Harmadik emeleti folyosó

A méltán híres folyosó, ahová véletlenül bejutottak a történet főhősei, mikor bőszen menekültek a rettegett macsek elől (előlem. ). Továbbra is kihalt és visszataszító környék, pókhálókkal teleszőtt falakkal, melyeken nagy ritkán van égő fáklya, mely esetleg megvilágítja a betévedő vándorok útját. Jelenleg nem tiltott terület, de ki tudja, akármi történhet ott...

Az a tök Beni azt merészelte nekem mondani ma reggel a Nagyteremben, hogy tuti nem merek felmenni a Harmadik emeleti folyosóra, ami most elvileg nincs lezárva, de szerinte kísértet járta hely, és régebben volt ott valami háromfejű kutya is. Sőt, gyakran látja arrafelé Hagridot hatalmas zsákokkal menni tehát biztos még ott tartja az állatot. Egész bezsongtam magától a gondolattól is, hogy láthatok egy háromfejű kutyát, és bizony bátran jelentettem ki, hogy ma alkonyatkor feljövök ide teljesen egyedül, és bejárom az egész helyet széltében-hosszában, s megkeresem azt a kutyát. Erre persze Beni közölte velem, hogy ennyi nem elég, hozzak majd valami bizonyítékot is, hogy ott jártam. Ez már nehezebb téma lesz, elvégre nem hiszem, hogy a kutyus – már ha létezik – örülne annak, amint én tépek pár szál szőrt a bundájából, vagy ilyesmi.

Igen, kissé megingott a hitem abban, amit Beni mondott a háromfejű-kutya létezéséről, mert Yvette miközben mellettem bújta a könyvet, és ette azt a minimális adagú zabpelyhét, megvetően felhorkantott, ami kódolva azt jelenti „Hát te teljesen hülye vagy.”. Nem adom fel, igen is kiderítem, hogy csak legenda ez az egész, vagy mégis igaz, de ha az előbbi teljesül be, és kiderül, hogy Beni pusztán csak behülyített, és kihasználta a végtelen naivságom, és hiszékenységem, hát… az tuti, hogy nem fogja zsebre rakni, amit akkor fog kapni, amint a kezeim közé kerül!

Határozott lökéssel nyomom be az ajtót, majd hunyorogva lépek beljebb. Tekintetem a padlóra kapom, s szinte érzem, ahogy minden lépéssel beljebb kerülök, hogy határozottan ragad a citromsárga tornacsukám talpa. Ez.. ez undorító! Hangos csattanással zárul be az ajtó mögöttem, mire megpördülök a tengelyem körül, s a hang irányába meredek. Alapvetően nem vagyok félőstípus, és megannyi szörnyeteges, zombis játékok végigtoltam már a nyári szünetben otthon, a gép előtt, de ez azért még is csak.. hátborzongató. A csillagos pulcsim zsebében kotorászva húzom elő a.. nem, nem a pálcám, hanem a zseblámpám! Egy kattintás, s lám, egyből ellátok egészen az orromig! Nem vagyok a pálca híve, elvégre nem is tudom rendesen használni, ráadásul nem dédelgetett vágyálmom, hogy felrobbantsam magam egy félresikerült varázslattal, neeem, köszönöm.

Tehát.. kalandra fel! Ha elég bátor voltam ahhoz, hogy csak úgy összeszűrjem a levet a saját Professzorommal titokban, ráadásul még egy bálra is elmentem vele, khm.. akkor ez már meg sem kottyan, nem igaz? Csak egy kis kihalt folyosó, ahol nincs egy ártatlan lélek sem.

