+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | | | |-+  Déli szárny
| | | | | |-+  Bájitaltan szertár
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bájitaltan szertár  (Megtekintve 7047 alkalommal)

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2010. 06. 30. - 12:03:08 »
0

Kétségbeesés.
Döntésképtelenség.
Árulás.
Önzőség.
Veszteség.
Kiábrándultság.
Félelem...
Ezek a szavak jellemezték a jelenlegi lelkiállapotomat. Szavak. Puszta szavak, melyeknek vajon mi értelmük van? Számítanak valamit? Segítenek valamit? Nem. Lényegtelen semmiségek, mégis mindig meg akarjuk fogalmazni ami bánt, ami tönkre tesz, ami romokba dönt. De miért? Miért kell mindenre magyarázat? Miért nem lehet pusztán csak gondolatok nélkül tenni amit tennünk kell? Annyival könnyebb lenne. Annyival könnyebb....
Megtörtek. S már azt sem tudom, akarok e ellene tenni valamit, de mégis itt vagyok. Itt a bájital terem szertárában, a tanárommal, és elmondtam neki életem leghatalmasabb titkát. Ki kellett mondanom. Valakinek el kellett mondanom, aki kívülálló. Miért? Nem tudom...
Talán segítségre vágytam? Megértésre? Fogalmam sincs... Nem voltak terveim, elképzeléseim, csak sodródtam az árral, ami végül a végső kifakadáshoz vezetett. S most hogy itt állok csupán önmagam árnyékaként és tudatosultam a tettemmel és rettegek a következményektől döbbenek rá, hogy Foleynak talán mégis igaza van: Meg kell nyugodnom. Tisztán kell gondolkodnom. És tőle nem kell félnem...
Ezzel az aprósággal megtette mindazt amit már hosszú hetek óta kerestem, ami majdnem felőrölt.
Hálás vagyok neki, még ha ezt nem is tudom kimutatni. Nem segítséget kerestem, hanem azt hogy tudjam valaki még látja bennem azt a lányt, aki voltam, hogy hiába hogy már én sem találom, de valaki mégis megteszi, és ezzel újra visszaadva az erőmet, mellyel küzdeni tudok majd mindez ellen. Melynek köszönhetően nem fogom elveszíteni az eszem, mert néha már közel álltam hozzá, akárcsak ma...
Egyetlen apró gesztus elég volt mindehhez és a könnyek már nem zúdulnak tovább a mélybe arcomról. Csak nézem tanárom szürkés zöld szemeit, mint akit most rángatnak ki egy rossz álomból és még nem tudja biztosan mi is folyik körülötte. Mert Foley nekem ezt jelentette. Valakit aki felébreszt és vigasztalva közli, hogy mindez csak képzeletem a szüleménye volt, és minden úgy van mint régen.
A káosz eluralkodott rajtam...
Már felfogom a szavait, eljutnak hozzám és ha még némán is, de mindegyikre érkezik a válasz. Tisztában vagyok, hogy mennyire komoly az a bűn melyet vétetem és még véteni is fogok, tudom hogy neki is nehéz, akárcsak nekem. Látom rajta ahogy ő is küzd, de talán pont ez a küzdelme ami nekem még többet segít. Hogy ő nem taszított el azonnal, ahogyan sokan tették, hanem maradt...
És újra szóra nyílik a szám, hangom fátyolos és erőtlen, de legalább megmozdult.
- Nem... - de képtelen vagyok folytatni.
Ki akartam mondani, hogy igaza van, hogy nem akarom bántani a barátaimat, nem akarok bántani senkit, hogy minden erőmmel azon vagyok hogy egyre távolabb kerüljek mindenkitől, mert képtelen vagyok elzárni a gondolataimat és ha a közelükbe vagyok csak veszélyt jelentek rájuk. De nem ment. Képtelen voltam rá, helyette teljesen máshogy fejeztem be a mondatot.
- Nem... Én... - kerestem a szavakat de nehezebbemre esett, mint az képzeltem - Én választottam.
Felajánlotta a segítéségét. Én pedig most próbáltam visszautasítani, még ha ez konkrétan nem is ment. Egy részem nem engedte, méghozzá az a részem, melyet Foley pont most ebben a néhány hosszú percben vagy talán már órában tett erősebbé.
Elenged én pedig minden mozdulatát figyelem. Egyetlen pillanatra sem veszem le róla szemem, mert félek, hogy akkor megint visszazuhannék a mélybe. Jelenleg ő az egyetlen kapaszkodóm és nem akarom elengedni.
Megrémülök mikor rádöbbent arra, hogy ha erre Ő rájön, akkor végez vele. Nem akarom hogy szenvedjenek miattam. Senki!
- Soha nem fogja megtudni. Nem tudhatja meg! Nem akarom, hogy miattam... Nem! Nem tudhatja meg! Soha! - hadarok és beszélek összevissza. Végre sikerült hosszabb szavakat is kipréselnem a számom, de aztán észbe kapok, hogy Foley mondandójának nem ez volt a lényege. És csak állok és meredek rá. Várom a folytatást. A választ, de az nem érkezik meg, végül pedig én szólalok meg:
- Mi?
Naplózva

