A Rengeteg széle

[-Giles, őt ismerem, igaz csak futólag...]

Caline

Jobban a beszélgetésre kellene figyelnem, hogy ne kalandozzanak el ennyiszer a gondolataim. Bizonyára már a lánynak is feltűnt, hogy én nem csak rá gondolok most, hanem teljesen másfelé is jár az eszem. Mondjuk épp azért jöttem ki hogy megtaláljam a nyugalmat, a békét és a válaszokat a fennálló kérdéseimre, és ezek közül sok dolgot megtaláltam. A válaszok pedig a szemem előtt rejtőznek, csak meg kell látnom őket. És gyakran magával ragadt a jövő kérdése is. Hogy vajon mit hoz számomra, számunkra a jövő? Most a varázslótársadalmi helyzet fennálló kérdésére gondoltam. Hogy ha elszabadul a pokol mi fog történni? De nem érdekelt már  ez az egész. Lesz majd elég időm ezen gondolkozni később, most egyenlőre csak Caline-el szeretnék foglalkozni. Ő olyan másnak tűnt mint a többi lány. Most természetesen nem negatív értelemben gondolom, hanem épp ellenkezőleg. Mindig mosolygott mintha semmi nem lenne semmi gondja, és ez az őszinte mosoly folytonosan az én arcomra is mosolyt csal. Vagy elég ha ránézek és máris mosolygok. Nem úgy értem hogy kinevetem, hanem belőlem is őszinte mosolyt ragad ki. Valami megragadott engem ebben a lányban, csak azt nem tudtam hogy pontosan micsoda. Talán a folytonos mosolya, vagy a kedvessége, és ahogy említettem már neki, több rejlik benne mint ami elsőre látszik. Csak azt nem tudtam hogy melyik házban van, hisz nem volt rajta talár, azonban azt biztosra vettem hogy nem Griffendéles mert akkor bizonyosan ismerném, ha máshogy nem is látásból biztosan. De arra is mérget mernék venni hogy nem Mardekáros a lány mivel Caline túl jószívű és kedves ahoz hogy mardis lehessen. A Mardekárosok amúgy sem szoktak így elkóborolni magányosan, ők álltalában mindig csoportban vannak, és úgy kötnek bele egy-egy emberbe, amikor már biztosra veszik hogy vagy ötszörös túlerőben vannak. Az ilyeneket annyira szánalmasnak gondolom, de már megint elkalandoztam. Caline szavai ragadtak vissza a való világba. Épp azt mondta hogy a bátyja Griffendéles, és Giles Lawrence. Őt ismertem, ötödéves, és néha nagyritkán beszélgettünk, de inkább csak háztársilag ismerem őt. Azonban azt nem tudtam hogy van egy húga, aki ilyen kedves, szép és elragadó. Ez meglepett, és már azt bánom hogy nem ismertem Caline-t hamarabb. De mi van ha ma láttuk egymást utoljára, vagy ha látjuk is egymást soha többé nem beszélünk? Megeshet az ilyen, hogy elfeledjük egymást és csak úgy emlékszünk majd vissza hogy az akivel abban a kegyetlen időben beszélgettünk egy kicsit. És majd csak egy emlék lesz számomra Caline Lawrence. Az utónevét nem mondta azonban ha a testvérét így hívják minden bizonnyal neki is ez a neve.
-Giles, őt ismerem, igaz csak futólag... -elharaptam a mondatom végét, hisz azt nem mondhatnám hogy barátom, csak egy háztárs.
Egy pillanatra végig néztem az előttem elterülő tájon és a kastélyt bámultam. Csodálatos épület volt a Roxfort, habár most elég rémisztő megjelenése volt ahogy a villámok csattogtak mögötte. Azért hatásos és szép is volt ez a látvány.
Ekkor Caline törte meg a csendet azzal hogy elkalandozott, ő is ebben olyan mint én. Valószínűleg másfelé jár az esze, de mégis kellőképpen figyel. Hasonlítunk ezen a téren egymásra, mégis úgy vélem különbözőek vagyunk. Ő nagyon békés, belőlem pedig biztos ki nem nézni, hogy kissé harciasabb vagyok a kelleténél, de csak akkor amikor szélsőséges körülmények vannak. De most el is felejtettem hogy van nekem egy olyan oldalam is. Caline mellett békésnek és nyugodtnak érzem magam. És csupán csak a lány figyelme érdekel.
-Semmi gond. -mondtam őszintén, hisz tényleg nem gond az hogy egy ideig másfelé figyelt. Nálam is előfordul elég gyakran. De ezután kicsit megkeményedtek Caline arcvonásai amikor egy kicsit komolyabb témára tértünk. A félelemre. Kicsit elszégyelltem magam, hiszen Caline szerint a félelemtől félni butaság, azonban én máshogy gondolom. Szerintem az az érzés ad erőt, mert ha a félelmed jól használod ki akkor olyan bátorságra tehetsz szert amire más esetben nem, de ez kicsit bonyolult és nem akartam erről vitatkozni Caline-el. Nem is akartam ilyen komoly témákról beszélni, csak miután elmondta a véleményét én ismét mentőövként mélyen és őszintén a szemébe néztem. Nem tudom hogy miért, de valahogy ezt éreztem helyesnek.
És valami olyasmi ütötte meg a fülem ami meglepett. Nem hitt nekem Caline, mikor azt mondtam hogy nem vagyok a lányok kedvence és igazat is mondtam. Igaz, gondolom viccnek szánta hisz kacagott miközben ezt mondta, de szerintem érdekelték a részletek. Azok a részletek amikorról nem nagyon szoktam beszélni, és eddig belegondolva eddig csak Caline-ról volt szó, és ezzel nincs semmi gond. Nem szerettem a múltamról másnak beszélni. A roxfortban talán senki sem ismeri a teljes történetemet, és ez így nagyon helyes. Én nem akartam olyan lenni mint Potter. Őt szánalom és sajnálat övezi, habár megértem őt, de valahogy én nem tudnám elviselni hogy úgy gondoljanak rám mint rá.
-Szóval... -egyre szélesebben mosolyogtam -Szóval nem hiszel nekem? -kérdeztem őszintén azonban ez egy költői kérdés lenne, hisz tudom hogy az érdekli hogy miért, láttam a szemében a kíváncsiságot... Kicsit komolyabb hangszínt vettem fel, és az eddigi nyílt mosolyról átváltottam enyhébb arckifejezésre. Féltem hogyha őszintén elmondom a múltam fontosabb részleteit sajnálna és egy kicsit flúgosnak tartana, ezért inkább megpróbáltam kicsit burkolózva beszélni erről. A reagálásából ki fog derülni hogy mit gondol rólam és talán majd ő lesz az első Roxfortos diák aki tudni fogja hogy miken mentem keresztül, azonban éreztem hogy az ha meg is történik kicsit később fog megtörténni. És én jelenleg féltem. Attól féltem hogyha Caline tényleg nem úgy gondol majd rám mint eddig hanem ez a gondolat negatív irányba fog elmozdulni akkor nem nagyon beszélnénk többet, és én különös vonzódást éreztem Caline iránt. Nem tudom hogy miért, de nagyon megkedveltem a lányt.
-Történtek a múltamban olyan dolgok, amik gyökeresen megváltoztatták az életem, és azóta a lányokkal is másképp viselkedem. Félre ne érts, elég gyakran flörtölök lányokkal, és elég sokat ismerhetek el jó barátnak, de amikor eljön az idő hogy a barátságból komolyabb kapcsolat alakuljon ki meghátrálok... -hogy én mekkora ütődött vagyok. Ez egyenlő azzal hogy egy barom vagyok, aki csak kihasználja a lányokat. De a nyelvem ismét megszalad és folytattam a mondatot. -...mert nem tudok irántuk úgy érezni ahogy kellene. -hát ez tényleg kész. Hogy én tényleg hogyan gondoltam azt hogy ezt elmondom egy lánynak, aki iránt többre gondolok mint barátság. Ez egyenlő egy halálos ítélettel és csak nagyon reméltem hogy megérti Caline hogy mire gondolok.

Gary

Csak....kis gonoszan

Nem ez így nem jó. Kifejezetten nem jó.
Már nincsen egyedül, és iszonyatosan böki a csőrét ez a mitugrász itt előtte. Szép szemeiben villan valami, valami furcsa, valami veszélyes, valami, amitől Garynek igencsak meg kéne rémülnie.
Gonoszság.
- Hogy egyem meg a drága szívedet édesem. Ha ennél is kevesebb eszed lenne, komolyan attól kéne félteni, hogy nekimész a falnak akárhányszor felállsz egy székből.
Elneveti magát.
- Úgy csinálsz, mintha te nem lennél tiltott időben, tiltott helyen….velem. Hogy szeretnéd kimagyarázni ha lebukok? Hm…mit csináltunk? Mit mondjak? Mit szeretnél? Randira hívtál? Esetleg több is történt? Áh…ez már túl átlátszó hazugság lenne…te és én…jesszusz.
Eléggé unja, hogy a szemébe világít az a nyavalyás pálca, így ha a fiú engedi, ujjai ráfonódnak a csuklójára, majd lenyomja a kezét, hogy a fénynyaláb a földre mutasson, ne Őrá.
Mikor hirtelen valami zaj üti meg a fülüket, és Gary összerándul félelmében, újabb gúnyos kacaj hagyja el ajkait.
- Aki fél a sötétben, az maradjon a biztonságos helyeken….különben, még véletlenül erre téved egy farkas és megharapdál…de ki tudja? Honnan tudod, hogy nem vagyok egy mumus, és nem öllek meg?
Szépen ívelt ajkai mosolyra húzódnak, de már nem nevet. Csak élvezi, ahogy a szél beleborzol a hajába. Mintha ez lenne az Ő otthona…maga az erdő.
Épphogy nem fordul el, s teszi meg az első távolodó lépést, de a lába nem engedelmeskedik az agyának. Valami van a levegőben, ami nem hagyja nyugodni….olyan, mint a hazugság.
- Most pedig szépen elmondod, hogy miért jöttél ide, vagy nagyon megbánod…és ne merj ferdíteni, mert akkor is megbánod…
Közelebb hajol, egészen közel, a fiú érezheti a barna hajzuhatagból áradó vanília illatot, és azt a méregdrága parfümöt, amit Párizsból hozatott magának. Talán még a mellkasodat is megböki vékony kis ujjaival.
Van ebben a lányban valami…valami furcsa…valami durva különcség.
- Na? Csak egy egyszerű választ kértem…nem többet. Merre is találom a prefiket? Ja igen…és, hogy én mit tennék meg? Neked? Semmit….
Még előrébb hajol, olyan közel, hogy szinte ajkaik eggyé válnak, majd hátralép minimum 3 lépést. Vigyorog. Gúnyosan, arisztokratikusan.
- Nem félsz? Húúh….
Nem néz körbe…Ő nem fél. Soha. Sem.

