+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  London mugli része
| | | | | |-+  London utcái
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Le Nyomtatás
Szerző Téma: London utcái  (Megtekintve 19683 alkalommal)

Julian Chal
Eltávozott karakter
*****


>< Nincs még egy Ian/ilyen pasi ><

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2009. 10. 20. - 22:20:08 »
0


Jules

"Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit."

Rendben, nem kaptam sem pofont sem kacajt, igen, ő is a Roxfortba jár mint én anno, s ez nem csak a felszabadulás örömét hordozza magában, hanem azt is, hogy így még több közös témánk akad. Ez a nap egyre jobb és jobb. Mikor elárulom neki foglalkozásom, mármint hogy "firkász" vagyok, ő különösen érdeklődik a téma érint. Nem csak bájos hanem érdeklődő is, van ennek a lánynak negatív oldala?
-Hát, nem volt egyszerű éppen, akkor kétségbeesetten kutattam valami állás után, mert a suli után nem tudtam mit kezdeni magammal, de nem akartam szegény szüleimen élősködni, a saját talpamon akartam megállni. És igen, elég sokat kell utaznom, de a hoppanlás veszélyes művelet a "magamfajtáknak", őszintén bevallom, nagyon ügyetlen vagyok, és rossza  mozgáskoordinációm is.

Én hülye, elárultam a gyenge pontom, ami pedig az, hogy folyton-folyvást nekimegyek valaminek, hasra esek valamiben avagy szétzúzom magamat. Emlékszem a régi sulis kvidics meccseimre, hányszor estem le a seprűről és hányszor röhögtek ki a nézőtéren ülő emberek, de én attól keményen csináltam a dolgom, és ha nem épp a földön feküdtem törött végtaggal, ponthoz juttattam a házam. Régi szép idők.
Elég a nosztalgiázásból, most itt ez a jelen, ez a sokkal szebbe jelen, mint amilyen a múlt volt. Erre kell koncentrálni, nehogy valamit megint elszúrjak. Ha sokszor hajtogatom ezt magamnak, hogy "úgyis elszúrod", akkor tényleg nem fog sikerülni, de ha eléggé optimistán tekintek a dolgokra, talán összejön valami, ha más nem is, egy barátság.

Akaratlanul borzongtam meg a barát szón, valahogy csak egy hazugság az, hogy beérem ennyivel, csak egy tévhit, amibe ringatom magam, hogy ne fájjon annyira az esetleges csalódás. Ekkor hirtelen belém karul, egy újabb csalódás, de nem akármilyen, méghozzá rendkívül pozitív, mellettem igazán talpraesett lánynak kell valakinek lennie, hogy meghódítson, hisz nem vagyok az a nyílt típus. De ha valakibe belehabarodok, sokszor elhamarkodottan cselekszem, és hamar szánom rá magam komoly döntésekre. Most például úgy érzem, hogy szívesen térdelnék le elé s kérném meg a kezét,de e túl korai, el kell terelnem a gondolataim más irányba, mielőtt nagyon besülnék.
Kacéran mosolyogtam rá, most már magabiztosan lépkedtem mellette a csodás kis sárga esernyője alatt a hideg utcán.
-Menjünk az állomásra! Ott van pad, meg forró csokis, ha esetleg fáznál.
Mondtam neki negédes hangon, kicsit természetellenesen, de nem szoktam meg, hogy egy lány hagyja a közeledésem.


Amilyen elbűvölő lány bizonyosan maroknyi hódolója akad, kitudja, kit szemelt már ő ki s ki tudja kinek a szíve dobog érte. Nem tűnik rámenősnek, sokkal inkább óvatosan, de van úgy, hogy tévesen ítélem meg az embereket, hisz elég kellemes a megjelenése hozzá, hogy úgy hódítson meg fiúkat, ahogyan a kedve tarja. De most nem akarom saját kedvem szegni, fel kell vetnem egy témát, mielőtt a turmixa elfogy.
-És... melyik házat erősíted ?
Kérdeztem tőle érdeklődő tekintettel, zöld szemeimmel egyenes bele tekintve az ő kedves, őzike barna szempárjába, a tekintetem néha áttevődött a mogyoróbarna hajzuhatagára, hol pedig az íves szájára. De ha már ő nyitott azzal, hogy belém karolt, nekem is kell elég bátornak lennem ahhoz, hogy lépjek is valamit. Lassan kiemeltem a karom a lágy fogásából, s derekára helyeztem a felé eső kezem. Remélem nem tűnök tolakodónak majd, én pesszimista mindig várom a pofon csattanását, mintha az elő lenne írva a forgatókönyv szerint.

Az "andalgás" közben megpillantottam egy sült gesztenye árust, majd Jules felé néztem, mint egy kisgyermek az édesanyjára, mikor meglát valami finomságot.
-Te is kérsz? - kérdezte tőle izgatott hangon, és vártam a válaszát, közben pedig már a forralt borral szemezgettem, mert kicsit fáztam, és rajta sem volt nagy kabát. A választ meg sem várva mentem oda az árushoz, valamit adnom kell neki, még ha az egy adag sült gesztenye meg egy pohár forralt bor is.
miután bezsákmányoltam magam minden földi jóval, átadtam Julesnak a ráeső adagot, majd belekortyoltam a forralt boromba.
-Nem csípem az alkoholt, de ha fázom, mindig ezt iszom.
Mondtam neki bűnbánó tekintettel, úgy éreztem magam, mintha rosszat csináltam volna, holott ez csak egy kis pohár forralt bor, bárki megissza, mégis rossz érzés járt át.


Mint egy ötéves kisfiú, úgy viselkedtem, nagyon bántam a  dolgot, de  nem tudtam mit tenni. Hacsak puszta fellángolás volna, már azt hiszem megcsókoltam volna, de így mindig attól rettegek, hogy valamit elrontok. hogy valamivel elijesztem, valami nem úgy sül el, ahogyan azt én szerettem volna,
Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.
Naplózva


Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2009. 10. 21. - 16:16:14 »
0