¨¨nagy franc a kis francia¨¨

Ha az ember egyedül bolyong egy kihalt házban, ahol ráadásul sötét is van az este közeledte miatt, egyáltalán nem ajánlott hátrafordulni, ha úgy érzi, hogy valami mögötte a sötétbe burkolózva figyeli. A Lupen-kúriában megesett már efféle eset, mikor érdekesmód minden cselédnek furcsa lett a szeme és mind egy szálig szegény Iriskét akarták mocskos kezeikkel. Ez a múlt immáron, s íme a szellemlét egyik legnagyszerűbb előnye: nem lehet halálra ijeszteni, mivel nos…

Ezúttal a harmadik emeleti folyosón bóklászik. Rendkívül kedveli eme sötét és kísérteties környéket, mivel itt ritkán fordulnak meg emberek, nagy ritkán botlik egy-egy kísértetbe, de mivel ő még „gyerek”, ezért általában ignorálni szokták, ami miatt már többször is panaszkodott imádott nagybácsijának, s hogy végül tett-e a sármos úriember valamit az ügy érdekében, az máig rejtély.
A lányvécét is igen szereti, csakhogy Myrtle nyavalygása már túlságosan irritáló számára, nem is meglepő, hiszen oly sok éve bolyong már kicsiny gyámoltalan lelkecskéje eme rideg falak közt, s így remekül kiismerte már a többi, kastélyban bolyongó népséget. Egyedül ők azok, akik állandó vendégek a kastélyban, hiszen a diákok és a tanárok is újabban jönnek és mennek.

Egyébként most azért tanyázik éppen itt, mert imádott nagybácsijának valami fontos dolga akadt a kastélyon kívül, s mivel meg lett mondva neki, hogy ilyenkor a fenekén kell ülnie, ezért nem kísérhette el Cedraht. Sean bácsi meg mindig máshol van, sajnos nagyon ritkán sikerül elkapnia egy pár szóra. Előfordult már, hogy fürdés közben akadt rá szegény fiúra, és valamilyen különös oknál fogva úgy érzete, mintha elvörösödne, pedig köztudott, hogy egy holt lélek képtelen efféle dolgokra.
Éppen egy sarokban ücsörög, s kezében ezúttal nem egy bájos, drága ruhákkal felöltöztetett porcelánbaba díszeleg, hanem valami egészen más. Egy szőlőtőke alapú, főnixtollal bélelt, néhány hüvelykes pálca, melyet külön neki gyártott Mr. Ollivander, a „gyerekméret” miatt. Kérvényt is írni kellett a Minisztériumhoz, hogy megkaphassa, s lám, Cedrah-nak hála, végre a kezében tarthatja eme ékességet mindössze néhány hete. S igen, a pálcát tartja pöttöm kezecskéiben. Mivel sajnos zsebbe nem tudja tenni – de ha tudná se lenne hová, mivel a habos ruhákon nincs ilyenekre kiképzett hely –, ezért muszáj mindig kézben cipelnie.

Feje fölött egy halványan pislákoló, csonkig égett gyertya, melynek fali tartóján millió pók által szövött háló díszeleg. A gyertyát Frics úr gyújtotta meg még a kora reggeli órákban, s délre már el is égett volna, ha Miss Mackenzie, későbbi nevén Mrs. Lupen meg nem bűvöli a gyertyát egy öröklétet nyújtó bűbájjal.
Mivel eme pislákoló fény nem nyújt nagy segítséget a folyosóra tévedőknek, ezért nem véletlen hát, hogy az egyik pillanatban hirtelen nagy fényár tör utat magának a sötét folyosón, melyet különös módon nem egy pálca nyújt –mivel nem kék fényt látni-, hanem valami egészen más. Nem is gyertya, ahhoz túlságosan erős fény, hanem valami varázsló számára ismeretlen dolog a forrása.
Hajtja a kíváncsiság, így a plafon szintjébe emelkedik, s gonosz módon az idegen behatolót célozza meg, vagyis odasurran a feje fölé anélkül, hogy az bármit is észrevenne belőle.

