~A Hálószoba~

Pasztellszínű szoba, a Stevens-lány birodalma, ahol tökéletes rend uralkodik. Mindig tiszta, sehol egy ledobott ruha, vagy egy elhagyott papírzsebkendő.
Az ajtón belépve az ablakot, illetve az ablakpárkányon lévő párnákat pillanthatjuk meg. Jobbra egy hatalmas ruhásszekrény található, tükrös tolóajtóval. Erről az oldalról nyílik a hálóhoz tartozó fürdőszoba is. Két fotel, és egy alacsony üvegasztal helyezkedik el az ablak alatt.
Az ajtóból balra pillantva a tanulósarkot fedezhetjük fel, hatalmas íróasztallal, melyen szigorú rendben sorakoznak iratpapucsok, mappák, dossziék, mellettük pedig megannyi toll, ceruza, ragadós jegyzettömb található kis tartókba helyezve. Az asztal felé egy kisebb méretű könyvespolc, és egy parafatábla van felerősítve, melyen jegyzeteknek, anatómiai könyveknek, szótáraknak, fényképeknek találtak helyet. Az asztal mellett egy magas polc áll, tele könyvekkel, de itt lakik a CD-lejátszó is.
A "tanulósarok" mellett egy óriási franciaágy található, legtöbbször hófehér ágyneműhuzattal. Az éjjeliszekrényre mindig oda van készítve egy üveg innivaló, egy doboz papírzsebkendő, valamint egy jegyzetfüzet tollal. A fiókokban iratok, gyógyszerek, olykor-olykor egy-egy doboz cigaretta van.
A berendezésre leginkább a fehér, barna, homokszín jellemző.

Mi a furcsa, a különleges a Stevens - Maynard birtokban, és az ahhoz tartozó házban? A válaszon sokáig szoktak gondolkodni, amikor szem előtt van a megoldás, mely rémesen könnyű, és kézenfekvő.
Az a különlegessége a háznak, hogy nincs különlegessége.
Egyszerű, hétköznapi épület, semmi hivalkodó, kirívó díszítés – építése során is az elegáns tökéletességre törekedtek. Mégis, mindenkinek feltűnik, hogy ez a hely más, mint a többi. Nyugodtabb? Békésebb? Talán inkább kihaltnak gondolják az emberek?
Meglehet.
Az ágyamban fekszem. Forgolódom össze-vissza, képtelen vagyok aludni, jár az agyam, számtalan kérdést szeretnék megválaszolni, sikertelenül természetesen, a jövőbe akarok pillantani, meg akarom tudni, mi lesz ezután, tudni akarom, mit tartogat nekem az elkövetkezendő pár nap, hét, hónap… És életemben először sajnálom, hogy nem jártam be Jóslástanra. Bár nem biztos, hogy az most a segítségemre lenne. Ilyen szerencsém nincs, és nem is volt soha.
Sóhajtok egyet, amolyan „már beletörődtem” – félét, majd lassan magamra terítve a nagy, hófehér takarót, az ablakhoz sétálok. A finom, puha anyag gyengéden simítja halvány bőrömet, mikor elfoglalom szokásos helyemet – az ablakpárkányra ülök, onnan figyelem a rejtélyekkel teli, titokzatos éjszakát.
Mint mindig, most is hatalmas csend uralkodik a környéken. A sötétség súlyos lepelként borult a tájra, a szűk, keskeny kis utcák kihaltak, mindenki nyugovóra tért már. A fák könnyedén ringatóznak a halkan süvítő szél taktusaira, a bokrok csendesen lengedeznek, ahogy az éjszakai fuvallat megrezgeti a zöld leveleket, melyeken ezüstösen csillan meg a Hold fénye – a korábbi kis zivatar nyomai még meg-meglátszanak a növényeken díszelgő esőcseppekben.
Az égre pillantok. Telihold van.
Elmosolyodom.
Rég volt, mégis olyan, mintha csak most kezdődött volna.
Hosszú, fázós, várakozással és vágyakozással töltött éjszakák, könnyek, beszélgetések… Caleb.
Hiszen annyi időt töltöttem itt úgy, hogy Rá gondoltam, hogy Vele beszélgettem, mindegyik mélyen beleivódott az emlékezetembe…
Most mégis elhomályosul minden, eltölt a rettegés, a félelem, megrémít, hogy nem tudom, mit hoz a holnap, hogy mi lesz a diplomaosztó után…
Vajon ennyi volt? Vajon ez is csak egy olyan tini-szerelem, mint azokban az idióta mugli filmekben? Kikerülünk az iskolából, és vége lesz mindennek? Nem akarom, hogy befejeződjön. Nem akarok diplomát kapni. Nem akarok elmenni innen.
Illetve… De. Mindennél jobban szeretnék eltűnni Kanadából, de mégis itt tart valamilyen különleges erő – tudom, hogy valószínűleg a távozásommal együtt járna az is, hogy elveszítem Őt – ezért pedig inkább gondolni sem akarok a költözésre.
Gondolataim szárnyas madarak módjára repkednek a fejemben, egyre több a kérdés, egyre nagyobbnak érzem a terhet a vállamon, összehúzom magam, majd hirtelen a szekrényemre emelem a tekintetemet. Ott lóg a diplomaosztóra előkészített ruhám, és csak ekkor tudatosul bennem igazán:
Fogalmam sincs, mit akarok kezdeni az életemmel. Egy jelre lenne szükségem…

