[Előrevetítem, hogy a kalandnak semmi köze a könyvbéli eseményekhez!]

Előrevetítem, hogy a kalandnak semmi köze a könyvbéli eseményekhez!

1997. június 1.

Sűrű esőfüggönyt cibál a szél az örökké szürke, felvidéki táj fölött; a víztől terhes, sötét felhőtakaró mögött félve dereng a hold. Eszelős egy időjárás. Hol esik, hol fúj, hol csupán diderget a pára.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola falai közé azonban nem hatolhatott be a szél és a hideg. Mint minden áldott este, a Nagyterem ma is zsúfolásig megtelt a korgó gyomrukat megtömni vágyó, avagy csak intenzív hízókúrát folytató diákok hadával. Ha lehet azt mondani, a lakoma még fenségesebbnek bizonyult, mint valaha, s Dumbledore is a tőle már megszokhatott tapintatról tett tanúbizonyságot, midőn csak akkor emelkedett szólásra, mikor a desszert romjai is felszívódtak az asztalokról.
-   Kedves egybegyűltek! Most, hogy remélhetőleg mindünknek sikerült jóllaknia, szólnék pár szót az újonnan bevezetésre kerülő szabályokról. – A teremben egyre erősödő hullámokban terjedt szét az izgatott morajlás. Új szabályokat az év végén? Nevetséges!
-   Fogadjunk, hogy be vannak szarva. – Vinnyogta egy túlságosan is jól ismert hang a Mardekár asztala felől, s bár tervei szerint csupán a körülötte ülő gorillákhoz intézte a szavait, a tejfölszőke fiú felé alig egy perc múlva vagy húsz döbbent szempár fordult. – Mi az, Dowkins, neked is tele lett a gatyád, igaz? Had ne lepődjek meg! Az anyád biztos telesírta már a párnáját, és tövig rágott körmökkel várja, hogy a kicsi fia végre hazatérjen! Aztán inkább vissza se gyere ide, te szánalmas kis sárvérű.
Az említett Dowkins gyerek, teljes nevén nevezve Richard Amadeus Dowkins, a virágkötéssel foglalkozó Mrs. Dowkins egyetlen gyermeke, inkább csendben meghúzta magát, bár ajkai dacos rándulásai rútul elárulták, hogy nagyon szívesen megmondaná a magáét undok háztársának.
-   Gondoltam. – A sápadt fiú arcára önelégült mosolyt csalt a nyeszlett alsós hallgatása. Sőt, mintha egyenesen élvezettel töltötte volna el a piszkálódás, egy hirtelen mozdulattal nagyot csapott előtte az asztalra. – Rettegj! Háh… Nyomorult. Ha valakinek félnie kell, akkor az Granger. Vagy Flynn. Vagy… - Aljas sustorgássá csitított hangja kezdte igen csak felborzolni a kedélyeket a zöld-ezüstök táborában, ám ahogy Dumbledore ismételten felszólalt, inkább hátradőlt. Fanyar fintor trónolt az arcán, és ezúttal úgy tűnt, valóban figyel. Tettetett undorral mustrálta a félhold keretes szemüveg gazdáját, és észre sem vette, hogy eközben egy sötét szempár ugyanazzal a megvető kifejezéssel méregeti őt.

- Látod, Omen? Amióta az az aurornak csúfolt alkimista betette ide a lábát, mindenki megbolondult. – Duruzsolta a vele szembeülőnek Gabriel, miközben azzal szórakoztatta magát, hogy a pálcáját mutatóujja hegyén egyensúlyozza. – És még csak itt sincs. Ahogy Roger se. És Deric. És Archibald. Vagy Sandra… Ó, és arra a hugrabugos pipire emlékszel? Amelyiknek olyan bondor haja van, mint a Bishop csajnak, csak sokkal magasabb nála, és szőke. Kate-nek hívták, ha jól emlékszem. Na őt sem látták már vagy egy hete. De a hálókörletben sem!
Undokul ragyogó szemei összeszűkültek, és szinte láthatóvá vált, miféle ördögi ötletek kavarognak abban a konok fejében. Kétségkívül nem kívánt társaságnak számított, de hol érdekelte ez őt?
- Fogadok 2 galleonban és az egyik pennádban, hogy Lupen prof áll az eltűnések hátterében. Omen… Omen, figyelsz, te rám? Szöh.

