Igazgatói iroda

Ha tudod a megfelelő jelszót, s azt elmondod a kőszörnynek, az félreugrik előled, s feltárul az út az igazgatói iroda felé. A csigalépcsőn egy ajtó elé jutsz. Amögött rejtezik a keresett iroda. Kopogj be, s ha megkapod az invitálást be is léphetsz.

Az ajtóval szemközt hatalmas íróasztal foglal helyet, melyen mindenféle dolgok hevernek többnyire. A falakat a régi igazgatók portréi borítják.

.

~Hogy az a verne belé!~
Gondolta magában Cc a kőszörny előtt állva, aki mozdulatlan pofájával is röhögött rajta. Végre sikerült elszöknie az apjától, az összes félretett pénzén repülőjegyet vásárolnia - még szerencse, hogy Kanada és London között van egy hosszó, de közvetlen járat! Erre itt  áll, és hiába sorolja fel eddig az általa ismert jelszókat, mint pitypang, tubarózsa, szemtelen mimóza, stb,stb, de a drágalátos Dumbi valószínűleg megint megváltoztatta a belépési kódot.
- Wazzátok már meg! Ezt ugye, csak azért csinálta, hogy velem szórakozzon! - mérgelődött, majd egy hatalmasat rúgott a szoborba, ami meg sem érezte, de a lába annál inkább.
A bejáratnál, mintha Hangrid mondott volna neki valamit, de nem igazán figyelt rá, csak aházott, majd vágtatott is be az irodához.
~Lehetséges, hogy mégis csak a jelszót mondta?ˇ~
Morgolódott, majd megint rúgott - igaz, óvatosabban, mert hiába az acél bakancs megvédi  lábfejét, de valahogy a szobornak volt egy olyan tulajdonsága, hogy a rúgás erejét visszájára fordítsa.
- Nem szabad rongálni az iskola tulajdonát... - hallotta maga mögül. Egy első éves kiscsávó haladt el mellette, olyan Törpokos jellegű. Cc már ütött is volna, de a srác olyan mit sem törődömként hagyta ott, mintha csak köszönt volna. Ha ismerte volna Cc-t, akkor biztosan nem mert volna így beszélni vele, de most ettől a hangszíntől csak leesett a lány álla, s inkább visszafordult a szoborhoz, és most már kézzel kezdte ütlegelni.
- Engedj már be, engedj már be!

- Albus, az a kislány a főnix-szobor előtt már igencsak türelmetlenül próbál újra és újra bejutni.
A vén varázsló lassan emeli föl a fejét a kőtálban látott, újra és újra megvizsgált kaotikus gomolygástól elszakítva figyelmét. Kissé szórakozottan veszi kézbe megfeketedett fél kezét, egészen öregnek tűnik az alkonyati fényben. Mintha most szólították volna meg először, enyhe meglepetéssel hangjában szólal meg.
- Ó...
Félhold alakú szemüvege fölött az ajtóra néz, mintha csak azt várná, majd ott megjelenik a nemlétező biztonsági kamera képe, hogy ő maga is meggyőződhessen az állítás hiteléről. Persze nem kételkedik a jó Cornelius Agrippa szavában, miért is tenné? Az igazgatói irodában lógó portrék legtöbbjének már úgyis mindegy, akár valótlant állítanak, akár nem.
Dumbledore felemelkedik a székéből, és erősen az asztalra támaszkodik, hogy fel tudjon állni. Csontja és ízületei már nem a régiek, de hát ez a korral jár. Egy pillanatig eljátszik a gondolattal, hogy maga menjen le a lépcsőn, és közölje a lánykával, hogy a varázsszó nem más, mint az, hogy "kérem szépen", hisz idáig hallani a szitkozódását.
Ehelyett azonban csak int, mire a főnix szobor mély morgással elfordul, ahogy a kő súrlódik kövön, szabaddá téve az utat a lépcsőre, melyre a gyermeknek csak fel kell pattannia.
Gondolatait összeszedve masszírozza meg orrnyergét, szemüvege aranyszárát két ujja közé csíptetve és kissé eltartva.
- Jöjjön be, Mademoiselle Cherhal - hallatszik a mindig halk, ám mindig tiszteletet parancsoló hang, amint a kőlépcső ismét mozdulatlanná dermedt, tudatva, hogy a vendég megérkezett.

