Bejárati csarnok

~Viki~

annyira még öntudatánál van, hogy a kérdést meghallja. Fel is fogja, ám amit már elhatorozott attól semmi nem tántoríthatja el. Összegyűjti erejét, majd kiengedi. A mágikus energiája összesűrűsödik, a varázslat alakot ölt, majd kiszakad a testéből. Ez a rész volt a neheze, ha ezt el tudta viselni az ember, az üresség érzetét, ahogyan az életető erő távozik belőle, akkor már másra is képes volt. A kiáramló erő egy lökést hozott létre, mely áthajította Vikit a csarnok nagy részén. Quintin azonban nem állt, meg, már újabb csapásra gyűjtögette erejét. Már érezte, hogy fárad, de voltak még tartalékai. Miközben újra közelített a lányhoz válaszolt neki.
- Persze, hogy van kérdés... milyen módon akarsz meghalni?
a kérdés stílusából bármikor felismerhető volt, hogy ez a Quintin még mindig az, akit megismersz évekkel ezelőtt, ám amiről szólt halálosan komoly volt. Már nem érdekelték a régi emlékek, a közösen eltöltött idő, csa a Mirolt látta maga előtt. És mivel minden rosszra kell találni egy hibáztatható alanyt ő a mardekárosokat és a Mirolokat jelölte ki, mint felelősöket az elszenvedett fájdalomért. És most saját magáért állt bosszút.
Létrahozta a második diszciplínát is. Legilimencia, tiszte erő módszere és fájdalomokozás, hogy a testet is meggyötörje. Egyeten csapássorozat, belesűrítve az összegyűjtött erőt. Egy képzett okklumentor is nehezen védené ki ezeket a csapásokat, egy képzetlennek esélye sincs. Persze nem tudta, hogy Vikit tanították-e már erre, ha nem lett volna kifinomultabb módszere is. De most a cél a kínokozás volt, nem pedig a másik elméjébe történő behatolás.

[:: Quintin Reyes]

     :: Quintin Reyes


Várj, menjünk vissza ahhoz a részhez, hogy a mágiád kiszakad a testedből.
Tök jó, a kontrollálatlan düh elég erős dolog, Vikit le is vette a lábáról, csakhogy az a gáz, hogy ezek után nemigen vagy képes másféle mágikus cselekedetet végrehajtani... mivel az erőd kivetetted magadból, s az valami oknál fogva képtelen visszatérni.
Térdre esel, fájdalom járja át a tested - mely nem is a tiéd igazából. Szinte hallod, hogy a kicsapódás következtében inak szakadnak és izmok hasadnak szét, tagjaidat képtelen vagy mozgatni, akárhogy próbálod, egyszerűen nem megy. Arccal előre zuhansz a padlóra.
Nem volt elég masszív a test...
Egy ilyen kreálmány nem bír ki mindent.

Off: Pszikínzás? Láttam, hogy kiszedted a leírásodból, hogy ez nem hivatalos. Rosszul tetted.

Nem ajánlom a további okoskodást, mert a végén rád fog ülni egy rózsaszín elefánt. Csúf halál.

Szeretettel,
Jos

[{ Máskor egy másik időpontban - Chassy }]

{ Máskor egy másik időpontban - Chassy }

Elégedetten álltam fel vele együtt, és indultam meg a kastély irányába. Ajkamon, egy alig látható félmosoly, öröm, mely annak szól, hogy segíthettem neki. Még az eső is kezd alábbhagyni, hogy később majd átadja helyét a nap melengető sugarainak. Karöltve haladtunk a kastély ódon falai közé, ahol már egyikünk sem ázik, és majd megkezdhetjük az aznapi őrködésünk prefektus létünkre. Amikor Chassy köszönetet mond, mosolyom kiszélesedik, és felé fordulok.
- Tudod, hogy nincs mit. – szólalok meg halkan, hogy csak Ő hallhassa. Nincs ebben semmi különleges, fordított helyzetben Ő is megtenné értem, ez ilyen egyszerű.
Újjáéledő vidámsággal néztem, ahogy a fejére húzza a kapucnit, elrejtvén göndör tincseit, melyeknek már a látványa is felfelé görbíti ajkaim szegletét. Az enyém is az alapjáraton is, de ha megázik, hát pláne, hogy azzá válik.

A momentum talán neki is feltűnhet, mert megpillantva az előre szökött tincset, szemébe huncut mosoly szökik, és megjegyzésének hangot is ad.
- Ó igen... – nevetek fel, félhangerővel, amolyan szolid, Lyra-s módon. Nem mintha még nem hallottak volna önfeledtek kacagni, de ez most nem az a pillanat volt. – Esőben még jobban begöndörödik, aztán meg nézegelődöm, amikor visszasimul. - Chassy szemébe kúszik egy tincs, akaratlanul is eltűröm, majd elmosolyodok újra, oldva a hirtelen beállt csendet. A lány viszonozza a gesztust, és pedig aprót biccentve folytatom utam a tölgyfa ajtó felé, mely már távolról is remekül látszik. Lélektükreimmel hiába kutatok a másikéi után, azok bizonyára elvesztek az emléke között, legalábbis a bennük honoló ürességből erre tudok tippelni. Egyelőre nem töröm meg a csendet, az embernek kell egy kis magány, amíg rendezi sorait, hogy később újult erővel vághasson neki bárminek.

Az elejtett szavak után némán baktatok továbbra is belé karolva, és hozzá igazítva a lépteim, amikor hirtelen megszólal.
Halvány ajakgörbülésre futja a szavai után. Megrendít, hogy mennyire meghatotta az, hogy a segítségem ajánlottam. Pedig igazán nem nagy dolog. Legalábbis szerintem.
- Szerintem anyukád nem örülne, ha azt látná, hogy magadba vagy roskadva. Annak sokkal jobban, ha nevetni látna. - Átkaroltam, és így indultunk befelé. Chassy előrelépve kinyitja a hatalmas ajtót és mutatja, hogy menjek csak. Elhaladtomban futó puszit lehel az arcomra, amivel újabb mosolyt csal az arcomra. Visszapillantok Rá, és a lemenő nap halovány sugaraira, arcomra pedig kiül a nyugalom. Most már minden rendben lesz. Legalábbis remélem…

Beérve a lány poénból lerántja a kapucninkat. Harsányan nevetek fel, amikor meglátom kusza loboncom árnyékát a fáklya fényében. Gyönyörűen festhetek az összeázott fejemmel…
- Na erről beszéltem.- fordulok hozzá vigyorogva, és mutatok arra a hajkoronának cseppet sem nevezhető madárfészek-félére, ami a fejem tetején trónol, félig vizesen, és ugyanennyire hullámosan. Ahol száraz maradt, ott persze a rendes, normális tincsek sorakoznak, mindenesetre elég bizarr látványt nyújthatok. Apró vállrándítás, ha megszárad, úgyis olyan lesz, majd, mint általában…

Karöltve haladunk a lépcsőkön, közben hol a kedvenc terelőmre, hol az ablakon kifelé a tájat figyelem. Hamarosan besötétedik, tartom valószínűnek, hogy ez este is bőven lesz dolgunk azokkal, akik úgy döntenek, hogy márpedig Ők ma kiszökdösnek a hálókörletből.
Szerettem Chassy-vel őrködni, mindig volt valami, amitől aztán napokig száznyolcvan fokos vigyorral közlekedtünk, akármerre is jártunk.
- Szerinted ma is lesz valami? – Remélem, érti a célzást, amely arra irányul, hogy ma vajon hány tilosban járkálónk lesz, akit ilyen-olyan módon kell majd jobb belátásra bírni…

