A könnyező szobor

~ Keith ~

Akár fel is kacaghatna, de nem teszi: nincs ereje hozzá, csak valami hülye köhögés lesz belőle. Pont úgy harákol, mintha kocadohányos lenne, aki hetek óta nem szívott rendes cigarettát, csak ilyen ribanc, 1-1-1-es slimeket, vagy még azt se.
Megnyugtatja a fiú közelsége, annak ellenére, hogy fiú, és hogy Josey voltaképp retteg tőle, és mindentől, amit képvisel. Rég nevetett, rég akart egyáltalán nevetni. Kezdi ismét kellemesen érezni magát. Nem nyomasztja most, hogy hétfőn reggel meg kell írniuk azt az átvoltoztatástan dolgozatot a transzmutációs körökből, amiből még a tananyag címét se érti teljességében, és annyira érzi, hogy esélytelen az egész. Az átváltoztatástant sose volt képes megérteni, és tudja, hogy soha nem is fogja. Más a számmisztikával van így. Vagy a bájitaltannal. A baj csak az, hogy neki azok is gondot okoznak. Pláne egy fél év kihagyás után. Néha bánja, hogy hagyta, hogy Ezekiel rábeszélje, hogy visszajöjjön a suliba, még mielőtt teljesen kiheverne mindent, de tudta már akkor is, hogy az nem tenne jót neki: hogy csak még jobban elszigetelődne a világtól, ahová tartozik, és ahová tartoznia kell.
És most, ahogy itt ül, ő meg a srác, ketten a padon: süt rájuk a nap, a madarak a lábfejüknél csipognak, és körülöleli őket az édes, ismerős cigarettafüst, egyszerűen érzi: megérte... Még ha azt se tudja, ki ez, és még ha ezután a folyosón se fogja Keith felismerni őt. Végül is, az is lehet. De az se háborítaná föl igazán. Érthető, elvégre ő egy jelentéktelen alak.
Mielőtt túl jól kezdené érezni magát azonban, ismét leforrázza egy kérdés.
Hogy fél-e?
Elhallgatnak az állatok, mintha viharfelhő ereszkedett volna alá hirtelen. Felerősödik a szél, olyan furán zorddá válik.
Josey gyomra pöttömnyire zsugorodik. Fél. Fél hát, persze hogy fél! De miért is? Kitől is?
Attól, aki Joseynak szólította az imént? Aki megnevettette?
- Nem tőled - mondja végül, rövid tűnődés után. Felnéz, és mosolyog. Mint ahogy csak a halálba igyekvő szektások képesek: magabiztos, álmatag mosollyal. Azt sugallja: tudom, hogy baj van, de próbálok tenni ellene.
- Rendes srácnak tűnsz, Keith. Csak kicsit szét vagy baszódva, mint én.
Szív a cigarettából.
- És te? Te félsz? - passzolja vissza a kérdést.
Mintha ezer éve ismernék egymást.

" Mintha ezer éve ismernék egymást. "
Mintha minden egyes napot, együtt töltöttek volna végig ezen a rohadó világon. Padokon csövezve egy jelentéktelen parkban, vagy akár a tető bagózva, bámulva a holdat és a csillagokat. Azokat a ragyogó messzi fénypontokat, melyeket egyre és egyre homályosabbá teszi a fel-felszállongó cigaretta füstje.
Ó, hányszor ült már a kúria tetején a holdat bámulva?
És mégis. Hiába nyúlt el épp ugyanúgy, mint most a szál a csontos ujjak között.
Valami hiányzott.
Josey…
Apró, törékeny nevetés töri meg a néma csendet, mely eddig ellepte a magányosa álló kőszobrot, s a valamennyi morzsával erőlködő apró kis madarat.
Nevetés lett volna? Igen, úgy hangzott. Olyan nevetés, ami az ő vékony ajkait is olya gyakran elhagyja, a mellette kiáramló valamennyi füsttel, mely körbejárta tüdejét, s mikor már végzett azzal, hogy minden még nem érintett helyett beszennyezzen.
Mindenki szerint, ha így folytatja, akkor meghal. Ha mégsem halna meg.. Nos, akkor igaz a mondás: Ami nem öl meg, az megerősít.
Ajkain bandzsa félmosoly húzódik végig, s a szemek villogóan figyelik a töprengő alakot, a kuszán álldogáló hajtincsivel.
Josey hajtincsei.
Saját hajtincsei.
Mindkettőjüké…
A csontos ujjak emelkednek, s a vékony száll, ismételten az ajkak közé szorul, miközben a szemek egyetlen helyre összpontosulnak. Rá.
Rá, az elnyúlt ujjak között lapuló dohányárura.
Sokszor érdekes az élet nem, de?
Mikor egyszer csak ráakadsz valamire, s azt többé sosem tudnád elereszteni. Mert az, az egyetlen dolog, talán betölt minden üres rést. S, lám észre sem veszed, mikor egy már egy tárgyat Istenként bálványozol. A felszálló füstöt, s annak illatát. Azt a kis fehér szálat, amivel egy kis idő után, szinte teljesen eggyé válsz. És többé… Sosem akarod elereszteni.
Újabb nevetés.
Ostoba nevetés.
- Érdekes, hogy a szétbaszódott emberek mennyivel jobban érzik magukat. Mert a határaikat nem mások, hanem saját maguk szabják meg…
Feje hanyatlóan ismét a pad támlájára fekszik rá, s kusza hajszálai még jobban szertecsúsznak. Teste épphogy megereszkedik, s lába egyik szára megnyúlik, mellyel néhány ugrándozó verebet tol arrébb, melyek a láb látványán a magasba szállnak.
- Tudod az egész kócerájból Te vagy a legnormálisabb. A többiek, mintha mind… elmebeteg őrültek lennének.
Papírszerű arc tekint vissza rád. Melyet elemészt a füst.