Egy morranás, és a szobor elmozdult. A Cherhal lány morcosan felsóhajtott:
- Na végre, de behemót! - és ezzel már lépett is a lépcsőre, de azért visszanézett a kőhalomra. Hiába vitte felfelé a lépcső, a lány maradt abban a mozdulatlanságban, kicsit kicsavarodva, gondolatban még mindig a szobrot látva lelki szemei előtt. Addig úgy maradt, míg Dumbledore vissza nem zökkentette a valóságba. Hirtelen, meglepetésében ugrott egyet, majd kínosan vigyorogni kezdett, ahogy meglátta a volt igazgatóját. Feketére mázolt körmeivel végigszántott szalma egyenes haján, majd lelépett a lépcsőről.
- Dir... öööö... Igazgató úr! - huppant le az íróasztal előtti székre, mert úgy vette észre, mintha a direktor egy fejmozdulattal arra sarkalná. - Visszatértem! - hangja végre vidáman csengett.
Szétnézett, és látta, hogy az összes portré kíváncsian tanulmányozza a fejét. Elvörösödött, és hirtelen nem is tudta, mit lesnek annyira rajta, de csak hamar rájött, hogy azokat a vörös tincseket, amiket még torontói fodrásza húzott bele a hajzuhatagba. Remélte, hogy csak ezeket, és nema véreres szemeit, ami a gyógyszerelvonó után jelentkezett nála, és a tűnet úgy tűnik, nem szándékozik elmúlni.
- Tudom, hogy egy ideig nem voltam... - kezdett rá a mondandójára. - De erről a professzor is tud, hiszen apám azt mondta, hogy Önnel mindent megbeszélt - vont vállat a lány. - Azt már nem tudom, hogyan is egyezett bele a fater, hogy visszaküldjön, hiszen csak a dadussal összepakoltatta a ruháim, és felrakatott az első gépre. Azt se tudom, hogy a pálcám vagy a seprűm megérkezett-e. Bár Bijou itt van, s az a legfontosabb... Egyébként visszamehetek az előző osztályomba, a csajokhoz? - azt szépen elhallgatta, hogy Kanadában minden fajta varázslóiskolától eltiltották, és összezárták a mugli gyerekekkel...

A fiatalok egyre pimaszabbak mostanában. Az öreg varázsló elnéző mosollyal veszi ezt tudomásul.
- Kérlek, foglalj helyet! - szól szórakozottan, miután a kislány már kényelmesen belevetette magát a székbe. Enyhe a figyelmeztetés az udvariasságra, Albus igazából csak saját magát szórakoztatja ezzel a közléssel. - Légy üdvözölve! - teszi hozzá nyájasan, hisz a kislány igen boldogan közölte jelenlétét, s most az egyszer eltekint attól a ténytől, hogy neki bizony nem köszöntek.
Természetesen tud róla, hogy a Mardekár másodévesei igen problémásak, a legtöbb kollégája nem bír velük. Ő azonban nem szól bele, a fegyelmezést ráhagyja Perselusra és Minervára, hisz sajnos egyre kevesebb időt tölt az iskolában és az iskolai teendőkkel.
Visszaül méretes székére, és egy ezüst tálkát tol a lány elé.
- Cukorkát?
Ő maga bizony vesz belőle egyet, derűsen bontogatja a csomagolást, és egy pillanatig úgy tesz, mintha kis diákja ott se volna. Csak miután a szájában tudja az eukaliptuszízű édességet, néz rá az aranykeretes szemüvege fölött bozontos szemöldöke alól.
- Nos, az édesapáddal nem volt szerencsém értekezni, csupán levélben. - Fontosnak tartja kiemelni ezt a szót: édesapám, a Christine által használt "faterral" szemben. - Kiíratott téged az iskolából, Christine, azzal az ígérettel, hogy az új lakhelyeteken gondoskodik majd róla, hogy megfelelő oktatásban részesülj.
Pillantása ennél a pontnál kissé kérdőre vált, elvégre tudomása szerint a Cherhal-lányt nem adminisztrálták semelyik külföldi varázslóiskolában, hisz akkor kikérték volna a Roxfortból a bizonyítványát.
- Apád küldött egy kissé zavaros levelet arról is nemrég, hogy szeretnél visszajönni hozzánk.
Egy pár pillanatig vesébe látóan, hosszan néz a szőke lány zöld szemeibe, előre hajolva az asztalra könyököl, és sátrat alkot ujjaiból.
- Gondok vannak otthon, Christine? Jól kijössz az édesapáddal?
A kérdés bagatell, de Dumbledore pont erre alapoz. Provokálná a lányt, hogy beszéljen.