[[ Viki, Sue, Quintin ]]

[ Viki, Sue, Quintin ]

- Még az öltözőben -

Hulla vagyok… Na jó, azért annyira mégsem, de ez kegyetlenül fárasztó volt. De nem baj, minden egyes alkalommal jobban megy, lassan majd taktikázni is rendesen tudok majd, és most csak ez számít.
Azért kicsit rosszul érzem magam. Mégiscsak Harry helyét bitorlom, de úgy fest a többiek egész könnyen átálltak. Végülis, lassan egy hónapja a váltásnak. Két hét híján pont ennyi ideje nem tudok Róla semmit. A legidegesítőbb, hogy mindenki ezzel nyaggat. Nem mintha rossz lenne, de szeretnék egy kicsit nem ezzel foglakozni. Még jó, hogy itt a csapat, már tuti befordultam volna. Csak legalább tudnám, miért csinálja. Na és mi… Velünk mi lesz? Ennyi volt?...

Elgondolkozva bámultam ki a fejemből, és léptem be az öltözőbe,magam sem tudom miért, mert semmi erőm nem volt átöltözni, amikor szembetaláltam magam Sue-val. Na tessék Ginny, már megint nem ott van az eszed, ahol kellene. Bambulsz, bambulsz aztán meg nézegelődsz, hogyha lemaradtál valamiről. Jelen esetben arról, hogy nem egyedül vagy…
- Öhh… Szia Sue. Nem is tudtam, hogy te még itt vagy. – nyögtem ki nagy nehezen, elfojtva egy letargikus sóhajt, hogy ez nem az én napom. Na igen, néha ilyennek is kell lennie az embernek, másképp midig minden ugyanolyan lenne, ami meglehetősen unalmas lenne, mit ne mondjak. Arról már nem is beszélve, hogy Sue biztos azt hiszi, hogy megőrültem, vagy nem tudom. Na mindegy.
A falnak támasztottam a seprűmet, ha már egyszer úgyis csak mi ketten vagyunk, megvárom.
- Ugye nem baj, ha megvárlak? Csak semmi kedvem egyedül visszabattyogni a kastélyba. – Nem is baj, ha nem leszek egyedül, legalább nem lesz időm semmi hülyeségen agyalni a visszafele úton…
Amennyiben Sue időközben elkészült, úgy kinyitottam az ajtót, előreengedtem, majd mellette haladva megindultunk seprűinkkel a kastély felé…

- A kastélyban -

Egy ideig némán repültem mellette, és nem gondoltam semmire. A menetszél lobogtatta kiengedett fürtjeim, az égész olyan üdítően hatott. Rápillantottam a csapattársra, és összekaparva magam, oldalra fordítottam a fejem, és megszólítottam. Nem tűnt olyan fáradtnak, mint én voltam. Vagy csak nem érzékeltem?
- Viki edzése teljesen kinyuvasztott. – préseltem ki magamból. Reméltem, hogy nem néz hülyének, de nem akartam csendben repülgetni. Meg amúgy is… Sue jófej. Emellett meg ügyes is, nem csoda, hogy a csapatban van.
Elérve a hatalmas ajtót, lefékeztem, majd cseppet sem könnyed mozdulattal lekászálódtam a seprűről. Néma fejcsóválás… - Ez nem az én napom. – sóhaj, aztán belöktem az ajtót, és ledermedtem…

Olyan gyorsan történt minden, hogy alig fogtam fel valamit. Ez egyik pillanatban még ott állt Viki kapitányunk egy beszélgetés kellős közepén, egy olyan alakkal, akit még soha életemben nem láttam, a másikban, meg kétségbeesetten és egy elnyújtott sikítással néztem végig, ahogy Viki átrepül a bejárati csarnokon, a srác pedig összeroskad.
Holtsápadtan néztem Sue-ra, arcomra a teljes döbbenet, a félelem, és a kétségbeesés sajátos keveréke ült ki.
- Gyorsan a pálcáját! – kiáltottam fel, mielőtt újra megpróbálná, az iménti varázslatot, vagy esetleg minket venne célba. Rohanva indultam meg Viki felé, elmémben csak úgy kergetőztek a különféle gondolatok. Mi történt? Hogyan? Miért? Ki ez a srác?
- Úr Isten, Viki, jól vagy?! – szólaltam meg nagy nehezen, miközben kisimítottam a szőke tincseket a lány arcából. Fájdalmasan pislogtam fel Sue-ra. Még soha nem láttam így a kapitányunkat, aztán gyűlölettel teli arccal a fiúra, akit leterített a saját varázslata. Kérdőn nézetem Sue-ra, most mi lesz, amikor visszapillantva felfedeztem, hogy egy halszál vékony vörös csík van a homlokán…
- Azonnal szólni kell a tanároknak vagy valakinek… - mutattam rá a csíkra remegő ujjaimmal…

[[Viki, Ginny, Quintin]]

[Viki, Ginny, Quintin]

//Az öltözőben//


*Sue, majdnem utolsóként hagyta el a pályát, és ment be az öltözőbe. Akkor már a többiek rég elhagyták az öltözőt. Már csak ő volt, meg a pályán Ginny. Leült az egyik padra, olyan helyre, amely takarásban van az ajtóból, és elterült a padon. Elég fárasztó edzésen voltak túl, de kellett is, mert nemsokára itt a meccs. Éppen relaxációval volt elfoglalva, mikor neszezést hallott. Ginny lépett be az ajtón, láthatóan meglepődött, hogy ő még ott van. Kissé megviselt volt az arca, s több dolog is tükröződött rajta. Majd megszólalt, elég nyűgös és dühös volt… s nem örült túlságosan annak, hogy nincs egyedül.*

- Szia. Még igen. Kicsit megfáradtam, ezért pihentem kicsit, míg a többiek elmentek Vikivel bezárólag. – bátorítóan eresztett meg egy fáradt vigyort a lány felé, majd feltápászkodott, s elkezdte összehajigálni a cuccait.

- Nem, örülök neki. – vigyorgott. – Kicsit bántam, hogy hagytam mindenkit visszamenni, és mehetek egyedül. Úgyhogy örülök, hogy te még itt vagy.

*Összerámolt, majd seprőjét kezébe fogta és megindult az ajtó felé. Ginny mögötte sétált, kint seprőre pattantak és megiramodtak a kastély felé.*


//A kastélyban – Bejárati csarnok//


*Csendben repültek egymás mellett, Suenak sem volt kedve megszólalni, mert eléggé fáradt volt, és úgy tűnt, hogy Ginny is hasonló képp lehet, bár sokkal nyúzottabbnak nézett ki, mint Sue. Repültek, a szél kellemesen borzolta a hajukat, Sue egyre jobban érezte magát… most már nem is volt annyira fáradt. Úgy látszik Ginnynél is változott valami, mert felé fordult és megszólalt.*

-   Jaja, nem vagy vele egyedül. – mosolygott csapattársára. – Én is kikészültem, de jót tett a kis pihi az öltözőben, meg a mostani repülés. Ez teljesen fel tud frissíteni. Látom, te jobban kikészültél. – vigyorgott.