Sosem gondoltam volna, hogy ez az út ilyen hosszú is tud lenni, mikor az ember - kutya - épp halálosan kimerült, és sajog mindene.
Röhejes, hogy úgy botladozom, mint egy részeg, csak azért, mert nem vagyok képes egyenesen járni. Most nem, így nem - kisebb gondom is nagyobb ennél.
És odafönt, te! Te szánalmas, sápadt telihold! Miért érzek késztetést arra, hogy egyszerűen csak lecövekeljek, és vonyítsak neked?! Nehéz leküzdeni. Ez olyan mint az ásás meg a vakarózás. De most, most épp semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy odaérjek végre a Stevens-házhoz, leheveredjek a hűvös konyhakőre, és...
A karmaim kopognak a nyirkos macskakövön, a bundám csatakosan tapad a hátamra, a rászáradt vér húzódik és fáj, a nyílt seb ásító óriásként marja a húsomat. Úgy nézek ki, mintha baltát vágtak volna a hátamba.
Ma elszabadultak az indulatok. Azzal kezdődött, hogy kiderült: ez a rohadt tetoválás a hátamon nem egy egyszerű rajz, hanem varázsrúnák bonyolult hálója is egyben, mely szép lassan meg kellene hogy fosszon a szabad akaratomtól, és melynek elemei elérik, hogy azt és úgy tegyem, ahogy az az alkotójának kedvező. Gyakorlatilag míg a hátamon volt, nem tudtam neki ellent mondani, és mikor rájöttem az összefüggésekre, nos az első, amit tehettem, az az volt, hogy lemartam a hátamról ezt a szart.
Mindez persze alapjaiban rengette meg az egész Belső Kör belém vetett hitét.
Így fog véget érni a világ dicsősége...
Persze ennek sokan örülnek. Sőt, szerintem mindenki. A teher kezd fájdalommá és szégyenné alakulni, melynek oka nem más mint a kötelességem nem-teljesítése.
Mert Missytől az egész más. Olyan értelmétvesztett. Nem akarok már bizonyítani senkinek, hisz tudom, ki vagyok. Az ostoba versengések nem hoznak lázba. Mióta kiderült, hogy valójában félvér vagyok, az osztályharc sem érdekel. Hisz ki lenne olyan ostoba, hogy saját maga ellen harcol? Nem tagadom meg magam.
Többé már nem.
Általában csaholva szoktam a tornácig loholni, most lassan, leszegett fejjel és lecsüngő farokkal cammogok a ház bejáratáig, ahol búsan kezdem el az ajtót kaparászni, és mielőtt észrevenném, valami keserves-fájdalmas nyígás is elhagyja ebtorkomat.
Vénségemre panaszkodósabb is lettem...

[- Szervusz kutyus, csak nem bebocsátást szeretnél nyerni a hercegnő birodalmába?]

Pillantásom villámgyorsan fut végig a halvány színű szobán, hirtelen megannyi emlékkép homályosítja el a tekintetemet, szavakra gondolok, egyszerű  szavakra, melyek olykor fájóan hatottak, máskor kirobbanó örömmel fogadtam őket, eszembe jutnak az érintések, azok, melyektől mindig kiráz a hideg, szinte érzem a könnyekkel átitatott párnám tapintását, majd ráeszmélek, milyen lassan is bontakozott ki közöttünk ez a kapcsolat – Közte és köztem. Ellenségből barát, barátból „egy kicsit több”, a végén pedig „egy kicsit többől” „minden” lett. Ezekre a gondolatokra a szívemet mindig elönti a melegség, a világ ilyenkor kicsit jobbnak, szebbnek, elviselhetőbbnek tűnik.
Azonban nem csak Ő jár a fejemben. Mennyi mindenre emlékezhet ez a szoba… Éjszakai tanulásokra, az ágyon heverő jegyzetkupacokra, valamint a több doboz cigarettára, ananászlére, kávéra, melyek társaim voltak az elmúlt évek alatt. És most vége ennek.
Talán hiányozni fog. Vagy már hiányzik is…?
Lassú, finom mozdulatokkal csusszanok le a párkányról, és lépek az ágyhoz – miután összehajtottam a takarómat, felveszem a hófehér, selyem köntöst, majd elindulok lefelé a hatalmas, fényesen csillogó márványlépcsőn.
Éppen a konyhához érek, mikor kaparászást hallok a nagy, kétszárnyú bejárati ajtón. Egy pillanatra megdermedek – bár ismerős a hang, mégis eluralkodik bennem a félelem egy ezredmásodperc erejére.
Aztán egy kicsit több időre is; meghallom azt a fájdalmas nyüszítést, és szinte feltépem az ajtót.
Körbepillantok.
A sötétben csak körvonalakat látok, de felismerem az alakot.
Egy kutya áll az ajtóm előtt, és nem tudom, hogy miért van itt.
Nem mintha nem örülnék neki, csak… Késő van, és meg vagyok lepve.