Olyan lassú ez a társalgás. Lassú és... nyugodt. Hiányoznak belőle a roppant, eget rengető érzelmek, a viharok, a hangos szavak, és minden más, mely általában kiváltja belőle a pánikot. Ülnek a padon, épp valami furcsa, utólagos ismertséget kötnek - mintha valamit ezer évig halogattak volna, de végül, mikor kipróbálták, rájöttek: ez jó.
És onnantól fogva nem tudnak leszakadni egymásról. Most is akármikor megtehetné, hogy feláll és elvonul, elvégre másnap beszámolót kell írnia átváltoztatástanból. És Keith... neki is nyilván akadna értékesebb társasága így vasárnap délután, mégsem mozdul. Itt van. Vele. Miatta.
Bár az is lehet, hogy tényleg csak nincs jobb dolga, Josey pedig épp hogy nincs útban.
Reszelős nevetés. Kísértetiesen hasonlít az övére.
Komolyan olyan, mintha a saját férfi tükörképét nézné Keithben. A rossz szappanoperákban ilyenkor szokott kiderülni, hogy mindez nem véletlen. Ez azonban az É L E T - ez itt bármelyik szappanoperánál rosszabb. Itt maximum csak az derülhet ki, hogy Keithék szomszédja ismert valakit, aki bent volt a kórházban, amikor Josey anyja megszülte őt.
Lepöccinti a hamut a cigaretta végéről, majd az ajkai közé illeszti. Száraz, csípős nikotinpálca. Erős...
Helyeslően fújja ki a kevéske füstöt, amit nem tüdőzött le, miközben valamiféle gyér meggondoló-ráhagyó mozdulatot tesz a fejével. A madarak pedig felreppennek.
"Mind elmebeteg őrültek."
Ismét egy halk kis nevetés. Lepöccinti a hamut.
- Az őrültek is mind azt hiszik, hogy ők normálisak - mondja csendesen a gyenge kis közhelyet, és aztán a fiú felé fordul. Tekintetbe villan tekintet, a friss füstfelhőn át.
Mintha ez ilyen egyszerű lenne.
- Azt hiszem, pont az ilyenekről mondják, hogy nem normális, mint én. Bár persze... ( - felparázslik a cigaretta vége - ) Mindig azokat vetik ki maguk közül, akiktől tartanak. Káin is így járt. Lehet, hogy mi is.
Most jut eszébe: a fiú talán nincs tisztában azzal, ki is az a Káin... De mindegy. Nem fogja elmagyarázni neki. Az emberek többsége úgyse szokta tudni, Jos miről vakerál. Őt pedig nem szokta zavarni. Miért épp most tenne kivételt?
- Ő megölte a fivérét, ezért megátkozták, és onnantól fogva kitaszított volt.
Csak.

~ ...Josey... ~

Észrevetted, hogy a legjobb dolgok az életben, mind oly hamar véget érnek?
Oly hamar, mintha nem is léteztek volna. Mintha csak tömérdek gondolatink, és szánalmas képzelgéseink között bukkant volna fel, egyetlen röpke pillanatra. Melyet aztán  elfelejtünk.
Oly hamar mintha nem is léteztek volna.
El kéne felejteni?
Szürke porként száll le a hamu, melyet lágyan ringat el a megnyugtató szellő. Akárcsak úgy mint, az mikor az anya ringatja álomba gyermekét. S, a leszállott hamu az mely mély álomba merül. Mely többé nem izzik már fel. Mely ezentúl a legmélyebb álmát alussza majd.
Majd...
Mikor izzó parázsként nem ékesíti már annak a szál cigarettának a végét, mely a csontos ujjak között nyúl el. Elnyúlna? Nem...alig van már belőle. Alig.
Az élet legapróbb örömei. Sokak ezt mondják. De neki... Neki már nélkülözhetetlen. Túl sokat szívott már a mérgező füstből. Túl sokszor érezte már, ahogyan fekete kátrány ragad le tüdejében.
Gyenge lenne hozzá, hogy feladja. Mert neki, kell. Minden nap, akár minden percében is.
- Mind őrültek vagyunk Josey... És ez így van rendjén.
A pad támlájának támasztott feje, egy pillanatra Josey felé fordul. Ránéz. Végigfutnak a lányon a mogyoróbarna szemek, s utána ismét visszafordul az égre.
Hihetetlen lassúság. Az egész csak ebből áll. Mint aki nincs magánál. Mintha valaminek a befolyása alatt állna. Vagy mindig is így volt ez? Megeshet. Ám a testében szétáradó nikotin, biztosan hatással van rá. De akkor Josey, miért nem ilyen?
Nem tudja az ember...
Amit nem tud, azzal nem foglalkozik. Előbb utóbb, úgyis mindenki rájön mindenre. Még arra is amit legkevésbé sem akar tudni. És ez az a dolog amiből az ember rájön. Az élet nem álom. Mert akkor mindent tudnánk. Ám álmodni merni kell. Ő álmodott. Egy Lidércnek.
S csak ezentúl is csak neki fog...
De nem álmodik. Most nem. És örül. Örül, hogy nem álmodik, s a törékeny madár ki mellette ül valóság. Valóság...
A nap fénye erősen tűz rá a lehunyt szemekre, s csontos keze, melyben nincs az őríjtő dohány, zsebébe süpped. Valami zörög. Valami csörög. Levélpapír. Az éktelenkedik zsebében. Szemei kinyílnak, tartása kiegyenesedik, s félig-meddig kihúzza a megsárgult pergament. Gyűrött mér, gyűrött. De nem eléggé ahhoz, hogy elrejtse a feladóját.
- Mennem kell, Josey – süllyed vissza az ördögi papír zsebébe, újabb gyűrődéssel megsebezve – Fel kell adnom egy levelet.
S a kis csikk már az utolsókat járja. A a mély lélegzet túlhalad a szűrőn magán, majd a a maradék lehull a madarakhoz. Miért ilyen sürgős? Miért... Miért...
Sosem volt rá válasz.
Eres karjai a pad felé nyúlnak. A Josey melletti kis dobozkához. Amiben benne van mindaz, ami nélkül nem bírna egyetlen percet se. Ismét nyílik a dobozka. Újabb szál tűnik fel a vékony ajkak között. Lobban a láng, az ügyes kis mugli öngyújtóval. Két perce lehetett, hogy befejezte az előbbi cigarettát?
Majd még összefutunk...
Beszél, s szájával egyenletesen mozog a kis szál mely ott lapul ajkai között. Majd lassan visszadja Joseynak gyújtósát, s még egyszer rápillant a lányra.
Még egyszer...de nem utoljára...