*Közben megérkeztek a kastély ódon fa ajtaja elé. Sue leugrott a seprőről, Ginnynek kicsit nehezebben ment, meg is jegyezte, hogy nincs vele a szerencse csillaga.*

-   Nyugi, lesz ez még így se.

*Folytatta volna a mondatot, de eközben beléptek a csarnokba, és olyat láttak, ami teljesen ledermesztette őt is, és valószínűleg Ginnyt is. Bár most a figyelmét a két távolabb álló kötötte le.
Viki beszélgetett valakivel, akit még az előtt soha nem látott. Majd a következő pillanatban a srác megfordult, haja kifehéredett, majd vissza Viki felé. Rémisztő volt az arca, a szeme. Borzasztó látványt nyújtott. Majd fényleni kezdett, mint valami üstökös. Szikrázott, s a következő pillanatban Viki már repült is át a bejárati csarnokon, fájdalmas sikolyt hallatva. A másik alak pedig összeesett.

Ginny tért magához hamarabb, vagy legalább is ő szólalt meg előbb. Igen, a pálca. S Sue már ugrott is a
földön fekvő alak felé, saját pálcáját előkapva. A srác pálcáját elragadta, majd az övét rászegezte.*

-   Petrificus totalus. – kiáltotta. Bár sejtette, hogy az alak, egyelőre nem fog sok vizet zavarni.

*Majd ő is Viki felé vette az irányt. Pár lépés, és ott is volt. Ginny addigra már felnyalábolta a földön fekvő lányt, s egy vágást is felfedezett a homlokán. Mindketten teljesen tanácstalanok és rémültek voltak. Ilyen szituációba még egyikük sem került eddig. Ginny is ijedt arccal nézett fel rá, s egyelőre ő is tehetetlen volt.*

- Minden rendben? Viki, jól érzed magad? – szólalt meg ő is, csak, hogy ne álljon már ott totál kétségbe esve a még földön fekvő Viki és a mellette térdelő Ginny mellett. Azt persze gondolta, hogy semmi sincs rendben, de egy értelmes kérdést nem tudott most feltenni.

- Igen, szerintem is. Mindenképp szólnunk kell valakinek. – csatlakozott ő is, s már agyalt is azon, hogy mit is kéne csinálniuk.

*Aztán fényes ötlet jutott eszébe. Az év folyamán úgy is gyakorolták eleget a patrónust, hát miért ne tenné hasznossá a sajátját. Hisz, az utóbbi pár alkalommal teljesen sikeres volt. Pálcáját előhúzta, majd jöjjön, aminek jönnie kell.*

-   Expecto patronum. – kiáltotta a varázsigét pálcáját előre tartva.

*Ennek hatására ezüstös szalag bújt elő a lány pálcájából, majd egy elég nagy, fejlett tigris alakját vette fel. Ennek azonnal parancsot adott, hogy értesítse a történtekről Dumbledore professzort. Majd Viki mellé térdelt, s egy zsepit adott Ginnynek, hogy itassa fel a vért a lány arcáról. Egy másik zsebkendőt bevizezett, és azt a csapatkapitányuk homlokára tette.
Majd feszülten, türelmetlenül várták a továbbiakat.*

~ Egy volt barátnak... és két megmentőmnek ~

Azt hittem, lecsillapodik, hogy észbe kap mit művel, de nem tette. Álltam előtte és figyeltem, nem mutattam jelét a félelemnek, mert tényleg úgy véltem, hogy képtelen lenne bántani. Hiába a gyűlölt Mirol név, hiába ez a veszekedés, mégis csak az egyik barátja voltam.
Tévedtem. Még hozzá óriásit.
Repültem.
Repültem hátra több métert, hogy aztán becsapódhassak a földbe. Egy energia hullám lökött hátra, egy hullám amit csupán Quin dühe hozott létre. Fogalmam sem volt, hogy ellenem szól e ez az egész vagy csak az egész világ ellen és éppen rajtam vezeti le, de nem is érdekelt.
Ahogy a földre értem kellett egy apró pillanat az agyamnak, hogy érzékelje azt a fájdalmat ami elöntötte a testem. Hasogatott mindenen, de leginkább a fejem. Nem kaptam levegőt és ami a legrosszabb volt, hogy nem tudtam megmozdulni. A testrészeim nem akartak engedelmeskedni, és egy apró parancsra is fájdalom volt a válaszuk.
Quin...
Hallottam még a kérdését. Hallottam, hogy meg akar ölni, de védekezni már nem tudtam. Eszembe se jutott volna, hogy képes ilyenre, hogy képes csupán az elméjéből áradó energiával eltaszítson. Az a Quin akit én ismertem az nem lett volna képes ilyenre, az nem. Ez aki vált belőle már nem ő volt, se a test, se lélek... csak a tudat. A lelke ami emberré tette már nem létezett, az akkor azon az éjszakán örökre eltűnt.
Kimarathatott néhány perc, mert a következő képem már az volt, hogy Ginny aggódó pillantását látom, és a hogy létem felől érdeklődik, aztán meghallottam Sue hangját is.
Egy mosolyt erőltettem az arcomra, hogy megnyugtassam őket.
 - Jól vagyok köszönöm – préselem ki magamból. Nem szeretem ha gyengének látnak.
Megpróbálok felülni. És végre engedelmeskedik a testem, de épphogy csak megemelkedtem, azonnal vissza is hanyatlottam Ginny ölébe, mert erre az apró mozdulatra is átjárta a a porcikáim a kín.
 - Még sem – mondom erőltetett és a fájdalom leplezésére szolgáló nevetgéléssel, de csukott szemmel mert a fejemben lévő lüktetés egyre erősebbé vált és elviselhetőbb volt lehunyt szemmel ez az érzés.
~ Csitul! A mozdulatlanság jót tesz neki. Ki tudom nyitni a szemem. Ki kell nyitnom! ~
Mindig minden helyzetben megpróbáltam erősnek mutatkozni. Edzésekkor is a kemény csapatkapitány szerepébe bújtam, DS-en se engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy lazítsak ezen az álarcon.
De ahogy kinyitom és a két aggódó lányra nézek nem tudom miért, de lassan kezd elsötétülni minden.

