A móló és a csónakház

[- Néha kijárok ide, hogy kiléphessek a suli nyüzsgő életéből csak pár nyugodt percre…]

A nyári szellő szelíden kap bele hosszú, barna hajába… hm… kívánatos látvány. A válasza alapján nyilván egy Hollóhátast, vagy legalábbis valami házához képest felettébb művelt leányzót köszönthetek személyében. Az én prózai megállapításaim persze az aranyvérű és ezzel egyetemben kitűnően eredményes nevelésemnek köszönhető, nem holmi paraszt nyelven beszélek, mint egyes Griffendélesek. Némelyek már úgy tekintenek a Roxfortra is, mint egy átlagos mugli iskolára, ezekről egyszerűen sugárzik az a tény, hogy sárvérűek. Szánalomra méltó! Bár annyi szent, hogy ez az angol varázslóképző nem éppen adja meg a színvonalat a hozzám hasonló tehetséges diákoknak, de azért lehetne rosszabb dolgom is. Csak ezek a barbár népek ne ide járnának… hogy lett ezeknek varázsképességük? El nem tudom képzelni… Mindegy is, hisz az iskola már csak ezen pillanatok miatt is csodálatos, hisz felfedezhetem az ellenkező nem igényesebb képviselőinek tisztes tömegét. Itt van például ez a lány, igaz nem egy Cassandra, de a modora csakis jobb lehet, mint az övé! És azok a mogyoróbarna íriszek… hm… talán képes eleget tenni az igényeimnek. Bár azzal már tett egy lépcsőt a rangsorom létráján, hogy szépen csengő válasza igencsak művelt jellemre utal. Szeretem az okos lányokat…
Ezen megállapításomon el is mosolyodom, de a lány felé fordulva, hogy úgy tűnjön neki az ő mondata hatott meg ennyire. Jó színész vagyok, mindig is remekül tudtam adni a bárányt és a farkast is…
- Néha kijárok ide, hogy kiléphessek a suli nyüzsgő életéből csak pár nyugodt percre… - meséltem nagy átéléssel, senki sem lett volna képes megcáfolni ezen kijelentésemben.
A lány szemeibe mélyesztettem átható tekintetem, íriszeim izzottak, gyönyörűbben csillogtak, mint valaha. Persze az a rész még tartalmazott is igazságot, melyben azt állítottam, hogy kijárok ide egy-két alkalommal. De hogy a megnyugvásért? Persze… hátha akad itt egy hozzá hasonló magányosan ücsörgő leányzó, akinek feldobhatná a napomat…
Érzékeim nőkkel kapcsolatos ügyekben azonban abszolút csalhatatlanok, messziről kifigyelem a legapróbb mozdulatokat, melyek elárulhatják az illető valódi, rejtett érzelmeit. Itt pedig szinte minden hamis. Legalábbis így vélem, pár másodperc múltán. Ha ez így van akkor viszont ellenállhatatlanságom gyümölcsöző lesz majd… ismét!
- Veronica? Szép név. Különleges. Ezért különleges becenév is dukál hozzá. Mondjuk… Nica, az olyan bájos. Illik hozzád! – kedveskedtem mézes-mázas hangnemben, mégis még mindig férfiasnak hatott megjelenésem. Igen, Angelus kitűnő munkát végzett!
A lány kérésére helyet foglalok, egész közel hozzá, mégis tisztes távolból követem végig szememmel teste vonalát. Lábaihoz érve megfigyelem a bőrén megcsillanó vízcseppeket, melyek viszonylag frissnek tűnnek, igazam volt a lubickolással kapcsolatban is.
Most, hogy így egyre jobban kémlelem arcát mellette ülve… biztos, hogy láttam már. Ha jól rémlik az évfolyamon… Igaz nem jegyezhetem meg minden osztálytársam, mert órákon rendszerint Cassandra vagy Yasmin kecses mozdulatait figyelem… de hát olyan nagy gond ez? Bár az gáz, hogy egy elég jó nő jár még a hatodikba és még csak a nevét sem tudakoltam meg eddig!
- Hmm… látom téged sem kell félteni. És egy ilyen csípős nyelvű virágszálat mi sodort erre az elhagyatott kis partszakaszra? Csak azt ne mondd, hogy a víz… - mondtam sármos pillantásokat intézve felé, majd a végén egy szájszegleti mosolyt eresztettem el.

Lassú tempóban sétálok végig a kastély mellett futó vékony, apró kövekkel kirakott ösvényen. Már megint egy újabb semmittevéssel telített nap, unalmas pillanatok sokasága, melyet már unott, szinte egykedvű arccal konstatálok. Agyam eközben lázasan kattog. Hiszen annyi újdonság történt mostanában, rengeteg ismeretlen dolog, melyeknek egyáltalán nem értem a lényegét. Ismeretlen érzések, ismeretlen vonzalmak, csodálkozások.. mintha nem is én lennék.

Ahogy egyre lentebb sétálok, szép lassan előtérbe kerül az apró fából tákolt csónakház, és a móló. A fák zöldellő lombja aranyszínű árnyalatban csillan meg a lenyugvó nap fényében, én pedig óriási szemekkel gyönyörködöm a természet különleges szépségében. Tény és való, hogy imádom a természetet, az állatokat.. jövőm ettől függ.. mégis néha még a mai napig el tudok csodálkozni a természet eme eszményi szépségén. Lassan a móló végére érek, majd egy határozott mozdulattal rántom le a lábamról a cipőt, és hajtom fel a nadrágom szárát.
Hófehér lábaim a lágyan hullámzó vízbe lógatom, hagyom, hogy annak hűvöse kellően lehűtsön ezen a tikkasztó meleg napon. Ujjaimmal finoman kopogok a kopott fa padlózaton, majd a távolba bámulok.
Végre sikerült elcsípnem egy teljes naplementét!