Dumbledore, mintha mit sem észlelt volna a Mardekár asztalánál folyó kis incidensből, zavartalanul folytatta megkezdett mondókáját:
-   Mint azt már bizonnyal mindannyian tudjátok, az utóbbi napokban alaposan próbára tétetett az iskola tanári kara. Fokozottan megkérek tehát mindenkit, hogy a saját érdeketekben ne feszítsétek tovább a húrt. Az iskola mellett álló Rengeteg továbbra is tiltott területnek számít.

Még a számodra is, Gregory, akár csak az ifjú Dorothy számára.

Csak képzelte volna, hogy az igazgató egyenesen őrá nézett? Valóban hallotta a hangját a fejében, vagy csak az élelmedett korú varázsló tekintetéből olvasott?
Dumbledore lassan a megbűvölt mennyezet felé fordítja az arcát, és szinte már ábrándos kifejezéssel fürkészi a vaskos felhőtakaró mögül megszökő fénypászmákat.
Holnap telihold.

-   Továbbá nem pusztán a Rengeteg, de annak széle is elkerülendő. A Tó partja úgyszintén. Egy szó, mint száz, kerüljétek az épülettől távol eső helyeket, és ha lehet, minden körülmények között maradjatok párban. Sok sikert kívánok az év végi vizsgákhoz! – Az igazgató szórakozottan végigsimított hosszú, ezüstös szakállán, majd még egyszer utoljára végignézett a diákjain, mielőtt visszafordult volna kollegái felé.

Omen… Omen… Mentsd az irhád, Omen! Az ezúttal kígyósziszegéshez hasonlatos hang egyre rekedtebben visszhangzott a mardekáros fiú körül.

Aztán nagyot döndült a Nagyterem ajtaja, és a hang előbb torz kacagássá korcsosult, majd egészen elhalt.

- Omen. Akarsz fogadni, vagy sem? – Gabe gyakorlatilag átmászott az asztalon, hogy belecsettinthessen egyik kedvenc háztársa arcába, és ezt az idegesítő viselkedést akkor sem akarta abbahagyni, mikor a társaság zöme már szedelőzködni kezdett.

* * *

Június 2. (telihold)

A következő nap igen csak eseménydúsan telt, mégis úgy tűnhetett, lassabban másztak a másodpercek, akár egy fagyott csiga.
Az időjárás továbbra is szeszélyesen csapongott, akár valami hisztis grófnő, s hol orkánnal cibálta a Rengeteg fáit, hol langymeleg esővel cirógatott végig a Tó sötét vizén.
Egyetlen hely akadt az egész Roxfortban, ahová nem érhetett el a kint tomboló, avagy visszafogottan sustorgó vihar hangja – a Mardekár pincehelyisége.