Tyana Chelsea Miscreant

What if you did?
What if you lied?
What if I avenge?
What if eye for an eye?

What if...

Az este különös fordulatot vesz... eddig sem volt túl hétköznapi, de most a napom igazi fénypontjává avanzsál. Téboly, hogy örömömet lelem benne, de már bizonyos, hogy nem vagyok normális, így nem harcolok önmagammal, szeretem ezt a szerepet, rám öltötték az eszelős nemnormálist, de úgy látom ezzel nem vagyok egyedül... Ez az éjszaka sötétebb mint eddig bármelyik, az égbolt baljósan borús, a holdnak nyoma sincs, nem lengenek körbe fénysugarak, főleg itt, a lombok alatt érzem, hogy a sötétség fojtogató hurokként tekeredik a nyakunkra. Csak egy félnótás merészkedik ki ilyenkor. Átkozom ezt az egészet, és már itt sem lennék, de a bennem mélyen rejlő leplezett kíváncsiság birokra kel, s győzedelmeskedik minden gondolatom felett: kiderítem ki ez a lány, mi vezette ide, mi céllal jött. Hivalkodóan bájos teremtés, mégis, a sértő szavak csak úgy tolulnak az ajkaira. Elszórakoztat, ez a pökhendiség. Szinte ösztökélném, hogy folytassa. Tetszik, ahogy dobálózik a szavakkal. Most még... csak egy unaloműző játékszer, örömömet lelem benne, aztán ha meguntam, kíméletlenül söpröm el az útból. Általában nem bírják sokáig, talán túl durván viszonozom a játékukat. Milyen kár... ő is egy lesz … nem hiszem, hogy helyet kap majd a polcomon... Elsőre gyöngének, és kiszolgáltatottnak tetszik, de rejlik e e mögött valami, vagy minden szava üres fogvillogtatás? Ki fogom deríteni, de csak szépen sorjában...
-A helyedben nem lennék ilyen fennhéjazó... -szólalok meg negédesen, elszakadva a ponttól, ahol az előbb gallyak, s levelek hulltak alá. - Kéz kezet mos. Vagy mindketten jól járunk, és megússzuk, vagy, mindketten csúful elbukunk, de hidd el, neked az sokkal jobban fájna... -távolba révedő tekintetem most baljósan vetem rá, s egy elégedett, csúfondáros mosoly fut végig az arcomon, sejtetve: Tudok valamit, amit ő nem, egy lépéssel előtte járok, s gyorsnak kell lennie, ha el akar kapni. Lenyűgöz a kitartása... hogy nem adja fel, újra próbálkozik, talán az ő oldalát is fúrja a kíváncsiság, vajon mit keresek ezen a helyen... csak hogy a kérdés fordítva is igaz, és nem én fogom beadni a derekam, abban biztos lehet.

Tetszik ez a lány, sőt egyre jobban megkedvelem a modorát... vicces... elszórakoztat... ő meg az erőszak? Persze... ő a sötétség szülöttje, semmitől sem retteg, és vigyázzak mert a sorsom a kezében van, és még megöl... mókás. Sok lánnyal találkoztam, de ilyen még nem akadt az utamba. Keze lassan az enyémre fonódik. Meglep az érintése, puha, szinte simogató, ahogy lágyan érint. A tenyere meleg, az ujjvége némiképp már lehűltek a hideg szélben. Nem tudok nem engedelmeskedni. Kissé csalódva magamban, de leeresztem a pálcát. 1:0 Hogy csinálta?
-Ne bánts! -rikoltom savanyúan, mintha a kegyelemért könyörögnék, egy ma született báránynak – Nagyon elragadó mumus vagy... Hóborc a nyomodba sem ér! -vigyorodom el szánakozóan, miközben a kis pokolfajzatra gondolok. Igen, kísérteties a hasonlóság...
Egy pillanatra elbizonytalanodom, ahogy megzabolázhatatlanul leng a szél ölén, s minden porcikája eggyé válik az éjszakával. Nem tudom álca e a magabiztosság, vagy okkal érzi nyeregben magát, és nem is én járok előtte, rég megelőzött, és kijátszott. Elhessegetem ezeket a nevetséges gondolatokat, hisz nem lehet...
~Valami buta kislány, akit világfájdalom gyötör valami bele se merek gondolni, milyen jelentéktelen kis dolog miatt, és most ide jött, hogy kisírja magából, csak megzavartam, s most eljátssza a gonosz kislányt... csak egy nagyszájú elkényezte...~
Megtorpan, pedig már azt hittem, ennyi volt, s elüldöztem. Követtem volna, de úgy már nem lett volna az igazi. Nem fogok utána loholni!
Újabb fenyegetőzés, tovább kekeckedik. Közelebb férkőzik, néhány hajtincse a levegőben játszadozva cirógatja az arcomat, miközben ajkaival szinte érinti az enyémeket. Ügyes, hogy így akar hatni rám, és hazudnék, ha azt mondanám, nem sikerült neki, hisz nagyon is felcsigázott, arcomat viszont továbbra is magabiztosság lengi be, s másnak nem mutatom jelét, talán csak a szemem csillog árulkodóan. Megfordul a fejemben, hogy viszonozom a „kedves” gesztust, könnyű szerrel megtehetném, de azzal csak elérné amit akar, s megfosztana mindentől, övé lenne a játszma.
Nem veszem le róla a pillantásom, bár nem is tudnám, túl váratlanul ért, ügyes húzás volt. Talán mégis félreismertem? Gyenge pontot keresett, s megtalálta. Ujjai a mellkasomon játszadoznak el, s érzem a körmeinek hegyét.
-A válasz tényleg egyszerű … -lehelem ajaki közé lefegyverző mosollyal.- De annál idegesítőbb nem? Mennyit gyötröd magad egy egyszerű válaszért... Semmit nem tennél meg nekem, és máris sokkal többet tettél... -kuncogom sötéten, amikor elszakad tőlem... talán sikerült fölhergelnem? Szívesen látnám már az igaz valóját. De minél többet harcolok érte, annál szebb lesz a beteljesülés.
Újabb reccsenés, falevelek, ágak hullnak a talajra. Egy bokor megrezzen. Ezúttal mintha nem érne váratlanul, s úgy fókuszálok a pontra, akár egy lesben álló vadász. Talán mégis megbújik ott valami az aljnövényzet sűrűjében, és szemmel tart minket. Talán... ~Nem félsz? Húúh~
Tekintetem újra a lányra esik, s pillantásomban most valami ravaszság rejlik.
-Oké te nyertél... -sóhajtom gyászosan, arcomon mégis egy hűvös, árulkodó mosoly terül szét.
-Megfagyott bennem a vér, amikor megláttalak. Te viszont sosem félsz. Lenyűgözöl! Talán... -töprengek el egy pillanatra- talán megnézhetnéd te, mi volt ez a hang... -mutatok a pontra, ahonnan jött- Lehet csak egy korhadozó fa roskadozik a viharban, de megöl a kíváncsiság, mi lehet, ha mégis valami más... és itt vagy te ugye... esetleg megnézhetnéd, ha már ilyen bátor vagy. Vérnyuszi... Vagy csak a szád jár, és egy gyermeteg kislány vagy? -hangom továbbra is kifejezéstelen, nyugodt, bár némi fenséges csengés is kihallik belőle, ami aggodalomra ad okot. A manipuláció mindig is az ínyemre volt. Egy remek eszköz, amivel sokszor élek. Ennek külön tudománya van.

A sötétben fénnyé válunk,
S a Végtelenig meg sem állunk!

I've got two rules. First: I'm always right.
Second: Just in case I'm wrong, follow rule number 1.

