Magányos tölgy a park egy távolabbi részében

[ Rebbyy. ^^ ]

Bizonyára, ha tudna olyan profin olvasni a gondolatokban,  és Rebecca gondolataiba is belepillantott volna, nagy türelemre lett volna szüksége, hogy ne átkozza meg a hugrabugos lányt. De sosem volt olyan jó gondolatolvasó, vagyis legilimentor. Meg pláne, Reb gondolataira nem koncentrált volna, feleslegesnek találja.
De ahogy Rebecca is, a mardekáros lány is megvette a másikat, egyre jobban utálták egymást. Már folyamatosan öt hosszú éve, lökdösődnek, morognak, gúnyolódnak, ha meglátják egymást a folyosón. De bezzeg ha annak idején Reb háza a Mardekár lett volna, akkor bizonyára most a legjobb barátnők lennének. Vagy mégsem? Arleth-nak nincsenek barátai ... Ismerősei, esetleg. De a sors fintora másképp döntött, utálják egymást, bár valójában jogtalanul. Talán csak az miatt, hogy aranyvérű? Dehát Rebecca is az ... Azért, mert mardekáros? Vagy szimplán csak a büszkesége nem engedi? Ő már csak ilyen ... Csak állt, zsebredugott kézzel, miközben meg - megcsillanó szemeivel figyelte az ülő lányt, pislogás nélkül. Aztán hirtelen megszólalt rideg, mégis gúnyos hangján.
- Privát? Neem, tudtom szerint nem az. Miért, ugy-ee, te is úgy gondolod, hogy az enyém? Lenne valaki ...? - kérdezte, miközben eljátszotta a "csilogó szemű kutyust, aki úgy néz gazdájára, mint aki jutalmat akar adni neki", majd hangosan és gúnyosan felnevetett.
- Nadee, megtanultál beszélni, Garn? Nem nagyon megy, úgy látszik. Ilyen halk meg rövid mondatkák. Gyakorolj. - jegyezte meg gúnyosan, miközben ismét megmutatta a lánynak vigyorát.
Ami meg a Mardekár - Griffendél ellentétet illeti. Való igaz, főleg ők piszkálják egymást, de az utóbbi időben ... A mardekárosok örökké is különcök voltak, míg a griffenélesek, hugrabugosok meg hollóhátasok inkább összetartottak. De, ha nincs egy griffenéles, akivel lehet gúnyolódni, egy hugrabugos is megfelel.
- Wáá, tudooom. Beteg a kislánz, igaz? Hasmenés, fejfájás? Biztos teszem még rá a tüzet, mi? Te szegény ... - megeresztett még egy gúnyos, lenéző vigyort, majd elkapta tekintetét a lányról. Kék szemeivel a messzeségbe pillantott, de közben, egyszer - egyszer visszapislogott Becca-ra is.

Barna szemeim Arlethen tartom. Felületesen úgy tűnik, hogy csak szimplám figyelem, de mélyebben látszik, hogy villámok csapnak össze az íriszemben - akárcsak az égen, lassan az a lágy, kellemes poroszkáló eső zuhogássá alakul. A fa törzsénél ülve engem nem nagyon ér ez, hisz szép kis koronája van a tölgynek, ez vonzz mindig ide. Azonban Arleth... ha nem jön be onnan, közelebb... ne is jöjjön, hisz "nem férünk el itt ketten". Tőlem, ázzon el. Hogy megvalljam, nem tudom mire céloz az első mondatában. Majd összeszűkül szemem, mostmár felületesen is lehet látni a villámokat, ha Arlehtnek van jó fantáziája.

- Nadee, megtanultál beszélni, Garn? - mondja gúnyosan.
-Eddig is tudtam. Nem locsogok egész nap értelmetlenségekről, mint te, Gresham. - mondom minő nyugodt hangnemben. Az a megszokott vigyorgásom nem tudom alkalmazni ebben a helyzetben. Aztán kérdezget a fejfájásról. Igen, fáj a fejem, szerencse épp most lassan kezd elmúlni. Valahogy meg kezd olyan érzetem lenni, hogy Arleth túrkál a gondolataimban, hisz csak nem ülhetett ki arcomra egy olyan jel, hogy "figyelem, fáj a feje". Elfintorodom erre. Minek kell járjon a szája?
-Beszélőgörcs nyugtalanít? - morgom. Eszembejut, milyen jól nézne ki egy ragtapasszal a száján, persze varázslattal szépen megsebezve lenne a legjobb hatás.

Kezd rosszul kinézni az, hogy Arleth áll, én meg szembe vele pár méterre egyik térdem átkarolva a tölgy tövében ülök. A mardekáros lány így szó szerint lenézhet. Felállni meg nem akaródzok. Lehet megpróbálom Arleth beszélési tanácsát.
-Gondolom ott fogsz állni, s elázni... 

