazó bástyái közé…ha csak elmélkedni, nyugalmat keresni is, de megtehették. A lépteket aztán a varázslény törte meg, megtorpant, és hátratekintett…Davis léptei is csitultak, mígnem a lány mellé sétálva haltak el. Kékellő, s még mindig jeges tekintete csendesen fürkészte a tőle pár lépésre lévő nimfa sziluettjeit, mígnem annak mélyfekete szemébe nem fúródott. A fiú soha nem félt mások szemébe tekinteni, noha tudta, egyesek nem szeretik, mert a gesztus oly erőteljes, talán támadó is kissé. Mégis, a másik lélektükrei árulkodók, és szinte mindent ki lehet fürkészni belőlük, ha az ember tudja, hogyan tegye.

A nimfa aztán egy kacér mosolyt követően tekintett ismét előre, és suhant lassan az előtte lévő két fűz irányába. Annak ágait félrehajtván tűnt el az körbeölelő homályban. Pár pillanatig a páros csak állt, figyelte a két hatalmas, és korosodó fát…Aztán a fiú oldalra pillantván mérte végig a lányt, keresvén annak tekintetét. Amaz nem figyelt, megindult a lény nyomába, nem törődve semmivel…Davis tekintetével követte a másodperc töredékéig, majd kilépve Ő is a nyomukba szegődött. A fűzek elérését követően előrenyújtotta balját, és eltolta maga elől a magasból ráeső karcsú ágakat…jobbja a törzs mellett pihent, nem kellett mindkét kéz a művelethez…haladt a homályban, és egyre csak nyomta maga elől az akadályokat, mígnem annak utolsó darabját is sikerült maga mögé utasítania. Egy lugasba érkezett, Angelle már ott álldogált annak határán, és méregette a környezetet. Davis kilépett a fák takarásából, majd háztársa mellé lépdelt, és úgy járatta végig tekintetét a szélrózsa minden irányába. Minthogy bájitaltan órán remekelni szokott, rengeteg növényt, és alkotóelemet felismert, amely felderengett a szemei előtt. Olyanokat, amelyekről soha nem gondolta volna, hogy itt, az iskolától mindösszesen pár lépésre is megtalálhatóak.

Angelle aztán ellépett mellőle, és egy virághoz hajolt, amely lassan változtatva színét fordult a lány irányába. Davis egész lényét arra fordította, jelezvén, valóban töretlen a figyelme a másik felé. Szavak, és egy pillantás…abban a pillanatban a fiú mélyen belefúrta tekintetét a lányéba, majd amikor az elvonta szemeit róla, mérte végig a virágot. Egy pillanatra eluralkodott rajta a kíváncsiság, de nem lépett oda…nem akart…csak figyelt. Amikor aztán háztársa ismét megszólalt, csendesen hallgatta a kérdést…nem válaszolt azonnal. Tekintetét elemelve a másikról futatta végig azt ismét a belátható horizonton, és az azt ölelő rengeteg növényen. A kérdés jogos volt, annyira rendezettnek tűnt minden, mégis…kizártnak tartotta, hogy bárki betegye a lábát ide, aki nem alkalmas. Aki pedig igen, bizonyosan nem kertészkedéssel fogja tölteni az idejét egy ilyen csodálatos helyen. Egyértelmű volt, hogy igaz magyarázatot adni lehetetlen a hely mélyebb ismerete nélkül, tudta Angelle is, ezért Davis ezt nem fűzte hozzá külön szavaihoz.
- Senki!, és mégis megannyian!
Egyszerű választ, csupán pár szó, amely mindent kifejez…persze jelen helyzetben a fiú nem akart megállapodni ennyi után.
- Akik ismerik és ismerhetik a titkot, nem gondozzák, mert nem azért érkeznek. Ezek a növények önállósággal bírnak, mint ahogyan a sziget egésze is…önmagukat gondozzák, mert így helyes…a hely pedig óvja őket, és elrejti azok elől, akik halálukat hoznák!
Összetettebb válasz az előzőnél, mégis, őszinte szavak arról, mi jár most a Prefektus elméjében…ez volt az egyetlen logikus magyarázat. A nimfa? Nem, kizárt, hogy tenne bármit is…ő afféle őrző, második védvonal, aki biztosítja a hely titkait, akkor, ha véletlen mégis valaki olyan tévedne ide, akinek nem szabadott volna.

A válaszokat követően a kékellő íriszek a higanyszín lélektükrökre meredtek…Davis ezzel is jelezte, jelenleg ennyi telik tőle. Talán, ha több időt tölt majd itt, és esetleg visszajön, akkor tisztábban fog látni. Nem volt olyan ember, aki szeretett találgatásokba bocsátkozni, hiszen csak az ostobák vázoltak fel lehetőségeket, hogy aztán az élet megcáfolja azokat. Pár pillanatnyi várakozást követően emelte meg lábát, és ügyelvén hová lép, indult meg háztársa felé…

[Ama]


