Domboldal

│Hannah│

-Igen jól hallottad, melegem van. Ne kérdezd, hogy miért. Még magam sem tudtam ,még rájönni a válaszra , de gyakran előfordul, hogy ha nagy hideg van és mindenki fázik nekem melegem van. Vagy télen szakadó hóban képes vagyok egy pulóverben lemenni Roxmortsba. És persze mindenki csodálkozó pillantásokat vet rám a meleg nagykabát alól.

Miközben előadja történetét, egy apró mosoly jelenik meg a szája szélén. Hát igen, nem mindennapi dolog, hogy valaki ennyire immunis legyen a hidegre. Égszínkék íriszeit a lányra emeli. Mintha Dannel látta volna az utóbbi időben. Akkor talán onnan is ismeri.

-Ugye ismered Dant? Mármint Dan McDailont? Mert ha igen, akkor már tudom, hogy honnan vagy ismerős. Danel egy bandában játszunk, és valószínűleg az egyik próba után találkozhattunk, mikor már visszafelé tartottunk a klubhelyiségbe.

Ekkor Hannah megint eltüsszenti magát. Jóval aggódóbban pillant a lányra, mint az előbb. Lehet, hogy ez a megfázás nem csak egy egyszerű megfázás. Valahonnan a pulóvere mélyéről elővarázsol egy zsebkendőt. Még saját maga is meglepődik, hiszen tudomása szerint már egy ideje nem hordott magánál zsebkendőt. Mondjuk ez meg is látszik a pappíron. Kicsit gyűrött és látszik, hogy pár alkalommal ki volt mosva, ennek ellenére tiszta. Egy aprócska megjegyzéssel nyújtja át harmadéves társának.

-Egy kicsit gyűrött, de ettől függetlenül még használhat. Kedves vagy, de én nem leszek beteg. Az utóbbi pár évben végzett hagymakúrám miatt már egy ideje nem voltam beteg. Viszont ettől függetlenül lehet, hogy fel kellene mennünk nehogy ez a nátha igazából valami komolyabb legyen.

Utal a lány tüsszentéseire. Majd gondolván egyet lekapja magáról a pulóverét és Hannah vállaira teríti. Így rajta csak egy póló marad de mivel immunis a hidegre nem veszi fel a szelet. Vagy lehet, hogy csak füllentett és most fázik? Ki tudja. Bármelyik eset is igaz, az arcán széles mosollyal pillant a lányra.

-Remélhetőleg megvéd a pulcsim és nem lesz semmilyen következménye a megfázásodnak.

//Griffin// 

~ Ez az átkozott tüsszögés…. Nem is vagyok megfázva mégis csak hapcizok és köhögök… ijesztő, de hát olyan bolond a szervezetem amilyen én… Áh, annyira nem lehet! ~ Elmosolyodik.

*Most Griffin tágra nyílt szemekkel fürkészi tekintetét, mintha valamin nagyon agyalna, de vajon min? Minden bizonnyal ez hamarosan kiderül és tisztázódik a helyzet, de addigis a lány kissé furcsa grimaszt intéz a srác felé, aki még mindig nagyon el van mélyedve saját gondolataiban.
És egyszercsak megszólal és minden világossá válik.*

- Dant… öhh… igen, ismerem… - nyögdécsel a leányzó és arca a halványkék árnyalatában hirtelen rózsaszínesre, majd pirosasba csap át. Már nem is fázik annyira, sőt kissé melege van. Talán a fiú említése miatt? Talán…

- Igen… megeshet, hogy próba vagy bármilyen program után összefuthattunk, nekem is ismerős vagy egy kicsit. De meg nem mondom pontosan honnan! – elmosolyodik.

*És megint csak előjön az az átkozott tüsszentés. Nem komoly a baj, csak egyszerűen hűvös környezetben a testhőmérséklete így áll át az új klímára. Ez emberfüggő, mindenkin más hatása van. Griffinen talán pont az, hogy hidegben melege van. Esetleg a teste így védekezik a betegség ellen, hogy egyre csak befűt a kazánba.  *

- Óh köszi, de hidd el nincs semmi bajom… csak hát nálam ez már megszokott jelenség, hogy kora reggel köhécselek párat, valószínű amiatt lehet, hogy hirtelen a jó meleg szobámból kilépek a rideg szirti levegőre! – megköszöni a kedves gesztust és visszanyújtja a zsebkendőt, de nagyon örült, hogy a fiú ilyen figyelmes volt vele szemben.

- Nem szükséges bemenni. Nekem tökéletes idekint, ígyis túl sokat ülök bent és tanulok, magolok és házidolgozatokat körmölök reggeltől estig. Már kissé unalmas és borzasztó abban a poshadt, dohos közegben bármit is csinálni. Itt hidd el, tökéletes! – meggyőződését szemöldökemeléssel is alátámasztja, hogy hitelesebb legyen és meghatóbb.

*Már kezdett azért fölmelegedni az idő, nem volt olyan jégverem éghajlat mint az előző pár percben. Oldódott a feszültség is mindkettőjük részéről és kezdtek egyre természetesebben beszélgetni, mintha már ezer éve ismernék egymást. Ez Hannah-tól nem volt szokatlan, ő folyamatosan idegen emberekkel ismerkedik, hogy új barátságok kötődjenek a környezetében. Őt ez tölti el örömmel, lassan már hobbi szinten űzi. Akár egy sportot…*

- És mondd, milyen is ez a bizonyos banda? Már halottam róla, de nem igazán sok mindent. Ha egy tag mesélné el a lényegét talán az én csökevényes agyam is felfogná az új információkat! – most elmosolyodott és egy kicsit fel is nevetett, már egész jól érezte magát, nem is kellett radiátort a hátához kötni a végén. ^^