Seya gyakorlatilag már napok óta távol maradt a többi diáktól, és jobbára Foley professzort zaklatta a Farkasölő főzet miatt. Egyre kínzóbbá váló fejfájása jóformán az őrületbe kergette, és hamarosan olyannyira harapóssá vált, hogy még Gabe Mirol is békén hagyta inkább.
-   Jól van, hé! Nem kell mindjárt letépni a fejem, oké? – Visszakozott ezen az estén is, mikor a hóhajú kölyök csak úgy mellesleg rámordult az egyik kényelmesnek tűnő fotelből, és fenyegetőn átokra emelte a pálcáját. – Tudod, eddig azt hittem, csak a lányokra tör rá havonta a nyavalya. Ehhe… Na tedd el a pálcád, vacak!
-   Mi van, ha nem? – Érkezett a felelet olyan rekedten, mintha nem is emberi torokban fogantak volna a szavak.
-   Szerinted? – Gabe tett egy apró lépést hátra, és pofátlanul széles vigyort kanyarintott az arcára. – Ha nem, akkor a kezedben marad. Érdekel is engem!
Az acélszürke szemek alatt visszafogott rángásba kezdett egy aprócska izom.
-   Igazad van. Tudod, mit? Megkeresem Malfoyt.
-   Jó. – Azzal visszatemetkezett a komor semmittevésbe, és csak várt. Várta, hogy elég késő délután legyen ahhoz, hogy kiszabadulhasson ebből az átkozott kastélyból. Vékony, betegesen lilás színt öltő kis ujjai között most is ott szorongatta az áttetsző fiolát, amit felhúzott térdeivel takart a nem kívánt szemek elől.

* * *

Délután öt óra múlt.
A diákok többsége a könyvtárban, vagy az iskola egyéb területein múlatta az idejét, így a klubhelyiség szerencsésen kiürült. Sehol egy idegesítő Mirol, vagy páváskodó Malfoy. Sehol senki.
Túlzottan is üresnek tűnik most a közös terem, lelakottnak és kopottasnak a kényelmes fotelok, komornak és egyenesen ridegnek a csupasz kőfalak.
Néha talán jólesik a magány.

Közel a perc, Omen.

Tűz lobban a kandallóban, holott nagyban tombol a nyár, s a szikrázó zsarátnokok egyre-másra pattogzanak elő a kovácsoltvas tűzfogó lándzsái fölött. Valamiféle jelet rajzolnak ki a csupasz kőre, beleégnek a szőnyegekbe, s önálló életre kelve gördülnek tovább egyenesen a helyiség közepe felé.
Nyugodtan írd le, mit csinál Greg, a levelet neki kell majd megtalálnia.  

1997. június 1.

Elmúlt tizennyolc éve minden fáradtságával veti hátra a fejét, és bámul bele egykedvűen az áthatolhatatlan szürkeségbe. Noha estefelé jár az idő, az ég mégis bús szürke – mintha valaki egy hatalmas, durva pokrócot terített volna az égre. A szél fékeveszett tombolása is tisztán kivehető az elvarázsolt mennyezeten, de a dühe még csak meg sem legyinti az alant vacsorázókat.
Egyöntetű moraj fut végig a termen, ami nem is csoda; Dumbledore professzor szólni kíván. A beszédeit rendszerint az évnyitó- és záró alkalmakra tartogatja, persze így, az év vége küszöbén ennyi már igazán belefér. A Mardekár asztalánál szenvtelen csevegés tornyosul az izgatott sustorgásra, amit Greg sajnos akkor is tisztán hall, ha szándékosan nem is figyel oda. Malfoy hangja kifent késként szúrja át a köztük tátongó többméteres távolságot, de szánalmas fenyegetőzése sokakban valóban nyomot hagy. Milyen közönséges. Az aranyvérű, akinek az apja egy azkabani cellában számolgatja maga körül a döglött patkányokat, és ő ennek ellenére is ilyen bő mellénnyel csapkodja az asztalt. Omen – már csak a megszokás miatt is – dühödt pillantását a Hollóhát asztala felé kormányozza, ott is egy bizonyos személyre kiélezve.
Mígnem az igazgató ismét szólásra nem nyitja a száját. Greg is eltépi a tekintetét a nyüzsgő asztaltársaságtól, s arcán kifinomult gőggel állja a professzorral párhuzamosan locsogó Gabriel szavait. Már megint azzal a jöttment alkimistával hozakodik elő.
Elcsigázott morrantásra méltatja csak Gabe pontos összegzését – egyre több és több diáknak vész nyoma a kastélyban –, de felgyorsuló szívverése elárulja őt önönmagának. Roger, Deric, valami Kate… hírből sem ismeri egyiket sem, az eltűnésük azonban mérhetetlen nyugtalansággal tölti el. Mire is gondolhatna most? Talán ők is áldozatul estek a báránybőrbe bújt farkas vad pusztításának… mint vacsora a terített asztalon. Hiszen pár hónapja hajszálnyira volt attól, hogy otthagyja az erdőben a fogát! Hajszálnyira! Bolond lenne, ha nem izgatná fel magát a titokzatos eseményeken, főleg, hogy…
Tudtán kívül akár ő is lehet a diáktizedelő.

