Nagyterem

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe... Négy hosszú asztal található itt, melyeknél az egyes házak tanulói étkeznek. Ezekre merőlegesen látható mégegy asztal... ennél az intézmény tanári kara szokott étkezni... Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában...

A tanári asztal mögött található mégegy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

~Nicole~

Még a teremben:

- Akkor indulás.
Mondta vigyorogva, majd az ajtóhoz lépett, rövid koncentrációval levette a varázslatot és előreengedte a lányt. Közben még válaszolt a felvetésére.
- Nem rossz ötlet. Van valami kedvenc helyed esetleg a parkban ahol szoktál lenni?
Azt egy pillanatis sem kérdőjelezte, meg hogy nem jó dolog teli hassal bármit is mozogni, saját példáján tapasztalta már. De még ha nem is így lett volna akkor is elhitte volna a lánynak, semmi oka sem volt kételkedni a szavában.

A Nagyteremben.

Mikor végre leérnek gyorsan keres egy olyan helyet, ahol kicsit távolabb vannak mindenkitől. Útközben végig a különböző felmerülő kérdéseit tette fel Nicole-nak, ha úgy tűnr, hogy a lány nem akar másról beszélni, mint például hogy milyen nehezebb táncok vannak, mi neki a kedvence, mit tanult meg először és így tovább. Most pedig hogy leértek szembe ül a lánnyal. Az ebéd szokás szerint már az asztalon díszeleg, Quintinnek pedig eszébe jut, hogy mennyire is szerette az itteni kosztot. Ha valaki próbált már egyedül megéli az tudja, hogy mennyire becsülendő a főtt étel. Ő pedig főleg látja az értékét, miután egy hetet töltött nyers hússal táplálkozva az orosz fenyvesekben. Tény, hogy akkor animágus formájában volt, de attól még az ő maradt. Szed magának a főtt krumpliből és az őzgerincből, majd nekilát. Régen problémája volt a kulturált étkezéssel, de szerencsére ez már megoldódott, nem áll fenn a veszélye, hogy szégyenben marad, hogy nem tud normálisan enni. 

[Amynek. ]

[Bejárati csarnok]

Szóval akkor irány a Nagyterem. Nem kell annyira feszültnek lenni. A Johnny tetszik is talán, persze nem akarom, hogy az egész iskola így tudja a nevem. Szerencse, hogy más még tényleg nem említette meg. Kedves lány, meg kell hagyni.
Lefelé haladunk a lépcsőn, a kezem a korláton, elvégre azért van, hogy fogja az ember, nehogy leguruljon és kitörje a nyakát. Ebben a tömegben és zsivajban meg aztán bármikor előfordulhat, hogy belemennek az emberbe a nagy sietségben és nincs, amibe kapaszkodjanak.
Most viszont nem ez a gond, nem attól kell félni, hogy valamelyik böhömnagy Mardekáros srác beléd megy. A lépcső tovább indul a következő megállóhoz. Riadtan állok, teljesen lefagytam, hogy "Uram Isten, most mi lesz,” De aztán jön a felmentő sereg

Amy sikeresen földet ért, kettőnk közül én voltam már csak kellemetlen helyzetben, de kézen ragadt és lerántott arról a pár fokról. Nem kellett túl sok ahhoz, hogy végignyaljam a kastély ezeréves, csillogó kőpadlóját, de az egyensúlyommal –normális esetben- nincsenek gondok.
Torkot köszörülök, és lentről nézek rá, kikukkantva a szemembe hulló fürtök között.
- Köszönöm.
Egy zavartabb mosollyal nyugtázom: minden oké, most sem tört el semmim és magyarázkodnia sem kell senkinek. Nem is nagyon van, akit érdekelne, melyik lábamat törtem el, vagy hol húztam meg az izmom…
Kihúzom magam és elengedem a kezét, indulhatunk a Nagyterem felé.
- Nem kell bocsánatot kérned, én voltam a béna.
Legyintek egyet, talárom zsebébe dugom a kezemet – ismét. Talán így sikerül majd lazábbnak lennem.
Közeledünk a Nagyteremhez. Lassan kinyitom az ajtót, és félrelépve engedem be magam előtt Amyt.

[Nagyterem]

Amy után megyek be –így kívánja az illem, egyértelmű. Megállok a bejáratnál – fittyet hányva arra, hogy valakinek az útjában állhatok, hiszen ha valakit zavar, úgyis belém lök, attól majd kicsit oldalra röppenek.
- Öhm... melyik asztalhoz?
Kérdem a lány felé fordulva, hiszen Ő Griffendéles, én pedig Hollóhátas vagyok. Most el lehet dönteni, melyik asztalhoz üljünk. Nem tudom, hogy a Grifendéles asztalnál jobbak-e a kaják, az egy dolog, hogy a Mardisok kikövetelték az asztalukhoz a jobb kajákat a konyhán, de nem hiszem, hogy a Griffendélesek ilyenekhez folyamodtak volna. A zöld sznoboknak minden bizonnyal a jobb étel kell, nem érik be a szokásos, íncsiklandozó, pikáns koszttal, amivel a Roxfort manói szolgálnak…

~Quintin~

Út közben

Míg Nicole és Quintin haladt a nagyterem és az ebéd felé most nem volt köztük néma csend, beszélgettek. Főleg a fiú kérdezett, Nicole meg válaszolt.
- A parkban kedvenc helyem igazából nincs. Az a lényeg, hogy kint lehessek a szabadba.
Míg elértek a nagyteremig a srác a táncról faggatta a lányt. Nicole mesélt neki, arról, hogy milyen nehezebb táncokat ismer. Azt is elmesélte, hogy az utcán egy mugli tévében látott ilyet. Ott tetszett meg neki, majd ő is elkezdte gyakorolni. Édesanyja először ellenezte, később nem szólt rá semmit, ráhagyta. Ha neki ez tetszik, hát csinálja jelszóval.

