Tornyok folyosói, csigalépcsők

A keleti szárnyhoz két torony tartozik: egyikben a Hollóhát termei találhatóak, a másik pedig az a torony, melynek tetején Trelawney professzor tartja az óráit. Mindkettőbe csigalépcső vezet, olykor köralakú folyosók szakítják meg a menetet.

((Keith))

Sápadt holdfény füröszti a kihalt parkot. Olyan az egész, mintha egy mesebeli királylány volna, aki a kastély legmagasabb tornyának ablakában ülve nézi szomorú birodalmát, és közben a megszabadítójára gondol.
Néha szokott ő is ábrándozni. Néha azt képzeli, sétál mellette valaki. Néha azzal áltatja magát, hogy az a valaki nemcsak úgy mellésodródott, hanem céllal követi őt. Nem fenyegetően, csak... vigyázón. Mint egy testvér. Vagy barát. Vagy őrangyal.
Az alaknak egy ideje határozott külseje van. Egy magas és sovány férfi. Kezeit a zsebében hordja, kivéve, amikor ujjai közé cigarettát csíptet. Haját hátrafújja a szél, ruhái rendezetlenül simulnak sovány, horpadt testére.
Mély, reszelős sóhaj hagyja el ajkát, és szorosabban a mellkasához húzza két térdét. Homlokát az üvegnek támasztva mered a semmibe. Fázik. Éhes. És borzalmasan érzi magát, csak mint általában.
Nincs mellette senki.
Soha nincs mellette senki.
Türelmetlenül nyúl a cigarettásdobozba, és egy szálat undorodva a szájába dug. Lassan eljön az az idő, hogy a kátránytól is hánynia kell majd. Ám most még csak... felnyitja az ezüst öngyújtót, ami méltóságteljesen kattan egyet, a láng pedig fellobban, óramű pontossággal. Egy ideig úgy tekintett erre a gyújtóra, mint a világ legnagyobb kincsére.
Elhitte, hogy igaz volt, amit akkor ígértek neki. Elhitte, hogy a világ mégsem sóvár és magányos hely. Elhitte, de a napok csendben elteltek egymás után, és még csak nem is látta a fiút, nemhogy akár egy szót is válthattak volna. De persze mit hitt? Mégis mit hitt?
Rosszízű, savanyú füst gyűlik meg a kis ablakfülkében.
Lassan takarodó. Lassan vissza kell mennie, de valahogy semmi kedve ismét a rideg arcokkal szembesülni, vagy azzal, hogy a klubhelyiség bár tele van emberekkel, mégis ismét teljesen üresnek tűnik.

~ Mert a szívnek csak egy csücske van...Te... ~

Telihold.
Mily gyönyörrel tölti is el az embert, mikor láthatja a hatalmas, fehér korongot, mely minden egyes nap elteltével, leváltja a vörösen izzó labdát, mely nappal világítja meg mindenki orcáját. Mely próbál mosoly csalni.
Mosolyt, az élet mosolyait.
Lágyan világít rá a Hold fénye a lépcsőkre. Mintha csalogatóan hívnák fényükkel az embert, hogy menyjen menyjen csak. Kövesse a fényt. Kövesse, s megboldogul. S a léptek követik. Követik mert nem bírnak megállni. Mert nem bírnak nyugovóra térni.
Mélyen aludt, mielőtt felébredt volna. Álmodott. Angyalról...Lidércről. Egy lányról, aki fontos az életében. Egy lányról, akit óvnia kell. Egy lányról, aki pár aligha ismer. És mégis a testvére.
Joseyról.
Róla is álmodott.
S akkor, a mogyoróbarna szemek kinyíltak. Mint mikor elkezdesz csuklani, s felszólalsz: Emlegetnek!
S komolyan olyan érzése volt, mintha valaki gondolt volna rá. Az ő kusza hajszálaira. Az ő mogyoróbarna szemeire. S akkor abban a pillanatban felült, nem törődve a szabályokkal s a többi mormotával kik egész este zengik nótájukat mikor alszanak. Elindult. Bele az éjszakába.
Mezítlábasan.
Hosszú fekete pizsamanadrágban.
Lágy inget véve föl félmeztelen testére. A gombokkal már nem vacakolt. Nem érdemes. Csupán csontos ujjai közé fogta azt a mugli öngyújtót, melyet mindennap ha tehetné nyakában hordana láncként. Hogy biztosan tudja ott van vele. Még ha vele is van.
Lágyan hangzanak a lépések a hideg kövön, s a bevilágító holdfényben parázsló cigaretta szál villan fel. Vörösen izzik. Mintha csak a napot akarná jelképezni. S a felfelé szálló füst keresztezi a tiszta holdfény útját. S a lépcsőn elindul.
Egy – Kettő...
Volt egy hely.
Három – Négy...
Melyből látnia birtokot.
Öt – Hat...
Egy ablak.
Hét – Nyolc...
S lám. Hűvös szellő csapja meg mellkasát. Nyitva az ablak. S ott egy alak. Apró törékeny alkat. Cigarettafüst. S az ezüst gyújtó megvillan a holdfényben.
Josey...
Kilenc – Tíz...
- Pihenned kellene...