Leírhatatlan érzéseket, és élményt nyújtottál nekem e sorokkal. Bánom, hogy csak ennyit mondhatok: Köszönöm!

Marcus

Szeretem a nyarat, jó érzés kint lenni, s érezni, ahogy a nap sugarai cirógatják a bőrömet. Egészen feltöltődök ilyenkor, s megszabadulok a sok-sok energiavámpírtól, akik panaszáradataikkal fárasztanak nap mint nap. Talán ez most kicsit csúnyán hangzik tőlem, hisz a barátnőimről van szó, de olykor megfeledkeznek arról, hogy én is ember vagyok, s nekem is lehetnek problémáim. Mindig csak mondják és mondják a saját gondjukat-bajukat, de engem sosem hallgatnának meg, sőt, meg sem kérdeznek, hogyan vagyok. Pedig most rám férne, mert nem túl jól. Még csak két nap telt el azóta, hogy az az aljas mardekáros rám támadt. Kezeimet felemelem, az asztal fölé és tekintetemet végigfuttatom a tenyeremen, s a horzsolásokon. Már nem is tűnik olyan vészesnek, a térdem sokkal rondább, s a bokámról már nem is beszélek. Az még mindig be van fáslizva és bizony a gyaloglás nem megy másképp, csak bicegve. Gyorsan vetek egy pillantást a pálcámra is, megnyugtat, hogy magammal hoztam. Most már soha többé nem fogom a szobámban felejteni, még egy olyan könyv miatt sem, mint az a bizonyos, amelyben igen sok furcsaságot találtam...

Körbepillantok a környező területen , a zöldellő fákon, bokrokon. A távolban néhány elsős játszik, de itt a szobor közelében senki sem lézeng. Jó is ez a kis nyugalom, ha csak pár percig is tart. Legalább tudok min gondolkodni. Kezeimmel kicsit megigazítom az egyrészes, hófehér, eprekkel díszített ruhámat. Hirtelen több dolog is az eszembe jut, például az a csók. Nem hagytam túl sok esélyt arra, hogy Marcus megmagyarázza, bár tény, hogy amiket mondott, nem tudom elhinni. A bolondját járatja velem, csak tudnám, hogy miért nem képes békén hagyni? Tény, hogy kiskoromban én szerettem volna barátkozni vele, mert olyan helyes kissrác volt. Akkor még el is képzeltem, hogy ő lesz a férjem. Nagy hiba volt, de még mekkora. Szerencsére, nem sokáig próbálkoztam azzal, hogy a barátjává fogadjon, de azóta, ha csak teheti, piszkál. Meddig fog még ez így menni? Bárcsak mindenki olyan lenne, mint Gary. Még , ha titkolja is, tudom, hogy milyen nagy lelke van, ezt nem lehet megjátszani. Jó lenne vele is találkozni, s újra megköszönni azt, amit tett...

Scarlette

Ez jó. Elvonulni. Ilyen enyhén antiszociális lényeknek is mint jómagam, ritka és örömteli pillanatok ezek. Meg mégsem. Mert nem vagyok én vérbeli profi magányos farkas. Így viszont remekül tudom emészteni magam az elrontott dolgaimon. Szánalmas, hogy így 18 évesen újra kell értékelnem az életemet. Ezt az emberek általában sokkal később szokták megtenni.
Idejöttem ki. A szoborhoz. Szép az idő, a madarak csicseregnek meg minden...
Francokat. Sunyi kis kukkoló vagyok, nem különben pedig itt settenkedek mint valami nem normális. Scarlette...Nem beszél velem, ellenben  valamiért most az a rögeszmém hogy nekem pedig sürgős megbeszélnivalóm van vele.
Annyira tudom, hogy jobbat érdemelne szerény személyemnél, viszont érzem azt is hogy képtelen vagyok elengedni őt.
Mondom hogy szánalmas vagyok. és messze nem az akinek hittem magamat. A nők mindent összekuszálnak. Felforgatják az ember szépen berendezett világát majd a kis bájos arcukkal, és fodros eprecskés ruhájukkal ellibbennek. Azzal a grimasszal az arcukon, hogy na ugye, miért is hitted hogy tiéd leszek, vagy hogy sikerülhet ez az egész kapcsolatosdi.
Itt állok a magam 18 évével és rá kell döbbennem, hogy mennyire vak is voltam eddig. Többféle módon és értelemben. Egy "fiatalabb" fát támasztok a vállammal, kezemet karba fonom magam előtt és a bakancsommal a földet túrom magam előtt. Sürgősen le kéne hántani magamról ezt a töketlen teszetoszaságot. Elrugaszkodom kérges barátomtól és igen határozott léptekkel megindulok, át a napsütésben oda ahol Lenim ül. Talán kiszúr és már fintorogni kezd a látványom miatt, de erősen igyekszem tettetni, hogy ez engem mind nem érdekel. Bazira nem egyszerű így előadnia magából az embernek a a szőkehercegecsávót a fehérnyihahával.
Közelebb érve látom, hogy Scarlette -aki amúgy édes mint mindig- nincs valami szemetgyönyörködtető formában. Értem ezalatt a kis "harcisérüléseit".