A három kisasszonyak és a leendő exdiáknak

Sietek ahogy csak tudok, ősz hajam lbog utánam, ahogy kilépek. S hogy épp hova tartok? A bejárati csarnokhoz és hogy miért, mert a diákjaim nem szoktak csak úgy patrónusokat küldeni nekem, elég rémisztő történetekkel. Befordulok a hosszú folyosón, már értesítettem Poppyt, várja a sérültet vagy sérülteket?
Még hogy az egyik diák megtámadja a másikat, ez türhetetlen, nem fogja megúszni ilyen könnyen a fiatalember, de mindenek előtt, ki fogom kérdezni őket a történtekről, tudnom kell a miérteket. Főleg mivel valószínűleg a Minisztériumból is hamarosan meg fog érkezni a hirnök, akit nem fog érdekelni a miért, de engem igen.
Meglátom a négy alakot acélkék szemeim megvillanak a félhold alakú szemüvegem mögött, ahogy földön fekvőre szegezem. Megállok előttük, szigorúan nézek és fájdalommal. Hogy történhetett ez meg...It az orrunk előtt. Lehajolok Miss Mirol mellé, remélem, hogy magánál van és el tudja mondani mi történt, bár ahogy elnézem, pihennie kéne, fenn a gyengélkedőn, de erre most nincs időnk, előbb kikérdezem, aztán fel a gyengélkedőre...majd jön Mr. Reyes, ám neki az irdámban kell számot adnia.
-Kisasszony, jól van? El tudja mondani mi történt.
Aggódom a lányért, de muszáj ezt tennem. Közben megérkezik Hagrid, aki engem néz utasítást várva.
A fejem majd szétrobban, a gondok, amelyek a vállamat nyomják lassan emésztenek fel, de nem hibázhatok.
-Vidd fel Mr. Reyest az irodámba és mond meg Minervának, hogy tegye meg a szükséges lépéseket és fogadja a minisztériumi illetékest, aztán gyere vissza, Ms. Mirollal addig végzünk.
Hagrid bólint, majd az utasítások szerint cselekszik.
-Ms Scott és Ms Weasly, maguk is menjenek nyugodtan, de egyelőre egy szót se senkinek.

~A három leányzónak és a tisztelt igazgatónak~

Villanás…

Ahogy a kiszabaduló mágikus energia leteríti a lányt, majd a fiú ellen fordul.

Hasító fájdalom…

Ahogyan a céltalanul áramló mágia mindent elpusztít az útjában. És mivel más nincs a környéken létrehozója ellen fordul.

Csattanás…

Ahogy elterül a jéghideg kövön, immár majdnem öntudatlanul. Minden olyan ismerős… akkor Szeptemberben… akkor is ugyanez az ég adta a fényt, akkor is ilyen módszerrel próbált segíteni magán és akkor is kínokkal fizetett érte. Akkor is Viki volt az egésznek az oka… és akkor az eset a halálával ért véget. Akkor átengedte magát az öntudatlanságnak és többet fel sem ébredt, annak köszönhette életét, hogy az elméjét képes volt elszakítani a testétől. És most is gyötrően tört rá a késztetés, hogy átadja magát a fájdalmat elűző öntudatlanságnak…

~NEM!~

Ordított fel magában, mert a valóságban erre nem volt képes. Még egyszer nem követi el ezt a hibát. Lehet, hogy kínokkal fizet minden másodpercért, de most legalább tudni fogja, mi történik. Bár szemhéja továbbra is csukva volt nem vesztette el minden érzékelését. Ugyanúgy hallott és érezte a levegő mozgását. És hallotta, hogy van itt még valaki. Ismerősek voltak a hangok, Ginnyt fel is ismerte, hiszen már a bátyjait is ismerte, ám a másikat nem. Sosem figyelte az alatta lévő évfolyamokat az eggyel alatta lévők kivételével. Persze, voltak kivételek, de nem sok.  Szóval az egyikük sóbálványátkot szórt rá és bizony Quintinnek el kellett ismernie, hogy a régi, jól bevált és egyszerű módszerek e legjobbak. a sóbálványátok egyszerű volt mint a pofon, ám senki sem tudott neki ellenállni és bár rövid ideig tartott csak ez általában több mint elég. Most pedig ő küzdhetett az átok ellen… sikertelenül. Mozogni eddig sem tudott, így hát ez nem lepte meg. Valami azt súgta, hogy valami komoly baj van a testével, ez nem csak egy egyszerű, varázslás utáni levertség és fáradtság. Mégsem lett volna tökéletes?

Ő ugyan nem látja, csak a melegét érzi, de a vére, az életet jelképező és jelentő vörös vér… kifolyik a sebeiből és összegyűlik alatta a kövön. Ugyan ő nem tud róla, ám izmai szétszakadtak, inai immár nem tartanak és ha nem lenne rajta az átok bizony a végtagjai kifordulnának a helyükről, jó ha a csont nem villan ki. nem látja, ahogyan hamarosan jókora vértócsa gyűlik alá, hogy aztán lassan ereket alkotva a szélrózsa minden irányába kezdjen el elfolyni. az egyik lány fölé lép és a pálcáját keresi, ám nem találhatja meg. Ugyanis a nyáron Quin rájött, hogy mennyire hasznos és hatékony varázslat a tér kibővítésére használt bűbáj és azóta mindig használta. Igen, ezt sosem tudta megtagadni. Ő mindig pálcát rántott, ha kellett, ha nem. Más valószínűleg az asztal túlsó felén lévő könyvért odanyúlt volna, ő viszont egyből varázsolt. Élvezte, hogy képes minderre és bizony jólesett a hatalom. Így került a pálca a ruha belső, bűbájjal is elrejtett zsebébe, melyet nem találhat meg már, csak aki tudja hogy ott van, vagy varázslat nyomait keresi. De Quintin minden ruhája úgy „bűzlött” már messziről a mágiától, hogy ez egyáltalán nem lehetett meglepő.

Hallotta, hogy az igazgató megérkezett, és azt is, hogy utasításokat osztogat. Egy valami azonban szöget üt a fejébe.
~Ez meg honnan tudja, hogy ki vagyok?~
A barátai sem ismerték meg, annyira megváltozott, de úgy tűnik ez az öreg igazgatót nem zavarta meg. Legilimencia? bár mozogni nem tudott annyit megtett, hogy az elméjét védő pajzsokat felfrissítette, bár ha az igazgató be akar törni a tudatába vajmi keveset fognak érni, de legalább megérzi, ha közeledik.

Hagrid lépett oda hozzá, felnyalábolta volna és ekkor szűnt meg a sóbálványátok hatása. Quintin testét felemeli, ám a vállízületei kifordulnak, az izmok szinte leszakadnak a karjából, térde is elveszi eredeti helyét és kifordul helyéről, majdnem teljesen körbecsavarodva.

Fájdalom…

Mely új erővel tör rá, de már nem engedi át a megváltó eszméletvesztésbe. Miden pillanat örökkévalóságig nyúlik, ahogyan teste felszakad, vére újult erővel tör elő a sebekből, ő pedig továbbra is magatehetetlenül csüng, immár a hasonlóan véres Hagrid hátán.

[[ Viki, Sue, Igazgató Úr, Quintin ]]

[ Viki, Sue, Igazgató Úr, Quintin ]

Életemben nem rémültem meg annyira…
Seprűmet eldobva rohantam Viki felé, ha valami történik vele én nem is tudom, mit csinálnék. Rákiáltottam Sue-ra hogy vegye kezelésbe a fiút, aztán letérdeltem a lány mellé, és fejét az ölembe húztam. Annyiszor szórakoztunk nálunk, Merlinre, mennyit nevettünk mi együtt, és most itt fekszik… Összeszorítottam a szemeim, mégiscsak a kereszttestvérem, aki olyan volt nekem, mintha a nővérem lett volna.

Sue hangját hallom magam mellett, de alig jut el a tudatomig, mit is kérdez valójában. A vágásra összpontosítok, mely a lány homlokán leledzik, és amelyből lassan szivárog a vér… Keresek egy zsebkendőt, de nincs nálam. Nem hiszem el…
Griffendéles társamhoz fordulok, hogy azonnal szólni kell valakinek, mi van ha komolyabb baja van, mint az elsőre  látszik?
Sue hangját hallom, ahogy megidézi a patrónusát, majd utasítja, hogy szóljon Dumbledore-nak az esetről, aztán felém nyújt egy száraz, és egy enyhén nedves zsebkendőt. A szárazzal felitatom a vért, a nedvessel pedig tisztára törlöm..