((Keith))

Hirtelen mintha megfeszülne egy lánc, mely összeköti a lelkét... valami mással. Nem tudja, mi lehet a kötelék másik végén, de ez az apró rándulás arról árulkodik, az a valami fölébredt. És moccan.
Keith, Keith, Keith.
Mosoly táncol fejében. Hirtelen mulatságossá válnak a füstcsigák, amint emelkednek, majd eloszlanak. Emelkednek, eloszlanak, majd belélegzi őket. Körforgás. Az egész az.
Keith, Keith.
- Keith.
Halkan leheli maga elé a nevet, felkavarva a gomolygó füstöt arca előtt. Amint elsuttogja azonban, megretten a szótól, mintha mágikus ereje lenne. Körbepillant, vajon hallotta-e valaki az ódon falakon kívül, de nem. Nincs itt senki. Megnyugszik. Hirtelen az a fajta pánik járta át, ami általában átzúdul az embereken, mikor felmerül, hogy kitudódott egy súlyos és féltve őrzött titkuk.
Vagy várj... talán mégis? Hisz lépteket hall. Félretartja a cigarettát, mely pár szívdobbanásnyi ideig most nem az arca előtt homályosít el mindent (mintha ettől jobban hallana), és mostmár bizonyossá válik benne. Valaki közeledik a lépcsőn. Ó miért, miért menetiránynak háttal ült fel a párkányra...?!
Csendben van, összehúzódik, de az már nem jut eszébe, hogy a cigaretta sokkal árulkodóbb jele annak, hogy itt van, mint gyenge lélegzete, melyet némán visszatart.
Aztán egy számára oly drága hang zendül meg a sötétben... Szíve kihagy egy ritmust, de csak azért, hogy aztán olyan heves ütemben kezdhessen dübörögni, mintha menekülni akarna. Ki, egyenesen a torkán át.
Keith, Keith, Keith!
Nem néz fel, de izmai, melyek eddig görcse rándulva várakoztak, most elernyednek, és visszadől a falnak. Mosolyog, de nem néz fel.
- Ugyan mit kéne kipihennem? - kérdi enyhe kihívó éllel, miközben szív egy slukkot a cigiből, és lepöcköli a hamut a végéről. Igazából rájön, hogy ideje is lenne elnyomni; megteszi hát a puszta kövön, a csikket odalökve a többi három mellé a sarokba.
Lassan felnéz, miközben tekintete óvatosan végigsiklik a szabadon hagyott felsőtesten. Vajon kivel aludt az éjjel? Vajon miért kelt fel mellőle? És vajon mit keres épp itt? A három felmerülő kérdésből csak egyre nem tudja a választ - az utóbbi kettőre találhatna, ha épp nagyon ábrándos, romantikus és önhitt akarna lenni. Hisz az indok ő... Vagy mégsem?
A gondolattól nevetnie kell. Még hogy ő fontos lenne bárkinek is? Hogy képzeli?... Az utolsó, sokáig lent tartott füst maradéka távozik Josey száján keresztül, és tétován csapódik neki Keith mellkasának és nyakának. Kettejük közt azonban sajnos ennek nincs jelentősége.
- Örülök, hogy látlak - teszi hozzá végül, na nem mintha meg akarná törni a csendet... Ám végül ráveszi magát, hogy feljebb vezesse tekintetét, s immár a fiú sápadt, holdfény-marta arcát nézi. Ezt a kifürkészhetetlen, ismerős arcot.
- Minden éjjel félmeztelenül grasszálsz a folyosókon...?
Mér megint hülyeségeket beszél.

~ Josey ~

Minden kérdésre van válasz.
Minden elszánt, vagy akár jelentéktelen kérdésre melyek úgy bukkannak elő, mint az esőcseppek a fellegekből. A fellegekből, melyek sötét színnel árulkodnak arról, hogy könnyezni készülnek, mégis talán akkor jön el az idejük mikor épp nem kéne. Vagy mikor épp szükség van rá. Szükség, mint egy halk szóra. Egy gyermeki kacajara. Egyetlen szál cigarettára.
Fehér, angol bőrére a sápadt hold fénye világít rá, s Ő, csak ott áll. Áll és nézi ahogyan Josey elnyomja a csikket. A csikket mely a többi három mellett végzi. Ezek szerint, nem most érkezett. Milyen fura is lett volna. Egyszerre keltek volna fel. Egyetlen helyre. Egyetlenre... Ide.
S miért pont ez a hely?
Miért jelent ez mindkettőjüknek oly sokat?
Jelentene? Vagy csak ez is egyetlen hely lenne a temérdek közül, ahonnan látni az eget, a birtokot, ahonnan szabadon távozhat a füst, akár egy gomolyfelhő. Szabadon, mint egy madár. Akármikor...akárhová.
Vékony ajkai közé ismét beszorítkozik a vékony cigaretta szál, mely látszólagosan ugyanaz mint amit Josey elszívott. Ám belül...jóval nagyobb lökést ad az emberek. Lökést? Reményt? Csak nyugalmat.
Csak...
Csak?
Ennyit jelentene?
Csak...
...?
Mogyorószín szemei fürkészik a kis alakot,mely az ablakpárkányon üldögél. Josey... Ó, drága-drága Josey. Tudja jól, hogy pihennie kellene. Szednie azokat az ostoba bogyókat. Aludnia.
Az álmok tengerén. Az álmok tengerén...
S talán az Ő vállain kéne hogy pihenjen.
Kellene.
Léptei megindulnak, s mezítláb talpával érzi ahogyan a hűvös kő lába alatt kúszik. Ahogyan minden egyes lépcsőfokot a magáévá tesz, s végül letelepszik. Az ablak előtti fokkal. Joseyal szemben. Érzi ahogyan a füst, mellkasához csapódik, melyet Josey fújt ki az imént. S valóban, ez nem más, mint füst. Mert Josey neki nem szerető, akit vágyat ébreszt benne. Josey neki testvér, aki mellett lennie kell. Fognia a kezét, engedni, hogy fejét, ha akarja vállára hajtsa.
- Talán mert késő van...
Vékony ajkai görcsbe rándulnak. Mosolyog, hisz mindketten tudják, hogy késő van már. Talán még a füstölgő cigaretta szivárgására is. De megeshet, hogy ahhoz sosincs késő. Mert arra, mindig van idő.
Ajkain szertelenül áramlik ki a füst, miközben beszél, s csontos, hosszú ujjai között kissé megpörgeti a szálat. Zsebében még mindig ott zörög záloguk, az az öngyújtó. Majd keze megemelkedik, s újabb slukk következik. Szemeit lehunyja, s teste szinte már-már mintha betanult mozdulat lenne, úgy dől hátra. Hagyja, hogy a csend úgy eméssze el, mint az ablakon kiszálló cigarettafüstöt.
Majd hang töri meg a csendet. Édes hang,mely számára többet jelent ócska fecsegés. Mint ócska megszólalás.
Örül..hogy..láthatja...
Mintha a szavakkal párhuzamosan áramlana ki az újabb füsttömeg az orrlukakon. Ezt még eddig senkitől sem hallotta ily szépen. Ajkai őszinte mosolyra húzódnak. Ha Josey valami kisfiúcska lenne, és mellette ülne, most önkénytelenül is felborzolná a haját és egyszerűen kokit adna neki. De ezt most nem teszi. Csupán nevet. Őszintén.
- Örülök ha örülsz...
S újabb hamu simít végig a lépcső kövén. Újabb füst száll a fellegekbe. Könyökén megtámaszkodva egy percig kibámul az ablakon. Nézi ahogyan az éjszakára kiengedett baglyok röpködnek. Talán az övé is közötte van. S ott repked most szabadon...Helyette is.
Majd Josey szavaira lassan odafordítja fejét,s ismét somolygásra nyúlnak ajkai.
-Tetszik?
Ostoba nevetés.
Hülyeségeket beszél...
S akkor eszébe jut, hogy talán Joseyt más érdekelné. Talán egy mélyebb dolog, mely átüt a tréfán. Talán. Egy aprócsaka szemrebbenés, s mellkasára tekint, megigazítja kigombolva hagyott ingje gallérját, hogy az ne álljon oly kényelmetlenül.
Ő Josey. És semmit sem akar tőle. Semmit a világon ami akár sértené. Az Istenért, Ő a huga...!
- Egyedül aludtam ha erre célzol...
Ismét az a fújtatós röhögés...
S vékony ajkai között megtartja a cigarettaszálat. S maga elé nézve megpróbálja összegombolni ingjét.

