Kelet-déli összekötő híd

Sean

*Mondhatnám, hogy unalomba fulladt az este, ha az lenne az etalon számomra, hogy valakinek a vére folyjon feltétlenül, aki lehetőleg nem én vagyok. Ismerni ilyen embereket. Illetve, nem akarom inkább ismerni őket, de bármily bosszantó, vannak ilyen emberek. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, márpedig miért is ne lennék, elvégre annál jobban nem fáj semmi, de Blaine-t se tartom többre. Vagy tartottam. Részletkérdés. Nem, távol álljon tőlem, hogy féltem volna attól, hogy nekem támad, mert mint tudjuk a folyosón tilos pálcát használni, de mi a hídon vagyunk, különben is, a házirendet azoknak írták, akik betartják, nem. Akkor is meglettek volna a megfelelő lépések, hogyha lehetetlen elkerülni a tényleges összeütközést, bár a fizikai erőfölény már megint nem nálam lett volna. Megsimogatom az állam. Már nem fáj. Bár akkorát nem is ütött, de azért rossz volt. White, a másik ámokfutó. Csak éppen ő fölöttem jár, Sean pedig alattam. Na nem baj, az én évfolyamomnak is megvannak a maga különös esetei, nem szorulunk behozatalra. De voltaképpen most nyugodt vagyok. Már. Tévedtem. Inkább még nyugodt vagyok. Elvégre amilyen az indítás, talán olyan lesz a távozás is, a béke, csak amolyan átmeneti állapot, mint a folyékonyság.

Vér. Miért kattog az agyam a véren? Mit akarok kihozni belőle? Végigfutom az oldalt, de semmi érdekes, semmi újdonság, mondhatni már-már tapintatosan halkan lapozok, holott csak a lapot, a papírt a tudomány kímélem, ennek ellenére alul egy kicsit karcog a papír. Keményre hullámosodott a lap, vörösesbarna folt. Valahogy fogadni mernék arra, hogy nem kakaó. De nem ez a lényeg. Vér, vérség, vér folyjon, illetve ne folyjon, arany, fél, sár, mind-mind vér. Kísérletekben, padlón, padon, kézen, arcon, összetapasztva. Édeskés, bomló illat, mint egy főzetnek, csak éppen annál sokkal gyomorforgatóbb, nehezebb, vaskos bevonatot képez az ember torkába, ha kortyol belőle. Lehet, hiányolom Sean körül ezt a szagot? Elvégre, aki testrészekkel a nyakában közlekedik. De nem, bizonyára léteznek alkalmas bűbájok az elkerülésére. Vajon mi indít arra valakit, hogy ujjakat hordjon a nyakában? Morbid ízlés? Esetleg nem is igaziak? Valami mugli szokás? Bár Mardekáros, itt is vannak kevert vérűek már. Szörnyű. De nem, nem hiszem. Igazi ujjak azok. Miért hord valaki ilyet… miért olvas valaki fekete mágiát tapogató könyvet az iskola boldog ideje alatt, gondosan elbújva egy huzatos hídra?

Vesztettem magammal szemben. Rendben. Hátrahajtom a fejem, a szemem lehunyom. Meggondolatlanság talán, de amikor megmoccan összerezzenek, a pálcám oldalán lecsúszik a kezem a könyvről, de nem csinál semmi különöset. Megnyugtató, a hanghordozása is, mintha el akarná altatni az éberségemet. Rémeket látok, úgyhogy inkább rápillantok. Félmosoly. Összeráncolom a szemöldököm, enyhén csodálkozok. Magamban.*
-Ez érthető-*eszemben sincs válasz nélkül hagyni, ha már egyszer megszólalt, bár túlzás lenne azt állítani, hogy lendületes vehemciával csapok le, mint egy emberi kommunikációra kiéhezett állat. Neem, az ilyesmi is távol áll tőlem. Ráadásul egyetértek. Kivételesen valamivel, amit egy másik ember mond. Én se tudom kellően honorálni, ami néha folyik körülöttem. Mindazonáltal nem mondom, hogy bánom, amiért itt ülök, ahol ő egyedül akart lenni. Óh nem, legyünk ma egy kicsit őszinték. Nem bánom. Őt talán nem is érdekli, de én szinte örülök neki. Bár ellennék csendben is, ha muszáj lenne, de sokkal érdekesebb így. Szánalmas, már azt nézem, hogy mi érdekes az emberekben és mi nem. Egyszerűbb lenne simán csak nem érdeklődni utánuk.*
-Pech, hogy ugyanazt a helyet választottuk-*mármint pech neked. Letámasztom a lábam a belső oldalon, félig fekvésből visszatolom magam ülésbe. Egy szárnnyal odébb világosság gyúl az egyik ablakba, de inkább lepillantok a földszint fel. Jól van. Ott sötét van.* -Amúgy kikre gondolsz?-*kérdezem, mintegy mellékesen, ha nem akar úgyse fog válaszolni, de próbálkozok.*

,,...lehet nem véletlen, hogy simán földet érsz, a zuhanás végén nem biztos, hogy magadhoz térsz...”

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


A könyv.
A keze.
Ahogyan megmozdultam, a híd túloldalán, mellettem terpeszkedő keze úgy vándorolt le ismét a könyvéről az oldala irányába. Ebből is látszik az emberi gyarlóság és szánalmasság, amely javarészt majdhogynem minden egyes diákot átitat a Roxfort falai között. Gyarló, mert rögtön a rosszra gondol, az ellenkezője meg sem fordul a kibaszott fejében, nem támadni akar a másik, egyszerűen fészkelődik. Agymosottá vált, amint átlépte az iskola küszöbét, és onnan nehéz visszautat találni az értelmes lét felé. Szánalmas, mert arra nem gondol a barma, hogy az állandó mozdulatsorával önmagát buktatja le, több szempontból is. Elsősorban, nagy valószínűséggel, egyetlen ártatlan pillantással meg tudom mondani, hol a pálcája. Ennek fényében pedig már nehéz lenne használnia azt. Amióta itt ülök, egyetlen felesleges mozdulatot sem tettem, nem pattogtam a forgolódásakor, amikor fixírozott… mert mi lehet legrosszabb esetben? Eltalál egy átokkal? Lezuhanok a hídról, bele az alattam húzódó víztömegbe, legalábbis ő azt gondolja, beleesnék. Téved. Egy átok pedig nem átok, ha az ember nekikezd a másik megdolgozásának, hát azt logikusan és felépítve kell tenni, különben hol marad az élvezet. Az élvezet, amit akkor érzünk, amikor a másik szemében felcsillan a félelem, a könyörgés, hogy engedjük el, ne tegyünk vele semmit. Másodsorban, idejekorán kiderült, hogy egy idegbeteg marhával van dolgom, aki tart tőlem. Ergo, amennyiben arra került volna a sor, hogy vérnek kell folynia, az valószínűleg az övé lett volna. Elvégre, aki fél, az kapkod… aki pedig kapkod, hibákat követ el. A hibák pedig megbosszulják önmagukat, főképpen akkor, ha még az agyam is képes felbaszni. Szerencséjére halálosan nyugalmas voltam, és nem állt szándékomban az igen kényelmes kis helyemet feladni egy nagyobb pofonért. Való igaz, a diskurzus elején, a megköttetett alku előtt megérdemelte volna, hogy odalépve, elkapva a fejét addig verjem a vasba, amíg az agyának undorító szövetei nem locsognak azon. Ami elmúlt azon már nem érdemes töprengeni, felesleges eszmefuttatás.
Megszólalt.
Helyeselt.

