London utcái

Úgy egyébként.

[[lizzie Cleve]]

[lizzie Cleve]

*Olyan más lett minden… Már ott van jó pár hete a Roxfort-ban, tanít, és még szeretik is is… de akkor is. Valami, valami idegen érzés kerítette pár hete fogságába. Akkor, amikor teljesült egyik vágya, jött a második is. Már több éve nincsen mellette senki sem… És ez, ez olyan furcsa. Telhetetlen… És, hogy mi hiányzik szinte tökéletes életéből? Szerelem. Bizony, a mi jóképű számmisztika tanárunk már évek óta nem érezte lábában a remegést, szívében azt a leírhatatlan érzést…

Hogy mit keres itt Londonban? Haza szeretett volna már térni egy kis időre. Hétvége van, nem tanít, nincs kviddicsmeccs sem, így sima ügy, hogy itt alszik két napot. Igazság szerint péntek kora este van. Az utcák kihaltak, szinte nincs is senki más az utcán. Egyes egyedül, mugli ruhában rója már vagy negyed órája London mugli utcáit, mikor végre betér egy igen forgalmas térre. Innen már csak egy utca és otthon van.
A téren jó páran vannak, valószínűleg mind mugli. Bár sosem lehet tudni az ilyet…

Logan egyébként tökéletesen elsajátította a mugli ruhák viseléséről szóló törvényeket. Tehát úgy tud felöltözni, mint egy varázstalan ember. Egy fekete-sötétkép cipzáras pulóver van rajta. Az alatt egy egyszerű fekete póló. Világoskék farmerja van, cipője pedig, mugli divatnak hála egy fekete Converse. Kitűnő állapotnak örvend mindegyik ruhája, szinte újak, elvégre… nem sokat voltak használatban. Utóbbi hetekben talárban járt-kelt.

Átvág a tér kikövezett részén, egyenesen be a park részébe. Itt a padokon pár párocska nyalja-falja egymást. Boldogak… irigyli is őket Logan. Ám ez van…
Fejét lehajtva sétál tovább, eközben kezei zsebében vannak, jobbik pedig görcsösen szorongat valamit, ami abban van. Biztos a pálcája az, gondolná egy varázsló. Csak itt nincsenek se varázslók, se boszorkányok.
Valahogy most rossz a kedve. Ám mindig vígasztalja a tudat, hogy pár perc és otthon lehet, anyja és apja szorító kezei alatt, amint magukhoz ölelik. Csak hát mennyivel szebb lenne, ha nem csak ők ölelnék…*

~ Nyavalyás szerelmi bánat! Takarodj a fejemből! ~
*Bal keze ökölbe rándul a zsebében. Nem dühös, csak szomorú. Jelen pillanatban. Ám a rossz szokásai között van, hogy hangulata olyan könnyen változik, mint az időjárás itt Angliában. Eközben fejét felszegi, úgy megy tovább. Ám pár pillanat után olyan különös érzés keríti hatalmába, mint ha valaki követné őt…*

*Logan Lennon... *

Eleinte csak úgy, céltalanul sétált. Kicsit bűntudata volt, hogy nem ment azonnal haza, miután hazaengedték (most éppen az Andokban volt egy ideje), de úgy érezte, jót tesz neki, ha egy kicsit akklimatizálódik ismét az országhoz. Egyszerűen csak élvezi az érzést, hogy ismét itthon lehet annyi ideje… hisz ki tudhatja, mikor lesz erre újabb lehetőség. Hála mugli rokonainak, egyáltalán nem kelt feltűnést- sötétkék dzsekit, alatta bézs blúzt, és szoros, sötétzöld farmert visel. Mindkét kezét a zsebébe süllyesztve sétál- így senki sem gyaníthatja (na nem mintha boszorkányt vagy varázslót sejtene errefelé, bár persze ki tudhatja- belőle sem néznék ki), hogy a varázspálcáját markolja jobb kezében. Nem azért, mert veszélyre gyanakodna, dehogy… csak megszokás. Szinte nem is tudja, hova lép, úgy elmerül a gondolataiban.
Valamiért elégedetlennek érezte magát- holott munkájára nem lehetett egy rossz szava sem. Kalandvágyó, utazni szerető természetéhez mi illene jobban, mint az átoktörői állás? Otthonról sem kapott egy rossz hírt sem… És még csak nem is a honvágy kínozta, hisz akkor nem itt járkálna, egyedül, hogy helyre tegye a gondolatait. Nem… más gyötörte.
Ott, külföldön sok barátot szerzett, az igaz… jó barátokat, akikben megbízhatott, és akikkel bőven akadt közös téma… de valahogy ez sem volt elég. Amióta elballagott, hiányzott valami az életéből. Egy társ, egy férfi, aki amellett, hogy mellette áll, feledtetni tudja az összes barátját és a szüleit… Iskolás kora óta nem volt szerelmes.
Azok pedig- hogy hibás volt-e valaki ebben, és ha igen, ki, lényegtelen –mindig csak diákszerelmek, szalmalángok voltak- pár hónap, és kifújt. Igazán, életre szólóan nem szeretett bele még senkibe… és ez valahogy mélyen nagyon hiányzott neki.
Hirtelen felfigyel egy magakorabeli férfira, amint a téren sétál. Barna, kócos haja fiatalít a külsején, főleg a lemenő nap fényében. A ruházata tökéletesen muglira vall… de valahogy Lizzie érzi, hogy más van itt. Egy különös ösztönnek engedelmeskedve követi, hogy majd elég közel érve megszólíthassa. Nagy szívdobbanással veszi észre, hogy a szeme kék… Valahogy a kék szem mindig a gyengéje volt… és a most rajta tükröződő szomorúság ellenére érzi, hogy általában vidáman csillog az a kék szempár…
Mintha neki is ugyanaz lenne a baja, mint nekem… -fut át a röpke gondolat az agyán, de azonnal elveti az ötletet. Ugyan már, mekkora annak az esélye, hogy két szerelemre váró lény épp egy időben épp egy helyen legyen?! Mindegy, azért elhatározza, hogy elbeszélget vele. A parkos részre érve ő is észreveszi a padon csókolózó párokat… és ugyanazt az elfojthatatlan arcrándulást a férfi arcán, amit belőle is előidézett a látvány. Kicsit megszaporázza lépteit, hogy megtudhassa, vajon sejtése igaz volt-e, közben pedig legyűri tinédzserhez méltó izgalmát- vagy legalábbis igyekszik. Nem sokkal később, egy ház előtt utoléri, és megszólítja.
-Helló… Lizzie Cleve vagyok… téged hogy hívnak? –kérdi jóval sutábban, mint akarta, de szokásához híven kedvesen és udvariasan. Maga sem érti, miért ilyen- hisz már szólított meg épp elég pasit életében… de valahogy mégis, azok a kék szemek mintha előhoznák belőle a félős tinilányt…     