- Szervusz kutyus, csak nem bebocsátást szeretnél nyerni a hercegnő birodalmába?- mondom, miközben arcomon egy széles vigyor terül végig, majd leguggolok a labrador retrieverhez, és végigsimítok a fején.
Aztán a hátán.
És ekkor arcomra fagy a mosoly. Furcsa, sűrű anyag tapad a kezemre, melyet gyorsan a fény felé tartok – és vért pillantok meg rajta.

- Mi történt Veled? – kiáltok fel hirtelen, és azon nyomban beljebb is terelem. A konyhában egy tálba vizet töltök, és egy ronggyal közelebb lépek Hozzá.
Mindeközben kezem-lábam remeg az idegességtől, a félelemtől, magamban azon merengek, ki művelhette ezt Vele…
Csak remélni tudom, hogy nem az… Vagyis ő.

[- Apróbb nézeteltérés]

Hamarabb nyílik az ajtó, mint vártam. Vagy talán később? Nem tudom, hányszor kapartam meg, de végre hallom a közeledő macskaléptek neszét, és a jellegzetes eper-ananászillat is megcsapja az orromat. Automatikusan lendül a farkam, mármint egyet jobbra és egyet balra, kutyareflex... Leülnék, csakhogy már nyílik is az ajtó, olyan hévvel, hogy kicsit hátra is hőkölök tőle, majd odadugom az orrom a küszöbön álló Missy térdéhez.
Fázom.
Érezni akarom a teste melegét.
Legszívesebben rögvest szólnék neki, hogy nincs minden rendben, de hagynom kell, hogy magától vegye észre. Végig akar simítani a hátamon, de undorodva kapja el finom alabástromkezét. Ó igen, jól látod, vér...
Mikor félreáll az útból, beiszkolok a házba, meglepő fürgeséggel ahhoz képest, hogy egyik lábamra ráadásul sántítok is. Legszívesebben felheverednék a krémszínű kanapéra, és meg se mozdulnék pár napig, míg a heg helye be nem varasodik rendesen, de tudom, jobb lenne, ha Missy kitisztítaná és csinálna vele valamit.
Mondjuk egyáltalán nem ezért jöttem. A sérüléseket mindig kibírtam, csak a többit néha nem.
Ez a többi az, amire gyógyírt csak Tőle kapok.
Belelefetyelek a tál vízbe, majd felemás szemeimmel felnézek Missyre, és megkerülöm az asztalt, hogy mögötte, ahogy újfent felveszem az emberi alakomat, hatalmasat szisszenhessek és káromkodhassak a hirtelen hátamba nyilalló fájdalomtól.
Megmarkolom az egyik szék háttámláját, és a vállaim közé hajtom a fejem egy pár pillanatig, majd végül lerogyok az ülésre.
Nem nézek fel, csak ha Missy közelít a ronggyal vagy a pálcájával vagy bármi mással.
- Apróbb nézeteltérés - mondom egy féloldalas, fájdalmas mosoly kíséretében. Ez persze mindent meg is magyaráz, gondolom. - Remélem, még nem aludtál... - teszem hozzá a biztonság kedvéért, noha mindketten tudjuk, hogy ez 1., engem sosem zavart, 2., nem szokott lefeküdni éjfél előtt.

[- Apróbb nézeteltérés? Ha nagyobb lett volna, akkor át lennél lyukasztva?]