Szomorúan látja, hogy ez a lányka pontosan az, akire oly sokat mosolyog kedvenc nagybácsija a tanórákon… Ez azt jelenti, hogy Iriskének utálnia kell ezt a leányzót, hiszen az ő rovására munkálkodik valószínűleg. No, végre itt az alkalom, hogy megleckéztesse ezt a lányt!
Megpillant a betolakodó mögött egy ócska, berozsdásodott páncélt, melyet katonák korában viseltek. Szellem lévén ügyesen belefurakodik és elkezdi jó hangosan mozgatni a páncél karjait, az egyiket még a falhoz is hozzácsapja, hogy nagyobb legyen a zaj. Ezzel remélhetőleg kellőképp a frászt hozza majd a leányzóra, aki szemlátomást egyáltalán nem olyan bátor, mint amilyennek hallotta másoktól.
Csend (és hullaszag).
Gyorsan kisurran a páncélból s ismét a plafonon köt ki, hogy továbbra is láthatatlan legyen.  

Ahogy beljebb lépek, percről percre érik bennem a gondolat, hogy én tényleg bolondot csinálok magamból. Sőt. Nem is én, hanem Ben az, aki a bolondját járatja velem! Végül is mennyi az esélye annak, hogy aznap reggel, csak úgy a hasára csapva találta ki a sztorit, tudván, hogy én mennyire hiszékeny vagyok? Nagy. Nagyon is nagy, sőt. Pofátlanul nagy!
- Bishop.. – Morgom az orrom alatt, miközben újabb lépéseket teszek, s bár ritkán szólítom a vezetéknevén, most igen csak ez kívánkozott csípősnek mondott nyelvem hegyére. Lustán leeresztem a zseblámpát tartó karom, majd billentem kissé félre a fejem, s sandítok jobbra, majd balra. Ha már idáig eljöttem, ugyan nem fogok visszafordulni, de most még is merre vigyen az utam? Jobb vagy bal, jobb vagy bal, szeret, nem szeret, nos? Napestig játszhatnám ezt a játékot, de úgy döntök, legyen a folyosó jobb része az, amin tiszteletemet teszem.
Már épp fordulnék, amikor is istentelen nagy csörömpölés harsan pontosan a hátam mögött, én pedig ijedtemben ugrok egyet, és futásnak eredek. Nem tájolom be viszont a futás célját, így mondhatni fejjel a falnak megyek, akár egy bolond, s kis híján fel is kenődök rá. Megfordulok, hogy a hang irányába nézhessek, de épp abban a pillanatban csapódik be közvetlen a fejem mellé egy leamputált kar! Oké, nem emberi, hanem csak egy lovagi páncélról leeszkábált kar, de nekem ennyi is elég ahhoz, hogy levessem magam a földre, térdeim felhúzza, s azoknak támasszam a homlokom. A zseblámpa kiesik a kezemből, karjaim a fejem felé kapom, hogy védelmezzem magam amennyire csak lehet.

Csend. Lassan megemelem kissé a fejem, épp annyira, hogy a szemeimmel kiláthassak a térdeim fölül, majd kémlelek körbe. A zseblámpa nem gurult sokkal messzebb tőlem, a körtéje sem égett még ki, így a fénysugár egyenesen a páncélra esik. A félkarú páncélra. Várok. Még mindig nem mozdul. Szusszanva egyet, egyenesedek kissé ki, majd nézek megint jobbra és balra. Feltápászkodom a koszos földről, suta mozdulatokkal porolom le a hátsom, majd hajolok le a lámpáért, hogy újra a kezemben tartva pásztázzam körbe a folyosót. Sosem tagadtam, hogy mennyire oda vagyok a mugli dolgokért, sőt. Sokkal hamarabb vallom magam sárvérűnek, mint aranynak, holott az utóbbi igaz rám, ezáltal ideim nagy részét – ha tehetem – olyan dolgok előtt töltöm, mint a TV és a számítógép, a mozikról s egyéb szórakozási lehetőségekről nem is beszélve. Nem egy olyan filmet láttam már, amit horrorként kategorizáltak be, s bizony vannak benne olyan elemek, amik mindig megismétlődnek, a legváratlanabb pillanatokban. Ilyen az, hogy a főhős ott áll valahol egy üres szobában, és nem lát semmit. Egyszer csak csöpögni kezd valami a plafonról, vér, takony vagy bármiféle trutymó, és amikor odapislog, valami belemászik az arcába. Csoda hát, ha ösztönös mozdulattal emelem meg az állam, s pislogok a fejem fölé, és járatom tekintetem végig a mennyezeten?
- Hoppá! – A lámpám az elbújt szellemre irányítom, akit most sikerült felfedeznem, és meglepetésemben bizony egy hang is kicsúszik a torkomon. – Látom, ma valakinek hulla jó a humora. -
Khm. Lehet, hogy ezt a megjegyzést nem éppen szellemek társaságában érdemes előadni?