Ahogy sétálunk, turmixszal a kezünkben, mesél arról, miért is ment újságírónak. Örömmel hallom, hogy önálló típus, ezek szerint nem az az anyuci mellett ülő típus, habár ez már a laza cuccán is érződött. Az viszont egy cseppet letör, hogy sokat kell utaznia... De miért is? Ja persze. Mert akkor ha esetleg összejönnénk - ha! - elég keveset látnám. Mindazonáltal rámosolygok, mert ha valaki utazhat, az jó dolog. Mosolyom aztán tovább szélesedik, mikor a hoppanálásra terelődik a szó.
- Hát... én sem mertem még megpróbálkozni vele, előszeretettel verek le dolgokat, úgyhogy inkább előbb arról kéne leszoknom. - pirulok el, de hát ez van. Béna vagyok, és csak tovább bűvöl a dolog, hogy közös bennünk a zúzásra való hajlam. El sem merek képzelni egy együtt töltött napot, ott kő kövön nem maradna.
Kezdek dideregni, de Ian mintha csak a gondolataimban olvasna, felajánl egy forrócsokit. Az ernyőtől sárgás fényben felnézek rá, és olyan átéléssel mondom, hogy oké, mintha konfúziós átkot szórt volna rám valaki. Beszélgetni vele... már alig várom, hogy leülhessünk. Csak az zavar, hogy alig egy órám maradt, és még a címét meg az egész nevét sem tudom.
- Hugrabugos vagyok - felelek a kérdésére. - A legjobb házba járok.- szegem fel a fejem vidáman, és komolyan is gondolom, amit mondtam. Ránézek, mit szól ehhez, elvégre a legtöbben a hugrásokat balfácánoknak vagy bénácskának vagy butának tartják. Rám csak a béna igaz, de az nagyon... Ő biztos griffis volt, oda járnak az ilyen kalandorok.
De ekkor, mikor végre azt hittem, jól alakulnak a dolgok, kiveszi a kezét a fogásomból. Megáll bennem az ütő... Annyitól, hogy hugrás vagyok, máris ilyen elutasító? Vagy valami rosszat mondtam?!
De a következő mozdulata olyannyira nyilvánvalóan nem elutasító, hogy majdnem felsóhajtok. Karja lazán, kicsit bátortalanul, de biztosan a derekamra csusszan, és ezzel elég közel kerülök hozzá, hogy érezzem az illatát is. Nem túl erős, nem kihívó, de határozott és kellemes. Mélyet szippantok belőle, és csak remélni tudom, hogy ha hazaértem, a ruhámon még érezni fogom. Erre a gondolatra elfacsarodik a szívem, de nem mutatom. Ha minden jól megy, legalább egy jó órám lesz, és aztán keserűen hazamegyek - egyedül. Inkább biztatóan elmosolyodom, de nem rá. Érzem, ha most ránéznék, kipukanna belőlem egy kislányos nevetés, az pedig kétlem, hogy jó színben tüntetne fel.
Inkább felteszem azt a kérdést, ami régóta foglalkoztat, talán kicsit halkan.
- És te mikor végeztél?
Aztán meglátunk egy gesztenyést. Észre sem vettem, de már teljesen hozzásimulok, és nem is zavar. Olyan érzésem van, mintha valami biztonságos kuckóban ülnék, mikor körülölel. Mintha két puzzledarab lennénk, és kész lenne a kép. Ennek ellenére tőmondatokban beszélek, máskor meg le sem lehet lőni. Mi van velem?
Megkérdezi, kérek-e gesztenyét. Egy pillanatra elgondolkozom, aztán rábólintok. Nagy nehezen elengedem, hogy meg tudja venni a finomságot, de meglepetésemre nem csak gesztenyét hoz, hanem két pohár gőzölgő forraltbort is. Didergő kezekkel veszem át egy hálás pillantás kíséretében, és közben összeér a kezünk. Az ő keze is hideg. Arra gondolok, hogy akár fel is melegíthetnénk egymásét... De megrázom magam. Egy óra Jules, mondom magamnak, és a varázs véget ér, minek foglalkozna egy ilyen csitrivel, mint te? Csiklandós boldogságomat felváltja az elmúlás bánata. Gyorsan visszabújok a mosolyom mögé, elmotyogok egy köszönömöt, és belekortyolok az italba. Érdeklődve hallgatom, hogy nem iszik alkoholt, még a szemöldököm is összehúzom hitetlenségemben.
- Komolyan? Ez... fura. Manapság nagyon menő alkoholizálni. Ilyen szempontból én sem vagyok népszerű - célzok a helyztre. Ugyanis én sem vagyok nagy ivó... Kifejezetten utálom a piákat, de a forraltbornak már nincs alkohol íze, úgyhogy azt kifejezetten szeretem, pláne ilyen hideg időben. Ránézek félszegen megint, miközben folytatjuk az utunkat az állomásra. A tekintetében még mindig félénkség, pedig úgy örülnék, ha legalább egyikünk tudná, mit is mondjon. Alig beszéltem még vele, de mintha születésemtől fogva ismerném. Semmi kellemetlen érzés vagy feszélyezettség, csak szégyenlősség.
Gyorsan iszom, hogy megint közel lehessek hozzá, de az ernyőt így is kell egy kézzel fognom. Nem hagy nyugodni a dolog, és kibukkan belőlem a kérdés:
- Akkor gondolom most is dolgozol, nem? Hová utazol?
Naplózva

Julian Chal
Eltávozott karakter
*****


>< Nincs még egy Ian/ilyen pasi ><

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2009. 10. 21. - 21:18:00 »
0


Jules

Ha fájnia kell, akkor most fájjon - mondtam. Mert előttem áll az egész élet, és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk.

Már a hangulat is oldottabb volt, ahogyan én is kezdtem egy nyitott könyvé válni a lány számára, bármit kérdezett most ebben a pillanatban, és szívesen válaszoltam rá, sőt még néha többet is kotyogtam a kelleténél, mint egy béna első bálozó.
De még mindig jobb, mint a kínos csend.
Nyugtattam magam, majd kitört belőlem az információ áradat, mint valami láva.
-1997-ben végeztem, és ebben az évben hagyta el a családunk a nővérem, Sarah. az ikertestvérem, Vikor, mert hogy az is van, na ő az auror képzőbe ment tovább, kicsit elüt a személyiségünk, ő inkább a vagányabb és faragatlanabb vonalat képviseli.Ahogyan te én is a hugrabugba jártam, és teljes mértékben egyet értek azzal, hogy kicsit lebecsülik ezt a házat, holott szerintem vagyunk, izé voltunk, vagyis vagytok annyira okosak, mint a griffendélesek, és amikor én jártam még suliba, volt olyan házam béli is, akinek gonoszsága és aljassága egy mardekárossal vetekedett. Most épp végeztem, csak a cikket kell leadnom, azért kell visszamennem a szerkesztőségbe. De ne gondold, hogy bejárom a világot, csak London és környékén szoktam utazgatni, túl kis porszem vagyok még a szakmában ahhoz, hogy bejárhassam a világot.Egyedül egyébként is unalmas lenne...

Néztem sokat sejtető vigyorral a képemen, talán még a fogaim is kivillantottam, pedig ritkán vagyok olyan helyzetben, hogy ennyire örüljek valaminek. De ha már én is ilyen őszintén színt vallottam ma, akkor ideje óvatosan kipuhatolóznom néhány dolgot Julesszal kapcsolatban, nem ártana a család nevét tudnom legalább, ha már így belehabarodtam mint egy kis kamasz.
Igen, bevallom magamnak eléggé ahhoz hasomló érzést érzek, amit régen szerelemnek neveztem. Amikor bele voltam esve abba a lányba, akit olyan könnyen megtévesztett a bátyám, hol elhitette vele, ő én, és ez volt életem első "nagyobb" szerelmi csalódása. Azóta hány meg hány ért, hány pofon meg gúnyos kacaj harsant fel fülemben, emlékezni is rossz a szúrós virágcsokrokra amiket az arcomhoz csaptak meg azokra a bonbonokra, amik a sáros földre hullottal. Bolond nők, drága csoki.
Csokiról jut eszembe, szeretnie kell a csokoládét, mert különben aberráltnak nézne , mikor idegességemben folyton azon csámcsogok, de erre így konkrétan nem merek rákérdezni.
Ian, te ostoba gondolkozz, hisz a forrócsokit is megitta.
Szólt rám az a bizonyos belső hang, aki különös módon folyton-folyvást kioktat engem, de ha kérdezi nem, nem szoktam vitatkozni magammal, és nem, dehogyis vagyok én skizofrén.


Majd mikor elfogyasztottam a magam adag sült gesztenyéjét és az utolsó korty forralt bort is kiittam, egy közkukába egy határozott mozdulattal belerepítettem, és láss csodát.. mellé ment. Ekkor a nagy kapkodás meg remegés helyett magamat is kinevetve lépkedtem oda a kuka mellé, s dobáltam bele a magam szemetét, majd odaléptem Juhoz, hogy begyűjtsem az ő adagját is, mikor már megbizonyosodtam róla, hogy biztosan üres a pohara meg a tasakja.
-Ne aggódj, most nem dobom!
Vigyorogtam rá, majd óvatosan kiemeltem a kezéből a szemetet és ellépkedtem vele a szemetesig.
-Most, hogy tanúbizonyságot adtam az esetlenségemről, te jössz!
Búgtam neki negédes hangon, még mindig azzal a vigyorral a képemen, ami az imént  ült ki az arcomra. Remélem nem néz dilisnek hogy folyton vigyorgok, de ha azt hozza ki belőlem.


Közben az idő vészesen fogyott, neki nemsoká megy a járata és akkor soha többet nem találkozunk ? Az elképzelhetetlen, valahogy csak megoldható, hogy máskor is újra lássam. Miket hordok itt össze, ki mondta, hogy ő újra akar engem látni? Talán óriási tévedésben vagyok, és azt várja, mikor indul már a járata és hagyhat itt? De hogy tudjam meg? Nem lehet, hogy ennyire bátortalanok vagyunk mindketten, ez van, ha két hasonló ember összetalálkozik. De valakinek lépnie kell, ha nem akarjuk, hogy ez a kis találka elmerüljön a feledés homályában. Valamit lépnem kell, és van ötletem. Ha idiótának néz, jobban megéri, mintha azon enném magam évekig, hogy miért nem tettem valamit. Hisz bármelyik pillanatban betoppanhat valaki az életébe, aki okot ad majd neki rá. hogy azt se tudja, ki az a Julian Chal.
Naplózva


Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2009. 10. 23. - 13:09:08 »
0