Travis Foley
Eltávozott karakter
*****


( 1 9 6 6 - 1 9 9 8 )

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2010. 07. 07. - 20:06:45 »
+1


   - Tudom – jelenti ki meggyőződéssel, elvágva a lány akadozó mondandóját, amit nagy valószínűséggel be sem tudna rendesen fejezni. De nincs is szükség rá, Foley csak ennyit akart hallani. Igen vagy nem – még nincs veszve minden. És hogy ő már választott? Talán így is megkerülhetik a problémát, hogy egy egészen más szemszögből vegyék ismét szemügyre.

   - Csitt. Nem kell a pánik, csak összezavar – emeli magasba széttárt tenyerét, hogy ezúttal a szavak elébe vágjon. Kettejük közül valakinek higgadtnak kell maradnia, tehát Viki vagy csöndben őrlődik, vagy megpróbál lenyugodni egy fél percre.
   - Ha nem akarod, hogy bárki is tudomást szerezzen az itt elhangzottakról, úgy kell intéznünk, mintha meg sem történt volna. Egészen pontosan el kell törölnünk a megtörténteket – még mindig nem fordul szembe a lánnyal, merev tekintetét egy lestyános dobozkára szegezi. Nem akarja túlmagyarázni a helyzetet, Vikinek ennyiből is értenie kell, mire céloznak a szavai. Egy Exmemoriam, és a probléma megoldódik. A halogatás nem gyógyír semmire, de legalább némi időhöz jutnak általa. S mivel az árulás még árulás marad attól, hogy Foley nem tud a kínos részletekről, így logikus következtetés, hogy a transzkripció alanya nem lehet más, mint Miss Vikitria Mirol.
   - Ha bíztál bennem annyira, hogy beavattál a titkodba, bízz abban is, hogy megőrzöm azt – oldalt billenti a fejét, hogy belekapaszkodhasson a meggyötört szempárba. Nincs már több titok, látniuk kell egymás szemében az őszinteséget, és azt a meggyőződést, amit Foley minden kimondott szavával táplál. A férfi ujjai a talárja belső zsebébe siklanak, majd a nyelénél összecsippentve húzzák ki a mélybarna magyal vesszőt. Foley még csak a tenyerébe sem zárja a pálcát, egyszerűen kiteszi a polcra, és kérdőn néz a tanítványára, mintha csak engedélyre várna.
   - Ha akarod, ennek a napnak az emléke örökre eltűnhet a gondolataid közül. Nem kell félned, hogy megbüntetnek érte vagy súlyosabb következményei lesznek. Bárhogy döntesz, én nem foglak elárulni – féloldalt Viki felé fordul, vállával a hátsó polcsornak támaszkodva – Egy dolgot azonban szeretnék tudni. Velem vagy, vagy ellenem? Számíthatok a segítségedre?

