+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Déli kilátó
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 ... 7 8 [9] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Déli kilátó  (Megtekintve 31514 alkalommal)

Virgile Carthe
Eltávozott karakter
*****


a hatodik évfolyam enyhén mardekáros griffendélese

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #120 Dátum: 2009. 11. 30. - 21:40:10 »
0

Ethan




Milyen kár, hogy még ő se tudja mit akar, azon a nagyszabású tervén kívül, hogy az elkövetkezendő néhány hónapon belül ne találkozzon össze Ethan-nel. Ezen kívül pedig csak nagy káosz van a fejében, nagyobb, mint amivel a görög istenek kezdeni tudnának valamit. Elfordítja az arcát, lassan, fáradtan megrázza a fejét. Már kedve sincs visszavágni.
- Szabályos királylányok soha nem léteztek. - Ahogy tökéletes férfi se. Ribanc? Csak rázza a fejét, tagadóbban, mint bárki tudná, csak demonstráció volt.
 Talán túl sok emberi képzelőerőnek, hogy ő, aki lehetetlenül, néha ész nélkül lázad, még saját maga ellen is, és sosem látott makacsság titán keménységű páncélja veszi körül, díszes, apró kis dobozba pakol mindent az életében ami a szexről szól már, külön a többi kacattól, arrébb rakva széthullott,  magányos élete limlomos kupacától. Mert más, mert többet érdemel, nem szüzességi fogadalomról van persze szó, de közel sem vetkőzik le mindenki előtt. 
 Hány lehetőséget hagyott már ott bortól szédülten, kacagva botladozva, ringó léptekkel, tornácon, kertben, tóparton, mindenkit ott hagyott, akit nem tartott érdemesnek többre egyetlen követelőző, kifejezetten meglepetésszerű csóknál, sietősen, nehogy utolérje az alkoholtól felbátorodott, spicces ivótárs tiltakozást nem tűrő ölelése.
 Válogatós igen, nagyon válogatós. De most mennyivel szívesebben meglett volna a makacssága nélkül, szabadon, elkábítva az őszinteségtől és a vágytól, ellenvetés nélkül hagyta volna magát, alig kellett volna még valami és nem hogy hagyta volna, beleadta volna még a szívét is, kérés nélkül is, szikrázó napsütésben, és nem számított volna, hogy mi lesz ezután, ilyenkor senkit nem érdekel mi van a holnappal, a háborúkkal, az éhezőkkel, de kit is érdekelne, amikor itt fent, délre nézve, kék ég alatt olyan közel voltak a tökéletességhez.
 Erény? Tudja, nagyon jól tudja, hogy tehet róla; az első ránézésre nem épp egy szűzies látvány, de talán soha nem is volt eléggé az, ilyen kis semmi szoknyában, minden szemérem nélkül mutogatja magát, ha nem lenne az arcáról leolvasható elsőre az általa úgy utált nemesi származás, nem lenne a büszke arcél, tiszteletet parancsoló törékeny szépség, talán kérdés nélkül rohannák le. És nem tesz elenne semmit, játszik mindenkivel, nevetve, tiszta természetességgel, az egész teste kineveti a világot az utolsó vibráló hajszáláig. Mert Virgile Carthe úgy szenved, ahogy neki tetszik.
 Felszisszen, mint akit megperzseltek, megfeszül a teste az ellenkezésbe, döbbenten, hirtelen kényszerül engedelmeskedni ahogy visszahúzzák, és az, amit Ethan szemeiben talál túl sok neki. Bűntudat? Jobban sértette meg így, egyetlen mozdulattal, pillantással és kikerüléssel, öntudatlanul, mint előtte a sok szurkálódó, gondosan célzott megjegyzéssel, sokkal jobban, mint akarta volna, ha egyáltalán direkt lett volna , de nem tudja, nem érti...
 El van bocsátva? Ennyi.. Véletlen kérdés volt, gyerekes, hirtelen; és mégis fáj. Nem, nem bírja elviselni, ha csak egy mindenki között, még ha ez ha az igazság.
 Nem jut eszébe, hogy azok, akik számolják a nőket nem sértődnek meg, mert nem számít a nő, mert van másik millió, nem mennek utána, mert közel sem fontos annyira, nincs is annyira érzés bennük.... Nem jut eszébe, de érzi, hogy bocsánatot kellene kérnie, valamiért, amit nem is ért egészen, csak zavart képe van róla, mint mikor a sok darabos kirakót próbálgatod, még épp, hogy csak a szélét raktad ki, és nincs hozzá képed, csak sejtheted, hogy mi lehet .
 Gyanúsan fénylik a szeme, több érzés van benne, mint gondolná, és naivitásában azt hitte egészen tökélyre fejlesztette már az egyedüllét és önállóság tudományát, olyannyira, hogy eszébe se jutott nagyon sokáig, hogy a normális élethez szüksége van másokra is, már kezdett megijedni, hogy az érzelmi szintje nem fejlettebb egy virágcserépénél.
 Nem fog sírni. Egy egoista szexmániás hugrabugos miatt? Pár óra leforgása alatt elpirult, kevés híján megadta magát, de sírni nem fog, annál sokkal, de sokkal durvábbat tesz., mert ha most nem, hát soha többet.
 Annyira esetlen, emberi a mozdulat, ahogy elé lép, nem gyakorolt, mint aki először próbál járni, sután, zavartan, de kedvesen, és ártatlanabbul, mint amire Virgil valaha is képes lesz. Ne felejsd el, amit most mondok, mert lehet, hogy soha többé nem fogod hallani ezt tőlem, nem szokásom megbánni amit teszek, úgyhogy jegyezd meg jól, mert egy életre kapod, fogd fel kárpótlásként, és értsd ahogy akarod, értsd meg helyettem is. Aztán gyors csókot ad a bal orcára, és csak suttogja a "Bocsáss meg"-et, mint valami rémületesen nagy titkot, és zavart, cinkos félmosollyal az arcán fordul el.
- Ne várj ennél többet egy intézetes lánytól, Ethan Wilde. - Elhúzza a nevet kissé, de már indul el közben, ugyanazokkal a repülős, ringós léptekkel, megállíthatatlanul, mint mindig, nikotinrúddal az ajkai között, mintha mi sem történt volna.
Naplózva

"Ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz a hülye."

Cassandra A. Waldegrave
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #121 Dátum: 2010. 08. 15. - 20:15:30 »
+1

This love this hate is burning me away...




Lassan elszakítottam a tekintetem az övétől... Észrevette... tudom, hogy észrevette a könnycseppet. Furcsa árny futott át az arcán, mint aki átértékeli az elmúlt perceket... Hát valóban?
Elmerengtem a gondolataimban és ismét húztam egyet a flaskából, majd kettőnk közé tettem. Összeért a kezünk... elkaptam, s talárom mélyére süllyesztettem a sajátomat. Fura borzongás futott rajtam végig... nem is tudom miért... Még egyet bele szippantottam a cigarettámba, majd a mélybe hajítottam, s tekintetemet előre szegezve meredtem a távolba. Nem is igazán hallottam, hogy mit mond még nekem Aaron, majd egy meleg kéz érintése rántott vissza a valóságba.

Aaron keze volt és jelenleg az arcomon pihentette puha ujjait. Meglepően puha keze volt. Ez az egyik dolog, amit imádok benne... illetve imádtam benne, hiszen most gyűlölöm... Nincs is szó, ami  megfelelően kifejezné mennyire. Viszont ez az érintés... Melegség futott át az egész testemen. Millió pillanata nem éreztem ilyet. Kellemes volt, bizsergető. Fel bolygatott rengeteg régi emléket...  Kellemes emléke, csodálatos emléket... Hihetetlenül jól esett az érintése.
Hagytam még, had maradjanak a puha ujjak az orcámon. Merlinre...

Kezemet lassan kihúztam talárom biztonságos mélyéről, igazából még magam sem tudtam, hogy mit is akarok... végtagjaim saját életet kezdtek élni. Illetőleg csak a bal kezem. Lassan elemkedett... felfelé. A felé a kéz felé, amely gyakran nyújtott biztonságot, meleg ölelést...
Szóval kezem önálló gondolattól vezérelve megindult Aaron keze felé. Csak emelkedett, emelkedett, míg el nem érte a meleg, puha kezet.
Ujjaim végig siklottak az alkarján, követve kezének futását, egészen azok végéig. Itt megállt, megálltam. Még mindig nem tudtam, hogy miért tettem ezt, de megtettem. Ujjaimat az övé köré fontam, s tekintetem még mindig a távolba meredt.
Nem láttam az arcát, nem figyeltem, nem néztem rá. Csak éreztem, csupán érezni akartam a puha érintést, a bizsergető érzést. Semmi másra nem vágytam.
Lágy szellő futott végig a tornyon. Meglebbentette a hajam és beférkőzött alá. Lágyan simogatta meg a tarkómat, mintha Aaron érintése szellővé változott volna, viszont ez valóban csak a szellő volt. Borzongás futott végig rajtam, s egy pillanatra össze is rezzentem a fuvallattól.
Kezem is megrándult, s lejjebb csúszott egészen a csuklójáig... Majd vissza vontam a kezem... Elég volt, nem akartam magam csalfa reménybe ringatni. Elég volt. De képtelen voltam tőle elhúzódni. Lassan, milliméterről milliméterre fordítottam csak el a fejem, hogy ránézzek. Rá emeljem gesztenyeszín íriszeimet. Látni akartam a tekintetét, hogy ő mit gondol, mit érez.