Rágcsálva a gesztenyét hallgatom, ahogy mesél. Próbálok egyszerre a meleg finomságra és a meleg szempárra koncentrálni, de az utóbbi jobban leköt. Meglepve hallgatom, hogy ikertestvére is van, és hogy Viktor aurornak készül.
- Én is gondoltam rá, hogy beállok őrizni a rendet, de azt hiszem, kissé bénácska volnék hozzá. Meg aztán a megfontoltság sem erényem. Én inkább valami pörgősebb munkára vágyom, ahol ismerkedhetem, segíthetek! Életet szeretnék! De a túl nagy felelősség is riaszt kicsit - vallom be neki. - A magányos munka viszont egyértelműen nálam is ki van zárva. A jó társaság életet menthet. -  A gesztenye isteni íze most valahogy fakó, a forralt bor illatos gőzét sem igazán érzem... Hamar el is fogy mindkettő. Még ott sem vagyunk az állomáson, már üres a zacskó és a pohár. Julian megpróbálkozik egy hárompontos dobással. Hát, majdnem. Kénytelen odamenni, és normális ember módjára felvenni a szemetet. Kelletlenül engedem el. Szemügyre veszem ebből a távolságból is, és egészen ledöbbenek, hogy nincs mellette valami pompás hölgy, nem olyan kis fruska, mint én. Mégis, hogy nézek ki? Sáros ruha, esőtől és párától kócos haj, valószínűleg maszatos arc, és állandó pirulás. Nem épp fotóra termett pillanatok. Ő viszont még a hosszú és laza kabátjában, öregnek látszó táskájával, vizes cipőjével is a tökéletes férfi-kifejezést súrolja. Csak azért nem lehet az, mert ahhoz túl jó embernek tűnik. Nehéz ezt még magamnak is megmagyaráznom, de Ian annyira emberi... Mintha nem volna benne semmi gonoszság, pedig ez lehetetlen. Mindenkinek vannak rossz napjai. Neki vajon milyen egy olyan?
Borzongva elnevetem magam a rám vetett sármos pillantás miatt. Nagyon meggyőző, a hangjától végigfut a kellemes bizsergés a hátamon. El sem hiszem, hogy rám néz így. Annyit küzdöttem magammal ez alatt a néhány perc alatt, hogy már úgy érzem, mindegy is. Ha mégis játszik, hát jól csinálja, és megérdemli, hogy bedőljek neki. A mellédobás a kukával végképp bebizonyította, hogy valóban nem egy korsárbajnok, de ez is csak hozzájárul ahhoz, hogy még jobban megkedveljem apró ügyetlenségét. Emberi, kedves lénye megdöbbentő, manapság olyan sok az alattomos, magát megjátszó ember, hogy még belegondolni is szomorú. Viszont képtelen vagyok felfogni, hogy miért pont velem viselkedik így... Ki is vagyok én? Egy ismeretlen, bizonytalan fiatal csaj, aki még csak nem is egy világszépe. Mi ösztönözhette arra, hogy egy ilyen rossz lóra tegyen - már ha tényleg van tétje a játéknak?
Mosolyától a lábam észrevétlenül megroggyan. Gyorsan lesütöm a szemem, és úgy teszek, mintha valamire ráléptem volna, hogy aztán vöröslő fejjel és finomnak szánt mosollyal nézzek rá vissza. Ha hazaérek, szerintem zsibbadni fog a fejem.
Aztán eszembe jut egy ragyogó ötlet, és félrebiccentett fejjel még szélesebben rámosolygok, rebegtetem a szempilláim egy kicsit, majd hasonlóan "csábító" hangon közlöm vele:
- Még hogy én bizonyítsak? Ohó, hát nagyon hatásos, de inkább kihagynám, mr...
Így talán megtudom a vezetéknevét is, és mikor hazaérek, első dolgom lesz Micot útra küldeni, akkor is, ha szegény madaramnak a déli sarkra kell utaznia. De ha már megvan a vezetéknév, az jelent valamit. Ez a gesztus már időtlen ideje a bizalom jele. Én szíves örömest adnék neki egy füzetet, teleírva a Kingwoods szóval, csak hogy megtaláljon. Már ha akar.
Van egy olyan sejtésem, hogy alapvetően nem egy szószátyár alkat,most mégis többet beszél, mint én. Látszik, hogy tapasztalatlan vagyok, alig tudok kinyögni valamit, mikor a zöld szemekbe nézek, és nem merem elhinni, amit benne látok.
- Habár van még egy órám bénázni, reménykedj, hogy alkalmam legyen összetörni valamit - azzal körülnézek, vajon mi lehet épp alkalmas rá, hogy millió darabra szedjem szét - nagy nézelődés közepette meg épp hogy elkerülöm, hogy hasraessek egy üvegben. Megkapaszkodom Ianban, mikor felnézek, zavarba ejtően közel van az arca. Megijedve a saját bénaságomtól és a helyzettől, egy lendülettel lehajolok, és felkapom az üveget.
- A tökéletes alany - átadom neki az ernyőt, és ívesen elhajítom az üveget egy út széli kuka felé. Mielőtt azonban célba érhetne,  egy kocsi tűnik fel a semmiből, és a palack centikre kerüli csak el az oldalát. A sofőr dühösen dudál, az üveg csörömpölve darabokra hull, én pedig ösztönösen visszaugrom a mellettem álló Ianhoz. A beégésem miatt önmagamra mérgesen morgom:
- Na ezt múld felül...!
Nincs is értelme görcsölnöm, lesz ami lesz. Addig meg érezzük jól magunkat,nem?
Naplózva

Julian Chal
Eltávozott karakter
*****


>< Nincs még egy Ian/ilyen pasi ><

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2009. 10. 23. - 15:25:19 »
0

Jules


Hát ha van az embernek rokon lelke, akkor én most megtaláltam, hisz az az attrakció, amit itt most Ju bemutatott nekem, szinte felülszárnyalhatatlan. Én azért próbálkozás nélkül is gyakran felülmúlik mindenféle statisztikát, és a baleseti sebészet rutinos látogatója vagyok. Egy kis sebösszevarrás, csonthelyretevés, vagy esetleg röntgen mindig jól jön, főleg ha az embernek folyton-folyvást megnehezítik az útját azok a gyilkos kavicsok, amik mind azon somfordálnak, hogy hasra essek bennük,  meg az egyéb alkalmatosságok, mint például a mozgólépcső igen veszélyes dolgok, főleg olyan ember számára, akinek a cipőfűzője  sosincs a helyén. És nem mindig ütközök segítő karokba és ilyen esernyős tüneményekbe, szúrós pillantásokat szoktam a hátamon érezni, mikor elsomfordálok a helyszínről, és kacajok csengenek a fülemben, ami nem egy kellemes érzés. De hát a sors kiszámíthatatlan, és amennyiszer tett már nevetségessé, most olyan jól jött a feledékenységem, mert ha hozok magammal esernyőt, okom nincs leszólítani ezt a lányt, és akkor ugyanott vagyok, ahol eddig voltam.

Bénán, esetlenül, magányosan.
És ezt nem ronthatom most el könnyű szerével, meg kell tennem mindent,hogy a lehető legjobbat hozzam ki a helyzetből, már ha képes vagyok rá. Mikor közel hajolt, éreztem az édes samponjának illatát, bársonyos kézfejének tapintását, és tekinteté az arcomon. Ha most ránézek, akkor nem bírom leemelni a szemem róla, így jobb, ha a cipőmön találok valami rendkívülit, esetleg a pocsolyákat szemlélem hihetetlen elszántásággal. Lassan megérkeztünk az állomás felé, ekkor megpillantottam egy padot, buszmegálló szerűség lehetett, hívogatóan csábított a benne elhelyezkedő száraz pad, a felette lévő kupolaként húzódó terasz, és persze a forrócsoki árus közvetlen mellette.
-Veszek forrócsokit, addig várj csak meg abban a micsodában!
Kacér félmosollyal a számon a buszmegálló szerűség felé mutattam, majd elengedtem a derekát, és hűvös kézfejemmel végig simítottam az arcát a járomcsontjától egészen az álláig.
-Aztán nehogy beszállj valamilyen autóba.
Kacsintottam a lányra, majd megindultam a stand felé.


-Két forrócsokit szeretnék. - mondtam az idős árusnak, 80 évében lehetett a hölgy, az egész homloka ráncos volt, szája petyhüdt és rugalmatlan. Lassan kezdte méricskélni a két adagot, közben előkotortam vihar verte pénztárcám a táskámból, és odanyújtottam neki a pénzt, visszajárót pedig nem fogadtam el, megesett a szívem az idős hölgyön, aki valószínűleg szűkösen jön ki a nyugdíjából, és valami munkát kell végeznie. Pont mint...
A számra kaptam, majd a fejem megráztam, mintha ki lehetne hessegetni a fejemből az emlékeket. a Vért, a kést, a rablót, akit nézek az asztal alól, a sziréna hangját, ahogyan apám kivonszol a házból, és ahogy szalaggal kerítik körbe a barátságos kis házat. Nem akarok emlékezni, mert akkor újra kilyukad a seb, ami a múltban keletkezett, és nem biztos, hogy újra be tudom  zárni.
Elvettem a két forró italt, az egyik úgy megsütötte a kezem, hogy majdnem eldobtam, de uraltam az érzékeim, és próbáltam arra koncentrálni, hogy a forró csokik meg én is épségben maradjak, míg elérem a buszmegállót. így is történt, egy hajam szála sem görbült, és még egy csepp ital sem folyt ki az aszfaltra.


