Kelet-déli összekötő híd

Ez az a híd, ahonnan a legkönnyebben megközelíthető a keleti szárny. A híd nyitott, s huzatos. Ha a másik úton mennél, akkor a nyugati szárnyon keresztül tudnál csak átjutni.

[Adam]

*Hannah ma is egy kicsit elnyűtt volt, ahogyan mostanában szokott. Máskor üde és friss, nomeg vidám, de az utóbbi pár napban kicsit le van fáradva. Ez a dolgozatoknak is köszönhető, de van egy olyan oka, amelyről a lány maga sem tud. Most talán legjobban arra van szüksége a Griffisnek, hogy kimenjen a szabadba és éltető levegőt vegyen magához. Igen, ez volt most talán a leghelyesebb dolog, amit Hannah csak tehetett. Ezügyben kereste fel az egyik összekötő híd társaságát, amely gyönyörű látványt adott a brit tájról.*

- Milyen csodás... Máris jobban érzem magam... Bár azért még nem vagyok a legjobban, de mindegy is most ez, nem nyavalygok! - mondta magának Hannah és csak mosolygott, végre azt tette amit szokott mindennapjaiban is.

*Közben már nem járt az esze szomorú, rossz gondolatokon, feje kezdett kitisztulni és a lány lelke is negnyugvásra térhetett. És amikor a távolba tekintett égszínkék szemeivel, azok tágra nyíltak, mert egy teljesen új, hihetetlen világ nyílt meg egyszerre előtte. Már tavaszodott, ezért a fák már zöld leveleiket növesztették és egybeolvadtak a pázsittal, mely szintén ilyen színekben pompázott. A virágok sem voltak restek és az aranyeső mindenképp versenybe akart szállni a kék íriszekkel. Szoros küzdelem volt, mindekétfajta növény káprázatos volt, főként amiatt, mert oly rég vehették őket szemügyre a Roxfortosok. Még a fúriafűz sem tűnt olyan ijesztőnek, vagy félelmetesnek, inkább csak egy fának, mely a tavasz híret hordozza ágaiban, akár a többi társa. És megjelentek azok a madarak is, melyek hangjukkal ámulatba tudták ejteni Hannaht és teljesen el tudták dalukkal röpíteni egy csupa boldogsággal teli világba. A lány csak azt nézte mikor száll felé egy a sok közül, és kényeztetik-e őt még egy kicsit varázslatos hangjukkal. A felhők is csak fehér színben pompáztak a mai napon, nem engedték maguk közé a sötétebb társaikat. A mai egy igazi tavaszköszntő napnak ígérkezett.

- Hhhh... - sóhajtott egy nagyot Hannah, amely olyan hangosra és bánatosra sikeredett, hogy talán még Hagridhoz is lehallatszott. Nem így szánta, de ha már ez történt nem bánta, hagy hallja a világ, hogy még nyomja egy dolog a szívét. Igazából kettő is egyszerre.

*Az egyik gond az volt, hogy közeledett az Ostara bál, de Hannah még nem talált magának olyan fiút, aki elkísérhetné, de nagyon nem akart egyedül menni. Úgy gondotla harmadikban ez már egy kicsit cikis. Nem is ismert nagyon olyat, aki a partnere lehetett volna ezen a rendezvényen és ez nem volt túl biztató. A másik elszomorító dolog abban állt, hogy Sue el van tiltva a báltól, pedig akkor lett volna kivel röhögcsélni még pár nélkül is. Tehát totális csődnek ígérkezett ez az amúgy vidámnak látszó alkalom és Hannah nem tudott ellene mit tenni. Viszont míg ezen töprengett meglátott egy fiút, aki szintén a hídon tartózkodott, csak a másik oldalon. Adamnnek hívták, szintén Griffndéles volt, néha váltott már pár szót vele, de nem ismerte annyira közelről. Amennyit beszélt vele azonban az azt árulta el róla, hogy egész rendes és érdemes lehet vele barátkozni. Hannah már nem veszíthetet semmit, így odalépett hozzá szép lassan és először csak ráköszönt, nem akarta letámadni, aztán gondolta lesz ami lesz...*

[- Ööö... Szia]

Lassan bandukol a kastély keleti oldalán.
Szép lassú, kényelmes tempóban közeledik a hídfőhöz, míiközben az aznapi dolgain és az előző napokon gondolkodik.
Olyan egykedvű... már-már melankolikus a hangulata, de nem tudja, hogy miért, talán mert arra számított, hogy Kay a Valentin napi ajándéka láttán a karjaiba fog omlani és azt mondja, hogy kezdjék újra?!...
~Hülye gondolat~ - ezzel le is zárná magában az ügyet, de hiszen már február óta ezt teszi vagy inkább csak tenné.
Kell valami elvonja a figyelmét Kayről...
Közben azon kapja magát, hogy már a híd közepénél, a korlát mellett áll.
Pár követ a kezébe vett, majd kissé mélabúsan elkezdte dobálgatni a lassan csordogáló patakot.
Majd a virágzásukat megkezdő fákat és bokrokat nézi, amint csodálatos színpompába öltöztetik a Roxfortot.
Egyszer csak arra figyel fel, hogy egy lány megszólítja.
Ez a lány nevezetesen Hannah, Hannah Whitney.
- Ööö... Szia - felócsúdik, és szinte gépiesen köszön.
- Mi újság Hannah? - kérdi most már teljesen a lányra figyelve.
Ezután vár, hogy mit válaszol Hannah, aztán meg talán majd beszélgetésbe kezdenek...