Naplózva

ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
let me in where only your thoughts have been
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2010. 07. 13. - 10:15:58 »
0

Csendre int. Megint. Igaza van, tudom, hogy igaza van, csak…
De nem! Nincs csak!
Vikitria Mirol vagyok! Egy Mirol! Mardekár leszármazottja!
Féléve ezt neveli belém James, ideje lenne végre a nevemhez méltón viselkednem, nem omolhatok össze.
Erősnek kell lennem! Erősnek, mint a családom többi részének! Nem eshetek össze! Nem szabad! A szüleim az életüket adták értem, én választottam az utam, senki nem kényszerített. Nem. Omolhatok. Össze. Nem. Szabad.
Meg sem történt volna? El kell törölnünk a megtörténteket? De…
Zavarodottan figyelem Foleyt, és tekintetem abba az irányba siklik, ahová az övé keményen szegeződik. Azonnal tudom, mire céloz, nem kell magyarázat, felesleges több szót fecsérelni minderre. Az is kétségtelen, hogy melyikünkön kéne végre hajtani ezt a könyörtelen igét. Rajtam… A Nagyúr nem tudhatja meg a hibám, mert túl sokan esnének áldozatul egy pillanatnyi gyengeségemnek, de…
Kitörölni az emlékeimet?
A szemembe néz és látom, hogy segíteni akar, hogy bízhatok benne. Nincs efelől semmi kétségem, de mikor a ujjai lassan útnak indulnak, azonnal odakapom a tekintetem, mint egy kismadár, aki minden apró mozdulatra megdermed. Talárja belső zsebéből előkerül a gondosan megmunkált vessző és hirtelen megrémülök, hogy nincs választásom, hogy elveszi tőlem az emlékeimet. Aztán, ahogy jött az oroszlánokhoz méltatlan érzelem, úgy tova is száll, mikor a pálca finoman a polcra kerül.
Rajtam múlik. Én döntök. Minden könnyebb lenne. Nem kellene örökösen aggódnom vajon hibám mikor lát napvilágot, de…
Nem…
Nem akarom…
- Ne! – nyögöm ki végül – Kérem ne… Szükségem van erre az emlékre.
Rájöttem, hogy egyedül erre van jelenleg szükségem. Tudni, hogy valaki ennek ellenére sem ítél el, aki próbál megérteni, s aki kívülálló.
Lehunyom a szememet és veszek egy mély levegőt. Össze kell szednem magam! Muszáj! Eddig is ment, most is mennie kell.
Kinyitom a lecsukott pilláim, de még mindig nem érezem a hangom kellően erősnek ahhoz, hogy megszólaljak. Helyette csak letörölöm az arcomról a maradék könnyet ezzel is időt hagyva magamnak, majd ránézek a tanáromra.
- Nem – szólaltam meg immáron sokkal határozottabb hangon – Azt kérte bízzak Önbe, akkor most én is ezt kérem magától. Bízzon bennem! Soha nem engedném, hogy miattam bárki is szenvedjen.
Pontosan ezért voltam ebben a kilátástalan helyzetben. Nem akartam, hogy bárkinek is fájdalmat okozzak, s ha nemet mondtam volna, akkor több ember bánta volna, mint így hogy csak próbálom távol tartani magamtól őket. Inkább engem gyűlöljenek, minthogy megtapasztalják a sötét oldal kínzó erejét.
A remegésem még mindig nem múlt el, annyira még nem sikerült megnyugodnom. Az ujjaimat ökölbe kell szorítanom, ezzel próbálva megtartani azt a csekélyke erőm, amit sikerült összeszednem. Mert erősnek kell maradnom. Foleynak igaza van. Csak nehéz. Nagyon nehéz…
Ahogy a kérdésére is nehéz választ adnom. Vele vagy ellene…
Elfordítom a tekintetem. Nem tudok úgy felelni, hogy ránézzek, hogy belenézzek abba a két szempárba mely annyira bizakodva fordul felém, aki mindennek az ellenére is segíteni akar és aki látja még bennem a jót. Nem akarok csalódást okozni, de muszáj…
Nehezen kezdek bele… Nehezen formálódnak a szavak az ajkamon, de sokkal több határozottság van már a hangomban, mint percekkel ezelőtt, és mindez Foleynak köszönhető.
- Az Ő Jegyét viselem. Engedelmességgel tartozom neki és teszem, amit tennem kell. Meg volt az oka, hogy így alakult az életem, de… de soha nem fogom szívből szolgálni.
Válaszoltam…
Ellenségek vagyunk. Soha nem fogok a Nagyúr ellen harcolni, legalábbis addig, nem míg sakkban tart… Amíg a számomra legfontosabb személyek odatartoznak én is oda fogok, akkor is, ha ezzel tönkre teszem saját magamat.
Nem tudom Foley milyen segítséget várt tőlem. Nem is akarom tudni, de annál többet nem tehetek mint, hogy mindenkit távol tartok magamtól ezzel kiszűrve, hogy bármi fontosat is megtudjak, mellyel ártanák nekik… Ennél többet nem is akarok tenni… Nem kockáztatok.
Naplózva