[[lizzie Cleve]]

[lizzie Cleve]

*Érzi, hogy valaki az ő nyomában van. Érzi annak minden pillantását a tarkóján, és még azt is látja, hogy amikor hátranéz, a követője egy nő. Ám ha nem lenne ennyi elég, éppen az ő jegeskék szemeit nézi. Ami azt illeti, abban az egy pillanatban, míg hátrapillantott, elkapta őt valami furcsa… Mintha zuhanni kezdene egy magas hegyről. Vagy mintha a legmélyebb tengerben úszna. Leírhatatlan…

Ekkor már rég beért az utcájukba. Ám az úti célt nem bírja elérni, most legalább is, ugyan is a követője utoléri, sőt meg is szólítja.
Aközben a két másodpercben, miközben a lány kiejti a szavakat, Logan mintha egy másik bolygóra került volna. A lánynak gyönyörű, napbarnított bőre van, fehér fogai, és rövidre nyírt, mogyoróbarna, fényes haja. A hangja olyan, mint valami énekesnőé. Kissé mélyebb, ám olyan lágy, olyan kellemes… *

- Lizzie Cleve? Csak nem Zoey nővére?
*Ilyen meglepetésben részesülni! Háh, még köszönni is elfelejt. Viszont mindezt pótolja, miután észbe kap. Nem rázza meg a fejét, csupán a pálcáját szorítja meg erősebben, amit nem azért tesz, mert tartana valamitől, hanem azért, mert zavarban van.*
- Öhm, egyébként szia!
*Vörösödik el az arca.*
- Logan Lennon vagyok.

*Elpillant a lány válla felett, innét pont látni a házukat. Lehet okos lenne behívni magával? Elvégre, ha ő Zoey testvére, akkor… akkor ő is boszorkány. Legalább is úgy emlékszik, Zoey azt mondta. Viszont, nem épp okos gondolat valakit rögvest a szobájába kalauzolni.*

*Logan Lennon *

A férfi hangjára még inkább összeszorul a torka, mint a kék szemek látványától. Emellett hasonló érzés kerítette hatalmába, mint régen, mikor még fogóként zuhanórepülésbe ment át, hogy időt nyerjen- a gyomra enyhén felemelkedett, és ott is maradt… Dallamos, simogató bariton egy jóképű, kék szemű férfi torkából- érzi, hogy a lába kissé elgyengül, de tartja magát. Meglepi a kérdés, mikor eljut az agyáig. Ismerné a húgát? Pislog, majd mosolyogva válaszol:
-De, ő vagyok… honnan ismered? Említett? –kérdi. Egyáltalán nem izgatja a köszönés elmaradása, de úgy tűnik, beszélgetőtársa észreveszi mulasztását, és aranyosan, kicsit kisfiúsan elvörösödik. Szeretné megnyugtatni, hogy semmi baj, de mielőtt erre sor kerülne, a barna fajú pótolja az elmaradást, és bemutatkozik. Logan Lennon… ismerős neki valahonnan a név… mintha nemrég látott volna egy rövid cikket az új számmisztika-tanárról… igen, abban olvashatta… de valahogy olyan érzése támad, hogy máshol is hallotta már. Elgondolkodva összeráncolja a szemöldökét, és feltesz egy kérdést, amiről érzi, hogy furcsának fog hangzani.
-Nem ismerlek én téged valahonnan? Nekem olyan ismerős a neved…
Az új számmisztika-tanár… ezt a véletlent- itt sétálok egymagam, találkozom egy férfival, akivel szemlátomást első látásra egymásba szeretünk, és erre kiderül, hogy varázsló… na nem mintha számítana, de sok magyarázkodást feleslegessé tesz... -gondolja szinte sokkhatás alatt. Ugyan a szerelem vakká tesz, de a viszontválaszt úgy tűnik, azonnal meglátja… mert Lizzie még saját kábultsága ellenére is észrevette a férfi jeleit, és levonta belőlük a helyes következtetést- pontosabban, tévedhetetlen ösztöne súgta meg neki. Ettől szinte azonnal elmúlt a kezdeti izgalma –legalábbis, annak nagy része… -, és megkönnyebbülten, vidámabban, felszabadultabban nézett Loganre a választ várva –tekintete pedig időről időre elmerült a kék szemekben, hiába is szeretett volna óvakodni ettől… hisz így csak nehezebb lesz nem azonnal elárulnia magát. Szeretné megtartani magának ezt a becses titkot egy darabig, élvezni az édes bizonyosságot, hogy szeret, hogy viszontszeretik… és hogy biztos kezekben lesz. Mert, bár ezt is az ösztöne súgja, ez már tudja: több, mint megérzés…     

Blaine

-HphHphHph...- Hallatszódnak a levegővétellel járó lihegések, melyek inkább egy fuldoklóéhoz hasonlatosak. Azt mondják, hogy a futás egészséges, én azt mondom, hogy inkább hasznos, főleg, ha az életedről van szó. Szapora tornacipős dobbanások verik fel az eső áztatta utca csöndjét, a kék farmert tócsacseppek borítják el, a tarkó izzad, akárcsak a hát, a tüdő szúr, minden egyes levegővétel egyre jobban fáj, a száj kiszárad, s a test kezd fáradni. Pár pillanattal később újabb hangok, egy hátsó ajtó kicsapódik, pár pillanattal később még több pata zaja rondítja a békés estét, mintha csak marhacsorda vonulna végig az utcákon. Pedig csupán pár kemény fickóról van szó, akik úgy gondolták, hogy megkergetnek egy gyökeret, aki elverte a haverjukat. Előfordul az ilyen nem? Na jó, mondjuk azt, hogy nem hétköznapi eset, ha botokkal és baseballütőkkel rohannak az ember után, miközben még egy igen csak kellemetlen lánccsörgés is színesíti a hanghatásokat.