Dwayne

Úgy látszik a barátság fogalmáról alkotott nézetembe nem akar belekötni. Ez szerencse, mert jelen pillanatban semmi kedvem nincs ilyen dolgokról vitázni, sőt semmi másról se. Ez a mágiatörténet eléggé leszívja az ember agyát. Belefáradtam ebbe a sok olvasásba.
- Biztos fontos, de valahogy nem bír érdekelni egy része se – Arcomon egy undorodó grimasz jelenik meg, miközben a könyvre nézek. Persze tekintetemet csak akkor fordítom az általam utált tárgy felé, ha Dwayne éppen nem beszélt, mert én bár nem vagyok arisztokrata olyan dolgokra mégis megtanítottak, hogy illik ránézni a beszélgetőpartnerünkre.
- Ráadásul ahelyett, hogy röviden kiemelnék a tényeket még hosszú barokkos körmondatokban írnak le mindent. Betűpocséklás az egész – Folytatom a gondolatmenetet – A legrosszabb tantárgy ebben az iskolában. Sose értettem miért nem tették be a fakultatív tárgyak közé. Pedig ott lenne a helye a mugliismeret mellett. Vannak olyan dolgok, amikre sokkal több szükség van szerintem. Például a legendás lények gondozásra – Nézek évfolyamtársam könyvére – Ha szembetalálkozok egy hipogriffel, nem arra lesz szükségem, hogy tudjam, ki volt Dzsadzsamenah és mikor mit csinált.
Utólag belegondolva ez a példa talán nem a legjobb volt, de hirtelen ez jutott eszembe. A lényeget úgy is érti.
- Binns? – Elmosolyodok a név hallaták és eszembe jutnak az emlékek vele kapcsoltban – Az ő óráin tanultam meg ülve, nyitott szemmel aludni. Nem tudom megállapítani, hogy jó tanár volt-e. Ha hülyeség a tantárgy, akkor felőlem bárki taníthatja akkor se figyelek oda. Raimbourgnál néha még jegyzetelni is szoktam, de mire vége az órának, elfelejtem az anyag nagy részét. Ez van, én se vagyok mindenből tökéletes – Rántom meg a vállamat.
Na jó, most már biztos, hogy nagyon fáradt vagyok ugyanis eddig ilyesmit senkinek nem mondtam, sőt ha most más körülmények között találkozunk biztos neki se. Igaz, sose mondtam, hogy tökéletes vagyok. Csak annyit mondtam, hogy jobb vagyok az átlagnál, mi több mindenkinél, aki ebbe az iskolába jár. A tanárokat leszámítva persze. Őket még nem szárnyaltam túl. A kulcsszó pedig a még.
- Igen, arra gondolok. Ha jól látom nincs több könyv a kezedben – Válaszolok gyorsan a kérdésére, majd hagyom, hogy beszéljen.
Békésen üldögélek, és mosolyogva hallgatom Dwayne szavait a kezében tartott tankönyvvel kapcsoltban. Fogalmam sincs mennyi igaz belőle, nem is érdekel túlzottan.
- Szóval Hagridé – Jegyeztem meg halkan, csak úgy magamnak, miközben a monogramot néztem. Valahogy a professzor jelzőt én sose szerettem rá használni.
- Nem hiszem, hogy túlzottan hiányzik neki, ráérsz visszavinni. Nem hiszem, hogy olvasgatással töltené a szabadidejét. Tud egyáltalán olvasni? – Teszem fel ezt a kérdést, ami ennyi év alatt egyszer se jutott eszembe – Nem mintha előítéleteim lennének, de nem úgy néz ki, mint aki nagyon művelt. Jó a legendás lényekhez ért, mert velük foglalkozik, de szerintem itt vége is az ismereteinek.
Kíváncsi vagyok, vajon Dwayne mit fog válaszolni erre. Valószínűnek tartom, hogy most jön a védőbeszéd Hagrid mellett, de az is lehet, hogy megint rám hagyja a véleményemet. Sose tudtam teljesen kiigazodni az embereken.
Beszélgetés közben néhány pillanatra a tekintetem a sétapálcára téved. Bár hülyeségnek tartom a használatát hetven éves kor alatt, de az a csillogó ezüst sólyomfej nagyon tetszik rajta.
- Megnézhetem közelebbről? – Mutatok kezemmel a tárgyra, ami a fiú mellett pihen, majd mielőtt válaszolna, egyszerűen megfogom és elveszem. Feltételezem, hogy igennel válaszol, ezért nem zavartatom magam.
- Szép sólyom – Nézek az ezüstös részre – Ez valami családi örökség, ami apáról fiúra öröklődik vagy egyszerűen csak vetted valahol? – Érdeklődök a sétapálca eredetéről – Már tudom, mit fogok kérni hatvanadik szülinapomra az unokáimtól, de az is lehet, hogy a mostanira kérem, és addig kiteszem a szobámba dísznek.
Azzal visszateszem arra a helyre, ahonnan az előbb elvettem.

[ Rebbyy. ^^ ]

Felületesen elvigyorodik, amikor belepislog a barna szemekbe, amelyekben jól látszik, hogy a villámok összecsapnak. Láthatóan sikerül idegesíteni a lányt. És ez a célja ...
És elkezd zuhogni. Való igaz, Rebecca-t nem éri annyira, mint Arleth-et, de ez most nem érdekli a lányt. Megázik, esetleg náthás lesz. Kibírja. De cserébe fel tudja bosszantani a fa alatt ülő lányt. Az is ... Nem gondol arra, hogy egy villám belecsaphat a tölgybe, amelyik alatt ül? Akkor majd ő kell megmentse. Áááh, nem ... Jobbha elmegy innen.
- Valóban? Ahogy látom, még mindig csak értelmetlen, apró, rövid mondatokat tudsz kipréselni magadból, Garn. Amint mondtam, tanulj és gyakorolj. Elvégre, gyakorlat teszi a mestert. - megvillantotta gonosz vigyorát, miközben kezeit mélyebbre dugta zsebeiben. Haja csuromvíz, és talárjából is csavarni lehetett volna a vizet.
Majd fintor. Arleth arcán egyre szélesebb a vigyor. A gúnyos, gonosz vigyor.
- Beszélőgörcs nem nyugtalanít, szerencsére, de téged jobb lenne, ha nyugtalanítani. Legalább megtanulnál szépen, hangsúlyosan beszélni. És nem, nem fogok itt álni, nézni a szép pofikádat, és somolyogni. Akkora barom nem vagyok ... - egy diadalittas mosoly, majd kimérten megfordult, és lassú léptekkel elindult, vissza, a Kastély felé. A szél csak úgy süvített, valóban, vihar közeledett, nagy vihar. Még egyszer, szeme sarkából hátrapillantott, és visszakiáltotta.
- Látszik, hogy a Hugrabug népét gazdagítod, Garn. Egy csöpp eszed sincs. - azzal folytatta útját, miközben remélte, hogy szavait meghallotta évfolyamtársa. Persze, semmi kedve nem volt, hogy kövesse Rebecca, és tovább morogjon neki, meg a szemét forgassa, fáradt volt kicsit, de Reb viszont... Meggondolatlan, tény és való.