Talán Viki megérezte a mozdulatokat, mert végre felnyitja a szemét. Legszívesebben jól megölelném, de félek, hogy valami komolyabb sérülése van, így csak aggódva figyelem, ahogy erőltetetten elmosolyodik, és meg is szólal. Könnyek szöknek a szemembe, örülök, hogy úgy néz ki nem annyira vészes, amikor visszahanyatlik…
- Már szóltunk Dumbledore-nak, nem lesz semmi baj. – csitítom. Pihennie kell, de persze nem teszi. Elszánt, kitartó, és olyan makacs, akár egy öszvér.
A következő próbálkozása is kudarcba fullad, aztán halkan felnevet. Kétségbeesek, Ő soha nem hagyta még így el magát…
Visszacsukja a szemét, arcán összerándulnak a vonások…
- Ne erőltesd meg magad… - suttogom neki. Tudom, hogy gyűlöli, ha gyengének tűnik, de most igazán nem kellene „hősködnie”. Ez egyszer igazán elengedhetné magát a kemény csapatkapitány szerepéből, az általános „erősvagyokésmindentkibírok”- Ez most nem az a pillanat.
Megerősítést várva Sue-ra tekintek, amikor Viki újfent ránk pislog, és visszahanyatlik.

- Viki, ne csináld ezt!- hajolok fölé, amikor megérkezik Dumbledore Professzor. – Hála a jó… - kezdek bele, de Ő azonnal utasításokat osztogat. Hagrid vigye fel Mr. Reyest, Vikit pedig … Na álljunk csak meg.. Mirol? Heh?
Értetlenül meredek a lányra, épp szólnék, hogy miért szólítottál Ms. Mirolnak, amikor inkább becsukom. Nem, nem ez a megfelelő időpont erre, majd ha jobban lesz, mindent meg fogok érteni, most nem ez számít…

Amikor azonban a férfi felszólít, hogy menjünk Sue-val, nem mozdulok.
- Elnézést Igazgató Úr, de… - kezdek bele. Életemben nem sokszor beszéltem a Professzorral, de most muszáj volt… - De… Viki a kereszttestvérem. Nem lehetne, hogy mellette maradjunk- egy kétségbeesett pillantás Sue felé, majd vissza Dumbledore-ra… Nem, nem hagyom itt. Pontosabban nem hagyhatjuk itt. Anya kitekerné a nyakam, ami nem mintha annyira zavarna, de akkor is. Nekem mellette a helyem, ha tetszik ha nem…

[[Viki, Ginny, Dumbledor professzor, Quintin ]]

[Viki, Ginny, Dumbledor professzor, Quintin ]

*Miután sóbálványátkot szórt, az akkor már földön fekvőre, közelebb lépett, s kereste annak pálcáját… sikertelenül. Átkutatta a fiú ruháját, de az említett varázseszköz nem volt sehol. Bár, igazából lényegtelen is volt, hiszen mozdulni több okból sem nagyon tudott volna. Majd patrónust idézett, s elküldte őt az igazgatóhoz.
Ezután Vikihez sietett, és Ginnyvel együtt próbálták ellátni a lány látható sérüléseit. Ginnynek egy száraz zsepit adott, amivel felitatta a vért, majd egy vizeset is, amivel kitisztította a sebet, míg a lány nem kerül a gyengélkedőre.

Viki többször is megpróbál feltápászkodni, de a megmozdulás is nagy fájdalommal járhat, ez kiül a csapatkapitányuk arcára. Megmozdul, majd visszahanyatlik Ginny ölébe. Viki kis idő múlva ismét kinyitja a szemét, próbál mozogni, ismét sikertelen.
Elég kétségbeejtő volt látni, hogy az a lány, akit olyan erősnek, keménynek ismert meg, egyik pillanatról a másikra, egy ilyen… miatt itt fekszik, összetörten, meggyötörten…

Ginny, aki eközben Viki mellett térdelt, próbálta a lányt lent tartani, mind szóval, mind tettel. Hogy ne mozogjon, és ne próbáljon felkelni. Viszont Viki sérülései súlyosabbnak mutatkoztak, minthogy rögtön fel tudjon kelni, s a saját lábán eljutni a gyengélkedőig.

Szörnyű düh kerítette hatalmába Suet, mikor már ura volt a helyzetnek. Mikor, már nem azon aggódott, hogy mit kellene csinálni, nem attól félt, hogy mi is történik a következő másodpercben. Legszívesebben odament volna ahhoz, aki ezt tette Vikivel… és hááát, ellátta volna a baját. De, ahogy végig tekintett a földön fekvő egyénen, rá kellett jönnie, hogy megkapta a magáét… egyelőre, és meg is fogja majd.

Nem is kellett sokáig várniuk, mert az Igazgató hamarosan meg is érkezett, nyomában a Roxfort Kulcs és Háztájörzőjével. Hagriddal felküldeti a srácot az irodájába. Reyes? Quintin Reyes? A srác, aki jó pár hónapja…azon a viharos estén meghalt? Sue egyszer, régen…már nem is tudja kitől halotta a történetet, de most nagyon meglepődött. Majd a következő mondaton ismét, mikor Dumbledore professzor Mirolnak szólította Vikit… Mirol?? Újabb döbbenet. ~De, Viki ő… Henderson… nem? Vagy most mi is van valójába?~ kétségek…amelyekre, majd választ keres, ha ez az ügy lezajlott. Láthatólag Ginnyt is hasonlóképp érték az információk… És meglepődve áll ő is az események előtt.

Aztán a professzor feléjük fordul. Sue elsőre nem is fogja fel, hogy nekik szól a dolog, mert a korábbiakon vacillál. Aztán Ginny megszólal, hogy csak a kereszttestvére… és vele maradna… igen, neki… szóval családi joga a lány mellett maradni, majd hozzá teszi, hogy mindketten. Sue is.
Igen. Ő is szeretne Viki mellett lenni, hiszen szereti a lányt, és sok minden összeköti őket. Legfőképp a kviddics. Nem, nem hagyná magára a csapatkapitányukat. *

-   Igazgató úr. Én is szeretnék maradni. Hiszen, a gyengélkedőre valakinek fel kell segítenie Vikit, és… szóval nem szeretnénk magára hagyni. Ami, pedig a többit illeti, természetesen hallgatunk mindenről. Azt hiszem ezt mindkettőnk nevében mondhatom. – ezzel tekintetét a professzorról Ginnyre futtatta.