[Adam  ]

*A köszönés megvolt, a fiú válaszolt és egy várható, nem túl szokatlan kérdést tett fel Hannah hogylétével kapcsolatban. Na mindegy, ez már haladás. Adam igaz másodéves volt, viszont késett egy évet tehát nem volt nagy köztük a korkülönbség, márcsak rá kellett venni őt, hogy kísérje el a szingli leányzót. Gondolta ez nem lehet annyira nehéz, kivéve, ha már van partnere kiszemeltjének. Dehát bátraké a szerencse, és Hannahnak bátorságban nem volt hiány, épp ellenkezőleg... Így rávette magát, hogy megkérdezze Adamet effelől a bál ügy témában.*

- Semmi különös... - felelt az előző kérdésre és folytatta - És... Adam... szóval neked... - ekkor a szél egy kicsit felerősödött, belekapott a lány hajába és az hevesen lobogott az arca előtt. Emiatt kezét odaemelte és óvatosan tincsenként elrendezgette immár kócos haját, mely hamarosan kisimításra került. Hannah még éppen szedte magához a bátoságot, nem mert megszólalni, maga sem tudja hogy miért. Még a nagy pillanat előtt egy csábos mosolyt intézett az értetlenül álló fiúra és akkor hang jött ki a torkán ismét - Szóval te elhívtál már valakit az Ostara bálba? Vagy el akarsz? Mert gondotlam... - levegőszünet - ...ha nincs senki akkor meehtnénk... együtt is...

*Végre kimondta, végre megkérdezte és a választ izgatottan várja. A szíve eddig nagyon hevesen zakatolt, de mostmár lassított egy kicsit a tempóból, persze nem állt le, mert akkor jól néznénk ki, csak annyiról volt szó, hogy Hannah idegessége egyre jobban enyhült, míg végül el is múlt. Ez egy nagyon jóleső érzés volt a lánynak, mert igazából még sosem kellett ilyet tennie mint most. És úgy érezte, hogy jelen esetben egy dementorral is szívesebben küzdene, mint hogy most itt álljon és hallja az elutasítást. Remélte, hogy Adam még szabad, legalábbis a bál idejére. Nagyon nem akart vénlány módjára egyedül odaballagni a friss és üde párocskák közé, akik csak úgy ontják magukból a forró, érzelemdús hangulatot.
Amikor a Hannah felnézett, s tekintete Adamre szegeződött azt vette észre, hogy eléggé meglepte a fiút. Azért a lány remélte, hogy nem szalad világgá emiatt és mlg mindig egyszerre ragyogó és kíváncsi szemekkel leste a válaszra nyíló ajkakat, melyek beszédre készültek...*

~Semmi különös~ - jött a szokásos válasz.
Amolyan bemelegítő kört futottak.
Hannah idegesnek látszik, sőt nagyon idegesnek.Még sosem látta ilyennek a lányt.
Már éppen megszólalt volna, de ebben akadályozta egy épp odaért légáramlat.
Ahogy jött úgy el is ment.
Hannah pedig mintha erőt gyűjtött volna miközben elrendezte egy kissé összekuszálódott haját.Majd villantott egy csábos mosolyt.
Adam nem leplezett meglepődést mutat, nem érti, hogy mi folyik most körülötte.
Hannah megszólal és kiböki a kérdést amire már annyira kíváncsi volt Adam.
- Nem hívtam el senkit... - hangzik el a kissé még tétova mondat.
- Jó ötlet... mehetünk együtt.
- Megtisztelsz - mosolyog a lányra.
És jó látni, hogy Hannah is mosolyog és örül.
Nem szólal meg, ha Hannah nem kérdez vagy mond valamit, csak vár ismét, hogy valami történjen...

[Adam]

*A első válasz megérkezett, nem hívott el senkit. Ez már jó hír volt, de még hátravolt a java, hisz az a lényeg, hogy őt elkísérné-e. Ez még rejtély volt, de egy olyan melyre pillanatokon belül fény is derült. Már azt sem tudta mi is történik körülötte annyira izgatott lett. És akkor már hallotta is a döntést. ~ Jó ötlet? Megtisztelem? Te jó ég! Ezt nekem mondta, vagy van valaki a hátam mögött??? ~ Hannah nem akart még ennél is hülyébbnek mutatnia magát a fiú előtt, ezért csak óvatosan vetett egy gyors pillantást a háta irányába, nem áll-e itt valaki rajta kívül még. És nem. A híd csakúgy tátongott a semmitmondó ürességtől, csak ők töltötték be néhány halk mondatukkal a némaságot. Tehát az előbbi mondatok neki szóltak. A lány nem tudott mit szólni, egyszerűen ledermedt. Ilyen válaszra ő nem volt felkészülve lelkileg még.*

- Én... - próbált valami értelmes szót, majd mondatot kinyögni, de nem nagyon jött össze, úgyhogy mivel most nem volt beszédképes egy kis idejig újra a csendbe burkolózott. Nem tudta, hogy Adam megszólal-e, vagy kérdezni akar-e valamit tőle, egyelőre csak várt és gondolkozott, mert jelenleg talán a bolygóját sem tudta volna megmondani.

