Bűbájtan tanterem

Közepes méretű, kör alakú tanterem. Faltól falig érnek a szintenként emelkedő padok félkörbe rendezve. Ez nagyban megkönnyíti a diákok óra közbeni kommunikációját, hiszen az ülőalkalmatosságok egybefüggőek – a padokkal egyetemben-, és az eggyel feljebb lévő szint asztalaiból törnek elő. A helyiség másik végéből a magas plafonig nyúló ablakok bevilágítják az egész termet, vidám fényben táncoltatva az emeletes padokat, melyek között két lépcsőzetes folyosó vezet fel a legfelső szintre a falra szögelt, görbe vitrinekhez, amikben az órához szükséges eszközöket tárolják, ám még innen, a legfelső szintről is csak nehézkesen lehet elérni e polcokat. Az ablak előtt apró asztal áll, általában érintetlenül, hiszen a bűbájtan professzora szívesebben sétál a padok között, vagy magyaráz egy a terem közepében a mélybarna hajópadlóra állított doboz tetejéről. Az ablakok előtt továbbsétálva, a padoktól rejtve ajtó nyílik a következő helyiségbe, hogy a tanárok gyorsabban közlekedhessenek. Nap közben diákok töltik meg szintekbe rendezett padokat, ám délután a tanterem nyitott ajtókkal vár minden érdeklődőt, hiszen Flitwick sosem zárja be.

[az]

- Mint ahogy azt régen tanultuk, nem csak a pálca lendítésének módja, az ige kiejtésének mikéntje is rettentően fontos. – cincogta a terem közepén felállított dobozról Flitwick, és én halkan vinnyogtam utána szavait, a kézfejemre pingált arccal utánozva szájmozgását. Az apró tanerő szemmel láthatóan zavarba jött, hogy egyik diákja ilyenmód szórakoztatja magát az óráján, de egy pillanatnyi hatásszünet után elfordult padunktól és folytatta mondanivalóját, én pedig tovább foglalkoztam az elterelő-hadműveletemmel. Őszintén szólva, azt is furcsállom, hogy feltűnt neki, hogy beszélek. Ilyen hangzavarban.. Kedves szomszédaim ugyanis óra eleje óta szinte normál hangerőn vitáznak. Idegesen tornyosulok továbbra is a kezemre festett arc fölé, és próbálok minél inkább egybeolvadni a terem berendezésével. Igazán feladhatnám a próbálkozást, jól tudom, mi jön..
- Meeeeert? Nincs igazam, Zoo?! – A hanglejtés alapból nem olyan, mint amire azt válaszolhatnám, hogy tévedsz. Már pedig megvan a véleményem a témáról, de Iza dörrenésére csak elfintorodok, és egy füllel kiegészítem pingálmányomat a kezemen. Mintha ennyiben hagyná.. És igen, a következő pillanatban érzem, hogy a mellettem ülő Izabel megrázza vállaimat.
- Zoo! Ne tégy úgy, mintha kivonhatnád magad ebből!
Fáradtan sóhajtok, mindig itt kötünk ki, ha fiúkról megy a vita. A puszta gondolatra, hogy bele kéne folynom a beszélgetésbe, összeszorul a gyomrom. Egyetlen hímneműről sem akarok nyilatkozni.
- Megmondtam, hogy nem akarok belefolyni ebbe az egészbe. – tátogom Iza felé, szinte hangtalanul, de halk szavaimra egy Izán túli horkantás a válasz. Pedig pont ezt akartam elkerülni a suttogásommal.
- Ugye megmondtam! – csattan fel a túloldalról Aud- Ez csak azt bizonyítja, hogy nekem volt igazam. – Micsoda logika.. - Az a srác tutira hazudott. Nem tudom elképzelni, hogy találkozgatnak az éjszaka közepén, azt meg főleg nem, hogy megtörtént.. amit mondott.. értitek.. az. - a röhögéstől fulladozva próbálja a hollóhátas minél kajánabbul emelgetni szemöldökeit.
Hogyne érteném? Hiszen már két órája erről van szó… Egészen pontosan reggeli óta, amikor valamelyikük elcsippentette a pletykafoszlányt. Az aktusra tett parányi utalás is vad vihogórohamot vált ki a két lányból, én pedig tenyerembe temetem az arcom. Idő kérdése csak, hogy Flitwick lecsapjon. Akármennyire is ő a legszelídebb tanárunk, valamit tenni fog, hogy véget vessen a pletyka partinak. Jobb is lenne.. Attól függetlenül, hogy nem szólnék hozzá az efféle témákhoz, ehhez mégis lenne hozzáfűznivalóm. Hiszen ismerem a pletyka lány-alanyát egész jól, és le merném fogadni, hogy a srác hazugságokat terjeszt róla.. Ezért is hallgatok olyan nagyokat, mert Auddal értek egyet. Izát meg nem akarom azzal idegesíteni, hogy a beleszólásom az első fiús-témába egy olyan alkalommal történik, mikor Audot támogatom.
Oldalra vont szájjal pillantok az Audrey másik oldalán üldögélő Mika felé. Furcsamód eddig még ő sem szólt bele a témába. Bár, ahogy nézem, igazán megint nincs közöttünk.. Összevont szemöldökkel figyelem egy darabig az álmodozó hollóhátast, majd megint megérzem Iza böködését az oldalamban.
- Mert a múltkori eset? Most megvolt vagy nem volt meg? – kérdi magabiztos vigyorral, mire aktívan felmordulok.
- Esküszöm, Bishop, egy kérdésre állsz a pörölyrúgásomtól! – fenyegetőzök, remélve, hogy ezzel végre eltemethetjük ezt a témát. Iza jól ismeri már a pankrátor-mániámat, így azon kevesek között van, akiből nem a röhögés szakad fel ezen mondat hallatán. Milyen szép lenne, ha végre továbbevezhetnénk, mondjuk a kviddicsre. Sőt, még az RBF-ről is szívesen dumálnék. Ahogy vágyakozva elpislantok az ablakok felé, tekintetem találkozik Flitwickével. Ujjaival vadul dobol az oldalán, igaz rendíthetetlenül folytatja monológját, de látom rajta, hogy le sem veszi a szemét négyünkről.