Gabe alakja elhomályosul előtte, ahogy tekintete üvegesen mered a belsőbb régiók felé, valahova, ahol a tudatalattiját sejti. Bár belelátna a fenevad fejébe! Abba a szörnyetegébe, ami a testébe költözött.
Dumbledore hangja kéretlenül furakodik szorongásának középpontja felé, és egy határozott mozdulattal rántja vissza a fiút a felszínre. Mintha a saját elméjéből hoppanált volna el.
- Mint azt már bizonnyal mindannyian tudjátok, az utóbbi napokban alaposan próbára tétetett az iskola tanári kara. Fokozottan megkérek tehát mindenkit, hogy a saját érdeketekben ne feszítsétek tovább a húrt. Az iskola mellett álló Rengeteg továbbra is tiltott területnek számít.

Az öreg igazgató elevenkék tekintete az övébe kapcsolódik, de igazán csak egy rövid időcskére, alig egy pislogásnyira…

Még a számodra is, Gregory, akár csak az ifjú Dorothy számára.

Greg kezei az asztalról az ölébe zuhannak, ám ennél több jelét nem adja megrökönyödésének. Túl sokan ülnek körülötte, pedig a meglepetéstől kis híján talpra szökkent. Mióta emberfeletti módon kiélesedtek az érzékei, nem érte még ilyen váratlan, új tapasztalat. Hiszen látta, hogy Dumbledore szája meg sem rebbent, biztos, hogy nem suttogott, hát akkor meg?! Durva pillantást küld a professzor felé, de mindhiába, amaz csak a mennyezetet bámulja. Greg is felnéz az örökösen gomolygó felhőkre, és megérti a célzást. Ám ettől csak még inkább összezavarodik. Gregory Omen az emberek fölé emelkedett a táplálékláncban, s a Rengeteg rémeitől aligha van félnivalója.

Omen… Omen… Mentsd az irhád, Omen!
Ismét a semmiből fogant hangok! És mégsem… A fiú zaklatottan forgatja körbe a fejét, minden érzékével a sziszegés forrását kutatva, még a lélegzete is bennreked. Majd kétszeres erővel tódul ki a tüdejéből, ahogy a Nagyterem ajtaja bődületes robajjal illeszkedik vissza a keretébe. Ördögi módon vegyül a visszhangba valami hátborzongató, beteges süvöltés is. Kacagás.
Senki sem hallotta? Hogyhogy senki sem hallotta? Miért nem figyelnek jobban, ez a recsegő nevetés egészen közelről lüktetett felé!

- Mit mondtál? – bukik fel belőle az öntudatlan kérdés, mikor egyezteti Mirol tolakodó arcát zilált emlékeivel. – Ugye te sem… mindegy.