*Hannah nem mert a fiú szemébe nézni, még nem volt rá felkészülve, ide-oda pislogott, az eget bámulta, a földet, majd a híd túlsó végét. Ekkor a saját kezét tette az arca elé, a takarás érdekében és hirtelen tett egy fordulatot, már háttal állt Adamnek. Ez a helyzet nem tartott sokáig ugyanis, hamarosan már vissza is váltott eredeti állásába és végre úgy látszott modnani fog valamit és nem csak tétlenül álldogál egész nap, mint egy szobor, bár lassan már ahhoz hasonlított.*

- Én...KÖSZÖNÖM!!! - tört elő végül a lányból ez a szó. Muszáj volt kimondania, késztetést, valódi belső kényszert érzett ezen szó hallattatása ügyében. De végül legalább kimondta és ezzel még nem állt meg, mert olyan bodogság árasztotta el hirtelen, amilyet még nem sokszor érzett. Ennek hatására gondokozás, vagy egyéb elmerengés nélkül Adam nyakába ugrott, vagyis részletesebben kifejezve odaszaladt hozzá és megölelte. Úgy érezte most könnyebbült meg igazán. Lehet, hogy nem kellett volna ezt tennie, vagy Adamnek ez kellemetlen volt, de a lány remélte, hogy ez nem így van. Ezután megpróbált magyarázkodni is egy kicsit...

- Nagyon nagyon köszikeee! Nem is hittem volna, hogy ilyen könnyen lehet amúgy párt találni magunknak! Hihi! - próbálta terelni a szót az előbbi kitöréséről és inkább újra visszatérni a bál témára. Sok mosolyt intézett még a fiú felé, ami nem is volt szokatlan Hannahtól ugyanis ő mindig csak ezt csinálta, éjjel és nappal. Ha a szomorúság büntetőmunka lenne, ő már belehalt volna. Visszatérve még a bálra, a Griffis lány mostmár úgy érezte, hogy készenáll rá.

// Hannah //


Hannah nagyon örült Adam válaszának, és adam pedig annak örült, hogy neki sem kell egyedül mennie....
Bár ha Hannah-ra néz, akkor elmereng azon, hogy vajon miért pont őt hívta el a bálba.
De ez már nem is érdekli, hiszen Hannah nagyon jó partnernek ígérkezik, és mellesleg gyönyörű is...
A lány nagyon üröl... még mindig.
Egyszer megfordul aztán meg vissza, majd megint szólni akarna de nem tud.
Aranyos ahogy így "szenved" vagy inkább magával küzd.
Aztán megszólal, kibukik belőle egy hatalmas köszönöm azt pedig egy mosoly követi majd...
Majd pedig Hannah, Adam nyakába ugrik és megöleli.
Ad nincs ellenére a dolognak, ő is megöleli és szinte már egy berögzült mozdulattal kicsit feljebb emeli a lányt.
Adam leteszi Hannah-t de olyan fura pózban, hogy a két diák arca nagyon közel kerül egymáshoz.
A távolság talán 3-4 centi.
Adam még közelebb kerül Hannah-hoz és ezután megcsókolja... Igen ma tényleg nem ura önmagának.
A csók után pár másodpercnyi halálos csend volt...
- Hannah, én nem... - de igazából nem is tudja, hogy mit mondjon.
Vagy azért magyarázkodik mert arra vár, hogy Hannah visszacsókoljon???

[Adam]

*Hannaht furcsán érintette Adam reakciója. Ő valójában nem erre számított, hisz mindenki tudta, hogy kiért van oda, és kié az élete, de úgy tűnt Adam mégsem informálódott ezügyben. Dracoról volt, akibe a lány már elsőtől bele volt esve. Ez pedig az a Draco volt, az a bizonyos Draco Malfoy. Már szinte a fél iskola ismerte Hannah felé irányuló érzelmeit, így arra gondolt, talán Adam csak hirtelen felindulásból, gondolkodás nélküli cselekvésként szánta ezt a lépését. Ez most, ha komolyan gondotla volna akkor sem működhetne, mivel alig ismerik egymást és Hannah szíve már rég másé, hiába az illető nem ugyanígy viszonyul hozzá. Így beszéline kellett a fiúval*

- Adam... remélem... szóval én nem... alig ismerjük egymást, remélem ezt nem gondoltad igazán komolyan... - nyögte ki végre ezt az arányaiban értelmes mondatot, és próbálta úgy intézni, hogy semmiféle maradandó szívkárosodást ne okozzon vele. De ezt muszáj volt közölnie, mert nem etetheti őt balhitekkel kettőjük felől, akárminek is szánta azt a csókot.

- Találkozunk a bálon, jó? - tette hozzá és kicsit arrébblépett, jelezve hogy sietne már el innen és gyorsan várná a választ. Ez hamarosan meg is érkezett és Hannah egy rövid köszönéssel távozott is, elindult a Roxfort épülete felé - Szia, majd akkor az Ostarán!