Este nyolc, szakadó eső, neonfényes utcák. London egyik külvárosi területén járunk, a muglik törzshelyén, ahol millió lebuj és szórakozóhely várja a vendégeit. Clyde összeszűkült tekintettel pillant körbe az utcán, zavarja szemeit a neon, mely felváltva a színeket villog, s hirdeti a mögötte elhelyezett kocsmát. Lassan közelíti meg az épületet, nem igazán zavarja az, hogy már szxrrá ázott a haja, leszxrja, talán még élvezi is. Belépve a már ismert helyre, körbefuttatja a tekintetét az ismerős pontokon. A köpcös, zsíros hajú pultoson, a kerekded formákkal bíró, szőke táncoslányon, ott kicsit tovább is időz a tekintet, mint kellene, majd végül az egyik füstös sarokra fókuszálnak a kékesszürke szemek. Fejét megrázza, ezzel vízcseppekkel szórja szét a körülötte lévők ábrázatát, akik dühös pillantásokat vetnek a cseppet sem kedves arcvonásokra. Az időközben tócsává változott állóhelyből kilép és a tornacipők határozott tempóval lépdelnek a sarok felé, előrelendítve gazdájukat, majd megtorpannak az asztal mellett.
- Hello Stew - szólal meg nem túl mély, mégis tekintélyt parancsoló hangján. A fazon egy kicsit pufók 24-25 körüli srác lehet, a cigarettázás közben éppen kártyalapjait nézegeti, s meglepetten pillant fel a hangadóra. Szemei elkerekednek, nyel egy nagyot, mely nem igazán látszik a vastag tokaréteg alól. Érzi ő, hogy rosszat tett, s azt is, hogy a mai este talán nem kellett volna lejönnie kártyázni a haverokkal.
- Sze..szevasz Clyde, ülj le! - mondja kicsit bátortalanul, egy arcára erőltetett mosollyal. Jobbnak találja, ha a barátságos megoldást választja. Irwine arca továbbra sem rezdül, maradnak a kemény vonások, majd rideg tekintetével az asztaltársaság többi tagjára pillant.
- Srácok, Lizzy táncolni fog, menjetek és nézzétek meg! - mondja, ezzel jelezve, hogy jobban szeretne pár percig egyedül társalogni a pufók sráccal. A többinek ez nem nagyon tetszik, de haverjuk könyörgő tekintete miatt félreállnak és ellibbennek a szőke táncos irányába. Clyde végül helyet foglal, a pufi mellett, majd zsebéből előhalássza cigarettás dobozát, s egy szálat kiemel az ujjaival, majd rágyújt, s szinte stresszelve a másikat, csak az első slukk után szólal meg.
- Megegyeztünk, nem? - villantotta tekintetét a pufi szemeibe. Dühös volt, rettentően idegesítette az, hogy egy ilyen gyökér miatt abba kell hagynia a szórást a környéken. A pufi csak a szemeit forgatta, s úgy tett, mintha semmiről sem tudna, pedig tisztában volt azzal, hogy vaj van a füle mögött. Köpött, s ezért most vállalnia kell a tetteit. A srác azonban egy hülye kis gyökér, s inkább tagad.
- Clyde, miről beszélsz? - kérdezte tahó vigyorral az arcán. Úgy gondolta, hogy ez az ő törzshelye, itt ugyan nem érheti őt semmi csapás. Rosszul gondolta. Clyde felpattant, bal keze elkapta a srác pólójának a nyakát, jobbja hátracsavarta a pufók egyik kezét, s teljes erővel csapta őt az asztalnak. A sörösüvegek megrendültek, majd elveszítve egyensúlyukat lebucskáztak az asztalról, s dirib-darabokra törtek. A sárgás komló szaga azonnal szétáradt a füstös környezetben, a pufi orra vérezni kezdett. Ez nem volt elég Clydenak, egy ideig még ott tartotta a pufókot, aki ekkor pár a lábaival kezdett el teperne, s szabad kezével csapkodta Irwine oldalát. Bár a gyerek elég jó súlyban volt, némi erőkifejtéssel sikerült őt felráncigálnia ülő helyéből, s a falnak lökte, ahol szembe fordította és behúzott neki egy öklöst az arcába, majd két kezével szorította oda a pufi fejét a falhoz, aki már nem is nagyon tudott reagálni.
- Soha többé ne tégy nekem keresztbe, mert kivágom a nyelved! - sziszegte a szavakat a pufi képébe, s csak ekkor figyelt fel a kövér srác egyik barátja, aki rögtön odarohant és lekapta Clydeot a másikról. Érezte hátán a kezeket, utálta, ha hátulról támadtak rá, éppen ezért teljes erőből hátravetette a könyökét, amely a támadója oldalát találhatta el. Ezután sikerült félig megfordulnia, hogy még egy bal horgot is behúzhasson, amelytől elterült a srác. Mindez pár másodperc alatt lezajlott, amely épp elegendő idő volt arra, hogy a rámeredő gyilkos tekintetek elől, félrelökve az egyik széket, kirohanjon a hátsó ajtón, amely hangos csapódással érintette a falat...



~ A rxhadt életbe, mennyien lehetnek ezek? Pxcsába, hogy nem használhatom azt a kxrva pálcámat, csak mert korlátoznak ezek az idióta törvények, hogy k...ná be az összes politikus...Bxssza meg, nem bírom.~

Egy sarokhoz ér, szinte füstölgő talpakkal kanyarodik be a fal mentén, majd hátát nekitámasztva a falnak, próbálja magát a lehető legjobban odapréselni, amennyire csak lehet, tüdeje fel-alá pumpál, a következő pillanatban három egyén rohan el a fal mellett, ő pedig lélegzetét visszatartva várja meg, amíg eltűnnek az üldözői. Pár pillanat és csönd lesz, elnémul a szakasz.
~ Ez az, na milyen vagyok? ~ Egy mosoly kúszik az arcára, s ugyan még mindig kapkod a levegőért, de már ellép a faltól, s megkönnyebbül. Előrehajol, s kezeivel a térdein támaszkodik meg, úgy szívja magába az esőszagú levegőt.

- Hééé, ott lehet... - Valami ismét megmozdul , felerősödik a lánccsörgés, a patazajok, s ahogy oldalra fordítja a tekintetét, meglátja a láncos, baseballütős fickókat, akik széles mosollyal az arcukon, ám egyelőre csak lassú léptekkel közelítenek.

- Bxssza meg! - nyögi, nem meri levenni tekintetét a felé közeledőkről, de valahogy érzi, hogy zsákutcába került...

[.-= Irwine =-.]

.-= Irwine =-.


Szabadnap.
Unalom.
Cedrah a mai napon úgy döntött, hogy kikér az iskolából, mondván, látja bennem a fantáziát alkímia terén, és iskolán kívüli segédként kell majd tevékenykednem mellette. Hát soha nem hallottam még akkora hazugságot, mint amit a nagybátyám a Roxfort vezetésének fülébe ültetett. Persze, most mondhatnám, hogy így meg úgy rossz fényben tűntet fel a diáktársaim előtt, mert ugyebár tanársegéd csak nyaligépekből lesz. Hát azzal a lendülettel, ahogyan ez a marhaság megfordult a fejemben szartam is le, és igen, abból a bizonyos magasságból, ahol a muglik által oly nagy becsben tartott űrállomás keringett. Soha, semmilyen körülmények között nem izgatta fel a lelkivilágom az, ki és mit gondol rólam. Majd akkor ráérek rágódni a témán, ha az a valaki lesz akkora majom, hogy a gondolatait a szemembe is mondja. Legrosszabb esetben rendesen helybenhagyom, persze csak a biztonság kedvéért, mert nehogy pocskondiázni merjen egy alantas pór. Hova fajulna a varázsvilág, ha minden kis pondrónak hagyná az ember, hogy szabadon véleményt nyilvánítson. Belegondolni is rossz az egészbe.
Séta.
Csendben.