Ahogy nézem a tájat, a távolt, agyamba újabb gondolatok furakodnak be. Az ő szemét látom, a kékes íriszeket, melyek annyi érzelemmel voltak tele. Eszembe jut az arc, annak porcelánhoz hasonló fehérsége, én pedig önkéntelenül is lehunyom a szemem. Kezem ökölbe szorul, majd vadul a földre csapok. Igen, néha előtörnek az indulatok. Néha kénytelen vagyok kiengedni a gőzt.. Jobb is, hogy nem látja senki a kiborulásomat.. hiszen sosem voltam az a típus aki mások előtt csak úgy kiadja az érzelmeit. Jó, persze megteszem, ha a helyzet megkívánja.. azonban jobban szeretem, ha minden apró kis dolog az én lelkemben marad. Hiszen amíg az enyém, addig senki nem élhet vele vissza.
Mélyet sóhajtok, majd egy apró kavicsot a lehető legtávolabbra dobok.. mintha egy része lenne a gondjaimnak.. kerüljön csak el messzire.. annyira távolra, amennyire lehet..

[Arieh J.A. Brightmore]

Arieh J.A. Brightmore

Már nagyon magányosnak érzem magam.
Nem társaság hiányzik. Csak egy ember. Egy. Annyira jó lenne, ha találnék EGY embert. Egy valakit, aki olyan, mint én.. egy olyat, aki hasonló problémával küzd. Aki megértené amit érzek. Aki megért, ha azt mondod magányos vagy az embertömegben. Akinek egy szava egy szempillantás alatt betölti azt a végtelen űrt, ami a lelked mélyén tátong.. Aki zenét komponálna a világod monoton zajába..
Valaki, aki őszintén meghallgat..
Olyan sok mindent elmondanék. Olyan sok mindenről tudnék beszélni. A sok hallgatástól hirtelen ordítani tudnék.
Nagyon egyedül érzem magam.

Anastasia!
Nagyon hiányzol.. Ha tudnád, hogy mennyit gondolok Rád..
Emlékszel még azokra az időkre, amikor a naplementében csónakáztunk..? Amikor együtt vártuk, hogy a telihold ezüstös fényében lelkünk minden egyes rezdülését átadhassuk egymásnak? Amikor még felhőtlenül boldogok voltunk? Talán nem is tudtad mit jelentettél nekem.. Talán én is csak most fogom fel.. Te voltál az egyetlen aki tudta, hogy milyen ólom nehézségű súly nyomja a lelkemet. ó, ha most csak egy szót is elmondhatnék mindabból, amit érzek, a mennyekig szárnyalnék könnyedségemben..
Vajon jól vagy? Vajon Te megtaláltad a boldogságodat? Csak én vagyok ilyen szerencsétlen..?
Gyakran kijövök ide a tóhoz merengeni.. Nagyon sokat jársz a fejemben mostanában.
Ez már a századik gondolatban megírt levél lehet. És egyiket sem vethettem papírra..

Kibírhatatlan ez a gyötrelem. Mennyivel jobb lett volna, ha apám helyett engem tép szét az a farkas..

Nem bírom tovább türtőztetni magam. Rámtör a sírógörcs. Egész testem beleremeg a zokogásba. Hangtalan jajjveszékelés ez, amit csak a nyári égbolt kísér figyelemmel és mintha együttérezne, hullajtja ő is csillagait, mint én a könnyeimet..

Már hosszú percek óta ringok a lágy hullámok hátán, mintha édesanyám csitítgatna a biztonságot nyújtó karjaiban. Szép lassan megnyugszom. Feltöltöm magam a természet erejével. Kiűzöm a zaklatott-magányos gondolataimat a fejemből és hagyom, hogy a víz fodrain csendben sodródjak a part felé.

Mintha a hullócsillagok a víz sima tükrén landolnának és megtörnék a fényét. A következő pillanatban valami éles fájdalom hasít a fejembe.......


-Áááááááúúúú..!!! Te hülye vagy??! - egy kavics pattan a homlokomról a csónakba. Dühömben az egyik evezőt tiszta erőmből a móló felé hajítom - Ezt nem hiszem el...! Nem vagy normális??!

[- Ne haragudj! Tényleg! Nem is láttam, nem is figyeltem, hogy van ott egy csónak. Azt pedig, hogy annak lakója is van.. nos.. kissé groteszk!]

Csend, nyugalom.. és a természet isteni szépsége. Igen, már azt sem tudom, mikor volt minden ennyire fantasztikus összhangban körülöttem.
Az apró kavics, melyet már egy perce a kezembe szorongatok, lassan teljesen felmelegíti ujjaimat. Már-már úgy érzem, mintha izzó vasdarabot szorongatnék. Tekintetem egy szempillantás erejéig megpihen azon, majd szinte már csalódottan kell konstatálnom, hogy a kő csak egy sima, snassz példány. Nem rendelkezik semmilyen különleges képességgel, csak a fantáziámnak köszönhetően érezem annak égető mivoltát. Vagy mégsem képzelet lenne? Mi van, ha sikeresen átadtam ennek a szegény kőnek minden negatív dolgot? Nos, ha ez így történt volna, akkor most lenne itt az ideje megszabadulni tőle. Hiszen, ha már a lelkem és a szívem tiszta, ideje pontot tenni a dolgok végére. Ideje megszabadulni ettől a nyűgtől..

Kezem lendül, én pedig egy határozott mozdulattal hatalmas távolságba dobom azt az apró kövecskét, mely tényleg nem nagyobb mint a körmöm. A lendület után, már fordulnék is el másik irányba, ám valami megakadályoz ebben. Ez pedig nem más, mint egy csónak, mely egyre közelebb ringatózik a part és a móló felé. Először csak a szemöldökömet vonom fel, majd számat is eltátom, hiszen az oly szép ívben repült kövecske pont telibe kapja az apró utazásra szolgáló eszközt. Fájdalmas kiáltás hallatszódik, én pedig gyorsan pislogni kezdek. Valahogy nem tudok máshogy reagálni, hiszen mi az esélye annak, hogy van valaki abba a nyüves csónakban..?! Igen kevés, ez azonban mégis megtörténik.