*Amikor haladt a hálókörlete felé, nagyon maga alatt volt, nem tudta megbántotta-e Adamet. Ezután már kezdett elszállni ez az érzése, mert ha nem lett volna vele őszinte, az szerinte sokkal rosszabb lett volna, és valami kiakasztó botrány is kitörhetne és... Na jó ez már csak a lány túlspirázása, kicsit túlaggódja a bonyolultabb dolgokat. Ő már csak ilyen kis anyáskodó és odafigyelő, de a határozottság is hozzátartozik általános jellemvonásaihoz. Kicsit furcsa párosítás ez így együtt, de mindenki más és főleg Hannah Whitney, akinek annyi eltérő tulajdonsága van, hogy lassan skizofrénnek fogják hinni őt az iskolában, ha valaki jobban megismeri. Ez persze csak túlzás...  *

~ Na végre egy kis alvás, már úgy hiányzott! Most ledőlök az ágyamra, és fel sem kelek három napig. Egyszerűen lelkileg is kimerültség tölti be a testem, nem csak ez a külső fáradtság teszi. Nem bizony. De egy ilyen szunya után, tuti nem lesz semmi bajom! Gyorsan elszaladok még fogat mosni, meg letusolni és aztán puff és horkolás. ~

*Így is tete, ahogyan elgondolta, gyorsan elkészült mindennel és már ment is aludni. Szépen elpakolta a ruháit, elővette a pizsamát, átöltözött és lehuppant a pihe-puha ágyikóra. Fejét kényelmes párnájára hajtotta és szemét is lehunyta. A szoba immár teljes sötétségbe burkolózott, egy lámpa se égett. Tökéletes csönd uralta még az eléggé üres teret, mely nyugtató volt egy szunyókálni készülő kimerült kis tanoncnak. Kis idő elteltével már Hannah az álomvilág kapui eltt állt, melynek őrzői kicsi Malfoy képzetek voltak és szívélyesen átengedték az ajtó túloldalára a lánykát.*

Még csak most jött rá, hogy mit is tett...
Lesmárolta Hannah-t, ez a helyzet mérlege. ~Basszus~ - egy rövid és tömör elgondolkodást vezetett le magában.
A lány is elkezd magyarázkodni, most már mindketőjük ideges.
- Hannah..... én..... nem tudom, hogy miért..... hogy miért csináltam ezt.
- Sajnálom.
- Bocsáss meg - jött az őszinte bocsánatkérés, mivel tényleg szinte önkívületi állapotban volt a csók pillanatában.
Már az előtte való napokban is mint egy zombi, úgy járkált a kastélyban.
Céltalanul bolyongott... csak lézengett az órákon.
Most meg mintha egy más ember lenne.
- Öööö... igen akkor az Ostarán...
- Szia - köszönt el ő is végérvényesen, mivel úgy mérte fel a helyzetet, hogy nem fog találkozni nagyon Hannah-val, mert a lány biztos, hogy kerülni fogja.Legalábbis Adam így gondolja.
Adam is a Roxfort épülete felé veszi az irányt, majd felfut a Griffendél toronyba, azon belül is a hálótermükbe.
Kimegy repülni egy kicsit... muszáj kiszellőztetnie a fejét.
és rendezni magában a dolgait...

Repült. A szél belekapott testébe, s makacsul dobálta ide-oda, ám ellenállt, s kék tekintete céltudatosan meredt a messzeségbe, miközben egyre feljebb és feljebb jutott.
Fekete tollak surrogása kísérte, s egy holló szólalt meg rekedt hangján. Ő azonban nem figyelt rájuk. Csak követte az érzést, mely egyre feljebb vezette, hol a levegő ritkult, s a nap heve lassan égette, mint a hajdani merész görögöket, kik viaszból s tollból készítettek szárnyat maguknak.
Ők menekülni vágytak.. Épp ahogy Rhia.. kiszakadni a mindennapokból, egy olyan világba, mely csak az övé, s hol ő írja  aszabályokat, s a fenyegetést egyetlen tollvonással húzhatja át.
Ismét felhangzott a madár hangja ám most izgatott cserregésként, s Rhia rá tekintett.
A kék tekintetből eltűnt  a ködösség, ahogy visszatért  a valóság talajára, hogy lenézzen a korláton üldögélő hollóra.
-Nem, Hugin.. most nem.-szólt csendesen, s a madár sértetten borzolta tollait. Furcsa kapcsolat volt kettejük közt. Régi ismeretség, régi barátság, s a hollólétben való közös osztozás szilárdította köteléküket.
Rhia ismét a messzeséget pásztázta tekintetével. Tudta jól, hogy a madár türelmetlenül várja a napot, mikor ismét együtt reppennek fel, hogy hátrahagyva az emberi világot csak a repülés örömének éljenek, hogy aztán egy távoli helyen pihenjenek meg, egymás társaságát élvezve.
Furcsán összetett lélek volt egy állathoz képest, Rhia azonban nem bánta a dolgot.
-Túl sokan láthatnak Hugin.. de hamarosan.. ígérem.-szólt csendesen újfent és a madár mintha bólintott volna erre a mondatra, majd két rövid cserrenés után szárnyra kapott. Rhia kedvtelve nézte a röptét, vágyakozva, hogy követhesse.. de más dolga volt. Tanulni, s megőrizni önön kis titkait.