((fivérem<3))

Keith minden egyes szavát úgy issza, mint gyanútlan Hófehérke a pazar mérget, és közben érzi, egész testét átjárja a bizsergés. Imádja ezt a mély zengésű, harákolós hangot. Imádja, ahogy hozzá beszél. Csak hozzá.
Pedig jobbára a hangját se hallani.
Szemeit egy percre sem veszi le a fiúról. Nem bámulja szájtátva vagy nyálcsorgatva, egyszerűen csak jobb így, mintha nem nézne rá. Miért kerülné a pillantását? Van bármi takargatnivalója? Neki? Előle? Ugyan...
Pedig akad egy dolog...
A kigombolt ingre tett megjegyzésére érkezett válasz hallatán valami megcsavarja üres zsigereit a köldökénél. Tetszene neki? Valóban... Tekintete a mellkasra és a hasfalra ugrik, majd rögtön, ijedten vissza. Igen... Nem!
Nem válaszol. Keze zavarában rögtön nyúlna a cigarettájáért, de rájön, nincs több. Kiürült a doboz. Nyel egyet, lesüti a szemét, de kapkodó madárfigyelmét nem sokáig köti le a kövezet mintája.
Meleg, sötét szemek, a füstkeltette homályban és az éj fényénél alig látszik, így a szomjas fény is észrevehetetlen benne. Ajkai kinyílnak, hogy nikotint és kátrányfüstöt nyelhessen. Csakhogy...
- Nem céloztam semmire - szól rekedten.
A hang furcsálló, arca azonban ijedelmet tükröz. Honnan tudta...?
És miért röhögi ki? Azért, mert szánalmas vagy. Lebiggyed az ajka.
- Nem tartozol nekem sem beszámolóval, sem magyarázattal - teszi hozzá.
Talán szomorúság suttog a háttérben? Vagy csak a huzat. Vagy csak haluzod ezt az egészet.
Kisebb csönd előzi meg a következő drámai kijelentést. És Josey nem néz már a fiúra, sőt, mintha képtelen is lenne. Mintha rejtegetne valamit, nem fordítja a másik felé az arcát.
- Végül is nem vagyok senkid.
Nem, nem azért mondja ezt, hogy kiprovokálja a "jaj, dehogyis nem"-et, és ezt tudod nagyon jól. Egyszerűen azért hagyja, hogy kiszaladjon ez a száján, mert tényleg így érzi. És mert hozzá van szokva ahhoz, hogy egyedül van, ahhoz, hogy nem áll mellette senki, és hogy nincs is senkije, akinek elszámolással tartozna vagy aki elszámolással tartozna neki. Ez így fer.
Nincs kötődés. Nincs kényszer. Csak a szabadság van, amire, tudja, Keith oly nagyon vágyik, akárcsak ő.
Mégsem néz a fiúra, mert tudja hogy egyetlen pillantás is elég ahhoz hogy elolvadjon a gombóc, és lefolyjanak a könnyek.
De miért ilyen gyenge?!
Nem akar sírni... Nem akar írni. Nem fog itt bőgni, mint valami hülye kis picsa, hiába mondta ki az ítéletet saját fejére. Nem.
Nyirkos tenyere a hűvös fém öngyújtóra feszül.
Többé már nem.
Mély lélegzetvétel... mintha csak a hányingert akarná leküzdeni. Lassan Keith felé fordítja a fejét, és közben lejjebb cibálja az elnyűtt, szürkés pulóver ujjait: elrejti benne csíkosra szabdalt alkarjait, és kicsi, sovány, gyenge öklét is.
Úgy néz, mintha mondani akarna valamit, de egyszerűen nem meri kinyitni a száját.