A nagyteremben

Mikor leértek a nagyterembe kerestek egy olyan helyet, ahol nincsenek sokan, és leültek egymással szembe. Az asztalon szokás szerint már elő volt készítve az ebéd. Nicole ezen már nem lepődött meg. Nem úgy, mint amikor a legelső alkalommal ebédelt a kastélyban.
Most főtt krumpli volt és őzgerinc. Nicole szedett a tányérjára, és jóízűen nekilátott falatozni. Már nagyon éhes volt, szinte már korgott a gyomra, ennek ellenére nem evett mohón. Tudta, hogy annak csak rossz vége lenne. Egy részt akár meg is fulladhatna, más részt örökre elásná Quintin előtt magát.
Míg evett, addig a napját tervezgette. *Most megebédelek, aztán lemegyünk Quintinnel a parkba, később lehet, hogy még táncolunk is egy kicsit, persze csak akkor, ha nem lesz Quintin fáradt.* A táncot persze nem akarta erőltetni, mert az úgy nem az igaz. Ha ráerőltetik valakire, akkor soha az életbe nem fogja megszeretni.
Titkon örült annak, hogy a délutánját a sráccal töltheti, sőt… a következő hétvégén együtt mennek le Roxmortsba.

~ Johnny ~

Nathan talpon marad, mire Joy helyeslően bólint. Fiktív listáján kipipálja az egyensúly pontot, ami alig valamivel a humorérzék és az udvariasság címszavak alatt van. Bár Frederique azt mondta egy hónapja, hogy nem lenne szabad az első benyomás után bedobozolni az embereket, és Amy egyetértett vele, ezt a jegyzéket akkor sem volt hajlandó eldobni tudatából a haszontalan dolgok közé. *Idegesnek kellőképpen ideges, de attól még lehetünk barátok, hogy nem tudja hogyan kezelje a lányokat.* - gondolja menet közben.
Nem fűz kommentárt ahhoz, hogy Johnny megint zsebre vágta kezeit, a zavar egyik jelének véli. Viszont a srác figyelmeztetése ellenére elnézést kér.
- Ne haragudj, nem akartalak letépni arról a lépcsőről. Csak tudod olyan gorombának tűnt… hol téged akar elcipelni, hol engem szeretne akaratomon kívül lesegíteni néhány emeletnyit.
A lány megtippeli, hogy előre lesz engedve az ajtóban, elvégre Johnny hollóhátas, biztosan tudja az illemet. Számítása be is jön. Egy könnyed udvarias biccentéssel és egy halkan elmotyogott „köszi”-vel honorálja. *Johnny? Honnan jutott ez nekem eszembe? Tisztára olyan név ez, mintha valami régi, ócska amcsi gengszterfilmben az egyik bérgyilkos kölyök neve lenne.* Magában jót nevet eszmefuttatásán, ám nem teszi szóvá, mivel sejti, John nem szeretne ezzel a becenéven elhíresülni a suliban.
Látván, hogy Nathan az ajtóban áll meg, óvatosan odébb húzza onnan, mivel éppen egy jócska csapat végzős mardekáros tart kifelé, egyszóval feléjük, azonban Amy gyomra szerint nem tűr halasztást az ebéd.
- Gyere, mielőtt eltilolnak ezek a tulkok – mutat megvetően a zöldekre. – Előbb kajáljunk valamit, aztán akár verekedhetünk, párbajozhatunk velük.
Ismét megkordul a lány üres gyomra, mikor a srác barátságosan érdeklődik, hogy melyik asztalhoz kéne leülni. Amy végignéz az asztalokon. *A szokásos: minden asztalon ugyanaz, totál mindegy hová ülünk.* Ettől egy röpke pillanatra zavarba jön, hiszen sehol nem lát két szabad helyet egymás mellett. *Mi van itt? Mindenki most akar ebédelni?* - gondolja a tömeget furcsállón. Néhány elsős ekkor elindul kifelé a hollóhát asztalától, mire Joy határozottan megfogja Nathan kezét, és megcélozza a felszabadult helyeket. Mire odaérnek, az asztalról eltűnnek az elhasznált, összekoszolt edények, a teafoltok, helyettük megjelenik néhány tál étel, tiszta tányérokkal, evőeszközökkel. A húsok, saláták láttán a lány szájában összefut a nyál, mégis kultúráltan ül le, nem veti magát az ételre azonnal.

[Amynek ]

Amy magyarázkodása már egyiken be, másikon ki. Legyinteni sem legyintek, teljesen felesleges. Megmondtam neki, hogy én voltam a béna, nem ő, de ha nem érti meg, hát nem erőltetem. Ráadásul egyáltalán nem tűnt gorombának, inkább, mint valami Teréz anyu megmentett azzal, hogy leszedett, különben egyedül mehetne a Nagyterembe. A többiek vehették úgy, hogy nem akarta otthagyni az ebédelésre szánt társát a lépcsőn ácsorogva, amint az megy tovább, tovább, mint a ballagási körmenet.
Még mindig nem igazán tudom felfogni, hogy mi is történik, gyakorlatilag csak sodródom az árral. És mik meg nem fordulnak a fejemben? Ebédelésre szánt társ? Teljesen megzakkantam? Nagyon úgy tűnik… Kezdhetek aggódni az egészségem miatt.