Arcom a szokottnál is halványabbá válik, a telihold csak még jobban elsápasztja az amúgy is hófehérré vált bőrömet. Szemeimben a félelem és az aggódás különleges elegyének fénye csillan meg, miközben becsukom az ajtót. A vér a kezemről a kilincsre tapad, az ezüstös színű fogantyú enyhe, pirosas árnyalatot vesz fel. Tiszta kezemmel próbálom ledörzsölni a megszáradt vért a másikról, a konyhába érve pedig lemosom azt.
Vörös hajam csapzottan áll, idegesítő tincsek lógnak a szemembe, míg nem egy egyszerű, gyors mozdulattal nem száműzöm őket aranyszínű lélektükreim elől.
A csaphoz lépek, benedvesítem a rongyot majd Calebhez indulok, aki időközben visszaváltozott emberré. A látvány elég rémisztő volt. A konyha kövére apró cseppekben hullott le a folyékony szövet, a fájdalmat hirtelen a saját hátamon éreztem, de most, pár pillanattal később már csak arra koncentrálok, hogy minél alaposabban kitisztíthassam a hátát.
Mikor odalépek hozzá, kezem végigsimít Caleb arcán, ezzel kérve engedélyt, hogy hozzá nyúlhassak a sebéhez.
Szavai visszhangoznak a fejemben, míg végül rekedtes hangon meg nem tudok szólalni.

- Apróbb nézeteltérés? Ha nagyobb lett volna, akkor át lennél lyukasztva?- csattanok fel idegesen, bár ez a fajta idegesség inkább csak az aggódásomból ered. Ha korábban bármilyen jelet is adott arra, hogy kezelhetem a sérülését, a vizes ronggyal óvatosan a sebéhez érek.
Nagyon csúnya. És rettenetesen mély.

- Nem aludtam még. Illetve már. – mondom, miközben a vér nagy részét eltávolítom, de még nem veszem elő… vagyis hozom le a pálcámat. A hűtőhöz lépve kis fiolát emelek ki a tartóból.
Fertőtlenítő bájital, a legjobb.
Egy kis darab vattát húzok ki a gyógyszeres szekrényből, majd ahogy visszasétálok Calebhez, átitatom a folyadékkal.

- Ez csípni fog egy kicsit, de mivel hideg, rögtön hűteni is fogja a… hát a bőrödet nem, ugyanis NINCS BŐRÖD! – tájékoztatom, majd hozzáérintem a vattát a bőréhez.

- Mondd csak, miféle nézeteltérés az, amelyik kishíján megöl? – teszem fel a kérdést, persze ha a másik nem szeretne, nem muszáj rá válaszolnia. Inkább csak olyan érdeklődő kérdés, mintsem számonkérő, világ életemben utáltam, ha számon kértek…
És tudom, hogy Calebbel ebben igencsak hasonlítunk…

[- Ezt én csináltam magammal.]

A rohadt életbe!
A körmöm olyan mélyen váj a tenyerem kérges húsába, hogy szerintem percek kérdése, hogy kiserkenjen belőle a vér. Fogam csikorgatva ülök, próbálok nem mozdulni. Ugyan indulás előtt elzsibbasztottam a hátam (vagyis tartott még az érzéstelenítő bűbáj, amit a nyúzás közben alkalmaztam), de az egész mintha kezdene elpárologni, a jótékony, fájdalommentesítő réteg elillan a sebből, és nem marad más, csak a puszta, megkínzott hús.
Kissé felemelem a fejem, ahogy Missy keze, mint egy angyal puha szárnytolla érinti az arcom. Hűvös és illatos, és én rádöbbenek, milyen fáradt vagyok. Nem gyanakszom, mikor a hátam mögé lép, viszont amint a bőrömhöz érinti a jéghideg rongyot, megugrom.
Nem kellett volna.
Igyekszem csendben tűrni, ahogy letörölgeti a talán még mindig szivárgó, piszkos vért, ami ott csillog a nyílt sebben és ott feketéllik a bőrre száradva. Miközben Missy körülöttem sürög-forog, én magam mereven bámulok egy pontot, talán a konyhaszekrény egy csücskét, bár egyáltalán nem látom, mit is nézek, és nem is érdekes. A fájdalomtól csillagok szikráznak a fejemben, de a heves gyűlölet és düh egyben tartja szétmálló figyelmem rostjait.
Odavetnék valami undok választ Missynek, de ráharapok a nyelvemre. Nem érdemli meg, nem ő a haragom én undorom célpontja.
Épp ellenkezőleg.
Érte van az egész.
És magamért.
Jóval később válaszolok csak, amint úgy érzem, tudok anélkül is levegőt venni, hogy reflexből üvölteni kezdjek a fertőtlenítőtől. Á, lehetne rosszabb is, nem?
A hangom remeg, ahogy válaszolok, eltorzult, vékony és röhejes.
- Ezt én csináltam magammal. - Csak hogy tisztázzuk. (Szeretem sokkolni.)
Megköszörülöm a torkom, mint akit idegesít valami, és próbálok nem ficánkolni Missy keze alatt, bár sajgó hátizmaim reflexeit nem tudom kikapcsolni: ha rossz helyen ér hozzá a vattapamacs, rettegve rándulnak össze.
- ...elég nehéz kiszállni...
Összefüggéstelenül beszélek. Lehet.
- ...élve főleg. Szemét kis trükkjeik... - elfúl a hangom egy kimondottan kellemetlen fájdalomhullámtól - ...vannak.
Kiknek? Ja.
- Pedig az ember azt hinné, hogy a sajátjai legalább nem törnek rá.
...az életére.
Össze kéne szednem magam, mert ha így folytatom, el fogok ájulni. Na, az nem lenne kellemes. Hátranyúlok Missy kezéért (a bőr és annak helye fájdalmasan húzódik), és magam elé próbálom terelni. Bármit, csak hagyja abba, amit csinál. Hagyjon pihenni.