Szitokszavak röppennek felém, én pedig még mindig nem tudok megszólalni. Ennyit az élet pikantériájáról. Nézem a „lakót” ahogy kiemelkedik „házából”.. majd ha mindez még nem lenne elég, felém dobja az evezőt. Talán itt adom meg magam, és kezdek el hangosan röhögni. Nem akarom megbántani, csak egyszerűen ez az egész helyzet.. vicces, már-már komédiába illő. Ha még ez nem lenne elég, reménykedek abban, hogy az összes dolgot hozzám vágja, így is elérve azt, hogy kimentsem a tóból.
- Ne haragudj! Tényleg! Nem is láttam, nem is figyeltem, hogy van ott egy csónak. Azt pedig, hogy annak lakója is van.. nos.. kissé groteszk! – hadarom el röhögve, majd ismét ránézek. Nézem hatalmas szemét, izzó tekintetét, mellyel konkrétan a Pokol legmélyebb bugyrába átkoz. Hát istenem! Mit tehetnék! Véletlen volt.. tetszik, nem tetszik neki.. ez van! Meg kell emésztenie, hogy igen, nem mindig olyan feltűnő jelenség, mint ahogy szeretné!
- Azért a másik evezőt ne dobd nekem! Még a végén ott maradsz a vízben..! Bár, talán ki is jöhetnél onnan.. társaság hiányom van! Na mit szólsz? – mosolygom rá, majd a zsebembe nyúlok, hogy előtúrjam a zsebkendőmet. A hófehér anyagot könnyedén meglengetem, ezzel is jelezve, hogy megadom magam és hajlandó vagyok elszívni a békepipát.
- Megadom magam.. még egyszer bocs!...

[-Ne röhögj!]

Arieh J.A. Brightmore

Nagy zűrzavar uralkodik a lelkemben. Csupa ésszerűtlen dolgokat teszek egymás után. Ha nem bírom már a magány elviselhetetlenségét, elmenekülök, hogy egyedül lehessek... A múlton merengek és azon, hogy mi lenne, ha minden másként lenne. Pedig nincs másként. És nem is lehetne. El kell fogadjam a helyzetemet, hogy más is elfogadjon és végre nyithassak az emberek felé. Elegem van ebből sötétségből amiben kóvájgok. Olyan sokan próbáltak már segítő kezet nyújtani, de nem fogadtam el senkitől, hisz úgy sem értik meg a helyzetemet. Nem is érthetik meg, ha nem próbálom meg elmagyarázni.

Nem hittem volna, hogy egy apró kavics fog rendet teremteni a kaotikus gondolataimban.

A telitalálat után szavak és kifejezések tömkelege hagyja el a számat minősíthetetlen stílusban..
Én így dühöngöm ki magam. Még mindig jobb, mintha helyből pálcát rántanék..
Na jó, néha eszetlenül dobálom ami a kezem ügyébe akad. Így jött a képbe az evező is..

Hamar lenyugszom a kocsis-monológ elszavalása után és rájövök, talán kicsit túllőttem a célon. A srác az egyik kezében egy fehér rongyot lenget, a másik kezével a hasát fogja és prüszkölve nevet. Ekkor tudatosul bennem a helyzet komikája.. Én is elnevetem magam. Gyorsan felkapom a másik evezőt és lendítem felé.. Mint egy baráti jobbot.
Ha már Dávidként majdnem leterített egy kaviccsal, legalább mentsen ki a vízből. Már úgyis fulldokoltam a társaságtalanság tengerében.

Segít kikászálódni. Még szerencse, mert ahogy felálltam a csónak vészes amplitudóval elkezdett inogni. És persze közben nem állta meg, hogy kifejezésre ne juttassa örömét a szerencsétlenkedésem láttán.
-Ne röhögj! - mondtam széles mosollyal az arcomon. Így már nekem is könnyebb őszintén vigyorogni, hogy végre stabil talajt érzek magam alatt.

-Hát akkor bemutatkoznék - most már valóban a jobb kezemet nyújtva felé, színpadiasan meghajolva - Góliát vagyok. De Te szólíts csak nyugodtan Kolshának