[Ha az élet egy játék, akkor tudasd az emberekkel a szabályokat. ^^
Köszönöm. ]

[A]

Annak a lánynak nincsenek érzései. Az a lány nem akar többet, mint felidegesíteni engem. Elvégre sikerült. Sajnos az indulataimnak nem tudok száz százalékig parancsolni, azonban megtudom fékezni, ha úgy adódik. Hisz eddigi éveim során nemmegy ilyennel találkoztam. S huhú, mi lett volna, ha mindegyikre azt az átkot rámondtam volna, ami épp eszembejutott. Ma nem lesz semmi.. de legközelebb ha úgy adódik a helyszín meg az időpont, akkor Arleth találkozni fog a pálcámmal.
 Fáj a fejem...
 -Csak nem tőled kéne tanulnom, mester? - mondom gúnyosan. Gúnyosan a mester szót, mert ezt is említette a lány. Biztos magára értette. Lehet én vagyok a hülye, de nem tudom miről beszél, miről kéne tanuljak? Az örökös gúnyolódást, amit most produkál velem? Hm, szertintem ő sem tudja, miről beszél. Na meg közben kezdek csillapodni, nagyon lassan, látva, hogy nemsokára egy száznyolcvan fokos szöget bevesz - hisz kiszámítható volt ez, ahogy hangsúlyozta a végét, látszott rajta, hogy indulni készül. A barom szóra felfigyelek. Megtapintotta a lényeget, hisz pont ez a szó jellemzi az előttem álló egyént. A diaalmas mosolyára mielőtt elfordult volna, egy kedves mosolyt mutatok, lássuk hogy reagál? És igen, megfordult, ahogy számítottam - tudtam, hogy sokáig nem bírja, hisz úgyis nekem van igazam, na meg biztos saját maga is elvesztette a fonalat a mondanivalójában.
 Lassan megy, a vihar meg vészesen tombol - mostmár én sem úszom meg szárazon. A fa eddig védett, de a szél sikeresen bekergeti az esőcseppeket a fa alá. Mostmár mindegy, hisz útban a kasdtély fele úgyis eláznák, így üldögélek még egy kicsit ott. A másik meg direkt hogy idegesítsen halad ilyen lassan az esőben, vagy tényleg ennyire...? Mond valamit, mikor visszafordul. Felhúzom szemöldököm. Ez tényleg azt gondolja, hogy ezt most sértésként veszem? Hisz alig pár pillanata, hogy eldöntötem, nem veszem komolyan amit mond. Mostmár ő nem bírja ki anélkül, hogy legyen valaki a társaságában, akit bosszantson, vagy valami más itt a gond? Nos, ő jött ide. S annó, öt éve is ő kezte a mardekárosok agresszióját kifejteni rajtam. Én szóra váltanám a gondolatom, de úgyis kontrázna - amire tuti lenne válaszom, de kezdené a "hülye vagy"  mondatát, mert.. azt nem tudom. Vagy nem tud jobbat mondani, vagy fáj az igazság, vagy akármi.
 Már nem látszott annyira a lány, így gondoltam, bemegyek - nem utána, csak be, vissza a kartélyba. Utálok vele találkozni, nem is akarok. De ő is csak látszatra nagymenő.
 

[Az élet olyan játék, amelynek első számú játékszabálya: ez nem játék, ez halálosan komoly.]

köszi

~Sophie~

Mindjárt itt a tanév vége. Tanulnia kéne, de képtelen rá- túl meleg az idő, az agya pedig állandóan a nyáron és a bizonytalanság ködében úszó szeptemberen jár. Bizonytalanság mindenütt, de ennek talán még örülne is, ha tudná, mi vár rá.
Mivel azonban nem tudja, megőrjíti az információk hiánya. Órákon igyekszik odafigyelni, hogy elterelje a figyelmét, de nem mindig sikerül, a házi feladatok pedig reménytelen vállalkozás. Most is épp annak akart nekiállni, de úgy döntött, jobb, ha kiszellőzteti a fejét, így kijött a parkba.
Talán tavaly tavasszal fedezte fel ezt a helyet, mikor virágok nyíltak itt. Azonnal beleszeretett, és időről időre, ha nagyon ki van akadva, idejön. Nem is teketóriázik most sem, hanem leül, és felhúzott térdeit átöleli. Hamarosan nyávogás hallatszik- Ginger, úgy néz ki, követte a saját útjain, ezért pedig hálás. Mikor a macska odadörgölőzik a lábához, elmosolyodva cirógatni kezdi. Így minden annyival egyszerűbb…
Hányszor mondta már el a sérelmeit és aggodalmait a kis szőrmóknak, nem törődve azzal, hogy nem értik és megelégedve azzal, hogy végighallgatják? Per pillanat például nyugtalanítja az a furcsa, új légkör, ami közte és az öccse közt jelentkezett. Eddig megegyeztek, hogy afféle testvéri harcban állnak, de most, mintha mindketten közeledni akarnának, de egyikük sem tudná, hogyan tegye. Kényelmetlen és kellemetlen szituáció mindkettejüknek. Ő pedig menekül előle… szép kis hozzáállás.
Nagyot sóhajt. De hát mit csináljon, mikor jobb ötlete nincs? Időt kell nyernie, majdcsak eszükbe jut valami, nem igaz?
Itt ül hát, és igyekszik rendezni kavargó gondolatait. Valahol tudja, hogy erre szüksége van, másrészt viszont hálás lenne bármiért, ami eltereli a figyelmét. Épp ezért fogadja félig vidám, de legalábbis hálás arccal a felé közeledőt, mikor megpillantja és felismeri. Előreköszön neki, majd mikor a hugrabugos odaér, megpaskolja maga mellett a földet, felhívásként hogy üljön le. 

Zoey

Ez nap is nagyon meleg volt, de ez így tavasz végén egyáltalán nem volt szokatlan. Alig bírta végigülni az órákat, nem csak a meleg miatt, hanem mert nagyon izgatott volt.
 Hógolyó, a hóbaglya olyan hírt hozott a reggeli postával, aminek nagyon örült: nyáron az egész család Egyiptomba megy egy egész hónapra. Nagyon szerette a homokbuckákat, a sivatagot (igen, a sivatagot is lehet szeretni) és a gyönyörű oázisokat, de legnagyobb sajnálatára már évek óta nem láthatta őket, így ez a hír annyira feldobta, hogy még az első órán is örömmámorban úszott, így igen csak nehéz feladatnak bizonyult rendesen odafigyelni a tanárra és a tananyagra. Majdnem az összes órát így ülte végig, de az utolsó órára sikerült megnyugodnia, mert belegondolt, hogy a néha igencsak bosszantó öccse is velük megy.