Csak vártam, a kéz még arcomon pihent... S már nem történt... Valami furcsa varázs volt ez, kellemes és kellemetlen egyben. Hátrébb húzódtam, s hátamat neki vetettem a falnak. Keze már nem volt az arcomon, s én csak néztem őt, egyetlen szó nélkül... Nem tudtam mi lett velem...
Merlinre mi a fene történt velem...
Egy óvatlan mozdulat, s lelöktem a kis ezüst flaskát a padlóra. Az nagyot koppanva landolt a kemény, szürke kőpadlón... Ez volt a gong, az a harang, ami vissza rántott a valóságba.

 - Mi történik velünk? - tettem fel szinte alig hallhatóan a kérdést, majd lassan lehajoltam, hogy felvegyem a flaskát.

De persze nem úgy sült el, ahogy én szerettem volna, elveszítettem az egyensúlyomat és megindultam a flaska után. A levegőbe kaptam... Aaron után... Ha elkaptam a kezét akkor szerencsém volt, félig... Mert vagy sikerült megtartania, mert nem volt oly hirtelen mozdulat, vagy nem, de akkor magammal rántottam. Ha nem értem el... Finomat puffantam a padlón... S elkezdtem nevetni... Kissé kárörvendő, fájdalmas... fájó nevetéssel.
Naplózva


Aaron L. Westbrook
Eltávozott karakter
*****

***6*** MiniMirol

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #122 Dátum: 2010. 08. 16. - 00:51:09 »
0

Lexi

Zavartan elkapta a tekintetét… Talán pont ezért is töltöttem vele annyi időt, kiszámíthatatlan, többnyire… Legtöbbször azt sem tudtam mi járhat éppen a fejében, s ez igencsak felkeltette az érdeklődésemet. Nem a megszokott sablonos arckifejezésbe futottam bele, mikor rá néztem. Nem, annál sokkal több rejlett hamvas bőre minden apró rezzenésében.
Mikor a kezemhez ért, megijedt. Fél tőlem, ez nyilvánvaló. Ám talán nem is igazán tőlem, inkább attól, amit érez irántam. Mindig olyan rideg és hűvös, mégis annyi tűz lakozik benne és azt a kevéske érzelmet, melyet kőszíve rejt, mind nekem adta. Én persze csak elhajítottam, emiatt pedig már rám sem néz. Hm… furcsa. Azt hittem, ha találkozunk, rögvest a karjaiba ugrik, de úgy látszik inkább kéreti magát. Mi másért fojtaná bánatát alkoholba, ha nem miattam?!
Mikor próbáltam megfékezni a féktelen italfogyasztásban, elvem beigazolódni látszott. Kezem selymes arcán pihent, s ő meg sem rezzent, de tudtam belül tűzijátékokat gyújt meg szíve. Ekkor viszont egész váratlanul a dolgok közepébe vágott, saját kecses ujjait az enyéimre helyezte. Egy pillanatra meglepődtem, de aztán ismét visszatért az engem jellemző arckifejezés, hisz rájöttem, erre számítani lehetett, még az ital sem fojthatja el az irántam táplált vágyait.
Ahogy ott álltunk kéz a kézben (bár kissé szokatlan pozícióban) néhány kép villant be. Volt már, hogy egyikünk sem tudott aludni valamilyen furcsa jelenség folytán, s kisétáltunk a szabadba, s mikor ott csókoltam meg, mindig erre a pontra emelkedett a kezem. Tudtam, hogy azt várja néha legyek romantikus, nos tőlem többnyire ennyi telt, de persze nem lehetett rám panasza, még egy ilyen férfit nem talál magának.
Ahogyan a szellő belekapott kiengedett hajkoronájába, mézédes illata kényeztette orrom, egy másodpercre lehunytam a szemem is, hogy még jobban kiélvezhessem előkelő parfümje zamatát.
Ekkor pedig visszatért a valóságba, elhúzódott. Ebben a percben kiejtette kezéből az általa oly bőszen szorongatott flaskát, majd egy halovány hangerővel feltett röpke kérdés után lehajolt érte. Mielőtt még válaszoltam volna, avagy visszakérdezek, egy ügyetlen mozdulattal a föld felé tartott. Valószínűleg a sok alkohol ártott meg neki, mint említettem, nem igen bírja. Utolsó erejéből kezem után kapott, s szerencsére a helyzet magaslatán álltam. Jobbommal megragadtam felém nyújtott karját, s ballal pedig megtámasztottam hátát pár centire a föld felett. Úgy ragadtunk. Elmeredtem csillogó szemeibe, próbáltam kitalálni mire gondolhat most, de aztán feleszméltem… Valójában utáltam az ehhez hasonló helyzeteket, az egész akár egy vidám tündérmese, de én nem hittem bennük. Nincs olyan, hogy ’happy end’. Így ezzel a lendülettel el is kellett rontanom valamelyest a pillanat tökélyét.
-   Látod, megmondtam, hogy mára már elég lesz! Így részegen, ha rám veted magad, másnap majd kibújhatsz a felelősség alól, hogy csak az alkohol miatt volt! – szögeztem neki, de persze abban a helyzetben, ahogy jelenleg voltunk, még ez sem tűnt olyan udvariatlan megjegyzésnek, amilyen valójában volt.
-   Dohányzás és temérdek ital, nem gondoltam volna, hogy egy nap még züllöttebbé válsz, mint én… hm, ennek én lennék az oka valamilyen módon? – kérdezte kekeckedve, miközben ismét arra utalt, hogy Lexi hiányolja őt.
Naplózva