Valóban: valakinek az útjában állunk. Átpillantok a vállam fölött, a Nagyterem bejáratára. Egy dolog, hogy nagy a kapu, meg minden, de valakit így is zavar, hogy két ember éppen ott áll. Pedig lazán elférnének mellettünk. Odébbállok, ne taroljon le két böhömnagy Mardekáros srác. Valószínűleg az agyukban sincs más, mint töklé. Azzal pedig nem sokra mennek. Nem is értem, az ilyeneket miért veszik fel a Roxfortba. Mint a Gringottsban dolgozó koboldok, komolyan, csak kétszer, háromszor akkorák.
Úgy tűnik, Amyt nem érdekli az, hogy melyik asztalhoz ül, bár egyik asztalnál sincs túl sok hely. Túl sok? Szinte egyáltalán nincsen ülőhely. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy állva összedobok magamnak valami hideg kaját és felmegyek a szobámba, a könyvek fölött görnyedve elfogyasztani. Most viszont nem ez lesz. Gülü szemek. Megint csak: sodródni az árral.
Amy kézen ragad és ránt, én meg nem győzöm tartani az iramot. Már majdnem futok utána, szerencse, hogy nem esek el a saját lábamban és csiszolom talárommal fényesre a Nagyterem régi köveit.
Sasszeme lehet, hogy így kiszúrta a két üres helyet a Hollóhát asztalánál. Gyorsan leülök mellé és körbenézek az asztalon. Minden finomság, ameddig a szem ellát.
De. Mielőtt én állnék neki falatozni, Amyre nézek.
- Mit kérsz?
Az én házam asztala, és lehet, hogy én jobban elérem a dolgokat, vagy valami hasonló. Vagy mi a szösz. Minden bizonnyal.

~ Raven ~


Késő délután. Nyüzsgés. Zsivaj.
A nagyterem tele szaladgáló és hangoskodó alsóévesekkel, valamint nevetgérező, vagy éppen csendben olvasgató diákokkal. A hatalmas ablakokon gyenge napsugár szűrődik be a terembe, aranyló fénybe vonva a hosszú faasztalokat. Sivalkodó sárgataláros másodévesek rohangásznak a mardekár asztala körül hatalmas sebességgel, szinte pusztítva maguk mögött mindent. A futás közben keveredő szél papírokat, könnyebb tárgyakat sodor a földre.
- Hé, eredj innen! – kiáltom az egyikre, aki fékezés közben belekapaszkodott gesztenyebarna kötött pulóverembe. Kezemnél pihenő pálcám felkapom az asztalról, és egy gyenge kékes villanás után úgy eresztette el a felsőm, mintha megégette volna a kezét. – Ha még egyszer errefelé jössz, büntetőmunkát kapsz. – Sziszegtem baljósan, és láttam a kisfiú kikerekedett szemeiben, ahogy, mintha a nap is az én igazamat támogatná, megvillan a prefektusi jelvényem. Lihegve hátrált pár lépést, az asztal másik oldalán pislogó társa ijedt pillantására pedig újra szaladásnak indult, de most már nem merészkedett arrafelé.
Elégedetten húzva ki magam ültőhelyemben, visszateszem a pálcám az asztalra. Először az egyik, majd a másik oldalra fordítva fejem, nézek körül. Hajtok egyet a könyvemben, és egyik kezemmel lekönyökölve az asztalra, támasztom meg a fejem. Elég unalmas olvasmány, de nem mutathatom ki, hiszen a stréber Granger után én vagyok az évfolyamomban a legokosabb, és Piton professzor legutóbbi órája végén magához is hivatott, hogy végezzek neki egy kis kutatómunkát bizonyos dolgokkal kapcsolatban. A jövő órán bemutathatom, mit készítettem, és majd hápoghat a griffendélesek gyöngye, hogy bizonyos témákban igenis okosabb és tájékozottabb vagyok nála. Na meg a pontállás tekintetében is sokat nyom a dolog...
Elképzelem a döbbent arcú évfolyamelsőt, és már előre örülök. Kárörvendő mosoly ül ki arcomra, amit gyorsan elkendőzök egy nagyon érdeklődő és kíváncsi arckifejezéssel. Homlokom ráncolva újra végigfuttatom tekintetem egy olyan soron, ami túl sok újdonságot támogat számomra. Fel sem pillantva magamhoz húzom az asztalon pihenő jegyzettömbömet, és méregzöld-fekete csíkos pennámat tintába mártva írni kezdek. Dőlt gyöngybetűk vetülnek a papírra...
Egy sötét hajtincs hull az arcomba.
Még egy.
Majd egy harmadik...
Lecsapom a pennámat az asztalra.
Tenyerembe temetem az arcom.
Mély sóhaj.
Lecsukódnak a fekete szempillák.
- Fáradt vagyok. – suttogom magam elé erőtlenül.
A szememnek jól esik a homály, hogy nem éri fény, hogy pihentetem. De nagyon jól tudom, hogy folytatnom kell a munkám, még húsz oldal vár rám. Újra kezembe veszem hát pennám. Homlokomnál támaszkodva bal kezemre, újra olvasni kezdek. Tekintetem minduntalan a falon függő hatalmas órára réved, és azt a gondolatot forgatom a fejemben, hogy majd a klubhelységben befejezem este. Erről egy pillanatra eszembe jut Draco, és elmélázok, hogy vajon hol bolyong, mit csinál, ahol nincs szüksége rám. Igazából az utóbbi években egyre kevesebbet hagyja, hogy mellette legyek, és ez az arány évről évre romlik. Nincs szüksége rám, pedig olyan büszkén feszítettem az oldalán még amikor alsó évfolyamosok voltunk, kis makacs mardisok. Persze, ahogy a világ, úgy mi is változunk.
Lapozok egyet a könyvemben, és eltolom magamtól a jegyzettömbömet. Sóhajtva vágok neki egy új fejezetnek.