Az idő nagyon szép volt, ezért úgy döntött, a klubhelyiség helyett a parkban fog tanulni, mert ugye lassan itt volt az év vége, néha tanulni is kellett...
Először a tóhoz akart menni, de meggondolta magát, mert a tó a nagy meleg miatt lassan kezdett „tömegszállássá” változni, ezért úgy döntött, inkább a másik kedvenc helyére, a vén tölgyfához megy, ami a park egyik legtávolabbi szegletében állt. Miközben elhaladt a tó mellett, véletlenül megbotlott valamiben és jól hasra esett. Természetesen a könyvei is kirepültek a kezéből, és majdnem beleestek a tóba. Miután sikerült föltápászkodni, leporolta magát, összeszedte a könyveit, megpróbált méltóságteljesen elvonulni és nem meghallani a többiek nevetését.Mikor tölgy már látótávolságon belül volt, észre vette mardekáros barátnőjét. Az arca elgondolkodó volt és egy kis bizonytalanságot is elárult. Vele volt bozontos macskája, Ginger is. A mardis is észre vette őt, és mosolyogva hellyel kínálta. Sophie elfogadta és vidáman leült. Elmesélte barátnőjének, micsoda hírt kapott reggel, majd megkérdezte Zoey-tól, hogy mi a programja a nyárra. Ha esetleg semmi program nem lett volna kilátásban, Sophie meghívta volna magukkal nyaralni. Azt is megkérdezte, hogy miért vágott olyan elgondolkodó arcot az előbb. Zoey mintha elgondolkodott volna, Sophie ezalatt kíváncsian várta a választ...

~Sophie~

- Egyiptomba? De mázlista valaki! Én még csak egyszer voltam, Lizzie nem hajlandó kivinni minket és csak mesél meg képeket és szuveníreket mutogat. Plusz nem is maradt sokáig egy helyben, mint a te nővéred. –mosolyog. Igen, valóban örül annak, hogy barátnője ilyen jó hírt kapott, hisz tudja: Sophie él-hal az ókori Egyiptomért. Mikor kint voltak, neki, Zoeynak is tetszett, de a szíve csücske (le sem tagadhatná a származását) Franciaország marad.
- Hogy én? Amy meghívott magukhoz. Amy Joy, tudod, a Griffendélből. – teszi hozzá, amennyiben értetlenkedéssel találkozna. – Szerencsém: csak ez ment meg a nyári szobafogságtól. Anyu nagyon ideges és aggódó mostanában… Fogalmam nincs, mi lesz szeptembertől. –komorul el, majd hirtelen megrántja a vállát: - De ez nem újdonság, ezzel szinte mindenki így van. Meg túl szép az idő ehhez a témához. –mutat fel az égre.
A hangja alapján mintha önmagát is győzködné, ami nem is áll távol a valóságtól. Jól tudja, mennyire hajlamos az ilyen borongós gondolatokkal elrontani a legjobb pillanatokat is, és most nagyon nem szeretne ebbe a hibába esni, de ha egyszer alig bír megszabadulni tőlük! Ha egyszer befészkelték magukat az agyába, onnantól nincs menekvés: ott maradnak makacsul, jó ideig. Valamivel nagyon el kéne vonnia a figyelmét… beszélni, hogy ismét tudatalatti szintre süllyedjenek az aggodalmak…
Újabb olyan téma érkezik, amiről nehezen beszél. Ez az arcán is meglátszik valószínűleg, ezért magyarázkodással kezdi:
- Nem az, hogy felhoztad a témát… csak… nehéz róla beszélni. Az öcsém. Tudod, jó ideig jó testvéri iszonyban bántottuk egymást, de most már mintha mindketten rájöttünk volna, hogy értelmetlen a dolog, és ki szeretnénk békülni… de fogalmam nincs, hogyan, és neki sincs. Úgyhogy kényelmetlen a légkör, valahányszor összefutunk a klubhelyiségben. Mindketten tudjuk, hogy valamit mondani akarunk, azt is sejtjük, a másik mit mondana- a hogyan a baj. Régi sebeket tépne fel, bármelyikünk kezdené is, és ezt egyikünk sem akarja. –sóhajt fel.

Zoey

-   Hát, igen... Szerintem minden nővér így van először az öccsével (mármint utálja).
Mi is így kezdtük, bár mi nem utáltuk egymást annyira. Remélem, mi azért nem fogunk itt kikötni. Vagy lehet, hogy mégis? Ezt nem akarom, mert mi azért kedveljük egymást, bár ez az eddigi „agresszív véleménycserékből” nem nagyon látszott meg.
Sophie kicsit szomorú képet vágott, mikor ezeket gondolta.
Aztán Zoey megemlítette a háborút.
-   A háború...  Az én szüleim is említették, hogy lehet, hogy jövőre nem küldenek vissza. Annak nagyon nem örülnék, hiszen a Roxfort a második otthonom, de tudom, hogy a szüleim csak féltenek engem – Bár, ha belegondolok, lehet, hogy az egyiptomi utazás mögött is ez áll -. De igazad van, ilyen szép időben nem érdemes ilyen dolgokról beszélni– tette hozzá halvány mosollyal az arcán.
Sophie egy darabig szótlanul ült, aztán Ginger váratlanul az ölébe ugrott. Megsimogatta. Eszébe jutott, hogy nővérének, Améliának is hasonló macskája, amikor még kicsi volt. Amélia nagyon szerette, de kísérletezni is ugyanúgy szeretett, úgyhogy szegény macsek igen csak rövid úton ki lett nyuvasztva....( egy perces néma csenddel emlékezzünk rá) ) Amélia először súlyos büntetést, később pedig új macskát kapott, amire már jobban vigyázott. Mivel kísérletezés terén Sophie is szerette követni nővére példáját, szülei, amikor megkapta Hógolyót, kifejezetten megtiltották a kísérletezést (mert igen drága volt a szentem).Sophie értetlen arcot vágott, amikor Zoey Amy Joy- t említette.
-        Amy Joy? Hmm... Igen, már eszembe jutott, láttam párszor a Nagy Teremben.  Kedves lánynak tűnt, én is szívesen megismerném.Szobafogság?! Uhh... Szerintem a szobafogság azért egy kicsit túlzás, hiszen ilyen időkben úgysem mehetnél egyedül, a szüleid, vagy valaki más felügyelete nélkül sehová. Ez nekem nem tetszene, de azért elfogadhatónak tartanám, bár nem tudom, te hogy állsz a babysitterekhez...   
Sophie elhallgatott és várta a választ. Közben gyönyörködött a tájban, amit annyira szeretett.
Nagyon szomorú lenne, ha nem láthatná többé a birtokot és a kastélyt. Hiányozna a Hugrabug tornya, a klubhelység, a lányhálók és a Nagyterem. Hiányoznának a szellemek, főleg a barát, és igen, még Hóborc is. Ezek a gondolatok kissé lehangolták Sophie-t. Lehet, hogy ez az arcán is meglátszott... 