Jajj, az a mosoly... Bárcsak ne néznél rám így, te Casanova...bárcsak ne vinnél a kísértésbe. Aaron megbabonázó íriszeibe révedek, megpróbálok olvasni belőlük, próbálok rájönni arra, kit is rejtenek valójában ezek a csodás szemek. Elvégre kitűnő emberismerő vagyok, nem csalhatnak meg a megérzéseim éppen most. De mik is a megérzéseim a sráccal kapcsolatban? Egy Mardekáros...ez a tény máris előítéleteket szül, vagyis szülne, ha nem Veronica Lilian Middleton lenne a nevem. Nem szeretem az olyan embereket, akik a ház, a származás, esetleg a külső alapján alakítanak ki véleményt. Mindig is úgy voltam ezzel, hogy amíg nem ismerek valakit, addig nincs jogom megítélni. Miért ne lehetne egy zöld taláros jófej? Persze óvatosnak kell lenni, mert a Mardekárba általában nem az elveszett fiatalok kerülnek, azaz ők bizony nem mennek a szomszédba egy kis csalafintaságért. Könnyűszerrel átvernek bárkit, mindenre képesek a cél érdekében, taktikusak és ravaszak. Tisztában vagyok  én ezzel. Mégis mindig mindenkinek megszavazom azt az első bizalmat, legyen szó akárkiről. Egy esélyt mindenki megérdemel, nem?
Még mielőtt bárki is egy naiv kis vércsének tartana leszögezem, legbelül mindig ott motoszkál bennem a gyanú. Nem vagyok egy elveszett lányka, még ha néha annak is látszom. Igazán kiismerhetetlen tudok lenni és ezt a fegyverem be is vetem ha olyan emberrel futok össze, akiben nem teljesen bízok meg. Aaron vajon ilyen? Szívem szerint azt mondanám, hogy nem...hogy ő egy kivétel, ami erősíti a Mardekáros szabályt. De általában tetteimben az eszem vezérel. Az pedig most csak annyit kiabál: Ne bízz meg benne! Ne tedd!
Csak fürkészem, kémlelem a fiú tekintetét, pont azt teszem, amit nem akartam, felnézek rá. Szerencsére még nem jelképesen. Még?? Hisz sosem fogok rá úgy felnézni. Remélem így se sokáig. Igen, ez a sármos mosoly. Már-már kezdek kételkedni abban, hogy egy korombelivel hozott össze a sors. Talán még évfolyamtársam is, bár erre azért nem vennék mérget. A teste... Még mielőtt elcsöppenne a nyálam gyorsan a tó felé nézek és a távolba révedek.
- Én elég gyakran sétálok errefelé. A lábam egyszerűen idevisz, nem tudok ez ellen tenni, de nem is akarok. Imádom ezt a helyet, békés... olyan idilli. Itt ülni, nézni a csendesen hullámzó tavat, ennél nincs is jobb dolog a világon. Kikapcsol, ellazít... - az utolsó szavakat teljesen átélem, hangom elhalkul, kezeim kicsúsznak alólam, utat engedve hátamnak, ami így lassan eléri a móló faléceit. Így fekszem egy rövid ideig, mintha egyedül lennék, mintha nem lenne társaságom. Az a fránya álmodozás. Miért nem tudok ez ellen semmit sem tenni? Ahogy Aaron lépteit hallom gyorsan észbekapok, majd mikor már mellettem ül felemelkedek és megrázom magam.
- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam. Mit is mondtál az imént? - mosolygok a srácra kedvesen, miközben magam mellé teszem a naplót. - Áhh már meg is van, a nevemről volt szó. Köszönöm a bókot, örülök hogy tetszik. Nicát mondtál? - pillantok rá vágyakozóan. - Így...így még nem hívott senki. Ez egyszerűen gyönyörű, nagyon tetszik. Köszi szépen. - le sem veszem róla a szemeim, pedig érzem hogy le kellene. Még hozzá azon nyomban. Kezd elszaladni velem a csikó és én nem bírom megállítani. Ha ez így folytatódik abból hatalmas nagy baj lesz. Meg kell hallanom az eszem hangját, nem engedhetem, hogy a szív duruzsoló hangja elnyomja. De közel ül hozzám...talán túl közel is. Nem jöhetek zavarba, nem mutathatom ki, hogy nem bírok magammal. Vera, koncentrálj már az isten szerelmére. Ennek véget kell vetni, de azonnal. Nem nézek rá, szemem sarkából mégis látom, ahogy végigjáratja íriszeit a testemen. Győzködöm magam, azzal győzködöm magam, hogy Aaron taktikázik, hogy tényleg ezzel a hízelgő stílussal akar behálózni...az eszem tudja ezt, de a szívet kell jobb belátásra bírni. A szív még bízik, na de meddig? Hol a határ? És meddig nem késő?
Végre sikerül ránéznem, állom a pillantását, sőt én is hasonlóan csábosan nézek vissza rá. Sőt...még egy élces megjegyzés is kicsúszik a számon, amire Aaron persze egyből reagál. Láthatóan tetszik neki a szókimondó stílusom.
- Sosem voltam az az elveszett lélek...még ha azt is hiszed, ez cseppet sincs így. - mondom nagyon határozottan, a lehető legmagabiztosabban. Következő mondatán elmosolyodom, majd így felelek. - A természet. Tudod, egy kis magányra vágytam. - itt a srácra pillantok, hogy vajon elárul-e bármit is arca, majd folytatom. - Néha jól jön ha egyedül maradsz a gondolataiddal és távol vagy a nyüzsgő világtól. -bökök fejemmel a Roxfort irányába, majd újra találkoznak szemeim Aaron íriszeivel. - De ha most nem lennél itt, akkor mit kezdenék a vízzel? - húzom kihívó mosolyra a szám, majd egyik kezemmel elérve a tiszta, hűs vizet a srác felé sprickolok. Úgyis kezd forrósodni a helyzet, nem árt egy kis felfrissülés.

[- Igen, az érintetlen természet bámulása gyakran rám is pozitív hatást gyakorol. Csak a zöldellő fák is lehengerlő élményt nyújtanak, egyszerűen leírhatatlan. Már sokszor az is megfordult a fejemben, hogy talán versbe kéne foglalni e pompázatos látványt, mely az ide settenkedő diákok szeme elé tárul!]

Igen, azért ahhoz szoktam érteni, hogy megítéljem milyen hatást is keltettem elsőre egy nőben. Itt? Teljes siker. Eddig legalábbis. Nagyszerű külső adottságaim talán hozzásegíthetnek a sikerhez, melyet el kívánok érni, hogy úgy térhessek nyugovóra: ma is érdemes volt felkelni! Erre megvan az esély hisz Veronica mélázó tekintettel réved izmos felső testemre és csillogó íriszeimbe. Mikor ráeszmél akaratlanul végrehajtott cselekvésére gyorsan elfordítja tekintetét, s szép szempárja ezúttal nem énrám réved. Nem baj édesem, küzdj amíg csak tudsz, szeretem a kihívásokat… és te pontosan annak tűnsz!

- Igen, az érintetlen természet bámulása gyakran rám is pozitív hatást gyakorol. Csak a zöldellő fák is lehengerlő élményt nyújtanak, egyszerűen leírhatatlan. Már sokszor az is megfordult a fejemben, hogy talán versbe kéne foglalni e pompázatos látványt, mely az ide settenkedő diákok szeme elé tárul! – fejtette ki művészi előadásmódján Aaron, hogy minél jobban lenyűgözhesse kiszemeltjét.