A pálca lendítésének módja… Flitwick pont olyan, mint egy karmester a zenekar előtt... a kis asztalkája jól látható magasságba emeli őt, és minden szempár rá szegeződik, várva az instrukciókat. Nem is értem, hogy képes koncentrálni ilyen figyelem közepette. Én biztosan zavarba jönnék, és elrontanám a mozdulatot. Még talán a pálca is kiesne a kezemből. De nem, Flitwick nem olyan; magabiztosan szurkálja a levegőt a különösen rövid favesszejével, és komolyan azt várom, mikor fog felzendülni a kórus a padok mögött.
De aztán feltűnik nekem, hogy a professzor rendkívül sokszor tekintget a mi padunk felé, és ez egy idő után kezd kizökkenteni szokásos mélázásomból. Mit is mondott az előbb? Pálcalendítés… meg valami hasznos bűbáj… hát őszintén szólva, ha fejbe vágnak, akkor se tudnám megmondani, miről magyarázott az elmúlt percek alatt. Bár ráfoghatnám a mögöttem csacsogó népségre, igen-igen, hogy miattuk nem tudtam rendesen figyelemmel követni a bácsi szavait. De ha már itt tartunk…
Látványosan pislantok egyet, mintha ezzel józanítanám ki magam, majd minden feltűnést kerülve hátrasandítok a vállam felett, egyenesen Aud és Iza felé. Tudatom hátsó peremén sugdolóztak eddig, úgy gondoltam, ráér megfejteni, miről vitatkoznak már megint. Ám aztán Zoo visszafojtott hangja is bekúszott a fülembe, és innentől kezdve nem tudtam semlegesen állni a téma előtt. Nagyon is tudom, miről beszélnek… még mindig.

Töretlenül ábrándos arccal megcsippentem a könnyű darutoll pennám szárát, és szórakozottan forgatom az ujjaim között, de a tekintetemet már a beszélgetőkre szegezem. Próbálom elkapni a fonalat, ami persze nem esik nehezemre, hiszen tényleg… szöget ütött az én fejembe is a pletyka. Ó, az az élénk fantázia!
- Fúj, itt az iskolában? – szalad ki a számon az elképedés, noha ezt ma már legalább háromszor mondtam. Nem is a fúj a legtalálóbb szó az érzéseimre, viszont ennél hatásosabban nem tudom kifejezni a csodálkozásomat. Már ha tényleg igaz a híresztelés.
- Mármint oké, én nem szólok bele mások szokásaiba… – egy levegővételnyi szünet – De akkor is, és ha éppen arra jár egy tanár? Ez nagyon cinkes.
Ám azt nem mondom, hogy nem tudom elhinni. Zoora pillantok, bár fejemet még mindig mereven hátrafordítom, ha már egyszer az órai sustorgás felkeltette a figyelmemet. A griffendélesen látszik, mennyire nincs ínyére ez a beszélgetés. Ám nem csak ő van így ezzel…
- Audrey és Izabel! Ha megkérnélek titeket, elismételnétek, amit az imént mondtam? – vág közbe némi indulattal a hangjában a jószándékú tanár, mire persze a két lány csak ártatlan pislogással válaszol, engem meg végigráz a néma nevetés. Mintha egy cseppet elfeledkeztünk volna, hogy óra folyik.
- Sejtettem. Nem szívesen teszek ilyet, de úgy tűnik, ma mindenki engedetlenebb a megszokottnál – a mindenki szót jelentőségteljesen megnyomja, ezzel célozva arra, hogy legfőképp a sustorgó négyesre gondol – Üljetek előre, ide-ide, ebbe a padba, itt ni – mutogat serényen a pálcájával a professzor, még mindig Audék felé intézve a szavait. Hát ennek annyi. Iza durcásan kihúzza magát a helyén, viszont Aud nem akar csalódást okozni a házvezetőnknek, amit meg tudok érteni… irántunk dupla annyi türelmet mutat, de mi még így is feszegetjük a tűrőképességét. Szóval Audrey a felszólításra lejjebb költözik, majdnem a legelső sorba, így Iza nem tehet mást, követi a példáját.

- Hoppá, kicsit talán hangosak voltunk – súgom oda Zoonak árnyalatnyi mosollyal a hangomban, és ráadásképp megbirizgálom az orra hegyét a pennámmal. – Lefogadom, hogy te mégis elhiszed, amit Alexékről terjesztenek – ingerlem tovább a lányt, mert igazán kíváncsi vagyok most már a véleményére.
- Meg aztán… úgysem tudjuk bizonyítani az ellenkezőjét, nem igaaz? – egészen közel hajolok Zoohoz, gyakorlatilag már az ő asztalán terpeszkedem, de mindaddig, míg Flitwick prof nem szól ránk, nem igazán fogom vissza a hirtelen lelkesedésemet.

