Domboldal

Még szerencse, hogy nem eresztette le a szemöldökét, most nem kell újra felhúzni a csodálkozás hatására. Azért ez durva volt...
Tény, hogy nem is olyan rég még nagyon is igazat mondott volnaa lány ezekkel a szavakkal. Mára viszont már sikerült feldolgoznia az egészet. Legalábbis az elméleti síkon. Az érzelmek mást jelentenek, azokkal nem tud mit kezdeni. Ha sikerülne elhidegülnie tőlek végre elérné az "érzelmi jégcsap" áldásos állapotát, aki csak az érvekre és a bizonyítható dolgokra támaszkodik, az nem játszik közre a tetteiben amit érez. De ettől azért még távol áll.
- Tulajdonképpen számít egyáltalán, hogy élsz-e?
Nem néz a lány szemébe, a rengeteg felett köröző madarakat figyeli. Kicsit hiú lett most, hogy sikerült olyan testet szereznie, amilyet akart és ki akarta használni. a szél pont szembehút vele, bele-belekapott a hajába, a nap oldalról sütött, éles árnyékokat vetett határozott arcvonásaira.
- Gyűlöltelek, igen. Az is tény, hogy tönkretetted az életemet, ezekkel ha akarnék se tudnék vitatkozni. Viszont a bosszúállásnkak sem látom értelmét. Látom rajtad, hogy sokkal jobban megy az saját magadnak. Érdekes kérdés, hogy mivel vaygok kegyetlenebb? Ha élni hagylak és hagyom hogy saját magad végezd el a büntetésed, vagy véget vetek az életednek, de megmentelek a további szenvedéstől? De a gondolkodásnak nincs értelme. Nem foglak megölni, még csak megkínozni se. Egyszerűen nem érsz annyit, hogy rádszánjam az időt.
Kis szünet, majd az utolsó mondatra is válaszol.
- Mégis mit mondhatnál? Van egyáltalán valami amitől azt reméled, hogy majd megbocsátok és a nyakadba borulok?

Gyomron rúgják a fiú első szavai.
Egy.
Nem néznek rá, de nem, esze ágában sincs abba a gyönyörű illúzióba ringatni magát, hogy Quintin ettől még nem gondolná komolyan, amit mond. Már csak azért sem, mert ez a srác bármennyire kegyetlen is, amit mond, mindig igazat beszél. Legalább is ilyennek ismerte meg... Ki tudja, milyen most... Ki tudja, milyen lett mostanra?
El akar szívni egy cigit. Kettőt. Elő akarja kotoni a rohadt pengéket a bőröndje aljáról, hogy ne ezt a fájdalmat kelljen éreznie.
Keserű kis nevetés hagyja el cserepes, vértelen ajkát.
- Igazából ez vicces - mondja az előbbi nyugodt, komor hangszínen, csendesen. - Úgy beszélgetsz itt velem, mintha törődnél kicsit is azzal a ténnyel, hogy létezem. Ez persze némiképp ellent mond az iménti állításodnak - teszi hozzá elmerengve, de rájön, kezd túl messzire menni. Elhallgat.
Az imént felajánlotta, hogy Quin tegyen vele, amit csak akar. Most, hogy közölték vele, nem fog bántódása esni, félni kezdett a fiú minden mozdulatától. Mikor vágják pofon? Mikor dugják az álla alá a pálcát? Minden bizonytalan. Nem hisz már semmiben.
- Nem várok el tőled semmit. De azért... - hangja elcsuklik. - ...azért jó látni, hogy örülsz, mennyire rohadtul beledöglöttem abba, hogy...
Nincs folytatás.
Igazából hazudott: nagyon szar látni Quin elégedettségét, de a fiú egyetlen szavát sem tartja meg nem érdemeltnek. És most nem számít, hogy Quin elhordta minden utolsó féregnek, mielőtt Jos arra ragadtatta magát, hogy benzint locsoljon az ajtóra, és begyújtsa egész South Bohemiát.
Ez a gáz azzal, hogy újjáéledtek benne az érzelmek: a rosszak is kétszer annyira bántják, mint amennyire örülni tud annak, ha jó történik vele. Bár hosszú idő óta az egyetlen jó Tyara volt vacak kis életében.
A kis kivetítőre pillant, ahol még mindig Quin mocorog, a régi Quin, a Kedves, aki fölé hajolt, átölelte, és akivel a vilég végére elment volna. Gyenge mosoly húzódik ajkára.
- Sajnálom - ismétli. - Nem tudod, mennyire sajnálom.
Nem teszi hozzá, hogy nem tehet róla, pedig az elmebetegeket a bíróság is felmenti bűnei alól. Ezt... csak így.

- Majdnem jó a gondolatmenet.
Qintin újra az elméleti síkon mozog, az érzelmek elhagyják állításait.
- Tény, hogy nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy törődök veled. Igazából teljesen semleges vagy. Hogy miért beszélgetek, most veled? Nem tudom. Talán tényleg jobb lenne ha itthagynálak, hogy csinálj amit akarsz, engem nem érdekel. Ugye, hogy milyen jó lenne?
Ennél a mondatnál visszanéz a lányra, de rögtön utána megint elfordítja a fejét. Egyszerűen rossz látni mivé lett egykori szerelme.
- Örülök, hogy te is ennyire élvezed a helyzetet. Bár akárhogy is nézem rajtad ez kevésbé látszik.
Egyszerűen nem bírja ki, hogy legalább félpercenként ne tegyen megjegyzéseket Jos külsejére, ha másból nem hát ebből biztos kitűnik, hogy tényleg az a Quintin áll itt, mint aki régen az utolsó porszemet is lepöckölte a ruhájáról.
- Na látod ezt érdekes hallani. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ilyen szavakra ragadtatod magad. Viszont igazat kell adnom. Van mit sajnálni. Még akkor is, ha tényleg nem tudom mennyire sajnálod. De persze ez sem számít, úgy ahogy már rengeteg egyéb dolog sem.