[- Idd meg. Fájdalomcsillapító. Utána pedig szépen lassan, mondj el mindent. Mert nem egészen értem, hogy mi ez az egész. Illetve… Ötleteim, gondolataim, elméleteim vannak, de azon kívül semmi… Semmi konkrét.]

Miközben jobb kezemmel a Caleb egész hátát beborító sebet tisztítom, balomat a vállára helyezem, talán egy kicsit megnyugtatja, hiszen, mint mindig, hosszú ujjaim most is hűvösek. Enyhén megszorítom, majd óvatosan, gyengéden simítom meg a hold alakú sebhelyet, jelezvén: azzal is sikerült megküzdenünk, ezt is meg fogom oldani, annak ellenére, hogy rettenetesen mély a seb. Az elmúlt pár év alatt rengeteg csúnya sérülést láttam – eltört csontok, melyek átszakították a bőrt, nyílt sebek, törött koponyák; ezek mind eltörpülnek emellett a sérülés mellett. A hideg kiráz egy pillanatra, libabőrös leszek, felemelem a kezemet, hogy végigsimíthassak a bőrömön, majd hosszú másodpercekig a feketés-bordós árnyalatú, már megalvadt vért figyelem, miközben igyekszem leszedni az apró foltokká összeállt kötőszövetet, hogy a seb teljes felületét ki tudjam tisztítani. Helyenként még csordogál a húsból a vér, így a vattát rájuk szorítva próbálom elállítani a vérzést. A művelet közben el-elveszem a vattát a húsáról, a fertőtlenítőszer nagyon csípheti már a felületet, mivel a folyadék már hidegnek sem mondható.
Nem sürgetem, hogy válaszoljon, csodálattal figyelem, ahogy tűri a műveletet, de végül mégis csak megszólal. Hangja ezúttal furcsa, nem a megszokott, de nem tudok nevetni rajta, inkább sírni volna kedvem.
Csak pillanatokkal később fogom fel szavainak értelmét, szemöldökömet összeráncolom, és hitetlenkedve nézek rá.
Hallgatok.
Várom, hogy folytassa, hogy elmagyarázza, miért is tette ezt magával, de nem igazán tudom kihámozni a lényeget ebből a zűrzavarból.
Kezeinek érintése szakít ki a csodálkozásból, az értetlenkedésből, majd elé lépkedek.
Nem engedem el a kezét, erősebben szorítom, ahogy meglátom az arcát. Borzalmasan néz ki. Nehezen, nagyon nehezen tudok megszólalni, de összeszedem magam, a szekrényhez megyek, a fiókból kis üvegcsét húzok elő, visszasétálok hozzá, és odaadom neki.

- Idd meg. Fájdalomcsillapító. Utána pedig szépen lassan, mondj el mindent. Mert nem egészen értem, hogy mi ez az egész. Illetve… Ötleteim, gondolataim, elméleteim vannak, de azon kívül semmi… Semmi konkrét. – mondom halkan, egy gyenge, bíztatónak szánt mosolyt, és várok.
Csendben.
Feszülten.
Rettegve.

[- Rászokunk erre is?]