Már nyúlt volna a cukorka után, de még előtte meggondolta magát. Valahogy nem tűnt biztatónak, ahogy Dumbledore megkínálta, na meg arra is jól emlékezett, hogy a diákok között az a mendemonda járt körbe, hogy az igazgató szerette a diákjait hányás ízű cukorkákkal megkínálni. Most ezt pedig szíves-örömest kihagyta, főleg úgy, hogy nem volt ismeretlen számára - igaz nem cukorka révén ismerte meg azt a kesernyés, kellemetlen ízt, hanem néhány üveg alkohol után. Régi szép idők...
- Nos, a tanulmányaim gondoskodásáról az igazgató úrnak és az apámnak ellentétes véleményei lehettek - vont vállat, de azért az egész mozdulatában egyfajta szomorúság érződött. Hiába mutatta magát erősnek, azért a gyermeki lelke is napvilágot látott - főleg egy olyan varázsló előtt, mint amilyen Dumbledore volt. Majd keserédesen felnevetett a kérdés hallatán. - Hát vele nem könnyű kijönni, főleg, mióta anya... - elhallgatott, de ismét megrántotta a vállát, és folytatta.- amióta a kórházban van. Olyan más lett - húzta el a száját. - Kanadában sem törődött velem, nem is értettem, miért kellett itt hagynom az iskolát. Erről mondott magának valamit? Bár nem hiszem, nem szokta megindokolni a tetteit. Csak elhatároz, és meglépi azt, de sosem kérdezi meg, a másiknak mi lenne a megfelelő. Ide se írt soha egy sort se, de amíg Torontóban egy házban laktunk, akkor sem beszélt velem egy mondatot sem. Került. Ezért is harcoltam ki, hogy visszajöhessek, mert  azért itt a csajokkal csak jobb, mint azzal a fafejüvel egy fedél alatt. Ugye, visszaenged a barátaimhoz, a régi évfolyamtársaimhoz? - ismételte meg a számára a legfontosabb kérdést. Azért is, mert utált bizonytalanságban élni, de azért is, hogy végre mondjon rá igent a direktor, és engedje el, mert ez a kínos beszélgetés sosem volt az ínyére.

Figyelmét nem kerüli el a lány ódzkodása az édességtől. No, ugyan már, hisz ártalmatlan... Albus jószívvel kínálgatja, nem sajnálja az édességet senkitől. Igazából csak azért van itt, hogy a vendégei kellemesebben érezzék magukat itt, egy egyszerű csel, apró manipuláció, semmi több.
Csendesen vizsgálja a kislány szomorúságát, és próbálja felfedezni a elharapott mondatok valódi értelmét, anélkül, hogy a Cherhal-lány gondolatai közé kukkantana. Nem híve az ilyen udvariatlanságnak, hacsak nem feltétlenül szükséges. Kezdi viszont átlátni, mi is a helyzet Cherhaléknál. Valahogy a két lány történetében mindig az apa a mumus, az anyával pedig nincs minden rendben. Ez igazán szomorú, a két gyereknek senkire sincs támaszkodnia, pedig helyzetükből adódóan ez igenis szükséges volna. Hiszen mindketten mugli születésűek, és Albus, már amennyire előre tud tekinteni ezekben a ködös és borongós időkben, egészen biztos benne, hogy...
No mindegy.
- Az apád szeretett volna téged maga mellett tudni - válaszol a lány kérdésére az apa indítékaival kapcsolatban. - Ez valójában egy felelősségteljes gesztus volt tőle. Sokak örülnének, ha egyáltalán lenne valakijük, aki maga mellett akarja tudni őket... Ha érted, mire gondolok - teszi hozzá egy elmélyített pillantással kísérve.
- Nem kellene ilyen szigorúan megítélned az édesapádat, Christine - szólítja meg a lányt komolyan, annak ellenére is, hogy tud róla, az ifjú Cherhal-lány másképpen szokta hívatni magát a barátaival. - Bár tudom, ez a dac a kamaszkor velejárója - mondja, mintha kicsit mulatna is a dolgon.
A lány utolsó, szinte rimánkodó kérdésére előre hajol ismét, és komolyan vizslatva a szőke kislányt egy pár pillanatig, úgy tesz mint aki először fontolja meg a kérdést.
- Nos, természetesen visszamehetsz az osztályodba - mondja, ám siet hozzátenni: - Amennyiben...
Hatásszünet.
- ...megígéred, hogy a továbbiakban nem lesz rátok annyi panasz, mint eddig. Tudod, te és a barátnőid meglehetős fejfájást okoztok a legtöbb tanárnak, Christine. Az ismétlődő panaszkodásaikkal sajnos roppant nyomás nehezedik rám. A tanári karból, és azt kell mondjam, a Felügyelőbizottság tagjai közül is sokan nem szeretnének látni ilyen... Nos, egyszóval úgy hiszik, rossz hatással vagytok a többi diákra.
Nyugodtan, és a legkevésbé sem fenyegetően néz a mardekárosra félhold alakú szemüvege mögül. A kék tekintet szinte Christine veséjébe lát, vagy legalábbis olyan érzés lehet.