- * Joshnak * -

Végre eljött a hétvége, egy olyan napra virradtam, mikor nem kell óráról órára rohanni, hanem végre kipihenhetem magam és gyönyörködhetek a jó időben. Az ablakon beszűrődő napsugarak ébresztettek fel álmomból. Felkeltem, és miután elvégeztem a szokásos reggeli tennivalókat, lementem reggelizni a nagyterembe. A reggeliző asztalok mellett kevés diák ücsörgött még, nagy részük még álmosan költötte reggeliét. A hollóhátasok sem voltak sokan, én pedig nem akartam senkit sem zavarni, ezért egyedül megreggeliztem, majd újra visszamentem a hálókörletbe. Megálltam az ablak előtt, és csak figyeltem a környéket.
Hirtelen ötlettől vezérelve felvettem egy hosszú ujjú pólót, magamhoz vettem a hegedümet, és elindultam a karámok felé.
A karámokhoz nem sok ember jár, sokakat elijesztenek a hipogriffek, de én mégis kimondottan szerettem ezt a helyet, mert nagyon békés. De most nem az volt a célom, hogy elhelyezkedjek egy szénakazal rejtekében, és olvassak vagy kézimunkázzak. Utam egyenesen az istállóba vezet, ahonnan elő vezetek egy gyönyörű arany szinű kancát. Imádok lovagolni, és ő a kedvencem. A hegedütokot a hátamra teszem. Az egyik zsebemből kihúzok egy nagy murkot, és a kanca szája alá tartom. Amint megérzi az izletes falat illatát, boldogan nyerit és megrázza a sörényét. Miközben elfogyasztja a kis ajándékot, barátságosan megpaskolom az oldalát, majd egy könnyed mozdulattal felülök a hátára. Lassan ügetni kezdünk, a cél pedig a közeli domboldal. Amint lassan haladunk, elmélyülten kémlelem a köznyéket, néha pedig végigsimitok a kanca oldalán. Imádom a jó időt, szeretek ilyenkor sétálni, lovagolni, meg hegedülni olyan helyeken, ahol senki sem hall, csak én vagyok és a természet, és a hegedüm. Végre elérek a bizonyos domboldalra, és kiválasztok egy olan helyet, ahonnan a legjobban belátni a környéket. Azon az oldalon van egy öreg nyárfa, annak a közelében leszállok a lóról, és elengedem, hogy legeljen. Már nem egyszer jártam itt vele, és mindig szabadon kószált, soha sem kóborolt el. Végül leülök a fűbe, és felnézek a fölöttem tornyosuló Roxfortra – az én második otthonom - , majd elterülök a földön, és az elhaladó bárányfelhőket kémlelem. Annyira békés a táj, a kék égen milliónyi bárányfelhő halad végig, a szellő felborzolja a fák koronáját és a füvet. Senki nincs a környéken, csak én, meg a közelben legelésző arany kanca, vagy mégis?

[- Bombardo!!]

<<Phoebe>>

Szombat...végre egy csodás, tanóráktól mentes nap. Jóval később keltem a szokásosnál, bár a reggelit muszáj volt valahogy elérnem, ha nem akartam délig éhen maradni. Szerencsére sikerült, igaz hogy mosdatlanul, és álmosan de leértem a Nagyterembe. A diákok csak úgy nyüzsögtek ott, az asztalok roskadoztak a finom falatok alatt, a növendékek egyik tálcáról nyúltak a másikra, innen is onnan is eszegettek ezt azt. Gyorsan megkerestem szokásos helyem, majd megpakoltam tányérkámat, és nekiláttam a lakmározásnak. Kicsit késésben voltam, ígyhát igyekeznem kellett, de a reggeli most is ínycsiklandozó volt. Bevallom őszintén ez volt a kedvenc napirendi pontom, az ebéd már nem mindig nyerte el ennyire a tetszésem.
A hétvégéket majdnem mindig a szabadban töltöttem. Annyi idióta óra után nem csoda hogy friss levegőre vágytam. Rettentő büdös termek tömkellege, egyiket a bájitalok járják át, másikat égett szagok. Fújjj....borzalmas. Az a pár lyukas óra meg említésre sem méltó. Szóval vágytam a természetbe, de legalábbis ki ebből a hatalmas épületből. Igazából annak örültem a legjobban mikor lemehettünk Roxmortsba. Igaz hogy ennyi év után már picit unalmas volt az is, a sok változatlan bolttal, de azért érdekesebb mint az itt töltött napok. Míg sikerült végigjárni az összes kis és nagy üzletet addig eltelt a nap, és nem unatkoztunk a suliban. Bár a legeslegjobb program az még mindig Sue volt...vagyis vele lenni. Akkor aztán nem lehetett unalomról beszélni, az nem illett a képbe. Mindig mosolygósan teltek a percek...órák...napok. Vagyis napokat sajnos nem töltöttünk együtt, bárcsak lehetett volna. De őt ma csak este láthatom...kviddicsedzés, tanulás... Elfoglalt egy lány, de megéri várni rá.
A reggeli végeztével kivonultam a Nagyteremből, egyenesen fel a hálókörletbe. Kingsley még mélyen szundikált, még az ajtónyitásra sem ébredt fel. Ledobtam magam az ágyra, és átgondoltam mit is kéne ma csinálnom. Elvégre nem maradhatok egész nap az ágyban...nem várhatom meg itt a délutánt...Sue-t. Addig muszáj lesz fontosabb, élvezetesebb dolgokat csinálnom...mondjuk kimenni a dombra. Bírtam azt a helyet, nyugodt volt, semmi zavaró körülmény. Mindig oda mentem ha egyedül akartam lenni...vagy ha gyakorolni szerettem volna valamit. Hirtelen a fejemhez kaptam, tényleg tölthetném kicsit hasznosan ezt a napot. Csinálhatnék mondjuk házit. Nem...nem kell rosszra gondolni, nem vettem 360 fokos fordulatot, nem lettem stréber. Viszont egy kis robbantgatás belefér, nem?
Előkaptam a pálcám, rendbe szedtem magam...azért mégse menjek már hulla fejjel...majd megcéloztam a domboldalt. Kingsleyt hagytam szunyókálni, bár gondolkoztam rajta, hogy ne sétáltassam-e meg egy kicsit, de elvetettem az ötletet. Hisz tudom milyen mikor álmos, és nem hagyják aludni...nem jó társaság maradjunk annyiban. Végre kiértem az iskola falain kívülre, és elindultam a sétányon a domb irányába. Hűvös volt, felcsaptam fejemre a pulóverem kapucniját, és így folytattam utam. Örültem hogy végre nem kell talárban flangálnom, az nem az én stílusom. Laza farmer, póló, vagy pulcsi időtől függően, és sportcipő...na ez vagyok én. Jó oké, mikor Sue-val találkozom kicsit elegánsabbra veszem a figurát, de akkor sem csípem azokat a göncöket...pedig állítólag jól áll, na mindegy.
Mikor megérkeztem a dombhoz kicsit kisütött a nap, enyhült az idő, így a "sisak" is lekerült a fejemről. Felcaplattam a cseppet sem meredek domboldalon, majd kerestem egy megfelelő helyet, ahol senki sem zavar. Az első amit megpillantottam az egy távolban fekvő alak volt. Vagy nem is volt olyan távol? Hisz annyira nem nagy ez a domb, de pár fa azért volt. Innan messziről nem tudtam megállapítani ki is lehet az, de mintha csaj lett volna. Na mindegy, kit izgat. Megálltam egy öreg fa mellett, és kihalásztam a zsebemből egy dobozkát. Még a hálóban raktam el, nem is tudom mi lehetett az, a lényeg hogy üres volt. Jó kísérleti alany. Egyszer csak össze fog jönni a dolog. Letettem a földre, majd vetettem egy pillantást a hasaló lányra, de nem figyelt föl rám.

~Na akkor kezdhetjük...egy, két há..~

- Bombardo!! -kiabáltam a ládikóra kezemben erőssen markolászva a pálcámat. Semmi. Talán ennél hangosabban kell. Bár már órán is próbáltam, de üvöltve se sikerült. Mondjuk akkor nem doboz volt az áldozat. Na jó újra...

- Bombardo!!!! -ordítottam, meglendítve a pálcám.