Ahogyan a szokás hatalma mindenkor, most is eluralkodott rajtam. Már nem is figyeltem fel rá, szimplán meneteltem előre a jól megszokott üres és kifejezéstelen tekintettel. Fekete szövetnadrág, amit mellesleg megjegyeznék, ki nem állhatok. Még akkor sem, ha Cedrah protezsálja, nekem nem tetszik. Jobban érzem magam farmernadrágban, bár az szerinte az öltözködés megcsúfolása. Mondhatnám neki, hogy gondolkozzon el cseppet az aranyos kis piros kabátján, ami olyan nőies, mint egy gésa legyező. A piszkavasáról már szót sem merek ejteni, mert azzal tökéletes kontrasztot fest az egésze.
Fejrázás.
A fekete nadrág mellé egy fekete ing dukált, vérvörös nyakkendővel. Képes volt azt a fránya színt választani a számomra. Merthogy amit elhagytuk a Roxfortot, az első, és talán legnívósabb üzletbe rángatott és felöltöztetett, mondván, ahová megyünk, fontos a megjelenés. Már most örültem, hogy egy hatalmas rakás marhával kell majd bájolognom, akiknek legszívesebben felvágnám a torkát. A vért megfőzetném a suli manóival, és tálaltatnám? a hullákat, meg mivel úgyis elfehéredtek volna, abroszként felvágni az asztalokra.
Fejrázás.
Újra.
Az egész öltözködési kompozíciómat egy csodálatos, egészen bokáig érő éjfekete szövetkabát dobta meg. Úgy festettem, mint egy idióta halálfaló, gyökerek gyülekezete.

Fújtatás.
Egy srác.
Ahogyan bandukoltam, hogy találkozhassak a nagybátyóval, egy kölyökre lettem figyelmes, az egyik mellékutca sarkában. Megtorpantam egy pillanatra, mert annyira ismerős volt az arca. Nagyon nem zavartattam magam azon, hogy bámulom, mert miért is kellene zavartatnom magam? Rájöttem hamar, nem volt más, mint egy mardekáros, láttam párszor a klubhelyiségben. A neve nem rémlett, de általában nem is szokott, mert mindenkit nagyívből leszarok. Elég elcsépeltnek festett, mintha történt volna vele valami igazán ?kedvderítő?.
- Ramatyul festesz, szedd össze magad! Szégyenletes, ha így meglát valaki!
Ja, hogy elfelejtettem volna köszönni? Hűha, nagy szívfájdalom. A közeledőket észre sem vettem, mert ugye csökött muglikkal nem foglalkozunk.
Vártam.
A válaszra.

Born slippy...

Blaine

Inkább tépett volna be, s most talán kellemesen lebegne valamelyik idegen bolygón, vagy a búzakalászok között szaladgálna, hatalmas, színes papírsárkányt eregetve. Ehelyett most azon van, hogy túlélje az estét, s lehetőleg épp csontokkal jusson ki a sikátorból. Lassan egyenesedik föl, még mindig zihálva veszi a levegőt, s tekintete a távolba mered, ahonnét a lánccsörgést, s a hangfoszlányokat hallotta. Ajkai résnyire nyílnak, fülel, talán mégsem találnak rá, ekkor azonban hirtelen egy alak lép ki a sötétből, s megszólítja őt. Nem csoda, hogy kezét ökölbe szorítja, s szemei a közelben állóra fókuszálnak.
- Mi van? - teszi fel értetlenül a kérdést, homlokát összeráncolva. Ki nem szxrja le, hogy hogyan fest? Hogyan is nézhetne ki, miután több háztömbön keresztül kergették? Ilyen kérdést is csak egy túl  nyugodt, ráérős nyugdíjas vagy egy pszcihopata ember tud feltenni az esti órák kellős közepén, egy nyirkos sikátor torkában.
- Húzz innen, ha jót akarsz. - sziszegte halkan a srácnak, nem azért, mert most fenyegetné őt, dehogy is, egyszerűen csak azért, mert tudta jól, hogy az a három-négy alak talán még itt kószál és ő még ha meg is tud lépni, ki tudja, hogy ezzel a sráccal mi lesz? Na nem, mintha valami védőangyalt akarna játszani, egy nagy szxrt. De valahonnét ismerős neki a gyerek és neki nem hiányzik az, hogy az itteni muglikkal összemossák a nevét, még csak az hiányozna, akkor lenne csak nagy pácban. Azonban mielőtt még tovább folytatná ezt az értelmetlen csevegést ebben a hülye szituációban, a három alak fel is tűnik a sikátor szájában, ajkukon rideg vigyor kúszik végig, mely a hold fényében jól kivehető. Clyde felismeri mindhármat, a pufi nagydarab, idióta barátai, akik csak egy valamihez értenek, de ahhoz nagyon jól.
- B...sza meg! - ekkor hagyja el ajkait a szó, de ennyi idő elég is ahhoz, hogy a három fickó a hátukba lépjen. Ilyenkor annyira átkozza magát, hogy nincs nála pálca, miért nem képes magával hordani? Oké, hogy mugli területen tilos, de itt simán használhatná, úgy sem látná senki. Szépen átkot szórna mindháromra, aztán a holtesteket a Temzébe dobná, s a többit már a folyóra bízhatná...A baseball ütő már lendül is, s talán a sötétből előbukkanó srác nem is vette észre, hogy mi történik? Minden bizonnyal, csak ez lehet az oka annak, hogy nem vette észre a három hústornyot.
- Félre! - ordítja a srácnak, s még lök is rajta egyet, kénytelen, hisz nem akarja, hogy a baseballütő a koponyáját találja el. A lökéstől ő is abba az irányba lendül, amerre az ismerős arc, így az ütő a betont találja el. A kopasz torony felmorran bosszúsan, mivel nem sikerült az, amit eltervezett, de ez épp elég idő ahhoz, hogy a lomha alak pofájába beletérdeljen Clyde, majd egyből ezután, a görnyedő fazon tarkójába is belekönyököljön, úgy igazán. Miért ne tenné? Mozgása gyors, legalábbis gyorsabb, mint egy ilyen gorilláé és ez a minimum azért, hogy rátámadt. Azonban, hiába az akció, a másik kettő szinte egyszerre moccan rá Irwinera, az egyik lerántja a kopaszról, a másik már a láncot feszíti a levegőben...
 

[.-= Irwine =-.]

.-= Irwine =-.


