. . . .
Jó és rossz. Nincs jó és rossz ember, vannak a gyengék, és az erősek, és a gyengék minduntalan elbuknak, épp ezért...
1996-ban döntöttem el, hogy attól a naptól kezdve Voldemort oldalán fogok harcolni. A Nagyúr már két éve visszatért, s azóta is csak növekszik a serege, hatalma. Félelmetes, s olykor-olykor számomra is rémítő, mily elhatalmasodott ember vált belőle. Csodálat, tisztelet, félelem, hűség, jobb érdek? Nem ezek miatt álltam az Ő oldalára. Csupán kellett egy tény, ami elfedheti borzalmas tetteim. A gyilkosságok, a csalások, a gerinctelenség, a gátlástalanság, mind-mind...
Mielőtt még csatlakoztam volna hű csatlósai seregébe, melyeket éveken át toborzott, hogy a varázslóvilágra törjön, talán nem voltam ennyire... Rideg. Érzéketlen. Durva. Azelőtt talán volt bennem emberiség, valami fény még, ami reményt adott minden élő rokonomnak és bajtársamnak, hogy igen, belőlem tisztességes, és nagy hatalmú varázsló lesz. Egy olyan karsztot fogok képviselni, ami méltó a Gray névre, és nem holmi nemesi, hanem több annál... Talán akkoriban én is erre vágytam, nem tudom, de nem is érdekel.
Brandon Everald Gray halálfaló, és ezen már senki nem változtathat. Se élő, se holt, se istenség, se emberi lény, és maga Voldemort sem. Halálom napjáig bélyegként, fogom viselni azt a bizonyos jelképet, melyet maga Nagyúr bűvölt rám. Elrejthetem a jegyet, attól még az ott van, bal alkaromon mélyen vágva a bőrömbe, s a sötét varázs, ami átitatta a Jegyet, s vele együtt a bőrömet, eljutott vékony kis ereimhez, s vastagra duzzasztotta őket, és immáron véremből sem lehet kimosni mindezt. Nem bántam meg egyetlen lépésemet sem 1996 óta, sőt, azóta tisztábban látok: a muglik felé kell tornyosulni, hogy ne kelljen a varázslótársadalomnak bujkálnia. Miért nekünk kell ostoba állat módjára messzi-messzi vidékekre, vagy föld alá rejtőznünk, eltitkolva csodás társadalmunk létezését is? A mágusok fejlettebbek bármelyik muglinál, s mégis ők élnek a felszínen, ők sétálgatnak nyugodtan az utcán mindenféle használhatatlan ketyerével. A felsőbbrendű faj marad alul? Mégis milyen világ ez? Tragikus, és alázatra sem méltó...Még.
Bármire képes vagyok a Sötét Nagyúr érdekében, hisz ő az a személy, aki megváltoztathatja a borzalmas állapotot, ami ősidők óta uralkodik a Földön. Tisztelem, jobb híján bálványozom, ha szabad ezzel a szóhasználattal élnem. Kéréseit, vagy inkább parancsait gond nélkül elvégzem, akár a saját családomat képes lennék kiirtani, ha megparancsolná, mit nekem holmi emberi élet? Amíg én élek, és mozgok, varázsolok, addig ezen senki nem változtathat. Kit érdekel a mocskos vérű apám, s a felesége, aki képes volt férjhez menni egy emberhez, aki valami csoda folytán varázsló csak? Jelentéktelen, sivár kis életük, nekem csak egy átkomba kerülnek, egy apró kis szavacskába, melyet fogaim közül leheletek ki. Senkik, akit nem érdekelnek senkit! A mai napig nem tudom felfogni, hogy kerülhettem ebbe a családba. Minden egyes percet utáltam, amit ezekkel az emberekkel kellett töltenem. Az egész életemben egy igazán boldog pillanat volt: a húgom születése.
Ha a húgom nem lenne, már rég végeztem volna szüleimmel, de a húgom miatt nem tehettem meg soha. Emma összetörne, és az nem történhet meg bármi áron se. Ami emberi érzés még megmaradt bennem, az mind a húgom felé irányul. Minden jót, és szépet, ami bennem van a húgomnak adom. Őt soha nem bántanám, ezért is titkolom kilétét, társaim elől, s a Sötét Nagyúr elől.
Visszatérve a "mesém" fő fonalához, a szüleim gyűlölöm, a húgomat imádom. Nem fogom abba kergetni magam, hogy bonyolult "érzéseimet" most megmagyarázzam neked, nem érdekel tetszik, vagy sem.