Travis Foley
Eltávozott karakter
*****


( 1 9 6 6 - 1 9 9 8 )

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2010. 07. 27. - 09:45:26 »
0


   - Rendben van. – mondja egészen semleges hangon, mivel ezek után nem szeretné semmivel sem befolyásolni a lányt. Így is épp elég nehéz lehetett meghoznia a döntést, és ha valóban ezt akarja, tisztességtelen lenne Foleytól, ha kétségeket támasztana benne. De vajon tisztában van vele, mit kíván a férfitól azzal, hogy ragaszkodik az emlékeihez? Mintha csak azt mondaná: „sajnálom, professzor, de inkább ön, mint az emlékeim.” A fiatal férfinek meglett volna rá az esélye, hogy bebiztosítsa a saját sorsát – ha Viki fejében nincsenek képek és terhelő mondatok a ma történtekről, Foley sem kerülhet bajba, ha esetleg kihallgatnák őt –, ennek ellenére alávetette magát egy zaklatott lány döntésének. Hiába a becsület, Travis Foleynak összeszorul a tüdeje, mikor az őt fenyegető veszélyt méri fel. Hirtelen túl szűk lesz neki a szertár, és a talárjának ezüstzsinórja is fojtogatón hurkolódik a nyakára. Ezt az áldozatot márpedig vállalja. De bolond lenne, ha nem félne.
   Nem kifejezetten hatnak vigasztalóan az első rémületére Vikitria szavai – bár méltányolja az irányába mutatott bizalmat, némi szarkazmussal hozzátehetné, hogy a Nagyúrnak az aztán nem sokat számít. Nem valószínű, hogy kíméletesen bánna Foleyval, csak mert Viki nem hagyja, hogy bántsák. De azért a férfi is lehunyja egy pillanatra a szemét, mintha csak megköszönné a gesztust, s mindvégig arcizma se rándul. Olyan könnyű bátornak látszani.
   - Bízom benned. Most, hogy ismerem a valós szándékaidat, sokkal inkább griffendélesnek tartalak, mint valaha – sovány vigasz, de így igaz. Párját ritkító az az önfeláldozás, amit a lány vállalt. Ha nem hozná félreérthető helyzetbe, Foley most kesernyésen felnevetne; a saját diákjától kellene tanulnia, róla vehetne példát!
   - Az emlékeid megmaradnak neked, de vigyázz rájuk. Veszélyesek lehetnek – kár is mondania, hisz Viki így is életveszélyes játékot űz. – Ugyanakkor, ha csak egy kis erőt is önt beléd a tudat, hogy van, aki bízik benned és számít rád, akkor legalább annyira a segítségedre is lesznek – egy apró lépést tesz előrébb az apró helyiségben, és súlytalanul a lány vállára teszi a kezét, így adva nyomatékot a szavainak. – Hiszem, hogy nem tart már sokáig. Tarts ki még egy kicsit.
   Aztán a pillanat elillan, Foley hátrébb húzódik, Vikitria oldalra tekint. Mintha előre bánná, amit mondani készül. Jegy, engedelmesség, szolgálat. Akik halálfalónak állnak – akár önszántukból, akár kényszerűségből – mind eladják a lelküket. Vikinek legalább megvan az oka rá, no de a többiek? Akik megszállottan isszák a Nagyúr szavait, és mámoros kéjjel teljesítik a legelvetemültebb parancsait is? Mind egy szálig őrült, agymosott teremtmények, Voldemort bábjai. Miféle élet az ilyen? Miféle gyenge ember veti oda egy másik elé a testét, a szellemét és a lelkét? Csak az őrült és a szerelmes…
   - Csak nehogy megneszelje. De nekem ennyi is elég, ebből tudom, hogy nem vesztél el. Ezek után viszont kockázatos lenne, ha a szükségesnél többet találkoznánk – miközben beszél, leemeli a polcról a pálcáját, és egy némán elejtett bűbájjal feloldja a szertárra szórt védelmet. Ha eddig bárki is hallgatózni próbált, a jótékony Disaudionak köszönhetően teljes kudarccal járt el. Most azonban kint is tisztán hallható a tárolóból kiszűrődő motozás – Foley céltalanul összekoccint pár kristályfiolát és arrébb húz a sarokból egy lyukas kondért, hogy színleg úgy tűnjék, mintha a szertár eredeti célját igénybe véve tartózkodnának odabent. – Mostantól ismét professzor vagyok, te pedig a diák. Az előbbiekről többet nem beszélünk, s ha konzultálni óhajtanál velem, csakis a RAVASZ ügyében tedd.
   Hangját megint a jól ismert pedáns kötelességtudat tölti meg, de cinkos nézése valami sokkal távolabbi érzést tükröz. Akik ismerték őt régről, a benne eltemetett kölyköt pillantották volna meg. Azt a csökönyös, forrófejű suhancot, akit a világ összes kincsével se lehetett volna eltántorítani a tervétől.
   - Mert ugyebár megszerzed a vizsgáidat. – Ugyebár. Ez így helyes, kár is rajta vitatkozni. – Kitartás. Én itt leszek – teszi hozzá szinte csak tátogva a szavakat, majd sarkon fordul, és kilép a szertár nyikorgó kis ajtaján. Aztán mielőtt becsukná azt, az ajtórésen még besuttog valamit Vikinek.
   - Azért várjon pár percet, mielőtt utánam jönne. Jó éjt, Miss Mirol.