Mélyeket lélegzem, tulajdonképp lehet, hogy zihálok. Hosszan lehajtva tartom a fejem, mint egy bús kutya, aki épp a következő botütést várja, ami végül nem sújtja, de ezt nem hiszi el ő sem.
Én sem.
Hallom egy angyal nesztelen lépteit magam mellől, de csak a kéz érintése az, ami feltűnik, meg az, hogy a kezét kihúzza a kezemből ahogy ellép mellőlem. Csüggedten emelem fel a fejem és veszem kézbe a fiolát amit idead.
Fájdalomcsillapító. Halk kis nevetés hagyja el kiszáradt számat. Elmém mozaikjai egy emléket szórnak elém.
- Rászokunk erre is? - kérdezem, és mintha erősebb lenne a hangom mint az imént. Az összeszedettség még mindig hiányzik belőlem, de a permanens fájdalomtól megszabadulva legalább kicsit jobban tudom fókuszálni magam. Meg a világot. - Azt hittem, szereted, ha szenvedni látsz.
Elég gyenge poén jelenleg, már csak azért is, mert szinte érzem, hogy a kiborulás szélén áll. Végiggörgetem a kis üvegcsét a tenyeremen, majd megfogom, és az asztalra állítom. Érintetlenül.
Nem kell. Kibírom.
Ismét a keze után nyúlok, mintha ez lenne az egyetlen kapaszkodóm ebben a világban. Felemelem a fejem, ránézek. Mintha imádkoznék hozzá.
- Ha el kell innen mennem - szólalok meg teljesen komolyan -, velem jössz?
Nincs semmi fontosabb most ennél a kérdésnél.
Ez a kérdés jelenti a mindent.
Megmagyarázni ráérek később.

[- Rettenetesen vicces vagy. De nem, nem szeretem, ha szenvedsz!]

Aggódó pillantásokat vetek Calebre, miközben ott állok mellette, közel hozzá, mégis közelebb, még közelebb akarnék lépni hozzá, hogy tudja, érezze, hogy vele vagyok, hogy támogatom, és hogy bármiben segítek neki, de csak kővé dermedve szobrozok az asztalnak támaszkodva. Kérdése meglep, egy másodperc erejéig gondolkoznom is kell, hogy miről beszél, aztán végül vágok egy furcsa, olyan Missy-féle grimaszt, miután leesik, bár majdnem felrobbanok, hogy képes ezzel viccelődni.

- Rettenetesen vicces vagy. De nem, nem szeretem, ha szenvedsz! – mondom, miközben a szemöldökömet ráncolom, majd kezem az arcához közeledik, csak futólag, szinte alig érek hozzá.

Kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy azt asztalra rakja az üvegcsét, és épp mondanék rá valamit, de Ő ismét megszólal, így némaságra sújtva hallgatom.
Hogy mi?
Elmegy?
El kell mennie?
Ez hogy lehet?
És miért?
És…?
Milliónyi kérdés cikázik a fejemben, hirtelen zúdítanám rá az összeset, már-már kezdenék összeomlani, abban a pillanatban arra gondolok, hogy most azért van itt, hogy véget vessen nekünk, a kapcsolatunknak, de nem, mert folytatja, és…
Megkér, hogy menjek vele?
Nem, nem, csak kérdezte.
Mit kellene mondanom? Nem tudom, ez annyira nehéz…
Hogyan is tudnám megfogalmazni a legtökéletesebben azt, hogy…

- Mikor indulunk? – kérdezem határozottan, egy gyenge mosoly kíséretében, bár semmit sem értek. Idővel mondjuk valószínűleg minden kiderül. Én pedig tudok várni. Sokat is akár.
Igen, kérdés nélkül belemegyek abba, hogy itt hagyok mindent, és eltűnök, mert tudom, hogy Caleb az életem, ha Ő megy, én is megyek. Bízom benne, és ha csak rajtam múlik, örökké vele leszek, nem fogom elengedni, soha.
~Never Let Go~

[- Még el kell rendeznem pár dolgot. Nem tudom, mikor végzek velük. El kell intéznem a nagyapámat...]