-Helló.-köszönök neki...igen, kedvesen.
Pazar öcsém, eddig eljutottál, na most aztán leszel szíves még valami értelmeset kinyögni? Értelmeset! Semmi olyat ami vitát szülne. Ahogy magunkat ismerem kb. az ötödik percnél majd generálunk egyet magunknak ha máshogy nem menne összekapunk azon, hogy melyikünk szív több levegőt el a másik elől.
-Veled meg mi történt? Olyan kis...rokkantnak látszol.-ennyit megkockáztatok normális hangnemben.
De az ördög sosem alszik...

Marcus

Egy jó dolog van, aminek most örülhetek, s az nem más, mint a szünet. Hamarosan hazautazhatok, talán vissza Franciaországba egy-két hónapra. Biztosan jó lesz ez a nyár, leszámítva azt az esküvőt. Semmi kedvem elmenni, főleg úgy, hogy a szüleim Marcus oldalán szeretnének látni. Nem is értem, hogy a nagynéném miért ültette a fejükbe a bogarat és miért akar kerítőnőt játszani, amikor mindenki jól tudja, hogy mennyire nem jövünk ki egymással. Azt gondolják, hogy nem vagyok képes találni egy partnert? Ugyan, ez bolondság, biztosan sikerülne, csak ki kellene nyitnom a szememet, s lehet, hogy a mércémet is lejjebb kéne vinnem, hisz olyan sok érdekes srác jár ebbe az iskolába, mint az a mardekáros. Na nem, az a srác nem normális, ha édesapám megtudná, hogyan viselkedett, egész biztosan darabokra törné a csontjait. Ilyenkor azért úgy hiányzik egy báty, aki megvédene az ilyen alakoktól. Talán jelentenem kellene az  esetet, hisz, ha velem próbálkozott , akkor mással is...Szerencsém volt, bár még mindig nem értem, hogy miért futamodott meg...

Ezen gondolatok közepette figyelek fel a közeledő léptekre, oldalra pillantok, s meglátom Marcust. Remek, épp ő az, aki annyira hiányzott most. Tekintetemmel követem őt, s talán az arcvonásaim is közvetítik felé azt a "boldosgágot", amit a jelenléte hozott el.
- Szia - Hm, elég meglepő, azt hittem, hogy valamelyik gúnyos becenévvel kezdi, de nem, egész udvarias és komoly.
- Most tényleg ezért jöttél, vagy van valami konkrétuma is annak, hogy kerülgetsz? - Nem vagyok túl kedves, de nem tehetek róla, mostanában teljesen megőrjítenek a pasik, ki így, ki úgy. Valahogy mégis olyan szelídnek tűnik, nem akarom átvenni a bunkó szerepet. Hjaj. Sóhajtok egyet, majd ismét rápillantok.
- Ne haragudj...Volt egy kis nézeteltérésem az egyik mardekárossal. - Felelem szűkszavúan, de nagyon remélem, hogy nem űz belőle tréfát, mert akkor tényleg itt hagyom.
- És te mi járatban? Csak nem azért, hogy megmagyarázd azt a csókot? - Pillantok rá kérdően, miközben a kezeimet összekulcsolom az asztal fölött.
- Ti pasik annyira szemtelenek vagytok és olyan...- Törnek elő belőlem a szavak, de Inkább nem is folytatom, hisz legszívesebben Colient folytanám meg egy kanál vízben, s kivételesen nem Marcust.

Scarlette

Úgy tűnik annyira nagyon még sem kellemetlen a jelenlétem, mint azt én képzeltem. Persze Dundus most sem esik túlzásba, nem érzi úgy, hogy háromszoros hurrával kéne fogadnia. Én sem tenném a helyébe. Ledobom magam ülőhelyzetbe kényelmesen elnyúlva és hallgatom amit mond.
-Egy mardekáros?-szalad össze dühödten a szemöldököm, egyenesedem ki és talán a hangomon is érződik némi méreg.
gyorsan végig futtatok egy lehetséges listát arról, hogy ki is lehetett az a szemét, de nem akarok vakon találgatni. Ha Dundus "kitombolta" magát, akkor majd rákérdezek. Aggódó tekintettel ülök, kicsit leforrázva és őt figyelem. Szerencsére nem látom rajta, hogy mennyire megviselte volna azért az ügy. Persze, vagy pedig biztos hatott rá valamit, csak hát...Ő olyan pozitív világszemléletű. Néha irigylem tőle.
-A csókot? Úgy gondolod azt magyarázni kell?-kicsit szemtelen a végkicsengése a kérdésemnek.-Ott sem magyaráztam meg, most sem áll szándékomban. Neked meg igencsak lassú a felfogásod, édesem.-teszem hozzá bosszúsan.
Most valljam be? Most komolyan mondjam meg, hányadán is állok vele? Végül is...ha már itt tartunk, olyan édes mindegy. Közben nem az, mert számít, de nem, azért ott még nem tartok, hogy ezt be is ismerjem.
-Scarlette...én kedvellek. Jobban mint azt hittem. Ha hiszed, ha nem. Ennek függvényében kategorizáld be azt a csókot. Amit nem bántam meg. S ha visszapörgethetném az időt sem tennék másként.-ingatom meg a fejem.