Már egy ideje üldögélhet egymagában a sziklán. Gondolatban valahol messze jár. Távol mint a madár. A teste pedig mintha a földhöz ragadt volna szinte mozdulatlanul ül a sziklán. Még azt sem veszi észre, hogy közben jobban besötétedett és már a szeméig sem lát. Ám valami zaj hallatszik közvetlen közelről. Abban a pillanatban felkapja a fejét és fülelve körülnéz a sötétben.
-Ki van itt?
Kérdi, s közben a pálcája után kap. Kicsit remegő kézzel húzza elő a talárjából.
-Lumos
Suttogja el a varázsszót, melynek következtében egy aprócska fényfolt jelenik meg a pálcáján. Nem akar túl nagy fényt, hiszen ki tudja mi rejtőzik a közelben. Így körülbelül egy 5 méteres körzetben világítja meg a pálcán fellobbant fény a területet. Arrébb viszi egy kicsit a pálcáját, így a fény egyenesen egy lány arcára esik. Egy ötödéves lányéra akit ha minden igaz Amanak hívnak és Hugrabugos. Körülbelül ennyit tud róla, hiszen az órákon kívül maximum a nagyteremben látta.
-Megijesztettél. Azt hittem, hogy egy vérfarkas vagy valami más kószál erre.
Közli egy kicsit színtelen hangon a lánnyal. Közben elirányítja róla a fényt, és a pálcáját leteszi a sziklára.
*Vajon mit kereshet itt ilyenkor, ráadásul egyedül. Miért nem kérdezem meg tőle? Hmm.. talán, azért mert akkor ő is visszakérdezhetné, hogy én mit keresek itt. Nem tudom, de talán jobb lenne ha visszakísérném a kastélyba. Nehogy a végén még megbüntessenek minket.*
Feláll s leporolja a ruháját majd a lány mellé lépve a kezét nyújtja felé. Nem tudja, hogy miért csak úgy ösztönből jött.
-Szerintem jobb lenne ha visszamennénk a kastélyba.  A végén még megbüntetnek minket amiért takarodó után is kint császkáltunk az erdőben. Ráadásul ki tudja, milyen lények mászkálnak erre sötétedés után. Nem szeretnék velük találkozni az biztos.
Ha Ama elfogadja a kinyújtott kezet akkor kézen fogva indulnak vissza a kastély felé, ha nem akkor csak úgy elindul és várja, hogy a lány kövesse, majd felteszi neki a kérdést,
-Amúgy mit kerestél itt kint, ha szabad megtudnom. Persze annyira nem lényeges, csak kíváncsi vagyok egy kicsit. De ne muszáj elmondanod ha nem akarod.
Egy picit össze van zavarodva, még nem ment ki az ijedtség teljesen belőle. Fáradt is és még egy próbára is el kell mennie. Ennek függvényében talán érthető a zavarodottsága. Persze a lány ezekről mit sem tud így neki egyszerű zavarodottságnak tűnhet. Mondanivalója közben az ifjú Liman sarj végighúzza a kezét egy fa törzsén, majd a következő pillanatban a szájába is kapja azt az ujját amelyiket a fa megvágta.
-Au ez fájt.
Motyogja, miközben elővarázsolja ujját a szájából és megtörli egy pappír zsebkendővel.
-nem ismersz véletlenül egy jó kis vágáseltüntető varázslatot? Nincs kedvem felmenni Madame Pomfreyhez és nagyon időm sincs.
Kérdi a lányra függesztve  kék íriszét.

[Ama]


-Köszi szépen. Megmentetted az életemet ezzel a varázslattal.
Hálálkodik a lánynak, hiszen haaz életét nem is de azért az ujját megmentette a seb ebygógyításával.. Közben rövid sétájuk a végéhez ér,sikeresen befutnak az előcsarnokba, és szerencsére egyetlen emberrel sem találkoznak. Mások szerencséjére. Mert ha nem tanár vagy prefi az illető, akkor valószínűleg simán sóbálvánnyá változtatják. Ha meg nem akkor maximum levonnak pár pontot a házuktól. Azt meg túléli, és nem is zavarja különösebben. Van elég stréber akik pontot szereznek a Griffendélnek. Főleg Granger és társai. Nincs baja velük, de néha kicsit túl stréberek. Előhúzza zsebéből utált aranyóráját, melyet csak akkor hord magánál ha sietnie kell és nem akar elkésni, rápillant kék szemével és visszasüllyeszti a zsebébe. Majd ismét a lányra emeli pillantását.

-Elnézésedet kell kérnem, de nekem most azonnal távoznom kell. Hamarosan találkám lesz néhány barátommal és előtte még le kell pakolnom a cuccomat a hálókörletben. De ha gondolod valamikor még összefuthatnánk. Persze nem kötelező, csak ha van hozzá kedved. 

Közelebb lép a lányhoz, majd ha hagyja akkor két puszit ad az arcára. Ha nem akkor csak simán elindul a lépcső felé. Még egyszer hátranéz Amara.

-Nah Szia4

Köszön el s belelendül. Kettesével szedve a lépcsőfokokat rohan fel a griffendél toronyba. Elhadarja a Dámának a jelszót, beront a szobájába és lepakolja összezsugorított könyveit. Majd később visszanagyítja őket most nincs ideje. Megragadja a gitárja nyakát és már rohan is a próbaterem felé. Közben rápillant az órájára, még nincs késésben mikor megérkezik a szoborhoz. Elhadarja a jelszót és belép a terembe.

-Bocsi a késésért srácok.

Hadarja kifulladva, miközben előveszi a gitárját és a tokot ledobja az egyik fotelbe.

*Ez a lány. Nem is tudom. Talán…. Áá nem ez még a jövő zenéje. De mikor rápillantok valami mást érzek. De vajon mit? Ilyet még sosem éreztem ezelőtt. Na jó talán egyszer. Nem tudom biztosan.