[[Hannah]]

[Hannah]

[Útközben]

*Ahogy Abb befejezte, a története eléggé keserű szájízt hagyott maga után. Ez valószínűleg az arcára is kiülhetett, mert Hannah, egyértelműen kétségbeesett arckifejezést hordozott magán, s szóvá is tette, hogy nem volt egyszerű a dolgom. Majd, szokásához híven, ismég okosan megnyilatkozott… ~ Fafejű tuskó…~ *

-   Nah, igen, akinek fa feje, fa lába van, fa hangja, bot füle és fatökű… az az igazi tuskó… Zackre nem mondanám… - majd ő is nevetésben tört ki. – De, kitudja.

-   Végül is elég régi történet… csak kicsit felkavarodtak bennem az emlékek. – komorodott el még egy picit.

*Láthatóan Hannah, megpróbálta jobb kedvre deríteni, s friss pletykákkal és viccekkel szolgált a lánynak. Többek között, megosztotta vele az elmúlt hetekben Ronnal történteket, amit Ginny mesélt neki. Illetve, két griffendéles szerencsétlenkedését a pályán, még a múlthéten. Ezek a dolgok, egészen jó kedvre derítették a lányt. S a viccek is, amiket Hannah mondott. Az egyik különös képp.*

~ Hogy tanítja a varázsló úszni a pókot? Hókusz Pók ússz.~ úgy döntött ezt mindenképp megjegyzi magának.

Hangos nevetésben tört ki ennek hallatán.

-   Uh, Hannah, meg kell hagyni te nem vagy százas, hallod e. – nevetett tovább a lány.

*Mindeközben megérkeztek a bejárati ajtóhoz, amin besétáltak, s tanácstalanul álldogáltak kicsit a bejárati csarnokban.*

-   Ööö, szerintem menjünk a nagyterembe. Úgy is itt a vacsora ideje, s ott még lehet traccsolni. Ilyenkor amúgy sincsenek sokan, tehát, még az sem lesz feltűnő, ha egy asztalhoz ülünk. – s ezzel meg is indult a nagyterem felé.

[A Nagyeremben]

*Átlépte annak, nehéz fa ajtóval szegélyezett küszöbét, majd belépett. A teremben négy sorban asztalok foglaltak helyet, maguk körül padokkal. Alig pár diák lézengett odalent, hiszen, már csak fél óra volt a vacsora időből. A grifisek asztalánál ketten, a hugrásoknál négyen, a hollóhát tölgy alkalmatossága mellett heten, míg a mardekár padjain egyetlen ember foglalt helyet. Abbs megindult a saját asztaluk felé, majd annak szélénél állapodott meg, s magához invitálta Hannaht.*

-   Szerintem ide üljünk le, kellő távolságban vagyunk a többiektől, így nem hallják miről beszélünk. – ezzel le is csüccsent, maga mellé dobta a cuccait, s szétnézett a terített asztalon.

*Csillogó, s éhséget tükröző íriszeit végig futatta az asztalon, hogy mit is kéne falatoznia. Először egy tányért húzott maga elé, majd néhány, a mugli zsemléhez hasonlatos sütit tett a tányérra, mellé pár szelet felvágott szerű dolgot, meg egy kis vajat. A péksüteményeket megkente vajjal, rájuk helyezte a felvágottakat – amit, még az öt év alatt sem sikerült megszoknia – majd öntött magának egy kis tök levet, s érdeklődve tekintett Hannahra, hogy mit is csinál.
Mivel a lányka nem  volt szívbajos, leült mellé, s még egyelőre tanácstalan arccal ámulta az asztalt.*

- Szerintem csapj le valamire, mielőtt az csap le rád. – ezzel, csak hogy nyomatékot adjon szavainak, elemelt egy felvágottat, s vidáman Hannah homlokára csapta. Majd figyelte a megdöbbent lányt, s egyedűen, mintha mi sem történt volna bele harapott a szendvicsébe. Sejtette, hogy a dolog nem marad megtorlás nélkül, de ez akkor is jól esett neki.

[..::Abbey::..]

..::Abbey::..