Majd felkelek. Kezem a zsebembe nyúl, egy cigarettát halászok elő. Tisztában vagyok vele, hogy utálja, de én meg feladtam a nikotinmentességet. Szükségem van rá. A cigire. Rágyújtok. Számban a nikotinrúddal felé fordulok. Most jön az, hogy nem szólok egy szót sem. Hagyom, had eméssze meg a dolgokat. Kettős érzések kavarognak bennem. Egyrészt szeretném ha az mondaná, hogy ő is hasonlóan érez, hogy próbáljuk meg, hogy...legyünk együtt, egy pár. Tényleg vonzó elgondolás lenne. Másfelől, egy másik énem azt várja, hogy nemet mondjon. Küldjön el és zárjuk le ezt az egészet. Hogy újra marakodjunk, visszasüllyedjünk a biztonságos kis ellenségeskedésünkbe. Mennyivel könnyebb is lenne az.
Karba öltöm a kezem, miközben egy kis hamut pöccintek le a földre. Lenát nézem. Mintha képes lennék ezzel befolyásolni.
~Nevetséges.~hunyom le egy másodpercre a szemem.

Keith

Neeeeeeeeeeeeeeeem! Torkaszakadtából üvöltött, olyan hangosan, hogy az ember ki se nézné ebből a harmatgyenge kis verébből, hogy ilyen eltorzult, állati ordításra is képes. Zaklatottan és zihálva ült fel, csuromvizesre izzadva az alagsori hűvösben. Újabb rémálom? Valóban csak az volna? A fájdalom nap mint nap erősebb, és van, amikor már ő sem bírja tovább, amikor már üvölteni KELL, mert annyira, annyira pokoli. Nem segít semmi más. Hiába hiszi, hogy lenne valaki, aki segít, nincs ilyen. Már nincs ilyen. Olyan piszkosul egyedül van ezen a szar kis helyen, hogy már az se segít, ha összegömbölyödik aprócska kupaccá, és meg akar szűnni. Nem segít! Ő sincs itt vele most, és nem is lesz, mert...
Nem, erre nem gondolhat. Nem gondol rá, mert akkor valóra válik. Eddig bármitől rettegett, az könyörtelenül bekövetkezett, még csak túl hosszas idő kérdése sem volt. Nem attól fél, hogy Keith meghal, ó nem. Sokkal inkább attól, hogy elveszíti. Örökre. És hogy Ő maga elveszíti azt, aki, ami a lénye: a szabadság, a dac, a szelíd vadság, még az az átkozott függősége is, igen... A szeretet, a törődés, mind olyan képességek, melyekkel Keith rendelkezik, de...
De fél attól, hogy ez már nem lesz így, mire viszont látja. Fogalma sincs, hová tűnt számára az egyetlen ember, akiben még bízott, annyira, hogy legalább abban biztos legyen, hogy nem hagyja itt köszönés nélkül, mint ahogy Zelda és Tyara és mindenki más is tette. Egyesek többször. Ó, csak azt nem érti, miért! Ő mindent elfogad, minden ostoba kis indokot, elfogadná, akármi is van, csak... Legalább legyen már fontos végre...
Csak egy picit...
Lenyugszik heves szívverése, mely olyan erős, hogy akár keresztül is zúzhatná törékeny bordáit. Nem akar senkit sem felébreszteni. Magára húzza Ezekiel College of Artos pulcsiját, ami melegebb volt mindennél, amit csak magán tudhatott. A papucsból kibújva bekötözi a szakadt kis tornacipőt pipaszárlábán, és kisurran a hálóteremből. Ki a klubhelyiségből. A hátsó ajtón át ki a kertbe...

Mintha az éjszaka megnyugvást hozna. Orra szinte esdekel azért a csöppnyi bagószagért, füle sóváran könyörög a szélnek azért a mély, öblös és rekedt hangfoszlányért. Egy kehes nevetésért, ami megborzongatja mindenét, egy széles tenyér érintését... Szinte érzi a csontos vállán, ahogy a szélkócolta fűben oson. Szinte hallja, hogy ott lélegzik valaki mellette, szívja a kátrányt, de nem mer odanézni. Úgyis csak csalódna.
Kimerülten zuttyan le a padra. Azon a helyen, ahol először találkozott Vele. Tekintetét a könnyező szoborra emeli, aztán feje lebukik, kezébe temeti az arcát, és rázkódni kezd a feltörő vad zokogástól.