Egy kérdés.
Meglepettség.
Az emberek általános reakciója, ha megszólítom őket. Nem is értem, miért háborodik fel mindenki, elvégre most is a jó szándék beszélt belőlem, mint általánosságban. Tudattam vele, hogy úgy fest, mintha kimosták volna kétszer, aztán beleforgatták egy nagy adag szarba. Minek cifrázzak bármit is, ha mindig és mindenkor az igazságra kíváncsiak az emberek? Komolyan mondom, ezért útálom őket, mindet egytől egyig? mert maguk sem tudják eldönteni, mit is szeretnének valójában, buták, siralmasan ütődött állatok. Sírnak és nyafognak a saját kis körbezárt világukban, hogy csak áltatják őket, és soha nem hallhatják az igazat. Tessék, én megmondtam, a kedves, előttem álldogáló, jobban mondva térdét támasztó delikvens egy rakás szerencsétlennek tűnik. Mi a reakció? Kizárt dolog, hogyan képzelem én ezt.
~ Hogy szakadna rád is az égbolt, és kóstolná meg a szemeidet két varjú. Olyan vagy, mint a többiek? szánalmas barom, aki csak háborogni tud, a valóságot belátni pedig képtelen. Pfehhh! ~
A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, hallgattam a szavait, de nem mozdultam meg. Nem is geszikuláltam, a jól megszokott unott és semmitmondó tekintettel meredtem rá. A húzzak a retkesbe kifejezés kicsit erős volt tőle, abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy megkóstoltatom vele az öklömet. De! Hála Cedrah okításának visszafogtam magam, persze csak egészséges szinten. Azért az manapság sem járta, ha valaki komolyabb inzultussal él az irányomban. Az olyanok jobbára ujjak nélkül végzik, a szerveik pedig formalinban úszkálva díszelegnek tovább az alkímia teremben.
Mögöttem.
Valaki.

A káromkodás pillanatában - noha az egész beszéde csak abból állt ? éreztem és hallottam is, hogy valaki mögém lépett. Valószínűsíthetően az a valaki, aki ezt a szép ábrázatot varázsolta az előttem lihegő diák cifra ábrázatára. Megjegyezném, eléggé rusnya tekintete volt, nem is csodáltam, hogy emlékeztem rá a klubhelyiségből. Egy ilyen bűn ronda emberre. Biztosan az idegennek sem tetszett a búra, és megpróbálta azt egyéni módszerekkel szebbé tenni. Váljék egészségére. Persze nem most, merthogy volt egy olyan sanda gyanúm, ebbe bizony én is belekeveredek, ha akarok, ha nem. Persze, miért is ne akartam volna, olyan régen éreztem már a számban a vér édes ízét.

Megfordultam.
Szemlélődtem.
Abban a pillanatban éreztem, hogy a diák megtaszít, emiatt pedig pár lépést, ha nem is magamtól, de külső beavatkozás hatására kénytelen voltam oldalra lépni. Valami suhanást is hallottam, így be tudtam tájolni, hogy valószínűleg megpróbálták leverni a fejem. Rokonszenvesnek tartottam a hármakat, szinte azonnal a szívembe lopták magukat. Most ugye, mint a sok rühes nyavalyás, sírva kaphattam volna elő a pálcát, és szórhattam volna a rontást módosan. Ezzel persze aláírtam volna az ítéletem, mely szerint úgy vágnak ki a Roxfortból, hogy a lábam se érte volna a földet. Ennek fényében, látva, hogy kis ?barátom? éppen a dagadt malacot szapulja, ketten pedig rá akarnak mozdulni választottam. A láncos tűnt a legsanszosabbnak egy kellemes kis vagdalkozásra. Szövetkabátom egyik ujjszárát hagyva, hogy leperegjen a kezemen fordultam, majd lendületből a kettő felé dobtam, hogy megzavarjam őket. A láncos csapva egyet a testápolójával küldte félre az igencsak drága anyagot? vesztére. Elegendő volt, hogy lendületet véve és elébük érve úgy pofán vágjam, hogy megtántorodjon, de rendesen. A gizda maradt állva és a kopasz segítségére sietett, így őt leszartam. A fekvő magányos farkast kezdtem el rúgni és taposni, olyan erővel, ahogyan csak értem? egy dolgot tudtam biztosan? ma újabb trófeák fognak a nyakláncomra kerülni? és kérdőre vonom a gyökeret, hogy miatta szívnom kell.
Nem gondolkodtam.
Tiportam.

Music: What a difference a day makes... 

Blaine

Öklök csapnak össze, izmok húzódnak, pofazacskók csúsznak arrébb, mindeközben újra szakadni kezd az eső, áztatván a küzdőtérnek kinevezett sikátor mocskos, sötét kis zugát. Mintha csak egy lassított felvételt néznénk, úgy villannak össze a tekintetek, s úgy vívnak egymással vad csatát a testek, mintha csak keringőznének. A sikátor keringője azonban egészen más, mint egy igazi tánc egy kiparkettázott, megvilágított színpadon. A lassított képkockákat végigpörgetve láthatjuk, ahogy a kopasz orrából ömleni kezd a vér, s dühösen hátrál meg, tapogatva orrcsontját. Látható, ahogy Clyde arcán vadság s vicsor ül ki, miközben újra nekiesik a fickónak, heves ökölcsapásokkal illetve annak oldalát. Ugyanebben a pillanatban egy dzseki repül a sikátor egyik szegletéből a láncos felé, majd pár másodperccel később vad rúgások áldozatává válik a támadó. Talán még egy csatajelenetnél sem látni ennyi elszántságot, ennyi agresszivitást, melyeket színesítenek az erőlködés jelei, kiülve az arcokra, melyeket verejték és eső áztat. Az egyik sarokban egy macska vinnyog fel, talán megzavarták a durmolásában, mert úgy vágódott ki a szemetes mögül, hogy annak még a teteje is lezuhant a földre, fémes puffanást hallatva maga után. Heves, mocorgó léptek trappolnak a tócsákkal tarkított sikátorban, a küzdelem egyre hevesebbé válik. Végzős mardekárosunkra csupán két tag maradt, az egyiket ő csépli, a másik őt veszi kezelésbe, s megragadja a vállainál, majd lerántja kopasz barátjáról.
~ Merlinre, ha innen kikerülök, többé nem foglalkozom tahó muglikkal...~ Csupán csak egy apró kis gondolat a mardekáros fejéből, még a visszafogottabb, s közízlésre bocsájthatóak egyike. Közben kezeit támadója karjaira fonja, majd hirtelen előre lendül, s mintha zsákot akarna cipelni, egy pillanatra megtartja, majd a kopasz felé lendíti őt, egy fél fordulatból. Arcán látszanak az erőlködés jelei, hisz nem olyan könnyű félrehajítani valakit, mindez abból is látszik, ahogyan elveszíti egyensúlyát, s ő is oldalra borul, csupán csak pár pillanatra, majd tenyerei segítségével feltornássza magát, ilyenkor áldva gyorsaságát, s fiatalos fürgeségét, majd azonnal előrelendül, s szinte ész nélkül kezdi rugdosni fekete alapon fehér oldalcsíkkal díszített, egyszerű, immár átázott tornacipőjével a másik arcát, s mellkasát. A hófehér fogak elővillannak ajkai alól, szemei résnyire szűkülnek, s a két alakra fókuszálnak, nedves hajtincsei az arcába lógnak, s fel-le libegnek, miközben apró cseppek gurulnak végig a tincseken. A kopasz hátrébb húzódik, még mindig az orrával foglalatoskodik, a másik, ki az elején még próbált védekezni, már nem mozdul. Kézfeje lecsúszik Clyde lábáról, s a test ájultan fordul félre, ő pedig fáradtan hagyja abba a fociedzést megszégyenítő rúgásokat. Lihegve, s vicsorogva pillant a másikra, ki a falnál nyalogatja sebeit, majd hátraveti a tekintetét, a fiatal srácra, aki esztelenül rúgja, s tapossa a talán már nem is lélegző alakot.
- Héééé! - ordít rá, majd közelebb fut, s a sáros, vér áztatta arcra, majd a fiatal srácra pillant, kinek vonásaiból valamiféle élvezet olvasható le.
- Megvesztél? Már nem árthat, hagyjad! - szólal meg a brigtoni, összeráncolt homlokkal, s értetlen tekintettel. Persze, pont ő az, aki nem vonhatja kérdőre a másikat, hisz ugyanezt tette, de neki volt rá oka, ő az életét mentette, azonban ez a srác. Van benne valami furcsa...Clyde elkapja a tekintetét, hirtelen szirénák tompa hangjai érik el a fiatalokat. Úgy tűnik, hogy a muglik elég gyorsak, ami a csendháborítást és az azzal kapcsolatos rendőri intézkedéseket illeti. A kékesszürke szemek ismét a másikra villannak.
- Most jött el a futás ideje! -