[Útközben…]

*Úgy tűnt a „felvidítás hadművelet” sikeres volt. Mostmár talán nem kellett a rosszkedv miatt aggódni, mindkettőjük megint jól elnevetgélt egymással. Ez persze egy kicsit a végén mindig átment olyan formába, hogy aki megpillantotta őket – akár távol volt, akár közel – azon elmélkedhetett, hogy: Ezeknek a csajoknak tuti hiányzik egy-két kerekük…
Ó hát igen, volt benne egy kis igazság, de hát az életet élvezni kell. Ha valaki mindent olyan nagyon komolyan vesz akkor az inkább nagyobb baj mint az ő kis röhögcsélésük a fárasztó napok után. Szerintem mindenki úgy van ezzel, csak sokan nem merik bevallani maguknak, hogy jó lenne egy kicsit kikapcsolódni és magasról tenni a világ minden apró elvárásainak. Mi a jó abban elvégre, ha az ember egész nap úgy viselkedik mint egy arisztokrata, vagy egy unalmas kis diplomata. Az ilyen emberek hiába muglik, akkor is varázsképesség van birtokukban, elvégre azokat a nagyon fárasztó, érthetetlen monológoktól, melyeket megosztanak veled rögtön az álmosság kerülget és fittyet hányva a világra szépen elszundikálsz ott helyben. Ha ez mindenkinél beválna kész tömegpusztító fegyverként lehetne alkalmazni, de sajnos vannak ellenálló egyének is, kikre nem hat ez a szörnyű átok, sőt egyesek még élvezik is. Elég kiábrándító…*

~ Jaj most szerencsére elterelődtek a gondolatai más irányba. Ez jó. Kár volt felhozni azt a „Zack” témát. Istenem de hülye vagyok… Bárcsak meg se kérdeztem volna. Kat elmondása szerint elég bunkó volt a srác azután a szörnyű eset után, valószínű ekkor teljesen átrendeződött a fontossági sorrendje és Abbey hátsó helyre került. De erről a dologról örülnék, ha az én gondolataim is elterelődnének, mert kezdem unni. Ott sem voltam mikor ez történt, de mégis többet agyalok rajta, mint maga az érintett leányzó. Mostmár elég. Inkább figyelek Abbre, mert az imént is mondott valamit, de meg sem hallom, hisz ezek a bizarr képzetek cikáznak a fejemben. Na jó vége, téma lezárva. ~

- A Nagyterem… tökéletes… egy kicsit már én is megéheztem, elég rég volt már az utolsó étkezésem. Húha, talán arra reggel került sor legutóbb… - ebben a pillanatban egy morgáshoz hasonlító hang töltötte be a teret – Úgy tűnik… - pirulás – a gyomrom sem ellenkezik az ötlettel – mosoly – Úgyhogy akár indulhatunk is! Hihi! – a kissé kellemetlen eset után a két vihogó nőszemély az imént említett helység felé vette az irányt.

[A Nagyterem falain belül]

*Ahogy azt Abbey megjósolta, tényleg nem voltak valami sokan. Ez jó hír volt számukra, hisz így külön asztalnál is folytathatták a társalgásukat. Miután helyet foglaltak mind a ketten a Hugrás lány kezei rögtön lecsaptak az ízletesebbnél ízletesebbnek tűnő ételkülönlegességekre. Az igaazt megvallva Hannah is éhes volt, de valahogy miközben körbe körbe nézelődött a méretes asztal kínálata között, még nem találta meg a számára megfelelőt. Egy kicsikét finnyás volt, szebben szólva válogatós. Neki aztán nem volt mindegy hogy mivel tömi meg a bendőjét. Abbey persze nem ilyen volt, ő ha egyszer éhes, akkor megeszi ami előtte van. Ez volt a helyesebb elv, de Hannah Whitney ugyan miért is csinálná azt akár egyszer is, amit a többiek. Ez az ő dolga, de akkoris… Na mindegy is most ez.*

~ Vajon mit egyek… Hihetetlen vagyok, nem hogy azon törném a fejem éppen miről szóljon a beszélgetés az én egyik legjobb barátnőmmel, aki előttem foglal helyet, NEM, én azon jelentéktelen ügyön töprengek, hogy milyen koszt elégítené ki mohó és különleges bánásmódot igénylő gyomrom különleges elvárásait. Abbey esküszöm befejezi az étkezést mire én elkezdem. Legközelebb azt kéne csinálnom, hogy előre elkészítem magamnak az elemózsiámat és egy órával hamarabb idejövök, hogy legyen időm még magamban gondolkoznom olyan unalmas dolgokon, melyeken szoktam. Igen, talán így sikerül megvalósítanom a kívánt eredményt. Talán… ~

*Eljött az ideje a fejben való összeválogatásnak. Hannah szerencsére ezzel hamarosan már kész is lett. Nagyjából megtörtént az az elképzelés, melyet pillanatokon belül kész volt valóra váltani. Már nyúlt volna az első alapanyaghoz, de akkor Abb ránézett és a Griffis lány keze megmerevedett, majd szépen visszatért a combjára. Az ételszerzés szüneteltetve van, legalábbis így tűnt, de akkor barátnője tett róla, hogy házhoz jöjjön a csemege. Ez egy felvágott képében valósult meg és egyenesen a lány képén landolt. Mikor magához tért a rémületből és a meglepettségből az ördögi bosszútervet forralta azon nyomban. Ez ilyen tettnek természetesen mindig következménye van, és Hannah bízott benen, hogy ezzel Abbey is tisztában van, mert várt rá a megtorlás édes íze. Ez most kivételesen szó szerint „édes íz” volt ugyanis a felvágottra adott válasz a lány részéről egy nagy darab péksütemény volt.*

- Wingardium leviosa! – csupán ennyi kellett ahhoz, hogy az asztalon szunnyadó méretes finomság a drága Abbey szájában landoljon, ezzel eltömítva azt. Egy kicsit gonosz dolog volt, de hát mivel kajacsatát nem akart szítani, mert a végén még pontlevonást kapnak a házaik. Ezt visszaadásnak szánta, de ezzel már be kívánta fejezni a dolgot, hisz tényleg félt a büntetéstől és hogy a Mardekár ezáltal átveszi a vezetést. Tehát a harc berekesztve addig, amíg olyan helyre nem érnek ahol nem találkoznak össze fürkésző tekintetekkel.