Abbs

Igazán békés, és a változatosság kedvéért száraz nap virradt a Roxfortra. A napot sokszor eltakarták az égen átúszó ezüstös felhők (de végre-valahára nem ömlött belőlük az eső), a kastély parkjában lágy szellő borzolta a selymes füvet.

Mire felébredtem, a háló már kiürült és a klubhelységben is csak néhány mindenre elszánt ötödéves görnyedt pergamenjeik fölé. Nosztalgikus mosollyal, zajtalanul haladtam el mellettük és közben ötödéves önmagamat láttam, ahogy egy évvel ezelőtt én is ugyanígy – na jó, talán nem pont így, hiszen, kinek van kedve tanulni, mikor kint ilyen gyönyörű idő van? – magoltam, hiszen az RBF-ek fenyegető réme a fejem fölött lebegett.
Mivel nem akartam megzavarni az ötödéveseket, kimásztam a portrélyukon és céltalanul ődöngtem a kihalt folyosókon. Ahogy elhaladtam az egyik hatalmas ablak előtt, láttam odakint a pázsiton hangyaként nyüzsgő diákokat.
A szívem kifelé húzott, leheveredtem volna a tó mellett és élveztem volna a hosszú esőzés utáni első száraz és meleg napot.
De nem volt kedvem lányos fecsegéshez, alkalmi flörtökhöz és visító nevetéshez. Egyedül akartam kiélvezni ezt a szép napot.
Gyorsan vágtam át a kastélyon és hamarosan már a park selymes füvét tapostam. Arra gondoltam, ha megkerülném a tavat, letelepedhetnék a Tiltott Rengeteg szélénél és figyelhetném a távolban elvágtató kentaurokat. Vagy akár arra a hívogató sziklára is feltelepedhetnék…

Lassan kerültem meg a tavat, élveztem a ritka napsütést. Hirtelen megláttam az öreg tölgyfát, ami minden mástól távol, egyedül állt a park egy félreeső részében. Hatalmas koronája alatt hívogatóan hűvös volt az árnyék. Amint odaértem, ügyet sem vetve a sziklás talajra, felmásztam a fa koronájába. Két ág villás elágazásánál kényelmesen elhelyezkedtem és a lombon átragyogó napfényt csodáltam.

Mikor magamhoz tértem, a nap már jócskán túlhaladt a delelőjén én pedig még mindig a két ág között feküdtem. Kész csoda, hogy nem estem le!
Azt hiszem ezt egy csöppet elkiabáltam. Ugyanis amikor megpróbáltam kimászni rögtönzött ágyamból, elzsibbadt lábam nem engedelmeskedett, én pedig mint egy rongybaba, lezúgtam a fáról.
- Áúúúúú! – fájdalmas kiáltásomat messzire vitte a szél. Zuhanásomnak ugyanis kellemetlen végett vetett az egyik kiálló szikla, amely mintha a hatalmas tölgy gyökerei közül nőtt volna ki.
Valaki megmozdult a fa túlsó oldalán. Bár teljesen képtelennek éreztem a helyzetet, szorosan a fához lapultam és araszolni kezdtem a túlsó oldal felé. Kezem már a pálcám felé tapogatózott, de szokásos szerencsém most sem hagyott cserben. Egy gyökérben botlottam el és egyenesen a fa túlsó oldalán ülő vörös hajú lány elé zuhantam.
Mikor felpillantottam, az arcán meglepetést és zavart láttam. Valahonnan ismerős volt számomra, de nem jutott eszembe, honnan ismerhetném.
Meg akartam törni a csöndet, ezért kiböktem az első dolgot, ami eszembe jutott:
- Szia.

Nem válaszolt, zöld szeméből pedig semmit nem tudtam kiolvasni. Meglepettnek tűnt, amit nem is csodáltam, hiszen elég zilált állapotban voltam; éreztem, hogy a hajamba levelek és gallyak akadtak, ráadásul éppen most pottyantam elé a fa tetejéről. Ki akartam magyarázni magamat szorult helyzetemből, ezért hadarva magyarázkodni kezdtem:
- Szia! Roxan Winterbell vagyok, de mindenki csak Noxnak szólít. Sajnálom, hogy így rád ijesztettem, remélem, nem zavartalak meg semmiben. Tudom, ez most viccesen fog hangzani, de én reggel jöttem ide ki és elaludtam a fa tetején, aztán meg leestem, mert elzsibbadt a lábam, és…- zavartan hallgattam el és lesütöttem a szememet. Nem akartam fecsegős libának tűnni és féltem, hogy ezzel még furcsábbnak tűnök a szemében.
Mikor azonban zavartan ismét felpillantottam, az értetlenkedő kifejezés már eltűnt az arcáról. Helyette inkább úgy tűnt, mintha mulattatná az eset és láthatóan felkeltettem az érdeklődését. Ekkor hirtelen beugrott:
- Te Abigail Wolf vagy, ugye? Már nagyon rég óta várom, hogy találkozzunk.
Ki akartam vágni magam és megmutatni, milyen egy igazi Winterbell. Ezért feltérdeltem, leporoltam magam és kezet nyújtottam neki. Vonakodva ugyan, de elfogadta.
- Szóval – kezdtem kíváncsian – te mit csinálsz itt?