Feltornászta magát ülő helyzetbe, amivel szintúgy lebuktatta magát, mint eleddig elkövetett mozdulataival. Hiába fogta vissza magát, és hiába tartotta a hangszínt, jelezvén, őt aztán nem különösebben hatja meg az egész helyzet, sem pedig a beszélgetés… mert meghatotta, mert érdekelte, mert vágyta. Azzal, hogy felült, jelezte érdeklődését mind felém, mind pedig a feldobott téma felé. Előbbi talán kétséges, elvégre ki a picsa az, akit érdekelne egy, a nyakában ujjakat hordó, amúgy is brutalitásáról híres diák? Második annál inkább esélyes, tagadhatja, ha akarja, de számtalanszor elárulta már magát ezen a nyugalmas estén felesleges mozgolódásával.

Mosoly.
Halovány.
Én nem kapartam össze magam, továbbra is nyugalmasan hevertem a híd szegélykövén, kezeimmel kényelmesebbé téve az amúgy rideg és igencsak kemény oszlopot. A már riasztónak és lélekbemarónak tartott kékellő szemek az eget kémlelték, az egyre előbújó csillagokat, vagy éppen szürkéllő fellegeket, amelyek eltakarták őket.
- Pech!
A szó talán nem is neki szólt, mindinkább elismételtem, ízlelgetve magát a tartalmat, amelyet rejtett. Balszerencse és mégsem. Az, hiszen nem azért érkeztem, hogy diskurzust folytassak valakivel… sokkal inkább azért, mert szerettem volna egyedül lenni. Persze, ezt tehetem a nap, mint nap, szóval nem létfontosságú ebben a pillanatban is. Mégsem az, hiszen a mai este folyamán kiderült, akadnak még olyan emberszabásúak az iskola falai között, akik képesek kissé normálisabban gondolkodni, mint a társaik. Minthogy egy kérdés is elhangzott, amelyre úgy gondolom jómaga is tudta a választ, csak éppen megerősítésre várt, oldalra tekintettem. Mélyen a szemébe fúrva a sajátomat szólaltam meg.
- Azokra a barmokra, akik tudatlanságuknak hangot adva bégetnek, közben pedig azt hiszik, mennyire értelmes és okos hozzászólással gyarapították a világot.
Visszafordultam, majd a távolba révedve, figyelve a még mindig kint lévőket folytattam.
- Azokra, akiknek a legnagyobb problémája az, kit utánozzanak és majmoljanak önálló ötletek hiányában.
Szánalmas társadalom, való igaz. Nehéz egyetlen olyan épelméjűt találni, akivel értelmesen el is lehet beszélgetni.
- Sorolhatnám még, de nem teszem… és mellékesen megjegyzem, tiszteletféleség a kivételeknek, mert szerencsére akadnak, még ha kevesen is.
Biztos voltam benne, hogy neki is lesznek summás megjegyzései a témáról, majd kiderül.
Hallgattam.
Vártam.

Sean

*Könnyed csevej a hídon. Vagy éppen botladozó nyelvű eszmefuttatások halma, amiknek a fele úgyis kimondatlanul zajlik közöttünk, hogy aztán a híd peremén lecsorogva az alant bukdácsoló vízbe vesszenek. Ezt nevezem lírainak. Nincs jobb dolgunk, mint az éjszakában ülni a nappal hőjét beszívott, de már gyorsan hűlő köveken, arcunkat az északi szélnek tartva az élet nagy problémáit boncolgatni. Mert tulajdonképpen mindenki az élet nagy problémáit boncolgatja üres óráiban, csak az a változó tényező, hogy ez az élet milyen tartalmas, mekkora a legnagyobb problémája, néha még akkorka sincs, amiért érdemes lenne egy új oldalt nyitni a füzetemben. De mi azért elvagyunk. Furcsa. Meglepő.
Valahol mégis kényelmetlen a helyzet, hiszen a szemének hidege perzseli a bőröm, amikor rám néz, ha nem találnám túl közönségesnek mondhatnám, hogy szinte a vesémbe lát, a bőröm alá mászik, izgő-mozgó kis féregként lazítgatja, előkészítve egy majdani támadásra. Alighanem kezeltetnem kéne a paranoiámat, vagy legalábbis valami hasznosabbra fordítani az energiáimat. Mindazonáltal minek játszanám meg magam? Nem nyitom ki az ujjamra hajtott súlyos könyvet, hiszen eddig sem sikerült elhitetnek magammal, és vélhetőleg vele sem, hogy a régen írt sorok hosszabban lekötnének most, bár ő pedig aligha akarná lekötni a figyelmem, így kénytelen vagyok szemlélődésre fordítani az energiáimat és szinte mellékesként szőni tovább a „csevejt”.*
-Látom nem szereted az átlagot-*felpillantok, engem nézett, viszonozom a tekintetét, hiszen azért nem félek a szemektől, ha mégoly kellemetlen is a pillantása néha, a fekete pupilla üresen ásító mélye mintha egy befagyott tó közepén vágott lék lenne, aminek a mélyén homályos, gunyoros lidércfényként táncol csak a fáklya fénye. Hátborzongató, így aztán kicsit fellélegzem, amikor elfordul, nem látványosan, csak amennyire megkívánta a pillanat.

Folytatja. Ennek örülök, hogy a szavakat nem kell kikényszerítenem belőle, mondja magától, mintha választ is várna rá. Érdeklődve hallgatom, rá-rápillantva, de nem merőn az arcára függesztve a pillantásomat, úgyse rám figyel, meg kár lenne provokálni. Na igen, érdeklődve hallgatom, azzal a joviális megértéssel, amivel mindenkit hallgatok, akitől tanulhatok, szerezhetek valamit, de azért nem tartok attól, hogy olyan komolyabb kapcsolatba kerülnék vele. Nem mintha ódzkodnék az emberektől, szó se róla.*
-Talán értelek-*szép, finom, óvatos fogalmazás, mert távol álljon tőlem, hogy megsértsem az egoburkát, inkább óvatosan fogalmazok.*-Mindazonáltal kivételből elég sok van-*nem mintha én nem kategorizálnám, méricskélném, szűrögetném az embereket, minden létező szempont szerint egyre alacsonyabb és alacsonyabb fokra tolva őket, de kíváncsi vagyok, hogy ő miképpen rendezi a világát. Nem mintha sok közöm lenne hozzá.*-... csak attól függ, hogy mi alapján különíted el őket a többitől. Bármilyen hihetetlen, amik egyformának látszanak azok sem ugyanolyanok, ha választasz egy szempontot az alapján egyből látszik, hogy olyanok is kikerülnek ebből a bégető csoportból, akik pedig odatartoznak-*jellemzően nem tudom leszokni a hosszadalmas körülírásokról, elhúzom a szám, előre várom, hogy bele fog kötni, mert érzem, hogy nem fog neki tetszeni. Vagy az is lehet, hogy igen. Akkor mi van? Semmi, csak tévedtem. Semmi drasztikus. Lepillantok inkább, nem hajolok ki, egészen olyan ebben a sötétedésben, mintha lebegnénk a semmiben, csak a hangokat hallom lentről, a kövön porladó vizet, valahol biztos hallatszik a házimanók csörömpölése, amit csak elképzelni tudok és sárgás kockákként ragyognak fel egynémely ablakok mögött az életjelei a kastélynak, de a fal már nem látszik, ami összeköti őket.*
-Akkor tulajdonképpen nem értem... az iskola arról szól, hogy a különböző tanárok példát állítsanak elénk, de ugyanakkor arra biztatnak, hogy legyenek saját ötleteink. A tanáraidat se bírod elviselni?