- Ez nem zárda, Miki.. – suttogom, még mindig farkasszemet nézve Flitwickkel, ahogy hallom, hogy Mika is bekapcsolódik a beszélgetésbe.
- Akár meg is eshet errefelé az ilyesmi.. – szokatlanul határozatlan mondat ez tőlem, gyors futópillantást vetek Izára, hogy vajon ő észrevette-e, de nem úgy tűnik. Alantas módja ez a véleményalkotásnak, de legalább kimaradok a témából. Most Mikára vándorol a tekintetem. Tényleg megrázhatta a hír. Pedig amilyen szerelemmániás, nem gondolta, hogy valaki aktívan műveli a szerelmét esetleg délutánonként, mondjuk az osztálytermeken belül? Reflexből a padomra pillantok, és nagy robajjal felegyenesedek, hogy sehol ne érjem az asztalfelületet. Undorodva nyújtom ki a nyelvem, Mikának igaza van.. Fúj!
- Szerintem a tanárok is rókáznának egy adagot.. – jelentem ki határozottan, arcomon még mindig a letagadhatatlan Rowans-fintorral.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy igazat adok nekik. Sőt, még mindig nem hiszem el! Aljas rágalom, az ostoba srác biztos nagy mellénnyel terjeszti idióta társai közt az újabb fiktív hódításának hírét.. Szánalmas.. Vállam fölött elpislantok Alex felé, most is vigyorog, mint a vadalma, és heves szájmozgással magyaráz valamit szomszédjának, annak a tök Petersennek. Nem, tényleg nem hiszem el, amit terjesztenek. Sőt határozottan állítom az ellenkezőjét. De azzal tisztában vagyok, hogy vannak olyan elvetemült lelkek, akik viszont igenis kihasználják az üres termeket, vagy a sötét kis zugokat.. Ráz a hideg tőlük, bár tőlem műveljék csak a hülye kis játékaikat, csak Merlinre, a testnedveikkel ne hozzon össze az ég!
Óvatosan megérintem mutatóujjammal a padot, megdörzsölöm a felületét, egészen tisztának tűnik, de sosem lehet tudni.. Ujjamat mindenesetre Iza felé irányítom, és alaposan beletörlöm a nyakába. Háh, ezt a böködésért, Bishoop!
Diadalittas vigyoromat Flitwick hangja fagyasztja az arcomra. Azt hittem, letorkoll majd azért, hogy ne molesztáljam a padtársamat, de egy kérdő tekinteten kívül mást nem kaptam, és így legalább még Izzy sem tudta kérdőre vonni az egyujjas nyaksimogató akciómat.. Ezzel le is tudtam Flitwicket, a szavait nem veszem magamra. Helyette inkább elnézem, ahogy Iza kelletlenül összepakolja cuccait, és követi Audot az első padba. Audrey persze sokkal készségesebb, köztudott, hogy nem szereti kihúzni a gyufát a házvezetőtanáránál.
- Leköltözünk a stréber-padba, Izabiza? – kérdem nyelvemet a lányra öltve. Hogy én mennyire élvezem a helyzeteeeet! Kétségem sincs affelől, Iza melyik ujját lóbálná meg felém nagy hevesen, ha Flitwick nem figyelné árgus szemekkel az útját, így viszont csak gyilkos szemeket villogtathat rám, de őszintén szólva, ez nem hat meg komolyabban.
Elégedett mosollyal dőlök vissza padomra, hogy ismét elsüllyedjek az óra unalmában, mikor ismét eszembe jutott a pletyka, és egy elhadart káromkodás közben szinte felpattanok a helyemről. Le kell szoknom a padon fekvésről!!
Ahogy szörnyülködve a pad természet – illetőleg az óra előtti lökdösődés- által rám osztott részét figyelem, szemem sarkából látom, hogy Mika közelebb csusszan. Érzem, ahogy pennája orrom hegyéhez ér, de olyan finom mozdulattal, hogy nem tudok rá neheztelni, csupán megdörzsölgetem a megpiszkált részt. Csak azért sem mondom el, mit gondolok az egész pletyka-dologról, csak fújtatok egyet. De hogy ne lehetne bebizonyítani a dolog ellenkezőjét? Abszurd.. Ezt már nem hagyhatom szó nélkül.
- Ugyan már! – csattanok fel. Összevonom szemöldököm, és úgy pillantok Mikára, miközben szörnyülködve figyelem, hogy fekszik a padon.
- Hogyne lehetne bebizonyítani? Az aljas hazugságok mindig idő előtt lebuknak.
Basszuus! Akaratlanul is elfintorodok. Hiába, már hozzászoktam az évek során, hogy ez jön először az arcomra.. De persze sokféle fintorom létezik. Van a szokványos undor-fintor, de tőlem még egy szende-fintor is kitelik. Ez konkrétan az ajjmittettem-fajtából való.
- Jóó igen, szerintem Alexnek csak a szája jár! – fakadok ki fojtott hangon- Kizárt, hogy megtörtént a dolog, és ha szavahihető tanút keresnék, inkább Monát kérdezném meg, mint azt az idióta hímtagost. – bökök fejemmel Alex felé. Na tessék, kiböktem! Igen, véleményt alkottam. Kérdő tekintettel nézek Mikára, bár szinte előre érzem a belőle áradó elégedettséget.