[~ Húgom ~]

~ Húgom ~

Szabadság.
Mi az nekünk?
Egyedül hajózni hatalmas tengereken. Sasként szállni a fellegekben. S közben érezni, ahogyan a nap sugarai végig futnak tollaink minden egyes vonásán. Gyönge virágként hajladozni a mezőn, mikor a lágy nyári szél cirógatja hófehér szirmainkat.
Szabadság.
Egyetlen lángra gyújtott cigaretta. Melynek füstje az egekbe száll. S felemészti a kötelékeket.
Azt mondják, az ember képtelen kifejezni az érzéseit. Szavakkal, gesztusokkal. Talán, de képtelen. Míg más. A Tenger… A Madarak… A Virágok. Nem szólnak, s nem beszélnek. Csupán azt kérik, ami jár nekik.
A szabadságot.
Csapzott, s kócos haj lóg mogyoróbarna szemébe, miközben hosszan elnyúló csontos angol ujjai gombjaival bíbelődnek. Hogy elrejtse mellkasát, a hófehér selyem inggel. Mely még nem ázott el. Melyre még nem ragaszkodik dohányszag. Finom, friss illat árad belőle.
Most küldték még csak.
Otthonról.
S mintha bálványozná a tiszta ruhát. Mintha ezernyi emlék törne fel benne. Egy asszonyról, ki tiszta ruhát adott reá. Ki egykor fiatal mellkasán gombolta az ingeket. Egykor.
Valamikor…
Eltűnni látszik a cigarettavég, mely ajkai között szorong, míg a gombok végére ér. Külön, külön mindegyikre. S végül mogyoróbarna szemei, feltekintenek, s csontos ujjai lepöccintik a hamut, mely finoman simít végig a hideg, szürke kövön. S íriszei a lányra tekintenek. Hallgatja Josey szavait. Mered rá, mint egy ártatlan bárányra. Mint egy újszülött borjúra, kire senki sem figyel. Csak Ő.
Talán, mert Ő akar figyelni…
Mert Ő akar figyelni…
- Mindenki valaki Josey… Mindenki. Hiába vagy apró, vagy törékeny. Hiába vagyok, csapzott vagy függő. Mégis vagyunk valakik. S talán megeshet, hogy olyas valakik vagyunk, akiket a sors pont arra szánt, hogy találkozzanak.
S eres karjai emelkednek, közben pedig szemei nyíltan merednek rá, az apró madár törékeny mozdulataira. Ahogyan Josey rejtegetni próbálja karját. S igen nyíltan figyeli. Mintha csak szúrós szemeket ejtene rá, de nem. Kénytelen rá haragudni.
Ő nem Joseyra…
..Csak érte haragszik
S miért rejtegeti sebeit előle? 
Eddig még nem tudta megérteni. De szeretné. Talán az egyetlen dolog, amit szeretne érteni ebben a rohadt nagy keserű világban. Hogy miért rejtegeti magát. Hiszen…
Megérti…
…Vagy legalábbis megpróbálja.
Megérteni…
Megpróbálni…
Kemény szavak ezek.
Túlontúl kemények.
S lassan tekint felfele Joseyon barna szeme. S ha teheti, elkapja a leányzó tekintetét.
- Én mindig is szabadságra vágytam Josey…
Ajkain somolygás húzódik. Őszinte somolygás, s közben fürkészi a szemeket. Eres kar lendül a magasba. Újabb slukk tűnik el. Újabb hamu pihen le a földre.
- Ha tehetnéd… Te mit kívánnál?
Mindenki érteni akar…
Mindenki megakarja, próbálni…
Mindenki akar valamit.

((szerelmem))

Tekintetét hirtelen kapja vissza Keithre, és amint ismét megpillantja a barna, kábán fényes kutyaszemeket, nem tud másfelé nézni. Fogva tartja ez az akaratos, haragos pillantás. Furcsa, mintha veszélyes lenne belenéznie a sötét szempárba, de olyan jó... olyan szívmelengető érzés a tudat, hogy van, aki így néz rá, még akkor is, hogyha épp feddik egy elkeseredett kis mondata miatt. Nem bánja. Sőt, mosolyog. Halkan, megértőn. Válasz helyett azonban csak mélyen beszívja a másik cigarettájának füstjét, és megint elfordul. Úgy tesz, mintha kibámulna az ablakon, de igazából nem látja már a parkot.
Bár odakint és idebent is sötét van, valami halvány tükörképet fedez fel a sima üvegen. Előbb a kócos madárfészek lesz neki ismerős, majd az egyenes vonalak mintha vállakat és karokat alkotnának. És végül a kerek, világos forma, mintha egy arc lenne... Benne két sötét folttal. Szemek. Vagy csak üres szemgödrök. El kell telnie egy töredékmásodpercnek, mire rájön, saját magát látja. Ki ez? Mi ez?
Olyan apró...
Olyan szánalmas, hogy látni se bírja.
Visszafordul a fiúhoz, kicsit ábrándozik, de... felfogja a szavakat.
- Tudom - mondja kapkodva, gyorsan. De vajon mire válaszol? Mit tud? Mit tud ő egyáltalán?
Arca kifejezetlenségén mintha egy sóvár árny suhanna át.
Hogy mit kívánna...? Pár hete egyértelműen rávágta volna: jobban akar lenni, meg akar gyógyulni, de most... elbizonytalanodott. Mintha már nem ez lenne a legfontosabb számára.
Ám akkor mi?
Annyi, annyi minden van... Régen, régen ő maga is a szabadságra tippelt volna. Gyönyörű eszme, de borzalmas érzés. Hisz a szabadsággal együtt jár a függetlenség, a függetlenséggel együtt pedig a magány. Mit kívánhatna még? Szerelmet? Azzal a harag és a féltékenység kéz a kézben jár...
Mintha csak a szavakra adna választ, előre hajol, fél térdét leeresztve. Kezét előre nyújtja, mintha csak a cigit akarná kivenni a fiú kezéből. A hatalmas, szürkés OXFORD pulóver bő ujjából tényleg csak a kezek hideg végei látszanak ki, minden mást jótékonyan eltakar. A gyengeséget is. A pókszerű ujjak Keith nyakához nyúlnak.
Az egyik felső gombbal kezd el matatni. A fiú talán oda sem figyelt, és ezért gombolta félre. Néha vele is megesik. Érdekes, csak három gomb a hétből. A többi jól áll. Josey úgy gombolja ki a finom selymet, hogy közben hozzá sem ér Keithez. Hozzá nem... csak a ruhához. Mintha viszolyogna az érintéstől.
Képtelen azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a selyem apró rezdüléseit a fiú légzése és határozott szívdobbanásai okozzák.
És rájön, mit kívánna...
Ezt azonban nem mondhatja ki.
Nyelve azonban meglódul, mielőtt észre vehetné, hogy hangosan kimondja gondolatait.
- Téged.
Megijed saját szavaitől, mintha fordulna egyet az ablakpárkány, és csak Keith patyolatfehér ingjének gyöngyházas gombjába kapaszkodhatna, semmi másba. Nézi a lerágott körmeit vékony kis ujjain, miközben agya lázasan lüktet. Kimondta. Kimondta. Nem hiszi el.
Pedig még nem is szerelmet vallott neki...
Megtehetné, hogy most vigyorogva felnéz, és úgy csinál, mintha csak viccelt volna, de erre képtelen.
Josephine meg tudná tenni.
Ő viszont még hazudni is gyenge.
Kiereszti a levegőt. Mostmár úgyis mindegy.
- Kérhetek valamit? - kérdi cérnavékony hangon, kezében még mindig az átkozott utolsó megigazított gombbal, mintha képtelen lenne elengedni. És nem néz föl. Egyszerűen nem mer.