[- Hogy tudtad elérni azt, hogy így tudj ma gondolkodni? Mit tettél? Egyik nap felkeltél, és azt mondtad, mától márpedig nem így lesz? Vagy… vagy hogy? Ne haragudj, de nem értem, ez hogy lehetséges, illetve… Én erre képtelennek érzem magam.]

Emily az éjszín kabátra pillantva battyogott a vele azonos házba tartozó fiú mellett. A hűvös időre való tekintettel hófehér bőre vöröses színt öltött, a felerősödő szél rendezett haját szanaszét fújta, egy ideig próbálta száműzni az arcába lógó tincseket, de a végül úgy határozott, hogy efféle apróságokkal nem illik, és nem is érdemes foglalkozni, elvégre egy ilyen témához, ilyen kaliberű beszélgetéshez nem dukál a kinézeten való aggódás, hiszen az eltörpül a közben folytatott, komoly eszmecsere mellett. Jégkék mandulaszemei sarkából végig Davist figyelte kíváncsian, annak mozdulatait, a szavait, mintha csak fel akarná térképezni a másikat, meg akarna jegyezni minden egyes információt róla. Lassacskán – hosszú idő óta először - kezdte úgy érezni, nincs egyedül ezen a furcsa, zavaros, érthetetlen világban, létezik még ember, van még olyan, aki meg tudja érteni a helyzetét, bár az elmúlt percek során ráébredt: nem csak neki vannak problémái, s az ő élete még mindig elviselhetőbb, és kevésbé fájdalmasabb, mint a mardekáros fiúé. Mikor ez a gondolat szöget ütött a fejében, arcát a föld felé fordította, arca még jobban elvörösödött – ezúttal azonban nem a hideg váltotta ki belőle ezt a reakciót, hanem a szégyen, szégyellte magát, amiért mindig csak panaszkodik.

Furcsán érezte magát a másik társaságában – senki sem méltatta még ilyen figyelemmel, senki sem hallgatta ilyen türelmesen, mint Davis, érezte, hogy most az egyszer nem csak a semminek beszél, van értelme, hogy elmondja, mit is érez, mert figyelnek a mondanivalójára. A híd végéhez közeledve végig arra gondolt, hogy nem szeretné, hogy vége legyen a sétának. Nem szerette volna, hogy befejeződjön ez a beszélgetés, mert megnyugtatta a fiú lágy hangja, a törődése, a friss levegő, az, hogy valaki mellette sétált, és a valaki ezúttal nem állandó kísérője, a magány volt. Rég volt már ilyen. Lépései közben csendben, szótlanul hallgatta Davist, továbbra is annak lépteit, mozgását figyelve, a szavakhoz társított mozdulatokra volt kíváncsi. Magáról tudta, hogy ő az arcához szokott nyúlni, a haját szokta igazgatni, ha olyan dolgokra terelődik a szó, amiről nehéz beszélnie.

Hosszú percek teltek el, és szinte türelmetlenül várta, hogy ismét megszólaljon a másik. Hogy beszéljen, hogy mondja, hogy hülyeség, amit csinál, hogy nem szabadna így gondolkodnia, hogy túl kellene lépnie a múlt eseményein, és nem szabadna rágnia magát rajtuk – de nem, a fiú szavai nem megrovóak voltak, hanem nyugtatóak – ismét. Hirtelen kapta fel a fejét, és vetette pillantását Davisre, mintha így képes lenne minden egyes szót megjegyezni, elraktározni magában.

- Hogy tudtad elérni azt, hogy így tudj ma gondolkodni? Mit tettél? Egyik nap felkeltél, és azt mondtad, mától márpedig nem így lesz? Vagy… vagy hogy? Ne haragudj, de nem értem, ez hogy lehetséges, illetve… Én erre képtelennek érzem magam. – mondta lemondó hangon, majd hosszú ujjait nyakához emelve sétált tovább, miközben a választ hallgatta.

Kérdése valószínűleg tolakodó volt, s bármennyire is szerette volna elkerülni azt a helyzetet, hogy Davist bele kelljen kényszerítenie a válaszadásba, sikerült elérnie. Figyelmesen hallgatta a másikat, bár az első szavak után azt hitte, hogy a történet nem fog kiderülni, a lepel továbbra is rajta marad, így szinte meglepetésként érte, mikor a háztársa folytatja a mondanivalóját.
Abban a pillanatban a megannyi érzéshez, mely benne kavargott, egy újabb párosult. Talán a tisztelet a legjobb szó arra, amit érzett. Tisztelte a fiút azért, mert el merte mondani, mi is volt életének meghatározó momentuma, amely kihatott a jellemére, a viselkedésre.
A szavak a bensőéig hatolt, a csontjaiban érezte a fájdalmas mondatokat, és meg sem próbált belegondolni abba, hogy hasonló esetben mit tett volna ő maga. Nehezen szólalt meg, nem akarta rögtön szétoszlatni a képzeletbeli füstfelhőt, amelyet a fiú szavai keltettek hirtelen körülöttük.

- Nem hibáztathatod magad. A gyilkossághoz kell egy olyan erő, amely nem feltétlenül jó, nem feltétlenül helyes. Mit gondolsz, a szüleid örülnének annak, hogy a fiuk ölt? Persze, tudom, halált érdemel az is, aki elveszi életét egy másik embernek, de… Nem gondolod, hogy onnantól az a másik is ugyanúgy bűnös, és hogy ő maga sem különb? – mondta halkan, mégis határozottan, titkon remélve, hogy a fiú nem haragszik meg kimondott szavain.

- Csoda, hogy felnőttél. Csoda, hogy élsz. Erős vagy, nagyon erős. Tudod, szeretnék olyan lenni, mint Te… – tette hozzá, majd Davisre pillantott, és halványan, egy pillanatra elmosolyodott, hiszen tudta: Ő ugyanazt, amit a mardekáros elviselt, nem élte volna túl. A tehetetlenség érzését mindig képtelen volt elviselni. Nagyon, nagyon gyenge volt egész életében. Eddig nem szeretett volna ez ellen tenni – de most talán változni akar majd…

Bocsánat a várakoztatásért, a minőségért, és azért, hogy nem tudtam visszahozni, visszaadni Neked Davist, bár azt ígértem a játékunk elején, hogy sikerülni fog. Azért remélem, hogy így, egy évvel később, valahol belül még megvan benned, és hogy nem fog kihalni belőled soha, mert Ő mindig is a kedvencem marad, és nekem Te, kedves user, örökké Davis leszel, mert a régi időket soha, semmi sem fogja kitörölni.

[.-= Seraphin =-.]

.-= Seraphin =-.