Kezdtem ideges lenni, még mindig nem történt semmi. Közelebbről szemügyre vettem a földön heverő dobozkát, majd a pálcát is alaposan megvizsgáltam, de szemlátomást működőképes volt.

~ Mi a franc van ezzel, miért nem akar sikerülni?? A fene essen belé!.~

- Bombardo, bombardo, bombardo!!!! - üvöltöttem közelítve a pálcával.

Az eredmény egy óriási robbanás volt, amit biztos hogy észrevett a közelben tartózkodó lány...de talán az egész Roxfort is.

- * A robbantó fiúnak  * -

Csend és nyugalom mindenhol. Amint háton fekve figyelem a haladó bárányfelhőket egy kedves dal fészkeli be magát a szivembe. Pár pillanat múlva énekhang töri meg a domboldal csendjét:

Dancing bears,
Painted wings,
Things I almost remember,
And a song someone sings
Once upon a December.

A hang teljesen halkból indúl és folyamatosan erősődik, mindenen túlszárnyalva.

Someone holds me safe and warm.
Horses prance through a silver storm.
Figures dancing gracefully
Across my memory...

Közben behunyom a szemem, és már a fantázia világában is vagyok, egy világban, ahól mindig minden lehetséges.

Far away, long ago,
Glowing dim as an ember,

Hirtelen, mintha valahonnan távolról jönnének, léptek zaja üti meg a fülem, de az ének nem szünik meg.

Things my heart
Used to know,
Things it yearns to remember...

Motoszkálás… Motoszkálás… egyre erősödő kiáltások. Már meg is van a véleményem a bizonyos illetőről, hiszen nincs belátással arra, hogy a közelben még van valaki, aki látszólag pihenne. A dal még folytatódik, nem adom én fel olyan könnyen.

And a song
Someone sings…
BUMM

Megszakad a varázs, megszakad a dal. Felülök. Nem fogok a bizonyos illetővel veszekedni, csak fogom magam, és keresek egy újabb békés helyet. Fel is állok, és már nyulnék is a hegedüm után, mikor elsuhan mellettem valami. Egy ideig csak nézem, majd hirtelen észreveszem, hogy az arany suhanás Hópehely volt, az arany kanca. Kezem elengedi a hegedütokot, és minden erőmmel a kanca után iramodok. Most már haragszom a robbantó illetőre. Az egy dolog, hogy engem kizökkentett, de egy állatot igy megilyeszteni. Ha nem kapom el Hópehelyt, Hagrid iszonyú mérges lesz.
A kanca össze vissza szaladgál és ez az én szerencsém, hiszen igy utólérem. Kihúzok a zsebemből egy almát, és a kezemben tartva közeledek a megrémült paripához, közben biztató szavakat mondok, és egyre szólitom a nevét. A kanca megáll, és én közel megyek hozzá, ám óvatosnak kell lennem, mert ismerem a lovakat, és tudom, hogy az ijedtség miatt a barátjukra is rátámadhatnak. Az almát magassabbra tartom, hogy érezze a szagát, és közeledek a szájához. Amint a szemébe nézek, látom még benne a félelmet, de egyre közelitek a szájához az almával. Megérzi a finom illatot, és közeledni kezd a kezemhez, és én már meg is nyugodnék… de ekkor a szemébe nézek, és látom, hogy nagyot hibáztam, hogy ennyire elsiettem a közeledést. Már lépnék vissza, de késő, kemény fogakat érzek a karomon, és egy pillanat múlva vér csordúl. A kanca elszalad, én meg csak nézem a harapásnyomot a karomon, meg a távolódó lovat. Nem az almát ette meg, hanem megharapta a kezemet. Szerencsére a seb nem olyan mély. Kiveszek egy zsebkendőt a zsebemből, és valamennyire a karomra kötöm. Közben körbepillantok, és fürkészem a környéket. Kiváncsi vagyok, hogy az a valaki észre vette-e, hogy mi volt a robbantása eredménye.

//A dal cime: Anastasia - Once upon a December//

[[A domboldalon]]

//Gwen //

Álmos fejjel ültem fel a pihe-puha ágyikómban. Vajon hány óra lehet? És egyáltalán milyen nap van? Pislogtam kettőt-hármat, majd körbenéztem még mélyen szundikáló társaimon. Most vagy mindenki elaludta az első órát, vagy...hétvége van. Igen, ez lesz a helyes válasz, hisz minden jel erre utal. Ráadásul elég korán lehet, a Nap még csak most kezd kikászálódni vörösen izzó fekhelyéből. Kibújtam a takaró alól, és óvatos mozdulatokkal, nehogy felkeltsem a többieket, elosontam meglesni az órát. 6:00
Annyira nincs is korán, ahhoz pont jó hogy hasznosan kezdjük a napot. Kikukucskáltam a kastély ablakán, de persze egy lélek sem volt kint. Ilyenkor nem is volt várható, hogy bárki is kimerészkedik a fogvacogtató hidegre, merthogy az volt. Egyedül én képeztem kivételt. Minden szombaton meglátogattam a domboldalt még kora reggel, kicsit felfrissítettem magam, és persze Twinkyt. Ráfért szegényre a szabad repkedés, hisz jóformán egész héten bent ült a kalitkában. Kivétel néhány alkalom mikor levittem a vállamon egy kis sétára. Szóval mindkettőnknek elkellett a testmozgás. Új figurákat gyakoroltam ilyenkor, ugrándoztam egy órácskát. Twinkyt meg szabadjára engedtem hadd élvezze a száguldást.

Röviddel az ébredés után, mikor már tudtam hol vagyok, miért vagyok, és mit is akarok csinálni, megcéloztam a mosdót. Egy meglehetősen gyötört, kuszahajú fiatal srác nézett vissza rám a tükörből. Rendbeszedtem magam, hogy mégse nézzek ki úgy mint egy menekült...bár nem mintha találkoznék ilyenkor bárkivel is, de azért adjunk a külsőre. Miután ott végeztem, kinyitottam a szekrénykém és kikapkodtam pár göncöt. Egy melegítő alsót, felsőt, egy pólót, és persze a már-már fejemhez nőtt baseball sapkám. Majd ezután zsebretettem a pálcám(hogy minek azt nem tudom, de ennyi év alatt sikerült megtanulnom hogyha a klotyóra megyek akkor is ott pihenjen a zsebemben) Mindenesetre elég hülye dolognak tartottam, hisz anélkül is van élet, nem?
Készen álltam...vagyis márcsak egy csukát kellett felkapnom, és a közben felébredő Twinky kalitkáját megmarkolnom...és valóban indulásra készen álltam.

[A domboldalon]

Ahogy kinyitottam az iskola vaskos kapuját arcomba csapott a szél. Á, nem is nevezném ezt szélnek, inkább csak amolyan szellőcske volt. Egyáltalán nem volt hideg, legalábbis a múlt héthez képest kifejezetten jó idő volt. A Nap már valamelyest éreztette hatását, és én kezemben a kalitkával megszaporáztam lépteim. Az út végét már lassú kocogással tettem meg, ezzel is bemelegítve az edzésre. Ütemesen futottam fölfelé, míg el nem értem a domb tetejére. Ott lepakoltam a kalitkát egy magas fa tövébe, Twinkyt pedig kieresztettem. Egy darabig csak a fejem felett körözött, látszott rajta hogy élvezi, de nem tudta mehet-e messzebb. Hálásan rikácsolt, mintha táncot járt volna örömében.