Cassandra A. Waldegrave
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #123 Dátum: 2010. 09. 26. - 15:16:19 »
0

Aaron



A kellemes kéz az arcomon, a meleg érintés... Olyan furcsa volt. Majd a hirtelen kijózanító szellő.
Képek...
Flaska.
Zuhan.
Utána.
Én is.
Elkap.


Csodaszép pillanat.
Megtöri.
Megint.
Miért is ne.
Szokás.

Most az egyszer bele fáradtam a csatába. Nem érdekel mit mond. Leszarom. Elegem volt.
Kíváncsi leszek erre mit lép. Segítségével fel tápászkodom, magamhoz veszem a butykost, majd ránézek.

 - Lehet, hogy igazad van. És az is lehet, hogy kibújnék a felelősség alól, mert nem akarom beismerni, hogy kellesz nekem. - majd egy apró kis valami elpattan – Nekem jelenleg nem te kellesz.  - emelem fel a hangom és keményítek be. - Csak egy pasi, aki épp az utamba kerül és kész egy kósza numerára. Mert más nem hiányzik. Te meg aztán végképp nem.

Ezzel hátat fordítok neki, majd veszek egy mély lélegzetet és elindulok az ajtó felé. Igazán kíváncsi vagyok, hogy egyáltalán lép e valamit. Majd bevillan, hogy mit is mondott, hogy miatta van... Hogy miatta iszom.
Vissza fordulok.

 - Ami pedig az ivást illeti, nehogy már azt hidd, hogy körülötted forog a világ Westbrook.Te sem vagy jobb, mint akármelyik sarki selyemfiú. S az, hogy az őseid is nagynevűek még nem egyen értékű azzal, hogy te is felérnél hozzájuk. Te, te utolsó. Ha te lennél az utolsó pasi a földön, én akkor sem innék miattad. Ez, ez... szimpla pótcselekvés, feszültség levezetés így a vizsgák előtt semmi más.

Elfordulok. Ez most így sok volt. Egy kósza könnycsepp gurul le az arcomon, s szinte földbe gyökerezett a lábam. Amit mondtam, abból igazából egy szó sem volt igaz. Hiszen vágytam rá és nem az alkohol miatt. Akartam őt, és nem csak azért, mert épp az utamba került és be akartam valakit rángatni az ágyamba. Őt akartam. De fájt volna beismeri neki és magamnak is, hogy milyen mély nyomot hagyott bennem, mennyire tönkre tett. És akár... még az is megeshet, hogy valóban miatta iszom. Hiszen, korábban... vele... csak úgy...ritkán... egyedül... soha.
Képtelen voltam mozdulni, felőlem egy meteor is becsapódhatott volna a toronyba, akkor sem lettem volna képes tagjaimat mozgásra bírni. Még csak felé sem tudtam fordulni. Nem is akartam. Arcomon a könnycseppek egymást váltották fel, ezzel mély fekete árkokat húzva a selymes fehér bőrömre. A kezem sem bírtam emelni, hogy letöröljem. Szabadon potyogtak a poros földre, felverve ezzel megannyi apró porszemet, felkavarni a világot. Pont úgy, ahogy Aaron tette velem, port úgy vihart kavarni, ahogy a lelkemben dúl.
Csinálj már valamit...
Naplózva

Oldalak: 1 ... 7 8 [9] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 04. 22. - 03:52:11
Az oldal 0.109 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.