Ekkor a lány felé nyújtottam a maga italát, de előre figyelmeztettem, hogy elég forró.
-Vigyázz, süt!
Szisszentem fel, mikor felé nyújtottam a gőzölgő csokoládét, majd letelepedtem mellé a padra, és gyorsan elszürcsöltem az italkát.
-Na és hány cukros bácsi környékezett meg, míg távol voltam?
Kérdeztem tőle, miközben fürkésztem a tekintetét, kíváncsi lettem volna, vajon most mire gondol. Csak remélni tudtam, hogy azt érzi, amit én, és nem csupán sajnálatból ül itt most velem, hisz seregnyi kérője akadhat egy ilyen gyönyörű teremtésnek. A témát azért csakúgy nem vetethettem fel, inkább teljes nevemen bemutatkoztam neki, hisz az imént már érdeklődött a másik nevem felől, csak akkor megpillantottam az árust.
-Julian Chal.
Mosolyogtam rá, majd kérdőn tekintettem rá, és vártam, hogy ő is elárulja nekem teljes nevét. Legalább levelet tudnék neki küldeni, ha soha többet nem is láthatnám.


Ennek a gondolata is elborzaszt, ilyen nem fordulhat elő, kivéve ha az ő érdekeit nézem, akkor figyelembe kell vennem azt is, hogy jobb lenne neki, ha távol tartja magát tőlem, hisz úgy vonzom a bajt, mint a mágnes. Ugyanakkor ez őróla is elmondható, csak azt nem tudom eldönteni, jobb lenne-e neki, ha a közelébe volnék vagy nem. Ez érdekes.
Naplózva


Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2009. 10. 25. - 18:17:58 »
0


Az eső hol megered, hol alábbhagy. Az esernyőn hangosan kopog, a kocsik zaja is zúg, a kevés járókelő cipőjének nedves csoszogása, esetleg a csinos magassarkúak koppanása visszhangzik az utcán. Egy étteremből vagy bárból halk zene szól, kicsit elvont, kicsit szomorkás, de szép. Kart karba öltve sétálunk, én pedig arra gondolok, hogy valami álomba csöppentem. Vagy mikor eljöttem a barátnőmtől, elütött egy autó, és most kómásan fekszem a betonon. De komolyan...
Mennyi volt az esélye, hogy egy vadidegen szívdöglesztő és egyben baromira aranyos srác csak úgy pont az én esernyőm alá kéretőzzön be? Se smink nem volt rajtam, se világot rengető kisugárzásom nem kelthette fel a figyelmét, mivel épp az egész világtól undorkodtam, hála a múltbéli barátnőmnek. Nem szaglik rólam, hogy pénzes vagyok, és még csak csinos cuccban sem feszítettem. Tök egyszerű, kényelmes farmerban, fekete sportos cipőben és szürke hosszú ujjú pólóban meneteltem az utcán, mikor belefutottam, ráadásul még a hajam is kócos a párától. De tényleg! Mennyi volt az esélye, hogy a sok milliárd ember közül épp engem vesz észre?
Nem sok. Mondhatni iszonyú kevés.
Úgy érzem, ma lottóznom kéne.
Lépésenként megyek, úgy figyelek az útra, mint még soha. Iszonyú égő lenne elbotlanom. Bár akkor legalább nem fázna a fejem, miközben vörös.
Kicsit nagy a csend, és ez kezd zavarni. Mármint nem a némaság, hiszen sokszor a csend mond a legtöbbet két embernek. Nem. Az zavar, hogy gyáva vagyok, és hogy most kifog rajtam ez a rejtélyes idegen, Julian, aki szemmel láthatóan ugyanolyan zavarban van, mint én. Ha így folytatjuk, kézbeveszem a dolgokat - határozom el. Csak az a bökkenő, hogy nem tudom, hogy fogadja a kezdeményezést, meg egyáltalán, hogy nem azért van-e kényelmetlen helyzetben, mert pl van rajtam valami, csak még nem volt mersze elmondani. Madárpotyadék a hátamon, vagy valamibe beleültem, ilyesmi... Vagy valami történt vele, mielőtt találkozott velem, és még amiatt ilyen. Csak remélni tudom, hogy egyik sem.
A pályudvar és az indulás időpontja vészesen közelít, én pedig a csendes izgalomtól és az eső hűvösétől dideregve veszek észre egy forrócsokist. Már épp nyitnám a szám, hogy most én hívjam meg őt, mikor kiszabadítja magát mellőlem, és azonnal lecsap a lehetőségre, hogy tovább etethessen. Egy megrovó mosollyal fogadom az ajánlatát, és a mosoly az arcomra ég, mikor végigsimít rajta kezével, belenézve zöldes szemével az enyémbe. Egy pillanatra az egész világ megáll, a hangok elhallgatnak, a színek kifakulnak, és csak a mély, zöld tekintet marad. Aztán azonnal sarkonfordul, és megy csokit cserkészni a nénikéhez, aki árulja, az érzés pedig eltűnik.
Érzem, hogy kitágul a pupillám az adrenalin és a hormonok hatására, majd' összesek, az esernyő megbillen a kezemben, de amilyen gyorsan csak lehet, rendbeteszem a fejem. Nehezen megy, az biztos, de mire Ian elindul vissza, megint a sugárzó mosoly fogadja. Nem tudhatja, hogy az a kósza érintés milyen sokat jelentett, és mennyi bátorságot adott. A szívem úgy kalapál, mintha az utolsókat ütné. Pedig valójában csak most kezd el igazán élni...
Átveszem a meleg italt, gondosan ügyelve rá, hogy a kezét is megérintsem, mikor odaadja. Hangom meglepetésemre nem csuklik el, nem rekedt, sőt. Magabiztos és mély, mikor köszönetet mondok. Leülünk a buszmegállószerű hely padjára, ahol addig vártam rá, és hirtelen úgy érzem, elmúlik belőlem minden aggodalom. Most már szinte biztos, hogy tetszel neki, ha hiszed, ha nem - szól egy kis hang a fülemben, mire elmosolyodom. Rásandítok Julianre, és figyelem a mozdulatait. Gyorsan issza a forró innivalót, de közben megejt egy kérdést, mire én egy felszabadult kacajjal válaszolok.
- Hát, Jules Shine Kingwoods kisasszonyt nem sűrűn környékezi meg bárki is, rejtély miért. Aki meg mégis, hát azt sem lehetett cukrosbácsinak nevezni. Eddig. - nézek rá vidáman, nyomatékosítva a nevem, szándékosan az egészet mondva, és kiszürcsölöm az utolsó csepp kakaót is, majd egy laza mozdulattal, eltekintve a balszerencsés esettől az üveggel, ívesen eldobom a poharat, és az most egyenesen bele is repül a kukába.
Megtudva a nevét jókedvem tovább fokozódik, és vidáman, kicsit oldalba bökve a könyökömmel kérdezem.
- Na és Julian Chal hányszor játszott "cukrosbácsit"?
Talán kicsit személyeskedő a kérdés, de ha belegondolok, most már úgysem szabadul tőlem. Előbb vagy utóbb sor került volna erre a kérdésre, mert most, hogy tudom a nevét, egészen addig nem fogom békén hagyni, amíg ki nem jelenti: szálljak le róla. De nézve a mosolyát, érdeklődő tekintetét, gesztusait, úgy sejtem, ez az elutasítás még messze van...
Meg aztán, ha egész egyszerűen csak szimpatikus vagyok ennek a lovagnak, aki minden jel szerint (baromira aranyos módon) életcéljának tekinti a táplálásomat, barátok még mindig lehetünk, nem?
Naplózva

Julian Chal
Eltávozott karakter
*****


>< Nincs még egy Ian/ilyen pasi ><

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2009. 10. 27. - 13:48:02 »
0