Josey #

Mikor lerombolsz egy illúziót, olykor valahol, egy teljesen más helyen egy új épül. Mikor elszívsz egy szál cigarettát, valahol egy újat tekernek fel. Mikor elkövetsz egy hibát, valahol, valaki mindig ás neked egy új gödröt, hogy beleeshess...
Manapság már az éjjeleknek sem olyan tiszta az ege. Nincs már meg az a végtelennek tűnő sötétsége. Csupa gyönyör az egész. Mintha csak azt akarná hazudni: Minden pokoli egyszerű... Akárki is találta ezt ki, hülyeség. Mindennek nehézsége, és ára van. Olykor pedig képtelenség eldönteni azt, vajon a felkészülés, vagy maga a cselekvés az amelyik a legnehezebb.
Nos.. egyik sem. A legnehezebb mindig az, mikor be kell vallanod önmagadnak mit teszel, vagy éppenséggel mit fogsz megtenni.
Az erektől duzzadó karok egyszerűen csak ott támaszkodtak a kőpárkányon. Az olykori moccanásoknál érezték, ahogyan az érdes kő ledörzsöl egy-egy apró darabot a bőrből, ám mindez most egyáltalán nem számított. Kócos, összekuszált hajticsei között egyetlen és egyetlen gondolat ficánkolt napok óta.
Hosszú, kínlódó napok óta...
Hogy mondja meg neki?
Álljon-e elé így ahogyan most fest? Egyetlen lepukkadt emberként, s mondja meg neki mivé lett? Hogy az álmok amiket kergetett, túl messzire rohantak. Hogy rossz álmokat kergetett.
Pengevékony ajkai között ott feszült egy cigarettaszál. Sóhajtott. Hatalmas tenyere rásimult arcára, végighúzta beesett, borostás állán ujjait. Érezte a szúró érzést. Kívül, és belül is. Más lett a világ. Talán más lett ő is. A fene se tudja már... Mélybarna íriszei feltekintettek az égre. Csak némán bámulták, csupán néhány másodpercig. Kiröhögték a csillagok. Igazuk volt... Ő is röhögött volna magán... mindig csak húzta az időt. De majd holnap. Majd holnap elmondja. Mikor nem lesznek csillagok...
Léptek. Apró, kopogó léptek. Ismeri.
Ismeri...
Josey.
Szeme rávillan a könnyező szoborra, ajkában ott lapul már félszeg somolygása.
" Rendes srácnak tűnsz, Keith. Csak kicsit szét vagy baszódva, mint én. "
Szív a cigarettából...
" Érdekes, hogy a szétbaszódott emberek mennyivel jobban érzik magukat. Mert a határaikat nem mások, hanem saját maguk szabják meg… "
Újra...
" Azt hiszem, pont az ilyenekről mondják, hogy nem normális, mint én. "
Újra.
" Mind őrültek vagyunk Josey... És ez így van rendjén. "
Újra!
Nincs visszaút. Nem szívhat a cigaretta másik végébe. Akként kell elkezdenie, akiként anno elkezdte. Ujjai elpöcköli a fáradt hamuval tornyosult cigarettavéget. Feltápászkodik, ám utoljára megtámasztja tenyerével magát az ósdi kőpárkányon - mintha csak rosszul lenne.
Utoljára...
Némán sóhajt egyet önmagában, léptei megindulnak.
- Aludnod kellene...

Hát most elég sz#r...

Keith

A POKOLBA AZ ÖNSAJNÁLATTAL! Legszívesebben beleüvöltené az éjszakába, ahogy csak bírja, hogy megpattanjanak a füst-tépázta hangszálak kicsi, fájós torkában, hörögne és ordítana, mint egy elszabadult állat, de inkább csak visszatartja a lélegzetét csendben. Némán sír, ajkába mélyesztve fogait, melyek megakadályozzák, hogy hang buggyanjon fel belőle. Apró, csontos és erőtlen öklei a térdein makrancoskodnak, szorongatják a semmit, miközben a szorongás őt szorongatja.
Érzi, hogy figyeli valaki, méghozzá pontosan tudja is, hogy ki - Ő, csakhogy a vágyait oly sokszor keverte már össze a valósággal... Érzi magán az óvó tekintetet, de hogy lehetne ez így, mikor ugyanúgy érzi a veszélyt is?
Megfullad ettől! Zsigereljék ki, vágják falhoz, mondják meg neki, hogy halott, de könyörgöm, történjen már valami!
Ez a bizonytalanság...
A legrosszabb.
Ahogy kavics csikordul puha bőrcipők talpa alatt, ismerős, áporodott ánizs-és bagószagot hoz az éjféli szellő. Na tessék, a rohadt életbe, még a hallucinációi is visszatérnek ettől a nyomorúságos tudatlanságtól és kétségbeeséstől. Nem néz fel, jobb, ha nem is szembesül a tévedésével.
Aztán...
Megszólal a mély oroszlándorombolás, Josey apró, szilánkokból sárral összetapasztott kis szíve a torkába szorul.
Keith...
Felkapja a fejé, hatalmas, karikás szemekkel néz a fiúra, de mielőtt bármi mást is mondhatna, tehetne, vagy akár megállíthatná a mozdulatot, már fenn is áll a padon, és onnan vetődik a fiú nyakába.
Tudja, hogy elkapják. Bízik Keithben. Jobban, mint bárkiben. Úgy szorítja fivére nyakát, mint ahogy a fuldokló kapaszkodik a mélyvízben a megmentőjébe, és közben ott van a mellkasában az a szorító kis érzés, ami könnyeket fakaszt belőle.
- Hol voltál, Keith? Annyira, annyira aggódtam, és senki, senki nem mondott egy rohadt büdös szót sem, és te sem, és... Jól vagy? Borzalmasan nézel ki...
Ömlenek belőle a szavak, mintha végre rést ütött volna valaki egy gigantikus gáton, melyet maga köré vont az utóbbi napokban a lány. Josey amúgy is ritkán szól az emberekhez, hát még akkor, mikor ott az a pokoli, keserű gombóc a torkában, amitől levegőt is alig kap, és mindezt miért?!
Érte, csakis érte...