- Nos mondd csak Abb… - közben összeválogatott magának egy tetszetős kis szendvicset melynek majszolásába rögvest bele is kezdett - …szóval te mi szeretnél lenni, ha elvégezted a hét évfolyamot? Már te egész közel vagy hisz néhány hónap (számszerint három) múlva már jön is a nyári szünet, majd számodra eljő a rettegett hatodév! – széles mosoly – És mondd, várod már hogy a következő szintre lépj vagy talán maardnál még egy-két-sok évet ebben az osztályban? – erre mindigis kíváncsi volt, és most alkalma is akadt erről faggatózni, ígyhát belecsapott a lecsóba.

~ Johnny ~

*Jól van! Nem estél hasra, pedig az ügyetlenségemmel többször is adtam rá okot. Ezek szerint kitűnő az egyensúlyod.* - gondolja a lány, miközben elfészkelődik a padon az asztal mellett. Félmosollyal veszi tudomásul, hogy nemcsak ő éhes, hanem Nathan gyomra is üres, ám a srác még éhség idején is betartja az etikettet, avagy a macsókódexet. Csak ő tudhatja, melyiket követi a kettő közül, de Amy nem is törődik ezzel. A krapekok általában ezt a két íratlan szabályzatot szokták betartani, és a lány nagyrészt megszokta már az elmúlt majd’ tizenhét évnyi élete alatt.
A mugli módra készített sültkrumpli és rántott sajt láttán felcsillannak szemei, viszont ez Johnnytól karnyújtásnyira van, Joy semmiképp sem érheti el. Udvarias vigyorral néz a hollóhátas fiúra.
- Sültkrumplit és rántott sajtot kérek szépen. Megkérhetlek, ideadod?
A tálakért cserébe egy köszönöm jár, főbiccentés kíséretében. Amy megvárja, míg a srác is szed abból, amit ő szeretne enni. A lány gyanúzza, hogy Nathan legalább egy fél őzet fog a tányérjára pakolni, már ami a húsmennyiséget illeti. *Miért húsevő a férfitársadalom 90%-a? Talán ez kell a kellő mennyiségű izomzat kifejlesztéséhez, nehogy másoknál gyengébbnek, erőtlenebbnek látszanak? Totál ritka a lombevő típusú fazon, holott itt annyiféle ilyesféle kaja van, hogy akár az egész kastély be tudna falni most rögtön belőle, és még maradna is.* - ezzel a gondolatmenettel maga elé húzza a salátástálat, és szed egy keveset a tányérja szélére. Ekkor döbben csak rá, hogy bár egyáltalán nem szedett sokat, mégis kétes, hogy képes lesz-e megenni ezt a mennyiséget meglehetősen összeszűkült gyomra miatt.
- Jó étvágyat! – sóhajtja.
Nagyjából egyszerre kezdenek el falatozni, bár Amy nem méri stopperrel. A Joy-családban mindig szokás volt, hogyha többen esznek együtt, megvárják míg mindenki szed, csak azután kezdik el az étkezést.
Amy tévedett. Könnyedén elfogyasztja a tányérjára szedett ételt, ám amint egy pohár töklevet iszik utána, olyatén érzete támad, mintha a lufi volna, melyet pukkadásig fújnak, és már éppen a kidurranás határán van. Mégis magához vesz egy narancsot, hiszen jól tudja, amint elfogyasztja a gyümölcsöt, annak savassága miatt hamarosan lényegesen jobban lesz - legalábbis ezt tanulta anno, 100 évvel ezelőtt a muglik között.

Parkinson

A házi feladatomat készitem el éppen, vagyis inkább csak próbálom. Unom már a rohadt sulit, annyira sok az elvárás. Nem lehetsz link, nem lóghatsz, az okosok a népszerük. Persze, nekem nem volt problémám soha a tanulással, de ha egyszerüen nincs kedvem, akkor nincs hozzá kedvem. Mivel ebben a varázslóképzöben nem tanitják a kedvenc tárgyamat, ezért nem is tanulok semmit szivesen. Az új anyag kicsit nehéz, illetve lusta vagyok gondolkodni rajta. Elmagyarázhatná valaki. Nem kéne törnöm magam azzal, hogy összerakjam a saját jegyzeteim.

Bagoly Berti-féle Mindenizü drazsét eszegetve hizlalom a fenekem, ahogy a nagyteremben ücsörgök egész nap friss levegö nélkül. Ahogy körbenézek csak olyan embereket látok, akik a körmüket rágva mindennap itt vannak, s azon izgulnak, vajon 100 vagy 110 százalékosan fognak teljesiteni a következö órán? Kiábránditó. A céltalan emberek mit kezdenek majd magukkal a Roxfort után? Most azokra gondolok, akik még a bál estéjén is a hálókörletükben magolnak, vagy a szünidöt egy könyvvel töltik. "Hé, te mit kaptál karácsonyra?", "A legújabb Bathilda Bircsók könyvet!", "Hüha! Majd kölcsönadod?" - szóval körülbelül ez lehet két stréber beszélgetése.