[.-= Irwine =-.]

.-= Irwine =-.

Egy kis aláfestés

Egyszerűen nem is figyeltem a külvilágra, olyan jó volt újra látni azt, ahogyan egy rémült szempár próbálja traktálni, ne, ne tovább. Kérlelt, könyörgött, de nem tudtam abbahagyni, mert biztos voltam benne, ellenkező esetben ő sem tenné. Mi több, ő nem lábbal, vagy kézzel rúg-kapálna, hanem azzal a vaskos láncdarabbal csapna ahol csak ér. Valószínűleg többszöri csonttörést szenvednék el, és ki tudja, lehet, hogy nem élném meg a másnapot. Én miért legyek könyörületes egy ilyen alantas pórral szemben? Már az, ahogyan a háztársamra nézett gusztustalan volt. Persze én is leszarom a srácot, mert ugye vérezzen ki, mint egy koszos disznó. De teljesen más az, ha egy kívülálló szemlél két egy helyre tartozót, mintha azok néznék le egymást. Nem ugyanaz, ez elvi kérdés. Azzal, ha a másikat megruházzák az iskolán keresztül rám is szégyent hoznak, én pedig megfogadtam már réges-régen, soha többé szégyen. Soha többé szenvedés, hacsak nem én okozom azt másnak. Az élet kegyetlen és nem könyörül, a legapróbb hibára is ráharap, és többszörösen fizeti vissza azt. Nem szabad támadási felületet hagyni, a legjobb védekezés pedig mindenkor a támadás. Agresszív stílus, de célravezető. Fél mosollyal az ajkaimon néztem a csörgedező vért, a feldagadt pofát és a lehetetlennek tűnő védekezést.

Egy hang.
Kiáltás.
A lábam megdermedt a levegőben egy pillanatra, majd lassan a földre ereszkedett, a másik mellé. Elkomorodott tekintettel pislantottam hátra, nem szerettem félbehagyni dolgokat, főleg nem mások miatt. A mondatra, mely szerint az előttem fekvő már nem árthat nekem, haloványan elmosolyodtam, majd visszafordultam az irányába. A vigyor nem lankadt, örömmel szemléltem csodálatos művem. Szívesen folytattam volna, de megtörték a csodát, már nem lett volna ugyanaz. Hirtelen bevillant a kés, amely ott lapult a nadrágom zsebében, várva az újabb trófea begyűjtésére. Egyetlen ujj, amit kitűzhetek a nyakláncra, arra, ahol már díszelgett kettő, mellettük pedig egy bagolyláb a bizonyos üzenettel.
- Miért sajnálod, ő leszarta volna, ha holtan lát.
Üres hangszín, olyan semmitmondó érzelmi körettel, hogy azt még utánozni sem lehetne. Az évek során jól kialakult, hogyan kell kezelni az embereket, hogy tudják, mi is a vélemény róluk. Akadtak kivételek, nagyon kevesek, nekik jutott egy kis darab? de idegeneknek semmi, és még annyi sem. Nem fordultam a srác felé, csak figyeltem a hörgő, és majdhogynem fájdalomtól bőgő hatalmas láncost. Most olyan ártatlannak tűnt és védtelennek? olyan mamlasznak, hogy ki mert állni és fel mert lépni egy Roxfortros ellen.
Sziréna.
Egy hang.

A távolban felvisított az a mindenki által ismert búgó csodahang, amely jelezte, valaki látta a csetepatét, és kihívta a helyi szerveket. Igazából nem érdekelt különösebben a dolog, merthogy önvédelemből tettem, amit tettem, nem pedig támadó szándékkal. Az más dolog, hogy a kedves delikvensek hogyan is festenek. Persze tudtam jól, Cedrah rettenetesen megbüntetne, ha rontanék egy efféle dologgal a reputációmon. Megrázva a fejem, jelezve a szánalmat a másik iránt léptem mellé, majd ereszkedtem féltérdre. Megemeltem az összevert fejét, majd közelebb hajolva suttogtam a fülébe, úgy, hogy a srác is hallhassa.
- Egyetlen rossz szó a vallomás során?
Nem fejeztem be, tudnia kellett, hogy levadászom és megölöm, ha próbálkozik valamivel. Eleresztve a fejét hagytam, hogy koppanjon a nyirkos betonon, majd felállva léptem a kabátom mellé, és felvéve azt dobtam a vállamra. Egyetlen kósza pillantással intéztem el az ideiglenes társam, majd megiramodva utána szólaltam meg.
- A sarok után hopponálunk!
Felsőéves volt emlékeim szerint, ismernie kellett a ?művészetet?, így nem ütközhetett problémába a gyors és angolos távozás?