[~ Szerettem ~]

~ Szerettem ~

Oly kicsi a világ. Mindenki oly apró benne. Még a legnagyobb ember is, ki annak hiszi magát. Sőt talán olykor a legnagyobbak a legapróbbak. S, mi a jó ebben? Az aprók, sokkal, de sokkal többen vannak. S mindig egyre többen lesznek. Miközben a nagyon, egyszerűen eltűnnek.
Mindannyian apróak vagyunk.
Hisz oly kicsi a világ.
Gondolatok suhannak, át fejében miközben íriszei a külvilágba bámulnak. Mily könnyű lenne. Bárkinek, egyetlen perc alatt feladni, s a nyitott ablakon keresztül a mélybe vetnie magát.
Könnyű.
Könnyű gyávaság.
Önzetlenül mindent elhagyni. Minden embert, minden érzést a küzdelem helyett. Hátat fordítani í világnak. Nem is.
Önmagunknak.
Némán mered bele tükörképébe, ahogyan Josey is teszi. Fürkészi saját íriszeit. Kósza tincseit. Beesett vonásait. Ó, azokat a tipikus Mirol arcokat. S őszinte akar lenni magához?
Semmi pénzért nem hagyná el a nevét. Sokan azt hiszik z a célja. De nem. Neki sokkal fontosabb más.
Más valaki…
Lassan fordítja papírszerűen beesett arcát az apró törékeny madárra, ki oly összerezzenten tekintget bele saját tükörképébe. Figyeli, ahogyan tüdejébe beszívja a füstöt, mely oly sebesen hatolt végig saját mellkasán, megszennyezve vele a még… megszennyezhetőt.
S szemében apró fény csillan meg, mikor Josey kimondja szavait.
Tudja…
Már Ő is tudja…
Kábult szemei eltűnnek a világ elől, s szemhéjak mögé rejtőznek. Hosszú pillanatokra hunyja le szemét. Hosszú ékes pillanatok ezek. Olyanok, amiket az ember sosem felejt el. Mert már saját részévé váltak.
Kusza hajtincsei fejével együtt nekisimulnak a falnak, s némán mered fel egy percre. Az ezernyi tekergő lépcsőre, mely még rájuk vár. Melyekre még rá kell lépniük. S nem hagyhatnak ki egyet sem. Mert olykor, előfordul, hogy az ember kettőt akar lépni, ám megbotlik és visszagurul. S ilyenkor már, kevesen képesek mindent újrakezdeni. Túl kevesen.
S füst száll felfelé a lépcsőknek.
Füst, mely azt jelenti…
Jövünk már…
Hideg kezek nyúlnak felé, bár nem érzi az érintésüket. Csupán, apró motoszkálást érez ádámcsutkája felé, végig a nyakán. Josey valószínűleg a gombjaival bíbelődik. Majd tekintete lassan levándorol a lányra, ki a félrehelyezet gombokat rakosgatta odébb, s aki most belé kapaszkodik. Szabad, erektől duzzadó keze megemelkedik, s a csontos ujjak őszintén simítanak végig Josey hátán. Nem vágy ez. Nem. Mind tudjuk mi ez.
Szeretet…
Érzi Josey kiálló gerincét, s ujjait nem simíthatja hátán, csupán fogja az. Mintha markolná, persze finoman. A hatalmas tenyér, lágyan szorítja magához a lányt, s közben vékony ajkai ismét a cigarettát veszik célpontul. Újabb füst száll fel a lépcsőházba.
Jövünk már…
Jövünk…
S Josey halk szavain csak elmosolyodik. Őt akarják. Hallotta már ezt, s mégis. Az oly más volt. Egy éjszakás senkik szájából. S ez most olyan más. S csak mosolyog. Hiszen itt van…
S feje ismét nekidől a párkánynak, miközben Josey rekettes hangja újból megrezzen a csendben. S füst távozik ajkai között.
- Mond csak…
Jövünk már…
Jövünk…

((bocsáss meg))