<máshol, máskor, bárkinek, azaz mostmár Lyrának^^>

*Íme, két nap, amikor az embernek nincs más dolga, mint élvezni az életet. Kis kócos barátunknak eszébe sem jut a tanulás és egyéb kötelezettségek, a két napot a pihenésnek szánja, egészen a 11 órai keléstől, a vasárnap estéig. Már a reggel is jó volt..A csajokkal párnacsatáztak, persze teljes "harci díszben", így hát utána kezdhették újra a sminkelést, az öltözködést...Kivételesen normálisan megfésülködött, a szobatársai rávették, így most egész normálisan néz ki. Semmi, a vehemens jellemre utaló jel, csak a vigyor...az az átkozott, letörölhetetlen, vigyor, amit a sorstársak annyira utálnak, amitől a Mardekárosok és a Hollóhátasak karöltve falramásznak, és persze a tanári kar.. Dumbledore-on kívűl egy tanerő sem szívlelheti azt a pimasz arcot, ami a hugrisok körében oly népszerű. Hajjaj, egoban sincs hiány...
Időközben elért a kiszemelt, napos foltra, lehuppan. Előkotorja a hátizsákból a megmaradt vajsör-tartalékot,   kihörpinti, majd végigfekszik a földön, és csak élvezi a meleget...behunyt szemmel...egyre homályosodó tudattal...ám egy kósza esőcsepp felriasztja. A szeme kipattan, kezei ökölbe szorulnak, először azt hiszi, valaki szórakozik. De nem áll fölötte senki. Szabad kilátás nyílik a  szürkés égre, ahol felhők gyülekeznek, eső készül... Pár perc múlva le is zuhan, vörös barátunk pedig csak fekszik, fekszik a fűben, totálisan átázva, csorgó könnyekkel..Zsebéből előkotorja a levelet, amelyről próbált megfeledkezni, amely miatt az egész napozós cirkusz volt..."Anyádnak van egy kis zűr a szervezetében, de semmi komoly..." Hát persze, nyilván ezért írt az apja...Sosem szokott írni. Mindig anyja ír. Már írni sem tud?? Az aggodalom vasmarokkal szorítja össze a gyomorszáját, már érzi, hogy a vajsör retúrjegyet vett... Elege van. Előhúzza a lángnyelv- whiskey-t és nekiáll vedelni...*

~ ex ~

"Nem törődök veled..." "Teljesen semleges vagy..."
Heh. Akkor miért beszélsz hozzám még mindig? Miért nem hagysz már faképnél? Minek elmélkedsz a dolgok felett?
Tekintetét visszaszegezi az idegenre, akiből egy ismerős lélek beszél.
Mit vársz, mit mondok?
A fiú elkapja a pillantását.
Miért nem nézel rám?
Gúnyolódik. Mint mindig. Azt hiszi, több az embereknél. Igazából semmivel sem különb egy aranyvérű, rohadék mardekárostól, csak ezt úgyse fogja soha észre venni.
Nézz rám.
Vakon gyűlöl, és hiába állapítja meg "hideg logikával" a hasonlóságot maga és Tudjaki között... Nem von le belőle következtetéseket.
Nem egyedül én vagyok saras ebben a történetben.
Mi történt veled? Hová lett a régi Quintin?
Nézz már rám, az isten verje meg.
Ne mondd, hogy nem számít.
Ne mondd, hogy nem számít...
Rádöbben valamire. Quintinből jelenleg nem a gyűlölet beszél... Hanem valamiért elérte a teljes apátia állapotát, vagy legalábbis nagyon jól tetteti azt. Magára ismer a fiúban. A depresszió közönyössé tesz.
Utoljára nézi meg az új-idegen vonásokat, aztán elfordul. Végleg. Nem néz vissza, de nem megy el. Kezeit karba fonja maga előtt, szembeáll a széllel. Szavait talán elviszi a vihar előtti kavargás, bár talán utat találnak egy süket fülhöz.
- Feleslegesen járatod a szádat. Sokkal többet érnél el, ha csak azt mondanád ki, ami fontos. Nem érdekellek? Oké, de lépjünk túl ezen. Mondani akarok valamit. Nem, nem fogok újra bocsánatot kérni. Neked is meg kellene tenned, de te túl büszke vagy ehhez. Megértem és elfogadom. Tudod, nem hiszem, hogy valaha is fontosabb lettem volna neked egy élősködőnél, akivel eljátszadozol, mikor épp úgy tartja kedved. Sajnállak téged. Én tényleg szerelmes voltam beléd, azt hiszem. Tudod, a gumiszobában elég sok ideje van az embernek gondolkodni. Aznap éjjel is utaltál rá, hogy nem vagyok normális, hát örömmel közlöm, igazad volt. Remélem, ujjongani fogsz, ha megtudod, hogy azóta volt jópár rázós hónapom, na nem mintha ez változtatna a tényeken. De tök jó, hogy elmondtad, mennyire hidegen hagy téged a létem. Biztos sokkal jobban leszek tőle, bár tök mindegy. Az új nevelőszüleim pénzes emberek, futja klinikára, ne aggódj. Azért jó, hogy kijutottál az égő házból. De egyszer valamikor meg kell dögleni. Jellemző a makacsságod. Másnak eszébe nem jutott volna szellemként új testet keresni magának. Mégis miért ragaszkodtál ennyire ehhez a szar élethez? Komolyan érdekelne, mi olyan rohadtul fontos neked itt, hogy ne akartad volna itthagyni.
Elmologizálgat, amíg félbe nem szakítják, bár az se biztos, hogy azt észre venné. Kicsit mintha még mindig nem ebben a világban élne.
A talár zsebébe nyúl, cigarettáért. Leárnyékolja a lángot vékony kézfejével, és beleszív a dohányba. Keze, lelke remegése egyaránt csillapodik. Lassan.