Ilyen csodálatos alakítást már rég nyújtottam. A jelek szerint ez a lány a legköltőibb énemet hozza ki belőlem. Szinte azt sem tudtam, hogy képes vagyok efféle fület gyönyörködtető ódákat zengeni a mesés nyári tájról, mely ezekben a pillanatokban tárul elénk.
Amint látom máris elvarázsolódott, vagy tőlem vagy mástól… A lényegen nem változtat, egyre jobban kezdi felkelteni érdeklődésemet. Ez az ártatlan külső, a kedves szavak, a naivitás… a belőle áradó tisztaság. Igen amikor Cassandra társaságát „élvezem” akkor inkább töröm az agyam mikor jön a beszélgetés azon része hol lehord engem mindennek…

- Hm, semmiség. Tudod mindig is figyelmet fordítottam… - pár centivel közelebb hajtom fejem, hogy ámulatba ejtsem s a várt csók helyett csupán egy e pillanatban letépett virágot nyújtok át neki, s huncut mosoly ül ki arcomra - … a különlegességekre! Sosem kedveltem az átlagot, s a te ritka neved is szerintem gyönyörűen cseng Nica-ként… - fűzöm hozzá, mintha egy professzor volnék ki előadást tart, de mégis megvolt bennem ismét a szokásos báj, mely szavaim kísérte.

Zavarban van ez nem vitás, de nem fogom felfedni előtte a titkot, mely abban áll hogy tisztában vagyok a benne lezajló folyamatokkal. Tipikus, minden nő így reagál ellenállhatatlan csábításomra. De hát ezt is várom el, ha kirína a sorból talán nem is küszködnék annyira meghódításával. Hisz aki első látásra szeret belém és csak utána próbálja agát győzködni ennek helytelenségéről azok az én „prédáim”.
Heves, ez tetszik. Hiába ég legbelül szíve vakító tüzében, kívül mégis próbál higgadt és közömbös lenni. Tegye csak… amíg képes rá…

- Nem is szeretem különösebben az elveszett lányokat… - fűzöm hozzá röviden, majd ismét kivillantom tökéletes fogsorom – Nyüzsgő élet, na igen. Nap, mint nap részem van benne. Bár ahogy elnézlek annak az álmodozóbb típusnak tűnsz ezután a pár mondat után… az imént is elmélyültél egy kissé… min járt az eszed? – kérdezem incselkedve. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy körülöttem forogtak gondolatai ahogyan minden másodpercben, de kíváncsi vagyok mivel áll elő tagadásképp.

Ekkor egy kis vizet spriccol felém, de csak gyengéden. Nem mondom, hogy nem tetszik csak hogy is fogalmazzak… szokatlan! Vagyis… váratlan is egyben. Nem gondoltam volna, hogy Nica ilyen rövid idő alatt így képes lesz elengednie magát, de sikerült. Talán tényleg ekkora hatással voltam rá az elmúlt percekben? Hmm… előre várom mi lesz később munkám végeztével!
Visszajelzésképp elmosolyodom, s íriszei csillogásából úgy ítélem némi választ vár ezen kívül is. Nem kedvelem túlzottan az efféle „játékokat” mint a víz, de miatta talán megéri legalább megérintenem a kristálytiszta folyadékot. Mutató ujjammal belenyúlok, majd enyhén nedvessé válása után végigsimítok vele Nica homlokától az orra hegyéig, majd visszahúzom kezem. Némi gyerekesség még belefér a pakliba, ha neki ez kell… én megadom.

Gabriella Dream

Meleg van, mint júniusban úgy általában. Észrevettem, hogy egyre többet jövök ki a szabad levegőre. Egyszerűen mindig kedvem támad egyet sétálni. Ma úgy döntöttem, hogy a mólóhoz látogatok.
Magányosan ballagok le a mólóig. Bár a gondolataim szárnyalnak, apámra gondolok. Fájdalommal tölt el, hogy valójában nem minta apa, de ez van, ha halálfaló az apád. Nincs sok ideje rám, bár nem is kérem, hogy mindig velem foglalkozzon, csak jó lenne párszor hazalátogatni. Talán, ha beállok Voldemort seregébe máshogy fog velem bánni? Nem tudom, de annyira sok kérdés van még bennem vele kapcsolatban. Persze anyámról több kérdésem van és az évek alatt egyre több lesz. Néha-néha Catherine-ra is gondolok. Hiányzik. A régi emlékek miatt igen nagy nyomot, hagyott a szívemben. Bár erről soha-soha senkinek nem meséltem. De igazából nem is akarok. Nem publikus senki számára. Miért kell mindig ennyi mindenen gondolkoznom? Mindig magamra gondolok, de ez csak úgy jön magától. Meg kéne változnom? Talán. Keresem a kérdésekre a választ és mindig olyan közel vagyok a válaszokhoz, de valami mindig közbeszól, ami miatt most is, olyan tudatlan vagyok.
Lassan leérek a mólóhoz, gyorsan lehuppanok a földre. Itt legalább nem jár senki. Nyugalom van. A kastélyban nagy a hangzavar, főleg így évvégén. De ez egyáltalán nem furcsa. Mindenki várja már a nyári szünetet. Ledőlök a fűbe és nézem az eget ...

[Gerry]

   
Gerry

Álmosan és fáradtan léptem ki a kastélyból. Most róka létem háttérbe szorítottam bár lényegesen könnyebb lett volna rókaként, hisz akkor legalább nem buktam volna fel minden második kőben, amit elém sodort az élet.
-A fenébe már…- morogtam az orrom elé. És a hatalmas sötétségbe majdnem orra buktam csak tökéletes egyensúlyom rántott vissza. Mi a francnak van már este 6 órakor ilyen kuksi sötét?

Céltalanul sétáltam, néha majd felbukva saját cipőmben, és persze a kövekben. Azt se tudtam, merre megyek vagy hova. Eszembe jutott lehet már a Tó környékén, vagyok, aztán szépen belebucskázok a vízbe de, azt csak hallanám.
-Lumos!- mormoltam el halkan a varázsigét mire pálcám hegyén szép kis fénygömb keletkezett így az előttem lévő utat tökéletesen láttam, bár azt ami mellettem vagy épp alattam van semmiképp. Ismerős kezdett lenni a hely de még nem voltam képben hol is vagyok.