Az a nyilvánvaló bizonyosság, amivel Zoo kiejti a szavakat, valahogy helyrezökkenti a fantáziámat. Fúj, de mocskos… El sem merem hinni, hogy azok a diákok, akik nappal előírásszerűen betűrt inggel és megkötött nyakkendővel libbennek el mellettem könyvekkel megrakodva a folyosón, pontosan ugyanazok este ziháló démonokká válnak, és testükkel táplálják éhes vágyaikat… és akkor még szépen fogalmaztam.
Úgy érzem, vér szökik az arcomba, és kénytelen vagyok egy rövidke pillanatra kinyújtott karjaim közé rejteni a pírt. Bármilyen szemszögből is vizsgálom a helyzetet, azért mindenképp izgalmas téma.
Az egész padsort megnyikorogtató mozdulatra felkapom a fejemet, így tanúja lehetek Zoo egyik jellemző arcizommozdulatának, amit nem állok meg egy sokat sejtető, halvány mosoly nélkül.
- Szerintem a tanárok nem tudnák eldönteni, hogy helyben koncolják fel a rajtakapottakat, vagy hagyjanak nekik annyi időt, míg felöltöznek – gondolkodom hangosan a problémán, és vizuális beállítottságomnak köszönhetően azonnal meg is jelennek előttem azok a bizonyos képkockák. Álmomban is ez fog kísérteni, de valahogy a tajtékzó McGalagony már cseppet sem ad okot a vigyorgásra.
Követem a padtársam pillantását, és szinte hallom a gyalázkodó szidalmakat, melyek minden bizonnyal egymást kergetik a barna kobakban. Tudom én, hogy a fiúk szeretnek túlozni, na de ilyen volumenű pletyka indításához azért mégiscsak kell a bátorság, meg nem árt, ha van némi igazságalapja is a dolognak, amire támaszkodhat az illető.

Még mielőtt a lányok száműzetésbe vonulnának, Zoo kihívja Izát egyetlen, gyors mozdulatával, amivel lopva a nyakába törölgeti ismeretlen eredetű anyagokkal bepiszkolt ujját. Hallom Iza fogai közt átszűrődni a szitkozódást, s mintha a revans szót ismételgetné, míg leballag Audrey nyomában az első sorba. Úgy sejtem, a Griffendél tornyát messze kerüli ma a nyugalom. Örülök neki, hogy a hálótermeinknek nincs közös fala, sőt, még csak nem is egy szárnyon osztozunk. Egészségesebb, ha a griffisektől messze tölti az ember az éjszakát.

Aztán Zoo hirtelen-őszinte kifakadására ismét felcsillan a szememben a mohó kíváncsiság. Ha ennyire tiltakozik valami ellen, akkor vagy többet tud, mint én, vagy… többet tud, mint én. Könyöklőn megtámasztom az államat, és hagyom, hogy az önelégült mosoly szétterüljön az arcomon.
- Na ne mondd – búgom kihívó hangon, de még mindig észben tartva a tényt, hogy a tanóra kellős közepén társalgunk egymással – Nagyon meg vagy győződve erről.
A kérdésnek indult megállapítást csak egy kétkedő szemöldökfelvonás követi, majd pár perc csend. Hagyni kell szegény Flitwicket is érvényesülni, bár inkább az elővigyázatosság vetett féket a nyelvemre. Körülbelül másfél percre.
- Szerintem pedig Alex közel sem hazudik akkorát, mint ami egyébként is lerí Monáról – tolom Zoo elé az ízléses csomagolásba bújtatott véleményemet, és látványosan végigmérem a szóban forgó lány távoli alakját. Ahogy az asztalára dőlve elmélyülten csavargatja loknis haját, kétség sem fér hozzá, hogy igazán messze jár gondolatban a gyümölcsöstálon végrehajtott különféle parajelenségektől.
- És hozzáteszem azt is, hogy bármelyik fiúról lenne szó, te biztos nulla hitelt adnál a szavainak – hajolok egészen közel Zoo füléhez, hogy visszafojtott suttogásom nehogy elvesszen a terem általános zsivajában. Tudálékosan bólintok, ezzel nyomatékot adva a mondandómnak, de most már mindenképp ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból.
- Nem mernél rákérdezni a pletykára, így az örökre talány marad – színpadiasan sóhajtok, mintha ezzel le is tudnám a megoldhatatlan problémát. – Feminista.
Kanyarítom ki halkan a mondatot egy bosszantó szájzug-mosollyal, s hátradőlök a padomban.