- Menj bátran...eredj már te lökött madár! - mutattam neki az irányt kacagva. Elég vicces volt ahogy hajkurásztam kezeimmel, és közben majd meghaltam a röhögéstől.

Végül azonban elértem a célom, és kissé félősen, hátra-hátra forgatva a fejét, de otthagyott.

- Találkozunk itt egy óra múlva! El ne késs!! -süvített utána a hangom a szélben. Direkt úgy beszéltem hozzá mint egy emberhez, társnak tartottam, hozzámnőtt. És tudtam hogy érti.

~Na akkor lássunk hozzá.~
Felidéztem magamban a The Rolling Stones egyik legjobb számát és nekiláttam az edzésnek. Laza karkörzéssel kezdtem, majd átmozgattam a lábizmom, a derekam, és a testem összes pontját. Muszáj volt jól előkészülnöm, hisz egy szaltóval meg is húzódhat a hátizmom. Amiket csinálok az nem piskóta.
Egy kis futóiskola, magas térdemelés, sarokemelés, indián szökdellés stb... majd hozzáfogtam a lényeghez. Terpeszülésbe helyezkedtem, és a nyakamba tettem a bal lábam, majd a jobbat is. A tervem az volt hogy kézállásban megteszek vagy 20 métert, majd egyből csinálok 5 szaltót előre. Minden apró mozdulatra oda kellett figyelnem, hisz egy ilyen mutatvány akár csúnyán is végződhet. De ez volt az életem, a mindenem...a zenén kívül.
A sapkát egy hanyag mozdulattal lehajítottam a földre, hisz tudtam hogy úgyse marad majd a fejemen. Beálltam a kezdő pozícióba, és lendült a kéz. A kézállás megvolt, és most start. Jobb kezem követte a balt...egy...kettő...tíz. Lihegtem mint az állat, de csináltam, és baromi jó érzés volt fejjel lefelé nézni a világot. Vagyis csak a füvet láttam...
Na és akkor most fújjuk ki magunkat...és...nagy lendület...

[× Keviin ×]

× Keviin  ×

|| A hálóhelyiségben ||

Gwennie nyugodtan fekszik ágyában, a finom tapintású paplan alatt. Álmodik... Az álomnak vége szakad, mikor szép vágású szemeit lassanként kinyitja, majd megdörzsöli azokat a kezével. Először semmit sem lát, majd halovány árnyképek jelennek meg előtte, végül a hálóhelyiség teljes berendezése. Látja szuszogó társait, akik még az álmok földjén járnak.
A lány mégegyszer végignéz az alvókon, majd lomhán kezd feltápászkodni az ágyból. A helyiség ablakain, csak részben szűrődnek be a fénysugarak. A lány belebújik meleg mamuszába, kezébe fogja ruháit, s elvonul, hogy nyugodtan felöltözhessen. Hétvége van, nem kell sietnie. Rengeteg ideje van elkészülni.
Nagy lassúsággal veszi magára ruhadarabjait, majd a tükörhöz fordul, hogy minden szükséges dolgot elvégezzen. Mikor végre elkészül, eszébe jut, hogy elfelejtette kifésülni, középhosszú, szőke haját. Fog egy hajkefét, és többször is áthúzza hajszálain az előbb említett tárgyat, majd mikor elkészül, (életében először) úgy dönt, hogy egy hajgumival, felköti hajzuhatagát. Nem tudja miért, talán csak a változatosság kedvéért.
Belebújik cipellőjébe, majd benéz a hálóhelyiségbe, hátha valaki már felébredt. De mindhiába, mindenki a takaró alatt szuszog.
Fejében megszületik egy gondolat, miszerint kimehetne a domboldalra, most úgy sincs kint senki. Rég járt már ott, tehát ideje lenne elnéznie arra is.
A hirtelen gondolatot, gyors tett követi, a lány megindul az ajtó felé. Semmit nem visz magával, nem is gondol arra, hogy esetleg nincs jó idő az udvaron.
Halkan becsukja maga mögött az ajtót, s elindul lefelé a lépcsőn.

|| A domboldalon ||

Gwennie minden egyes lépésnél összerezzen egy kicsit. Nem igaz, hogy sosem gondol az időjárásra! Nem hozott magával se pulóvert, se egy kabátot, de már kedve se volt visszamenni a kastélyba. Megfagyni pedig, tuti nem fog!
Szemeivel szemléli a szép, növényekkel teli tájat, melyet már pár hete nem látott ilyen tetszetősnek. Felsóhajt, majd megpróbál nem a gondolataira figyelni. Csak lépked, lépked és lépked.
Közben szeme sarkából nézi a körülötte elterülő helyszínt, hátha meglát valakit, magán kívűl. Pillanatokon belül, észrevesz egy baglyot, a feje felett elrepülni. Mosolyogva figyeli, hogyan is tárja szét újra és újra szárnyait a madár, s hogyan szeli a levegőt.
Mennyire boldog lehetne Gwen, ha ő is úgy szállhatna, mint a bagoly! Mennyivel többet láthatna a világból, mennyivel szabadabbnak érezhetné magát...
Figyeli a madár röptét, s azt, hogy hova tér vissza. Mindez arra utal, hogy a gazdájának is itt kellene lennie. Vagy talán gazdátlan bagoly? Kitudja? Gwennie bízik benne, hogy az első gondolata a helyes. Nem vágyik most magányra, inkább társaságra.
Megindul a szárnyakkal rendelkező élőlény után, gyorsabban, mint ahogy eddig ballagott. A bagoly egy fiúhoz vezeti, aki láthatóan a tornázásnak, ugrabugrálásnak szentelte az idejét, ilyenkor a kora reggeli órákban.
Úgy látszik, nemcsak én vagyok ilyen idióta, hogy ilyenkor kijövök a domboldalra, mosolyog magában Gwennie, és mégjobban elmosolyodik, mikor közelebb ér s meglátja, hogy az ugráló illető, Kevin.
Boldogan megy oda hozzá.
-Jó reggelt Mr. Stratford.-köszön neki tréfásan. -Látom ma is elvégzed a napi tornádat.
Leheveredik a fűre, megtámaszkodik két kinyújtott kezén, és elbűvöléssel néz a fiúra.
Nem tudja miért, de már mikor megismerte Kevint, valami különleges megfogta benne. Talán az is, hogy mennyi energia van a srácban, vagy, hogy ő egy olyan személy, aki sose adja fel, amire vágyik.
A napot éppen eltakarja egy bodros felhő, ami miatt árnyék vetődik a földre, mindazonáltal Gwennie-re is.
A visszatérő napsugarak megvilágítják a lány arcát, aki csillogó szemekkel még mindig az előtte mozgó fiút nézi. 