Tudom, hogy mindjárt kiakad. Általában az idegein táncolok, az utolsókon. Valamiért ma minden nő kiborul mellettem: Volkov felpofozott, mikor közöltem vele, hogy menjen a picsába; Sylvie közölte, hogy ennyi erővel öngyilkos is lehetnék, Psyche meg...
Látszik a hátamon, nem? Ő kezdte, én csak befejeztem a munkáját: azt, hogy tíz körömmel kaparja le a tetoválást a hátamról. Az ő jelét. Az ő mérgezett fennhatóságának mocskos és hazug kis jelképét.
De többé már nem vagyok senki megbillogozott kutyája. Többé már nem kell loholnom holmi ostoba és erőszakos álmokért, melyek sose voltak a sajátjaim igazán. Nem vagyok szabad, de eldöntöttem, hogy az akarok lenni, és már csak pár lépés választ el ettől. Pár kemény és fájdalmas pofonért még oda kell tartanom az arcom.
Miközben a terv utolsó és legkellemesebb szakaszát tervezem - épp azt a részt, hogy Missyvel vagy Missy nélkül -, megkapom a választ, melyre úgy vágytam, mint szomjazó a sivatagban arra a néhány csepp friss vízre, amit halála előtt hintenek cserepes ajkaira. Becsukom a szám, nyelek egyet, miközben pupilláim mélyre tágulnak a döbbenettől. Ezt mondta? Tényleg ezt felelte? Lehajtom a fejem, hogy megcsókolhassam az angyal kezeit. Sokszor. Százszor. Hálásan.
Aztán csend. Az apró, fehér alabástromkezet a homlokomhoz szorítva próbálok megfeledkezni a fájdalomról, de végül...
Végül feladom.
(Nem tudom még, hogy ebben a pillanatban vesztek el mindent, ami én vagyok.)
A fájdalomcsillapítóért nyúlok, kimacerálom a dugót az üveg apró szájából, és iszom belőle egy keserű kortyot, hogy beszélni tudjak.
- Még el kell rendeznem pár dolgot. Nem tudom, mikor végzek velük. El kell intéznem a nagyapámat...
Nyelvem kidugom a szám sarkában, hátha maradt még ott egy kis gyógyszer. Nem? Nem baj. Tekintetem mereven e lőre szegezve bámulok egy foltot a padlón, a félig kiürített fiolával a markomban.
- Igen, vele kezdem. Aztán azt a kriptaszökevényt. És...
És Psychét.
Lassan fölnézek, értelem lángja költözik kiürült tekintetembe:
- És aztán magunkat is. Hogy akarsz meghalni? - kérdezem, halkan formálva a szavakat. Ez az egész őrültségnek hallatszik, már-már a téboly jeleit vélhetné egy kevésbé jobb ismerőm felfedezni rajtam, ám mindez csak tervezés.
Itt és ilyen hirtelen. Képtelen vagyok másra gondolni.
- Meg kell halnunk. - Bólintok. - Azt kell hogy higgyék. Különben sose lesz nyugtunk.

[- Mindent intézz el, amit kell. Mindent úgy intézz el, ahogy jónak látod, ahogy akarod, bízom benned. Csak ne felejts el magaddal vinni.]

Értelmesen kellene viselkednem? Nyugodtnak kellene lennem? Nem szabadna felfordulnia és összeszorulnia a gyomromnak? Nem kéne meglepődöttnek lennem? Nem kéne rettegnem?
Hát, sajnos akkor semelyik elvárásnak sem tudok megfelelni. Ugyanis félek. Nem tudom, mi következik ezután, nem akartam így látni Őt soha, féltem, nem tudom, kimászhatunk-e ebből, hiszen Caleb olyan körökben mozog (vagy már csak mozgott), amelyeknek a szövetsége, a köteléke örökké tart, a halálig kísér, nincs menekvés. Mindannyian, akik körbevették Őt, olyanok voltak, mint az árnyékok. Mindig Vele voltak, sosem tudott megszabadulni tőlük, elvárták Tőle, hogy olyan legyen, mint ők, és néha már-már azt hittem, hogy behódol nekik, eltűnik az énje, amelyiket akkor mutatta, amikor velem volt, de most az ettől való félelem utolsó, apró szála is szertefoszlott. Szívemben szétterjed valamilyen különleges, meleg érzés, ahogy rá pillantok, ahogy hozzámér, ujjaimmal lassan végigsimítok az arcán, majd ismét csak egyszerűen figyelek rá, hagyom, hadd beszéljen.
Szavai megrémisztenek, nem tudom hova tenni a dolgot, bár lassan kezdem megérteni, mi is az oka annak, hogy úgy kell tennünk, mintha a föld nyelt volna el bennünket – tudom, hogy nincs menekvés.
Nincs más lehetőség.
A kezéért nyúlok, megszorítom egy pillanatra, majd elengedem, és lágyan simítok végig rajta.

- Mindent intézz el, amit kell. Mindent úgy intézz el, ahogy jónak látod, ahogy akarod, bízom benned. Csak ne felejts el magaddal vinni.- mondom egy szelíd mosoly kíséretében, majd hirtelen folytatom – Mit akarsz csinálni a nagyapáddal? És velük? Nem fog fájni az, hogy itt kell hagynod ezt az őrült helyet, meg…

Nem fejezem be a mondatot. Nem tartom fontosnak. Valamit csak jelent, ha velem együtt akar eltűnni  innen…

Sajnálom, borzalmas lett Ne haragudj.

[- Fájni? De. Fájni fog, de nem úgy, ahogy gondolod.]