És az, hogy fel fogok esni be is következett…ahogy szépen sétálgattam lassan, mivel nem akartam, hogy beleessek a vízbe pedig már hallottam a halk hullámokat-igaz meleg volt így nem lett volna kár a fürdésért.-, valami kissé puhába rúgtam és úgy repültem előre mint valami madár amit eldobtak. A pálca ugyan kezemben maradt de úgy felsértette tenyeremet, hogy abból lágyan ömleni kezdett a vér.  Ekkor esett le, hogy nem egy kőben buktam fel hanem valamiben ami igazán puha volt...és egyáltalán nem hasonított egy állathoz. Rögtön fekvésből ülésbe ugrottam és pálcámat felemeltem még épp kezemmel.
-Hát gratulálok…itt fekszel a fű kellős közepén a vaksi sötétben…- bár hangom inkább volt számomra, saját magamnak megvető, mint annak, aki velem szemben ült. Biztos neki jobban fáj az oldala, amibe akkorát rúgtam, hogy nem csodálkoztam volna azon, sem ha bordája kettő tört volna. Pálcámmal a vérző sebre mutattam, hogy a fényben lássam mennyire súlyos, de nem annyira, mint gondoltam.
-De… sajnálom!- mondtam halkan miközben a barna szemekbe mélyesztettem zöld íriszem.

Gabriella

   

"Hasonlítanunk kell kissé egymáshoz, hogy megérthessük egymást, de kissé különbözőknek kell lennünk, hogy szerethessük."

Mély álomba merülök. Annyi mindenről álmodok, de a legédesebb álom főszereplője, mégis Catherine. Mosolyog és boldog, ezért én magam is az vagyok. Újra együtt vagyunk, mint régen. Semmi nem választ el minket, egészen addig, ameddig ...
Hatalmas rúgást érzek, s az oldalam már sajog. Egyből felriadok, s látom mennyire besötétedett. Egy sötét alakot látok. Látszik, hogy egy lány az, akinek szép hosszú göndörödő haja van. Többet nem veszek ki belőle, sajnos túl sötét van ahhoz, hogy másokat elemezzek. Először engem okol valamiért, majd illedelmesen bocsánatot kér. Egy ideig csak nézem, még az álmosság hatása alatt vagyok. Alig fogom fel a szavait, mintha más nyelven beszélne. Valószínűleg miatta ébredtem fel, ő rúghatott belém. Lényegtelen. Leporolom a ruhámat és megszólalok.
- Hát bocs, hogy nem vártalak vörös szőnyeggel - mondom miközben a sajogó oldalamat veszem szemügyre.Egy lila folt, semmi több. Köszönettel tartozom a lánynak, hogy felébresztett. Szép is lenne, ha arra kelnék fel, hogy a nap éppen feljön és a szemembe süt. Látom, hogy a lánynak kicsit vérzik a keze, nem tudom hogyan szerezhette lehet ő is eleshetett. Nem tudom.
- Amúgy is mit keresel ilyenkor a kastélyon kívül? Nem bent kéne már aludnod? - kérdezem lehet kissé flegmán. Azért vagyok ilyen morcos, mert most keltem fel és elég csúnyán ébresztettek. Nem szeretem, ha mások ébresztenek. Imádok aludni és ezzel mindenkinek tisztába kéne lennie ... szerintem.
A végén kicsit elmosolyodom. Hogy gondolhatok mindig magamra? Elvégre nekem szinte semmi bajom, neki vérzik a keze és még semmit nem tettem. Röstellem, hogy ilyen vagyok. De ezt nem vallhatom be senkinek, mert akkor meghazudtolom a Nefas famíliát. Legszívesebben bocsánatot kérnék, de mindenképpen azt kell tetetnem, hogy én egy hetedéves, vérbeli mardekáros srác vagyok - aki nem mellesleg aranyvérű. Nem is tudom, hogy lennék képes ilyen hozzáállással a Nagyúr elé állni. Neki nem szabadna hazudnom, ő mindent tudna; ismerné az összes mozdulatom, ismerné az érzéseimet. Erős leszek, ellenállok és nem leszek jó pofi, ha ez számít valamit. Bár a szívem mélyén tudom, nem vagyok a halálfalók közé való. Pedig ez a sorsom, amit nem lehet módosítani. Ez lesz a végzetem is. Bármennyire is próbálnék ellenállni.

[Gerry]

Gerry
   
"Soha ne kérj bocsánatot érzelmeid kimutatásáért, mert ha azt teszed, akkor az igazságért kérsz elnézést."

Valószínűleg most kelthettem föl, mivel elég érdekes hangulatában volt. Bár lehet csak egyszerűen… ismét egy mardekárosba botlottam. Igaz szívből reméltem, hogy ez nem olyan lesz, mint a múltkori találkozásom bár ugyan mit várhattam egy mardekáros… halálfalótól. Ugyan… túl sokat várok el a halandóktól… túl sokat képzelek arról, hogy valaki értelmes tud lenni. Csöndesen szorítottam oldalamhoz vérző kezemet és lábamra raktam pálcámat, ezzel világítottam meg arcunkat és kezemet.