Jules

-Áh, azt hittem te is majd sírva rohansz el tőlem. Tudod az hogy "kapcsolat" nekem még nem mond semmit.Nyögtem ki őszintén, bízva abban, hogy nem ijesztem el majd ezzel a megnyilvánulásommal. Végül  is jobb így előre leszögeznem azt a tényt, hogy tapasztalatban szűkölködő húszas évei elején járó agglegény vagyok, aki fél a megrázkódtatástól. Nem szabadna semmit elkapkodnom, mert ha az első lány hagy faképnél, aki igazán a kedvemre való, nem éppen lesz lendítő hatással "pályafutásomra". Szóval tegyünk úgy mintha értenénk a dolgunk Ian?
Na ne, már megint beszélek magamhoz. Ez nem tetszik nekem, meg kéne látogatnom egy agyturkászt, komolyan kezd nálam elfajulni a helyzet. Az a kis hang a fejemben aki mindig ellentmond nekem és most meg többesszám? Skizofrénia a köbön.
És ha éppen ez az, ami megtetszett bennem neki? Talán ő is ilyen furcsa szerzet mint én, és köztudott:
Hasonló hasonlót vonz.
Vagy az ellentétek vonzzák egymást?
Hülye elméletek meg általános igazságok, menjenek a francba akik kitalálták. Most mi tévő legyek?
Csak add magad Ian!
Szólalt meg megint az a hang a fejemben avagy a fülemben, nem tudom pontosan bemérni, de azt hiszem most az egyszer igaza lehet.
-Mond csak mikor is megy a vonatod?
Kérdeztem kicsit letörten, elvégre tudnom kéne mennyi időm van még, meddig húzhatok egy-egy lépést. Vagy már említette hogy mikor indul a vasparipa?
Passz, nem erősségem az információk hosszútávú megjegyzése, kivéve a fontos dolgoké. Ilyen például a Jules Shine Kingwoods, ami most a legfontosabb információ a lányról a sárga esernyővel.
-Mondd csak Jules Shine Kingwoods! Nem bánod ha a hozzám hasonlóan mozgás koordinációs betegséggel küszködő hamuszürke baglyom néha megtámadná az iskola ablakát?
Kérdeztem sejtelmesen, szemeim tágra nyitva, s vártam a választ, de most az egyszer nem volt bennem semmi kétkedés a feleletet illetően. vagy csak nagyon elszálltam?
Nem, hitem nem inog meg! Erős vagyok mint a gladiátorok! Erős én!
Biztattam magam, mert ez az egy dolog mindig rám fér.  Éreztem ahogy a szívem egyre jobban ver miközben vártam és vártam,  majd én is a kuka felé hajítottam kiürült forrócsokis poharam, ami nem igazán talált bele a kukába. Tovább ment rajta, majd egy autó ablakán csapódott be. Az anyósülésen elhelyezkedő ember meg csak nonverbális jelekkel próbált meggyőzni mekkora balfék vagyok, az apja meg vele kiabált, mert fészkelődött a helyén.
-Nem venném a szívemre, ha ezek itt baleseteznének.
Vigyorogtam el magam, miközben integettem a poharam szerencsés nyertesének. Tiszta mikor a meccseken a baseball labdát elkapja a közönség egyik emberkéje, híres vagyok...
-Szerintem induljunk el a vágányhoz, ott van újságos stand, talán megtudom mutatni az egyik cikkem!
Pattantam fel, majd büszkén szegeztem tekintetem az állomáshoz vezető irányba, yeah megtudom mutatni az egyetlen dolgot, amihez értek. Legalábbis állítólag. Bár ha felvettek oda, csak tudok valamit.
Remélem...
Naplózva


Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday

Gladwyn R. Selwyn
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2009. 10. 28. - 13:21:30 »
0

Barbara L. Kenneth

Szép nyugodtan ült a sarkon és arra gondolt, hogy mikor jön már az az átkozott kurafi, amikor valaki felbotlott benne és átesett rajta. Őt szimplán felborította az a valaki, aki kifordult a sarkon. Pár másodperc alatt összetudta szedni magát annyira, hogy felálljon. Nem változott vissza emberi alakjába, hanem az ismeretlen felé állt és várta, hogy megforduljon a földön. Ahhoz, hogy a megfordulásra kényszerítse párszor megnyalta a lány nyakát. Miután megfordult észrevette, hogy egy roxfortos korú lány. S siethetett valahova, ha már nem nézett szét és keresztül esett rajta. Tudta, hogy kutya alakjában nem sokat tud tenni a lány pálcája ellen. Ezért úgy döntött, hogy visszaváltozik emberré. Mielőtt átváltozott volna az egyik mancsát a lány mellkasára rakta, nehogy elfusson, amikor átváltozik. Majd átváltozott emberré, aki a lány mellett guggolt és az egyik kezével a lányt a földön tartotta.
- Meg tudhatnám kedves hölgyem, hogy hova sietett ennyire? - kérdezte a lánytól Gladwyn. - Ezenkívül tudni szeretném, hogy jól van-e.
Remélte, hogy a lány szépen válaszol a kérdéseire és nem adódik probléma kettejük között, így rögtön az első találkozásukkor.
- Mellesleg Gladwyn R. Selwynnek hívnak, de enked egyelőre még Mr. Selwyn - mutatkozott be a lánynak és remélte, hogy a lány is így tesz. Ráadásul célzott arra is, hogy a későbbiekben, ha lány elmond mindent, tegezheti is őt. Gladwyn nem volt az a felnőtt típus, aki mindig megkövetelte a tiszteletet a fiatalabbaktól. Lehet, hogy el kellene mennie tanítania valamelyik mágusképzőbe. Bár húsz év múlva valószínűleg az auror képző akadémián fogja tanítani az újoncokat.
Naplózva

B. Lizandra Kenneth
Eltávozott karakter
*****


VIII. GRIFFENDÉL ••

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2009. 10. 28. - 18:28:19 »
0

~ Gladwyn Royston Selwyn részére ~


Orra buktam. Mi a... Az agyam mire felfogta, hogy elestem, arra fájdalom szökött az orromba, államba, homlokomra, mellkasomra, térdemre. Mire feleszméltem valami ... nyalta a nyakam?! Hátamra gurultam, hogy felálljak, de nem tudtam felállni, egy kéz a földön tartott, s mivel túlságosan is fájt a mellkasom nem erőlködtem. Végre kitisztult a látásom, s láttam: egy férfi tornyosul felettem. Rajta estem volna át? De hát mit keresett a földön? Vagy...? És ki ez és miért nyom a földhöz?!
Nem értettem semmit, de felállni sem próbáltam, értelmetlen. De mégis miért fog le? Mit akar tőlem? Persze ez idióta feltételezés, hogy bármit is akar tőlem, hiszen én estem át rajta.
- Öhm... eltévedtem ...- motyogom zavarodottan, kicsit nagyon kemény volt az aszfalt, és a törékeny fejem nem nagyon bírta az ilyen megpróbáltatásokat- Köszönöm jól vagyok ...- kicsit haboztam- Ön... nyalta meg a nyakam...?- kérdeztem kikerekedett szemmel, biztosan idiótának tart, de a jelen pillanatban nem igazán tudom felfogni mi is történik most velem.
- Örvendek Mr. Selwyn, engem Barbarának hívnak, Barbara Lizandra Kenneth- Nem tudom jó ötlet-e megmondani a valódi nevem, de akkor abban a percben nem gondolkoztam el ezen. Bár nem érzem, hogy fel tudnék még állni, de elég zavart, hogy a járdán terpeszkedek, és egy férfi épp a mellkasomat fogdossa- Ha megengedi ... elengedne?- kérdezem félmosollyal.
A fejemet kissé felemeltem, de meg is bántam. Rettentően hasogatott, s a szemöldökömnél vér folydogált egy kisebb sebből, remek...
Naplózva

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2009. 10. 28. - 22:48:58 »
0