Nicolas

Bús magányomban sétálgatok az épületben, az előbb volt ebéd, de gyorsan végeztem, mivel valahogy ma nem ízlett semmi, pedig, egyébként semmi bajom nem szokott lenni az itteni koszttal, mégis valahogy ma nem volt egyáltalán ínyemre.
Éppen az északi szárny egyik lépcsőjén baktatok fölfelé: el szeretnék küldeni egy levelet haza a szüleimnek, valahogy most eszembe jutottak, pedig nem nagyon szoktak...
Első emelet. Tovább és tovább, sietek, ha már ennyire nem ízlett az ebéd, akkor már legalább a levelet tudjam elküldeni azelőtt, mielőtt oda érne a tömeg. Legalább is erre számítok, bár... nem is értem miért, mivel eddigi tanulmányaim során nem egy levelet küldtem el, és soha nem volt még a bagolyházban tömeg...
Lépcső. Második emelet. Valamit mintha elfelejtettem volna -gondolkodom. Nem tudom, na mindegy, majd eszembe jut... Ja, tényleg: a levél, azért még fel kell mennem a hálóba.
Lépcső. Harmadik emelet. Mi a francért kellett ilyen magas iskolát építeni?! -füstölgök magamban, miközben lelassítok, mivel a futástól már szúr az oldalam.
Tovább indulok a következő lépcsősor felé, amikor hirtelen megpillantom a harmadik emeleti folyosó ajtaját: résnyire nyitva van. Még soha nem jártam ott, mivel még elsőben mondták, hogy érdemes elkerülni azt. Megtorpanok. Hirtelen fellobban bennem a kaland vágy. Miért is ne? -kérdezem magamtól? -biztos nincs benn semmi veszélyes, különben nem engednék be oda a diákokat. S ahogy ezt végiggondolom, mint ha egy különös láthatatlan kéz rántana oda az ajtóhoz, egy ugrással ott termek előtte, s ráteszem a kezem a kilincsre.
Furcsán a kilincs jég hideg, pedig elég meleg van ahhoz, hogy ne legyen egy kilincs ilyen jegesen hideg -fut át az agyamon a gondolat, majd egy hirtelen jött elhatározással kinyitom az ajtót, s belépek a folyosóra.
Érdekes kis hely: tiszta sötét van minden felé, az az egy-két ablak ami van rajta az is a kosz miatt már alig engedi át a fényt, s a fáklyák sem égnek. -Lumos -mormolom. Valahogy olyan visszataszító ez a helység, a pókhálókkal és egyéb más dolgokkal, hogy annak ellenére, hogy nem látok semmi félni valót, behúzom magam után az ajtót, de tovább már nem megyek...
De miért volt nyitva az ajtó? -valakinek be kellett jönnie ide -szögezem le magamban, majd előre lépek egyet. Körülnézek, s közben pásztázom a falakat, a pálcám fényével, majd egyszer csak hirtelen valamin meg akad a szemem: valami, vagy valaki mozog a folyosón...