Gary, alias a gyáva nyuszi

Hallgatja a másik szavait, hisz kíváncsi rá, hogy mi fog kisülni ebből az egész jelenetből. Néha-néha odavetne egy igen goromba választ, de mivel mindig mindenkinek arról papol, hogy a jólneveltség alapvető dolognak számít az olyan körökben ahol Ő mindig meg fog fordulni élete során, így nem teszi, hisz akkor többet már nem oktathatna ki pár kis sárvérű férget.
Hogy honnan ez a gőg? Hogy honnan ez a tisztelet a szép aranyvér iránt? Lehetséges volna, hogy már így született? Vagy belenevelték? Hiszen az apja is halálfaló volt…És annyira ott van benne a megfelelési kényszer, hogy áldozzon a halott apja emlékének. Hogy megmutassa, Ő is el tud annyit érni az életben, amennyit a szülei tettek segítség nélkül.
- Úgy gondolod? S ha mégis én jönnék ki az egész helyzetből jól? Mert olyan embernek szólnék, aki képes azt a kis apróságot eltusolni, hogy itt voltam veled. Oh…én még igazán semmit nem tettem, de ha neked már ez is sokat jelent, akkor téged IS sok helyre tudnálak repíteni..pokolba…mennyországba…pokolba…mennyországba…pokolba.
Minden egyes elnyújtott szótag, amit Tyana kiejt, zihálva kézbesített szexuális bujaság ígérete, mely ígéretet Tyananak esze ágában sem lesz soha betartani.
Megborzong, de ezt nem mutatja a külvilág felé, csak úgy inkább sötét kis lelke mélyén érzi azt az apró kis zsibbadást, mely végigfut bensőjén.
Ha belegondol pozitívum is lehetne az, hogy képes arra, hogy csípős gúnnyal és humorral, pontosabban iróniával tekintsen mindenre, és így tegye tönkre az embereket. Pedig…nos ez korántsem pozitív dolog. Sőt. De ez néha annyira nem tudja érdekelni ezt a lányt, hiszen annyi életet rontott már meg, hagyta, hogy a kívülről csodás alma belül rohadt legyen.
- Nyugodtan mondd ki azt amire gondolsz…ami persze nyílvánvaló.
Magabiztos lenne? Igen. De mire fel? Szépségére? Vagy inkább külsejére? A belőle áradó gonoszságra? Azokra a mélytengeri szemekre, amik most is úgy csillognak itt ezen a sötét éjszakán, mintha minden múltbéli érzés megragadt volna benne? Magával ragadó, s ha egyszer igazán beletekintesz, többé nem éred el a felszínt.
Élvezi ezt a helyzetet. Élvezi azt, ahogy a másikkal játszadozhat. Mindig is imádta az ilyen szituációkat, csak meg kellett találnia hozzá a megfelelő személyeket.  Egy lányban a rosszat sohasem lehet elnyomni, csak idő kérdése, és megjelenik.
- Hogy én nyertem? Drágám…ez már akkor kiderült számomra, mikor kiejtetted az első szót ezen az éjszakán. Ez egy eldöntött meccs volt, nincs olyan, hogy nem én nyerek.
Elmosolyodik újra.
- Ahogy a gyáva nyuszika óhajtja.
Elfordítja a fejét, hirtelen zaklatott szívdobogások rázzák mellkasát, s ahogy ellép Gary mellől, hátat fordítva neki, egy másodpercre összefonódnak seprűszerű pillái. Kimondatlan sóhaj….kimondatlan gondolatok.
Egy lépés…
Kinyitja a szemét.
Két lépés…
Előrenyújtja a kezét.
Három lépés…
Leguggol.
Ujjbegye hozzáér az egyik falevélhez, csillogó íriszei megremegnek, másik kezével pálcájáért nyúlna, de mikor hiába tapogatózik, halkan szitkozódik egyet. Annyira csendesen, hogyha Gary nincs közvetlenül mellette, akkor talán nem is hallja.
A kastélyban hagyta. Pedig egy boszorkány sose lehet olyannyira esztelen, hogy a pálcáját nem magánál tartja. Ez rosszabb esetben az életébe is kerülhet. Arrébb húz egy ágat, cipőjének talpa alatt elmorzsolódik egy vékony fadarab.
Megkönnyebbülten sóhajt egyet.
Miközben feláll, hátat fordítva az áthatolhatatlan sötétségnek, tekintete Gary tekintetét keresi.
- Látod? Kis gyáva alak vagy….nincs itt semmi sem. De, hogy egy lány bátrabb legyen nálad…nos ez véresen ciki. Nem gondolod? …
Tovább húzza a másik agyát, nincs mese. Míg Gary állítólag a manipulációhoz ért, addig ő ehhez.

[- Azt hiszem értelek.]

/Wade/

*Kicsit félrebiccenti fejét, és úgy fürkészi a másik tekintetét. Mikor megbocsájtanak neki előbbi "bűnéért" amiért el-el kalandozik, nagyot sóhajt. Elvégre, nem nagyon szokták jó néven venni, ha valaki eltűnik egy beszélgetésből. Vagyis, nem annyira kedvelik az olyat. Legalábbis ő ezt vette észre eddigi "pályafutásán". Hiszen próbáltak ő vele ismerkedni, de hamar rájöttek, hogy "nem érdemes". Mert eléggé elvonulós figura, aki jobban kedveli a könyvei, és a hegedűje társaságát, mint az emberekét. És ez a pörgősebb diákoknak nem igazán jön be, így hát maradt egyedül. Persze ennek megvan a maga kis oka, amit még ő sem tud igazán. Mert nem azóta ilyen zárkózott, mióta elvesztette szüleit, hanem már korábbról. Egészen születése óta. Biztosan örökölte vagy valami történt vele születése közben. Nem tudni, legalábbis ő még nem tudja. Majd csak rájön, vagy megváltozik. Lehet csak gyakorolnia kell, hiszen nem is olyan szörnyű kicsit pörögni a világgal, kicsit hagyni magad sodortatni az árral. Hiszen Emet is így ismerte meg, bár az a lány is ugyanolyan mint ő, és ezért értik meg nagyon egymást. Meg itt van Wade is. Egész kedves figura ez a srác, kár lett volna ha nem ismeri meg. Bár kitudja, hány ilyen ember mellett ment már el... Kicsit vállat von gondolatban, majd mosolya még szélesebbre húzódik mikor Wade visszakérdez. Már hogy hinne neki? Egy ilyen kedves fiúra ne tapadnának? Hiszen ismeri a lányok szokásait, mert ő is abból van. Tudja, hogyha valaki kicsikét bevállalósabb már leszólítja a másik nem képviselőjét. Vagy megpróbálkozik valami módszerrel, hogy az figyeljen fel rá hamarabb. Tuti, hogy sok lány áll sorban Wade-ért. Épp vissza is szeretett volna válaszolni, hogy tényleg nem hisz neki, mikor a barna hajú mesélni kezdett. Line kicsit nekidőlt a fának, és hallgatta a történetet. Egy elég kertelt mesét hallhatott. Hát nem csoda, nem nyílhat meg rögtön előtte, hiszen még alig ismerik egymást. Nem is bánja, sőt, örül neki, hogy a fiú csak ennyit osztott meg vele, így legalább tudja jól, hogy ő is józan ésszel gondolkozik, és nem mondja el idegeneknek a titkait. Mert akármennyire is jó ember Caline, még nem tudhatja igazán róla Wade. És ha nem az lenne, hanem egy pletykás? Aki most kedves, de később szétkürtöli a sulinak amit megtudott? Ilyen is lehetne... És Wade is lehet ilyen. Nem feltételezi róla, mert még most igazán kedves, de akkor is, jobban meg kell még ismernie úgy érzi. Ám mikor befejezte meséjét Caline nem értette igazán. Azaz értett valamit, de biztosan rosszul, amire ő még nem gondol. Pontosabban, megbizonyosodott arról, hogy a lányok sorban állnak érte, és hogy a fiú ezt nem is nagyon sajnálja, sőt! Jól elszórakozik velük... Bár a javítás. Kicsit megkavarodott a lány, de egyben egy válasz is lebegett előtte. Wade egy olyan srác, aki nem vágyik semmi komolyra lányoknál. Persze, ez érthető, hiszen még diák. Nem is szabad ilyenkor lekötnie magát egy srácnak, akármennyire is az a vágya a lányoknak. Hiszen bátyjától megtanulta már, hogy a fiúk szeretnek szabadok lenni, ezért nem is csoda, ha megtántorodnak néha-néha. Bár rá is tudnak cáfolni erre, de akkor valamiért nagyon szerelmesnek kell lenniük. De úgy látszik Wade inkább a szabad szellem típusú. Bár a múltját okolja ezért. Netán történt valami rossz vele? Na jó ez már egyre zavarosabb Caline számára. Nem baj egyről megbizonyosodott, ez a srác szabad szellem. Nos akkor az sem baj, amit most fog tenni.*
- Azt hiszem értelek.
*Mondja miközben átkarolja Wade-t. Barátilag teszi, ez érezhető is hangnemén, és ahogyan teszi ezt az egészet. De miért is csinálja ezt? Ha egyszer ő megnyílik valakinek, bizony, az számíthat ilyen gesztusokra a lánytól.*
- Sajnos a múlt, igencsak ki tud hatni az ember jelenjére, és jövöjére is egyaránt. De én úgy gondolom, hogy a múltat feledni nem érdemes, csak egy olyan helyre elzárni, ahonnan csak akkor befojásolhat minket, amikor szükséges.
*Majd óvatosan leveszi Waderől a kezét, és megveregeti a vállát.*

Tyana Chelsea Miscreant

What if you did?
What if you lied?
What if I avenge?
What if eye for an eye?

What if...

Szegény lány... még csak nem is tudja, kibe botlott, de nem hibáztatom, talán már az első alkalomnál túl elnéző voltam vele, és egész más módszereket kellett volna alkalmazom...Túlságosan is biztos benne, hogy ő nyert, szépen ívelt ajkai dicső mosolyra húzódnak, s ezt a mosolyt úgy villogtatja felém, mintha meg akarna vele igézni.
-Ó de tüneményes … hiszel az ilyen mugli dolgokban? -lépek utána lassan, hangom nyájas, már már lekezelő. -Menny és pokol... vicces teória. Látom előszeretettel látogatod a mugliismereti órákat. -incselkedek vele tovább gyenge pontokat keresve, s tudom hogy ez egy ilyen aranyvérű pökhendi úrilányból milyen reakciót fog kiváltani, így folytatom: -Talán csak egy gazdag kis félvér ivadék vagy, aki szereti magát jó fényben feltüntetni? -szítom tovább a tüzet tettetett kíváncsisággal. Szemeim szinte szikráznak, ahogy körbejárom, s úgy méregetem.
-Igen... a vérünket nem tagadhatjuk meg, bármennyire is akarjuk. Úgyhogy elő a farbával! -otthagyom egy pillanatra, hátat fordítok, tudom hogy a sistergő kígyó csak egy élettelen bot volt, amit a sötétben húsvér pitonnak néztem. Csak egy méregzsák. Közönyös tekintettel fordulok vissza hozzá, egy fának támaszkodva.
-Jól tudod, mire gondolok! -horkanok fel, most már kissé dühödten. Lassú a felfogása, de nem akarom megijeszteni, élvezem a vonaglását, a düh vörös ködét, ami rászáll és hatalmába keríti. Lágyan elmosolyodom, fejemet oldalra biccentem, s úgy gyönyörködök benne tovább. Mintha eggyé válna az éjszakával. Gyönyörű teremtmény.
-Ne álltasd magad hiú reményekkel, inkább bizonyíts, hogy higgyek neked... -ösztökélem tovább, s lassan az ujjam köré fonom, báb lesz belőle, akit úgy mozgatok, ahogy én szeretném.
~Gyáva nyuszi~ Ó ha tudná... milyen mulattató a naivitása. Hisz azt hitetek el vele, amit akarok.
-Rááágalom! -replikázom éles hangon, de hangomban semmi komolyság nem lelhető fel, élvezem, hogy eképpen szórakozhatok vele, gunyoros vigyorom mindent elárul ahogy elindul, hogy megfeleljen nekem.