Megmakacsolva magam megfeszítem állkapcsom, és mérgesen oldalra húzom a szám. Nem fogok neki többet mondani, csak azért sem. Jajj basszus, nem akarok belemerülni ebbe az idióta témába! De Mikát elnézve, egyhamar nem fogja feladni a dolgot.
- Igen, nagyon meg vagyok győződve róla. - türelmetlenül dobolok ujjaimmal a padra fektetett füzetem szélén, várva, mikor térhetünk már le erről a témáról.
- Minden férfi hazudik, jobb lesz, ha ezt minél előbb belevésed abba a kék agyadba. – ezzel mutatóujjammal megbököm kobakját. Így is van.. Hollóhátas, akkor elméletileg gyorsan meg kéne értenie a dolgot, nem? Pedig ezt lassan egy éve ismételgetem neki. Nem lesz jó vége annak, ha Mika továbbra is vakon bízik a szerelem-elméleteiben, meg az emberiség azon részében, akikbe kevesebb becsület szorult, mint egy kupac futóféregbe. De nem hibáztathatom, valószínűleg nincsenek olyan tapasztalatai, mint nekem.. Az ő apja biztos nem olyan gennyhenger, mint az enyém volt. Lehet, hogy az ő apja nem gondolja úgy, hogy Mika az élete elrontója.. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy egy normális családban márpedig nem ez a helyzet. Mika apját ugyan nem ismerem, de a lányát elnézve kedves kis család lehet.
Fejemet oldalra biccentve hatol ismét el tudatomig Mika elhivatott pillantása. Egészen elkalandoztam.
- Ez mégis mit akar jelenteni? – csattanok fel haragosan, nem igazán veszem figyelembe, hogy Flitwick még mindig ránk szólhat. Szemmel láthatóan még mindig el van foglalva a helyes pálcalendítés elméletének elmagyarázásával. Az én tekintetem is Monára vándorol, és figyelem, ahogy elmélázva egyik szőke tincsét tekergeti.
- Mika Holland, mennyire gonosz vagy! Csak azért nem kedveled Monát, mert annak idején ő is csesztetett téged. – mérgesen összevonom szemöldököm, és megpróbálok fojtott hangon beszélni. Természetesen nem gondolom komolyan, hogy gonosz lenne. Tisztában vagyok vele, hogy annak idején jópáran csúfolták a meséi miatt, és tudom, hogy Mona is közöttük volt, de jóval régebb óta ismerem Monát, mint Mikát. Meglehet, hogy Monával sosem álltunk olyan közel egymáshoz, és hogy hajlamos követni a tömeget, de mindig tetszett tűzről pattant stílusa, de ami miatt igazán kedveltem, az az, hogy fiúk közelében sosem tudta ezt a stílust hozni. Egyszerűen csak megkukult, olyankor előbújt belőle a félszeg kislány, így inkább nem is lógott fiúkkal, ami nekem pont kapóra jött. Épp ezért tudom, hogy Mona nem keveredhetett bele semmiféle ügyletbe azzal a hollóhátas félnótással.
Ismételten csak vállat vonok.
- Akinek van egy csöpp esze, nulla hitelt ad bármelyik hím szavának. Még ez se kivétel.. – bökök egy agresszív fejmozdulattal Flitwick felé. Igaz a tanárral tényleg nincs semmi bajom.. De kutyából nem lesz szalonna. Sőt, alapvetően tényleg semmi bajom a hímneműekkel, de komolyan. Csak akkor fordul rosszra a dolog, ha férfiak és nők egy témába kerülnek, azt már nem bírom. Mika szavai szinte döngetik a dobhártyámat, na nem azért, mert olyan hangosan beszél, sőt talán sokkal irritálóbb, hogy a fülembe susmogja szavait. Még a szám is kinyílik résnyire a haragtól, ami hirtelen erősebben kezdi pumpálni a vért az ereimben, és már épp replikázni készülnék Mikának, mikor Flitwick hangja valahogy magára vonja még az én figyelmemet is.
- Akkor most alkossatok párokat, és táncoltassátok meg őket! – ezzel kétemberenként egy ananászt bűvöl minden asztalra. Akkor ez az órai feladat? Eddig erről magyarázott? Fel sem tűnt.. Tompán elnézem, ahogy az első padban vad tangóra perdül egy ananász, majd a mi satnya gyümölcsünkre pillantok. Kézbe veszem ugyan a pálcámat, de csak reflexből. Ekkor jut csak el a tudatomig, hogy mit is akartam csinálni eredetileg.
- Mi az, hogy nem mernék?! – csattanok fel ismételten, kékeszöld szemeim sértetten villannak Mikára.
- Akkor ezt figyeld! – bikamódjára fújtatok egyet, majd hátrafordulok. Két ujjamat összeérintve a számba teszem, és halkat füttyentek, épp csak akkorát, hogy a két paddal hátrébb ülő fiú felfigyeljen rá.
- Alex! – hívom fel még jobban a fiú figyelmét, míg végre felnéz a görcsösen rángatózó ananásza mellől, és rám pillant.
- Igaz az, hogy te meg Mona? – kérdezem erősen artikulálva, miközben kezeimmel tapsikoló mozdulatokat végzek, és erős gesztikulációval próbálom tudtára adni, hogy mire vagyok kíváncsi. Gyorsan elvigyorodik, és peckesen biccent egyet a fejével. Már épp szólásra nyílna a szája, mikor előrefordulok. Az ostoba hencegésére főleg nem vagyok kíváncsi. Mikára pislantok, és fájdalmasan megforgatom szemeimet. Arcomról is lerí, hogy cseppet sem változtatott véleményemen Alex ostobasága.
- Alexben nem kellett csalódnunk, mint ahogy mondtam, hazug disznó. De azt le merném fogadni, hogy Mona mást állítana erről az egészről. Akár az életem árán is. – jelentem ki határozottan, és két kezemet keresztbefonom mellkasom előtt.