[..:::GWEN:::..]

..:::GWEN:::..


Izmaim megmerevedtek, farkasszemet néztem a harmatos fűvel, majd hirtelen a zsebemhez kaptam, mintha attól féltem volna, hogy valamit elvesztettem. Azonban a pálca még mindig ott pihent benne, mozdulatlanul, de mégis használatra készen. Testem remegés járta át, amit talán nem is a hideg okozott, hanem...talán a kudarctól való rettegés, vagy a sérüléstől való félelem...meglehet. Bár sosem voltam az a félős típus, szerettem új, vakmerő dolgokba vágni a fejszémet, és ha esetleg mégsem jött össze az a bizonyos dolog, akkor sem eresztettem le. Nem tudtam feladni a küzdelmet, bennem volt hogy addig menjek amíg csak lehet. Most azonban mégis furcsa érzés kerített hatalmába. Talán nem aludtam jól ki magam...elég sokat forgolódtam az éjszaka.
A tenyerem izzadni kezdett, és én úgy álltam ott, mintha a halálomba készülnék. Pedig mi volt ez?? Semmiség...pár szaltó az egész, amiben ráadásul otthonosan mozgok. Most mégis földbegyökerezett lábakkal álltam, és nem tudtam hogy kezdjem...vagy mégse. Egy hanyag mozdulattal letöröltem arcomról a verítéket, ökölbe szorítottam izzadt kezeimet, vettem pár mély levegőt, magamba szívva a friss oxigént. Máris jobban éreztem magam ahogy a hideg levegő beáramlott a tüdőmbe. ~Talán ennem kellett volna előtte valamit, és lehet hogy most jobban érezném magam...csak pár falatot.~ Igazából sosem szoktam torna előtt, aminek persze nyomós oka van: a gyomor felkavaródik, a benne lévő táplálék pedig...úgyis tudjátok mi lesz vele. Szóval ilyen megfontolásból nem ettem semmit. Most mégis úgy éreztem menten elájulok. Erőt vettem magamon, összedtem minden bennem rejlő energiaszikrát, fújtattam egyet mint egy felhergelt bika, majd lendült a két láb...földet ért...ismét lendült...talajt fogott...és mégegyszer...és... Épp fejjel lefelé "lógtam" mikor lábakat pillantottam meg a távolban. ~Nocsak, nocsak...ilyenkor? itt? élő ember?~ Pislogtam párat hogy biztosa jól látok-e, vagy ez már az ájulás jele, de a lábak ott voltak, és mintha közeledtek volna. Gyorsan befejeztem az utolsó szaltót is, és megpróbáltam magamhoz térni. Túléltem...megcsináltam... Megráztam a fejem hogy kitisztuljon előttem a világ, majd megfordultam, hogy megtudjam nem káprázott-e a szemem. Kicsit megszédültem, de azért az alak tisztán kirajzolódott előttem, sőt rá kellett jönnöm arra, hogy a csaj nem is ismeretlen.
- Ciao bambina!! -kiáltottam már messziről Gwen felé.
Kezdtem visszanyerni eredeti formám, de a gyomrom még mindig émelygett, és az arcom valószínüleg baromira sápadt volt. A köszönésén nevettem egy jót, nagyon vicces kiscsaj volt. Azaz, nem is olyan kicsi, hisz fölöttem járt egy évfolyammal, és a Hollóhát csapatát erősítette. Elég hamar megkedveltük egymást, ami nem is csoda. Hozzám hasonlóan szinte mindig vidám volt, de ha mégsem volt így, akkor könnyen felvidítottuk egymást. Mindemellett aranyos, kedves, jólelkű...és nem utolsó sorban szép is. Kell ennél több?
- Hát te? Hogyhogy ilyenkor itt? Nem húzod a lóbőrt? -vigyorogtam rá, legalábbis próbáltam rosszullétem közepette.
Örültem hogy van egy jó társaságom, aki mellett talán visszanyerem eredeti formám...bár lehet hogy itt már csak a kaja segít. Bár kaja helyett egy jó nevetés?
- Muszáj kondiban tartanom magam, ha azt akarom hogy itt legyen valami -mutattam a felkaromra- ne csak csont és bőr. -mosolyogtam.
Kezdett visszatérni testembe az élet, ezért úgy döntöttem mégis megcsinálom gyorsan a levezető gyakorlatot. Közben figyeltem a lányt, ahogy leheveredik a fa tövébe. Csak most néztem meg jobban hosszú szőkés haját, amit csodák csodájára most felfogva viselt. Összekuporodva ült ott, és csak most láttam hogy remeg a hidegtől. Nem volt nála se kabát, se egy pulcsi...pedig gondolhatta volna hogy ilyenkor nincs még túl meleg. Na mit tesz ilyenkor egy úriember? Megálltam a nyújtásban, lehúztam melegítőfelsőm cipzárját, majd rövidujjúra vetkőztem, és megindultam Gwen felé.
- Vedd fel ezt, de gyorsan...nem szeretnélek a gyengélkedőn látogatni - egy apró mosoly kíséretében ráterítettem a hátára, majd  röviddel ezután helyet foglaltam mellette.
- Na mesélj csak, mi késztetett arra hogy ilyenkor kigyere ide, ahol még a madár se jár? Mármint rajtam kívül persze. Csak nem akarod te is bevezetni a reggeli tornát? -vigyorogtam rá. Szívesen leszek a mentorod. -röhögtem, miközben törökülésbe helyezkedtem.

Angelle


Alkonyodik
A lenyugvó nap vérvörös korongja lassan eltűnik a horizont mögött, alkonyi homályba burkolva a tájat. Csendbe burkolózik a vidék. Az emberek, és állatok egyaránt a pihenéshez készülődnek, mindenki a maga módján, és a maga helyén.
A távolban magasodó kastély ajtaja hangos nyikorgás közben lassan kinyílik, s egy fekete talárt viselő alak jelenik meg a lépcsőkön. Mélyet szippant, a finom, friss esti levegőből, majd lassú kimért mozdulatokkal megindul a domb felé.
A kastély távolról kihaltnak tűnik, ám ha az ember közelebbről megvizsgálja, láthatja, hogy sok helyen világosság ül az ablakokban. Vigyáznia kell, nehogy észrevegyék, mert ha rajtakapják, hogy az esti kijárási tilalom ellenére elhagyta háza klubhelyiségét, akkor akár ki is csaphatják az iskolából. Sosem értette, hogy miért nem szabad a diákoknak ilyenkor még a birtokon kóborolniuk. Néha egészen jó érzéssel tölti el az embert, ha kiszabadulhat a kastély falai közül, s este is sétálhat egyet a tó körül. Lassú, unott mozdulatokkal húzza elő a talárja ujjába rejtett varázspálcát, s egy halk kis Lumossal aprócska fényt varázsol annak hegyére. Melyet a kastélyból elég nehezen lehet meglátni, de arra pont elég, hogy ne essen el a saját cipőfűzőjében.
Megáll
Egy rövid pillanatig gondolatok kavarognak felyében, olyan sebességgel, hogy még egy gepárd is megirigyelhetné.
Merre tovább?
Hogyan tovább?
Talán percek telnek el, miközben ezen a kérdésen gondolkozik, de számára csak másodperceknek tűnik az egész, míg végül sikerül rendet tennie a fejében kavargó gondolatok között, s elindul a domboldal felé.
A birtokon megtalálható helyek közül az egyik kedvence, jó érzés oda járni, még akkor is, ha rossz kedve van, s csakegy kis egyedüllétre vágyik.Az ég kékségébe mélyedve el tudja felejteni minden báját, bánatát s ismét boldogan vetheti bele magát a csajozásba.
Körülbelül félúton a domb teteje felé heveredik le, s belebámul az immár sötét égbe, miközben valami az orrára pottyan. Odanyúlva letörli, de már érkezik is a következő. Úgy látszik, a sötétben alattomosan esőflhők érkeztek, s mos akarják tartalmukat a földre önteni. Letörölöl még egy esőcseppet, majd ugyanazzal a mozdulattal nyúl hátra, s rántja fel a fejére pulóverének kapucniját. Eszébe jut egy dal, s miközben az eső csepereg körülötte, félhangosan énekli a refrént