Ahogy az erdő sűrűjében tartunk, gonosz, sőt egyenesen pokoli gondolatok merülnek fel bennem. Szinte vágyok rá, és reménykedem, hogy valami vérengző bestia tör elő a bokorból, és a fenevad szépen lerágcsálja azokat a kis szikár ujjacskákat, amiket az előbb még olyan kedélyesen táncoltatott a mellkasomon. Szinte látom magam előtt, hogy lemaradok tőle, és meghúzódom egy fa mögött, hogy onnan nézzem végig az egészet, mint egy előkelő páholyból. Vajon akkor is ilyen kis bátornak mutatná magát? Vagy keseregve könyörögne az életéért, hogy mentsem meg? Elkapok egy mozdulatot, egy számomra csodálatos kis szösszenetet, s az elégedettség meleg áradata jár végig belülről, tetőtől talpig, majd az arcomon ömlik el egy fenséges mosolyban. A pálcájáért kutat, ami viszont nincs sehol. Ó, milyen szomorú, még csak meg sem tudja majd védeni magát.
-Valami baj van? -zárkózok fel mellé tettetett aggódással, majd újra lassítok lépteimen.
Keserves, fájdalommal teli halál vár rá, amikor a több centis karmok a húsába mélyednek, hogy apró darabokra aprítsák a törékeny testét. Nem hiszem, hogy akkor olyan gőgös lenne. Csak akkor menteném meg, ha bocsánatért esedezne, amiért ilyen csúnya hangot engedett meg magának velem szemben. Milyen szép is lenne... maga a megdicsőülés!

Maga a kiábrándulás! Ilyen nincs. Egyszerű szerencse és elmúlt a veszély vagy... vagy tényleg nem volt itt senki és semmi, csak ez a korhadózó fa szúrt ki velem ilyen csúnyán? Esetleg csak egy mókus volt, vagy valami egyéb kis átokfajzat, ami így megtréfált? Pedig annyira biztos voltam benne. Lejátszódott bennem az egész jelenet, szinte sóvárogtam utána, beleéltem magam...
Arcomat most kifejezéstelen, szürke köd lengi be, de ahogy megszívom magam levegővel majd kifújom, szakadozott sóhajomból kitűnik mennyire ideges és zaklatott vagyok. A lány szavai belülről éles szablyaként tépnek darabokra, a nyakam egész bevörösödik a dühtől, de ez szerencsére nem látszódik a sötétben. Egy szót sem tudok kipréselni vicsorgó fogaim közül, amelyet erősen összezárt ajkaimmal palástolok. Valami mégis ott ül a nyelvem végén... valami nagyon gonosz, és rettegett! A kezem remegése elhal, biztos határozottsággal lendül a magasba a pálca, ami eddig halovány fénysugarat lövellt magából. Már nem kelt ilyen szép, gyöngyöző fényoszlopot, teljesen kihalt a ragyogása, minden elsötétült. Számat szóra nyitom, a pálca egyenesen a lányra szegeződik, mintha épp felnyársalni készülném vele. Szemem most sötéten csillog, arcom komorsága minden következményt előre sugall. Itt most valami rettenet fog végbemenni, valami nagyon csúnya dolog. Egymásnak feszülő ajkaim most elválnak egyméstól, a nyelvem a fogamnak feszül, bármelyik pillanatban kiadhatom az átkot, a parancsszót amivel...
A mellettünk lévő fa kísértetiesen rebben meg, az összes levele belerázkódik. Egy hasadás, akár mintha villám csapott volna a törzsbe. Az arcomat ösztönösen védem a karommal, és mire újra a fára pillantanék, egy vérfagyasztó árny állja el a kilátást. Ordítani sincs időm, túl hamar ment végbe az egész. Érzem, hogy valami nagy erővel a kezemnek lökődik, a pálcám kicsúszik az ujjaim közül, én pedig megpenderülve vágódom hanyatt az avarban. Alattam jó néhány kemény faág törik darabokra, vagy éppen áll bele a hátamba. A fájdalom tűrhető, de a rémület annál inkább szívig hasító. Mire kinyitom a szemem, a rémalak sehol... nyoma sincs, se neki, se a pálcámnak.
-Mi a fészkes fene volt ez? -rikoltom szörnyülködve, miközben megvizsgálom a karom, amiben a pálcát tartottam. Tompa ropogás, amikor megmozdítom, s egy hangos szisszenésben török ki.
-Te voltál??? Hogy csináltad? Mivel...? -üvöltök rá magyarázatot várva.

Garynak

Vajon ki a nagyobb szörny...Ő vagy én?

- Fogalmad sincs, hogy ki vagyok ugye? Hogy kivel beszélsz…hogy kit próbálsz megalázni? Hát nem hallottál még rólam kicsi szívem? Vagy te ilyen stréber típus vagy, aki sose hall semmit és semmire nem mer odafigyelni? Esetleg beletrafáltam? Tudod sokakat hibásan osztanak be a Mardekárba…lehetséges volna? Ó…igen…most már mindent értek veled kapcsolatban. Te is csak egy nagyszájú…kisfiú vagy. Hogy én félvér volnék? Te komolyan gondolod? Moszka leghíresebb családjának sarja vagyok, de Te ezt nem érheted, hogy milyen kiváltságokat von maga után. Hogyan is érthetnéd? Hisz a te családodról hallani se lehet ilyen körökben.
Valami nincs rendjén. Valami nagyon nincs. Ennek nem így kéne történnie. Nagyon nem.
Állnak egymással szemben, s a fiú pálcát fog Őrá. A játékok sose erről szólnak. Hanem, hogy Ő jól érezze magát…de Gary most megpróbálja megakadályozni benne.
Valósággal megrohanja a részletek tisztasága, ahogy GAryre pillant, ahogy a felé tartott pálca hegye lassan megcsillan. Védekeznie kellene, tennie valamit, de ledermed.
Ilyen nincs, hogy egy ilyen kis senki állítsa meg őt. Nem mosolyog. Nincs oka rá. Már nincs. Inkább félelem költözik a szíve helyére, és terjed szét testében.
Olyan, mintha valaki nyakon öntené egy vödör jeges vízzel, hirtelen zsibbadni kezd a keze. Pedig Ő sosem fél…akkor most mégis mi ez az érzés? Miért nem hagyja nyugodni, hogy ez a  fiú rá fogja azt a nyamvadt fadarabot?
Fájdalom nyílal a szívébe.
 Hát mégis van neki ilyen?
Az apja jut eszébe…Ő is pont így állt Voldemorttal szemben azon az átkos éjszakán.
Mindig is szerette az apját.
Fogunk onnan hiányozni, ahonnan elmegyünk? ..Talán pont emiatt kívánják, hogy bárcsak ne is mennénk el onnan?  Talán önzés a részükről, hogy a világban akarnak tartani valakit, kinek homokórája végleg lefolyt, de talán nem önzés, ha tudjuk, mikor testünkből kivágnak egy darabot az század része sincs egy ember elvesztésének fájdalmához képest. Habár... hasonló operáció, hisz az egészből, egy emberi teljességből vesznek el egy -kisebb vagy nagyobb- darabot. El kell temetnünk valakit, és akkor vele együtt minden emlékünket is.
Később pótolni akarjuk, de ez lehetetlen. Minden ember pótolhatatlan, egyedi és utánozhatatlan. Még ha azt is mondjuk, hogy az ember nem ismer lehetetleneket, tudnunk kell, hogy egy lehetetlen mindig is lesz: Örökre elfelejteni azt, akit valaha szerettünk.
A boldog óráktól vagy szomorú percektől, jó emlékektől és rosszaktól vagyunk, akik vagyunk, és leszünk, akik leszünk. A jelenben élünk, de a jövőnek. A jövőbe elérni viszont csak úgy tudunk, ha minden részletet szemügyre veszünk.
És most áll ott….és várja, hogy megkínozzák.
Aztán hihetetlen gyorsan történnek az események. Ropogás, Gary ordítása, s mire észbe kapna a lány már maga is hátrál, majd zuhan egyenesen a földre, szépen felhorzsolva a lábát. Nem tud szóhoz jutni? Hol van ilyenkor a gőgös aranyvér?
Szíve hevesen dobog. Oly hevesen, hogy Tyana azt hihetné, hogy menten kitör bordái védelme közül.
Fájdalmasan felszisszen, a kín másodpercek alatt önti el testét. Nem…nem ő volt…de akkor mi lehetett ez? Legszívesebben sikítana, de akármi legyen is az, nem lehet nagyobb szörnyeteg Őnála. Erre a gondolatra kissé megnyugszik, pedig ez nem könnyű feladat. Szemeit becsukja, próbál a légzésére koncentrálni és Garyt kizárni a saját kis világából.
- Csak nem félsz? Érted már, hogy ki vagyok?
Hisz Ő is remeg…. de képes ebből is poént csinálni? Talán a Mardekáros fiúnak a lánytól kéne jobban tartani? Hisz úgymond benne vérfarkasvér kering.  Hiszen sokszor kívánja a vért….a húst … Ő Lucifer menyasszonya.  Mégis mintha a földön közelebb kúszna a másikhoz.

Tyana Chelsea Miscreant

What if you did?
What if you lied?
What if I avenge?
What if eye for an eye?

What if...

Holtpont... vagy valami olyasmi. Nem volt még aki ennyire... sőt nem volt még aki valójában kihozott a sodromból. Hogy miért tudom ezt ennyire biztosan? Nem éreztem még ilyen érzést... Vagy lehet ez valami más... Sokkal komolyabb mint egyszerű harag... tömör gyűlölet, a megtestesült utálat. Nem, ezek túl hétköznapi fogalmak, az efféle érzések jellemzéséhez.
Egyáltalán már az is eszement őrültség, hogy ebben a redves, mocskos erdőben csatangolunk... csatangolok egy ilyen céda társaságában. A gondolataim egybeolvadnak az este baljós komorságával. A feltételeket nem én szabom, hanem ez a különös éjszaka irányít. Szavakat ad a számba, illetve... gondolatokat vés a fejembe, és mind arra ösztökél tegyem meg:
~Rajta... senki sem tudja meg, ez csak egy lotyó... egy beképzelt fruska. Tedd meg és már itt sem vagy, elslisszolsz és minden a múlté, itt sem voltál~ tipródom, de már rég tudom mit fogok tenni.
Elvégre, mit sem jelent... porszem a sivatagban, egy vacak játékszer, amivel azt teszek amit akarok... zenghetnek róla ódákat, lehet akárki, most akkor is csak egy senki, akinek az élete az én kezemben van, és mégis milyen ostoba, még most sincs sejtelme róla milyen veszélyben van.