[× Daviiis *-* ×]

× Daviiis *-* ×

Egy…
Reggel… Kinyitom a szememet. Körbenézek a csendes szobában. Mindenki alszik. Az éjjeliszekrényemen található órára vetem a pillantásomat. Fél öt. ~Nem… Nincs kedvem felkelni…~  Összehúzom magam, nyakig betakarózom, majd lehunyom a szemhéjamat. Érzem, ahogy lassan egy másik világba kerülök. Hagyom magam zuhanni. Hirtelen földet érek. Körbenézek. Csodálatos helyre kerültem – Egy kis tó, körülöttem pedig megannyi fa… A tavat  egy – a mellette álló szomorúfűz díszíti , melynek törzsénél egy kő áll magányosan. Megy le a Nap, így a vízen annak sugarai aranysárgásan csillognak. ~Rendben, hogy álmodom ezt az egészet… De hogy lehet egy álom ennyire…~  Tudatában vagyok annak, hogy ez nem más, mint egy álom, mégis, annyira valóságosnak, és igazinak tűnik… ~Mennyire festői, és mennyire giccses… Mégis…Magával ragadó.~  Felpillantok, mosolyogva nézem a kis tavat, a fákat… S a sűrű lombok felett meglátok egy arcot… Olyan ismerős… ~Nem… Nem lehet…~  Felugrok, és elkezdek a kép felé futni… ~Nem… Nem… Nem…~  Folyamatosan ezt ismételgetem, miközben csak szaladok, de nem – nem tudom elérni az arcot… Folyton távolodik, engem pedig mintha visszafele húznának… ~Ne…~  Kinyújtom a karomat, belekapaszkodnék a hozzám közele eső fába, de nem sikerül. Felébredek…

Kettő…
Perc… Talán ennyi idő elég is ahhoz, hogy felfogjam, mindez egy álom volt. Felülök az ágyban, lábaimat felhúzom, fejemet pedig a térdemre hajtom… Tudatosul bennem, hogy mit álmodtam… Hogy az a hely létezik… Hogy jártam már ott… Ezzel egy időben rájövök, ki is volt az arc… Kimászok az ágyból, összeszedem a dolgaimat, s a fürdő felé veszem az irányt… Nem sokkal később rendezetten, frissen indulok el egy sétára… Merengeni, gondolkozni…

Három…
Szó… Hiányérzet. Szomorúság. Összezavarodottság. Ezeket érzem most… Fogalmam sincs, mit jelentett az álmom, annak ellenére, hogy hosszú percek óta próbálom megfejteni. Közben a Nyugat-déli összekötő hídra érek. A széléhez sétálok. Éjfekete hajam az arcomba omlik, ahogy lepillantok. Óriási a csend, csak néhány madár dalolászik. A Nap most kel fel. Minden sárgás fényben úszik, a fák pedig ide-oda hajladoznak, ahogy a szél fújja őket. Fázósan összehúzom magamon a pulóvert, majd a tájat bámulva továbbra is az álmon rágódok. Pár perccel később kezeimet a nyakamhoz emelem, majd leveszem a nyakláncot. Hosszú ideig merengve nézegetem... Majd kinyitom a kis medált, és végighúzom az ujjamat a benne található képen… Hirtelen összecsukom, és fájdalmas arccal megszorítom a nyakláncot, közben lehajtom a fejemet... Majd megcsillan egy könnycsepp az arcomon… ~A nagyapa és az egyetlen unokája… Miért kellett elveszítenem Téged?~

[{ Emily Dean...a kishúg }]

{ Emily Dean...a kishúg }


[Klubhelyiség]

Korareggel, szürkeszín és narancsba nyúló fellegek szerte az égbolton, egy újabb nyugtalan, és furcsa álmokkal tarkított éjszaka utolsó hírmondói. Az üreges, és meglehetősen dagadt szemek kifelé bámultak a hálóhelység ablakain, kémlelve a messzeséget. A tél már leköszönt, helyét a tavasz vette át, azonban az éj leple alatt továbbra is csípős, és hideg szellők táncoltatták a karnisról aláhulló függönyfátylakat. A hajnali órákra ugyan javult a helyzet, de a fiúk, és jómaga is szerették nyitva tartani az ablakot, hogy mindig üde, és friss levegő áramolja át a szoba egészét.

Mindenki aludt még, csak Davis üldögélt az ágyában, dereka köré csavarva pihéktől dagadó dunnáját. Maga sem értette, mi lelete az utóbbi napokban, de egyszerűen képtelen volt perceknél többet sunyni, hiába próbálta. Arra persze nem vetemedett, mint holmi gyenge sárvérű, hogy gyógyszerekkel tömje magát, és fertőzze lényét. Nem. A bevált módszert alkalmazta, amely annyiszor segítette már át a nehézségeken…figyelni egyetlen kiválasztott pontot, nézni, erősen. Az ember szellemileg fárad el, ha koncentrál, ez pedig meghozhatja az hőn áhított álmot, egyre nehezebbé téve a szemhéjakat. De ez sem működött, semmi sem. Egyszerűen üldögélt. Tekintetét az ablakon túl látható vadregényes tájról először az alvó társaira vetette, ellenőrizvén, azok valóban odaát járnak-e, nem pedig teszik, és mímelik az alvást. Úgy festett, teljesen kiütötte őket a tegnapi nap dolgozatáradata, valamint a rengeteg feladat, amelyet mára kellett megírniuk.