I guess it's time I run far, far away; find comfort in pain,
All pleasure's the same: it just keeps me from trouble.
Hides my true shape, like Dorian Gray.
I've heard what they say, but I'm not here for trouble.
Far, far away; find comfort in pain.
All pleasure's the same: it just keeps me from trouble.
It's more than just words: it's just tears and rain.

Tears and Rain.

Tears and Rain.

Far, far away; find comfort in pain,
All pleasure's the same: it just keeps me from trouble.
It's more than just words: it's just tears and rain.

[Kevin.]

Kevin.

Mintha hideg idő lenne készülőben! Régen volt ennyire hideg tavasszal, jó pár évvel ezelőtt. De akkor még a télre készültek, nem a nyárra. Furcsa most az időjárás, furcsa.
Egy-egy hajszála mindig hozzátapad a lány arcához, aki ilyenkor kezével végigsimítja homlokát, hogy a szőke tincseket, újra a megfelelő helyükre terelje.

Ahogy fogvacogva üldögélt a hideg földön, nem egyszer fordult meg a fejében, hogy mennyire hülye volt, mikor eldöntötte pulóver nélkül jön ki a birtokra. De amilyen makacs leányzó, hiába mondta volna neki bárki is, hogy vegyen fel valamit a pólójára, ő akkor sem tette volna meg.
A hideg levegő után, puha melegség szállt hátára s vállaira. Kevin pulóvere volt az, amit a fiú kegyesen ráterített, mert nem akarta, hogy a lány szétfagyjon.
Nemes gesztus volt mindez tőle, Gwennie mosolyra húzta száját.
-Köszönöm szépen.-ejtette ki a szavakat negédes hangján.

Arra a kérdésre, hogy mit keres itt, hirtelen ő se tudta a választ. Miért is jött ki ebbe a hidegbe tulajdonképp?!
Mondhatná azt is, hogy csak levegőzni jött ki, de annak semmi értelme nem lenne. Sőt, nem is lenne igaz!
Kitalálhatna azt, hogy egy barátját kereste, de ki a fene jönne ki ebbe a fagyos levegőbe ilyenkor?
Végül azt válaszolta, ami a legegyszerűbbnek, legtisztábbnak tűnt.
-Nem tudom. Valahogy kísértett a hideg. Úgy éreztem, hogy ki kell jönnöm, s már nem nagyon bírtam a hálóhelyiséget. Meg reménykedtem benne, hogy találok valami jó társaságot.

Még csak most mérte végig a srácot, aki melegítőben volt. Csodálkozva tapasztalta, hogy a fiú nem igazán fázik pulcsi nélkül se.

-És te nem fogsz így pulóver nélkül megfagyni?-kérdezte tőle.

[Sorry, de nem jött meg az ihlet, ezért lett ilyen kevéske. :S De ígérem legközelebb több lesz! S bocsi a késedelemért is...]

[- Nincs mit, ne viccelj. Szerinted hagyom, hogy jég Gwennie legyen belőled? Kár lenne érted...]

Gwen

A szél kezdett feltámadni. A vékony fácskák ágai csak úgy hajlongtak jobbra-balra. Gwen összekuporodva ült az egyik öreg fának a tövében. Arcát pirosra csípte a hideg szél, már-már reszketett, ami egyáltalán nem volt csoda. Figyeltem egy kis ideig, miközben ide-oda hajlongtam, szökdeltem, hogy kellőképpen bemelegedjek. Szőke tincsei néha bájos pofijába tapadtak, most valahogy nem volt olyan vidám mint máskor. Ami egyrészt érthető volt, másrészt viszont egyáltalán nem. Vajon miért keserítette meg magának ezt a kiruccanást. Miért nem kapott ki a szekrénykéjéből egy jó meleg felsőt, vagy kabátot? Hisz gondolhatta volna, hogy ilyen korai órában nem röpködnek a plusszok. Jó, azért 0 fok fölött volt a hőmérséklet...jóval, de azért cseppet sem rövidujjús idő. Mit gondolhatott ez a lány? Vagy netalán alvajár?
Ezen a gondolatomon mosolyogtam egy jót, de aztán nem bírtam tovább. Rajtam ott van az a kellemesen simogató melegítőfelső, és hagyjam, hogy Gwen meg fagyoskodjon? Ez nem méltó egy igazi gavallérhoz. Ráadásul még igazán finom parfümillatot is árasztott magából. De ha még párat ugrálok benne, akkor már nem biztos, hogy csak a parfüm fog érződni...Jajj ne. Gyorsan, és határozottan cselekedtem. Lehúztam a felsőm cipzárját, majd megindultam a lassan már jéggé fagyó csaj felé. Megközelítettem a zsákmányt...jah nem, ez nem az a szöveg. Szóval mikor kellő közelségbe kerültem a lányhoz, a háta mögé léptem, és óvatosan ráterítettem a pihepuha ruhadarabot. Talán kicsit tovább is maradt két kezem Gwen vállán, de lehet, hogy csak én gondoltam úgy...nem tudom, ő biztos jobban érezte. A mosoly egyből megjelent a szája szegletében, majd elhangoztak a köszönő szavak is.
- Nincs mit, ne viccelj. Szerinted hagyom, hogy jég Gwennie legyen belőled? Kár lenne érted... -néztem mélyen csillogó szemeibe.
Elfogott egy érzés...hirtelen jött, és nem is értettem igazán. A szavak automatikusan jöttek ki a számból, mintha nem én irányítottam volna a testem. Mondjuk gyakran bókolgatok így a lányoknak, szeretek keveskedni, de ez valahogy más volt. Mintha bizsergést éreztem volna, mintha gyorsabban vert volna a szívem...de lehet, hogy csak bebeszéltem magamnak. Mindenesetre próbáltam háttérbeszorítani a belső hangot.