*Majd visszatekintett Dumbledore professzorra, s várta, hogy kimondja a végső „ítéletet”.*

A nedves anyag, ami a homlokomat hűtötte nagyon jót tett. Kezdett a fejfájásom csitulni és  éreztem lassan már felállni is képes leszek. Vagy legalább felülni. De legalábbis nem fog fájni mindenem, ha meg akarok mozdulni.
Nem feltételeztem, hogy komolyabb bajom is lenne, néhány zúzódáson és maximum egy kisebb agyrázkódáson kívül, inkább az lehetett a probléma, hogy gyorsan akartam mozogni. Elég nagy erővel estem a hátamra és utána vághattam be a fejem is a földbe, hogy a testem így reagáljon. De szerencsémre kezdetem jobban lenni, igaz csak lassan és ahogy a tanárjaimat ismerem, biztos hogy a ma estét a gyengélkedőn töltöm.
Ami talán lehet, hogy nem is nagy baj, hisz ha nem is akarom bevallani akkor is megsérültem és pihenésre van szükségem. Főleg, ha csak abból indulok ki hogy az előbb a legkisebb mozdulatra is belém hasított a fájdalom.
Még mindig csukva tartottam a szemem, de leginkább azért mert, így könnyebb volt. Valamiért már az gondot okozott, hogy nyitva tartsam, de jelenleg legalább tényleg kezdtem úgy érezni, hogy jobban vagyok. Hogy Quin mit fog még kapni ezért... Tényleg ő vajon hol van?
Ekkor hallottam meg Ginny aggódó hangját, amire már muszáj volt kinyitnom a szemem. És ott volt Dumbledore. Mit keresett itt? Ki maradt volna valami? Mondjuk elképzelhető, de... ennyi? Lehet, hogy mégsem vagyok annyira jól, mint ahogy gondoltam?
Hallottam az Igazgató Úr kérdését, de nem válaszoltam egyből, igaz nem is tudtam volna, mert az öreg máris intézkedett tovább. Azért egy „jól vagyok, köszönömöt” kinyögtem.
És a következő pillanatban, olyan történt amit még nem terveztem, amit még nem akartam nyilvánosságra hozni. Dumbledore Mirolnak nevezett. Ginny és Sue se tudtak még erről a titkomról és emiatt akart Quin megölni. Quin... Sose fogom neki ezt megbocsátani. Soha!
Először szólítottak Mirolnak és érdekes módon nem is volt olyan fura számomra a név. Mintha mindig is ezen a néven ismert volna mindenki, és Henderson még csak nem is létezett volna soha. Persze azonnal ráeszméltem, hogy melyik néven is éltem eddig, méghozzá abból, ahogy egy pillanatra Ginnyre néztem. Láttam a megdöbbenést és érthetetlenséget a szemében és rá kellett döbbennem, hogy jövök neki és Suenak is egy magyarázattal. Azon meg sem lepődtem, hogy Dumbledore tisztában volt vele, hogy ki vagyok. Biztos vagyok benne, hogy mindig is tudta, hisz ismerte a szüleimet, csak megvárta míg én is rájövök. Most pedig... 
Az Igazgató már Ginnyt és Suet is felszólította a távozásra, mikor is én, ha Ginnyvel esetleg egy kisebb közelharcot kell vívnunk is, akkor is felültem. Nem volt kellemes, éreztem, hogy valóban nem kicsit sérülhettem meg, de komoly szerencsére nem volt. Persze a két lány azonnal, nyitotta a száját, hogy maradhasson, amit őszintén szólva egy hangyányit bántam, de nagyon jól esett, hogy aggódnak értem. Ginny olyan volt számomra, mint a húgom, szinte együtt nőttünk fel, Sue pedig már a csapatválogatáson beette magát a szívembe, még akkor is ha ezt annyira nem mutattam. Hát igen nem arról voltam elhíresülve, hogy barátkozó lennék.
Tudtam, hogy nekem kéne végre megszólalnom, de nem ment. Mit mondhattam volna? Akármennyire is megvetettem Quint ezért a cselekedetéért, ez a mi ügyünk volt, nekünk kellett volna lerendezni.  De az élet nem úgy hozta, és lehet, hogy még szerencse is, hisz ki tudja mit művelt volna velem, ha a lányok nem toppannak be? Még mindig ott hangoztak a fülemben a szavai: Milyen módon akarsz meghalni...

*A kastély látványa  máris jobb kedvre derít. Az éjjeli járőrözés Lyrával mindig jó buli, megunhatatlanul szórakoztató, és most pont erre van szükségem. Lyra is megerősít az anyukás teóriámban, tehát most el is söpörhetem ezt a problémát, valahová a tudatalattiba, ha már teljesen száműzni nem is tudja.*

-Te jó ég, Lyra, el ne bőgd magad... Csak megköszöntem! Fordított helyzetben én valószínűleg már rég lökném a hülyébbnél hülyébb poénokat, habár nem tudom, mennyit segítenék ezzel, vagy pedig úgy ölelnélek, hogy nem kapnál levegőt. Most válassz...

*Együtt nevetek vele a fejünk tetején trónoló gubancon, ami úgy néz ki, mint egy depressziós varjú tanyája, majd mindkettőnkön alkalmazom a jól bevált szárító-fésülő bűbájt. A következő pálcalendítéssel elintézem a sminket is, majd megszárítom a ruhákat, és a víztől caffogó cipőket is.*

-Nahát, szinte csönd lett...

*Szavaim a csöpögős-szörcsögős zajok megszűnésére vonatkoznak, hiszen a visszhangos szörtyögéshez képest az egyenletes kopogás halknak tűnik - zene füleimnek.. Csak most veszem észre: egyszerre lépünk. Véletlen lenne, vagy Lyra intézte így?... Kit érdekel. Tök poén.*

-Nézd, úgy nézünk ki, mint valami sziámi ikrek.

*- mutatok az előttünk masírozó árnyékainkra. Időközben megérkeztünk a mára kijelölt folyosóhoz - nem is akármelyikhez.*

-Hé, nagy forgalom lesz máma... Erre van a Hollóhát.

*Szemeimben huncut fény villan, ahogy tenyereimet összedörzsölve várom az első áldozatot, majd fél karomra támaszkodva lehuppanok a földre. Fáradt mozdulattal túrok bele a hajamba, ami egyelőre kifejezetten jól néz ki - kár, hogy mindig mindenki a koszlott, csapzott verziót látja.. Bár lehet, hogy csak én látom annak. Mindenesetre még Lyra se látott soha közvetlenül hajmosás után, frissen szárított hajjal, így tehát nem hibáztathatom, ha meglepődik...
Pálcámmal őrlángot gyújtok, amely halvány derengést von körénk, a fény időről - időre kialszik, mikor neszt hallok, közben pedig halkan suttogva beszélek.*

-Remélem, valami jó pasit is elkapunk... Jó, tudom, neked ott van Freddie, de nekem is kéne már valaki. Mióta Scott lelécelt, teljesen leállt a szerelmi életem. Mit gondolsz, ez az én hibám, vajon ennyire gáz, ahogy kinézek?

*'Hangom' szokás szerint teljesen őszinte, néha egy kis incselkedés vegyül bele, amely még a suttogáson is átszűrődik, és csaknem hangosan kiáltok fel, homlokomra csapva, mikor leesik, hogy eddig csak saját magamról beszéltem. Lábaimat törökülésbe helyezem, hátsómon ide-oda billegve elhelyezkedem féloldalasan, így Lyrát és a folyosót is látom. Pálcámat gyógyító módjára a lány arcába tartom, csücsörített szájjal gyógyítónéni stílusban kezdek el hülyéskedni.*

-Nos, ködvöském...Mondd csok, mü újság?