A Prefektus lassan felkecmergett, eldöntötte, hogy mielőtt megkezdené a mát, sétál egyet, és lemegy a régi hídhoz, ahová emlék kötötte. Kellemes emlék, amely a múlt sötétségbe vésző martalékává lett az elmúlt hónapok során. A tisztálkodás természetesen nem maradhatott el, elvégre hogyan vette volna ki magát, ha egy aranyvérű szakadtan, és ápolatlanul jelenik meg mások szeme láttára. Noha korai volt az óra, és ilyenkor még senki sem tartózkodott a folyosókon, sem odakint, a visszaút alatt már bizonyosan lesznek, akik szintén korán kelők. Szénfekete farmernadrág, egy rövid ujjú, ugyancsak fekete ing, és arra a bőrkabát. Próbált minél halkabban mozogni a helységben, hogy társait ne ébressze fel, ennyit megérdemeltek, ha már...


[Híd]

A Klubhelyiség elhagyását követően, ahogyan a fiatal kilépett a folyosóra, megcsapta egy hűvös szellő, és a reggeli esőillat. Megemelte a tekintetét, hogy végigmérje a legfelső emeleten található ablakokat…tárva-nyitva engedték be a furcsa, borongós illatokat. A jeges tekintet ezután az éppen elmozduló, halk neszt hallattó lépcsősorra meredt. Davis rálépve a mozgóra indult meg lefelé, hogy mire az újra megállapodik, már egy másikon szedhesse a lábát lefelé.

Nem telt el túlzottan sok idő, mire a szabadban találta magát, nem találkozott senkivel, ahogyan az várható volt, hiszen a korai baglyok is majd csak az órák kezdete előtt egy, esetleg másfél órával korábban kelnek majd fel. Kezeit elrejtvén az éjszín kabát zsebeiben haladt előre rendületlen, egyenesen a híd ormai felé, hogy aztán ott majd elmerenghessen kicsit. Talán a friss levegő kitisztítja majd az elméjét, és ráébred, miért is érzi magát olyan furcsán mostanában. Noha soha nem mutatta volna ki, mert az a gyengeséggel egyenlő, érezte a furcsa valamit. Mégis, töretlen hordta az évek óta dédelgetett hűvös maszkot, hogy mindent és mindenkit elriasszon maga körül, az édes magányba taszítva önmagát.

Egy darabig a cipője hegyét vizslatta, látta rajta a meg-megvillanó önarcképet…de…homály fedte a tekintetet, éjfekete álarc…felismerhetetlen, akár jelenlegi lelki helyzete. Halk piszmogás neszét fútta fülébe a szél, amelyre akaratlan, reflexből emelte meg fejét, és kémlelte kékellő íriszeivel a horizontot. A híd, egy lány álldogált rajta…de túl messze volt még, hogy sziluettjein kívül bármi mást ki tudjon venni belőle…háttal. Eldöntötte, nem fog megállni, elvégre egyedül szeretett volna lenni. Keres más helyet, itt, és most nincs energiája pörölni az emberekkel, egyszerűen nem, és kész. Ahogyan a borsószem nagyság kavicsokkal borított csapásról a híd termőköveire tette lábát, cipője talpának tompa koppanása visszhangzott a mélységből. Aki háttal állt, már biztosan észrevette, mégis, nem fordult meg, csak álldogált tovább…és méregetett valamit.

Davis, ahogyan a lány mellé lépett pillantott ki oldalra…csak egy kósza pillantás…alig fél másodperc…Emily…egy medalion…Az ötödéves deák megtorpant, nem fordult meg, nem is mozdult többé, mintha sóbálvánnyá változott volna. Nem tudta, mi lehet a medálban, de sejtette…volt róla fogalma. Leszegvén fejét mérte végig a nyakában csüngő láncot…aztán megszólalt. A megszokottól eltérően most nem volt él a hangjában, kellemesen andalító volt…bársonyos.
- A múlt pillérei erősek, de nem tudják a jelen hídjait megtartani!
Meglepő mondatok egy, a nevéből fakadóan, és regék által ellenségesnek kikiáltott tanulótól. Perry nem fordult meg továbbra sem, de valahogy érezni lehetett, ha a mögötte lévő szeretne, csatlakozhat a sétájához…

[× Davis... Bátyám ×]