Csendesen méregettem a messzeséget, elvégre itt volt az ideje, hogy az igencsak vékony, nőhajú beszélgetőpartnerem válaszoljon, és én pedig a némaság ölelő leplében leleddzek. Tény és való, hogy valamilyen szinten kiásta magát a szememben abból a mélységből, ahol honolt, amikor megláttam, de ez a dolgok rendje. Az ember ítélkezik, de csak halkan jegyzi meg, aztán szépen lassan belátásra bír, ahogyan múlik az idő. Igaz, nálam a halk megjegyzés igencsak hangosra sikeredett, majdhogynem perpatvar lett belőle. No nem mintha tartanom kellene bármilyen szinten is bármitől. Az ember, aki csak a félelmeinek él, nem is ember… felesleges aggódni a dolgokon, ha meg kell történniük, úgyis megfognak. Jelen pillanatban már kevésbé foglalkoztatott a mellettem közel másfél, két méterre heverésző külseje, elvégre, ha szeret nőnek festeni, akkor legyen meg az öröme. A mondandója alapján úgy véltem, csak szorult belé némi értelem, így nem láttam ellenvetését annak, miért is ne válaszolnék neki… sőt, mi több, akár a véleményét is meghallgatom. Ez persze nem jelent semmit, mert mindenkinek mások a gondolatai, ez tesz minket különbözővé.

Az átlag.
Szeretet.
Csupa klisés szavak, mert ugyebár, mindenki szemében mást jelent az átlag. Vannak olyanok, akik felépítik a saját értékrendjüket, és aki ettől eltér, az már átlagos… van a tévhit, hogy valaki attól lesz kiemelkedő, mert hatalmasat domborított az életben. Pedig ennek semmi köze a valós átlagba soroláshoz. Nem kenyerem eldönteni, ki, hogyan vélekedik… nekem is megvan a saját véleményem, ahogyan másoknak is. Az én szememben elegendő, ha valaki kissé másképpen, realisztikusabban látja a világot, mint a nagy többség, és ettől máris kiemelkedik az átlagból. Egyszerű embernek tartom magam, nem szoktam soha túlzásokba esni semmi terén sem, feleslegesen nem kell bonyolítani az amúgy is kurva nehéz életet.
- Egyetlen szóval sem mondtam, hogy nem szeretem az átlagot…
Apró szünet, majd egy pillantás az irányába.
- … de azt sem, hogy igen!
Ismét visszatekintettem a távolba. Eltűntek a diákok, kezdett egészen kihalt lenni a távoli udvar, amelyre rá lehetett látni.
- Tudod, mi a te bajod?
Egy kérdés, amelynél ismét szükségeltetik a szemkontaktus, így oldalra billentem a fejem, és megvárom, amíg felém fordul ő is.
- Túlzott mélységekben szemléled ezt a kibaszott világot, pedig nagyon egyszerű a maga nemében. Nem értem, miért kell ennyire spilázni.
Valóban nem értem, elvégre mindenki annyira magnehezíti a saját helyzetét azzal, ha újabb és újabb akadályokat állit önmaga elé.
- A tétel roppant egyszerű. Vannak, akik képesek a világra úgy tekinteni, amilyen formában létezik, ettől kezdve kiemelkednek az átlagból. Akik maradnak, beletartoznak a bégető csoportba, mert hazugságokban élnek, vagy azért, mert azt szeretnék, vagy éppen azért, mert valóban akkora marhák, hogy ne vegyék észre az igazságot.
Megemeltem a tekintetem, és az égboltot fürkészve zártam az erre a témára irányuló soraim.
- Nem attól leszel valaki, mert feledhetetlen dolgot vittél véghez. A hősök csak a mesékben nem halnak meg!
Érdekes összegzés, de valóban igaz, hiszen a mesékben mindig van egy főszereplő, aki legyőzi a gonoszt. Az élet nem így működik, egyedül nem lehet megnyerni a harcot a létező összes rosszal szemben… társakat találni viszont roppant nehéz a feladathoz.
Mosoly.
Halovány.

A tanár kérdésen pillanatig sem tétováztam, elvégre nem utálom én őket, csak nem feltétlenül tisztelem mindőjüket kivétel nélkül. Vannak, akik kiérdemelték a tudások és szemléletük miatt, de ne várja el tőlem senki, hogy azokkal is jópofizzak, akik alibi tantárgyakkal veszik el a drága időt, azt szajkózva, az ő moduluk van olyan fontos, mint egy alkímia, egy SVK, vagy éppen egy átváltoztatástan, aminek hasznát lehet venni az élet sűrűjében.
- Mindenkit elviselhetőnek tartok egy bizonyos szintig. Az alá lépve kelletlen vázolom a gondolataimat. Nem akadt még tanár, aki átlépte volna a határvonalat, de páran rezegtetik a lécet.
A válasz egyértelműen jelezte azt, ami megfogalmazódott bennem is. Nem kell feltétlenül tisztelni egy tanárt, mert az órájára jársz.

Sean

*Jobbára nem szoktam meglepődni azon, hogyha valaki beszélget velem. Na jó, van, hogy meglepődök, amikor teljesen illetéktelen alakok képesek és hozzám szólnak, megszólítanak és osztják a marhaságaikat, esetleg éppen arról, hogy mégis milyen magasan hordom az orrom, és hogy ez nekem mennyire nem jó, de őszintén meg kell valljam, az ilyen beszélgetések mindig megdöbbentenek valahol. Honnan van ennyi bátorsága annak a sehonnai népségnek? Bámulatos, bár ha jobban belegondolok, sőt, nem is kell jobban belegondolnom, elég ha csak átfutok rajta akkor  riasztó, döbbenetes és visszataszító, és persze elkeserítő. Aztán ott van a beszélgetések másik fele, amikor egyszerűen olyan sokat folyatom a szavaim árját, hogy képtelenek nem válaszolni. Nem tudom, hogy honnan örököltem ezt, de alighanem valami közléskényszer szorult belém, amit ha betegségként kezelnék... majd máskor. Hiszen most a beszélgetések egy teljesen új dimenzióját tapasztalom, méghozzá egy éppen olyan személytől, akit átlagos Roxfortos diák maximálisan velem egyívásúnak vélnének, hiszen szerintük mindenki egyforma, aki azonos színt visel, csak az ő házuk a kivétel, na de részletbe menően ez egy olyan beszélgetés, amiben talán a szavak súlya a legkevesebb. Most mondjuk egyre több, de eddig a gondolatok pattogtak közöttünk, érthetetlen, finom neszezéssel, mintha csak próbálgatták volna, hogy van-e bármi kapcsolat, ami miatt érdemes lenne nekik szavakká materializálódni, és legnagyobb örömömre, akadt. Megnyugtató a gondolat maga, de mielőtt elmélázhatnék azon, hogy mégis miért nem mond se igent, se nemet, pedig a világot feketének és fehérnek leírni a legegyszerűbb, határvonalakt meghúzni később is ráér az ember, már hozzám is vágta a kérdést, ami a gondolattal ellentétben nem megnyugtató, hanem inkább megdöbbentő. Felé kapom a fejem, hitetlenkedve viszonzom engem fürkésző pillantását.*