Egy sötét hajó, róka képü lány ül velem szemben. Ismerem. Azt hiszem, Pansy a neve. Táskás szemeit valószinüleg csak akkor hunyja le, mikor ájultan esik össze az áttanult éjszakák után. Szegény, biztos nagyon rossz neki. Maga elé beszél , talán azt mondja fáradt, de ez nem nekem szól. Senkinek sem. Csak saját magának. Biztos nagyon magányos. Nem láttam még barátnökkel nevetgélni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nincs senkije, csak én nem látom.
 - Kérsz Mindenizü drazsét? - mosolygok a lányra és elétolom az édességes tasakot, amit elözö nap kaptam postán. Csak azért nem zabáltam már fel az egészet, mert ahogy megkaptam beletettem a táskámba és elfelejtettem, hogy ott van. Más körülmények között azonnal behabzsolom. - Neked is jár egy kis szünet.

~ Raven ~


Kacagás.
Újra elrohant mögöttem valaki – bizonyára értetlen alsó tagozatos. Csak a szelét éreztem. Bosszantani akarnak? Nem érdekel. Alig érzékelem a külvilágot. Nem, talán nem is akarom... Jól esik néha visszahúzódni, ha nem is tudsz egyedül lenni, de legalább gondolatban, a saját kis világodba... Jólesik. De erre most nincs idő. Sötét hajtincseim függönyként takarják el tőlem a termet, a napfényt. Csak én és a sötét varázslatok kivédése. Milyen romantikus.
Hátravetve hajam, nézek ki egyenesen a terem másik végében levő hatalmas ablakok egyikén. A hívogató napfény... A hétvégét a kikapcsolódásnak szentelem, ha közbe nem jön valami.
Egyik könyökömre támaszkodom, nyíltan kimutatva, hogy pillanatnyilag nem érdekel az előttem fekvő olvasmány. Másik kezem körmeit vizsgálom, nagyobb szorgalommal, mint a sötét varázslatok kivédése órára kellő könyv lapjait. Nagy barna szemeim körülpásztázzák a termet, végre valami nem unalmasért kutatva. Egyelőre sikertelenül.
Valószínűleg hozzám címzett hang üti meg a fülem. Alig észrevehetően összerezzenek, majd csodálkozó tekintetem a lányra emelem. Nem számítottam rá, hogy Raven hozzám szól. Egyszer-kétszer kényszerből elegyedtünk szóba, de végzős háztársaimmal lehetnék jobb viszonyban is. De minek fárasszam magam folyton a hülye kérdéseikre válaszolgatással? Folyton arról sóhajtoznak és panaszkodnak, hogy milyen nehezek a vizsgák. Mit érdekel? Majd ha odajutok, talán fog. De eddigi tapasztalataim alapján nem félek tőlük. Képes leszek rá, hiszen az évfolyamom egyik legjobbja vagyok...
Nem igaz?
Pillantásom átugrik a Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé dobozára, amelyet a lány nyújt felém.
- Kösz, nem – rázom meg a fejem, a tőlem telhető legbarátságosabb hangnemben válaszolva. Nagy sötét íziszeim a lány arcát fürkészik. – Kijár a szünet, igaz... És ki is szoktam használni, amikor van. – válaszolok óvatosan. Remélem, nem hiszi azt, hogy reggeltől estig magolok. Nagyon úgy néz ki pedig. Le sem véve a lányról a tekintetem, lassan magamhoz húzom a jegyzetfüzetem, és körmölni kezdek. Pár felpillantással jelét adom, hogy figyelek rá is, ha esetleg szeretne valamit mondani.

[Amynek.]

Sültkrumpli és rántott sajt. Akár egy robot, rögtön nyúlok is a megrendelt étel felé. A sültkrumplis tálért nyúlok először és Amy kezébe nyomom, majd visszarakom a helyére, és ugyanez zajlik le a sajttal is.
- Esetleg valamilyen másrtást nem kérsz hozzá? Tartár?
Magamból indulok ki, én mindig eszek hozzá tartár mártást, mert a rántott sajt csak azzal az igazi. Majonéz? Kecsap? Labdába sem rúghat mellette.

Szedek magamnak is egy rántott sajtot, meg egy-két krokettet, mellé a tartár mártás és pár salátalevél. A jól megszokott ebéd, amit bármikor meg tudok enni, bár most Amy is besegített a választásban.
- Jó étvágyat.
Motyogom én is, majd kicsit zavartan, de falatozni kezdek. Na jó, már nem olyan zavartan. Kezdem szokni egy másik ember társaságát és ez talán nem is jön majd olyan rosszul a jövőben.
Oldani kéne a feszültséget. Esetleg be kéne nyögnöm valami kérdést. Hét ha Ő nem teszi meg, kénytelen leszek. És nem úgy néz ki, mint aki nagyon kérdezősködni akarna. Lenyelem a jelenlegi falatot és felé fordulok.
Állj.
És ha Ők nem szoktak evés közben beszélgetni? Ha udvariatlanságnak veszi. Vissza is fordulok a tányérom fölé. De hát itt mindenki beszélget evés közben. Mégis csak jöjjön az a kérdés. Hozzátartozik az alap ismerkedéshez és lehet, már unja, és már én is unom. Szinte ezt kérdezi mindenki a név és az évfolyam után. Ideje lenne kinyögni, nem?
- Ööö... Honnan jöttél? Mármint... hova valósi vagy?
Most magyarázhatnám tovább, hogy hol is született, hiszen egy dolog, hogy az emberek hol születtek, ha az Egyesült Királyságokban élnek és ez úton jutnak el a Roxfortba... Remélem azért érti a kérdést.