Peter

Léptek zaja hallatszott a harmadik emelt kihalt, koszos folyosóján. A léptek az ajtótól egyre csak beljebb és beljebb vittek, míg nem megálltak valahol. Egy kis csend, s a halk léptek koppanási ismét felhangzanak. Mint ha keresnének valamit. S így is van. A lépések gazdája, Nicolas Baxton, ugyanis keresi azt amit elhagyott. Amikor legutóbb itt járt néhány társával együtt felfedezni ezt a folyosót itt hagyott egy fontos dolgot. Legalábbis az csak most fontos, amúgy nem lenne az. De mivel a bájitaltankönyvét hagyta ott, és nem áll valami fényesen belőle, így év végén, most eléggé fontos neki. A múltkori alkalommal addig-addig hülyéskedett társaival, míg nem sikerült itt hagynia a teljes felszerelését, amiért most jöhetett vissza.
Ismét megállt, s körbenézett. Egyszer csak észrevett valamit az egyik sarokban, és odament hozzá. Könyv alakja volt az igaz, de teljesen be volt szőve pókhálóval. Ennyi idő alatt bepókhálósodott volna? Lehajolt, és elkezdte a pókhálót a kezével lesöpörni a tankönyvéről.
- A francba is ennek a hülye pókhálónak. Csak pár napig hagyom itt a könyvet és már is beszövik azok az átkozott pókok.- dühöng, mire sikerült kiszabadítani a bájitaltan könyvét. Felvette, s már indult is el. Alig látott valamit a nagy sötétségben, de mivel tudta merről jött, így hát arra felé botorkált.
- Furcsa egy hely az biztos.- motyogta maga elé, miközben a folyosó kijárata felé ment, vagy legalábbis próbált arra fele menni. Már jó ideje mehetett, de még mindig semmi, mikor meglátott valami fényt. Talán Frics lehet az, mert valaki beköpte? Vagy valaki szintén itt botorkál, vagy tényleg vannak furcsa szerzetek ezen a folyosón?
A választ hamar megtudta, amikor is megpillantotta, hogy mi adja a fényt. Egy hugrabugos srác állt előtte, aki nagy valószínűséggel szintén valami mozgást láthatott, azaz Nicolast. A mardekáros amint meglátta hugrás társát rögtön megszólalt, szokásos lenéző hangnemmel.
- Nocsak egy hugrás is betéved egy ilyen helyre? Nem félsz hogy elkapnak?- kérdezi gúnyos mosollyal az arcán. Hiába Nicolas már csak ilyen.

[-Na mert, mint ha neked annyira szabad lenne ide jönnöd! –s csodállak is, hogy merészeltél egyedül bejönni egy ilyen sötét helyre, vagy talán valamelyik sarokban várnak rád a kis barátaid, hogy megvédjenek téged valami veszélytől?! –mert az, hogy a szátok jár folyamatosan azt tudom, de hogy valamit meg is mernétek csinálni, azt eddig még nem vettem észre!!]