*Nem sokáig bírom, Lyra arcát látva, amely bizonyára az első...hm...reakciót tükrözi, nem tudom tovább összehúzva tartani a szemöldökemet, homlokom ráncai villámgyorsan simulnak ki, majd költöznek át a szemem, az orrom és a szájam sarkába, s némán rázkódva érzem, hogy kezdem jól érezni magamat. Miután kinevettem magam, vonásaimat visszarendezem az előbbi, csücsörítős - szigorkás ábrázatba, ám szemeim továbbra is vidáman csillognak.*

((következő postot a Hollóhát szárnyába, pls ^^ de ráérsz^^))

.:Amaris:.

- Ó valóban? - vigyorodott el a srác még jobban és körbepillantott. - Na de olyan itt van rajtam kívül is, ha rám céloztál. - mondta pimaszul, majd finoman megfogta Amaris karját és elindultak.

- De akkor jobb, ha keresünk valami nyugisabb helyet, ha már ennyien nyüzsögni kezdtek. És a pletykák elég hamar szárnyra kelnek a suliban tudod. Mit szólnál egy sétához kint a szabadban? - lenyomott egy barátságos mosolyt és ránézett Amarisra.
De aztán kipillantott az ablakon, ekkor jutott csak eszébe, hogy odakint most elég hideg van, akármennyire is tavasz van. És valóban. Odakint egyre erősebben kezdett fújni a szél, és minden bizonnyal jól fel kellene ahhoz öltözni, hogy ki lehessen menni. Csakhogy Dannak semmi kedve nem volt visszamenni, fel a Griffendél tornyába, hogy aztán felvegyen valami melegítőfelsőt. Inkább ismét Amarisra nézett.

- Tudod mit? Inkább menjünk itt az épületben valamerre. Van ötleted? -nézett kíváncsian, mosolyogva a hugrabugos lányra, miközben megállt és kibámult a nyitott tölgyfaajtón, egyenesen a szabadba. Még itt az ajtóban is elég hideg volt, nemhogy kint...

* Fene vinné el ezt a hülye időjárást. Tavasz van és erre tessék milyen rossz idő van még mindig. Bár múltkor már kisütött a nap, de az kevés volt. Most még az eső is esik ráadásul. Bár az erre mindig így van ilyenkor.  Mindegy. Nem hagyom, hogy az időjárás tönkretegye a jókedvem. Hisz annyi mesélnivalóm van még Amarisnak... Fogadjunk a bandáról még nem is hallott.*

[[ Davis… ]]

[ Davis… ]

Egy hangos cuppanás, majd mégegy. A lány ajkaira halovány mosoly húzódott, mely csak akkor látszott szélesedni, amikor Davis magára bűvölte a Prefektusi jelvényét, s halványodott el, amikor felpillantván a kastély oly közelinek tűnt, mint a séta alatt még soha…
Fokozatosan lassultak léptei, ezzel párhuzamban emelkedett karja, ahogy finoman próbálta érzékeltetni a fiúval, hogy meg szeretne állni egy ölelés erejéig. Egy lépés, egy újabb, ám a következő elmaradt. Lehajtott fejjel állt meg, majd emelte a mardekárosra a hidegkék lélektükröket. Azokból eltűnt a mosoly, a boldogság, üresek voltak, és a sötétbe burkolózó park halovány fényében furcsán derengtek. Nem sírt, még nem, bár a maró cseppek szúrták a szemét. Halk, mélyről felszakadó sóhajjal ölelte meg a Párját, és fúrta fejét annak nyakához.. A szavak mint valami kiszámíthatatlan gejzír törtek fel belőle, még fel sem fogta, hogy mit mondott, azok azonban már messze eljutottak a címzetthez…

A válasz nem késett, Julia szíve hatalmasat dobbant. Holnap… A szó felért egy kínzóeszközzel. Oly közel, és mégis annyira távol. Nem, nem tudta nélkülözni Őt… már nem. Egy szív, egy lélek, mely az iménti eseményes során forrt össze letéphetetlenül. A mosoly, mely az ötödévét taposó Prefektusból kibújt, most nem tudta jókedvre deríteni. Annak jelentését is csak pillanatokkal később fogta fel.
A klubhelyiség… A klubhelyiség előtt fogja várni, hogy együtt menjenek órára. Apró görbület, nagyítóval felfedezhető csak, mely a diákok általános megrökönyödését vetítette előre az elméjében. Már semmi sem lesz olyan, mint rég. Nem fog egyedül téblábolni, tanulni, vagy akár órára menni. Együtt lesznek…
Újabb mély lélegezet, kevésbé fájdalmasabb, mint az előző. Mozdulatlanná dermedt, hallgatta a szellő susogását, és olyan érzése támadt, mintha egy búcsúdalt énekelne. Búcsúdalt, mely méltó befejezése a mai napnak, a történteknek, s a boldogságnak, melynek apró kis szikrája felmelegítette a hűvös szívet, és újra életet lehelt abba. Most semmi sem számít, csak az, hogy Mellette lehet, amíg csak szabad.
Halk, szinte a fiú fülébe mormolt kijelentés, megerősítvén a kialakult érzelmeket. Talán ezért, talán csak kedveskedésből, de Davis végigsimította arcát, lágyan megemelte a fejét, majd homlokát az övéhez érintette. A felelet vékony, láthatóbb, de mégis halovány csalt ajkaira. Bólintott, majd a kezébe csúszó ujjakon szorított egy kicsit, és újfent elindult az Ő oldalán.

Mintha felgyorsították volna az időt, vagy csak a lány veszett volna el gondolatai sűrűjében, egyszerre a bejárati csarnokban találta magát. A hatalmas tölgyfaajtó csendesnek nem nevezhető csapódása billentette ki, és ébresztette rá, hogy percek kérdése csupán az elválás. Nem állt meg, összeszorított szájjal lépdelt tovább, arra gondolva, hogy pár óra csupán az egész, de nem ment könnyen. Akárha ólomsúlyúak lennének a lábai lépdelt fel a lépcsőkön, ahogy közeledni látta a bejáratot. Lépcsőfokról-lépcsőfokra, méterről-méterre csökkent a távolság. Az ajtó elé érvén megtorpant, és szembefordulva a fiúval lépett közelebb hozzá, és hajtotta le a fejét.
- Megérkeztünk. – mondta színtelen hangon, aztán ha Davis hagyta, a szavai után a nyakába vetette magát, és átölelte.
Nem szólt semmit, csak ölelt hangtalanul. Azt kívánta, tartson örökké a pillanat, nem akarta elengedni, nem volt képes rá. Az elfojtott érzelmek a felszínre jutottak, és nem volt megállás. Lassan kúszott fel a jobbja a zöldtaláros arcára, és húzódott végig a mutatóujja azon. Megemelte a fejét, és egyenest a másik íriszeibe pillantva ejtette szavait.
- A holnap oly messze van számomra, mintha azt mondanák, itt a nyári szünet. Még soha nem volt részem eme kiváltságban, most azt kívánom, bár tartana örökké…

A gondolatmenet végeztével lehunyt szemmel simult Davishez, mélyeket lélegezve, akárha ítéletre várna…

[{ Ju }]

{ Ju }

A csapáson

A csapáson való apró megtorpanást követően a fiatal, jelenleg ötödik évét taposó páros csendesen sétált tovább a szemük előtt tornyosuló, egész horizontot magába ölelő, helyenként mohával borított kastély bejárata felé. Igencsak későre járt az óra, mely miatt a világra boruló homályban már alig lehetett látni bármit is. A felhők által takart, olykor fel-felbukkanó Hold, és csillagok áldásos fénye mellett mindösszesen csak az ablakokból kiszűrődő derengés nyújtott némi támpontot a lépések bizonyosságához. Ebből egyenesen következett, hogy a levegő bizony meglehetősen lehűlt már, és korántsem volt olyan kellemesen melengető, mint nap közben. Tény, délután jobbára szemerkélt az eső, mi több, amikor elérték az edzés színhelyeként választott tópartot, egyenesen felhőszakadás zúdult a birtokra, és a környező tartományokra. Talán emiatt is volt most valamelyest csipkelődőbb az est szellője, mint a délelőtt folyamán. A cipőtalpak neszezése mellett főképp a tücskök dallamát, valamint baglyok huhogását hallatta a messzeség, olykor pedig, a Tiltott Rengeteg felől egy-egy velőt rázó üvöltés törte meg a nyugodalmasnak tűnő éjszakát.