Megszólalására felhúztam fintorogva orromat. De tettem számára egy szívességet… eleresztettem a fülem mellett mielőtt –félve- felkapom a vizet. De kérdése véglegesen összeadta ezt a kettőt.
-Hat óra van… és nem hiszem, hogy te fogod megmondani mit merre hány méter…- Én igazán kedvesen közeledtem hozzá, de ezek szerint itt mostanában teljes mértékben mindegy, hogy jó fej vagy a lehető legbunkóbban közelíted meg az embert.
-Oké… oldalad? Nagyot rúgtam?- kissé még talán büszke is voltam magamra, bár ha tudom, hogy Ő se lesz más, lehet még meg is, rugdostam volna (XD).  DE ez csak a poén… igazán aggódtam miatta, persze csak, mint diákért… ki tudja, lehet, tényleg majd belehal itt annyira, fáj neki, bár gondoltam, hogy nem fogja elmondani, ha így is van.
-Khöm…- köszörültem meg a torkomat és a pálcát oldalához emeltem, de azon csak egy hatalmas folt volt… valószínűleg nem is több így nem különösebben vettem magamra a dolgot.
-Na mindegy látom nincs rám szükséged további… szép… álmokat!- mondtam kissé kárörvendő mosollyal arcomon majd teljes mértékben elfelejtkezve a kezemen tátongó sebről, leraktam a földre, de abban a percben meg is bántam. Felszisszenve kaptam vissza az ölembe és az eddig kitörölt sárdarabkák, fűszálak és hasonlók egy az egyben visszakerültek.
~Nagyon jó…~ morogtam magam elé s a zöld íriszek ismét a sebet, kezdték el kutatni de, mivel az előbb indulni akartam így feltápászkodtam kéz nélkül… hátra sem néztem csak mentem a móló felé, mivel ott legalább egy kicsi lámpa volt, ami a hajókat megvilágította.
   
A falnak dőltem és ismét pólómmal tisztítani kezdtem a sérült részt. Reméltem visszafelé mikor megyek már nem ott fog feküdni, mert akkor kap a másik oldalára is, lehet egy rúgást és valahogy azt már én, se venném a szívemre… Titkon reméltem, hogy utánam, jön legalább bocsánatot kérni vagy Isten, tudj, de ismét csak sokat vártam az emberiségtől.

Gabriella

   

Rá kell ébrednünk, hogy éppoly mélységesen félünk élni és szeretni, mint meghalni.

Fintorogva felhúzza az orrát. Jellemző. Jellemző az összes csajra, úgy látszik ő se különb. Csak fintorognak egyet és még ők vannak felháborodva, ha a másiknak baja esik az ő hibájukból. Nem lepődik meg, ez már annyira nyilvánvaló. Bárcsak más lenne ... Miért is lenne nekem jó? Hova képzelek?? Teljesen megvagyok zavarodva.
A kérdésére legyintettem, hisz nem nagy cucc ez a kis lila folt. Csak egy fájdalmas terület lesz napokig, csak kibírom. Ránézek, de nem tudok mit mondani és ezt ő is érzékeli.
Elköszön, de fájdalom hasít a kezébe. Még mindig tétlenül nézem, ahogy szenved. Aztán csak elmegy. Követem, segítenem kell neki. Fogalmam sincs, hogyan, de tudom, hogy segítenem kell neki. Miért segítenék neki? Csak egy csaj ... pontosan olyan, mint a többi.
A lábaim vezérelnek, egyenesen a lányhoz megyek, aki a falnak dőlt és tisztította sebét. Egy ideig hátulról néztem, észre sem vette, hogy ott vagyok. Hezitáltam, hogy biztos jó ötlet-e, hogy odamegyek. Odaléptem hozzá és odanyújtottam felé egy kendőt, amit még az egyik órán raktam zsebre.
- Tudod, anyám mindig azt mondta, hogy egy bunkó ember vagyok. Azt mondta, hogy mindig magamban keressem a hibát, mert csak ott találom meg - mondom neki, majd folytatom. - Ez az első alkalom, amikor tényleg találtam magamban valami hibát ... szóval bocsánat, hogy anyámnak igaza volt és apámhoz hasonlóan bunkó vagyok - mondom, majd elkezdem nézni a tájat. Furcsa mekkora hatást bír bennünk a női nem. Olyanok, mintha irányítanának úgy, hogy észre sem veszed. Lehet hülyeség, amit gondolok. Nem tudok magamon kiigazodni. Sőt az egész életen nem tudok. Nem értek semmit, pedig azt hittem okosabb vagyok az átlagnál.
~ Gratulálok! Sokat segítettél neki ezzel a gyermekkori emlékkel, amire még te sem szívesen emlékezel vissza ... ~ gondoltam magamban és legbelül kissé elbizonytalanodtam.

[Gerry]

Gerry
   
"Van, hogy a múltat nem lehet csak úgy eltemetni. Kimászik a sírjából, és előbb-utóbb utolér."

Csöndesen simultam a falhoz és pólóm sarkával törölgettem a sárdarabokat a sebből. Néha felszisszentem a fájdalomtól de ezt sem olyan hangosan, hogy még véletlenül is kihallatszódjon.
Egy nagyobb hideg széláramlat meglökte a lámpát, ami az ide-oda kezdett el ingadozni, s ez magában megadta a hangulatot de, mikor valaki megszólalt a hátam mögül szinte szívinfarktust kaptam. Összerezzentem és hasam hirtelen görcsbe ugrott, de ahogy meghallottam a hangját valahogy megnyugodtam, hogy "csak" Ő.

Kiccsé csodálkozva álltam előtte...nem volt tiszta mi ez az egész, mi ez a hirtelen kitárulkozás. Miért kéne ezt nekem tudnom? Most elvárja valószínűleg tőlem, hogy a nyakába vessem magamat és sírjam el magam, hogy jajj milyen megható történet és most aztán minden oké. Bár az amit én tettem nem állt ettől az egésztől messze.
-Mindegy...felejtsük el...én rúgtam beléd...te meg rossz helyen voltál...ennyi.- De a fenébe...én nem is ezt akartam mondani, de úgy tűnik az amit kimondok és az amit ogndolok nincs teljesen egy hullámhosszon. Bár valamennyire tényleg örültem, hogy ezt elmondta...