-Mi bajom?-*valami bajom biztosan van, hiszen ahogy kijelentette, illetve kérdezte elegendő határozottságot és erőt sugallt ahhoz, hogy belássam ezt az egyszerű dolgot. Szerencsére nem késlekedik a válasszal, hamarosan jön a gondolat, ami kanyarosan egyszerű, kanyaros, hiszen rólam van szó, aki szerinte bonyolítom a dolgokat, és egyszerű, hiszen ő fogalmazza, és ő a végtelenségig praktikus, ezt láthatom, érezhetem, bár nem tudom, hogy az ujjak, a szerencsétlen bagoly lába miként kapcsolható össze a praktikussággal, bizonyára megvan a meguk funkciója, amit én talán el se akarok képzelni.*
-Nehéz nem túlspilázni a világot, ahogy te mondtad, ha egyszer olyan körben élsz, ahol mindenki így tesz és ezt látod helyesnek-*nekitámasztom a fejem az oszlopnak, megbántott hajam azért puhítja valamelyest a göröngyöket, és mivel a sötétségben már nem akad számomra elég érdekes látnivaló őt szemlélem, ahogy ott ül.*-Ne hidd, hogy panaszkodok, mert nem, nekem elvben nagyon megfelel így, csak éppen, ahogy mondottad volt nehéz olyan átlagot vonnom, amiben kiszűrök mindenkit, akit látni se bírok, de azok a személyek, akiket igen kiválasztódnak belőle-*felhúzom a fél lábam, a másik masszívan a folyosó kövét támasztja, és komolykodás nélkül, halálosan, vagy inkább elmélyülten komolyan nézek rá. Megfontolásra érdemes tétel, csak éppen számomra hatalmas bökkenővel rendelkezik. Mondhatni leküzdhetetlen ellentét lappang közte és köztem.*
-Miért gondolod, hogy a világot úgy kell szemlélni, amilyen?-*összeráncolom a szemöldököm, vajon én érteném ebből, hogy mit akarok? Nem valószínű, hogy teljesen és világosan, ezért aztán hozzáfűzök még egy kurta gondolatot.*-A világ önmaga valóságában nem tűnik elég barátságos és szimpatikus helynek ahhoz, hogy különösebben reálisan akarjam látni.

*Pont, talán a helyén van a kijelentés, talán csak keresgéli a maga valóságát még a nagy semmi közepén, de így járt. Nem zaklat fel különösebben... illetve dehogyisnem, nagyon is érdekel, hogy vajon jót szóltam, vagy valami olyasmit, amitől visszaesek azzá a gusztustalan hajú valamivé, amit szóra se méltatott volna, ha nem szívózom, de lám... remény? Dehogy. Inkább csak jó lenne, tapasztalat lenne, hogy nem így alakulna a dolog, persze nem lehet csak tapasztalatként szemlélni az élet ilyentén megmozdulásait, de azért meg lehet próbálkozni vele. Részletkérdés. Megint és újra.*
-Próbálom nem magam elé képzelni, amint kelletlenül közlöd a véleményed, mondjuk óra közepén, esetleg éppen valamely vizsga alatt. Nem Mr. Lupenre gondoltál, de most gondold el... vajon mit tenne?

 To Rebecca and Gerry
Drága barátnőm, Rebecca Garn hurcolt ide. Magam sem tudom, hogy miért is. Semmit nem mondott, egyetlen okot sem, miért is jöttünk ide. Na de mindegy, biztosan valami fontos dolga van itt, esetleg vár valakit, vagy éppen csak beszélgetni akar velem. Szerencsére nincs más dolgom, sem fontos, sem halasztható. Egész úton ide jövet, Reb nem szólt hozzám, de éreztem, hogy nem haragszik rám. Amugy sem lenne oka, hál' Istennek. Csak elmélkedek magamban, találgatom az okát idejövetelünknek, közben más dolgok is eszembe jutnak. Ilyen dolog például a pasik, vagy anyu. Nem is értem , hogy miért egyszerre jutnak eszembe ezek a dolgok, hisz a kettőnek semmi köze egymáshoz. Anyu nem szól bele a magánéletemben, mindig is hagyott élni, csak a nagyon veszélyes dolgokat nem hagyta hogy megtegyem. Tudnivaló rólam, nagy bajkeverő tudok ám lenni, merthogy imádom a kalandokat, meg az efféle dolgokat. Nagyon szép gyerekkorom volt, mig apa megnem halt. Ha apára gondolok, mindig eltűnik az a mosoly az arcomról, ami általában sokáig ott van.

    Nagyon hideg van itt, erősen fúj a szél, nameg nem is vagyok eléggé melegen öltözve. Szoknyában vagyok, persze térden aluliban.  Egy rövidújjuban, amit nagyon szeretek, és szerencsére magammal hoztam egy pulcsit is, igy most hogy megérkeztem föl is vettem.  A lábaim mindjárt megfagynak.
    A nagy rohangálás után végre megálltunk Rebbel. Ő persze rendesen fel van öltözve, ami alatt azt értem, hogy nem szoknyában van. Most itt álldogálok egy szoknyában és egy darab pulcsiban. Azért örülök a pulcsinak. Nem tudom miért, de mostanában nagyon hamar megfázok és megbetegedek. Nem ártana vigyáznom magamra.

*Egy őszinte hang mindig kihallatszik a tömegből.                        

 Ma úgy keltem fel, hogy a lábaim vittek - kora reggel van, hanjali negyed nyolc. Már akinek 8 hajnal. Nekem az... S tudom, hogy a lábaim mindig a szívemmel állnak kapcsolatban, nem az eszemmel - ez logikus, hisz az eszem távolabb is van a lábamtól. Felkaptam egy fekete nadrágot egy vörös nagykivágású felsővel, s sokmindent ami a kezembe akadt, s azonnal indultam ki, a griffendél klubhelyiségbe. Meggondolatlanul, hisz nekem nincs jogom oda bemenni, mivel nem tudom a jelszót. Ott álldogálok a klubhelyiség portréja előtt, kómás szemmel. Lassan jönnek elő a gondolatok, csak úgy súgdolózó hannemben hallom a fejemben a szavakat. Várjunk, Rory nekem egyszer elmondta a jelszót. Mi is volt az? Hajnal? Ohh... a kövér dáma még mindig alszik, én meg egy halk sikítással közlöm a jelszót. A sikítás meg azért lett az, mert túlságosa elkapott a hév, hogy eszembejutott. A kövér dáma azonban nem nagyon akar ezután sem beengedni. Hogy miért? Mert korán van, mert hugrás vagyok, mert felébresztettem. Ahogy a zsebemhez nyúlok a pálcám után azonban meggondolja magát. Én meg csak ahogy átlépem az ajtót, mintha egy vízesést lépnék át, úgy zúdúlt rám az idegesség. Mi van, ha meglátnak? Ezek a gondolatok után futok mint egy őrült, kettessével-hármassával véve a lépcsőket. Roryt ott kaptam az ágyban, s felráztam.
 