Köszönöm a szép
és tanulságos történetet!
(mert erre azt mondani,
hogy játék... nem lehet)

Naplózva

ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
let me in where only your thoughts have been
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Vikitria Mirol
Eltávozott karakter
*****


Hetedév - Haláltfaló Iskolaelső Prefektus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2011. 01. 16. - 17:03:38 »
0

Mint egy kiéheztetett utcára tett korcs, úgy vágyom a szeretet, megértés és törődés minden apró foszlányára. S hiába kapok, szeretett és szerelmet, nem a családom megértésére lenne szükségem és nem is Dracoéra. Ők büszkék rám. Látom, ahogy rám néznek. Látom a szemükben az örömöt, hogy most már végleg hozzájuk tartozom, már semmi nem sem köt a régi világhoz, melyben felnőttem. Már egy vagyok közülük…
De a kötelékek még nem szakadtak meg teljesen. És míg nem sikerül elvágnom az összeset, addig nem is fogok tudni szabadulni a régi emlékektől s érzelmektől. Addig gyötörni fognak és kísérteni. Állandó bűntudattal követni mindenhova és megkeseríteni az életem.
Oh, hányszor akartam már levakarni magamról azt a mocskos Jegyet, mellyel meg lettem bélyegezve. Szerettem volna eltűntetni, kitörölni örökre az emlékeim közül, de képtelen voltam rá. Nem akart semmisé válni. Folyamatosan csak röhögött gonosz kacajával rajtam, hogy milyen kis oktondi vagyok, hogy az azt merem hinni, valaha is megszabadulhatok tőle. Mert nem. Egy életre meg lettem pecsételve, belém lett égetve, és hurcolhatom magammal a halálomig…
Ez. Ez az ami miatt vágyom a régi életem egy szereplőjének a megértésére. Olyan régóta kívánkozott ki belőlem az igazság. Végre el akartam mondani valakinek min mentem át, mit kényszerítettek rám, mit kellett eldobnom magamtól, csak hogy életet menthessek. Ki akartam sírni a bánatom valaki vállán, de ilyen ember nem akadt. Senki. Hisz ki érthetett volna meg? Abban a pillanatban, hogy felfedtem volna a titkom árulóvá váltam volna és végig sem hallgatott volna. Miért tette volna? Néhány héttel ezelőtt még én is úgy véltem, hogy inkább meghalnék, mint Őt szolgálnám. Eszembe sem jutott volna, hogy végül mégis térdre hullok és fejet hajtok előtte. Hogy végül a szolgája leszek, csak mert képes volt megtalálni azt az egy gyengémet, mely nélkül nem lenne értelme az életemnek.
S most itt állok Foley előtt. S kitört belőlem minden. S meg lettem hallgatva. És…
Megértett.
Most hogy ismered a valós szándékaid, sokkal inkább griffendélesnek tartalak, mint valaha.
Egyetlen egy mondat elég volt, hogy olyan erővel ruházzon fel, mely új életre keltett. Ez az egy mondat. Mert ezzel megadta nekem, amire vágytam. A megértést. S biztosított afelől, hogy nem vagyok rossz, hogy nem kell megvetni, csak meg kell hallgatni.