És mégis. Mégis képes voltam a húgomnak boldogtalanságot okozni. Hogy mivel? Azt, amit körülbelül három perccel ezelőtt követtem el. Meggyilkoltam Emma szüleit.
A szobában oltottam ki csekély kis életüket, amelyben talán megfogantam.
Leeresztem a pálcám, s nézem, ahogy az emberek, akik szüleimnek nevezik magukat, vérbe fagyva hevernek erőtlenül az ágyukon. Érzelemmentes halvány mosollyal mustrálom a holttesteket. Szemük üvegesek, azokkal már sosem néznek rám felháborodva, mérgesen, sehogy se. Muszáj volt megtennem, amit már többször is elterveztem képzeletemben, amivel órákig játszottam magamban, hogy végezzem el, a saját érdekemben. Ma kaptak egy baglyot egy anonymustól, melyben az állt, hogy fiúk Brandon Gray halálfaló. Saját kárukra el is hitték. Ha nem győződnek meg róla, talán életben hagyom őket, de nem így volt.
Természetesen amint hazaértem ma letámadtak, hogy igaz-e a feltevés, ami a levélben állt. Már-már gyerekes felháborodással vontak kérdőre. Nem tiltakoztam sokáig...
- Brandon!- anyám hisztérikus kiáltása zengte be a szobát- Hogy tehetted?! Mi nem így neveltünk...hogy vagy képes...- zokogásban tört ki. Lekicsinylően néztem, ahogy az ágyra rogy, akár egy baba. Gyönyörű anyám volt, még sírva is, de a pillanatban nem tudott meghatni.
- Ugyan kérlek, ne drámázz! Halálfaló vagyok, és hűségesen szolgálom a Nagyurat, egy teljes éve! Bizony. Örülhettek, hogy még éltek, főleg te!- mutattam apámra, aki anyámat próbálta lenyugtatni- Mázlid van, hogy még nem töröltelek el a föld színéről, mocskos sárvérű!- talán nem kellett volna ennyire kiborulnom, talán nem volt értelme felzaklatni magam ilyen kis apróságon.
- Everald! Elég legyen! Tönkreteszed a családot! Ha velünk nem foglalkozol, legalább gondolj a húgodra! Emmával mi van? Mit csinál szerinted ha megtudja, hogy egy féreg vagy?! Megakarod ölni édesanyád?! Nézz rá, könyörgöm!- mutatott a már-már megbolondult nőre. Éppen ez az: könyörgött, szánalmas még egy sárvérűtől is, minden embertől gyalázatos a könyörgés.
Különösképpen nem rendített meg gyenge rimánkodása. Arcom rezzenéstelen maradt, kit érdekelnek ezek az emberek?! Senkit... Jelentéktelenek.- Emma gyűlölni fog! Nem akar téged még látni se!
- Ne merészelj ilyet mondani!- csak ezzel tudott kihozni a sodromból, arcom feldúlttá vált, és nekem nem kellet több, előrántottam a pálcám- Ez hazugság! Nem tudja meg és kész!- üvöltöttem a szavakat, nem érdekelt ki hallja, Em nincs itthon, más meg nem érdekel.
- De megtudja, mert elmondjuk neki! Remek, most már pálcát is rántasz a saját apádra?- kérdezte csak nem nevetve- Rendben, gyerünk! Ölj meg ha annyira akarsz!- édesapám azt hitte, van bennem még valami jó, valami remény. Meglátta bennem a fényt...kár, hogy az, nem volt ott...
Arcom kisimult, s fagyos tekintettel néztem a dühös szempárba- Viszlát... apám! Avada Kedavra!- arcom meg se rezzen, ahogy látom: apám szeméből kialszik a fény.
- Neee!- hisztérikus, gyötrelmes, keserves sikítás, üvöltés tört fel édesanyám torkából. Rettegve nézett rám- Bra...
- Avada Kedavra!
Elteszem pálcám, és a zsebemből előveszek egy kést. Emma miatt, csakis miatta. Ne tudja, meg hogy a tulajdon bátyja gyilkolta meg a szüleit.
Öt perc után az egész egy átlagos, mugli-gyilkosságnak látszott. A véres kést zsebre vágtam, s kirobogtam az ajtón, otthagyva szüleimet vérbe fagyva.
Roxfort RPG
Szerző