Még mindig szégyenlősen mosolyogva hallgatom Julian szavait. Még hogy a kapcsolat nem mond neki semmit... Aha, és rózsaszín hó esik. Egy ilyen jóképű és kedves srác után a tapasztalat szerint döglenek a nők. Akkor meg mi az hogy nem mond neki semmit? És mi az, hogy sírva rohanok?
- Eszemben sincs elrohanni mellőled... - jegyzem meg, és jelentőségteljes pillantást vetek rá. Nem kell elnyökögnöm, hogy uh, hát igen, nagyon szimpatikus vagy, szóval... érted na. Mert érti, tudom én, látom a mosolyán. Másrészt sírni volna kedvem, igen, mert válaszolnom kell kérdésére, és ez eszembe juttatja, hogy nemsokára el kell tőle búcsúznom.
- Húsz perc sincs már.
Szomorúan az órámra nézek, és megbizonyosodom róla. Sóhajtva nézek körül, mintha lenne rá esélyem, hogy találok valamit, ami majd késlelteti az indulást, vagy bemondják, hogy a vonat késik, de a helyzet reménytelen. Lecsügged a fejem, de felkapom, mikor meghallom a következő kérdését, és sugárzó mosoly költözik az arcomra. Ha ez nem lenne elég meggyőző válasz, hát még megtoldom egy kicsit elcsukló nemmel.
- Nem, nem bánom! De akkor ne lepődj meg, ha egy hatalmas, szalonnára éhes uhu dörömböl majd válasszal az ablakodon.
 Madarat lehetne velem fogatni! Hát felajánlotta, ő lépett, volt bátorsága. Aztán kikerekedett szemmel nézem a mestert, ahogy elegánsan bevág egy poharat egy ártatlan autós ölébe. Kacagva nézem a mutatványt, és miután eleget integetett nekik, karon ragadom, és elfordítom a kocsi felől, nehogy a vezető meg találja támadni Iant. Akkor kénytelen lennék tigrisként visszatámadni, akkor is, ha Julian egy mozdulattal ártalmatlanná tenné a kis mitugrászt. Végül is könyörgöm, csak egy csokis pohár! Mosópor is van a világon.
Még mindig kacarászva, a srácra támaszkodva bólogatok a javaslatára.
- Oké, kíváncsi vagyok.
Felnézek rá, éérzem, hogy szemem ragyog. Mosoly ül Julian arcán is mosoly ül, a szája kedvesen görbül. Kedvem lenne megcsókolni ott, és azonnal, már szinte el is szánom magam, de aztán... megbotlok. Még jó, hogy a karjába csimpaszkodom. Így is elég ciki, hát még ha elterültem volna a vizes földön. A sárga ernyő felettünk ing, egy nénike vigyorogva nézi, ahogy esek-kelek.
Bocsánatkérőn nézek Julianre, és inkább egy szót sem szólok. Kitör belőlem megint a nevetés, és fejrázva mondom a srácnak:
- Siessünk, mert ha ilyen tempóban haladok, holnapra sem érek haza.
A felszabadultságtól és a tudattól, hogy még beszélhetek vele, bagolypostán legalábbis, megnyugtat és egyben feldob. Vidáman sétálok mellette, egészen az újságosig, és kíváncsian ágaskodom, egy pillanatra sem engedve el, hogy lássam azt a cikket. Őszintén szólva nem igazán érdekel, hogy miről írt, hanem az, hogy hogy. Sok mindent elárul egy jó emberről, hogy hogyan ír, milyen stílusban, én pedig tűkön ülök, hogy még többet megtudjak Julian Chalról. Akkor is, ha alig negyed órám maradt, hogy az arcát - remélhetőleg csak egy rövid időre - az eszembe véssem.
Naplózva

Julian Chal
Eltávozott karakter
*****


>< Nincs még egy Ian/ilyen pasi ><

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2009. 10. 29. - 14:16:24 »
0



Sosem hittem volna, hogy valahol a világon mászkál, izé esik és kel még egy olyan szerencsétlen ember mint én. Pedig tévedtem! Jules Shine Kingwoods az a nő, akit eltudnék képzelni palacsinta sütés közben, s attól hogy műve néha a fejére esik szuper háziasszony- El tudnám képzelni,  ahogy gyerekek rohangásszák körül az udvaron, miközben ő egy kutyát simogat.
Te az én konyhámba főz-e majd? Az én gyermekeim neveli-e és az én kutyám simogatja? Ez a jövő kérdése, s talán sohasem kapok rá választ, de azért van a sors, hogy kihívjam magam ellen. Igen is egy olyan srác, mint én is járhat szerencsével az életben, ez nem is kérdés.
-Hát te nem vagy ép!
Vetem neki oda viccelődve, mikor a földön landol és egy néni megbámulja.
-És mi van ha az öreglány hívja a zsarukat, mert azt hiszi részeg vandál vagy?
Viccelődtem tovább, miközben felsegítettem a földről. Vasárnap van, így a múltheti cikkem  van benne. De miről is írtam akkor?  Oh igen, a házi manókról.
Közben megérkeztünk az állomásra, és padot keresve végigpásztáztam az egész területet. Ekkor kiszúrtam egyet, óvatosan leültettem oda lányt, és türelemre intettem.
-Itt várj, kedves, megpróbálok szerezni egy újságot!
Rohantam, mint egy félőrült, mikor megláttam a standot. Már csak egy szám volt kipakolva, amit épp egy idős hölgy készült megvenni .
-Ilyen nincs.
Sóhajtottam fel, majd megpróbáltam valamit kieszelni, hogy megszerezzem az újságot. egy határozott mozdulattal ott termettem a néni előtt, és könyörgőre fogtam a dolgot,
-Kérem, hölgyem, ez az újság kell nekem!
Néztem rá kérlelő tekintettel, de az elindult valamerre, és figyelembe sem vett. ekkor komoly döntésre szántam el magam. Támadó állást vettem fel és roham!
Kitéptem a nő kezéből az újságot, és szaladtam a pad felé, de az csak egy bottal integetett  utánam , viszont nem követett.  Ekkor lehuppantam  mellé a padra, és  kinyitottam a nagy méretű papírt.
-4. oldal, Julian Chal, Házimanók.
Ejtettem ki a szavakat félszegen, mert tartottam tőle, hogy nem fog neki tetszeni, elvégre is elég béna lett.
-Várj, majd, majd felolvasom én...
Nyögtem ki, és már neki is kezdtem:

Házi manók!Megzsarolt rabszolgák  vagy hűséges segítők?
Kedves aranyvérű házimunka ellenes olvasó! Gondolkodott már ön el azon, hogy milyen lenne, ha magát fognák be takarítani? Hogy pucolhatná az egész házat, miközben a gazdája véresre veri? Azt hiszem a varázsló társadalom kezd elfajulni! Pénz  centrikus  antiszociális aranyvérű söpredékek trónolnak a minisztériumban, zömük halálfaló, és ezt mi jó szemmel nézzük? Hagyjuk, hogy mi legyünk a Minisztérium házi manói?
Még kér a nép.
A nép csak hallgat, de fellázad, mert mindennek eljön az ideje.
1997, Julian Chal, London  


-Kicsit drámaira sikerült az előadás, és kicsit elvonatkoztattam a témától a cikk végére, és emiatt az írásom miatt akartak kirúgni a Prófétától..
Suttogtam szégyenlősen, úgy vélem nem éppen ez a legalkalmasabb cikkem a mutogatásra, a mostani seprűkről szóló sokkal inkább. De már késő, lehet, hogy egy életre elijesztem magamtól Julest? Ez van, ez vagyok én, ha tetszik, szeress, ha nem tetszik hát menj.
Naplózva


Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday

Jules Kingwoods
Eltávozott karakter
*****


7. évfolyam, Hugrabug ;)

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2009. 11. 01. - 11:43:01 »
0