Nem, nem akarom ilyen egyszerűen.
Mindig mindennek megadom a módját, most sem teszek kivételt, élvezni akarom.
-Szóval azt hiszed vagy valaki? -köpöm a szavakat, eltűnődve, némi undorral mintha csak valami alja muglihoz, mi több, kviblihez beszélnék, és tényleg az lenne, nem valami aranyvérű kis dívapalánta, aki meg van győződve róla hogy körülötte forog a világ. Megvetés és maró gúny … majd hamar felhagyok az árulkodó jelekkel, megszívom magam a hajnal fuvallatával, ami néhány pillanattal ezelőtt még a fatörzseket simogatva suhant végig. Most mélyen leszívom majd egy reszketeg sóhajban a mérgemet is csillapítom kissé, nem most jött el a pillanat, hogy igazságot szolgáltassak... Unalmas... legalábbis így tetszelgek. Ajkam kétoldalt szándékoltan görbül, ível szépen felfelé, és újra visszanyerem a hidegvéremet. Későbbre tartogatom az energiámat.
-Áh vagy úgy, oroszok... -emelem fel a hangom érdeklődően, mintha megvilágosodtam volna, minden tiszta így már értem. És hogy miért?
-Legjobb tudomásom szerint elég érdekes a te néped, de sajnos nem különösképp fogékonyak a mágiára. A magadfajták törekednek némi tudásra szert tenni, de a középszerbe tartoztok mint a többi. -nagyot sóhajtok, kifejezem együttérzésem, és vigasztaló tekintetem mégis égető hatással csap le az áldozatára, egyértelműen leolvashatóak a megvetés jelei.
-Jelenleg pedig nem „Moszkvában” vagyunk úgyhogy a családod neve itt nem sokat jelent... -szinte duruzsolom, hangom dallamosan cseng, ahogy közeledik az igazság pillanata.

Aztán mégsem jön el, csak a keserű pofára esés, a talaj eltűnik a lábam alól és zuhanok a mélybe a szakadék aljára. Csak egy megoldás maradt, amivel tisztára moshatom magamat, és ez azt egészet. Egyszer már történt hasonló, igaz akkor apám simította el az ügyet, hát erre most nem lesz szükség. Végzek, mielőtt egy sikoly is távozhatna kicsiny torkán. Olvastam átkokról, sőt tanítottak, és tudok olyan dolgokról, amiket a Roxfort területén tilos kiejteni... mi akadályoz meg benne, hogy itt, távol mindentől, gyorsan, tisztán eltüntessem a föld színéről? Egy ilyen gyenge test hamar megtörne, még csak átokra sem lenne szükségem, a pálcámra sem, hogy olyat tegyek, amivel véget vetek az életének. Bármelyiket választom, a szenvedés garantált, de hogy utoljára lásson valami szépet, talán egy átok jobban a kedvemre tenne. Kecses állást veszek fel, a pálca hamar megszűnik fényforrásként létezni, most már gyilkos fegyver, ami egyenesen az áldozatára figyel. Annyi a szép kis életének!

Mielőtt bármit tehetnék éles fájdalom járja át a karom, a pálca pedig kicsusszan ujjaim közül, én pedig pördülve egyet a sarkamon oldalasan elvágódom a talajon. Mintha forogna a világ. A fölém magasodó lombkoronák látványa tárul elém, amik az egész égboltot behálózzák felettem. Hunyorogva próbálom összeszedni magam, miközben fájdalmakkal gyötrődve kiszabadítom a testem alól a kezem. Teszek egy kísérletet, hogy szétnyissam görcsbe rándult ujjaim, de a fájdalom lehetetlenné teszi, már a megmozdulásom pillanatában egy tompa reccsenés rettent vissza a további mozdulatsortól ami ezt követné. Felülök, a másik kezemmel a tarkómat nyomkodom, erősen beütöttem, holott az avar puha volt. Mégis sikerült valami kemény kőre vagy botra esnem. Most jobban elborzaszt amit láttam, vagy látni véltem abban a szörnyű pillanatban. Botladozva sikerült összeszednem magam, és talpra állnom, bár néhányszor még összeroskadok.

-Neem... -nevetek eszelősen- Nem te voltál, ahhoz is agyalágyult vagy, hogy a pálcád magadnál tartsd! -őrült vigyorom elhal, kókadtan botladozom a lány után, mintha belőle mégis több választ tudnék kicsikarni. Felegyenesedem, fenyegetően hatnak lépteim, a nyakam baljósan ropogtatom meg egy körkörös mozdulattal, és sötét tekintettel meredek rá felülről. Egy hirtelen mozdulattal kanalazom fel a földről. A karjába markolok, majd egyenesen felcibálom, és egy közeli fának vontatom, az érdes fatörzsnek lökve.
-Láttad mi volt az! -dörrenek rá, s csak pár centiről mustrálom, úgy mélyedek el a tekintetében.
Ép kezemmel erősen szorítom felsőkarját, már-már zsibbasztó fogásban állom el a vér útját, miközben másik karommal a torkának nehézkedem.
-Merre ment? -mordulok rá választ várva, miközben egyre nagyobb súllyal gyűröm a kéregnek. Most jut eszembe az a verzió, amikor pálca nélkül végzek vele. Sokkal édesebb pillanat lenne, meghittebb, de mocskosabb is, és nem egy aranyvérűhöz illő. De itt ki látja?
Újabb szél támad, az előbbihez hasonló, tekintetem rémülten fut körbe. A távolban egy bokor ismét kíséretes remegésbe kezd, majd minden elhalkul, és az erdő elcsendesedik. Tekintetem megállapodik azon az egy ponton.
-Visszaszerzem a pálcám és te segíteni fogsz! Megértetted? -morgok rá fél szememet rajta tartva, de igazán az előbbi pont köt le. Elrángatom magam előtt, ha nem ellenkezik túlságosan, majd lökök egyet rajta a pont felé, talán még a lábáról is ledöntöm, ha sikerül.
-Szedd a lábad ha még jelent számodra valamit az élet...

Egyedül vagyok. Megint.
A rengetegben, a fák takarásában, ott, hova ég a madár is csak kirándulni jár. Megint.

Összevesztem a barátnőmmel, Debbie-vel, azon, hogy végeztem egykori dadámmal. Már megint.
Mintha az egész életem Deja vu lenne. Mindig minden ismétlődik. És most itt vagyok, ahogy már említettem a rengetegben. Általában, ha van időm, akkor ide járok ki elmélkedni az élet nagy dolgain. Jó kis hely ez, már van „saját” fám is, mely csupán azért kapta eme megtisztelő posztot, mert ott áll egy tisztás legközepén, és az a legmagasabb ind közül. Igen, ez rám vall. A legjobb, legnagyobb, számomra legmagasztosabb dolgokat kedvelem. nem igazán kedvelem eme szokásomat, ám a neveltetésemről nem tehetek. Úgy gondolom, megérdemlem a legjobbat és az jár is nekem, csupán mert szüleim, tanáraim, rokonaim mind eme eszme szerint gondolkodtak, akkor hát én miért teszem máshogy. Biztosan hülyén hangzik, de sokszor magamon is gondolkodok. Hogy vajon miért vagyok ilyen? Miért tettem bizonyos dolgokat. Miért viselkedtem úgy a tanáraimmal, vagy csupán miért is szeretnek egyáltalán. Szeretnek. Többes szám, vagyis a barátaimra, a szüleimre és Debbie-re gondolok ez alatt.
Barátaim. Furcsa, hogy eme kifejezést használhatom rájuk.
Mikor még kicsi voltam, nem voltak barátaim, azt sem tudtam, ez vajon mit jelenthet. Csupán nagyszüleimet, szüleimet és nevelőimet, később aztán a magántanárokat ismertem, senki mást. Jó, láttam, ahogyan a szomszéd gyerekek játszanak, de sosem engedtek át hozzájuk. Félvérek voltak. Hát persze, hogy azért. Vagy muglik, így egyikőjükkel sem játszhattam, barátkozhattam.  Egy nyáron ismertem meg Debbie-t. Mikor Franciahonban, a nagyszüleimnél nyaraltam. Egy délután átjött hozzánk és attól fogva minden napunkat sülve-főve együtt töltöttük. Ő volt az első barátom. Már, amennyire lehet egy lányt barátnak nevezni.  Mikor aztán a Roxfortba jöttem több barátom is lett. Többek között évfolyamtársaim, szobatársaim. Ők voltak életem első fiúbarátai. És éppen ezét furcsa még mindig, ha azt hallom valakitől, hogy éppen engem és a barátaimat emlegetik. Jó érzés és egyben kissé furcsa is. Olyankor mindig kicsit kiráz a hideg, mintha nem akarnám elhinni, de aztán jön a boldogság, az öröm, hogy nem kell egyedül tengődnöm ebben a nagyvilágban és utána minden oké.

A megszokott fa tövében gubbasztok, ahogyan azt mindig is szoktam. Az eget nézem, melyen szaporán vándorolnak az áttetsző, itt-ott kissé „lyukas” felhők. Mindig új és új jön, így folytatva a körforgást. Néha egy kis szünet, ám aztán, mintha kárpótlásul szolgálna, jön egy nagyobb adag. Igen, ez a másik furcsa szokásom. Hogy a felhőket nézem. Kicsit talán póriasan hangzik, mintha egy fél- vagy sárvérű mondaná, ám nekem mára már teljesen hétköznapi dolognak számít.
Kezeim tarkómat támasszák alulról, lábaim félig felhúzva, s a fölöttem lévő szétálló ágak közt kukucskálok ki. Egy dalt dúdolok, halkan, csupán magam szórakoztatására. Mozart, éjjeli szerenád. Egy klasszikus kedvenc, melyet még álmomból felkelve is el tudnék játszani. Nem okozna nagy nehézséget.
Nyakláncom a mellkasomon, szabálytalan pózban fekszik. Néha, mikor a nap abba a pozícióba ér meg- meg csillan, de nem vészes. Olyankor testemmel arrébb fordulok kicsit, így a nyakék a gravitáció törvényei szerint cselekedve lejjebb csúszik, elkerülve a nap fényének haladási útvonalát.
A hátam mögül zajt hallok.
Nem izgat, már megszoktam. Biztosan csak egy mókus, vagy egy bólintér, esetleg egy kóbor egyszarvú. Nem igazán szeretem a legendás lényeket. Bevallom, kissé tartok tőlük, ám a mókusokkal semmi bajom. Talán csak Dollár lopódzik hátulról felém, ugyanis őt is kihoztam magammal, hogy legyen némi társaságom, egyedül olyan unalmas.
Egyre hangosodik a neszezés. Ez biztosan nagyobb, mint valami mókus, de még mindig nem zavartatom magam. Csak dúdolom a dalt tovább és tovább, amíg csak ki nem fogy belőlem a szusz. Aztán egy nagy levegővétel után folytatom.