A kéz a hátán olyan súlyos, mint még soha egy teher sem, mit cipelnie kellett, mégis, mintha gyönyörű szárnyak gyenge töve nőne ki az érintés helyén. Melegíti a kis törékeny testet. A rezgő csontokat. A gerincet és a bordát, és a sovány izmokat.
Keith azonban nem húzza őt magához. Csak átöleli. Remény ébredezik csüggedt, mérgezett kis szívében. Talán. Talán. Talán... Talán csak óvni akarja. Hisz ő bármelyik nőt megkaphatja. Bármelyiket. És Josey tudja, hogy meg is kapja. És tudja, hogy őt is rég megkapta volna már, ha Keith azt akarná. Mégis...
Mégis könnyű lélegeznie. Mintha valami ostoba kis boldogság-bubrék töltené ki apró, rácsos mellkasát.
Szereti.
Szereti.
Nem a vágy ostoba és alantas kielégítése végett kedves hozzá, hanem mert szereti.
Buta, ábrándos, naiv kislány.
Fel mer nézni végre. Felnéz. Könnyű, és el sem hiszi, hogy az előbb nyaka még görcsösen lefelé szegezte fejét. Halkan dorombolnak fel a szavak az elroncsolt torokból. Mondd csak. Mondd csak. Kedves. Türelmes.
És olyan közel van hozzá.
- Ugye akármit kérhetek? Ugye megteszed?
Már egy morranás is elég neki. 
Keze, észre sem veszi, de a mellkasra simul. Kellemetlen az érintése.
Sokáig csak nézi, csak nézi az arcot, és megvárja, míg eloszlik az előtte gomolygó füst.
Megvárja, míg a csönd kíváncsivá teszi a fiút, hogy végre ismét ránézzenek azok a gyönyörű, gondterhelt szemek.
És kicsit kihúzza magát.
- Kérlek... csókolj meg... - mondja ki végül csendesen. Határozottan akart a fiú szemeibe nézni, de jelleme, mint mindig, most is meghunyászkodik a másik pillantásától.
Nem más most, mint egy apró, könyörgő kiskutya, és csak rajtad múlik, hogy a falhoz vágod-e.

Valaki mindig néz téged. Hihetetlen ugye? Mikor kitörsz magadból, s jól érzed magad, akkor is. Valaki néz téged. Egyesek Istennek hívják. Mások csak a belső szellemednek. Mely mindig arra késztet, hogy félj. Hogy menekülj a tekintetek elől.
De ők itt vannak.
S itt lesznek még… sokáig…
Nagyon sokáig.
Érzi, ahogyan a kezek, melyek hidegek, ám de nem hűvösek finoman mellkasába markolnak. Mogyoróbarna szemei egyenletesen tekintenek Josey kis fekete nyúlszemeibe.
Mit szeretnél Josey…
Mit szeretnél…
Mintha csak egyetlen szem villanásaként érkeznének az üzenetek hozzá. Két szem villanása, melyet olykor elmos a fel-felszálló cigaretta füst. Az az, édes cigarettafüst, mely körül öleli őket. Mint anya, újszülött gyermekét. Biztonságos karokba zárja, s nem engedi.
Mindig velük van.
Mindig velük lesz.
S némán mered rá kábult, mogyorószín szemeivel Joseyra, ki ez egyszer habozás nélkül szól. Kérdések...kérdések…
De mit kérne...
Mit kérne?
Nem válaszol. Csupán vékony ajkai közé ismét besimul a szál, mely azóta, már el-elhamvadt, s melynek hamu darabkái a párkányon túl végezték. Valahol a lépcsőn. Odalent. Az már nem jön velük. Az már nem. Talán már a szűrőnek is vége már. Biztosan. Apróbb csikk marad csontos ujjai között, apróbb, mint kellene, majd hang nélkül az is a mélybe zuhan. Le a hamuhoz. Mintha csak a pokol eszközei lennének ezek.
Pokol…
Mindenki szörnyként emlegeti azt a helyet. Ám még senki sem járt ott. S aki ott járt, az nem tért vissza. Mit tudják az emberek milyen hely az. Talán jobb, mint odafent. Talán…
Léteznek egyáltalán ezek a helyek?
Ő se tudja…
Senki se.
Csend nyugszik kettőjük tekintetére. Álomba ringató csend.
Mit szeretnél Josey..
Mit szeretnél…
S töredezett, ajkak közül szavak hullnak, s ez egyszer nem zuhannak. Csak jönnek. Kérik. Őt.
Őt…
A csókját…
Arca egy pillanatra megkomorodik. Egy apró mozdulat. S azok az ősi Mirol vonások, melyek sosem múlnak, súgják neked a szavakat.
Óh, mit súgnak?
Ezt akarod?
Feje Joseyéhoz hajol, s homloka övéhez támaszkodik.
Ezt?
Csontos ujjak érnek Josey arcához.
Ezt szeretnéd Josey?
Szeme belemered a másikéba, s szótlanul szívja be dohány szagát.
Ezt szeretnéd Josey?

((bocsáss meg...))

A szívdobbanás súlyos, mint a lélekre gördülő kő. Ostoba szavak. Ostoba szavak! Bár ki se mondta volna őket! Hát mi ő? Ki ő? És milyen jogon kér bármit is Tőle? Keze alatt nem érzi a szívdobbanásokat. Nincs változás. Se nem akad meg, se nem szaporáz. Nem jelent az egész...
Semmit.
Mégis megfeszülnek a vonások a füstös-borostás arcon. Miért? Mit jelent ez?
Biztos gyűlöli. Gyűlöli az egészet. Josey bár félre tudna nézni, bár ne kellene látnia, ahogy mindjárt arcon köpik a felháborodott nemmel, ahogy dühösen arcul ütik, és csalódottan a fejéhez vágják, hogy mégis mit képzel... Ne, bármit, csak ezt ne.
Lenézés és elítélés nélkül közelednek hozzá, a tépett kis varjú mégis hátrarebben. Megrettent? Pedig ő kérte. Csak az történik, amire vágyott. Amire oly nagyon vágyott. Mert... igen. Hisz ezért kérte. Mert kívánja.
Meleg kéz simul törékeny kis arcára.
Mert álmatlan, elhagyott éjszakákon csak erre tud gondolni.
Tudod te, milyen a szerelemről ábrándozni? Tudod te, milyen, mikor már nem tiéd a saját tested sem, viszont szerelemből még nem csókolt meg soha senki? És hiába is várná...
Ez most sem történne meg.
Arca az Övéhez ér. Amit Ő kilélegez, Jos mélyen a tüdejébe szívja. Minden mérget, minden füstöt, minden gyengéd párát. Azt akarja, hogy a része lehessen. Azt akarja, hogy ő is legyen Számára valaki. Keith nyíltan és kizárólagosan néz a szemeibe, és ő igyekszik állni a pillantást. Ezek a magányos kutyaszemek...
Ez az akaratos, bizonygató hitetlenség...
Gyűlöl...
Ijedten, remegő ujjakkal érinti meg az eres kézfejet. Tedd meg. Tedd már meg, kérlek...
Nem. Nem. Nem. Nem. Nem, nem, ne, ne, nem, ne, ne.
Vajon észreveszed a rémült segélykiáltást a kútmély szemekben?
Érzi a forró lehelet dohányízét ajkain. Ha lehunyná a szemét, maga előtt látná a pillanatot, amit oly sokszor elképzelt, és melynek látványától zsigerei édes, remegő görcsbe rándultak minden egyes alkalommal.
Bár megtörténne. Bár megtörténne...
Lehunyja a szemeit. Elkeseredetten, megadóan.
Mozdul.
Nem, nem, nem.
Képtelen dacolni ezzel az akarattal.