Legszívesebben bevinnék Zoonak egy padalatti rúgást a határtalan magabiztosságáért és az elhamarkodott kijelentéseiért, de végül csak zsörtölődve megmasszírozom a homlokom közepét, és ráhagyom a dolgot. Zoo nagyon kemény dió, és igaz, sokszor gondolom úgy, hogy reménytelen eset, de nem, akkor sem fogom feladni vele a próbálkozásaimat. Hiszem… tudom, hogy van benne is romantika, vagy akármi, valamiféle gyengédség, és ha megtaláltam, felszínre rángatom. Olyan nincs, hogy valakit ennyire hidegen hagyjon az az érzelem, ami írók és költők garmadát, festők milliónyit megihlette, ami a legszívfacsaróbb filmek alapja, sőt, még a legnépszerűbb pletykák rugója is egyben. Olyan nincs, hogy Zoot, a kíváncsit ne érdekelje akár csak egy kicsikét is a szerelem.
Gondolataim megint kiülhettek az arcomra, mert azon kapom magam, hogy mélán bámulom a tanár úr cipőjének hegyes kis orrát, ezért érthető, ha ijedten összerándulok padtársam harsány kitörésére. Hirtelen megint Mona felé fordítom a fejem, mert komolyan tartok tőle, hogy Zoo hangereje betölti az egész termet, és a szóban forgó lány sértetten pillant majd felénk. De Mona még mindig homályos szemekkel mered a semmibe, tehát ezúttal szerencsénk volt. Zoo néha nem képes türtőztetni magát, meg az indulatait, és néha úgy viselkedik, mint egy átokverte vulkán. Nem is csodálom, hogy griffendéles. Most viszont kimért arccal, szinte már fájóan diplomatikus kifejezéssel nézek a tűzhányó szemeibe.
- Hát persze, tőlem aztán gonoszság, ha kinézem belőle azt, amiről az egész iskola pletykál, pedig ő milyen ártatlan és kedves, mi? Nem kedvelem, mert olyan nehéz az agya és lassú a felfogása, hogy visszafele kéne beszélnem ahhoz, hogy megértsen. De ezt leszámítva akkor is alattomos és megalapozta azt a szóbeszédet, ami róla kering. – Idegesítőn felvonom a szemöldökömet beszéd közben, mintha a világ legnyilvánvalóbb dolgáról lenne szó, és a mondat végén megint biccentek egyet a fejemmel. Minden szavam igaz, tudom, hogy igazam van. Rendben, azt elismerem, hogy nem tudok kellően objektíven tekinteni a lányra, hiszen a régi sérelmek mégis csak régi sérelmek maradnak. Mona imádta, ha mesélek neki, aztán mikor a többiek ráuntak a hallgatásra, hipp-hopp, ő is gyerekesnek tartotta a történeteket. És velük együtt engem is.

Épp diadalmas mosolyt villantanék Zoora, elengedve a fülem mellett a tanárra tett megjegyzését, amikor Flitwick öregesen vékony hangján elkurjantja magát, pálcájával vezényelve az osztályt. Mi? Miről beszél? Miféle tánc?
Mintegy válaszul a kimondatlan kérdéseimre testet ölt a semmiből egy csenevész ananász, majd köröttünk az összes padon úgyszintén. Ám azok a gyümölcsök rögtön hajbókolni meg pukedlizni kezdenek, és egyfős táncprodukció keretében borogatják le az asztalról a diákok könyveit és jegyzeteit. Lustán keresgélem a táskámban a pálcámat, aztán rászegezem az ananászra… és csak ekkor döbbenek rá, hogy fogalmam sincs, hogy kell táncra bírni az efféle jószágokat. Szerencsére Zoo problémája előretolakszik a fejemben, és inkább őt figyelem, tétován pilledő pálcámról egészen megfeledkezve.
Zoo felpaprikázottan füttyent a hátsó régiókba, és egyenesen Alexnek szegezi a kérdést. Persze amolyan burkolt jelbeszéd formájában, amihez egy jó diáknak nincs szüksége tolmácsra vagy szótárra. Alex tökéletesen kódolja az üzenetet, és sugárzó szemei mindent elárulnak a válaszáról. Egyszerre fordulunk vissza Zooval a mozdulatlan gyümölcsünk felé, majd egymásra nézünk. Sejtettem, hogy nem győzi meg az sem, ha első kézből kapja az információkat.
- Hát persze, gondoltam, hogy megingathatatlan vagy. De azért csak óvatosan – susmorgok továbbra is félmosollyal az arcomon. Aztán mohón felcsillan a szemem, ahogy körvonalazódik előttem egy ravasz kis terv. – Tudod, mit, Zoo? Rendben van, fogadjunk. Az életednél kisebb tét is elég lesz, de ha Mona megerősíti a pletykát, akkor nincs kibúvó. Fogadunk. – Feltételeket és téteket egyelőre nem sorolok, előbb tudni akarom, hogy Zoo van-e olyan biztos az elméleteiben, mint ahogy állítja, és bele merne menni egy ilyen játékba.

- Tarantallegra! – döfök a pálcámmal a kókadozó ananász húsába, amitől egy pillanatra mintha megremegne, aztán fáradtan lefordul a padról, és előregurul az asztalok és lábak sűrűjében a tanterem közepe felé.