 -Gyere! - suttogom. - Nem tudok aludni... - mondom, mikor kómás szemmel néz rám. S igaz, kihez máshoz menjek ilyenkor, ha ég valahol? A hugrások közül egyikel sem vagyok annyira jóban, hogy most felverjem. Persze amint láttam, hogy Rory szeméből is kivertem az álmot, gyorsan vissza, ki a dámás portrén, s stop előtte. Próbálok "megbántam" képet vágni, hátha megesik rajtam a szíve, s ahogy látom, igen. Nos, nyert ügyem van. Az igazgató úgysem szokott idejönni, hogy tudakozzon arról, hogy más járt-e benn.
-Kössz, hogy jössz. - vigyorgom, mikor Rory kimászik a Dámán. - Ha annó nem mondom el a jelszót, akkor most szépen aludhatnál. Kellett neked... - arcomról sugárzik a vidámság, nem tudom miért. Még nem is virradt ki, épp ezért ahogy megyünk céltalanul a folyosón, eszembejut, hogy megnézhetnénk a napfelkeltét. S minek is mondanám el az uticélt most Rorynak? Hadd legyen ez is egy kicsit érdekesebb. Én, mint egy optimista megyek elől, ajkaim kicsit becsücsörítve, mintha fütyölnék, igazából azt csinálom, de attól eltekintve, hogy Rory alig van utánam egy méterre, akkor sem hallhatja. Kezem mélyen a zsebemben, s kicsit rugalmasan járok, mint mindig. Én nem tudom, hogy Rory a hátammögött épp milyen kómás fejet vág, vagy hogy mit gondolhat rólam, hogy meghibbantam, vagy meghibbantam, de az a fő, hogy tudja, hogy makacs vagyok, s szeszélyes, így ha akar, ha nem, velem kell jönnie.
 
 Amikor már elérünk a Kelet-déli összekötő hídra, szabadság tör rám, mintha a tüdőm is már napok óta egy nagy levegővételre vágyott. Biztos esett az éjjel, hogy ennyire jó a levegő. Erre mégjobban kivirulok, s kicsitm csípi az arcom a reggeli hideg, de annál tisztább levegő. Lehet, hogy Rory nem tette jól, hogy ilyenkor szoknyában lebegteti magát. Körülbelül a híd közepénél semmilyen előjelzés nélkül balra fordulok, s kikönyöklöm a hídnak a karzatára. Már lehet látni a napnak egy részét, ahogy előjön... Eddig nem szóltam Rory-hoz, most szólnák, de nincs amit. Vagyis.. viszonylag lenne... a testvéréről, a mardekárosokról, vagy Arlethről, kisebb kalandokról, de inkább várom, hogy ő mondja, ha akar valamit. Azonban tovább védem magam, mert nem tudom kivenni, hogy most haragos fejet vág, vagy egyszerűen csak kómás. Megvallom, én is lusta ember vagyok, de makacsságom a legnagyobb lustaságom is le tudja győzni.
-Szóval boccs, hogy kirángattalak. Gondolom ez most mindig sokkal jobb, mint hallgatni, hogy azok hogy horkolnak. - mondom viccelve, bár az igaz, hogy a lányoknál nem horkolt ahogy észrevettem senki sem, esetleg a fiúktól áthallatszottak a hangok. - Te láttad valaha a Roxfortban a napfelkeltét? - kérdem. Én csak azért kérdem, hogy most akkor döntsem el, hogy szégyellnem kell-e, hogy 5 év alatt nem láttam sohasem a napfelkeltét, vagy mások sem látták.

Rebecca

Rory

Az ember nemcsak a fülével, hanem a lelkével is hall. A maga sajátos egyéniségével.

Az ágyamban forgolódok. Valamiért nem tudok aludni, pedig máskor ilyenkor régen horkolok a többiekkel együtt. Megnézem a mellettem alvó fiút, azt hiszem Anthonynak hívják. A kezén egy karóra van, arról megnézem a pontos időt. 7 óra van. Ilyenkor még aludni szoktam 'normális' esetben. Halkan, hogy a többieket ne ébresszem fel, elkezdek öltözni. Egy hosszú farmer nadrágot és egy kapucnis pulcsit veszek el, amit a fejemre húzok. Fiú létemre általában rendbe szoktam tenni a hajamat, de most hanyagolom, hisz a kapucni eltakarja össze-vissza álló fürtjeim.
Ahogy elhaladok a hálókörletek mellett, hallom a fiúk horkolását és néhányuk szuszogását. A klubhelyiség üresen áll. Most egy mardekáros sem hangoskodik itt. Az asztalon édességek vannak, amelyekbe egy-egy diák beleehetett, hisz mindegyik csomag meg van kezdve. Kilépek a klubhelyiségből, ott nem tudok mit csinálni. Egyedül csak a pattogó tüzet lesheted.
A kastélyban sincs senki, még szellemekkel sem találkozok. Az álmosság uralkodik rajtam, de aludni nem tudok. Talán jobb lenne, ha kimennék. Lehet a friss levegő jót tenne. Halkan lépkedek ki a Roxfortból. Még úti célom sincs. Csak megyek, amerre a lábam visz. Lehajtott fejjel lépkedek a kissé vizes füvön. Érzem, ahogyan a hideg csípi az arcomat, régen éreztem már ilyet. Sosem volt szokásom ilyen korán kint járkálni. A lábaimmal hirtelen egy hídon lépkedek. Bár itt már nem olyan halkan, hisz kissé csoszogok. Semerre sem figyelek, csak megállok és érzem, hogy az első nap sugarai megsimogatják az arcomat. Egy meleg szélfújás kíséretében hangokra leszek figyelmes. Oldalra sandítok és megpillantok két lányt. Úgy látszik nem én vagyok az egyedüli, aki ilyen korán fel kel.
Bocs, hogy ilyen rövid lett, de nagyon sietek ...

        Gerry and Rebby
Most már kezdek beletörődni ebbe a nagy hidegbe, mondhatjuk úgy is hogy megszoktam ezt az erős szél fújást. Nagyon álmos vagyok, hiszen Rebby ilyen kora reggel, hajnalban elhurcolt ide, nem tudom milyen okból. Szerintem nem tudott ő aludni, ami azt illeti én sem aludtam jól, cask gyötört az álmosság.
   

      Lehúzva pulcsim ujját lépkedni kezdtem, nézvén Rebbyt. Arra vártam, hogy elmondjon mindent. De én nem kérdezem előre, megvárom mig önszántából mondja el, ha hülyeség ha nem. Amig szótlanul éllunk mindketten egy kapucnis fiú érkezik a hidhoz. Láttam már régebb, azonban nem tudom a nevét.Azt hiszem, mardekáros srác. Szerintem őt is gyötörte az a álmatlanság, mint minket. Kijött friss levegőt szivni. Nem tudom, hogy bemutatkozzak neki először én, vagy várjam  mig Becca vagy ő kezd el ismerkedni. Nagyon barátságos ember vagyok, de nem tudom, vannak olyan esetek amikor szégyenlek hozzászólni egy ismeretlenhez, azt gondolván hogy hülyének néz, vagy ,megfog utálni anélkül hogy ismerne engem, pedig nem adok okot rá. Nagyon rossz néven veszem azt, ha valaki első bemutatkozás alapján eldönti, hogy megfelelek-e ahhoz, hogy baráti körébe tartozzak vagy nem. Aljas dolog.

Most valamiért úgy érzem, hogy rendes  ez a srác, és nem fog  flegmán viselkedni…Habár mardekáros. Remélem ő nem olzan, mint a legtöbb mardis, hogy utálja a más házba kerülteket, mert például szereti Harry Pottert és nem szolgál Voldemort nagyúrnak. Amiért más az izlésünk és más dolgokat szeretünk, azért nem kell urtálni a másikat. Nem is hezitálok tovább, köszönök neki.