Végre kicsit többet is hajlandó mondani. És úgy tűnik végre kitisztult az elméje is. Talán még nincs teljesen elveszve a régi Jos. Az ő Jos-a...
- Ugye te sem gondolod komolyan hogy pont emiatt fogok ünnepet ülni?
Már ezerszer elmondta, hogy hidegen hagyja a lány és ezt az állítást továbbra is fenntartja.
- Komolyan nem fogod fel miért érdemes élni? Beszéltem a kísértetekkel a halál utánról és tudom, ha meghalsz döntés elé kerülsz. Ha félsz attól ami a halál után vér rád vagy így látod jónak kísértetként visszatérhetsz. Viszont ha van bátorságod akkor továbbmész. Mit gondolsz miért nem hallasz soha a nagy mágusok kísérteteiről? Mind továbbmentek. És ne hidd azt sem, hogy én másként döntenék. Nem azért jöttem vissza mert félek a haláltól. Van miért élni. Persze abban nem vagyok biztos, hogy egy mardekáros ezt meg tudná érteni. Vannak neked egyáltalán barátaid? Tudod, milyen az? Ha igen, akkor azt is meg fogod érteni, hogy ha másért nem értük megéri élni. Talán hallottál Gregory-ról.  A tűzbe mennék érte *magában jót mosolyog, hiszen maga Greg tűzvarázslónak tanul* és ha azzal jobbá tehetem az életét, hogy visszatérek és nem kell gyászolnia akkor már megérte. Lehet hogy pocsék életem lesz és lehet hogy megint akad majd valaki aki tönkreteszi... de amíg a barátaimnak a legkisebb örömet tudom szerezni nem fogom feladni.
Ekkor ér el hozzá a cigi szaga. Ez viszont végképp betesz neki,hiszen az a bizonyos vita is erről robbant ki. Quintin egyszerűen nem bírta a szagát és még most nem szívesen viseli el. Főleg nem egy ilyen ember kedvéért.
- Kösz, de mégegyszer nem fogom szóvá tenni. elég volt egyszer égő házban ébredni.
Azzal odébbáll. Ha esetleg Jos hajlandó eldobni a kicig és utána menni akkor megáll, de valószínűbb, hogy ez nem fog megtörténni, ez esetben végérvényesen otthagyja, miközben a varázsablak továbbra is vetíti régi, közös életük örömteli képeit.

[{ Chassy }]

{ Chassy }

Újabb csodálatos nap... nem is értem, mi a frászt keresek én itt. Rég odabenn kéne lennem, és írni azt a nyavalyás házi dolgozatot. Felháborító, hogy így el tudja venni az ember kedvét még attól is, hogy éljen...
Mély sóhajjal vágtam vissza magam a fűbe, szétvetett karokkal, és lábakkal. Még jó, hogy ilyenkor senki nem jár errefelé.
Alkaromra támaszkodván néztem ki a fejemből, és csendben átkoztam a "drága jó" Tanár Urat. Mi a fészkes fenét lehet két teljes oldalban leírni egy bájitalról? Azon kívül, hogy egy oldalon ismerteted a hatását, az elkészítési módját, bla-bla-bla...

Félhangos mélázásomból egy, a szemüvegemre tévedt vizes csepp billent ki. Kérdően néztem a nap felé, karjaimat ellenzőnek használva, mielőtt kiégetné a szemeim. Sehol egy felhő, akkor meg mi van?
Tompa morajlás a hátam mögött..
Látványos fintorba húztam a szám, ahogy megláttam a mögöttem elterpeszkedő felhőtömböt. Na igen, így már mindjárt, érthető, honnan jött az az immáron cseppet sem kószának nevezhető esőcsepp.
Villámgyorsan pakoltam össze a tintát, pennát, pergament, ha nem érek be időben, ugrott az első oldala a dolgozatnak. Az egész paksamétát beleszórom a táskába, bízva abban, hogy lesz egy kis szerencsém, amikor a szemüvegre hullik egy újabb esőcsepp, majd mégegy, és mégegy.
Hisztérikusan visítok fel, elszidva a világmindenséget, fejemre húzom a taláron leledző csuklyát, és futva indulok meg a kastély irányába...

Ahogy az lenni szokott, az eső csak azért is rákezdett, szemfogatások közepette vettem tudomásul, hogy hosszú nap lesz ez a mai. A szél is feltámadt, naná, hogy ilyenkor összejön minden az ember lánya ellen.
Szitkozódva rohanok tovább, amikor egy ijesztően ismerős vörös foltot pillantok meg, szétvetett lábakkal, az egyre vizesebb fűben heverve. Felvontam a szemöldököm, a lány, majd a kastély irányába tekintettem, végül vállat vontam és elindultam felé. Chassy az a fajta ember volt, akit nem hagyhattam ott, pláne nem prefektus létemre, meg amúgy is. Közelebb érve összeszorult a szívem. Az esőfüggönyön át is érzékeltem, hogy baj van, méghozzá nem is kicsit, ugyanakkor enyhe rosszallással tekintettem a kezében szorongatott üvegre. Nem tettem szóvá, ha már egyszer kineveztek prefinek, nem a barátaimon fogok élvezkedni. Na nem mintha másokon igen, de ez már más tészta, vagy nem, majd kiderül.
Agyam lázasan kattogott, hogy mi történhetett, miközben lassan haladtam felé, immáron csurom vizesen, de nem érdekelt, az jobban, hogy mi juttatta kedvenc terelőmet ilyen állapotba. Sajnáltam, de haragudtam rá az üveg miatt, főleg miután felfedeztem egy másikat, vélhetően vajsöröset, amely teljesen üres volt.
Nem tehettem róla, de amikor mellé értem, kissé erőteljesebben szólaltam meg, mint szerettem volna.
- Chassy, te mi a jó francot csinálsz itt kinn az esőben?! – a csuklyát kissé hátratoltam, és karbafont kézzel álltam meg felette. Nem zavart, hogy lassan kezdtem egy ázott csirkére hasonlítani, hogy a dolgozatom is odavan, és kezdhetem elölről. A lány, és az ok, mely ide vezette, sokkal jobban foglalkoztatott. Hogy miért? Egész egyszerűen, azért mert kedveltem Chass-t úgy, ahogy volt, és mert egy baráton kutya kötelességem segíteni, ha tudok…