Run

Blaine

Nem kap elég egyértelmű választ, inkább csak őt vonja kérdőre a másik, bár a hangszínéből ítélve nem is igazán vár magyarázatot. Nem baj, nehogy már azt higgye, hogy bárki is szánakozik egy tapló mugli miatt, egy nagy frászt. 
- Sajnálja a halál, de ha ez a fószer kipurcan és netán elkapnának minket, akkor...szerintem fölösleges magyaráznom, nem nézel ki hülye gyereknek, biztosan vágod te ezt magadtól is. - jegyzi meg, úgy érzi, hogy erre nem kell fecsérelnie a szavakat. ~ Még jó, hogy vágja, ahogy látom, ő sem kezdő. Ilyen egy állatot, mintha csak magamat látnám. Csak tudnám, honnan a fenéből ilyen ismerős.~ Futnak át fejében a gondolatok, miközben a srácot és áldozatát kémleli, aki még csak válaszolni sem tud a fiatalabbik megjegyzésére. Talán ez elég lecke lesz nekik és remélhetőleg nem fognak pofázni, ha ez így lenne, akkor a legrosszabbra számíthatnak. Ekkor jön az ominózus pillanat, amikor egy autó csikorgó kerekei és erős szirénaszó töri meg a sikátor békéjét, úgy tűnik, hogy a közeg hamarabb ideért, mint arra számítottak. Nem maradt más hátra, mint a futás. Ezen a napon már a második körrel kell szembenéznie Irwinenak, de most legalább nem csak ő van versenyben. A sportcipők távol egymástól érintik a talajt, de már gördülnek is tovább, kikerülve a nagyobb pocsolyákat. Mardekárosunk kékesszürke szemeivel hátrapillant, hogy követi-e a srác, ugyanis, ha ennek az egésznek vége lesz, nem ártana, ha váltana vele pár szót. Mondjuk megtudakolná a nevét és hasonlóak, hisz akár még ez a srác is tanúskodhatna ellene, bár az is biztos,hogy csak addig élne. Ekkor éri a váratlan ötlet, melyet a másik kiállt utána: "hopponálás". Ismét hátrapillant , kicsit meglepődött fejet vágva, valahogy nem gondolta volna, hogy pont egy ilyen helyen fog összefutni egy iskolatársával. Válaszolni nem válaszol, nem is nagyon tudna a gyors roham közepette, főleg nem forgolódás közben. Ekkor már követőik is láthatóvá válnak, három kék egyenruhás paca és egy kutya lohol utánuk, egy fekete, rövid farkú, izmos dög, talán rottweiler lehet. Azonban túl sok idő és kedv sincs arra, hogy kitalálja, milyen típusú a "kutyuli", ez nem lényeg, hisz elég csak a fehéren villogó, éles fogakra pillantani, máris elmúlik a kutyatartási láz. Mennyivel is jobb a skorpió, az legalább nem ugat vissza és csak azt marja meg, akit kell...Néhány röpke gondolat a futás közben, végül elérkezik a cél, a sarok után balra fordul, eközben pálcáját a kezébe csúsztatja jobbjáról, s kiejti a varázsszavakat, majd remélhetőleg valahová a Roxfortba hopponál...

// folyt. valamelyik helyszín a Roxfortban,választhatsz ^^ // 

Tyana

Az egyetlen jó dolog a nőkben a rendeltetés szerű használatuk mellett az, hogy lehet szó bármelyikükről, bizonyos lépéseik kiszámíthatóak. Vegyük példának az iskola krémjét, avagy azokat a csajokat, akik ész helyett a kinézetükkel és a modorukkal akarnak elismertek lenni, s felsőbbrendűnek érezvén magukat úgy gondolják, hogy bárkit a sárba tiporhatnak, legyen az nő vagy férfi. Olykor azért sikerül elérni a céljukat, főleg a gyenge és naiv lelkeket tudják szétzilálni, következmények nélkül...Eddig ez így volt. Most azonban pontot teszek egy ügy végére.
Nem kell egyből arra gondolni, hogy hirtelen, egyik pillanatról a másikra megváltoztam, s csuhásokat megszégyenítő módon állok a jó oldalára, mindent megtéve az igazságszolgáltatásért. Ugyan...vicces lenne, ha Robin Hoodot játszanék egy betondzsungelben. Erről szó sincs...viszont, pár hónapja megismertem egy lányt, akit - még, ha nem is tudja- a szívembe zártam. Nem szerelem ez, hanem valami egész más. Testvéri érzések kerekedtek bennem, amit elvesztett húgaim hiányával magyarázok. Csak ez miatt lehet az, hogy én, még ha ritkán is, de meghallgatom Vöröske néha már túlzottan is idegesítő csacsogását. Én csak így hívom őt, azt a kis harmadéves lánykát, akivel az utcán futottam össze, s azóta nincs olyan hét, hogy ne férkőzne a közelembe valamilyen indokkal...
Tényleg idegesítő, de kedvelem...s eme gyümölcsöző kapcsolatnak hála egyre többet tudok meg róla. Ennek köszönhetően árulta el a titkot, ami a szívét annyira nyomta, s akinek a neve ugyan előkelően hangzik, a viselkedése alapján a hxlye rxbanc besorolást kapta nálam. Tyana Chelsey...a név, amely hallatán "fogadott húgom" megremeg, s azt se tudja, hová bújjon a boszorka árnyéka elől. A csajt csak felszínesen ismerem, de nem gondoltam volna, hogy épp egy háztársammal kell kicsit elbeszélgetnem.
S hogy visszatérjek a bevezetőmhöz, amely a nők cselekedeteinek kiszámíthatóságáról szól...nos, ez tény. Egy ilyen tucatmaca, mint például Tyana hetente egyszer biztosan elmegy egy nagyobb bevásárló túrára, hogy felszerelkezzen a legújabb márkájú tűsarkú cipőkkel, férfiak arcát irritáló rúzzsal, s démoni permettel, mellyel valljuk be, előbb-utóbb elérik céljukat a kiszemeltnél, s ha elszáll az ész, a vér pedig átvándorol, akkor már nincs menekvés...
Egy kis nyomozás után nem volt nehéz kiderítenem mai túrája célállomását, mely London sétáló utcáján található, extravagáns butik, olyan hely, ahová maximum betörni lenne érdemes, mert átlagember nem igen vásárol efféle helyeken. Az egyik sikátorban húzódtam meg, s vártam. Unalmamban elfüstöltem egy cigit, majd kipillantottam a téglafal mögül. Közeledik. Remek, járása akár egy kecses gazelláé, csípője ringása gerjesztő, bár jelenleg másra kell koncentrálnom. Visszahúzódom, hátamat a falnak tapasztom, s várok. Már hallom a cipők koppanását, s fejben visszaszámolok. Három...kettő...egy. Karomat kinyújtom, ujjaim az egyik karjára fonódnak, majd egy hirtelen rántással vonom őt a sikátorba, s még mielőtt bármit is tehetne, ujjaim a csuklójára fonódnak, majd egy erős és határozott mozdulattal préselem őt a falhoz a lemenő nap fényében.
- Hallom, hogy megártott az arisztokráciával járó hatalom és mostanában másokkal szívózól...- sziszegtem neki, miközben tekintetem gyorsan végig futtattam a lány idomain, majd kékesszürke szemeimet az ő íriszeibe fúrtam.