× Davis... Bátyám ×


Bánat…

Senki sem fogja fel igazán, mennyit is jelent az, ha vannak barátai… Ha van családja, akik igazán, szívből szeretik, és törődnek vele, egészen addig, amíg nem kell búcsút venni valamelyiküktől. Csak az értheti meg az elvesztés fájdalmát, aki egyszer már átélte. Emlékek… Ennyi marad… Majd mikor a sötét szobában ülsz, egyedül… És látod magad előtt a képeket, a számtalan vidám, megható eseményről… Tudatosul benned, hogy vége van… Hogy az már csak a múlt, mely később kínzó fájdalommal emészt. Néhányan beleőrülnek – Kezdetben persze csak próbálnak túllépni a dolgon… De nem! Ezen nem lehet túllépni…  Mások viszont teljesen megváltoznak, magukba fordulnak, és senkit sem engednek közel magukhoz, mivel tartanak attól, hogy nem élik túl, ha ismét elvesztenek valakit. Nos igen, én az utóbbi kategóriába tartozom. Egyedüllét, múlton való merengés, és szenvedés. Többnyire ezek töltik ki az életemet, és nem bánom – így legalább kevesebben közelednek, és nem kell az elvesztés fájdalmától tartanom. Mint oly sokszor, most is magányosan, elgondolkozva álldogálok a hídon, miközben a medált szorongatom vékony ujjaim között. Felpillantok, hosszú percekig csak a tájat nézem… A zöldellő fákat, a sárgás-vöröses fényben úszó eget… Annyira furcsa minden… Minden idegennek tűnik, annak ellenére, hogy a Roxfort az elmúlt évek során a második otthonommá vált. Mélyeket lélegzem a friss, üde levegőből, ezzel próbálom visszanyerni a nyugalmamat, és megelőzni egy sírógörcsöt. Lassacskán megnyugszom, felöltöm ismét az álcát, s megint olyan vagyok, mint ahogyan a legtöbben látnak: tartózkodónak, ridegnek, és minden helyzetben nyugodtnak mutatom magam. A szél közben arcomba fújja hajamat, eltakarva ezzel jégkék lélektükreimet. Hideg kezeimet arcomhoz emelve hátrasimítom ébenfekete tincseimet. Ahogy hűvös ujjaim hozzáérnek a bőrömhöz, összerezzenek, majd karjaimat összefonva az égre emelem tekintetemet. Hirtelen neszt hallok. Lépések. Valaki más is korai sétára indult volna?  Az illető egyre közelebb jön, míg oda nem ér hozzám. Lehajtom a fejemet, kezeimet nadrágom zsebébe rakom. Nem. Nem fogok megfordulni. Szemeim továbbra is vöröslenek, ilyen állapotban pedig senki sem láthat… Nem lehet… Megszólal. Ismerős a hang, mégis furcsán hangzik… Ez a hang… Tényleg ahhoz a Mardekáros Davis Perry-hez tartozna? Lehetetlen… Felpillantok, egy ezredmásodperc erejéig arcomon meglepődöttség tükröződik. Halk, kissé elhaló hangon szólok hozzá.

- A jelen hídjai már az összeomlás határán vannak. Ezeket a hidakat talán már semmi sem tudja megtartani…

Mellé lépek, továbbra is a birtokot nézem. Ezúttal nem vagyok elutasító, és nem menekülök el előle. Szívesen csatlakoznék hozzá, ha már Ő is sétálni indult… De nem, nem fogom megkérdezni, hogy vele tarthatok-e… Egyedül is jól érzem magam – bár nem. Nem vagyok egyedül; örök társam, kísérőm a múlt, a fájdalom, és a bánat…

[{ Hugica }]

{ Hugica }


Davis Perry némán álldogált, pár a meglehetősen huzatos, Keleti szárnyba átívelő híd kellős közepén, pád lépésnyi távolságra a lány előtt, várva, hogy az vajon reagálni fog-e a szavaira, avagy teljességgel figyelmen kívül hagyva azokat mereng tovább. Az, hogy idelent volt, ebben az órában jelentett valamit…és a valami egyértelműen problémára utalt, olyasmire, amely még az álmot is kiszorítja a másik szeméből. Lehet, túlontúl személyes ahhoz, hogy beszéljen róla, mégis, az esély jelen pillanattól adott volt. Már csak Emilynek kellett eldöntenie, hogy él-e a felkínált lehetőséggel, esetleg önmagát sanyargatva próbál megoldást találni.

Az ötödévesnek nem kellett túlzottan sokat álldogálnia a híd azon pontján, ahol pillanatokkal ezelőtt szavait ejtette. Elhaló hangon ugyan, de megérkezett az általa felvezetett gondolatmenetre a válasz, noha, inkább lehetett volna nevezni olyan sóhajnak, melyet messze repít a szél, és ami elvész az örök messzeségben. Davis megemelte a fejét a hallottak hatására, és a Keleti szárny tornyait méregetvén bólintott egyet. Valamilyen szinten igazat adott a lánynak, mégis, tudta, hogy az, amit mond nem teljesen igaz. Mindent újra lehet építeni, csak sajnos, az életből fakadóan olykor új építőanyag kell egy-egy régi helyére, hogy pótolja azt, és újra stabillá tegye a képzeletbeli hidat. Soha nem volt a szavak embere, soha nem volt az a típus, aki mélyre szántó gondolatokat köpködött, most, az utóbbi napokban mégis kifakadt belőle valami ilyesmi.
- Talán! Talán mégsem!
Kezdett bele nyugalmasan, miközben oldalra pillantva, a szeme sarkából figyelte, hogy Emily mellé lép. Lassan indult meg, kíváncsian fürkészve, hogy az új beszélgetőpartner vajon követi-e, avagy sem. Amennyiben igen, úgy természetesen felvéve egy lassú, és kényelmes tempót haladt tovább a céltalanság felé.
- A jelen hídjai is menthetők, hiszen mindig van új építőanyag, amely beépül az elfáradt helyére! Tény, az újat meg kell szokni, a régit pedig nehéz pótolni vele, hiszen az volt az alap, a megszokott. De…ez az élet menete!
Furán csengő szavak, hiszen mindketten tudták jól, itt hellyel-közzel sem arról beszélnek, ami valójában elhangzik. Érdekes, és nehéz volt virágnyelven beszélgetni, soha nem tartozott a fiú erősségei közé. Most mégis megtette, mert nem tudta, mi is állhat pontosan diáktársa fájdalmának a hátterében. Család? Csalódás? Barátok? Találgatni pedig nem szokott, és ezután sem fog.