Richard

Olyan szép a természet. Bokrok, állatok, friss levegő és fák. Nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbi időben egyre több időt töltök az utóbb említett növények közelében. Magam se tudom az okát, hiszen nem valami szórakoztató a társaságuk, de ez van. Vannak olyan dolgok, amiket még magamnak se tudok megmagyarázni.
Mostanában sok szabadidőm van, ami önmagában nem lenne probléma, de ehhez rengeteg fölösleges energia is társul, amivel nem tudok mit kezdeni. Lehet, hogy jövőre be kéne iratkoznom kviddicsre, hogy egy kicsit jobban elfoglaljam magam. A legtöbb ember arra panaszkodik, hogy olyan sok dolga van, és alig van ideje pihenni. Mennyire tudom irigyelni őket. Én egyszerűen unom a semmittevést. Nem tudok leülni sokáig egy helybe és olvasni valamit. Csak akkor olvasok, ha tanulásról van szó.
Egy órával ezelőtt végeztem minden tanulnivalómmal, ezért úgy döntöttem, kimozdulok egy kicsit a négy fal közül. Legutóbb csak a kastélyt jártam körbe most viszont egy kicsit messzebbre akartam menni. A Rengeteg pedig egy tökéletes úti célnak látszott. Abban reménykedtem, hogy találkozok pár legendás lénnyel út közben. Magam se tudom megmondani miért, de mindig is szerettem ezeket a teremtményeket. Na igen, ha nem így lenne, nem is vettem volna fel fakultatív tárgynak a Legendás Lények Gondozását.
Persze szeretem én a hétköznapi állatokat is, mint például a macskámat Castellot, akiben nincs semmi különlegesség azon kívül, hogy olyan lehetetlen helyekre tud bújni, ahol eszembe se jutna keresni őt. Az első években még sok időt fordítottam arra, hogy megpróbáltam felkutatni elkóborolt kedvencemet, de aztán rájöttem, hogy teljesen felesleges, mert úgyis visszatalál, ha éhes lesz. Patkányokra és egyéb rágcsálókra vadászni? Ugyan. Sokkal kényelmesebb állat. Amint megéhezik, rögtön rohan is hozzám, mert mégis csak sokkal könnyebb, mintha ő fogná meg a táplálékot. Tudja, hogy elkényeztetem, és annyi kaját adok neki, amennyit akar ezt pedig szépen ki is használja. Csak azon csodálkozok, hogy eddig még nem hízott meg, bár az igaz, hogy elég sokat mozog.
Szereti, ha körülötte forog a világ. Mióta nem üldözöm őt aggódva, azóta mindent megtesz azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Ezt pedig leggyakrabban úgy éri el, hogy ellopja a dolgaimat. Tervezem, hogy a közeljövőben leszoktatom erről csak még azt nem tudom hogyan. Enyhén elkényeztettem az évek során, így azt hiszi mindent megtehet, amit csak akar, és ez jobban belegondolva így is van, mert egyszerűen nem tudok sokáig haragudni rá.
Most viszont nincs itt. Miért is lenne? Nem egy kutya, aki hűségesen követi a gazdáját. Az előbb említett állatokért annyira nem rajongok. Talán az lehet az oka, hogy az a félvérgyűlölő vénasszony, aki egyébként a nagyanyám imádta azokat a jószágokat. Volt neki három darab, akiket mindenki megsimogathatott kivéve engem. Valahogy ezen nem bírok csodálkozni. A nagyi mindig is szívből utált, és valószínűleg most is éppen átkokat szór rám a hűvös cellájából. Néha olyan szívesen meglátogatnám, hogy a szemébe nevethessek. Több, mint tíz évet szentelt arra, hogy megkeserítse az életemet most pedig börtönben rohad, és nem tud ellenem tenni semmit. Még most is előttem van a fintorgó tekintete ahogyan rám nézett. Mintha egy patkány lennék, akit legszívesebben megölne, de nem tehet ellene semmit. Vagyis egyszer meg is próbálta, de nem azt sikerült eltennie láb alól, akit akart.
Mindig is azt mondogatta, hogy nem kerülhetek be a Roxfortba, mert szégyent hoznék a Devaux családra, és arról is biztosított, hogy minden kapcsolatát fel fogja használni, hogy megakadályozza az idekerülésemet.
Most viszont itt vagyok, mert szerencsére ezt a tervét nem tudta megvalósítani. Itt vagyok és éppen a csendes fák között sétálgatok céltalanul elmerülve gondolataim végtelen tengerében.
A merengésből egy hang zökkentett ki. Vajon milyen állat adhatja ki? Egy kicsit közelebb megyek a forráshoz, és akkor már meg tudom állapítani, hogy ez bizony egy ember. Egy ember, aki dúdol valamit. A dallam ismerős valahonnan, de fogalmam sincs honnan. Ráadásul nem is a dal érdekel igazán, hanem az, aki dúdolja. Vajon ki lehet? A kíváncsiság egyre erősödött bennem.
Hangatanul akartam közelebb menni, de bárhogy is próbáltam, az aljnövényzet minden egyes lépésem hatására hangot adott ki, ami jelezette az illetőnek, hogy közeledek. Abban reménykedtem, hogy teljesen bele van merülve a dudorászásba, és nem tűnik fel neki az érkezésem. Nem tudom miért, de annyira szeretném látni a meglepett, vagy éppen rémült arcát az illetőnek, mikor rájön, hogy nincs egyedül.
Először csak egy cipőt és egy nadrágot pillantok meg, és ebből már leszűrtem azt is, hogy egy fának támaszkodik éppen. Mielőtt tovább indultam volna, ösztönösen megigazítottam fehér ingemet és a hozzá tartozó zöld nyakkendőt. Bárkivel is találkozok fontos a jó megjelenés.
Most, hogy elvileg minden tökéletes volt rajtam, folytattam az utat előre. Lépteim egyre gyorsultak, amíg el nem értem azt a bizonyos magas fát. Az utolsó lépés után lenéztem a fa tövébe, ahol egy ismerős arc fogadott. Persze, hogy ismerős, hiszen mardekáros az illető, ergo egy értelmes lénnyel találkoztam. Nem, mintha a többi házba nem lenne pár olyan ember, akinek némi agya is van, de a Mardekárba természetesen több ilyen embert lehet találni.
- Szia! – Kezdtem a hagyományos üdvözléssel. Eredetileg valami francia köszönéssel akartam előrukkolni, de sajnos nem beszélem ezt a nyelvet valami jól, és nem akarom leégetni magam azzal, ha például jó éjszakát kívánok, mikor a nap még javában fent van az égen.
- Mi szél hozott erre? – Tettem fel a kérdést, ami jelen helyzetben a leginkább érdekelt, majd jobb kezemmel nekitámaszkodtam a fának. – Nem hittem volna, hogy találkozok valakivel errefelé. – Tettem hozzá, majd lefelé nézve vártam Richard válaszát.

Egy köszönés szakítja meg dúdolásom, majd a neszezés, mely az imént a hátam mögött zavarta figyelmem, abba maradt. Arcom kicsit arrébb fordítom, épp, hogy csak lássam az érkezőt. Arcomon tágas mosoly terül el, mihelyst jobban szemügyre vehetem. Szintén a Mardekár ház tagja volt, bár egy évvel alattam járt. A neve Zephyr volt. Ismertük egymást, beszéltünk már egyszer kétszer. Kedveltem a fiút, mióta megtudta, hogy francia származású vagyok, mindig megpróbált anyanyelvemen megszólítani. Általában persze sikertelenül. Nem igazán ment neki, így néha-néha beszúrtam egy egy francia szót a mondat közepébe, elejébe, csak, hogy tanuljon egy kicsit, ha már ennyire érdekli.
- Bonjour – köszönök tőlem talán kissé szokatlan feldobottsággal, majd fejem ismét a felhők felé fordítom. Ha le akar ülni mellém nem, akadályozom meg, de ha nem áll szándékában ücsörögni, akkor felőlem állhat is, nem igazán érdekel, mit csinál.

Mi szél hozott ide?
Hát normális esetben erre azt válaszoltam volna, hogy a nyugati, nem mintha pontosan ismerném Anglia uralkodó szeleit, ám most inkább a dolog humorosabb, semmint a tudományosabb oldalát választottam. Humoros, mintha bizony olyan csodás humorérzékkel áldott volna meg az úr, pedig nem éppen. Sőt, pocsék humorérzékkel rendelkezem s ezt már éppen elegen mondták ahhoz, hogy magamnak is beismerjem, így hát számomra maradt a mások viccein való nevetés, viszont néha napján én is elejthetek egy-kettőt.
- Kérlek szépen, nem a szél hozott ide, hanem a lábaim. – mondom még mindig a felhőket fixírozva, s közben arcomon ismét az előzőhöz hasonlatos mosoly jelenik meg.
Hát ez az, én sem hittem volna, hogy itt, pont itt, az én, számomra eddig titkos helyemen összefutok valakivel. Ám mégis. Úgy tűnik, ezt a helyet mindenki ismeri, csak még én nem tudtam róla. Sőt, talán mindenki idejár magányos napjain és a fába száz meg száz név van belevésve, csupán én voltam figyelmetlen és nem láttam őket. Eléggé különös, de hát ez van, nem tudok mit tenni ez ellen.
- Hát igen, én sem hittem volna, hogy találkozok itt valakivel, ráadásul pont veled. – mondom, mintha valami gúnyosat szerettem volna mondani, pedig nem, csupán így sikerült. – És te? Hogyhogy itt?
Furcsa kérdés, de megállja a helyét. Hogyhogy itt, mikor a suliban rengeteg, ennél jobb hely van.