Clyde

Igen…ismét elérkezett ez a nap, ami annyira feltudja dobni, mintha karácsony volna, pedig nos valljuk be, csak egy szimpla bevásárló túra, ahol beszerzi a legmenőbb és legdrágább darabokat, a legrövidebb szoknyákat és a hozzá illő harisnyákat, a luxus topánkákat, és karpereceket, hajpántokat, nyakláncokat, parfümöket, és persze a smink eszközökről se feledkezzünk meg. Ez egy bestia túlélőkészlete.
Az, ami mindig ki tudja húzni a csávából, ha esetleg olyan szituációba kerülne. Kezében egyelőre nincs szatyor, de fél órába se telik és minimum tíz lesz mindegyik kacsóján megpakolva olyan dolgokkal, amiről sokan csak álmodozni mernek.
Szeret végigmenni az utcán. Szereti mikor megnézik, mikor egyetlen mosollyal nyugtázza a pillantásokat, mikor tűsarkújának ritmusos kopogására hátrafordulnak a férfiak. Igen…Ő itt érzi magát igazán elemében. Hiszen nincs is annál felemelőbb érzés, mikor pénzt költhetsz…saját magadra.
Talán Peternek is vesz valami apróságot. Vagy nem…úgyse hallott róla már egy jó ideje. Majd jelentkezik ha akar valamit.
Színpadiasan sóhajt egyet, miközben megigazítja a gyöngysorokat a nyakában, és haladna tovább az utcácskában, mikor hirtelen hideg ujjak fonódnak csuklójára, és rántják be az egyik sikátorba. Sikítani sincs ideje, hiszen rögtön a falhoz préselik.
Elege van. Kezdi marhára unni, hogy mostanában minden hülye pasi ilyen agresszív vadállat lett. Elege van abból, hogy azt hiszik nem tudják akaratukat másként beteljesíteni, csak úgy, ha egy szerencsétlen lányt a falhoz, vagy a földre nyomnak. Elege van az ilyen nyomorult alakokból. Iszonyatosan.
Sőőt…kifejezetten azt is unja, hogy minden pasi állandóan ilyenkor először az idomait bámulja meg. Hát, hogy nem sül ki a szemük. Szerencsétlen flótásuk.
- Én mindig másokkal szívózom kicsikém…. és megtennéd, hogy eleresztesz?
Mivel a múltkori balhéja kapcsán tanult az ilyen helyzetekből, már célirányosan várja az ehhez hasonló szituációkat.
Térde lendül, s ha Clyde terpeszben áll, szépen ívesen, erőből tökön rúgja.
Mégse használhat Cruciot, bár szíve szerint azt tenné. Túl sok itt  a nyomorult mugli a végén még Ő járna rosszul, meg aztán a Nagyúr se örülne annak ha lebukna.
Ha esetleg nem járna sikerrel, akkor a le nem fogott kéz lendül a pofonra, vagy inkább úgymond egy jobb egyenesre. Igen….sokszor kell muglipárbaj mozdulatokat használnia mostanság.
- Ki a fészkes fenének képzeled magad?!

Brandon ;;
music

Sötét van. Már vagy éjfél is elmúlt.
Fázok, ritkán van ilyen hideg, főleg nyár közepén.
Félek. Borzasztóan félek, remegek, bár ez inkább annak tudható be, hogy zokogok. Arcomon vékony fekete csík ábrázolják lefolyt könnyeim helyét, melyek elmosták sminkem, mely másfél órával ezelőtt még tökéletes volt. De most már nem. Most már semmi sem lesz tökéletes. Nem., soha többé. Nem tudok belenyugodni.
Teljesen sötét és csend van a kihalt mellékutcán, ahol maximum pár cica kutat élelem után. Eszembe jut Mr. Cat, akit, egyelőre, míg nem találok biztos lakóhelyet, a szomszéd kislánynál helyeztem el. Tudom, hogy ilyen későn nem illett volna, de kényszerhelyzet volt. A baglyom, Cleo. Őt elküldtem a Roxfortba, tudom, hogy ott semmi baja nem lehet, így inkább elküldtem, oda. Menet közben eszembe jut Brandon, akit már délután óta, mikor eljöttem otthonról, nem láttam. Még keservesebben zokogok. Nem bírom tovább. Megtorpanok. Hátitáskámat a mellettem álló kukának dőltöm, a bőröndömet pedig felállítom mellette. Egyedül a kézitáskám marad nálam, melyből a zsebkendőket adagolom.
Vége.
Nincs tovább.
Egyedül maradtam. Egyedül, itt, ebben a kegyetlen, kibaszott világban.
Nem akarok tovább élni.
Meg akarok halni és kész! Naná, pont most nincs itt egy halálfaló sem.
Hangosan felsikítok. A mai este folyamán már másodjára. nem érdekel kit keltek fel, leszarom. Engem már senki és semmi nem érdekel.
Arcom kezembe temetve lerogyok a fal tövébe, s hangtalanul zokogok, közben agyamban újra meg újra végigfuttatom az elmúlt pár óra eseményeit.
Mikor jókedvűen kitártam az ajtót, majd beléptem a lakásba, s ott találtam őket. A hálószobában. Az ágyukra kiterítve, csupa véres ruhában. Mikor megpillantottam a szüleimet… holtan. Szörnyű látvány. Nem, ez egyenesen borzasztó. Azóta megállás nélkül csak sírok, de hát ez érthető. Minden normális embernél bekövetkezik ez a reakció, ha holtan találja a szüleit. Ettől mindenki kiborulna, így nem csoda, hogy én is hasonló lelki állapotban vagyok. Brandon? Hogy mi van vele? Nem tudom. Valószínűleg a merénylők elrabolták. Hogy miért nem ölték meg? Nem tudom, fogalmam sincs, de az is könnyen lehet, hogy végeztek vele, csak az ő holttestét elvitték.
Előkapok egy zsebkendőt, majd letörlöm arcomról a könnyeket.
Zajt hallok, a kuka túloldaláról, ám sajnos nem látom az okozóját, felállni meg nincs kedvem. Biztos csak egy éhes cica.