~ Mert az Ő húga...
Mert az Ő húga. ~

Túl sok kő terheli egy ember szívét. Túlságosan is sok. S észre sem veszik, mikor már saját szívük is egyetlen ütemre dobog. Mikor már nem tudnak lassulni, vagy gyorsulni a szívverések. Mikor már nem számít, hogy ki mit érez.
Hogy Te mit érzel.
Túl sok kő van a világon.
S túl kevés az ember, hogy mindet elbírja.
Mogyoróbarna szemek merednek bele az ázott kis veréb szemeibe. Leheletük összeér. Mire vársz még Josey? Te kérted. Neked kell megtenned…
A néma csöndben mintha hallanád a mélybarna íriszek csillogását. Mint mikor álmos gyermekként képes vagy virrasztani, hogy meglesd, mit hoz a karácsony. S akkor, törékenyen összehullsz, mikor rájössz. Nincs semmiféle karácsony szelleme. Nincs semmiféle apó, ki bőszen hozza neked az ajándékot. Csak szülők vannak. Kik a Te jólétedért hazudnak.
Hát milyen hazugság ez?
Milyen…
…?
Csontos ujjai remegve tartják Josey vékony kis arcát. Remegnek a vonulatok, az erek… méreg kíván kitörni belőle. Óh, de mikor tör ki? Ó mikor? Mennyi ideje van még hátra?
Vékony ajkain, somolygás görbül. Érzi, ahogyan Josey porcikái megremegnek, ahogyan apró keze az ő erektől duzzadó kézfejére simul. S némán figyeli az elbúvó varjúszerű gombszemeket.
Megtegye?
Megtegye…
Apró villanásokat látott. Még mielőtt bezárta volna a mély szemeket világ elől? Mik voltak azok? Ó vajon mik? Mik lehettek?
Ő nem látnok. Nem. Bár talán képes lenne rá. Hogy undorító módon beleeméssze mocskos kezét Josey elméjébe. De, nem. Ennyi tartása van. Talán még ennyi…
S vajon mi történne, ha megtenné?
Ő tudja rá a választ.
A saját válaszát.
Ezer álom törne benne szét. Ezermilliónyi darabra, mely szíve ezer meg ezer helyét mardosná. Mert Josey akkor már nem lehetne a húga. Akkor már nem. Mert Ő nem az a lány.
Ő nem lehet az…
Sajnálom…
Csontos ujjai esetlennek látszóan húzódnak végig Josey megtört arcán. Mintha ajkait az övéihez toldaná. De nem. A vékony ajkak elsimulnak, Josey vérszegény ajkai mellett, s apró halovány csókot lehelnek hófehér homlokára.
Az áldásra. Ez a csók az áldása.
Mert Ő nem lehet az a lány…
Mert Josey az Ő húga…
Sajnálom…   

((…))