Ahogy a kendő a kezemhez ért ismét felszisszentem a fájdalomtól. A fehér rongy lassan kezdett átitatódni még egyik oldaláról a másikra is átütött a vörösség.
-Miért jöttél ide? Lehet fel kéne menned a gyengélkedőre, mert lehet megrepedt a bordád vagy Isten, tudja...- mondtam halkan miközben zöld szemeim az ő barna szemeivel egybe olvadtak.
Igaz valahogy jobban érdekelt az, hogy minek jött utánam, minthogy eltörtem-e valamilyét bár lényegesen az is benne volt a pakliban.
De már úgy éreztem túl sokat dumáltam. És ez nem jellemző rám. Ezek a sok kérdezősködés sem. Valahogy nem voltam olyan, aki nem hagyta szóhoz jutni a másikat annál inkább a jó hallgatóság híve voltam és ezt nem kellett soha gyakorolnom az valahogy ment magától.
Közben szemem még mindig nem engedte el az övét, a kendővel gyöngéden törölgettem a sebet, és csak arcom árulhatta már el, hogy fáj pár érintés. Néha megfeszültek arcizmaim, ilyenkor vagy erősebben nyomtam bele vagy csak egy sárdarab gördült végig a finom húson.

Gabriella

   

Le sem vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk sem lenne képes élni: a másikra.

Valamiben mégis más, mint a többi lány. Fogalmam sincs miben, de valahogy érzem. Ha átlagos csaj lenne nem küldene csak úgy el, ráadásul egyedül a gyengélkedőre. Ő ezt gátlás nélkül megtette.
- Annyira nincs veszélyben az oldalam - szólok, s közben azt gondolom hogy lehet csak el akar küldeni. - De, ami téged illet, lehet a javasasszony tud valamit adni a kezedre - mondom, miközben megszakítom a szemünk összhangját és a kezére pillantok, de rögtön fel is nézek. Nem szép látvány, még nem sikerült teljesen kitisztítania a koszt a sebből. Emiatt elég érdekesen néz ki, a fekete és a piros, na meg persze a némi zöld árnyalat a fű miatt.
Közben egy kicsit elgondolkozom. Lehet zavarok, talán jobb lenne, ha elmennék. Bár nem tudom ő mit akar. Ha elindul a gyengélkedőre elkisérem, ha azt mondja, hogy jobb lesz, ha tényleg magára hagyom, akkor felmegyek a kastélyba és eszek valamit.
- Amúgy nem tudom miért jöttem ide - mondom halkan. - Talán, azért mert ... nem szeretném, hogy azt hidd, hogy .. nem tudom - mondom és elnevetem magam, de abba is hagyom és elkezdem szidni magam.
Csodálatos a kifejező képességem. Valamiért kissé idegesnek érzem magam. Sosem szoktam ilyen lenni, miért pont most tör rám? Semmi okom nincs rá, hogy ilyen legyek. Most tiszta hülyének nézhet.
Elmosolyodom. Fantasztikus miken tudok gondolkozni.
- Figyelj ... én ... bocs, de valami bajom van most - magyarázom meg neki, hogy min mosolygok és, hogy miért keresem a szavakat. A következő mondatom már csak abból fog állni, hogy "Őőőő ... izééé .." .
Hirtelen hatalmas fájdalom hasít a bordáim közé. Csak felszisszenek, de már el is múlik a fájdalom. Hihetetlen mekkora fájdalmat éreztem. Nem is tudnám szavakba önteni, szerencsére csak egy kis fellángolás volt a hasam mellett. Ennyiért még nem fogok a gyengélkedőre menni, hogy aztán apám valami puhány alaknak nézzen. Mindenről beszámolok neki, de ez lesz az, amiről biztos nem teszek említést a következő levelemben.
Újra a lány zöld szemeibe nézek. ~ Szép szemek. ~ jegyzem meg magamnak.

[Gerry]

Gerry
   
"A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez."

-Annyira nincs veszélyben az oldalam – felsóhajtottam, ahogy a szavakat kiejtette a száján. Legalább neki nem történt semmi baja…lényegesen jobb ez így, hogy csak az én kezem horzsolódott fel bár attól, hogy nem tört csontja tuti, hogy baromira fáj az a kis lila seb, amit szépen oda raktam neki legalább egy hónapig látható is lesz.
-Tessék?- kérdeztem felvont szemöldökkel. Én meg a gyengélkedő? Két külön világ bár ő ezt honnan tudná? Majd rakok, rá valami kenceficét aztán vagy begyógyul vagy, még rondább lesz és végső esetben én is képes vagyok a javasasszonyhoz fordulni…végső esetben.
Remek…ő se tudja minek követett akkor én honnan találgassam ki? Bár belül valamennyire örültem, hogy nem egyedül vagyok. Lényegesen könnyebb volt, hogy nem egyedül kell állnom itt és tisztítgatnom a sebet…

Talán, azért mert... Nem szeretném, hogy azt hidd, hogy… Nem tudom – felvontam a szemöldökömet. Ez valahogy nekem teljesen kavarodás volt. Akkor most mi van? Mit nem akart, hogy higgyek? És akkor miért? Ezernyi kérdés kavarogott bennem és arcomon a teljes értetlenség első és utolsó szikrái közötti átmenetek siklottak keresztül. Teljesen megkavart és főleg az utolsó megszólalásával.
Figyelmesen és intelligensen mosolyogtam, mint aki tisztában van mi is ez az egész. De igazán hízelgett, hogy ennyire zavarban volt. Aranyos volt, ahogy a rézszínű bőr mögött néha elönözte a pír, és zavarodottan mozogtak vékony ajkai.
-Mmm…- mosolyodtam el miközben lágyan felsóhajtottam. Igazán nem tudtam, mi lehet vele, de tetszett a dolog.
-Veszem észre…- vigyorodtam el, majd egy újabb erős szélfújás ide-oda ingatta ismét a lámpát. -…de szedd össze magad ha maradni szeretnél…őőő… és köszi a kendőt…- mutattam fel a már vértől tocsogó fehér kendőt, és a zöld szemeim ismét börtönbe zárták a csillogó barna szemeket. Látszott rajta, hogy nagyon fel van pörögve...le se lehetne lőni és ez valamilyen szinten elnyerte a tetszésemet, de egyenlőre nem értettem...lehet csak mert nem is akartam.
-Bár lényegesen aranyosabbnak tűnsz így, hogy nem találod a szavakat mint az előbb mikor azt hittem fejem se marad...- egy féloldalas mosolyt küldtem felé miközben íriszem még mindig fogva tarotta övét.