Karórámra pillantok, mely a legmárkásabb és legdrágább darab a mugli ékszerek között, s még bizony a mágusok is megbámulják. Hmm. Hamarosan sötétedni kezd. Nem lenne jó dolog itt maradni sötétedés után.
Ki tudja, milyen vadállatok bújnak elő, miután lemegy a nap. Huh, erről a vámpírok jutnak eszembe. Nem akarom. Majd igyekszem felhozni a srácnak is a dolgot, de még ki kel agyalnom, hogy hogyan mondjam, nem szeretnék gyávának tűnni előtte.
Fejem előre hajtom, körülnézek a tisztáson. Üres, állapítom meg ismét. Vagyis mi ketten itt vagyunk, meg Dollár is itt van, valahol. Jobb lesz megkeresni. Nem szeretném elhagyni, főleg nem itt. Érzelmileg kötődök hozzá, s nem tudom, hogy viselném, ha történne vele valami. Nem is akarom megtudni.
A kezeim a földnek támasztva felrugaszkodok, majd mikor már biztos lábakon állok, leporolom magam, s elindulok a fa másik oldalára, hátha ott megtalálom macskám, kinek ma bújócskázni támadt kedve.

Richard

„Bonjour”. Azért ahhoz már tehetség kell, hogy ez az alap köszönés ne jusson eszembe. De persze nekem mindig valami nagyon bonyolult dologra kell gondolnom. Úgy tűnik, ha villogni akarok a franciatudásommal, nyelvleckéket kell előtte vennem. Már meg is van a programom a nyárra: Elsajátítom ezt a nyelvet. Igaz, hogy ehhez valószínűleg el kéne mennem egy mugli nyelviskolába, mert a környezetemben senki se beszél az angolon kívül más nyelvet. Ez a tény viszont cseppet sem zavar. Mindent a célért. Valójában mindig is irigyeltem Richard nyelvtudását. Két nyelvet beszél ráadásul tökéletesen. Semmi akcentus.

Mikor végre túltettem magam az üdvözlés dolgon, észrevettem, hogy háztársam kifejezetten boldognak tűnik. Ez egy kicsit meglepett. Nem mintha nem az lenne a minden ember életében a legfelemelőbb dolog, hogy találkozik velem, de az emberek többsége általában nincs feldobódva attól, ha megzavarják abban, amit csinál. Legalábbis eddig így tapasztaltam. Másik lehetőség, hogy nagyon jó napja van ma és ezt senki nem tudja elrontani. Bár magamból kiindulva, ha ennyire jó kedvem lenne én nem egy fa mellett ücsörögnék és dudorásznák.
Mindegy. Meg se próbálom megérteni mi játszódhat le a többi ember fejében. Magamon is elég nehéz kiigazodni néha.
Miközben ezen gondolkozok, Rich választ ad előbbi kérdésemre. Időközben rájöttem, hogy talán nem így kellett volna feltennem a kérdést, de már nem számít.
- Tényleg? Pedig már kezdtem örülni, hogy a szél mostanában embereket is szállít szabadidejében. Akkor úgy látszik, még mindig gyalog fogok közlekedni az órákra.
Egy mosoly jelent meg az arcomon miközben elképzeltem, ahogy a szel szállítja az embereket ide-oda. Világ életemben vizuális típus voltam.
Időközben rájöttem, hogy idegesít a szintkülönbség Richard és köztem, ezért úgy döntöttem, én is leülök egy kis időre. A fiúval szembe foglaltam helyet, hogy ne kelljen forgatni a fejemet, ha hozzá beszélek. Gyerekkorom óta azt tanítottak, hogy mindig rá kell nézni arra az emberre, akivel éppen beszélek.
- Egyébként konkrétan az érdekelt, miért jöttél ide? Ráadásul egyedül. Debbie-t hol hagytad?
Körülnéztem egy kicsit, hátha az előbb említett lány mégis csak itt van csak én voltam olyan vak, hogy nem vettem észre, de a keresett személynek nyoma se volt.
Mielőtt hagytam volna szóhoz jutni beszélgetőpartneremet, áttértem arra a részre, hogy Én mit keresek itt.
- Arra gondoltam, hogy megetetem magam, mondjuk egy vérfarkassal. Szegények úgyis biztos éheznek. Aztán rájöttem, hogy még nincs telihold, de biztos akad itt valami, ami szívesen eszik egy kis emberhúst – Válaszoltam teljes komolysággal a hangomban – Amúgy csak unatkoztam, és nem tudtam, mit kezdjek magammal. Szinte mindenki tanul, amivel én már rég készen vagyok. A macskám meg megint sehol, így vele se tudom lekötni magam. Ezért jöttem ide. Vagyis nem pontosan ide készültem jönni csak előrefelé mentem, hátha találok valami érdekes dolgot a fákon kívül. De azt nem hittem, hogy valaki más is itt lesz. Főleg, hogy mardekáros.
Egy kis szünetet tartottam. Észrevettem, hogy Rich állandóan felfelé néz, ezért én is az ég felé emeltem tekintetem. Azt hittem, hogy van ott valami érdekes, repülő dolog, de nem láttam mást csak a felhőket. Milyen érdekesek! Bár egy fokkal jobbak, mint a növények, mert ezek legalább mozognak és a formáik is változatosak. De körülbelül fel percbe telt, amíg meguntam a nézegetésüket.
- Pont velem? – Tértem vissza egy előző mondatához, miközben újra ránéztem – Ez eléggé úgy hangzott, mintha én soha nem járnék errefelé. - Egy kicsit elgondolkoztam a dolgon.
- Bár van benne valami. Utoljára egyedül erre, lássuk csak, mikor is voltam? Hm… Ha jobban belegondolok Soha. – Jelentettem ki határozottan.
- Szoktam én erre járni csak nem egyedül. Valamiért nem szeretem a magányt. Kivéve, ha éppen egy három oldalas házi dolgozatot kell írnom, mert akkor mindenki jobban jár, ha elkerül. De igazából nem szeretek egyedül lenni. Most is csak azért jöttem erre, mert nem volt más dolgom. Nem, mintha félnék egyedül, azért nem kiabálok rögtön segítségért, ha nincs körülöttem senki – Szögeztem le, mielőtt félreérti.
Ezután újra az eget kezdtem el nézni, amin a felhők máris teljesen kicserélődtek.
Majd Richard felállt és elkezdett keresgélni valamit. Én is felkeltem a kényelmes ülő helyzetemből, majd elkezdtem leporolni magam, ami egy elég hosszú folyamat szokott lenni.
- Mi az? Csak nem láttál egy mókust? – Kérdezem érdeklődve, majd elkezdtem a fa másik oldalát nézni, de azon egy mókus se volt.

Ejj de humoros vagy haver.
No, nem mintha én jobb lennék ezen a téren, ám ezt most hagyjuk. Küldök felé egy mosolyt, majd tovább fürkészem az eget. Hagy legyen boldog, had higgye, hogy sikerült jókedvre derítenie, bá mondjuk, ennél jobb kedvben nem lehetnék.
Debbie. Már megint ő. Ha egyedül vagyok, általában minden embernek szemet szúr jegesem hiánya, s ez kissé idegesít. Mintha nélküle nem is léteznék, mintha mindenkit csak ő érdekelne, és engem észre sem vennének. Néha már csak ezért is járok külön, egyedül. Ha Debbel akarnak társalogni, akkor azt, tegyék vele, ne pedig velem.  Persze ez az én problémám és nem az övé. Nem kell tudnia minden gondomról, bajomról, semmi köze a magánéletemhez, inkább hazudok neki.
- Nem volt kedve eljönni. – eléggé gyenge kifogás, nem hiszem, hogy beveszi, ám reménykedni reménykedhetek. Hirtelen ráeszmélek, hogy csupán a kérdés egyik felére válaszoltam. – Sokszor jövök le ide, ha mondjuk, egyedül szeretnék maradni, vagy ha nincs kedvem a kastélyban ülni.

A következő kijelentésére furcsa arcot vágok. nem csoda, hiszen ilyen válasz után minden épeszű ember ezt tenné.
Megetetni magát? Ez hülye.
Ezúttal nem mosolygok, még az udvariasan bájvigyoromat is félrerakom, csupán magamban átkozom a sorsot, hogy mindig ilyen balfékekkel hoz össze.
Megvárom, míg befejezi kis monológgá alakult mondatát, majd bólintok eget és halkan kinyögöm, inkább csak egy szusszantásra hasonlít, de én tisztán hallottam belőle az „Értem.” szót. Nem igazán értem, de nem sok kedvem van tovább boncolgatni a témát. Inkább hagyom a fenébe, nem érdekel, hogy miért jött le, talán ő is unatkozott, akárcsak én, vagy egyedül akart lenni, vagy ő is összeveszett valakivel? Most már kicsit röstellem figyelmetlenségem. Ha valaki visszakérdezné, hogy mit is mondott Zephyr, nem tudnék válaszolni.

- Hát még sosem találkoztam veled, pont itt. – mondom gyorsan, majd éppen hogy sikerült befejeznem a mondatot, már hallom is a következőt.
- És többedmagaddal sem. – egészítem ki, nagyjából úgy, ahogyan ő tette.
Kicsit idegesít túlbuzgósága, ám nem akarom annyira megsérteni, így inkább nem említem neki. Ezúttal emberséges leszek. De csak most.
Már kezd sötétedni. A fák tetejét lassacskán elnyeli a leszálló alkonyat, majd jön a teljes sötétség és minden eltűnik. Akkorra már a klubhelyiségben akarok lenni, nem akarom megvárni, míg ez a vaksággal hasonlatos sötétség bekövetkezik.
Egy mókust? Á, dehogyis.
A kérdésére halkan nevetgélni kezdek, de válaszolni nem válaszolok, csak háziállatomat keresem, immár a fa ellenkező oldalán. Az egyik bemélyedésben megtalálom Dollárt, amint összegömbölyödve, csendesen alszik. Hasa egyenletesen hullámzik fel, s le. Így elnézve egészen aranyos, még számomra is.
Lassan, hangtalanul lehajolok, majd két tenyeremmel alányúlva szépen, óvatosan felemelem és hasamhoz szorítom. Látom, hogy észrevette közelségem, érintésem, mivel félig kinyitotta szemét, ám mikor meglátta, hogy gazdája biztonságot nyújtó kezében van, egyből visszakuporodott és tovább folytatta a megkezdett szunyókálást.

Átsétálok a fa másik oldalára, ahol remélhetőleg megtalálom Zephyrt és mosolyogva megmutatom neki macskámat. Az arcára nézek, hogy lássam, hogyan fogadja az állatot, ám ekkor kővé dermedek. Ugyanis a srác háta mögött egy hatalmas, fekete, szárnyas ló alakot pillantok meg, mely, minta csontig le lenne fogyva.
Thesztrál.
Emlékszem rá, a Legendás lények gondozása óráról, ám mi vethette erre felé. Vajon a szél? Vagy vérszagot érzett? Nem, az nem lehet, hiszen senki sem vérzik, vagy igen?
Az előttem álló fiúra fordítom tekintetem és fojtott hangon megkérdezem
- Ugye nem vérzel sehol? – hangom kissé riadtan hangzik, mintha félnék. Félek is. Mindig is tartottam ezektől az állatoktól. Nem tudom, miért, de tartottam tőlük.