Ahogy ledobtam magam a lány mellé a fa tövébe, hátsóm egyből találkozott a nem túlzottan meleg talajjal. Gyomrom csak úgy kongott az éhségtől, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Melegem se volt így pulcsi nélkül, de még valamennyire bennem volt az edzés okozta energiatöbblet. Persze Gwen előtt se akartam mutatni, hogy majd meg fagyok, ezért inkább a beszélgetés mezejére léptem. Akkor legalább nem gondolok se az éhségre, se a hidegre.
- Aha, értelek. Velem is szokott ilyen lenni, mikor nagyon vonz valami, és érzem, hogy muszáj azt a valamit megtennem. Hmm...és jó társaságra leltél? -küldtem egy széles mosolyt felé.
Tűrtem, tűrtem...tűrtem, hogy a szőr ágaskodjon a karomon...egy ideig. Persze kisvártatva megérkezett a lány kérdése is, ami várható volt.
- Ááá ne törődj te azzal! Nekem keménynek kell lennem! -kacsintottam rá, miközben meleg levegőt fújtam két összeszorított kezembe.

[Kevin]

Kevin

Egyre hidegebbre fordult az idő, Gwennie pedig kezdett átmelegedni a fiú pulóverének hőjétől. Jobban magára húzta a melegítőfelsőt, miközben mélyet szippantott annak illatából. Kevin kellemes illata érződött rajta. A lány szája mosolyra fordult, s már nem is fázott annyira.
Erősnek kell lennem, ezen a mondaton mosolygott.
Miért hiszik a fiúk mindig azt, hogy nekik erősnek, bátornak kell lenniük, s nem szabad érzelmesnek vagy gyengének tűnniük a másik nem előtt?? Ez volt az egyik olyan kérdés, melyet Gwennie nem egyszer tett már fel magának, de sose kapott még rá választ.

-Attól, hogy kemény vagy, még szétfagyhatsz. S én sem akarok egy jégemberrel társalogni.-nevetett fel a lány, s mivel nem akarta, hogy Kevin itt fagyjon meg mellette, ezért próbált úgy helyezkedni, hogy a pulóver mindkettejük hátát befedje.
Igaz, ez a manőver nem sikerült tökéletesen, mert a felső csak a fél hátukat takarta, a hátuk másik fele pedig nyugodtan szétfagyhatott. Gwennie erőlködése a hideg ellen talán másnak is tűnhetett. Az egész olyan művelet volt, aminek teljesen más értelme is lehetett. Ha valaki látta volna őket, akkor bizton állíthatta volna, hogy valami érzelem került a levegőbe.
Másnap pedig az egész iskola erről a pletykáról beszélt volna. De ez miatt nem kellett aggódniuk, hisz ilyen hidegben senki nem volt annyira hülye, hogy kimerészkedjen a cseppet sem kellemes hőmérsékletbe.
-Úgy látszik jobban jött volna egy XXL-es méretű melegítőfelső.-törte meg a csendet Gwendolyn.
Nem tudta, nem sejtette, hogy Kevin most mit gondolhat a "közeledéséről", csak óvatosan kémlelhette a fiút. De abból, hogy próbált mélyen a szemébe nézni, nem tudhatott meg semmit.
Gwennie-nek eszébe jutott a fiú másik kérdése, miszerint jó társaságra talált-e...
-Háát, erre csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy kijöttem erre a "kellemes melegre". Hogy jó társaság vagy-e, az csak akkor derül ki, ha még körülbelül 1 órát itt fagyoskodunk.
Ezen mondata alatt a beszélgetést értette, ami jelen pillanatban szünetelt, vagyis igen gyatrán hangozhattak a félmondataik egymásnak. Még jó, hogy ők értik a mások számára igencsak értelmetlen mondataikat.

[- Talán igazad van, nem is a keménység a legfontosabb. Pedig én lehet, hogy jól mutatnék jégbe fagyva.]

Gwen

Két bolond egy pár. Most gondoljatok bele, ott ülünk a fa tövében ilyen időben. Normálisak vagyunk mi? Nem túlzottan. És ami a legszebb benne, hogy egyetlen egy pulcsink van csak. De vajon hány óra lehet? Igazából simán bemehetnénk egy kabátért vagy felsőért...de hát akkor már nem lennénk idióták, az nem jó. Inkább szenvedünk.
Miután rátettem Gwen hátára a melegítőm, és ledobtam magam a lány mellé a földre figyeltem. Néztem ahogy a csaj jobban magára húzza a puha anyagból készült "kincset", és próbáltam nem gondolni a hidegre. Sajnos csak arra tudtam, mert a szél átjárta a testem. A hajammal szórakoztam, majd megdörzsöltem két csupasz karom. Ujjaim a mindig rajtam lógó nyakláncomra tévedtek, és egy időre meg is állapodtak ott. Mintha meledséget árasztott volna, de ez valószínüleg csak azért volt, mert közben anyámra gondoltam. Kicsit elkalandoztam, ami lehet, hogy a lánynak is feltűnt. Szavaira azonban rögtön felkaptam a fejem.
- Talán igazad van, nem is a keménység a legfontosabb. Pedig én lehet, hogy jól mutatnék jégbe fagyva. -kacsintottam rá. Lenne kit kiolvasztani. -mosolyogtam, miközben Gwen mintha közelebb húzódott volna.
Sőt, hirtelen a pulóver melegségét is érezni kezdtem hátam egyik felén. Sikerült eléggé jól sajnáltatnom magam, pedig nem is ez volt a célom. Mindenesetre kifejezetten jól esett a lány közelsége. Kedveltem, azaz ez már több volt mint egyszerű kedvelés. Tetszett, meglehetősen tetszett. És úgy éreztem neki sem vagyok közömbös, vagyis nem csak barátként tudna elképzelni. Ááá túl sokat ugrottam az időben, hisz még csak itt ülünk, és kedveskedünk egymásnak...ez még nem ok másra, komolyabbra. Persze azért folytattam a "hadműveletet", és figyeltem a reakciókat.
- Hálás köszönetem Gwennie. -küldtem egy igazán csábító mosolyt felé, majd a köztünk lévő apró helyre mutattam. De nézd csak, van itt még hely -húzódtam közelebb, és tettem egy még bátrabb mozdulatot. Jobb kezemmel átöleltem, kezem megpihent vállán, remélve hogy ezzel is melegítem.
- Ugye nem szeretnéd, hogy olyan duci gyerek legyek? -vigyorogtam. De tulajdonképpen igazad is van, a zsír melegít, tuti nem fáznék annyira. -nevettem el magam.
Egy ideig csak némán néztük egymást, de vannak akik szavak nélkül is értik amit a másik akar. Lehet, hogy mi is ilyenek vagyunk?
- Áhhá, asszem értem mit akarsz mondani. A hálóban még ennél is hidegebb van? -hülyültem, de sejtettem, hogy mire gondol. Húha, jól kitoltad ezt az időt...akkor már nem lesz gondunk arra, hogy jó társaság volt-e a másik. -röhögtem, elképzelve magunkat két jégtömbként...nem volt szép látvány.