<Lyra>


*Az eső pedig csak zuhog...zuhog és zuhog...lassan már nem tudja, mi pereg többet végig az arcán, a sós könnyek és az eső egybefolyik, lemossa az arcát, elmossa a tudat utolsó morzsáit is, és ő már épp valami zavart, homályos álomba merülne, amikor megrezdül mellette egy fűszál. A szél már rég elállt, akkor meg mi a fene ...? Ahá, Lyra. A prefektuscímeres lány teljes magasságban fölötte pompázik, rosszalló pillantásokat vetve a kezében lévő, immár félig üres üvegre.*

-Jaj, Lyra, ne csináld már...

*Feje mintegy két centit elemelkedik a földtől, megmarkolja a mellette lévő fűszálakat, és panaszos hangon újra megszólal.*

-Letapostad a fűszálakat...

*Úgy van, Chassy, gratulálunk. Csakis az ital hatására mondhatott ekkora hülyeséget, és ha Lyra reagál rá, akkor valószínűleg meghallgathat valamiféle "képzeld magad hangyának, fűszálnak, kutyabolhalógumijának, mit éreznél??" típusú monológot.. Feje újra visszahull, szemei egy pillanatra lecsukódnak, mintegy rémisztően, majd előveszi a zsebéből a félig átázott pergament és pálcája segítségével megszárítja. De minek is?..hiszen az eső még mindig esik...Sebaj, a fecnit, ami a levélből maradt, azért átnyújtja Lyrának, remegő kezekkel és szorongó tekintettel, hátha a lány ki tud még valamit silabizálni. A szó, ami most hagyja el az ajkát, arról tanúskodik, hogy a mámor már elszállt, ő újra ebben a világban van, és keresi a fényt...valamit, amitől megint minden olyan lesz, mint régen, amitől a haja ugyanúgy fog göndörödni, mint régen, amitől ugyanolyan nagyokat fog bénázni, mint régen...azelőtt, hogy...*

-Az anyám...

*Egy mélyről jövő, szaggatott sóhajtás hagyja el az ajkát, letörli az arcát, sáros kezével jókora foltokat hagyva, majd beletúr a hajába, egy kicsit megráncigálja, hátha ez magához téríti. Most már elég időt hagyott a lánynak a silabizáláshoz, visszaveszi az ázott csirkétől a szintén ázott fecnit, darabokra tépi, a földre dobja, és hagyja, hogy az odalent gyűlő esőlében szép lassan elússzon, elázzon a sorsfordító üzenet...
Miután ezzel végzett, elmosolyodik, de csak halványan, visszahúzza a kapucnit a lány fejére, majd hangot ad a véleményének.*

-Úgy nézünk ki, mint két magányos, ázott csirke.

*Nem akar bántani, csak még az ilyen mélypontokon sem tud szabadulni a rátelepülő nagyszájúságtól, most pedig még a sárba hulló, egyenletesen csattogó esőcseppeket, és a saját háborgó bensőjét is túl kell harsognia - hát mivel mással, mint a régi, viháncolós énjével? Ez mindig működni szokott. A nevetés és a lángnyelv-whisky mindig elfedi a problémákat, besöpri őket a felejtő mámor hatalmas szőnyege alá, a többi ember problémái közé...*

[{ Chassy }]

{ Chassy }

Karbafont kézzel, álltam felette. Már nem érdekelt, hogy elázom, sem a dolgozat, se semmi. Amikor megpillantottam a könnyeket az arcán, még az üveg miatt sem haragudtam rá. Na jó talán egy pindurit, hogy azért az mégsem megoldás. Arról nem is beszélve, hogy pusztítja az agysejteket.
Szemlátomást alaposan meg-meghúzta azt az üveget, mert nem azonnal vett észre. Kábán pislogott fel rám. Nem akartam túlontúl morózusnak látszani, de az eső miatt ez teljesen mindegy volt.
- Ne aggódj, nem rajtatok fogom kiélni a szadista vágyaim. – válaszolom egy félmosollyal, és leguggolok mellé. Lábaim mellett Chassy ujjai jelennek meg, ahogy a füvet markolássza. Kékeszöld íriszeim némán fúródnak az övéibe, miután újra megszólalt. Felvont szemöldök, egy mély sóhaj, és egy apró fejcsóválás.