Richard

Szóval Debbienek nem volt kedve eljönni. Hihető kifogás. Mindegy, nem fogok belerokkanni abba, hogy nem látom őt. Hiszen nem is miatta jöttem, sőt azt se hittem, hogy egyáltalán találok itt emberi lényt. Most jöhetne az a kérdésem, hogy miért nem volt kedve lejönni ide, és tovább boncolgathatnám a témát, és ez tökéletesen jellemző lenne rám, de most nincs kedvem hozzá.
- Most gondolom, azért vagy itt, mert nem akartál a kastélyban maradni.
Még mindig nem válaszolt pontosan a kérdésre csak megadott két lehetőséget. Vagy magányra vágyott vagy elege volt a négy fal bámulásából. De az is lehet, hogy egy harmadik alternatíva az oka az ittlétének, hiszen lehet, hogy ez egy rendhagyó nap, és valami teljesen más miatt támasztja a fát. Most már nem teszek fel több kérdést ennek a kiderítésére, majd ha nem úgy van, ahogy azt az előbb feltételeztem, akkor kijavít. Vagy nem, de az se nagy katasztrófa. Legfeljebb nem tudom meg, hogy mit keres itt. Nem fog bennem mély nyomot hagyni a tudatlanságbak ez a formája.
- Ha viszont egyedül akartál lenni, akkor az nem jött össze. – Közlöm vele mosolyogva a nyilvánvaló tényt, és ezzel le is zárom magamban a témát.
Az én kis beszámolómra egy szusszanáshoz hasonlító valamit reagált, amit elkönyveltem annak, hogy minden világos neki, és minden információt megtudott, ami érdekelte. Sőt lehet, hogy egy kicsit többet is. Azt bírom Richardban, hogy végighallgatja az embert. Nem, mintha lett volna más választása.
Közben észreveszem, hogy kezd sötétedni, de ez a tény nem hat meg nagyon. Sose féltem a sötétben. Bár most a rengeteg szélénél vagyunk, ami azt jelenti, hogy az éjszakai állatok bármikor megjelenhetnek, de valahol belül pont ezt akarom. Olyan sokat tanulunk a sok veszélyes lényről, akik bármikor megölhetnek, hogy már igazán találkoznék valamelyikkel a valóságban is, hogy lássam tényleg olyan félelmetesek-e.

Fel se tűnt, hogy Richard nem válaszolt a mókusos feltételezésemre, mert kicsit el voltam foglalva azzal, hogy leporoljam magam. Ez pedig igénybe vett egy kis időt ugyanis nem bírom, ha egy kis folt is van a ruhámon. Hátul viszont nincs szemem így nem tudom, hogy ott mennyire vagyok koszos. Majd otthon megnézem. Vagyis a klubhelyiségben. Valahogy mindig is a második otthonomnak tekintettem ezt a kastélyt, ahol az évem nagy részét töltöm. Kötődök ehhez a helyhez, ezért biztos vagyok benne, hogy nehéz lesz majd a hetedik év végén örökre elhagyni ezeket a falakat. Bár addig van két évem, tehát még fölösleges erre gondolni.
Hamarosan megjelent Rich kezében a macskájával. Az arcomon egy boldog mosoly jelenik meg, ahogy az állatot nézem. A szürke szőrgombóc ott pihent a srác kezében. Olyan kedvesnek és ártatlannak tűnnek ilyenkor.
- Téged legalább elkísér a macskád – Mondtam kicsit lehalkított hangerővel, nehogy Dollár felébredjen.
Közelebb lépek, hogy jobban megnézzem az alvó háziállatot, majd valahogy a tekintetem Richard arcára tévedt. Úgy állt ott, mint aki szellemet lát. Már én megijedtem attól, hogy ránéztem. Fogalmam se volt mire véljem ezt a tekintet. Az első gondolatom az volt, hogy velem van valami, de aztán jobban megnéztem, és láttam, hogy a szemei nem engem néznek.
Már fordultam is volna hátra, mikor végre megszólalt.
- Dehogy vérzek – Jelentettem ki teljesen biztosan. Száz százalék, hogy nem vérzek, azt biztos észrevettem volna.
Azt viszont még mindig nem értem, miért kérdez tőlem ilyet. Gyorsan hátrafordulok. Jobb minél hamarabb megtudni mi akar éppen rám támadni hátulról, mert feltételezem van valami mögöttem, ami ennyire megrémítette  háztársamat. Már minden szörnyűség végigfutott az agyamon azalatt a rövid idő alatt, ami alatt megtettem a száznyolcvan fokos fordulatot. Aztán megpillantom magam előtt a thesztrált, aki ugyan nem a legszebb teremtmény, amit valaha láttam, és biztos nem vinném haza háziállatnak, de nem ijesztett meg.
Egy hatalmas szívből jövő sóhaj hagyta el a számat.
- Sikerült rám ijesztened – Mondtam nevetve, de nem fordultam meg. Természetesen ezt nem thesztrálnak címeztem bár rá is igaz lett volna.
Már találkoztam ezzel a teremtménnyel régebben is. És azzal is szembesültem, hogy nem mindenki látja őket. Sajnos vagy nem sajnos, nekem megadatott, hogy láthatom őket.
- Mi szél hozott erre?
Néztem az állatra, majd pár lépést tettem az irányába. Közben reménykedtem, hogy tényleg nem vérzek, mert ha mégis, akkor nekem végem. Eredetileg csak egy kicsit akartam közelebb menni hozzá, de aztán elfelejtettem megállni. Lassú, óvatos lépéseket teszek a thesztrál felé, majd a jobb kezemet elkezdem felé nyújtani szép lassú tempóban, aztán megpróbálom megsimogatni a fejét, ha engedi. Azért a jobb kezemet használtam, mert a ballal szoktam írni, így ha a jobbat leharapná esetleg, akkor nem lenne olyan nagy baj, mintha a másikkal tenné ezt.
- Te nem jössz? – Kérdezem Richardot hátrafordítva a fejemet. Igaz, egy macskával a kezében nehéz lehet thesztrált simogatni, de azért gondoltam megkérdezem.
- Ugye nem félsz tőle? – Jut eszembe egy újabb kérdés.
Nem túl közkedvelt teremtmények, és sokan nem szeretik őket. Nekem semmi bajom velük igazából. Bár én még egy vérfarkast is megpróbálnék megsimogatni csak úgy kíváncsiságból.

- Ami azt illeti nem volt túl sok választása, csak felnyaláboltam és magammal hoztam. Tudod nem szoktam megkérdezni tőle, hogy akar-e jönni vagy nem. – felelem mindenféle érzelem nélkül, már-már vontatott hangon, ami csak nagy ritkán jellemző rám.
Nem vérzik. Ez jó, vagyis egyelőre jó. De akkor mi hozhatta erre az állatot? Talán társaságra vágyott, vagy valóban vérszagot érez?
De ha a srác nem vérzik és én sem vérzek, legalábbis eddig nem észleltem.

Gyorsan végigpillantok kezeimen és fellélegezve nyugtázom, karomat nem érte sérülés. Lábam a farmer és a cipő kiválóan védte, így azoknak sem eshetett bántódása, ha az arcomon keletkezik seb, azt biztosan észreveszem, a mellkasomon és a hátamon pedig a világos pólón egy piros kis pötty jelezte volna a vérzést, ám ilyen nincs, így biztosan nem vérzek.
Zephyr megfordul és észreveszi az állatot, melytől, bevallom, eléggé irtózom, bár ezt titkolom. Nem akarom, hogy azt higgye, félek tőle.
Sikerült ráijesztenem.

Hát igen. Úgy látszik már nem fél. Nem csodálom. A Roxfortosok alig tíz százaléka fél, ha megpillant egy ilyen varázslényt. Nos, én ebbe az igencsak alacsony tíz százalékba tartozom. Én is megmagyarázhatatlan okokból, de félek tőlük.
Ez tényleg egy idióta!
Hogy mit keres itt?
Az még hagyján, hogy beszél az állatokkal, de hogy még nekiáll simogatni. Na, jó, ez nekem már tényleg sok.
Elborzadva meredek rá, majd lassan leereszkedek vissza, a fa tövébe, ölembe helyezve Dollárt, aki mit sem érzékelve az eseményekből, csendesen szunyókál. Addig jó, amíg nem kel föl, mondjuk, nem hiszem, hogy látná, ám ezt biztosra nem tudhatom.
Hogy látná-e?
Hé, és Zephyr hogyhogy látja? Különös kérdés, hiszen eme lényeket csupán azok láthatják, kik találkoztak a halállal, vagy valami hasonlóan szólhat a tankönyvbeli idézet.

Se perc alatt rendezem arcvonásaim, így azok már ismét a nemtörődöm, teljességgel nyugodt embert mintázzák és megszólalok.
- Hogyhogy látod?
Nem néztem volna ki belőle, ám itt is látszódik, hogy az első megítélés sosem a legpontosabb megítélés, csak hogy szépen fejezzem ki magam.
- Neem, köszi, de én inkább maradok. – micsoda idióta kérdés. Még hogy álljak be én is thesztrált simogatni, naná, csakis. Nem vagyok én ennyire féleszű.
Gyorsan körbenézek a tisztás azon részén, melyet még belátok, majd halk szusszanással állapítom meg, hogy egyelőre csak ezt az egy példányt hozta erre a sors. Igen, a sors, mivel más nem lehetett.
- Én? Félni? Dehogyis! – vágom rá magabiztosan. Azért az imadzsemen nem ronthatok. Gondoljatok bele, ha most valóban azt hinné, hogy félek ettől az izétől, akkor az egész suliban szétkürtölné és nekem annyi. Mindenki rajtam röhögne. Mégpedig Richard Grosiean, nem hagyhatja, hogy ily megszégyenítő módon megalázzák, ha kell, akkor félreteszem az útból a gyereket. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Igaz, a gyilkolás nem éppen a kedvenc művészetem, de ha szükségessé válik, akkor hajlandó vagyok rá.