Mintha az eső együtt örülne velem a találkozásnak, már alig-alig esik. Lecsüccsenek a padra, és várom, hogy Julian megérkezzen az újsággal. Kikerekedett szemmel nézem, ahogy a távolban lecsap a nénikére, és valahogy megkaparintja tőle az újságot, majd büszkén siet vissza hozzám. Én mosollyal várom. Inkább nem akarom tudni, hogyan szerezte meg pontosan azt az újságot.
- Szép munka, tigris - mondom neki vidáman. - Remélem azért a néni megmarad.
Leül mellém, kinyitja a lapot. Én akarva-akaratlanul is, hogy minél közelebb legyek hozzá, nekidőlök kicsit. Közben a szemem a nagy órára villan: 9 perc múlva indul a vonat.
- Rendben, hallgatlak - nézek rá.
Hallgatom, ahogy a sorokat felolvassa. A cikk rövid, de velős. És ráadásul nem is olyan kis nyugis, mint amilyennek gondoltam volna az alapján, amennyit láttam belőle. Habár... az akció a pohárral, meg még pár mozzanat... Talán nem is olyan kis mimóza, mint látszik. Elégedetten, felszegve a fejem, ránézek.
- Tetszik. Megértem, miért akartak kirúgni az újságtól. Biztos sok "aranyvérűnek" bökte a csőrét, hogy kioktattad őket. Meg hát miért kellene szépíteni azt, ami úgyis nyílt titok? A Minisztérium tele van Voldemort söpredékével... Nem értem, miért nem csinálnak minden egyes dolgozón valami vizsgálatot. Nem hiszem el, hogy nem lehetne azokat a mocskokat lebuktatni valahogy.
Mivel kezdem magam elragadtatni a témában, inkább fújtatok egyet, egyetértésem jeléül.
- Szörnyű, ami a mai világunkban folyik... Miért ilyen teszetusza mindenki?
Megrázom a fejem, és szomorúan elfintorodom. Hiába is van Főnix Rendje, ha kevés tagból áll, a halálfalók száma meg csak gyarapodik. Ráadásul a muglik nem is tudják, mi folyik körülöttük. Ha nem félnék a kicsapástól vagy ne adj isten Azkabantól, biztosan elkezdenék otthon, a környéken mindenki szeme láttára varázsolni, és elmondani a varázstalanoknak, hogy készüljenek fel.
Habár persze... Hogyan? Egy mozdulat, két szó, és halottak.
- Nem is teszetuszák... Tehetetlenek. - módosítok az előbbi kijelentésemen, majd szomorúan a helyzettől feltápászkodom. Lerázom az ernyőmről a vizet, mert persze az eső, most, hogy megyek haza, eláll. Mégis hálás vagyok, hogy zuhogott. Ha nincs az eső, nincs az esernyőm, amire Juliannek szüksége lett volna, és akkor sosem ismerem meg. Habár még nem is ismerem igazán, mitől vagyok úgy oda?
A válasz, hogy igenis ismerem. Mintha már régről ismerném, csak évezredek óta nem találkoztunk volna, végig ilyen érzésem volt. Sóhajtva, és mosolyt erőltetve az arcomra, hozzá fordulok.
- Hát... Köszönök mindent: a finomságokat, meg a beszélgetést... Meg mindent. A vonat nem egészen 5 perc múlva indul, és szívesen maradnék még, de sajnos... iskola.
Borzasztó kimondani, hiszen ő már kijárta, és nem lehet ott. Mégis. Rámosolygok, és elszánom magam.
Közelebb lépek, és lábujjhegyre állva egy puszit adok az arcára. Érdekes módon nem érzem, hogy elpirultam volna, inkább kellemes bizsergés fut végig rajtam. Összezárom az ernyőt, a karomra akasztom, belenézek a zöld szempárba, és boldog vagyok annak ellenére, hogy most egy ideig biztos nem látom. Hiszen hallani fogok felőle.
- Az ablak nyitva áll annak a kis szürke bagolynak. Bármikor.
Aztán kicsit mégiscsak összeszorult szívvel, elindulok a vonatok felé. Már ott áll az enyém, ami haza visz. Néhány lépés után, miközben még mindig haladok,  visszafordulok és intek neki. Természetesen nekimegyek egy pasasnak, aki cseppet sem olyan imponáló, mint Julian, és szabadkozva bocsánatot kérek.
Elnevetem magam, irányba veszem a peront, és már alig várom azokat a leveleket, amiket a hírhedten bénácska madár kézbesít majd nekem...
[Köszi ezt a játékot! *.* Várom a leveleket! Vigyorog]
Naplózva

Julian Chal
Eltávozott karakter
*****


>< Nincs még egy Ian/ilyen pasi ><

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2009. 11. 02. - 10:15:40 »
0


Jules

Tetszik neki.
Tetszik nekem.
A cikkem úgy néz ki ugyanolyan hatással van rá, mint rá, akárhányszor olvasom. Mindig ideges leszek, bosszant az egész rendszer. A mocskos halálfalók, a kegyetlen Voldemort, és az összes fajtája a minisztériumban.
Nem látnak.
Nem akarnak látni.
-Tudod szerintem a Minisztérium nagyban tesz arra, mifélék dolgoznak náluk,  a lényeg, hogy őket azt sem érdekli, ha hidegvérű gyilkosokkal veszik magukat körül. Úgy csinálnak, mintha nem tudnának semmiről, közben teljesen tisztában vannak a dologgal, de ezt nem merik vállalni. Végül is könnyebb azt mondani,  hogy ők nem tudják miről beszélünk, mint végigcsinálni egy macerás műveletet, és szembehelyezkedni a legveszedelmesebb emberekkel a Földön.
Ragadtattam el magam egy kicsit, de mivel egy hölgy társaságában voltam, így moderáltam magam.
Egy kissé feszült mosolyt erőltettem a képemre, majd mikor közölte, hogy csak 5 perce van hátra, leporoltam a kabátom és feltápászkodtam, Ő ugyanígy járt el az esernyőjével, majd átkarolta a nyakam, hogy felérjen, és egy édes kis puszit nyomott az arcomra. Már készültem a következő lépésre, igen akkor és ott lett volna annyi bátorságom, hogy szégyenlősség nélkül megcsókolom az összes öreg asszony, és idős úr előtt, akik valószínűleg elsápadtak volna látva hogyan viselkedik ez a mai fiatalság, de ő már indult is a vonat felé.
Talán így a legjobb.
Mert ha majd ő elfelejt engem, nekem is könnyebb lesz úgy elviselnem a csalódást, hogy nem történt semmi komolyabb kettőnk között. az ellen pedig nem lehet semmit tenni, hogy egy hullámhosszon pendülünk, de hiányozni fog az egész lénye.
Most valahogy úgy visszamennék a suliba, és inkább járnám újra a hetediket, csak nap mint nap belenézhessek azokba az ártatlan, mégis kacér őzike barna szemeibe, és nem lenne annál jobb érzés, ha magam fölött tudhatnám ezt a rikító sárga esernyőt.
Nagy valószínűséggel most már minden sárga esernyős embernek megkopogtatom majd a vállát, hátha ő az, de sokat fogok csalódni. Mert van egy olyan érzés a szívem mélyén, hogy soká láthatom újra.
-Ne aggódj, majd neked kell elhessegetned a baglyom, mert éjjel s nappal az ablakodban fog ülni, és el kell árulnom, szereti a hasát. Meg az emberhúst.
Viccelődtem, de úgy néz ki nem kellett volna, mert ő visszafordult, és figyelmetlensége közepette neki ment egy úriembernek, nem volt valami barátságos képe, motyogott valamit aztán ment tovább.
-Aztán kerüld el a cukros bácsikat.
Kacsintottam rá, majd egy fájdalmas mosollyal nyugtáztam, mihelyst felszállt a vonatra.
Én csak álltam, és bámultam, ahogyan elviszi őt a a vasmasina, és éreztem, elvitt belőlem valamit, amit csak akkor kaphatok vissza, ha majd újra látom.
Jules Shine Kingwoods.
Csengett a fülemben a neve, mint valami gyönyörű nóta, és elindultam haza.
Levelet írni.

Én köszönöm a játékot *-* Már megy is a levél aranyom  Hááát
Naplózva


Norkys Graham * Julian Chal * Violet Loveday

Mika Holland
Eltávozott karakter
*****


☽ the bohemian ☾

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #43 Dátum: 2010. 01. 06. - 23:37:34 »
0

Dash


Van úgy, hogy az álom ébredésre teljesen elpárolog – épp csak valami halvány érzést hagy maga után, sőt, annak is csak a sejtelmét.
   Szép álmot láttam az éjjel, az biztos. Nem tudom, hogy hol, mikor, miért és kivel, de amikor reggel felkeltem, kicsit könnyebbnek éreztem magam.

* * *

   Mindezek ellenére féltem elbóbiskolni a vonaton. Mi lesz, ha rémálom gyötör majd, vagy látom megint a kedves ábrándomat, és kiderül, hogy még abban a másik világban sem minden az, aminek tűnik.
   Szóval nem aludtam a hazafelé vezető úton – persze a lányok mellett nehéz is lett volna, úgy őszintén, de hálás is vagyok nekik. Véletlenül ráborítottam Izára a narancslevemet, amiért cserébe jól megcibálta a hajam, és még vagy fél órán át fenyegetőzött. Szeretem, hogy ilyen kis vadállatias, nem hagyja unatkozni az embert. Aud meg csak ontotta magából a legfrissebb értesüléseit a közelgő svéd-görög kviddicsmeccsről. De aztán el kellett válnunk egymástól az állomáson.
   Izát kiragadta a gyereksokaságból Ben, és a griffes ezúttal nem is tiltakozott, hagyta inkább, hogy képregény-mániás bátyja a vállánál fogva vezesse a család elé. Zoot a nagynénjei várták a peron közelében; érdekes mód pontosan a vonatajtó előtt, amely mögül unokahúguk is előbukkant. A nénik még a mi világunkban is bűbájosabbak az átlagnál, azt hiszem, bár abban a pillanatban, amikor magukhoz rántották Zoot, egyszeriben felragyogott az arcuk, ahogy bármelyik hétköznapi embernek is felragyogott volna. Integettem nekik, és ők barátságosan visszamosolyogtak rám.
   April azonban már a vonaton elköszönt tőlünk, hiszen tudta, hogy a későbbiek során erre úgysem lenne lehetőségünk. "Ahányan vagyunk, annyifelé szaladunk!" Ő pedig egyedül vág neki egész Londonnak, és még tovább és tovább, nincs megállás, jól bejáratott út köszönti majd, semmi egyéb. A szülei ezt már rég rá hagyják, a húga meg így is, úgy is odavan a boldogságtól, hogy viszontláthatja a testvérét. Példát kellene vennem Ape-ről...
   És persze hazudnék magamnak, ha azt mondanám, hogy nem éreztem egy gombostűnyi szúrást mélyen a gyomrom környékén Aud családi jelenete láttán. Egy icipici irigység, épp csak sóhajnyi. Hihetetlen, mekkora szeretet és odaadás összpontosul egy ekkora családban. Az apja különc figura, az édesanyjáról pedig üvölt a szilajság –, ami lassan egyfajta megkönnyebbülésnek adja át a helyét, mihelyst együtt az összes csemetéje.
   Aud bátyjai akár ötödévesek is lehetnének, mint mi, legalábbis a bolondozásukat figyelve erre tudtam csak gondolni: épp hogy fel nem kapták legidősebb húgukat, a kisebbek viszont – Arthur és Sue – versenyt visítva próbálták kivívni Audrey figyelmét.
   Vajon náluk minden nap ilyen… intenzív?
   Bárcsak… áh, mindegy.