Álmosan nézek körbe a hálónkban. Sehol egy lélek, csak én vagyok az egyetlen, aki még az ágyban lustálkodik. Kómás fejjel kászálódok ki az ágyból, majd csigalassúsággal átöltözöm nappali ruhába. Ezek után kinézek az ablakon, és nagyon örülök annak, amit látok, végre nem esik az eső, hanem süt a nap, így akár le is mehetnék a parkba, ha már ilyen szép időnk van. hatalmas mosollyal az arcomon indulok ki a helyiségből a szabadba, de már a klubhelyiséghez érve lehervad az arcomról a mosoly. Ugyanis ott rengeteg ötöd és hetedévest látok az RBFre és a RAVASZra tanulni. Így hát visszafordultam néhány könyvért, mert a vizsga vészesen lebegett a fejünk felett, és néhány tárgyra még tanulnom kellene. Pár perc múlva már a folyosókon sétálok a hátamon a táskával, amibe néhány könyvet beledobáltam. A könyvtár felé veszem, az irányt ám hamar meggondolom magam, mivel sokan vannak már bent, meg különben is most akár a szabadban is lehet tanulni. A Park felé indulok el, és közben azon gondolkozom, hogy hol lehetne nyugodtan tanulni. Ekkor eszembe jut az a tölgyfa, amely magányosan álldogál a park szélén. Talán ott nem lesz senki és nyugodtan ellehetek a természet lágy ölén. Néhány percnyi séta után megérkezek a fához, és keresek egy helyet, ami kényelmesnek tűnik, és letelepedek. Nem vagyok stréber, hogy minden szabad percemben a tanulással foglalkozzak, így a táskám egyelőre magam mellé rakom, és élvezem a napsütést.  Kinyújtózkodom és hallgatom a madarak énekét. Ráérek én még tanulni…
***   ***   ***
Pár óra múlva, már a könyvekkel a kezemben furcsa zajokat hallok a fa lombja felől. Felnézek, de semmit nem látok, így hagyom az egészet. Újra belemélyedek a könyvbe, pontosabban csak belemélyednék, mivel ekkor egy hatalmas Aúúú kiáltást hallok, nagyon közelről. Majd motoszkálást és végül egy emberforma lény zuhan elém. Meglepődött arcot vágtam, mert valahogy nagyon nem értettem, hogy egyáltalán, hogy került ő ide. Tudtommal egyedül voltam itt, de ezek szerint mégsem. Elkezdtem gondolkozni, hogy mégis, hogy került, ide.  A hajban apró ágak és levelek voltak és eléggé megviseltnek tűnt. Tisztára úgy nézett ki, mint aki most pottyant le ide az égből. Mint kiderült nem is jártam olyan messze az igazságtól, mert ekkor elkezdett magyarázkodni. Először is végre bemutatkozik, mert eddig nem nagyon tudtam, hogy ki is ő valójában. ÉS végül magyarázatot is kaptam arra, hogy hogyan is pottyant le az ide. Hát.. eléggé vicces eset mit ne mondjak, de ezt nem akartam nyíltan bevallani, nehogy bemérgesedjen rám. Mire reagálhattam volna és bemutatkozhattam volna addigra újra elkezdett beszélni. Feltérdelt, leporolta magát majd a kezét nyújtotta felém. Egy pillanatig haboztam, de aztán elfogadtam, mivel, nem akartam bunkónak látszani. Aztán megkérdezte, hogy mit csinálok, itt így végre eljött az alkalom, hogy én is megszólalhassak.
- Szia. Igen én vagyok Abigail Wolf, de szólíts nyugodtan Abbynek vagy Abbsnek. És hogy mit csinálok itt? –teszem fel magamnak a kérdést, amelyre rögtön válaszoltam is.- Tulajdonképpen tanulni jöttem le ide, mert viharosan közelednek a vizsgák, és van még mit tanulnom rá. Egyébként nem gondoltam volna, hogy valaki más is lesz itt, pontosabban a fejem fölött. Ezért voltam egy kicsit meglepődött.
Felnéztem az égre, és meggyőződtem róla, hogy nem várható már több támadás föntről. Ezen egy jót mosolyogtam, majd újra Nox felé fordultam.
-És téged is a napsütés vonzott ki?–kérdeztem tőle, és folytattam – Amúgy megkérdezhetem, hogy miért szerettél volna velem találkozni?

Abbs

Hála az égnek, úgy tűnt, Abby csak egy egészen kicsit lepődött meg a történteken.
Lám, ő is tanulni jött ki. Most, hogy kicsit oldódott a hangulat, tényleg láttam, hogy a táskája ott hever mellette a földön, és néhány tankönyv volt a kezében.

Észrevettem, ahogy felpillant a fa koronájára – valószínűleg azt várta, hogy még egy-két ember lepottyan mellénk a fáról, hogy csatlakozzon a társaságunkhoz.
Ezen én is jót nevettem és mosolyogva tettem hozzá:
- Azt hiszem, nem kell több váratlan vendégtől tartanunk. A fa tetején aludtam – még mindig megmosolyogtam, olyan vicces volt kimondani – és valószínűleg lelöktem mindenkit, aki megpróbált felmászni.

Reméltem, hogy a viccelődés végképp megoldja a hangulatot.
A kérdésén elgondolkoztam – mármint nem a napsütéses részén, hiszen természetesen én is azért vettem ki egy „szabad napot”, hogy odakint élvezzem a tiszta időt.