Haragosan fújtatok egyet, inkább nem reagálok semmit Mika megjegyzésére. Megvan a véleményem Monáról és Mikáról egyaránt. Nem véletlen, hogy Monával már nem vagyok olyan jóban, és hogy Mikával végül megtaláltuk.. hát.. ha a közös hangot még annyira nem is, de a közös társaságot, és sokkal szívesebben lógok vele. De Monától nem azért pártoltam el, mert kiváló pletykaalany volt. Mona Spencer mindig is a pletyka másik oldalán állt, inkább terjesztette azt, minthogy róla szóltak volna a történetek. Egy szürke, dél-angliai kisvárosból származó lány, az egyetlen bökkenő vele, amiért már én sem tartom vele a kapcsolatot, hogy olyan aktívan dúl benne a csordaszellem, hogy az nekem agygörcsöt okoz. Valószínűleg ezért kezdte piszkálni Mikit is. Nem hiszem, hogy nem hitte el a történeteit, hiszen Mona olyan naiv, mint egy ma született bárány. De teljesen mellékes, hogy mit gondolok a hugrabugos lányról, nem fogom védelmezni, bár hiszem, hogy Miki elfogult vele kapcsolatban, de tudom, mennyire bökné a csőrét, ha pártfogásba venném a lányt, aki annak idején ujjal mutogatott rá. Bármennyire nem látszik ez rajtam, nem szokásom az embereket szándékosan megsérteni. Inkább csak oldalrahúzott szájjal vállat vonok. Most úgy sem erről van szó, térjünk vissza inkább a pletykára. Legyen Mona birka, vagy akár leming, hiszem, hogy erkölcsileg stabil alapokon áll. Hiszem hát!
Elnézem, ahogy a körülöttünk ülők sorra táncra penderítik ananászukat, Flitwick kioszt egy-két jótanácsot, majd ismételten a mellettem ülő barna hajú hollóhátas felé fordulok. Orromat felhúzom, arcomról le lehet olvasni az összes érzésemet. Bugyutának tartom a témát, azt is, hogy már több, mint tíz perce erről folyik a szó. Általában nem is járatom ilyen felesleges dolgokért a számat..
- Persze, hogy megingathatatlan vagyok.. – sziszegem fogaim között. Feszülten figyelem Mikát. Eléggé felkavar ez a téma. Ha egyszer igazam van, hát igazam van, hogy értethetném ezt meg ezzel a nehézagyúval? Már pedig fiútémákban nem szoktam tévedni. Nem nehéz megmondani az igazságot, elég abból kiindulni, hogy minden hímnemű egy féreg. Igazán egyszerű a képlet. Mika szavai mégis meglepnek. A fogadás ötletétől tágra nyílnak szemeim, a hollóhátas megfogalmazza a tökéletes megoldást a problémára. Igen, Mona majd kimagyarázza magát az egészből! Majd jól kiosztja Mikát és a többi pletykálkodót, mint ahogy szokta! Tökkéletes. Feltörni kívánkozó sátáni kacajomat alig tudom elnyelni, mégsem reagálok rögtön Mika szavaira, inkább elcsigázva figyelem, hogy gurul el az ananászunk az elbaltázott próbálkozásnak köszönhetően. Pár pillanatig még figyelem a gyümölcs útját, azután azonban nagy hangzavar töri meg a teremben lévő diákok monoton zümmögését. Az első padból egy szárnyas ananász emelkedik vadul a levegőbe, szinte lekaszálva az egyik, második sorban ülő mardekáros magasra feltűzött copfját, majd Iza és Audrey ujjongva egymás tenyerébe csapnak. Töprengve figyelem a jelenetet még egy szemhunyásnyi ideig. Hála nekik, Flitwick nem figyelt fel a mi elguruló ananászunkra. Előhalászom pálcámat, és meglengetem a szökésben lévő bűbáj-alanyunk felé.
- Invito ananász! – morgom el, mire a szomszéd padról felénk gördül az eddig ott csacsacsázó gyümölcs. Lebiggyesztem alsó ajkam, majd ismét megvonom vállaimat. Mindegy, a célnak megfelel, hogy a szomszédos diákok mit szólnak, az már annyira nem érdekel. Az ananászt bal kezembe véve Mika felé fordulok, és felé nyújtom jobbomat.
- Rendben van, Holland, de készülj a vereségre! – csacsogom szinte nevetve. Olyan biztos vagyok a győzelemben, hogy szinte a markomban érzem.
- Ha Mona azt mondja, a pletyka igaz, elmegyek egy ostoba randira. Azzal a fiúval, akit csak akarsz! – A lehető legképtelenebb dolgot ajánlom fel, de tudom, hogy Mika erre harapni fog. Pedig milyen röhejes ez az egész. Tuti, hogy nyerni fogok.

[fiúval]