   Én még egy darabig álltam a vonat mellett elmagányosodva – a szó szoros értelmében –, fél kezem az élére állított kofferen, másikkal egy fekete kalap karimáját forgatva az ujjaim között. Indulni kell. Az állomás szép lassan kiürül, később a peronőrök is kérdezősködni kezdenek. Mennem kell. Utoljára végignéztem a nyüzsgő sokaságon; előttem apák és fiúk, anyák, sok-sok édesanya, virágos mintás nyári ruhában, zacskóba készített uzsonnával a táskájukban. Mindenre gondoltak. A gyerekek fejében a viszontlátás öröme elködösíti még a közelmúlt eseményeit, a július és az augusztus szabadságának kínzó ígéretét… gyötrelmét. Mert igen, túl sok a szabadság, túl kevés az ambíció… forró, sistergő nyár, sovány árnyék, kivert kutyák, száraz ciripelés, elvadult mezők nyomasztó hallgatagsága. Mi mindent hoz még a vakáció!
   Hiányolják majd a napi rendszert, a barátaikat, még a tanulást is. De most oly jó a vacsorára gondolni, amit majd együtt ülnek a családdal, mint régen, amikor még kisgyerekek voltak.

   Rántottam egyet az utazóláda fogóján, mire az engedelmesen gördült utánam, végig a kijelölt útfelfestésen. A fehér csík kivezet az állomásról – ezt elsős koromban állapítottam meg, bár akkor apa is velem volt.
   A fenébe is! Összerándult a szemöldököm, híven tükrözve a rosszallásomat. Váratlanul ért ez a gondolat, pedig egész nap arra koncentráltam, hogy apa semmiképp se járjon az eszemben. Már mindegy, akkor talán elképzelhetem, hol járhat, és mit csinál; talán elrejtőzködött a világ elől. Végül is, holdtölte van.
   Szemlesütve ballagtam ki az impozáns váróhelyiségből, ki a nagykapun, bele a londoni nyárba.

Naplózva

ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ
every story ever written is just waiting to become real
ΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔΔ

Dashiell A. Reynolds
Eltávozott karakter
*****

Mr. Loveless - without Love...

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #44 Dátum: 2010. 01. 27. - 15:01:10 »
0

Mika

*Furcsa ez a nap. Hideg, magányos, és nem utolsó sorban olyan... Borús hangulat is van. Az egy dolog, hogy Dumbledore temetése ma volt. Sokan hazamentek már a Roxfortból, de Dash maradt. Mindennek ellenére nem kívánkozott haza, és bírta az öreget. Megnyugtató volt tudni, hogy az iskolában van, még akkor is, ha tudta, hogy néha titokban elmegy... de akkor is! Roxfort nincs Dumbledore nélkül. A következő tanév, ha lesz, már úgysem Dash dolga. Kijárta az iskolát, szerencsére, vagy éppen szerencsétlenségére kijárta az iskolát, és már nem mint bakfis diák tér majd vissza. A vizsgátról majd értesítik, remélte, hogy sok RAVASZ-t szerzett, igaz, az utóbbi időben csak tanult... Egészen, amíg.. Sóhajtott, és a ládáját, mely feltűnően könnyűnek tűnt, lazán húzta maga után, másik kezében pedig egy kis széldzseki volt, amit laza mozdulattal a vállán átvetett, majd nekiindult. Leemelte a vonatról a poggyászt, néhány lánynak is segített, igaz az arca egyszer sem lett mosolygós... De legalább a gesztus megmarad majd. Jövőre már nem lesz itt. Legalábbis nagyon nem valószínű, hogy eljön ide. Miért is jönne? Megállt, és nézte, ahogy a piros Express szépen pöfögve szusszan, majd lassan továbbindul. Utoljára látta? Vagy remélhetőleg nem? Mennyi minden változik majd meg, hogy az öreg, és mindent tudó és látó varázsló elment? Jó helyen van? Sóhajtott, a gondolatokat a háta mögé dobta, és megfordult. Ennek is vége. Jöhet a lazítás tantárgyak terén, viszont minden valószínűség szerint apja most fogja csak igazán befogni a vállalatba. Bár tudná, mi az... az is lehet, hogy Tudjukki vállalatában dolgozik. Nem csodálná. Bár apját nem olyannak ismeri, aki szeret muglikkal játszani, ő kicsit méltóságteljesebbnek tűnik. Vagy mégsem? Ruganyos lépései csak vitték, ment, meg ment, arca kifejezéstelen, és igyekezett elvegyülni a tömegben, ahol családtagok találtak egymásra, sírtak, mert ugye temetésről jöttek... Esetleg családok tömege szállt le, és némelyikük majdnem fellökte, de idejében észrevették, és vagy tudták, ki ő, vagy csak diszkréten félreállt. Próbálta találgatni, ők mit látnak arcán. Egyedül volt. Elé sosem jöttek, minek is? Mardekáros, aranyvérű, ugyan ki állítaná meg? Ráadásul felnőtt varázsló... megállt, és sóhajtott. Igenám, de nem lesz olyan könnyű. Új kötelességek, új élet, új szemléletek, új mércék, amiknek meg kell felelnie. Áá... Franc se érti ezt. Ekkor akadt meg egy lányon a tekintete. Szintén egyedül volt, és azt onnan látta, hogy lassan vonult, márpedig aki a családja védő szárnyacskái alá rohan, azt nem lehet megállítani. Ő viszont csak sétált. És ahogy közeledett, úgy tűnt Dashnak, hogy látta is már a lányt. Hm... Hogy is hívták? Abban biztos, hogy nem Mardekáros. A Grifiseknél sem látta. Akkor marad a másik két ház. A sárgák általában többet vigyorognak. Bár a mai napon miért vigyorognának? Hollóhát? Vagy Hugrás lenne? Állj, beszélt róla neki valaki a vonaton. Vagy csak említették? Erre sem figyelt. Újra meglódult, és mivel tudta, hogy úgysem várja senkisem őt itt, csak a város szélén, hogy hoppanáljon, és eltűnjön... Vagy szállba megy, és egy ideig csak lazít. Ez sem rossz. Deee... a lány mellé ér, és barátságosan rámosolyog, halkan köhint is, hogy ne ijessze meg hirtelen megszólalásával:*
- Szia! Eléd se jött senki? Elkísérjelek valamerre? Persze, csak ha nem gond. Én most úgysem megyek haza. És a mai világban sosem tudhatja az ember...
*Na igen. Társaság kell neki. Arca nyílt, és mosolyog tőle szokatlanul. Udvariasan felkínálja segítségét, hiszen a lány ha vele tart, inkább kell attól félnie, hogy Dash halálra dicséri, minthogy valaki is megtámadja őket. Az utolsó érv, miszerint sosem lehet tudni, hogy kivel találják szembe magukat meg elég nyomós ok lehet ahhoz, hogy a lány egy ,,talán”-t mondjon, ami már egy igennel is felér. Hiszen nem konkrét nem... *
Naplózva

"Mondd el, mit látsz, mondd el, ki vagyok, csak a szemembe nézz, s mindent látnod kell. Mi az, amire vágysz?"
“Engem mindig is hamis színben tüntettek fel. Tudod, beöltözhetnék bohócnak
és együtt nevetgélhetnék a boldog emberekkel, továbbra is azt mondanák, én egy sötét személyiség vagyok.”
– Burton
„Ellenzem a párbajokat. Ha engem hívna ki valaki, akkor kedvesen és megbocsátóan megfognám a kezét,
elvinném egy csendes helyre és megölném.”
Oldalak: 1 2 [3] 4 5 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 03. - 05:04:08
Az oldal 0.354 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.