~ Johnny ~

Nathan totál udvariasan nyújtja a kért ételeket Amynek, a tartármártásra vonatkozó kérdésre azonban nemleges választ kap.
- Nem, köszi, nem kérek. Sosem rajongtam érte. Inkább majonéz és mustár-barát vagyok.
A lány látja, hogy Johnathan mintha kezdene végre feloldódni egy pöttyet, viszont ezt nem meri szóvá tenni, nehogy újfent zavarba kerüljön a krapek. Oké, kissé még idegesen kezd neki az evésnek, de mégis… talán kezdi megszokni, hogy ez egyszer nem egyedül fogyasztja lakomáját.
Amy közléskísérletet észlel, mikor Nathan felé fordul, ám a fiú elcsapja a fejét, és úgy eszik tovább. Bátorítón mosolyog rá, és halkan szól hozzá.
- Mondjad nyugodtan.
Hova valósi vagy? Úristen, de régen tették fel utoljára ezt a kérdést! Ez is mutatja, mennyire bezárkóztam az utóbbi időben. Mintha akkor, augusztusban félig megszakadt volna az életem. Nem baj, mert mostmár vége van. Ideje ébredeznem. Végül lenyeli a szájában lévő falatot, azután ránevet Johnnyra.
- Tősgyökeres londoni vagyok. Itt születtem közel 17 éve, és itt is éltem mindig, a szüleim is idevalósiak. Tudod, kiskoromban sokáig azt hittem, ez a világ legnagyobb városa, azután én megnőttem, de London ugyanakkora maradt, és rájöttem: London csak egy város a sok közül. Azóta persze sokfelé jártam, mégis Londonban érzem magam a legjobban, mert az az igazi otthonom. Ezért mondtam, hogy tősgyökeres londoni vagyok. Annak ellenére, hogy varázslók a szüleim, soha nem akartak másutt élni ők sem, nem szerettek volna például Roxmortsba vagy Godric’s Hollow-ba költözni.
Persze hogy felkeltette Amy kíváncsiságát a kérdésével, így a lány rögtön vissza is kérdez:
- És te? Hol születtél? Hol élsz most, hol laktál már? Már ha nem vagyok túlzottan kíváncsi.
Lennének még kérdései, de szépen aprólékosan megy majd végig a listán, hiszen Johnathan sem támadta le őt rögtön kismillió kérdéssel. Egyébként is hagyni szeretné, hogy valamennyit ehessen, meg aztán tele szájjal szövegelni nem éppen esztétikus dolog.
Az evést szüneteltetve, félrebillentett fejjel néz a srác szemeibe, próbálja biztatni, bátorítani. Néhány előrelibbenő hajtincsét sokadjára is hátraigazítja, azután egy vérnarancs hámozásába kezd. A gyümölcs, héjától immár teljesen megszabadultan, ingerlően illatozik a leányzó kezeiben. Amy kettészedi, és egyik felét felkínálja a srácnak.

Parkinson

Nem kér drazsét, de kár, pedig szivesen adtam volna. Ha nem kér, hát nem kér. Lassan visszahúzom az édességet magam elé és belenyúlok néhány darabért. Miközben habzsolom a nyalánkságot, ránézek és látom, hogy rendkivül unja már a tanulást, vagyis nekem úgy tünik. Valójában szerintem senki sem élvezi a tanulást, kivéve azt az idegesitö Griffendéles lány. Fogalmam sincs, mi a neve, de nem is akarom tudni. Kis stréber, azt hiszi övé a világ, mert Potterrel haverkodik. Szerencsétlen.

 - És mit tanulsz? - kérdezek rá, nem látom a könyv boritóját, szóval fogalmam sincs mire készül. Igazából nem is ez érdekel, csak beszélgetnék egy kicsit valakivel. Nekem nagyon uncsi a házi feladat készités. Persze, akár célzásnak is vehetném azt a kijelentését, hogy nem akar szünetet tartani, meg, hogy nem kér drazsét, de én azért sem adom fel.

Remélem szóba elegyedik velem, mert nem tudok mit kezdeni magammal. Irnom kéne apámnak is levelet, mert már egy hete irt nekem, s kérdezte mi újság velem, de mindig elmaradt a válasz. Na, majd most! Jaj, ahhoz sincs kedvem. Inkább azzal kéne foglalkoznom, hogy mi legyen belölem a Roxfort után. Valószinüleg beállok varrónönek a szabászatba. Nem sokat gondolkoztam még rajta, pedig kéne.

 - Én is épp a házimat csinálom, de ráuntam. - jelentem ki még ha meg sem kérdezi. Közvetlen ember vagyok, szeretek barátkozni. Egy barát mindennel felér. Persze, tudni kell honnan válogatni. Hajzuhatagom elöre bukik úgy egy az egyben, mikor a leesett tollam után nyúlok. Francos haj! Le kéne borotválni a fejem. Az lenne a leggazdaságosabb. Milyen jó ennek a lánynak. Olyan szép a haja. Az enyém meg csak úgy lóg. Na, az enyémre sincs nagy panasz, de a szomszéd kertye ugye mindig zöldebb.