# Josey

Néha csupán csak egyszerű, csaholó vérebként harapna bele izzó bal karjába, s nyaldosná a sebet, hogy enyhítse fájdalmát...de...nem teheti.
Nem teszi...
Pedig fáj. Éget, mar, tép. Tép, mintha ezer karom egyszerre meresztené belé körmét, s húzná végig rajta magát, feltépve azzal a húst maga körül. S mégis..
Hiába fáj annyira, mégis inkább szenved, mit sem hogy elengedje a karjai közt verdeső, kicsiny törékeny madarat.
Pont most eresztené el, mikor még a kézben kell tartania?
Ezernyi ölelés sem lesz olyan, mint ez. Kihúzza magát, teste egyenesedik, s konokul ugyan, ám mégis magához szorítja Joseyt, miközben csontos ujjai bele-bele kuszálódnak hajtincseibe. Szemeit elrejti a világ elől, némán hallgatja a fiatal veréb csiripeléseit. Szörnyetegnek érzi magát... szörnyetegnek, megváltónak... itt már a név, úgysem segít semmit.
Tenyere körülölelően csúszik le vállára, s tolja el magát a lányt - már ha az engedi - s néz le rá. Ő rá, a hatalmas szemekbe. Mintha csak azt várná , hogy ezúttal már vége lesz mindennek. Pedig minden csak most kezdődik...
Minden?
A semmi...
A nagy büdös semmi...
Az kezdődik most.
Egy szót sem szól. Fogalma sincs, hogy a francba kezdjen hozzá. Hogy hogyan legyen olyan "kegyes", hogy a sorsot mégse előzze meg...
Mogyorószín szemei, konokul belepillantanak a másikéba. Keze lassan lecsúszik a másik válláról, s egyetlen röpke pillanatig csak ott áll vele szemben, belekényszerítve érdes, beesett tekintetét. A táskás semeket, a borostás arcot, a méregként áradó ital és cigaretta maradandó szagát. Majd elfordult. Elindul s leül a padra. Ugyanoda, ahol legelősször trónolt.
Előrehajtva testtartását térdén támasztja meg magát, s zsebében kotorászva előszedi azt a kis, kopottosan és egyben ezüstösen csillogó cigarettatárcát.
Kattanás.
Parázslás.
Lágyan felszálldogáló füst.
- A múltkor... - s vékony ajkai maguk közé szorítják a csikket, miközben a tárca ismét megbújik nadrágja zsebében. - A múltkor olvasgattam arról a Káinról...akiről még anno beszéltél.

Keith

Mélyen magába szívja a fiú illatát, mintha ezer éve várt volna erre, és tényleg szinte olyan sok időnek tűnt ez az egész. Amíg távol voltak egymástól... Bár Keith talán nem is számolta a napokat. Josey az órákkal és a percekkel is tisztában van. Mikor Keith is magához szorítja a kicsiny, törékeny testet, a szíve kihagy egy ütemet, a szemei izzani kezdenek. Abbahagyja a sírást. Ostoba és gyerekes dolog folyton könnyekkel összeragacsolni az arcát, még akkor is, ha ezt csupán az öröm váltja ki belőle.
Keith elereszti, ő pedig engedelmesen lép hátrébb. Nem erőszakoskodik, már ami az ölelést illeti. Josey a kicsivel is teljesen beéri.
Érzelmekkel csordultig tele, ajkába harapva néz fel a nála jóval magasabb háztársára. Keithre, aki már felnőtt és Josey rég úgy is tekint rá mint egy felnőttre. Akiben bízik. Az életét is rábízná.
Szembesülve a fájdalmas tekintettel, aggódás szorítja el kiszáradt torkát.
És elengedik...
Ha tehetné, az apró vállairól lecsúszó hatalmas, oltalmat adó kezek után kapna, de nem teheti. Nem fordítja el a tekintetét. Talán még csak nem is pislog, hisz azzal hosszú századmásodperceket mulasztana el a látványból. A szögletes arc. Az ajkak tökéletes, lebiggyedő vonala. A karikás, véres szemek és a kócos, szélrezegtette haj.
Ezerszer hosszabb másodpercben éli meg azt a pillanatot, mikor Keith elfordul tőle, és hátrahagyja, hogy tovább léphessen. Öklömnyire zsugorodik a gyomra, figyelmét szétzilálja az indulat.
Utánarebben, mintha attól félne, hogy ez az egész csak egy kósza árny, egy álomkép lett volna, amit ha szem elől téveszt, el is illan.
A látvány annyira megszokott, mégis olyan más. Noha Keith nem arról híres, hogy ügyelne az úri megjelenésre, sose látta még szinte egyenes derékkal ülni, ez a póz most mégis annyira... Megtörtnek és megalázottnak tűnik. Ő, amint a földre meredve, fel se nézve gubbaszt, mint más a halálhír bejelentése előtt...
Josey azonban nem fél. KÍváncsi és aggódik, de nem fél. Felkuporodik a fiú mellé a padra, és kezébe veszi Keith bal kezét, hogy az övéhez képest hatalmas tenyér ujjaiba kulcsolhassa az övéit. Mindig ezt csinálja, ennyivel is közelebb akar lenni hozzá...
De vajon Keith mire akar utalni Káinnal és Ábellel? Miért jön elő a testvérgyilkossággal? Joseynak eszébe jut, hogy Keithnek van egy öccse. Vagy talán csak volt?
- Emlékszem - bátorítja a fiút, mintegy kérlelve, hogy folytassa. Feszülten figyel.  

when you lose everything
it's time to say goodbye

Igazából már rég elhatároztam, ahogy oly sok mindent már.
Előre, tudatosan... sokak szerint talán önzően. Talán. Én mégsem érzem annak. Meglehet csupán azért, mert mindenki ilyen a világban, s ha más nincs tekintettel senkire sem, én miért is lennék...? Miért is kellene lennem tulajdonképp?
Jogosnak érzem. Teljesen. Noha persze azért gyötör a lelkiismeret furdallás.
Nem szívesen hagyok itt mindent. Hisz oly sok emlék kötődik ide... de érdekes lesz majd egyszer visszatekinteni.
Mindössze csak egyvalamit sajnálok. Egyvalakit. Őt. Senki mást.
S igazság szerint nem tudok úgy elmenni, hogy ne lássam, ha csak utoljára is.
Ennyi talán még nekem is jár... Habár, már ebben sem vagyok biztos.