Bármennyire is próbál kihozni a béketűrésemből, ez most nem fog sikerülni neki. Ugyanis most tudom, hogy igazam van. Nem szép dolog rosszat feltételezni a másikról, de meg vagyok róla győződve, hogy Mona épp annyira nem bolond, mint amilyen aljas. Mindenki szeme láttára incselkedett Alexszel pár napja, jóslástan előtt, és a srác vevő volt a játékra. Ki lenne olyan naiv, hogy ne hinne el ezek után bármit a párocskáról…?
Vontatottan megemelem a szemöldökömet, és halk ciccegésben fejezem ki nemtetszésem. Zoo sosem képes lemondani a saját meggyőződéseiről, pedig ha hallaná magát kívülről! Olyan abszurd, mintha csak a nyári szünet ellen tüntetne. Azonban csöppnyi megrökönyödésemet nem tudom elrejteni az arcomról, mikor Zoo egy hetyke pálcaintéssel elszedi a padszomszédaink gyümölcsét, és mintha mi sem lenne természetesebb, keze közé kaparintja a zsákmányt. Aggodalmasan figyelem egy ideig, míg a gyakorlatozó évfolyamtársaink teljesen értetlenül kapkodják a fejüket, és egyedül Zoo duruzsolása rángat vissza a bűbájtanterembe.
A mondandóját hallva galleon méretűre kerekedett szemmel bámulok, mert ez az ajánlat aztán nem mindennapi!
Zoo olyasmit hoz fel, amit akárhányszor csak a számra merészelek venni, fapofával vonul legalább két méterrel arrébb, nehogy belevonjam a beszélgetésbe. Pedig nem értem, mi baja van ezzel az egésszel. A lányok egyébként is rémesen sokat csacsognak a fiúkról, azt hittem, ez így normális… persze Aud és Iza, mint két juhászkutya, biztonságos vizekre terelgetik a témát, és a végén mindig a kviddicsnél kötünk ki.
De most… azzal a fiúval randizik, akit én választok neki? Ez komoly? Komolyan beszél??
Az értetlenség csak úgy üvölthet az arcomról, de van egy kevés gyanakvó zamata is – ha ezt a fogadást elbukja ez az eszetlen, akkor legalább egy délutánt együtt kell töltenie valamelyik erősen serdülő iskolatársával. Egy fiúval! Hűha… elég nagy a tét, persze csak számára, nekem gyerekjáték lesz befűzni bármelyik srácot, hogy találkozzon Zooval, hiszen ő nagyon szép és értelmes lány, a hatalmas, kék szemeibe sokan révednének nyálcsorgásig… már azok, akik nem ismerik Zoo Rowans-Deschanelt.
Mert hogy téved. Hatalmasat fog bukni ezen a fogadáson, és az önelégült képét elnézve cseppet sem bánom, hogy miattam keveredik majd ilyen kínos helyzetbe. Pontosabban Miss Álszent Mona miatt, hogy nagyobbat üssön a padló földet éréskor.
- Mindig elképeszt, milyen hévvel véded az állításaidat – jegyzem meg teljes hangerővel, hiszen a terem most úgyis elkántált igéktől és tánclépésektől hangos, és diadalmasan nyújtom előre a jobbomat, hogy ezzel le is tudjuk a fogadás hivatalos részét. – De Zoo, ez nagyon fog fájni neked. Most kelted életre a rémálmaidat – drámázom még egy sort kötelességtudóan, hiszen még visszaléphet. Amit persze SOHA nem tenne meg, tudom.

Aztán ellenállhatatlan vigyor terül szét az arcomon, és máris keringenek a fejemben a jobbnál jobb jelöltek. Kit is kérjek fel e megtisztelő, ám cseppet sem veszélytelen feladatra? Szerintem Zoo tökéletesen leolvashatja most a grimaszaimból, micsoda ördögi eszmefuttatások zajlanak a fejemben. Gabe lenne a legkézenfekvőbb, úgyis annyit legyeskedik az fm körül… de ez így túl egyszerű. Talán Sean Blaine? Á, soha nem mernék eléállni, még kerítőként sem. Mélázva fordulok hátra, hogy jól megnézzem magamnak az ananászát tornáztató Gilt és Kevint. Végtére is… De mi lenne, ha nem is a saját évfolyamunkból válogatnék? Mit szólna mondjuk magához Harry Potterhez? Vagy a barátjához, a Weasley fiúhoz? Iza úgyis annyira odavan értük, megkérhetné őket… Esetleg az a gitáros James Wolf, vagy a hugrás francia! Vagy fűszerezzük egy kis borzongással a randit, és vegyem rá valahogy azt a zakkant Omen figurát? Najó, előbb tömnék tormás Bogoly Bertit az orromba, mintsem hogy meg merném közelíteni Oment ilyen zagyvaságokkal. Talán kikérem a lányok tanácsát az ügyben.

- Igazán mutatós, Hayes kisasszony, pompázatos tour en l'air! – csapja össze a két kezét az apró tanerő, mikor a szobatársam, Nadine megnyúlt ananásza balettozni kezd – Lássuk, itt milyen produkcióval készültek a lányok! – toporog rögtön a mi padunkhoz Flitwick, és dorgáló pillantásából következtethető, hogy nem kerülte el a figyelmét a mi kis közjátékunk. Csodálatos.
- Khmm… hát az izéé… az ananászunk az… – gyerünk, keringőzz, salsázz, rumbázz vagy szteppelj már! – Tarantaqua recanto! – kiáltok rá kínomban a levedző gyümölcsre, mire az nagy döbbenetemre propellerként forgatja meg a leveleit, és minduntalan az ég felé ugrabugál.
- Nos… esőtáncnak megteszi – sipítja túl a hangzavart Flitwick professzor – Finite! Zooey, rajtad a sor – pipiskedik tovább az asztalunk mögött, és várakozó tekintetét Zoora függeszti.


A Tarantaqua recanto ((saját fejlesztésű)) bűbáj - a célszemély avagy céltárgy a jól ismert Tarantallegra bűbájhoz hasonlóan kényszerű táncba kezd, némi eső előidézésnek reményében. A varázslók többsége életében sohasem használja ezt a bűbájt, ami talán nem meglepő, ha hozzátesszük, hogy Mika is a Hírverő magazinban olvasta nemrég.