- A fűszálaknak nem lesz semmi bajuk. Arra viszont kíváncsi lennék, Te miért fekszel itt?...
Kétségbeesve láttam, ahogy feje visszacsuklik, és lehunyja a szemeit. Chassy vissza nem kómálj nekem! Lélegzet visszafojtva figyeltem, ahogy a zsebébe nyúl, elővesz egy pergament, majd kissé megszárítja, és átnyújtja.
Értetlenül meredtem előbb a fecnire, aztán Chassy-re, és vissza az újfent ázó írásra. Halk sóhaj hagyja el ajkaim, miközben elvettem, és olvasni kezdem.
Az otthoniak írtak neki. Minden egyes mondatot újra megforgattam magamban… Lassan kezdett világosodni, hogy miért borult ki ennyire. Lassan, és kegyetlenül biztosan…

Merlin szent szakállára… Ez…nem…
Az olvasás végeztével ráemelem lélektükreim. A szó, mely kiszakad belőle, csak még jobban erősíti bennem a gondolat valódiságát. Nyelek egyet, majd mg egyet, ahogy a kedvenc terelőm sáros kezével megtörli az arcát. A talárom alól kihúzom a táskám, szétnyitom, és egy zsebkendőt nyújtok felé. Nincs erőm szólni. A levél, és a háztársam igenlő szavai körtáncot járnak elmémben. Üres tekintettel bámulom a földet, és az azon szétszóródó immáron semmivé ázott papírdarabkákat. Chassy-re pillantok, és félig örülök neki, hogy igaz, csak halványan, de mosolyog. Lehunyom a szemem, amikor a kapucnit visszahúzza a fejemre. A tincseimnek már úgyis mindegy. Ha vizet ér, kegyetlenül összegubancolódik, és begöndörödik.

Szavait félmosollyal fogadom. Nem is olyan rég, pont ez fordult meg a fejemben. Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy még ilyenkor is poénkodik, mert valamivel ki kell űznie a gondolatot a fejéből. Valamivel muszáj akár csak percekre is elterelnie a figyelmét.
Mintha magam látnám. „Pánikhelyzetekben” pontosan ugyanezt teszem én is.
- Ha nem megyünk be hamarosan, fogunk még szebben is kinézni. – szólaltam meg hirtelen. Nem szokásom anyáskodni, most mégis kisimítottam egy tincset, mely az arcába hullt.
- Tudod… - kezdtem bele… - Lehet, hogy ez … nem is tudom… furcsán fog hangzani, de… - megemeltem a fejem, és egyenest a szemébe nézve folytattam. - Ha bármiben tudok segíteni, engem mindig megtalálsz. – Igen, tudom, ez olyan sablonos, de mit tehetnék érte? Lázasan dolgoztak a fogaskerekeim, hogy mivel tudnám megkönnyíteni a helyzetét, ám semmi értelmes nem jutott eszembe. Letaglóztak a hallottak... Ha az én anyám lenne ilyen állapotban, nem is tudom, mit tennék. Megtöröltem az arcom, és íriszeim fürkészően fúrták az övéibe magukat…

Karbafont kézzel áll meg felette. Hamarosan azonban ő is rájön, hogy egyszerűbb, ha leguggol... Majd zsebkendőt ad neki. Chass arcán hála tükröződik, mert bár nem nagy cucc az a fehér vászondarabka, amit Lyra a kezében tart, itt most a segítségnyújtás szimbólumává válik, és hiába lesz pár pillanat múlva csupa sár, az immáron tiszta arcú lány lelkében ott marad a jó érzés, amit Lyra gesztusa szerzett neki. Szép dolog a barátság...
Így már az italosüvegre sincs szükség, és ahogy Chassy újdonsült támaszába karolva megteszi első lépéseit a kastély felé, az agypusztító folyadék magára hagyva felborul, az üvegben lévő erős, szúrós szagú lé kifolyik, felhígul, megsemmisül... Megtette kötelességét...
A fűszálak csendesen hajladoznak lábaik alatt, a ritkuló eső és az immár csak szelíden fújdogáló szél körüllengi őket, Lyra meghatóan őszinte és segítőkész szavaival telítve, hamarosan pedig Chassy hangja is bekapcsolódik, különös harmóniát alkotva a viharos feszültséggel és a hirtelen kisütő napfény zenéjével...*

-Köszönöm...

*Egy szó, amely a világon már oly sokszor elhangzott, a legkülönfélébb élethelyzetekben, és mégsem vált elcsépeltté. Nem, a hálaadás eme tiszta és ősi formájáról még soha senki nem állította, hogy kifakult, megkopott volna, soha nem ragasztották még rá a megalázó titulust: "Közhely.".*
*A saját fejére is felhúzza a kapucnit, eltüntetve az árulkodó vörös foltot a kastély ablakai elől, majd csodálkozva szemlél meg egy, a Lyra csuklyája alól kiszemtelenkedő, göndör tincset. Meglepetésének hangot is ad, némi intermezzot rekesztve két, depressziós megszólalás közé.*

-De jó, a te hajad is göndör. És nézd, most ugyanolyan csapzott, mint néha..na jó, mint az enyém általában.

*Hát igen, az ő haja sosem olyan rendezett, mint Lyráé. Pedig az anyja mennyit mondta neki...ajjaj. Visszatért az eredeti gondolatmenethez, a közjátéknak vége lett, s a rakoncátlan vörös tincsek a kapucni alatt újra lekonyulnak, a mellére szakadó bánat hirtelen még nehezebbnek tűnik, mint eddig - súlyos árat fizet pár perc gondtalanságért... Megáll, egyenesen Lyra aggódó tekintetének kereszttüzében. A szemébe lógó tincsért ezúttal nem neki kell nyúlnia, háztársa felől szokatlan módon az anyai ösztön jellegzetes hullámai áradnak, és Chassy már másodszorra mosolyodik el hálásan. Oly jól esik ez most...A kedves mozdulat, s a szavak, melyek biztosítják arról, hogy nincs egyedül. Igen...az anyja is ezt akarná. Hátha most ő is érzi, hogy a lánya rendben van, nem kell aggódnia, elég, ha a saját szervezetére koncentrál, s a gyógyulásra...Igen...minden rendben lesz...Nem sírhat...*

-Igen..rendes vagy, köszi. Azt hiszem, pont erre van most szükségem. Mit gondolsz, helyes az, ha anyám helyett is vidám vagyok? Tudom, hogy sikerülne..elég erős vagyok...Mármint lelkileg...meg testileg is, hiszen terelő vagyok..