Nicolas

Ajaj, tényleg, lehet, hogy mondtak ilyet is, hogy itt lézengenek néha valami szellem-félék is? –vagy nem? –csak hülyeség az egész? –kérdezem magamtól, miközben tétován újabb lépéseket teszek a folyosó közepe felé.
Majd hirtelen eltűnik a szemem elől az előbb még látott valami, valaki. –Tényleg lehet, hogy valami szellem is tartózkodik a folyosón rajtam kívül. –gondolkodom. Mi lenne, ha megnézném? –végül is, most vagyok itt, megnézem! - határozom el magam hirtelen, és továbbindulok a folyosón.  
Újból, mintha mozogna valami –jegyzem meg magamban- de nem baj, nem félek- nyugtatom magam, s harcra készen előreszegezem a pálcám, miközben tovább lépkedek a folyosón.
Érdekes –tolakodik be egy újabb gondolat az agyamba- hogy eddig nem tűnt fel annyira ez a hely, pedig hát, ahhoz képest, hogy Hugrabugos vagyok, nem szokásom olyan jó kisfiúnak lenni, s nem egy tiltott helyen jártam már... –de ez eddig mégis kimaradt, hát ezért is vagyok itt, hogy felfedezzem! –fejezem be magamban a gondolatmenetet, s úgy érzem, ez máris sok erőt adott...!
Még mindig megyek előre, s közben nézegetek: koszos, sötét ablakok, pókhálók, hát, túl sok mindent nem láthat itt az ember –jegyzem meg, majd újból támadási irányba fordítom a pálcám, még épp jókor, mivel hirtelen nagyon közelről érzékelem azt az embert, vagy valamit, valakit, akit az előbb láttam: tényleg egy ember az, aki biztos lépésekkel közeledik felém.
Frics? –torpanok meg hirtelen- az nem lehet, vagyis lehet, de mit keresne itt? –engem? –érkezik egy újabb ötlet.
De ezt a kétségemet szerencsére pár másodperc múlva már el is oszlatja egy közeledő Mardekáros fiú –bár, nem mintha jobb lenne... Amint odaér hozzám, rögtön megszólal, méghozzá, egy olyan mondattal, amit nem feltétlenül vártam volna el egy Mardekárostól, vagyis, pont fordítva, másra nem is számíthattam volna.
Hirtelen fellángol bennem a harag, pedig nem nagyon szoktam senkivel összetűzésbe kerülni, s egy pillanat alatt megértem miért van ez a két ház évezredek óta viszályban egymással – öt évet kellett erre várnom, hogy megtudjam? –elég nagy képtelenségnek tűnik, de így van, úgy tűnik, s visszagondolva is így van, túlságosan is kerültek eddig a veszekedések, és egyéb hasonló dolgok, s ebből kifolyólag lettem olyan, amilyen: nem érdekel tanár, vagy diák, visszaszólok neki, s őszintén elmondom, hogy mit gondolok róla, még ha Ő nem is ezt kérdezte tőlem... és ez most sincs másképpen: -Na mert, mint ha neked annyira szabad lenne ide jönnöd! –s csodállak is, hogy merészeltél egyedül bejönni egy ilyen sötét helyre, vagy talán valamelyik sarokban várnak rád a kis barátaid, hogy megvédjenek téged valami veszélytől?! –mert az, hogy a szátok jár folyamatosan azt tudom, de hogy valamit meg is mernétek csinálni, azt eddig még nem vettem észre!! –válaszolom neki a kérdéseire, ha azok nem is erre vonatkoztak, s annyira felhúzom magam azon, amit az előbb a társaimra és rám mondott (mármint én azt ennek fogtam fel), hogy legszívesebben itt helyben leátkoznám a torkáról a fejét (már ha tudnék ilyet csinálni).
Aztán, inkább pár másodpercig csak nézek rá némán, hirtelen nem jut eszembe egy épkézláb mondat, amit még a fejére olvashatnék azelőtt, hogy visszatámadna, így aztán inkább megpróbálom elfojtani a dühömet, s előrelépek egy lépést, majd még egyet, és még egyet, lassan, óvatosan, s végül elhaladok a fiú mellett. Nem nézek rá, pedig érdekelne, hogy mégis milyen képet vág ahhoz, amit mondtam neki, de csak azért sem! –és tovább lépkedek...