De mikor megkérdezte, honnan ismerem őt, persze azonnal felrémlett előttem egy sor emlék, melyek Abigail Wolf nevéhez kapcsolódtak.
A legjobb barátnőm, Celeste kishúga, Violet szintén a Hugrabugba járt, de még csak a negyedik évét taposta. Tőle már sokat hallottam erről a különös lányról, aki egy nap teljesen megváltozott és ezzel általános megdöbbenést váltott ki mindenkiből – beleértve diákokat és tanárokat is.
Violet azonban titokban mindig is nagyon csodálta Abby-t a bátorságáért, és amiért nyíltan fel merte vállalni az egyéniségét. És be kell vallanom, engem is egészen elbűvölt a történet.
Eddig csak futólag és látásból ismertem Abby-t, de most, hogy közelebbről megismerhettem, egészen meglepődtem, milyen éles a különbség a sötét ruhái és kedves, barátságos személyisége között.
- Nem tudom, ismered-e Violet McKenzie-t. Ő a legjobb barátnőm kishúga, a Hugrabugba jár és ő mesélt rólad – kicsit zavarba jöttem, mert rögtön tudtam, hogy Abby meg fogja kérdezni, pontosan, miket mesélt róla Violet. De nem tudtam, mit mondhatnék még.
Sokáig keresgéltem a megfelelő szavakat, majd lassan belekezdtem:
- Tudod, nagyon csodállak, amiatt, amit tettél. Én sosem voltam ilyen spontán. És bár azt hiszem, sokan biztos elítélőek voltak veled szemben, én azt hiszem, ez a stílus nagyon is illik hozzád. Százszor belegondoltam már, mi lenne, ha egyszer én is egy ekkorát fordítanék az életemen – mintha a klasszikus toronyba zárt királylány története most másképp végződne, ha a lány saját magát szabadítaná ki. – Az ötlet egészen megrészegített, csillogó szemmel egyre jobban belemelegedtem a történetbe. - Végtére is, kinek van ideje egész életében a szőke hercegre várni? – tettem hozzá csintalan mosollyal, de hirtelen, mintha áramot vezettek volna belém. A „szőke herceg” kifejezés hallatán egy angyali szépségű arc rémlett fel előttem, a mosoly egy percre ráfagyott az arcomra és mintha a felhők is visszatértek volna a kék égre.

De gyorsan elhessegettem az arcot és újra ráragyogtattam a mosolyomat.
- Bocsáss meg, kissé elragadott a hév. De azt hiszem, sok közös tulajdonságunk van, csak jobban meg kéne ismernünk egymást. Kérdezz bármit, amit tudni szeretnél, én pedig megpróbálok a lehető legőszintébben válaszolni.

[Nox]

Nox

-Igen ismerem Violetet, de csak látásból, még nem igazán beszélgettem vele. – vallom be a lánynak. Hirtelen eszembe jutott, hogy megkérdezhetném, hogy mégis miket mesélt rólam, de most inkább nem. Amúgy is hidegen szokott hagyni, hogy mit mondanak rólam az emberek, bár most az egyszer kíváncsi lettem volna. Most hozzam kínos helyzetbe? Inkább nem, ha akarja, majd elmondja, ha nem mondja el, és esetleg mégis érdekel, majd akkor megkérdezem. De most nem. Erre a döntésre jutottam, és közben figyelmesen hallgattam Noxot. Érdekes volt hallani, hogy van olyan, aki csodál azért, mert pár éve végre felmertem vállalni a teljesen önmagamat. Sokan fordultak el tőlem abban az időszakban, pusztán azért mert már nem az a tipikus általános lány voltam, nem egy a sok közül, hanem saját valódi önmagam
- Hát igen, sokak szemét szúrta, hogy megváltoztam, de legalább jól éreztem magam a bőrömben, és nem csak egy voltam a tömegből. Legalább megtudtam, hogy kikre is számíthatok igazán. –feleltem a lánynak, aki előtt valószínűleg különböző képek lebeghettek, ugyanis egyre csillogó szemekkel beszélt. – Néha nekünk kell lépni, és így talán nem szalasztunk el minden pillanatot az életünkből. Lehet, hogy ez így kicsit elcsépeltnek tűnik, de igaz.
„Végtére is, kinek van ideje egész életében a szőke hercegre várni?” – kérdezte, vagy inkább kijelentette. –
-Ezzel én is egyetértek. Gondolj bele, ha várnánk, a szőke hercegre mennyi mindenről lemaradnánk, és közben észre sem vennénk, hogy elmúlt felettünk az idő, és amikor rádöbbennénk, addigra semmi nem lenne belőlünk. –felelem félig mosolyogva, és komolytalanul. Közben megpróbáltam figyelni Noxra is, de az én gondolataim is elkalandoztak. Felrémlett előttem néhány kép, ahogy várok, és közben egyre gyorsabban múlik az idő. Ennek hatására elmosolyodtam.
-Semmi baj, velem is elő szokott fordulni, hogy elragad a hév. – válaszolom a mentegetőzésére. Pár pillanatig azon, gondolkozom, hogy mégis mit kérdezzek tőle. Aztán felteszem az első kérdést, ami az eszembe jut.
- Mit szeretsz csinálni, amikor nem tanulsz, vagy amikor nem a Roxfortban vagy? – kérdezem tőle. Majd feltekintettem az égre, most nem tartottam égi támadástól, pusztán csak gyönyörködni akartam a látványban. Figyelmesen hallgatom a lány válaszát, és közben a tekintetem visszavándorol az égről a lány arcára.

Abbs

Végre teljesen megkönnyebbültem – Abby nem tart őrültnek és úgy látszik, még érdekli is mindaz, amit mondtam neki. És én is úgy éreztem, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Nem akartam gyorsan véget vetni a beszélgetésnek és keresni egy másik nyugodt helyet, sőt, kedvem lett volna egész délután ott ülni. Egyre jobban megkedveltem Abbyt.

Láttam rajta, hogy miközben rám figyel, egyúttal a környezet nyújtotta látványt is élvezi. Nem csodáltam, én is megbűvölten figyeltem a falevelek arany kontúrját és a frissen hullámzó füvet körülöttünk.