Davis nem fázott, soha nem tartozott azon emberek közé. Róla nyugodt szívvel elmondható volt, pulóverben jelent meg, amikor a nagyérdemű minden egyes tagja már kabátban szobrozott, és próbált a fáklyák fényéhez közel kerülni, hogy a tűz mellett kissé felmelegíthesse elgémberedett ujjait. Amennyiben mégis hűvösnek találta az időt sem szólt volna semmit. Nemhogy a mellette sétáló lánynak, de még magának sem vallotta volna be, mert az a nézőpontja szerint felért a gyengeséggel. Természetesen hozzátartozott a dologhoz az is, hogy nem igazán szerette megcáfolni önnön szavait. A tóparton lett volna alkalma visszakérni Ju-tól a varjúszín kabátját, de ahogyan azt az etikett és illedelem kívánta, nem tette. A nők teste sokkal törékenyebb, bőrük finomabb, és érzékenyebb a külső hatásokra. Neki sokkal jobban szüksége volt a meleg lepelre, mint jómagának. Nemegyszer fordult elő annakidején, hogy az edzéseket rövidnadrágban, és egyetlen szál pólóban teljesítették a szabadban, amikor már leesett az első hó, a levegő pedig annyira hűvös volt, hogy szinte marta a bőrt. Olyan érzéseket keltett, mintha ezernyi és ezernyi tű szurkálta volna a megedzett, helyenként szikes testet.

Bejárati csarnok, folyosók, a Klubhelység előtt

Nem haladtak túlontúl gyorsan, lépteik nyugalmasak, és kimertek voltak…kellett is, hogy azok legyenek, ha nem akartak valamiben orra esni. Odakint valóban rosszak voltak a látási körülmények…ha tovább maradtak volna, valószínűleg tetézte volna a visszatalálást a tejfelszerű kód is, amely az esőt követően páraként csapódott volna vissza a világra.

A bejárat elérését követően Davis szabadon maradt balját emelve érintette meg a nyirkos, rozsdásodó, vassal megerősített ajtót, majd lökte azt be. Koros mivoltára való tekintettel természetesen nyikorogva tárta fel a két csellengő diák ellőtt a Roxfort gyomrát. A folyosók már kihaltak voltak, csupán a falakon terpeszkedő fáklyák biztosítottak fényt…persze, azok közül is csak azok hegye gyúlt lángra, amelyek közelében nem aggot a falon festmény…hiszen annak lakójának is kijárt a pihenő. Legalábbis egyesek szerint…a fiú soha nem törődött a régmúltat idéző képek lakóival, jobban mondva azokkal, akik arra érdemtelenek voltak. Már a jelenben élt…egyszerűbb volt, és simább.

A folyosókon csendesen haladtak mindketten, szótlanul, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Tény, Davis biztosan rendezte volna az esetet, ennek ellenére nem kellett ráncigálni az alvó oroszlán bajszát. Mindaddig, amíg árnyként tudtak suhanni az alvó iskolában, nem akart egyikük sem felesleges zajt csapni azzal, hogy ajkait szólásra nyitják. Igen, nagyon sok dolog lett volna, amelyet a mai napból fakadóan meg kellene beszélniük, mégis, előttük a jövő. Voltak már annyira érettek, hogy tudják, lesz még számtalan alkalmuk bepótolni a mából némasággal elpazarolt perceket, eljön majd annak is az ideje. Ezt jelzendő ígérte meg a fiú, hogy a holnap reggel folyamán megjelenik majd a Klubhelység előtt, és várni fog Ju-ra.

A szeszélyes, ám évek során mozgásukat kiismert lépcsőkön haladva elérték a Hugrabug házához tartozó Klubhelység bejáratát. Senkivel sem találkoztak a folyosókon, amely igen meglepőnek volt mondható, tekintve, igen sok Prefektus bizony a stréberek közül került ki. Davis tudta, hogy ezzel önmagának mond ellent, hiszen róla minden elmondható volt, de az, hogy stréber lenne, biztosan nem. Az viszont meglepte, hogy nem futottak össze a Griffendél üdvöskéivel…esetlegesen, ha már a Hugrabughoz jöttek, akkor a nálánál egy évvel idősebb kviddicsben magát próbára tévő lánnyal.

Az eddigi, kettejük közötti, és folyosókra fátyolként hulló csendet aztán a Julia törte meg szavaival. Azok elejtését követően gyengéden borult a Mardekár házához tartozó nyakába, és fonta össze karjait. Davis nem szólalt meg, csendesen álldogált pár pillanatig, majd mélyet sóhajtva emelte meg mind jobbját, mind pedig balját, hogy aztán az ölelő derekára csúsztatva azokat fonja össze önnön ujjait, mintegy bástyák közé zárva a lányt.
- Csupán órák kérdése a holnap! Ígéretemhez méltón várni fogok Rád!
Azzal kissé előre biccentvén fejét szegte le tekintetét, és lehelt lágy puszit a lány fejének búbjára. Karjai eközben gyengéden kúsztak fel Ju hátán, hogy aztán a lapockánál oldalra kitérve annak vállán haljanak el. Nem taszítón, csak jelző értékkel tolta meg Párját kissé hátra, tudatván, a szemébe szeretne nézni, midőn beszél hozzá. Amennyiben az engedte, úgy kissé eltávolodva, igaz mosollyal az ajkain szólalt meg.
- Nem kell tartanod az elszakadástól! Hunyd le a szemed, és megtalálsz! Odabent örökké Veled leszek!
Azzal visszahúzva Párját érintette ajkaival annak homlokát, apró puszival fűszerezvén meg azt.
- Most menj! Gondolj arra, hogy nemsokára megvirrad a reggel!
Jobbja elemelkedett a válltól, majd lágyan érintve az arc élét simított végig azon…Rengeteg gondolat cikázott a fejében, amelyet az elválást követően tisztáznia kellett volna. Ezzel azonban nem akart most foglalkozni, és nem is foglalkozott.

Nem mozdult, hiszen Ju még nem búcsúzott…nem akart udvariatlannak tűnni azzal, hogy szavait követően mozdulatokkal is a tőlük pár arasznyira lévő Klubhelység bejárata felé indul meg a karjaiba zárt Hugrabugos teremtéssel…