*Igen, visszatért belé a lélek. Már másra is bír gondolni, mint a saját tragédiája. Az anyja problémáit is majd megoldja, kivizsgálják majd, talán varázslók is, ha szépen kéri, és Lyra szemei talán mindig ott lesznek neki. Megnyugtatóan kékeszöldek, barátiak, az a bizonyos zsebkendő még ott tükröződik bennük, és a séta is jót tett. Időközben elértek a kastélyhoz, Chass kinyitja a hatalmas ajtót, beengedi Lyrát, és elhaladtában futó puszit nyom annak arcára, csak úgy, a barátság megpecsételése gyanánt. Ahogy a kaput visszacsukja, még vet egy pillantást a lemenő nap fényében fürdő domoldalra, egy szomorú felhőt vél látni, valami rosszat, amit ott hagyott, majd Lyrába karol, a lépcső felé veszi az irányt, mindkettőjük fejéről lerántja a kapucnit, poénból, és a két Hugris prefi együtt kezdi meg éjjeli őrjáratát...*

~ Hermione ~

Pedig milyen szép is lett volna előkapni a pálcám és néhány teljesen primitív varázslattal jól megalázni őket. Mennyire jó érzés lett volna.
Elkalandoztam…
Szerencsére csak néhány pillanatra, és ami visszarántott a jelenbe, az Hermione megjegyzése volt, az iskola kedvenc triójával kapcsolatban. Draco… Hát igen... Tudtam, hogy nem kedvelik őket, és akkor még szépen fogalmaztam, de meg is értettem őket. Hermionét folyamatosan megalázták a származása miatt, Ront a családja miatt, Harryt pedig... csak mert ő volt Harry Potter.
Volt idő amikor rólam sem voltak képesek leszállni, de azóta már minden megváltozott. Azóta már... Azóta már az állandó pálca rántások helyett csak néhány titkos csók csattant el és jó párszor félszemmel lestem a az órákon, a Nagyteremben, vagy ha épp a folyosón haladt el mellettem pökhendin. Ez volt ő. A jégherceg. Aki sajnálatos módon levett a lábamról, de tegyük hozzá annyira nem bántam. Mondjuk, senkinek nem kötöttem volna az orrára. Ha kiderül...
A Griffendélesek fő ellensége volt, nem hinném, hogy jó szemmel nézték volna ha közlöm velük, hogy én meg szeretem őt. Ráadásul DS tag voltam, olyanok ellen tanultunk ott küzdeni mint Malfoyék. Áh, nem baj... végül is nem gáz a dolog... Meg úgysem fog napvilágra kerülni a dolog.
- Hát igen a Malfoy trió... Minden Griffendéles kedvence... Nekem is volt épp elég bajom velük, de szerencsére idén leszálltak rólam, legalábbis nem kötnek belém olyan gyakran. De azért érdekes lesz a következő meccsünk ellenük, mikor is Dra... Malfoy meglátja majd ki az új CsK.  - Majdnem elszóltam magam. Remek. Egy griffendéles nem szólítja őket a keresztnevükön. De most kicsit hülyén érzem magam, kétszínűnek. Játszom itt a nagy Griffist közben pedig bele vagyok zúgva a házam egyik legnagyobb ellenségébe, viszont a javamra szóljon, hogy nem hazudtam.
- Nyugi, Ron mindig ilyen volt és szerintem még ilyen is lesz egy darabig, nem kell vele foglalkozni. - váltottam gyorsan témát -  Engedd el a füled mellett a megjegyzéseit és hidd el, nem csak neked lesz jobb, hanem még Ron is vicces látványt fog nyújtani, ahogy ráeszmél arra az apróságra, hogy nem tud megbántani. Meg tudod jól, hogy én kifejezetten szeretem látni mikor vörösödik az arca és kifordul önmagából. De én ezt csinálom vele gyerekkorunk óta. - mondtam huncut mosollyal az arcomon. Hisz az egész Griffendél tisztában volt vele, hogy akármikor csak alkalmam nyílt rá szívattam Ront és szerintem drága keresztbátyámon kívül, azt is tudták, hogy imádom Ront, csak... csak szeretem, hogy is mondjam, mikor kiakadt és hiába próbált meg bármivel is visszavágni, rólam minden lepergett.
Érdekes volt azért Hermionéval itt üldögélni kettesben. Ilyen alkalom is ritkán fordult elő, miután nem voltunk egy hipi-szupi barátnők, és hát erről azért én tehettem. A mai napig keringtek azért rólam érdekes pletykák, igaz ma már azért senki nem kételkedne bennem, vicces... Pont addigra bíznak meg bennem, mikor már én sem bízok magamba, de az élet már csak ilyen.
- Hermione... Tudom, hogy nem vagyunk éppen a legjobb viszonyban, meg lehet, hogy nem tőled kellene megkérdeznem, de... Harry hogy van? Vele egyszerűen képtelen vagyok beszélni, főleg azok után, hogy kikerült most a csapatból.
Nem tudom, miért ezt kérdeztem, valahogy ez jött. És tény volt, hogy az utóbbi időben nem tudtam beszélni Harryvel és mikor közöltem vele, hogy vagy lenyugszik vagy elhagyja a pályát, azóta nem igazán voltunk puszipajtások. Nem mintha régebben azok lettünk volna, de éreztem, hogy jelenleg haragszik rám, de mondjuk ahogy elnéztem a többiekkel való viszonyát, senkivel nem volt épp a legbarátságosabb.