Én is a könyökömre támaszkodva elnyúltam a fa alatt és miközben válaszoltam, a fejünk fölött lustán elvonuló felhőket bámultam.
- Általában otthon vagyok, a családunk birtokán. Elég nagy, ez erdő is tartozik hozzá, és általában nálunk vendégeskedik valaki a népes rokonságból, szóval nem unatkozom.
Egyébként meg nagyon szeretek olvasni, zenét hallgatni vagy csak úgy sétálgatni. A mai találkozásunkat is ennek köszönhetem - somolyogtam. -  És apától a tizedik születésnapomra kaptam egy vázlatfüzetet, amit megbűvölt, hogy a lapok soha ne teljenek be benne. Az szinte mindig nálam van, abba rajzolgatok meg irkálok.
Hagytam, hogy dőljenek belőlem a szavak, mint amikor az ember kinyit egy csapot. Becsuktam a számat, hogy egy időre elzárjam a szóáradatot, behunytam a szemem és hátradőltem a fa gyökerei közé. Egy percig csak ültünk csendben és mindketten hallgatóztunk.
Napokon keresztül tudtam volna mesélni neki; a birtokról, ahol annyi csodás zug van, ami biztos neki is tetszene, vagy a népes Winterbell-klán néhány érdekes tagjáról.
Kérdése ezernyi emléket rezzentett fel bennem, elmerültem és nosztalgikusan lubickoltam az emlékek tavában.
Mint amikor egy hulló levél leveri a többit is. Ez nagyon költői volt! Kár, hogy nem hoztam ki magammal a vázlatfüzetemet. Mindenesetre megjegyeztem magamnak a mondatot, talán majd felhasználom egyszer.

Nem tudnám megmondani, mennyi ideje ültünk kellemes csöndbe burkolózva, mikor megmagyarázhatatlan türelmetlenség lett úrrá rajtam. Dobogni kezdtem a lábammal és hangosan kifújtam a levegőt. Abby rám nézett, nem értette, mi nyugtalanságom oka.
- Bocs, egy kicsit elábrándoztam – mondtam neki és felültem.
– És most olyan különös érzésem van – küszködve kerestem a megfelelő szavakat, amikkel érthetően elmagyarázhatnám neki, mi zajlik bennem. – Volt már olyan érzésed, hogy muszáj tenned valamit? Amikor képtelen voltál csak egy helyben ülni, de valójában fogalmad sem volt arról, mit is szeretnél csinálni? – miközben ezt mondtam, már tényleg nem bírtam tovább ülni, felpattantam és a fa törzsének támaszkodtam, majd ellöktem magamat a fától és fel-alá járkáltam a selymes pázsiton.

Olyan érzés volt, mint amikor éjjel farkasüvöltést hallasz. Semmi sem fogható ahhoz a szívszorítóan panaszos, de egyúttal hívogató hanghoz, amelyen a farkasok vonyítanak a holdra – az elérhetetlen felé. Mikor meghallottam ezt a hangot, mindig úrrá lett rajtam ez a tettvágy. Ilyenkor mindig az volt az érzésem, hogy ki kéne bújnom a bőrömből, hátrahagyni ezt az üres porhüvelyt és csatlakozni a farkasok kórusához és velük együtt csak szaladni, rohanni, ki a világból, át egy arany erdőbe, ahol nincs tél és nincs hideg soha.
A farkasos gondolatomat nem fejtettem ki bővebben Abbynek, inkább rámosolyogtam és megkérdeztem:
- Nincs valami ötleted mit lehetne most csinálni?

[Marcus]

Marcus
Meleg, nyomott idő volt, szerencsétlenségemre nem az újabban kialakult időjárás jellegzetes hűvös-ködös változata. Gondoltam kilépek a kastélyból, ahol kellemesebb volt az idő, de kellemetlenebb a társaság. A "csapatom" valahova szétszéledt, és nem nagyon volt kedvem kerülgetni a többi diákot, de tény, hogy magányra sem vágytam. Kellemetlen hangulatban lézengtem a birtokon. Örülnöm kellett volna, hogy túl vagyok a vizsgákon, hogy jön a nyári szünet, hogy elszabadulhatok a kötelességek alól, és hogy megint nem kell mást tennem a túlélés érdekében, hogy elviseljem gyámom társaságát, és csendben figyeljem, hogy szövögeti a hálóját.
Még az is benne volt a pakliban, hogy megkeresnek. Őszintén szólva számítottam rá, hogy előbb-utóbb valaki rájön, hogy egy egykori erős és a saját körében talán híres halálfaló gyereke vagyok, küszöbön a nagykorúságom, és talán megkísérel bevezetni a csuklyások birodalmába.
Nem vagyok aggódós típus, mi több, mondhatni teszek rá, mi fog történni velem, de valahogy szerettem volna már túl lenni rajta. Szorult a hurok az egész varázslótársadalmon, és bár abban az egyben biztos voltam, hogy sosem állok a Jó oldalra, de nem tudtam magam tetovált szolgának sem elképzelni egy olyan seregben, ami egy törtető, kegyetlen és őrült akaratát teljesíti. De nem féltem. Sosem féltem, hiszen ami megtörténik, az megtörténik. Semminek sem kell, de előbb utóbb minden megtörténik.

Egy felhő végre eltakarta a tűző napot, enyhe árnyékot adott a néhány lézengő diáknak, akik legtöbbje a tóhoz ment, élvezni az utolsó együtt töltött napokat. Érezni, látni lehetett rajtuk, hogy tartanak a jövőtől. Ettől jobb kedvem lett. Ők nem tudták, amit én: hogy teljesen mindegy, most mit csinálnak. Aggódhatnak, de minek? Nem lesz jobb.
Észrevettem a távolban a hatalmas fát, amit mélyen belül mindig is csodáltam egy kicsit. Hatalmas volt, és büszke, akárhogy tépték a viharok, rendíthetetlenül, dacosan állt, nem érdekelte, hogy a varázslók közt háború dúl, hogy az alatt elterülő parkban mennyi zokogó diák pihent gyászhírt közlő levéllel az ölében. Semmi sem érdekelte. Kicsit úgy éreztem, hasonlítok rá, de a gondolataimat hamar kiráztam a fejemből. Kezdtem gyerekes lenni.
Borús hangulatom is visszatért a napsütéssel együtt. Siettem, hogy a tölgy árnyékába érjek. Őszinte sajnálatomra azonban már más terpeszkedett alatta. Csak a lábát láttam, mivel a vastag törzs másik oldalán dőlt neki a fának. Megtorpantam, de a mérgem, a dacom és a kavargó gondolataim nem hagytak csak úgy elsétálni. Fogtam magam, és levetődtem a fa másik oldalára, egyenesen a sziklás gyepre, hogy lehetőség szerint meghallja az illető ott a másik oldalon. Fogtam pár kavicsot, és hajigálni kezdtem abban a reményben, hogy a másikat zavarni fogja, és rajta vezethetem le a feszültségem...