Mióta Mirol lett minden ajtó megnyílt előtte. Még Malfoy kőszíve is, mintha... de van neki szíve?
Minden esetre Viki élvezettel vetette bele magát az életbe. Furcsa belegondolni hogy később ez fogja meghatározni a jövőjét. Az életét. Őt magát.
De ennek én már nem leszek részese. S talán itt és most hálát kellene adnom az égnek, hogy sosem fogom úgy látni amivé válni fog egykor ha hagyja magát, de... ez nem feledteti azt a tényt hogy teljesen és végérvényesen el kell felejtenem. Nem érte, nem is magam miatt. Hanem mert mindenkinek ez lesz a legjobb.
S a vég lesz a legnehezebb, mert a szavak úgysem jelentenek ilyenkor már semmit, ahogyan semmilyen mozdulat, gesztus sem ad még egy esélyt, még egy lehetőséget...
Talán aljasságnak fogja tartani hogy búcsú nélkül tűnök el, de tulajdonképp ez csak megkönnyíti a helyzetét.
Nincs magyarázkodás.
Nincs számonkérés.
Nincs bűntudat.
Részben neki teszek szívességet, részben persze magamnak. Ez az utolsó üzenet, amely csak eljutott hozzá, hívja most ide, az iskola eme eldugottabb zugába.
Persze ő semmit sem fog tudni. Talán gyanútlan lesz, jókedvű, vagy tűnődő... én pedig utoljára elnézem, Őt csakis Őt hogy aztán... mint a jó színészek többsége a háttérbe vonuljak, amint vége a szerepnek...

Ugyan megfordul a fejemben, hogy meglehet, el sem jön, de nem aggódom emiatt. Nem törődök a gyötrő kérdésekkel, a sok miért-tel és a sok 'ha'-val. Túl idegesítőek tudnak lenni.
Mindössze egy mély levegőre futja, de ez épp elég ahhoz hogy nyugodtan pillantsak körbe a kis udvaron, ahol senki sincs rajtam kívül.
Nem fogom megváltoztatni az elhatározásom. Akár eljön, akár nem.
Jobb lesz az úgy. Aztán ki tudja... tíz vagy húsz év múlva meglehet megint összetalálkozunk... vagy sosem látom többé.
De... számít ez valamit? Mert ahogy eddig, úgy ezután sem fogom tudni elfelejteni. Ahogy eddig képzeltem voltam úgy ezután sem fog menni, bármennyire is szeretném...
Ezeket a perceket viszont, amik talán most majd megadatnak, teljes mértékben ki fogom élvezni.
Mert így akarok rá emlékezni. Csakis így. Rá, aki fenekestül fel tudja forgatni a világot, a világomat. Akinek arcára könnyen mosolyt lehet csalni, de ugyanolyan hamar méregbe is gurul.
Aki néha több mint egy griffendéles lány és már-már rosszabb mint mardekárosok összessége.
De mégis az, akit sosem fogok tudni elfelejteni, bármennyire is próbálom.
Csak azért,
mert ő Viktiria Mirol.

Sötétség…
Magány…
Veszteség…
Ennyit érzek jelenleg.
Az életem, mint egy kártyavár összedőlt és darabjaira hullott, ami régen szép volt már csak egy emlékfoszlány, mintha soha meg sem történté volna. Vége lett mindennek. Mindennek, aminek eddig hittem.
Az a lány, akit képzeltem vagyok soha nem létezett. Azok a szülők, akiket sose ismertem, de látatlanban mindig megmondták nekem, mit kell tennem, mi a helyes út, örökre szétfoszlottak.
Nem volt több az életem, egy hazugságánál.
Egy hazugságnál, amit oltalmazó falként építgettek körém az évek során, de mégsem volt olyan biztos lábakon az a fal, hogy le ne boruljon és most megtörtént. Összeomlott.
Körbe vesz a sötétség.
A sötétség, ami abban a pillanatban nehezedett rám, amint az igazság bevilágított mindent.
Nem maradt senkim és a magány kietlen ormaink botladozom.
Amiben eddig hittem kipukkadt mintegy buborék. A látszat képek feledésbe merültek. Elvesztettem mindent.
Mindent…

Egy hét telt azóta, hogy a Jegy a kezemre került, hogy fény derült minden apró titokra a múltammal kapcsolatban, hogy rá kellett döbbenem Vikitria Henderson sosem létezett.
És most itt vagyok. Újra itt az iskolában és úgy kell tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, csak épp nem érzem magam elég erősnek hozzá. Túl sok információ van amit fel kéne dolgoznom és túl sok apró részlete a múltamnak amit ki kellene vernem a fejemből.

Draco vigasztaló karjai sokat segítettek. Olyan erővel ruházott fel, amire szükségem van, ahhoz, hogy mindezt túlélhessem, hogy újra kezdhessek mindent. Mert attól a pillanattól, hogy a kezemre került a Jegy minden megváltozott. A múltam egy álomképpé halványult, ami sosem történt meg, és mint egy újszülött léptem a világ elé. Minden új. Minden más. Minden olyan sötét, magányos és elveszett…

Brianthez tartok éppen. Beszélni akart velem.
Vajon képes leszek ugyanazt a lányt mutatni neki, amit megismert? Vagy észre fogja venni a változásokat rajtam? Egyáltalán észrevehetőek vagy csak én érzem annak?
Briant…
A múltam része… De vajon a jövőmé is?
Egy ember aki mellettem állt, akit nem érdekelt a nevem, aki nem akart tudni arról, hogy talán az ágyunk alatt élő szörnyek engem is maguk közé fogadnak. Őt csak én érdekeltem. Egyes egyedül én. Viki. Semmi Henderson. Semmi Mirol. Csak egy szőke kislány…

Ott van. Ott a megbeszélt a helyen, én pedig egy magamra erőltetett mosollyal közelítek felé. Olyannak kell látnia, ahogy megismert.
- Szia! – köszönök, olyan barátságosan amennyire csak telik tőlem, de így is elég vérszegényre sikeredett – Mi újság van veled? – teszem fel előbb én a kérdést. Mert amennyire csak lehet húznám azt az időt, hogy nekem kelljen beszámolnom, hova is tűntem egy teljes hétre és miért kisírt szemekkel léptem be Mágiatörténetre.