[Hannah]

~Szombat reggel 6:00~

Csendes, nyugodt reggel volt. A diákok és tanárok többsége, még nyugodtan aludt a kényelmes baldachinos ágyában. Az ötödéves griffendélesek hálószobájában az alvók egyenletes légzésén kívül semmi mozgást nem lehetett felfedezni. Mígnem az egyik takaró alatt mocorgás támadt, majd a következő pillanatban a takaró a földön landolt Griffin nyújtózkodásának eredményeképp. A nyújtózkodást egy hatalmas és hangos ásítás követte. Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül a hálóteremben és a többiek még mélyen alszanak.
*Most mindenki bedobta a szundit és délig akarnak aludni, vagy még olyan korán van, hogy senki sem kelt fel? Vajon hány óra lehet?
Lassan, óvatosan, hogy ne ébressze fel a többieket átfordult a másik oldalra és rápillantott az órára, ami fél 6-ot mutatott.
*Na remek és most mihez kezdjek? Már nem fogok tudnivisszaaludni, viszont nem akarok itt feküdni és arra ügyelni, hogy a társaim ne ébresszem fel.*
Amilyen óvatosan csak tudott felkelt az ágyból, felragadta a cuccait és bement a fürdőbe.
10 perccel később már nem az az álmos képű, kócos hajú Griffin jött ki aki nemrég kelt ki az ágyból, hanem egy igazi szívtipró. A tallárt kivételesen a szobában hagyta és egy pulóverben sétált le a nagyterembe. A folyosók teljesen üresek voltak. Csak egy szellemmel találkozott útja során. viszont az már meglepte, hogy a nagyteremben úgy 15 ember üldögélt.
-Sziasztok. Háát ti? Ilyen korán?
Kérdezte, majd leült reggelizni. A választ már nem is hallotta annyira beletemetkezett egy steakbe.
A reggelit befejezve, nem tudott mit kezdeni magával. Több hely is eszébe jutott mint ideiglenes unalomelűző. Mint pélául a könyvtár, vagy a konyha. Esetleg kilóghatna Roxmortsba is. Végül a tuti befutó a park lett. Gyors léptekkel vette a bejárat felé az irányt.
Kint a szabadban, még elég hideg volt, ami nem is csoda kora tavasszal ilyen korai időpontban. A megfázás elkerülése végett nem ülte le ahogy korábban tervezte, hanem elkezdett sétálni. Felfedezni az udvart ilyenkor. hallgatni a madarak csiripelését. Esetleg gonoszkodni egy picit és felébreszteni pár diákot.
Eme séta közben ért el a domboldalhoz, mely egész jó helynek tűnt egy kis pihenéshez. Először csak a hátsóját tette le a hideg és a harmattól még kicsit nedves földre, de később a fejére húzta kapucniját és szépen végigterült a földön.  becsukott szemmel hallgatta a madarak énekét. Egy esetleges szemlélődőnek úgy tűnt mintha aludna.

[Griffin]   

*Ma valahogy a hétalvó leányzó hamar kipattant a pihe-puha ágyikóból. A legtötbben még aludtak a szobában, így nem szándékozott senkit sem felébreszteni. Ó dehogyis! Könnyed léptekkel a fürdőszoba felé vette az irányt, ahol rendbehozta magát. Lezuhanyzott, megfésülködött, összefogta a haját és hajlakkot fújt a kiálló, rakoncátlan tincsekre. Ezután még fogat is kellett mosni, mely most kivételesen csak másfél percig tartott. Mindent rendben hagyott ott maga után és a reggelizés gondolatával fejében lefelé vette az irányt.
Ahogy azonban haladt egyre közelebb az étkezőhöz, valahogy valami furcsa érzés tört rá és inkább már hányingere volt, mint étvágya így ezt most kihagyta. Különös napnak indult ez a mai, annyi szent. Hannah úgy döntött a rossz közérzet elmulasztása érdekében sétál egy picit, az nem árthat, csak jót tehet vele és a gyomrával. Hátha még a mozgás után meg is éhezik.*

~ A szél nagyon fúj, mondjuk amúgyis még csak most múlt el a té, dehát reggel hétkor mit vár az ember egy angliai birtokon? Inkább csak sétálok, mert megfagynék idekint, ha csak heverésznék...~

*Továbbment, először lassú, majd gyors léptekkel közeledett a számára oly kedve skis domboldal felé. Már majdem ott volt, de akkor megtorpant. Egy hatalmasat tüsszentett, úgy vélte még Piton irodájáig is elhallatszott. Ha ez tényleg így van akkor bajban van, úgyhogy inkább sebesen haladt a cél felé mielőt rájön valaki, hogy ő verte fel mély álmából egész Roxfortot.
Mikor a domboldalhoz ért egy alvó, legalábbis fekvő fiút vélt észrevenni. Közelebb ment hozzá, felette állva szemlélte, hogy szunnyad-e vagy csak pihen. Remélte, ha aludt vagy alszik nem költötte fel az előbb a hapcizásával.*

- Áh... hello! Figyelj csak szólo, hogy ha itt kint fekszel ilyen hidegben meg fogsz fázni előbb utób! - szólította meg kedvesen. Ekkor mégegyet tüsszentett - Látod én mondtam, már én meg is fertőződtem! - mondta ezúttal kicsit viccelődve.