Ekkor azonban huhogás és szárnycsapkodás hallatszott. Felkaptam fejem, és az égre meredtem. Twinky volt az. De mit keres itt ilyen hamar? Hisz még nem telt el az egy óra. Csak nem sérült meg?
Lassú mozgással szállt a vállamra, majd nyugodtan ült ott, és mintha Gwent vizslatta volna.
- Hát te? -néztem rá kedvesen. Csak nem meguntad a kis szabadságot? Unatkoztál a gazdid nélkül, mi? Nézd csak, bemutatom neked ezt a gyönyörű lányt, ő Gwen -majd a lányra pillantottam, kezem még mindig vállán trónolt -Gwen, ő pedig itt Twinky, az én imádott hóbaglyom. -mutattam be egymásnak a jelenlévőket.
Egy halk huhogás hallatszott, Twinky üdvözölte Gwenniet.

[-Igen már találkoztunk. Hisz neki köszönhetően találtam ide.-]

Az egyetlen vigaszt az egyre hűvösebb levegőjű udvaron Kevin nyújtotta Gwen számára. A lány egyáltalán nem bánta, hogy kint kell fagyoskodnia a szabadban, ha a fiú vele lehetett. Nem tudja mióta, de úgy érezte, hogy egyre jobban kötődik a fiúhoz. Szeretett vele lenni, örült a társaságának. Mintha valami kezdett volna kialakulni köztük. Valami, amit már nem lehet barátságnak nevezni, mert több annál. Nehéz volt ezt beismerni, de Gwennie úgy érezte, hogy kezd beleszeretni a fiúba, nem is kicsit. Erről az érzéséről még senkinek sem beszélt, de egyre nyilvánvalóbb lett. Ha Kevin megjelent a közelében, hevesebben kezdett verni a szíve; ha egy jó ideje nem látta már, akkor nagyon hiányzott neki.
Azt, hogy a fiú hogyan s mit érez iránta, eddig még nem tudta kideríteni, hacsak azokból a félig elejtett szavakból, mozdulatokból nem lehetett sejteni.
Ezen a napon is, mintha a Sors akarta volna, hogy ők ketten legyenek az udvaron, ebben a szörnyű hidegben, egy szál pulóverrel. Hogy azt a ruhadarabot először Kevin, majd Gwennie, s végül mindketten egyszerre viseljék. Lehet, hogy más embereknél ennek nem lett volna nagy jelentősége, de Gwenniénél igen is volt! Mikor a fiú közelebb húzódott hozzá, átkarolta a vállát, akkor úgy érezte, mintha apró kis villámok ráznák meg másodpercenként a fiúnak egyetlen mozdulatára.
Ez már nem lehet barátság.
Több ennél.
Sokkal, sokkal több.

Gonolataiból szárnysuhogás zökkentette ki, az égbolton megjelent egy bagoly, aki hozzájuk, vagyis Kevinhez szállt le. Igen, emlékszik, ennek a madárnak köszönhető, hogy ide talált a sráchoz. Ha nincs ez a szárnyas, akkor lehet, hogy már a meleg klubhelyiségben üldögélne, forró teával a kezében.
Kívűl s belül is elmosolyodott, mikor Kevin bemutatta a madárnak.
Jobb kezét felemelte, majd végighúzta a bagoly szárnytollain, közben így szólt.
-Igen már találkoztunk. Hisz neki köszönhetően találtam ide.-közölte a szőkeség a fiúval, s tovább simogatta a baglyot.

[- Baj van? Nem szeretnéd, hogy itt legyek veled?]

//Akinek elvitte a nyelvét a...  //

Csend...néma csend uralta a domboldalt. Talán angyal szállt el fölöttünk, de ez ilyen sokáig tartana? Nem hiszem, hogy ez a magyarázat. Hallgattam, mivel Gwen se volt túl beszédes. Én próbáltam megszakítani a némaságot, de nem felelt se az edzéstervemre, és a hülyüléseimre se reagált. Lehet, hogy túlságosan gondolataiba mélyedt? Vagy csak a látszat csal, és mégsem érzi jól magát velem? A mosolyaiból nem erre következtettem, bár lehet, hogy csak túl tapintatos.
Nekem mindenesetre furcsa volt a helyzet, hozzászoktam ahhoz, hogy be nem áll a szám, hogy csak úgy árad belőlem a hülyeség, le se lehet lőni...és én Gwenniet is ilyennek ismertem meg. Egy mindig vidám lánynak, aki imád beszélni. Talán a hideg nem hagyja szóhoz jutni, vagy zavarba jött volna az érintésemtől? Utóbbi variációt apró mosollyal konstatáltam. Remélem ennyi az egész.
Nem is lett volna annyira nagy a gond, ha nem lettem volna farkaséhes. A zord idő már nem is zavart, a gyomrom hívogató szava viszont annál inkább. És csak egy dolog terelhette el a figyelmem a pocakomról...a beszélgetés. Ami sajnos hosszú idő óta szünetelt. Nyílt, őszinte embernek tartottam magam, ezért nyíltan rá is kérdeztem. Ez elől a kérdés elől nem térhetett ki, nem lehetett rajta csak úgy átsiklani.
- Baj van? Nem szeretnéd, hogy itt legyek veled? - tettem fel a kérdést laza hangvétellel, teljesen nyugodtan.
Majd vártam egy pillanatig és hozzátettem:
- Figyu, tényleg mondd meg nyugodtan mit érzel! Az őszinteség nálam alap. -küldtem felé egy bíztató mosolyt.
Eközben kezem lecsúsztattam a lány válláról egészen a derekáig. Szemem sarkából ravaszul lestem a reakciót, mert a vonások ugyebár mindent elárulnak.
Hiretelen huhogás hallatszott a Roxfort irányából. Twinky volt az, bár nem nagyon értettem miért ez a korai jelentkezés. Miután vállamra szállt tüzetesen megvizsgáltam, nem érte-e esetleg valami baj, de jelét sem láttam ilyesminek. Vidáman csapkodott szárnyaival üdvözlésképp, miközben kiguvadó szemeit le se vette Gwenről.
- Óhh igaz is, már találkoztatok! Milyen bolond vagyok! -nevettem. - Komolyan ő vezetett idáig? -tettem fel egy teljesen felesleges kérdést, egy még feleslegesebb bemutatás után, majd a madárhoz fordultam.
- Ügyes vagy Twinky, tökéletes helyre kalauzoltad a hölgyet! -dícsértem meg viccesen kedvenc hóbaglyom.
Gwen eközben óvatosan megsimította Twinky szárnytollát, láthatóan kedvelték egymást. Tudták mi a jó.
- Csak bátran, ne félj nem harapja le az ujjad! -néztem a lányra vigyorral a fejemen, miközben láthatóan egyre kevésbé bírtam az éhséget.
- Nincs véletlenül egy kis mindenizű drazsé a zsebedben, vagy bármi ami ehető? -pillantottam rá elég fájdalmas arckifejezéssel.