Kőkemény igazság hangzott el, talán fájó is, de felesleges áltatni egymást, és traktálni olyan szavakkal, amelyeknek a fele sem igaz. Valóban ez történik, mindenkivel, aki a Világra született…nincs menekvés, átélni és túlélni kell megtanulni, Amennyiben ez a kettő megy, akkor már nem érheti meglepetés az embert. Egyetlen probléma adódik csak, aki nem tudja mértékletesen kezelni, azzal elszalad a ló, és el fog sodródni. A kérdés csak az, melyik irányba…elvadul, mert olyannyira képtelen feldolgozni…vagy egy idő után érzéketlenné válik, hogy így védje magát az újabb fájdalmakkal szemben. Nagyon nehéz a két oldal között lavírozni, soha, senki sem állította, hogy egyszerű. De akinek sikerül, az rátalál valami olyasmire, amitől nyugalmasabb lesz az élete, és amikor kijelentheti, nekem sikerült.

Lassan ballagtak egymás mellett, és ahogyan azt az etikett kívánta, a Mardekár házának Prefektusa arra a tempóra hangolódott, amelyet a lány határozott meg. Amennyiben az nem reagált a válaszokra, úgy feltette a kérdést, ami érdekelte…ha Emily mégis válaszolt, úgy kivárta, mit is mond, esetlegesen hozzáfűzte a gondolatait, és csak ezek után buggyantak ki belőle a szavak.
- Kit ábrázol?
Egyszerű kérdés, jelen helyzetben mégis oly nehéz, mintha mázsás súlyokat aggattak volna a mellette sétáló nyakába. Nézte a medált, amikor meglátta, talán egy pár pillanatot még akkor is, amikor már elhaladt mellette. A szomorúságának okozója lehet az, a kulcs, amiért a lány ilyen állapotban van…bár biztos nem lehet az ember az ilyesmiben. Lehet, Emily azért pillantott rá a medálra, hogy elűzze rossz kedvét, ő pedig megzavarta. Az idő, az idő majd mindenre fényt fog deríteni…

((Neked))

Dobok. Mint a harci dobok, mik véres csatákba hívnak, ez a dörömbölés olyan szilaj és olyan hangos, bár csak a fejében szólnak, mégis az egész teste, minden zsigere beleremeg a fájdalomba. Minden egyes dobbanással.
Átkozott fejfájás.
Átkozott szívdobogás.
De hová rohan? Mi elől menekül? Miért fut, hogyha a megerőltetéstől csak egyre nehezebb lélegezni, és egyre lassabban és gyötrőbben ver kicsi szíve? Tagjait miféle energia mozgatja?
És miért? Egyáltalán minek?
Nyirkos hideg járja át a folyosókat. Az áprilisi hajnal köde átsuhan a nyitott, árkádos folyosókon, ahogy a huzat kergeti. Üres minden: üres, mint saját maga.
Oszloptól oszlopig, faltól falig rohan, zokogva vagy vánszorogva vagy dühösen. Az érzelmek szélsőségesek, mint minden egyes benyomás, ami mostanában éri.
Mit számít annak, aki nem tud semmiről, ha történik is bármi körülötte? Nem része senki életének. Ha van is valaki, aki időnként megfordul az életében, annak is akad jobb dolga, mint folyton vele foglalkozni.
Pedig olyan kevéssel beérné...
Tudod, milyen a magány a tömeg közepén?
Tudod, milyen a magány, mikor tőled két méterre él valaki, de egyszerűen nem érdekled?
Hideg levegő csapja meg könnyes kis arcát. Nem bírja, egyszerűen nem bírja tovább. Erős akar lenni, de nem megy.
Sír, mert gyenge.
A huzatos lengőfolyosó korlátjába kapaszkodik, ott térdel mellette, és zokog.
Még szerencse, hogy nincs itt senki, aki elől el kéne takarnia a könnyeket. Nincs itt az égvilágon senki. Nem rohant utána senki, hogy megkérdezze, jól van-e ? és nem jön szembe senki, akit érdekelne, mi folyik itt. Nem azt akarja, hogy valaki megsajnálja. Nem azt akarja, hogy valaki megkérdezze, minden rendben-e.
Csak fura, hogy senkinek nem tűnik fel semmi.
Pedig olyan kevéssel beérné.
Ahogy lenéz a kőkerítés cikornyás résén keresztül. A mélység szédítő. Behunyná a szemeit rögvest, ha nem lenne olyan morbid módon vonzó a látvány. Hisz mi lenne, ha...
Ugyan kinek tűnne fel?
Tartozik bárkinek is elszámolással?
Nem.
Reszketeg kézzel kapaszkodik talpra a korlát mellett. Kihajol, hogy jobban láthassa a mélységet. Mágnesként vonzza, mélyen horpadt-kátrányos tüdejébe szívja az éles-párás szelet.
Csendesedik a zihálás és elmúlik a zokogás, a huzat felszárítja a könnyeket.
Hisz fél.
Ami önmagában szánalmas, de legalább itt tartja.