Csak fekszik és hallgatja a madarakat. Bár kicsit kényelmetlen így a domb oldalán feküdni, de nem fordul át másik pózba. Ahhoz túl lusta. Ha tehetné akkor egy meleg helyen üldögélne és egész nap csak gitározni, miközben bikinis lányok táncolnák körbe.
Ekkor a kicsit unalmas madárkoncertbe újabb hangok zavarnak be. Egyre közeledő lépések zaja. Csak a véletlennek köszönheti azt, hogy meghallotta annyira halkan lépked az illető.
Nem fordul felé, még a szemét sem nyitja ki. Majd a másik megszólítja ha akarja, de azért lélekben már felkészül egy szigorú „büntetőmunkát kapsz ha nem kelsz fel” tanár hangjára.
Csend… a lépések szinte pontosan a feje mellett hallgatnak el.
*Most következik a leszidás*
Gondolja magában, ám végül teljesen más fordulatot vesznek az események. Egy vidám lányhang szól hozzá. Meglepetésében kinyitja a szemét és szembe találja magát egy ismerős arccal. Először nem tudja hova tenni a lányt, de aztán beugrik, hogy minden bizonnyal egy klubtársa.
-Szia. Szerintem nem fogok, tudod melegem van.
Válaszolja vigyorogva, de azért feljebb húzza a cipzárt a pulóverén.
Ekkor a lány tüsszent egy hatalmasat.
-Egészségedre! Tudod mit igazad van öö Hannah ugye?
Felpattan a földről mint egy nikkelbolha, leporolja a ruháját, majd a lány felé nyújtja a kezét.
-Griffin vagyok, Griffin Liman. Szintén Griffis Pár évvel járok feletted. Biztos találkoztunk már, ha máshol nem hát a klubhelyiségben.
Hátranyúl és lekapja magáról a kapucniját, majd kisepri a szemébe lógó tincseit.
-Nos arra gondoltam, hogy ha már így mindketten felébredtünk… esetleg csinálhatnánk valamit. Mit szólsz?
Kérdi de nem néz a lányra. Hát igen azért még zavarban van ha lányokkal beszélget .De remélhetőleg idővel majd kinövi ezt a hülye szokását.
-Mit szólnál egy sétához, vagy egy kis repüléshez,esetleg egy parti sakk?
Szíve szerint mindent csinálna, de ennyi dolgot nem tud egyszerre ezért hagyja, hogy a lány döntse el, hogy mit csináljanak, feltéve ha van kedve valamihez. ha nincs akkor csak rábízza magát Hannahra hátha akad egy jó ötlete.
-Nem lesz baj abból, hogy csak így kijöttél a szabadba? A végén csak még jobban meg fogsz fázni és aztán mehetsz a Szent Mungóba. Nem kéred a pulóverem?
talán kicsit meglepő, de ilyen "anyáskodó" is tud lenni ha akar. Viszont abban valószínüleg igaza van, hogy hannah még jobban meg fog fázni, ézért lassan elkezdi lecvipzározni a pulóverét, miköben a választ várja.

[Griffin]

*Most, hogy kinyitotta a szemét már Hannah rájött, hogy talán ismeri. Ha nem is közelről, már látta az biztos, talán beszéltek is, de erre azért nem vett volna mérget. Az óvva intő szavaira pedig elég meglepő volt a válasz…*

- Tessék? Jól hallottam, meleged van? Lehet, hogy lázas vagy ugyan kábé 10 fok lehet maximum! Hogy lehet neked ilyenkor meleged? Elkísérjelek esetleg a gyengélkedőre? Talán elkaptál valami vírust vagy nem tudom… - aggodalmaskodott a lány ugyanis az előbbi kijelentését a fiúnak nagyon különösnek vélte.

*Ezután történt az a bizonyos második földrengető tüsszentés, úgyhogy mostmár inkább az erre való udvarias „egészségedre” válaszolt illendően. Bizony még ő papol a gyengélkedőről közbe talán pont őt kéne odavinni. Nos néha képes a saját helyzetét másra átirányítani, így történt ez most is.*

- Óh… köszönöm… ez a megfázás… pedig reggel még nem éreztem magam így. Valószínű este szedhettem össze egy jó kis náthát, mert hajlamos vagyok arra, hogy álmomban kitakarózzak és bizony a hálókörletekben elég hűvös a levegő…

- Igen. Hannah vagyok. Te is ismerős agy nekem Griffin, valószínűleg beszélhettünk már, csak az igazat megvallva nem nagyon emlékszem rá, de tuti, hogy valahol összefutottunk már!

- Óh hogy a klubhelységben… hmm… lehet, valóban meglehet. Ott elég sokszor fordulok meg mostanság, megeshet hogy épp ott elegyedtünk szóba egyszer!

*Aztán ajánlatot kap a lány, hogy csinálhatnának valamit. Igaz mostmár vissza nagyon nem mehetnek a Roxfort épületébe, mivel a többiek még mindig az igazak álmát aludják, legalábbis a legtöbben és az pont elég. Hannah nem akart nagy zajt csapni, így amikor felébredt akkor is vigyázott óvatos lépteire és itt kint sem szeretett volna véletlenül nagy hanggal felnevetni, nehogy valaki, aki nem alszik túl mélyen felébredjen rá. A repülés emiatt talán nem túl előnyös, nehogy a az erőteljes suhanások felverjék a szundikálókat mikor felettük száguldanak el. Tehát ez kilőve. A séta talán az ami nem jár nagy hanggal, de legalább nem is fagy meg tőle az ember. Így a leányzó inkább amellett döntött.*

-Óh én ráérek úgyhogy felőlem jó. Nekem a séta megfelel, ha neked is. De maradjunk itt a környéken azért, közel a domboldalhoz, mert talán még itt van a legmelegebb, mert a tóhoz közeledvén inkább már csak hűlnek a fuvallatok! – osztotta meg döntését Giffinnel és várt a reakciójára.