Mennyivel könnyebb lenne, ha segítene, mennyivel egyszerűbb volna minden, ha nem egyedül kellene végigcsinálnom, de nem... Missyt nem vonhatom be ebbe a játékba. Ahhoz túlságosan féltem őt, és nem is alaptalanul. Ismerem a fajtámat. A falkámat. Mindannyiukat. Elég egy rossz szó, egy rossz mozdulat, és már kész is a baj.
Nem szabad elsietnem. A baj már megtörtént, hisz otthagytam őket egy gyűlés közepén. A vezetőjük voltam, de elhagytam őket és ezt nem fogják szó nélkül tűrni. Minden egyes döntésem megbosszulja majd magát.
Mert ezt nem most találtam ki. Hetek óta ezen dolgozom. Hogy megszökhessünk. De előtte mindent kitálalok. És az egész úgy fog kinézni, mintha csak csődöt mondott volna a tanúvédelmi program... Ha minden jól megy.
Sokáig mereven és mozdulatlanul ülök, tűrve a hátamat hasogató fájdalmat, és a kezét szorongatva. Annyira elmélyülök a gondolataimban, hogy csak később jutnak el tudatomig a kérdései.
- Fájni? De. Fájni fog, de nem úgy, ahogy gondolod.
Nem is kell megmagyaráznom, elég, ha a hátamra néz. Nem ez volt az utolsó seb, ebben biztos vagyok.
- A nagyapámat remélhetőleg pár napon belül vád alá helyezik. - Megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Ugyan tervem egyes részeit én magam zúztam atomjaira alig pár órával ezelőtt, azért számba vesszük, mi maradt meg belőle. - Bár szerintem ki fogják engedni.
A nyelvemre harapok, mielőtt folytatnám, hogy a rezidenciáján én fogom várni, és nem is akármilyen üdvözléssel.
- Nem hiszem, hogy tudni akarod a részleteket.
Elengedem a kezét, és magamhoz intek valahonnan egy üveg whiskeyt. Erőset. Szükségem van rá, túl erős a fájdalom, még mindig.
- Te csak hagyj egy búcsúlevelet. Gyanúsabb, ha bármi más történik, nem illene bele a képbe...
Meghúzom az üveget, összeszorítom a szemem, és érzem, ahogy végigéget a lé belülről. Hallgatok.
- Aludnom kell - mondom, miközben az asztalra támaszkodom, hogy felsegítsem magam, de a hátam miatt ez elég nehéz. Második lendülettel sikerül a dolog, de folyamatosan meg kell kapaszkodnom valamiben, ha haladni akarok előre. - Nem akarlak ebbe belekeverni. Remélem, nem jöttek utánam.
Nem szoktam ilyen ostoba locsogással terhelni őt, de most nehéz visszatartanom a szavakat. Zaklatott vagyok és kimerült, és a fájdalomszüntetők is meglódítják az ember nyelvét. Vagy csak az enyémet. Előfordult már.

[- Ha akarod, elmondod a részleteket. Ha nem, nem. Nekem elég annyi, hogy Te tudod, hogy mit csinálsz. Én pedig megírom a búcsúlevelet.]

Egyre súlyosabbnak érzem a vállamra nehezedő terhet, egyre sürgetőbbnek érzem azt, hogy tehessek valamit, hogy ráordítsak, hogy ezt együtt kellene végigcsinálnunk, de bízom benne, és elfogadom, hogy Ő jobban tudja, hogy mi a helyes, elvégre én mit sem tudok azokról az emberekről. Nem ismerem őket, nem tudom, hogy ténylegesen minek is a tagja Caleb, lehet, hogy nagyobb bajt okoznék neki, ha valamit tennék. Tudom, hogy nem hirtelen ötlet volt a szökésünk, illetve biztos, hogy az nem most jutott eszébe, hogy eltűnjön innen – ahhoz túlságosan is ki van minden egyes részlete dolgozva a tervének. Csak én... Én lehetek egy új probléma.
Erősen szorítom meg hűvös kezeit, hogy érezze, mellette állok. Türelmesen várom a válaszát, s mikor megszólal, akár értem, akár nem, hogy mit mond, iszom a szavait. Figyelek, és igyekszem összerakni a képet, hogy világos legyen a terve számomra is. Lassan megy, de sikerül megértenem majdnem mindent – azt hiszem.

- Ha akarod, elmondod a részleteket. Ha nem, nem. Nekem elég annyi, hogy Te tudod, hogy mit csinálsz. Én pedig megírom a búcsúlevelet. - nyugtatgatom, miközben ujjaim a hajába túrnak. - Minden rendben lesz... - simítom meg az arcát, majd hagyom, hogy felkeljen, bár rögtön mellette termek, ha esetleg segítenem kéne neki, nem mintha sokat érne velem.

- Pihenned kell. És ne aggódj. Nemsokára mindennek vége... - állok meg végül előtte, és csak egy apró, biztató mosolyt küldök felé. Kockázatos terv, és valójában magam is rémült vagyok, félek a jövőtől, az elkövetkezendő óráktól, de bízom – Benne, magamban: BENNÜNK.