Már nem remegek, már nem potyognak a könnyeim, kezdek megnyugodni.
Egyre gyakrabban borultam ki az utóbbi időben, de ez a mostani más volt. Most egy nagyon vékony szálon táncoltam, ami kevesen múlott, hogy el ne szakadjon. Foley mentett meg, jelenleg csak neki köszönhettem, hogy nem csináltam ostobaságot legalábbis ennél nagyobbat.  Ha valaki más lett volna itt… Ha… De bele sem merek gondolni. Nem tudom mi az, ami miatt bízom Foleyban, nem tudom miért pont ő. Soha nem szíveltem, ha rá akartak venni a tanulásra, ha közölték velem hogy a képességeim nem arányosak a jegyeimmel. Nem érdekelt. De neki sikerült elérnie valamit, amit eddig senki másnak nem. Itt voltam. Jártam az óráira, a korrepetálásaira. S most mindazok után, hogy képes volt elérni, hogy bejárjak az előadásaira, mellyel legalább a figyelmem néha nem a problémáim körül forogtak, most szinte az életemet is megmentette.
Fogalma sincs mekkora erőt és segítséget nyújtanak a szavai, és mennyire hálás vagyok értük. Mikor a vállamra teszi óvatosan a kezét, megremegek. De ez csak olyan reflexszerű reagálás. Nem tartok tőle. Csak figyelmesen szívom magamba a szavait.
Köszönöm.
Bele van írva a szemeimbe, még ha kimondani nem is tudom. Nem vagyok képes kinyitni a szám. Nem megy. Félek, akkor újra rám törne a zokogás, pedig már lassan megnyugszom, a levegőt kezdem újra rendesen venni, és a látásom is kitisztult már, nem zavarják a sós könnyek.
Abban pedig, hogy mindez már nem tart sokáig nem hiszek. Nem tudok hinni. Az túl szép és pozitív gondolat lenne jelenleg. Erre most még nem vagyok képes, de mégis egy kis optimizmust kelt bennem a tudat, hogy Foley elhiszi. Talán igaza lesz. Talán mindez jóval hamarabb véget ér. És felébredek ebből a rémálomból és újra kék lesz az ég.
S a pillanat véget ér.
A beszélgetés véget ér. Foley kiadja a parancsait, mely mindkettőnk biztonságát segítik. Én pedig csak bólintok. Igaza van. Mind ketten bajba keveredhetünk, ha kitudódik ebből a beszélgetésből bármi, vagy csak egy pletyka kezd el terjengeni, hogy a bájitaltan professzor túl sok figyelmet szentel az egyik diákjára. S nem akarom, hogy miattam bármi baja essen. Miattam. Senkinek. Ne. Esse. Bántódása. Ezt az egyet elhatároztam. S amíg csak képes vagyok, tartom is magam ehhez. Eladtam magam, de a lelkem még az enyém, és nem is akarom a gonosznak adni. Szükségem van nekem is rá.
És egy újabb bólintás. Majd pár perc várakozás után én is elhagyom a szertárat…






Köszönöm. Egy élmény volt.
Sosem fogom elfelejteni.
Sem én. Sem pedig Viki.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 11. 24. - 18:29:45
Az oldal 0.184 másodperc alatt készült el 34 lekéréssel.