* * *

Június 2. (telihold)

Hasztalanul köröz már órák óta – legalábbis óráknak tűnő percek óta – a klubhelyiségben, mint a szűk állatkerti kifutóba zárt vad. Teljes szívéből gyűlöli ezt az idegőrlő várakozást. Tervei szerint szürkületkor már indulhat is, akkor keveseknek szúrna szemet, vacsoraidőben úgyis néptelen a kastély. De addig még… szent ég, mennyit kell várnia!
Greg türelmét vesztve áll meg egy pillanatra a bejárat előtt, aprókat szippant a levegőből, mintha szaglászna, pedig a kinti időjárást a pince mélységéből ugyan ki nem fürkészi az orrán át. Inkább csak az ösztönei megnyugtatására teszi ezt. Szinte látja lelki szemei előtt az égbolt deres kárpitját, ami jótékonyan elfedi majd a tilosban bujkálókat. És ugyanez a tespedt szürkeség járja át a kastély egészét, a magányos klubhelyiséget, beférkőzik a legapróbb repedéseken, és ott van mindenütt. Elég körbepillantani, az ember láthatja: ráüti a bélyegét az egész átkozott napra. Greg tehetetlenül roskad le az időrágta kanapéra, tudván, hogy a megnyugvás ott is elkerüli majd.
Hanem a súlyos csendben ismét felszisszen a gazdátlan hang, megint megszólítja a fiút, kétségkívül hozzá beszél. Greg azon nyomban felpattan, s emberi lényének bizonytalanságát követve előrázza ingujjából a pálcáját, és a semmibe szegezi. Körbefordul a tengelye körül, nyomasztóan hétköznapi, mégis gyanús pontokra mutatva a vesszővel, de csak találgat. Az egyedüli mozgás a kandalló felől érkezik, ami már önmagában furcsa, hiszen nyár van.
A fiú tétova lépést tesz a tűz felé, szemeit összehúzza, izmait megfeszíti, elkészülve a támadásra és az ugrásra egyaránt. A lángok önfeledten csapkodnak a magasba, szerteszét köpködve a parazsat, ami megélénkülten göröngyöl keresztül a kövön, végig a drágának tetsző szőnyegen, egészen Greg lábai elé. De ott sem állnak meg! Greg kénytelen kitérni az izzó galacsinok útjából, melyek most már egyértelműen a helyiség közepe felé vájják útjukat a stílusosan zöld-ezüst szövetbe.

Miféle bűverő hajtja a zsarátnokot előre? Mintha csak tudatra ébredt volna, és… igen, bármilyen eszeveszett gondolat is, de talán Gregory miatt történik mindez. Látványos előadás, de vajon mit akar mondani? Badarság. Nem mond ez semmit!
Vagy csak ő nem tudja olvasni ezt a jelnyelvet. Mindenesetre a kíváncsiság Greget is elszánttá teszi, s bizalmatlanul hajol közelebb a különös hamuporhoz.

Sziszegve görögnek a göröngyök tovább, tovább, egyre csak tovább, halk kis koppanásokkal ugratnak le a szőnyegről, hogy aztán összekapaszkodjanak és szabályos kör alakba rendeződve kerengjenek a csupasz köveken. Az egyik izzó széndarab nagyot szisszen és Gregory lába felé kap, mint valami feldúlt macska. Borzolt, szikrákat hányó kis gömbteste aztán visszagurul a társai közé és részese lesz a körnek. Egyes morzsák kiválnak és eszelős sebesen keresztülszáguldanak az alakzaton, majd nekipattannak a szemköztiek gyűrűjének és ez az ütés új lökettel zavarja vissza őket egy másik irányba.
Hamarosan kész a pentagramma és a mozgás megáll. A csillag teljesen szabályos boszorkány pecsét, leszámítva az egyik szárát, ami bősz szuronyként nyúlik túl a körvonalon és a kanapé irányába mutat. Nyomokban még ég a szőnyeg és kacskaringós vonalakban feketéllik a koromgörgeteg megtett útján a kő.

Némaság honol a Mardekár termében. Egészen addig, míg a Draco Malfoy által kisajátított fotel alól - aminek a karfájába Gabriel Mirol előszeretettel nyomkodja bele a bűvös fúvógumijai íztelenre csócsált maradékát -, halk kaparászás és dübörgés nem hangzik fel.