-Szija, Rory Stone, griffendél!- mondtam megbátrodva, elűzve minden körülöttem lévő problémát. Lesz ami lesz. Én udvarisan köszöntem és várom hogy ez a fiú itt velem szemben szintén megtegye ezt.- Téged hogy hivnak?- és egyet mosolyogtam, pedig ma nem vagyok olyan jó kedvemben, de azért remeélem nem látszik a mosolyomon.

-Hogy kerülsz ide? Nem gondoltam, hogy lesz még valaki aki ilyen korán errejár. Gondoltam mindneki alszik.-érdeklődtem, mivel, hogy tényleg nem hittem volna hogy less itt még valaki, aki nem tud aludni, kettőnkön kivül.

*Egy őszinte hang mindig kihallatszik a tömegből.                        

 Ha már tovább úgysem tudtam aludni, ez az én szerencsém, hogy most tör rám az álmosság. Karjaim keresztbefonva, kicsit lejebb ereszkedve félredöntöm a fejem, olyannyira, hogy hajam össze-vissza rakoncátlankodik. Csak akkor veszem észre, hogy Rory felfigyelt valamire, hogy a haja jól arconcsap a hirtelen fejelmozdítástól. Ahogy megnézem, mi van arrafele, szemembeötlik egy fiú, látásból meg csak annyira ismerős, hogy tudom hogy mardekáros meg nagyobb nálunk. Azonnal tudtam, hogy Rorynak olyan szándéka van, hogy odamenjen, hisz tudni róla, hogy nem tud egy helyben maradni.
-Nincs értelme. Szóba sem fog veled... - nézek vissza Rory-ra, mert beszéd közben lesüttem szemem, mutatva ezzel, hogy tényleg butaságot akar csinálni. Vagyis néznék, hisz meggondolatlanul már el is illant a lány, én meg mint aki moziban van, s nem akarja elszalasztani a legjobb részt, visszafordulok... azonban kíváncsi vagyok mi lesz ott, pár méterre tőlem. Többször is átgondolom a reagkciót, s mindig arra lyukadok ki, hogy hogy tud valaki ilyen könnyelműen odamenni valakihez és bemutatkozni, főleg ha az ellenséges házból való számára. Viszont Arleth Gresham példáját nézve nem csak az ősi ellenség, a griffendél diákjai jók kötözködési szándék lezajlítására, hanem velem is, egy hugrás diákkal is akármikor szembeszállnak. Dehisz` ő égeti magát, nem én... Egtyet furcsálok, hogy Rory miért nem rivallizál, ahogy a többi háztársa csinál? Ha én griffendéles lennék azt csinálnám... azt hiszem. Könnyű is ezt mondani egy hugrásnak, hogy én bezzeg a másik helyében, mert engem gondolatban nem hurrogna le senki ilyenért, mert nincs rivallízáló házunk.

 Még szerencse hogy pár méterre vannak, s hallom minden egyes szavuk. Amint Rory olyan nagy hangsúllyal mondja a házát, elvigyorodom - ő aztán tudja mit akar.
-Hogy kerülsz ide? Nem gondoltam, hogy lesz még valaki aki ilyen korán errejár. Gondoltam mindneki alszik. - mondja. Erre nekem egyből az ötlik át a fejemen, hogy baki ilyennel kezdeni, hisz ezzel úgymond elkergeti. Ha most a hídnál nem ez a fiú, hanem tegyük fel Arleth Gresham vagy társai lennének, valyon Rory odamenne? Én már kiterveltem, hogy hogyha idenéz az illető, próbálom állni a szemkontaktust, ami nekem nem mindig megy, mert gyenge pontom, főleg ha nem vagyok rá felkészülve meg közel áll az illető. Egyáltalán, mit akar Rory ettől? De nem fogok odamenni, hisz csak most jut eszembe, hogy Rorynak milyen kis tervei lehetnek ezzel. Magamat szórakoztató ötletem ahogy eljut a tudatomig a kis ördögszarvaim meg is villannak a fejem fölött. De nem, nem tehetek keresztbe Rorynak, bármennyire is az a fajta vagyok, hogy ahol tudok keresztbeteszek valakinek.

Rebecca

Rory

A lányok bonyolultak. A hozzájuk járó használati utasítás 800 oldal, amiből legalább négy fejezet hiányzik, rosszul van fordítva, és alig érthető.

Szép a nap. Most az egyszer megtalálom benne a szépséget. A fény 'erővel' tör a Roxfortra. El sem tudom képzelni, hogy milyen rossz lehet az ablak mellet aludni, ahova elsőként érkeznek a nap pusztító fényes sugarai. Sosem akarom megtapasztalni, általában a nap előtt járok egy lépéssel és mindig elhúzom a függönyt.

Kopogás. A hídon érezni, ahogyan valaki közeleg - vagy éppen távolodik. Hirtelenjében az egyik lány áll előttem, mögé nézve megpillantom a - feltehetőleges - barátnőjét. A lány bemutatkozik. Illedelmes, de nem tudom hova rakni, hogy mi szánta rá a hirtelen fölbuzdulásra, hogy társaságomat keresse. Griffendéles. Idejött? Azt hittem utálnak minket mardekárosokat. Meg van. Nem tudja, hogy mardekáros vagyok. És ha igen? Miért nem kezdett bunkóskodni házához híven. Talán mindjárt elővesz egy táblát, amin az a felirat áll, hogy "Húzz innen te vérmániás!"?! Kitudja. Lehet van benne valami, ezektől bármi kitelik.
Még kérdezgeti, hogy mit keresek itt? Oké, furcsa, hogy ilyen korán itt vagyok. Engem nem érdekel mit keres itt. Felőlem azt csinál, amit akar. Ja, hogy erre válaszolnom kéne. Szóval szólaljak meg.
Először csak nyögök egyet. Nem bírok megszólalni, talán a reggeli hideg miatt van ez. A hangom, mintha elment volna. Pedig nem járt erre Athos, hogy elvigye, mint egy kiscica ...
- Gerry Nefas, mardekár - szólalok meg végül, majd legszívesebben hozzá tenném, hogy nem látszik rajta a nagy meglepődés. - Amúgy azt mondanám, hogy semmi közöd hozzá, de inkább válaszolok még mielőtt kapnék egy "bunkó" jelzőt. Szóval nem tudtam aludni, de az lényegtelen, hogy miért.
Megint a lány mögé pillantok, vagyis nevén Rory. A másik lányon egy ördögi mosoly tükröződik. Talán fogadtak volna? És ezután rajtam fognak röhögni? Pfff ... lányok ... kislányok!
- A barátnőd ...- bökök a fejemmel odébb - ő talán fél tőlem? Vagy esetleg tart a társaságomtól?

[Rebby & Gerry]

  Rebby & Gerry
    Felbosszantott ez a fiú, csalódtam, már-már pedig kezdtem elhinni, hogy más. De mindegy is. Nem hátrálok meg. A szél egyszerre nagyon megerősödött, most nem ez volt a legnagyobb bajom, de hogy az se idegesitsen, gyorsan felhúztam a kapucnit a fejemre. Probléma letudva. Már a fülem sem fázik, és a hajamat sem borzolja össze..

     Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy milenne akkor, ha például, történne velem valami, és persze nem kellene hallgassam tovább a sértegetéseit, mivel szerintem nem fog kedvesen beszélni velünk. Amúgy meg kiváncsi  vagyok, hogy fog Rebyy reagálni arra, hogy le kislányozta őt, meg hogy azt állitja hogy fél tőle. Tuti, hogy nem hagyja szó nélkül. Nem tudom hallgatnom kellett volna-e rá abban, hogy nem megyek oda Mr. Megtestesült kedvességhez. MOst már mindegy.

-Nos, kedves Gerry, sajnálom, hogy megkérdeztem, mi járatban vagy itt, csak tudod vannak még olyan emberek, akik figyelnek másokra. Ne aggódj, nincs hátsó szándékom, nem kémkedni jöttem..- mondtam fennhangon, mintha én lennék a magyobb.
     Nem akartam megakadályozni Rebbyt, abban, hogy belekössön a fiúba, úgyhogy inkább nem szóltam többet semmmit. Gondosan, szorgalmasan kivártam, mig Becca elmondja amit akart. NEm akartam útba lenni, ezért elkezdtem lassan hátrafele lépegetni, nem észrevehetően, de egyszer csak elrontottam, az észrevétlenséget.
-Aúúúúúh!- kiáltottam, miközben leestem a földre.- Megütöttem a lábam, vagyis...hát...KIBICSAKLOTT A BOKÁM, mivel félreléptem..- mérgelődtem. Pont most kellett megtörténnie, pedig nem akartam megszakitani kettejük közti "beszélgetést". Ha egy kicsitt később történik, még örültem volna is.  Érdekes, épp az előbb gondolkodtam azon, hogy milenne, ha történne valami. Na tessék, most megtörtént.- Indulhatunk is a gyengélkedőbe.Remélem hamar meggyógyit és elenged Madam Pomfrey.
    Lassan elballagtam a gyengélkedőig. Madam Pomfreynak jó kedve van ma és nagyon gyors. Beadott nekem valami szert, amitől egyik pillanatról a másikra jobban lett a lábam.
- Kész is vagy.-mondta ő, megpördült tengelye körül, és lassan eltávolodott tőlem.
-Köszönöm szépen! Szép napot!- utána kiáltottam illedelmesen, majd énis elindultam.
     Gyorsan visszértem Rebbyékhez, legalábbis nekem gyorsan eltelt ez az idő. Gondoltam , hogy mindketten ottmaradtak, ahol voltak. Biztosan folytatták beszélgetésüket. Én kértem arra hogy ne jöjjenek velem a gyengélkedőbe, a szivem mélyén  reméltem, hogy gyorsan elengednek a gyengélkedőből..

*Egy őszinte hang mindig kihallatszik a tömegből.                        

 Arcomra tüstént kiüt egy illető arckifejezés, mikor ezek.. Gratulálok. Beszéljenek csak úgy, mintha nem 2 méterre lennék tőlük, s nem hallanám mit beszélnek. Mereven arra nézek, szinte sugárzik rólam, hogy a visszapofázást tervelem az elmémben, de nagyon is meglep, hogy Rory, aki még az épp sietett oda a fiúhoz, most furcsa hangsúlyt vesz, s kezdi a kötekedést. Nem tagadom, csalódtam kicsit. Nem én akartam, hogy Rory odamenjen és mégis, ha tényleg ott van, elvárnám, hogy ne adja fel az eredeti tervét, amit én akkor sem tudnák megmondani, hogy mi volt az, ha agyonütnének. Tippem az, hogy esetleg növelni akarja az ismerősök számát, plusz szerintem a griffendéleseknél az is nagy dicsőség, legalábbis egyeseknek, hogy egy mardekárossan szóbaállnak. Hogyne látnám, hogy Rory valamiféleképpen kiakar állni a képből, hogy jobban láthassan Gerry-t, de erre mégjobban dühbe gurulok. Ezt a konfliktushelyzetet mind csak ő váltotta ki, s ahogy látom már meg is bánta. Na mindegy, mivel úgysem bírok sokáig a szemkontaktust belekezdek a velős válaszba.
-Tudod... - mondom, mire Rory sikítása félbeszakít, mire összerezzenek. Ez a reggel is furcsán alakul... Patthelyzetbe kerülök, nem tudom, hogy folytassam a mondókám, vagy segítsek griffendéles barátomnak. Szívesebben folytattam volna, mivel már ismertem a Rory-hisztit meg makacsságot, boldogul ő egyedül is, szóval egy tapottat sem mozdulok eredeti helyemről. Szájam közbe igen is el van húzva, s lassan Rory elballag a.. gondolom a gyengélkedőre, de nem jelezte, hogy visszajön vagy sem - gondolom utóbbi, ha tényleg annyira fájt, mint amennyire mutatta. Mindegy. Elment.

-Szó sincs arról, hogy félnék tőled. A félelem az a kamra, ahol az ördög előhívja az ő negatívjait. Miért, mások számára tán ijesztő lennél? - húzom fel egyik szemöldököm és egy ügyes taktikával elhúzom a vonalat messze onnan, ahol elkezdődött a mi beszélgetésünk. - Rory már csak ilyen. - toldom hozzá, mivel már a harmadik személy nincs a helyszínen. Nehéz eset lennék?
 Mire visszajön Rory is, először a lábára vetek egy pillantást: tökéletesen jár. Akkor nem vagyok rossz emberismerő, hogy ez nem volt valami súlyos eset.

Rebecca

Rory

A lányok bonyolultak. A hozzájuk járó használati utasítás 800 oldal, amiből legalább négy fejezet hiányzik, rosszul van fordítva, és alig érthető.

Amikor fáradt az ember ingerlékenyebb. Ez rám is igaz, de a legnagyobb szinten! Kicsit sok ez reggelre, két lány, akik támadnak. Igen, én ezt támadásnak veszem! Persze nem olyan nagy támadásnak, elvégre csak kérdezgetnek és bunkó mardekárosnak állítanak be.

Rory rossz helyre lépett. Sikeresen kibicsaklott a bokája. Szívesen segítettem volna neki, de mire már odaléptem a lány sehol sem volt. Valószínű a gyengélkedőre ment.
Kissé sután hallgatom a lányt. A szavak kihagynak.
- Ne-e-m - felelem szótagolva. Úgy látszik a gondolkodás teljesen az agyamra ment. Kissé föleszmélek. - Miért félnének? Te nem jöttél ide. Gondolom nem szereted a mardekárosokat. Bár nem lepődök meg rajta, hiszen mi mardekárosok; bunkók, spiclik és minden rossz dolog, ami egy okos, bátor griffendélesre nem igaz. Ők tökéletesek, egy fikarcnyi szépséghibájuk sincs, nagy részben Harry Potter fanok, kis részükben viszont ott van a vágyakozás a Sötét Nagyúr szolgálása iránt. Rossz helyre osztotta őket a Teszlek Süveg? Nem. Csak bennük van a "bizonyítási vágy" - mondom kissé felháborodva.
~ Remek! ~ mondom magamban, amikor visszatér Rory. Most, majd biztos elkezdődik a pokol és engem fog mindenki 'bántani'.