Gyönyörű hazugság. De a gyerekeknek szükségük van az efféle mesékre! Szükségük van álmokra, követendő példákra, vágyakra, melyek beteljesülhetnek! Az életet megszépítő apró kis mesék… Szegényebbek lennénk, ha nem lennének. És vajon mégis miféle ember nevezi ezeket a meséket hazugságoknak?
Az olyanok, mint ők. Kiábrándult, koravén, hitetlen emberek, akiknek mindez már semmit nem jelent.
Hisz nem gyerekek már. Talán soha nem is voltak. Egyikük egy ostoba, álmodozó és éretlen lélek, a másik komoly, szigorú és csalhatatlan. Miközben egyikük erejét és magabiztosságát az önigazolásból nyeri, addig a másiknak semmije sincs, csak a leküzdendő gyengesége.
Gyengeség volt elcsábulni és kimondani a vágyát, vagy épp bátorság?
Egy lépést előre tett, vagy hátra?
Érzi a Szerektől (vagy azok hiányától) idegesen ránduló kezet ujjbegyei alatt. Akármi is következik, az most fog megtörténni. A mostani és az eljövő szívdobbanásig lepergő pillanatban. Ekkor hunyja le a szemeit is.
Egyszerre mozdulnak. Ő megadóan hajtja le a fejét, Keith pedig bocsánatkérően emeli el ajkait. Pedig az egyetlen, akinek jelenleg bármiért is bocsánatot kell kérnie, az ő. Ő, ő, ő.
Jelenleg mégis a katarzis másodperceit éli át. Furcsa a kettősség, hisz bár a legszívesebben üvöltene a szégyentől és a csalódottságtól, mégis kristálytiszta könnyeket fakaszt belőle a megkönnyebbülés, miközben a felszabadultak billogát helyezik hűvösen sápadt homlokára.
Fellélegzik. Nem is tudja, mikor tette utoljára. A levegő hűvös, józanító.
Mi volt ez? Mi volt ez az egész? Kalapáló szívvel teszi fel magának a kérdést újra meg újra. Mást akar összezúzott és megcsalt kis szíve, és másra van szüksége a lelkének. Az egyik szerelemre vágyik: valamire, ami tovább keringeti híg vérét pangó ereiben - a másik pedig semmi mást nem akar, csak azt, hogy végre minden rendben legyen körülötte. Legutóbb, mikor akarata ennyire kétfelé húzott… Nos, végül az erősebb győzött. És Josephine rágyújtotta a házat az odabent alvó fiúra, akit egykor a kedvesének nevezett.
És most… most is az erősebb győzött? Biztos ez? Hisz annyira, annyira vágyott arra a csókra, de…
Elutasították. Mégis, ebben az elutasításban benne volt minden, amit csak kívánhatott. Ebben a percben döbben rá, hogy Ő sokkal több lesz neki mindig, mint bármelyik szerető. A szerelem csak egy kósza láng: ellobban, és vége, elmúlik… De ez teljesen más. Az eres, durva kezek biztonságot adó ölelésbe zárják majd mindig, amikor csak erre szüksége van. És úgy látszik - mosolyt varázsol a könnyek közé a gondolat -, Ő sokkal jobban tudja, mire van szüksége, mint Josey maga.
Az erősebb győzött - azért, mert Ő itt volt, fogta a kezét és az utolsó pillanatban visszarántotta a meredély széléről.
Keze magától indul el a beteg mellkason fölfelé. Óvatosan, de ragaszkodón nyúl fel egészen a nyakig, ahol az érintés aztán lassan öleléssé kulcsolódik.
- Sajnálom… - susogják a vérszegény ajkak.
De mit? Hogy túl sokat kért? Hogy kockára téve mindent, nem gondolt mása, csak saját magára és a lehetetlen kívánságára? Maradt még egyáltalán valami abból a cseppnyi bizalomból, amit talán ébresztett a fiúban a szimpátia? Ezt az iménti viselkedése fényében akár meg is kérdőjelezhetné. Hisz… Elárulta. Csakhogy ott az az áldás a homlokán. Az el nem követett bűn és a megbocsátás záloga.
Most jön el a szégyenérzet ideje. Mondhatná, hogy „nem én voltam”. Keith megértené… De nem lenne igaz. A fiú megbízik benne, ő pedig nem akarja félrevezetni.
Nem akarja felhasználni.
Soha többé.
Leperegnek a könnycseppek. Miért van az, hogy Őmellette mindig könnyekre fakad végül? Persze tudja a választ. Hisz ezek a Purgatórium könnyei.
A Gyógyulásé.
- Köszönöm... - szólal meg végül újra, csendesen pár pillanattal később: mikor abbahagyta a szipogást.
Fejét elfordítja a szilaj vállon: a nyakszirtet látja, és a fésületlen, hosszú, sötét hajtincseket. Széles könnyfoltokat hagyott a patyolatfehér ingen. Végigsimít rajta apró kezével, mintha letörölhetné őket, de nem…
Már mélyen beleivódtak a szövetbe.
Lassan felemeli a fejét, de attól, hogy ismét Keith szemeibe tudjon nézni, még messze áll.


((vége))

[-Gyere elő. Tudom, hogy itt vagy.-]

|| a hugrabugosnak, aki hozzám mer szólni ||

A falnak támaszkodva áll, s szívja azt a nyüves szálat. Nem tudja letenni, nem mintha le akarná. Ez már a sokadik, s tudja soha nem fog leszokni. Képtelen rá. A cigaretta valahogy megnyugtatja, elfojtja benne az érzéseket, s új ajtókat tár fel benne. Így is, úgy is meghal. Akkor nem mindegy, hogy cigi nélkül, vagy cigivel?!
Sosem értette azon embereket, akik folyton a saját tapasztalataikkal untatták. Mert untatták. Mi köze volt neki az emberek gyötrelmes életéhez? Soha, semmi közük nem volt egymáshoz, s mégis mikor cigivel a kezében látják, odajönnek hozzá, hogy elmondják sanyarú, keserű élettörténetüket, amely a megbánást mutatja a cigaretta felé. De arra, hogy ha szívták, akkor miért szívták egykor, semelyik nem tud válaszolni. Csak annyit mondanak, hogy hülyék s fiatalok voltak.
Na hát, akkor majd később Carmen is ezt fogja mondani. Mert hülye és fiatal voltam.
Mikor már harmadjára kezdik újra a filozófiájukat az élet kínjairól, igen, akkor szokott Carmen felállni, s elsétálni. Ha visszarángatják... Olyan nincs, hogy visszarángatják. Senki, soha, semmiért.
Utálja az emberek meggyötört, kiégett tömegét...

Ahogy lassan eltűnik kezében a szál, ujjai már a másik után nyúlnak. Zsebében kotorászik, dohányt keres. Talál. Tovább folytatja gondolatmenetét az emberekről, nincs más dolga.
Ajkaival gyengéden érinti meg a cigarettaszálat, majd szippant belőle egyet, majd mégegyet, mégegyet... Semmi örömét nem leli már lassan benne, hogy minden nap elszív 4-5 dobozzal, de ez már megszokás. Így van, megszokás.
Ha letudná tenni, akkor sem tenné le. Hisz gyermekkora óta így él, talán cigarettával a kezében született. Ha kényszerítenék se tudna leszokni. Ha nem engednék, hogy szívjon, akkor talán bele is őrűlne. Ha megkérdeznék, hogy a családját, vagy a cigit választaná, előre tudná a választ. Egy, egyszerű szó.
Cigarettaaaa...

Fejét felszegi, gyanakodva néz körbe. Úgy érzi, mintha figyelnék, mintha nem lenne egyedül. Kémleli a körülötte lévő csendet, a levegőt, a teret. Egyelőre nem lát semmit, senkit. Egyelőre...

-Gyere elő. Tudom, hogy itt vagy.-kezdi mogorván mondani ki a szavakat.
Majd vár. Vár s vár.
Az illető, úgyis előjön.