Peter

Nicolas látja hugrabugos társán a meglepődöttséget, amikor is megpillantja a mardekáros srácot, aki éppen visszafelé tart egy könyvvel a kezében. A meglepődöttséget rögtön harag váltotja fel, amikor is Nicolas kifejezi cseppet sem kedves gondolatait a hugrás felé. Mint a legtöbb sárgától, talán tőle is azt várja, hogy majd megijed, vagy meg sem szólal, igaz az úgy tök unalmas lenne. Nem volna benne semmi féle izgalmas. De úgy tűnt Nicknek ezúttal szerencséje akadt, ugyanis a hugrabugos srác visszaszól, sőt majdnem, hogy egy egész regényt mesél neki arról, hogy egy mardekárosnak sem lenne itt több keresnivalója, mint egy hugrabugosnak.  Amint ezeket meghallja széles és gúnyos vigyor húzódik az arcára, mikor a srác, akivel összetalálkozott lassan elsétál előtte. Hagyja, hogy egészen a háta mögé kerüljön, majd csak akkor szólal meg még mindig előre nézve.
- Amint látod, egyedül vagyok nincs itt senki, hogy megvédjenek valami veszélytől, hogy a te szavaiddal éljek.-  „Bár ez ellened egyedül is menne”- teszi hozzá magában Nicolas- Tehát ha akarod nyugodtan nekem támadhatsz legfeljebb meglátnánk mi lenne belőle. Vagy talán nem is lenne elég merszed hozzá?- provokálja tovább a hugrabugost, s vigyorog maga elé. Pálcája zsebében lapul, s míg balkezében a könyve van, a jobbját zsebéhez húzza, hát ha nem is olyan gyáva a mögötte sétáló illető. De az is meglehet, hogy nincs annyi mersze hozzá, hogy megtámadja Nicolast. Pedig azt a mardekáros srác nagyon is élvezné, hogy párbajba keveredne a másikkal. Ráadásul annyira bízik saját erejében, hogy szent meggyőződése, hogy simán le tudná győzni a hugrabugos srácot.
- Milyen udvariatlan is vagyok. Az én nevem Nicolas. És a te neved is szabad tudni?- kérdezi még mindig gúnyosan mosolyogva maga elé, s nem fordul meg. Bár magában azt gondolja, hogy ha a srác becsületes és valóban meg akarja támadni, akkor nem fog hátulról támadni, és ha ez valóban így van, akkor még nem fordul meg, csak kicsit később. Kíváncsi, hogy ezekre majd vajon mit lép a hugrás, de reméli, hogy ez nem egy tutyimutyi alak, hanem olyas valaki, aki meg meri támadni, s akkor jó mókának ígérkezik ez az egész. Szeretne egy kicsit „játszadozni” a sráccal, akinek talán meg tudhatja most a nevét.
De mivel már kezdi nagyon unni ezt az egész háttal lévős dolgot, lassan megfordul, miközben a választ várja, s talán még azt is, hogy most fogják megtámadni, s épp ezért van szorosan a zsebéhez simulva a keze.

[NICOLAS]

NICOLAS

Pár lépést teszek előre, mikor a hátam mögül megszólal a Mardekáros srác, mire megtorpanok. "Amint látod, egyedül vagyok nincs itt senki..." -mondja, mertem remélni, fut át a gondolat az agyamon... annyira én azért nem vagyok biztos a dolgomban, de azért nem hagyom magam, ha belém kötnek...
A srác még mindig szövegel, hát nem fogom megtámadni... csak provokál - nyugtatom magam, semmi gond, úgy is gyáva ahhoz, hogy Ő támadni merjen, én meg nem fogok, mert látszólag nagyobb, nagyobbal meg nem kezdek ki ha nem muszáj, támadjon Ő, ha annyira nagy legény!! - gondolom, de azért még mindig nem mondhatom magam nyugodtnak. Pálcám elérhető közelségben, tehát abból nincs gond, ha esetleg hátba támadna, amolyan "jó" Mardekároshoz híven...
Kis szünet következik, türtőztetem magam, nem támadok, és nem is szólalok meg: várok.
Majd hirtelen a srác újból megszólal, s bemutatkozik, gúnyos hangján, amitől csak jobban felhúzom magam, s érzem, hogy nem sok választ el attól, hogy elpattanjon a húr, s rátámadjak: de csak nyugi -folytatom a saját magam nyugtatgatását.
Tehát a neve Nicolas, csodálatos, már ezt is tudom... kis féreg, és ráadásul azt várja, hogy én is elmondjam neki a nevem: -Peter, Peter Blackman -vetem oda neki, legalább annyi gúnnyal, mint azt Ő tette, s közben hallom, hogy megfordul, így tehát én is lassan feléje fordulok, és egy határozott mozdulattal kisöpröm hajam az arcomból, hogy jobban szemügyre vehessem, majd mélyen a szemébe nézek.
 Pár percig nézzük így egymást majd, egy hirtelen mozdulattal előrántom a pálcám: -Capitulatus -mondom, s miközben repül hátrafelé látom, hogy valamit motyog, puff. Valami megállította a repülésben: egy fal. Néhány hosszú lépéssel odaugrok hozzá, és a kissé alélt állapotú gyerek álla alá tolom a pálcámat: -Még gyakorolni ké...
...És mint akit hirtelen felébresztenek egy mély álomból, "hirtelen leszállok a földre", s legnagyobb meglepetésemre, még mindig a fiú előtt állok...

Peter

~ Hát ez unalmas lesz.- gondolja magában Nicolas, miközben még mindig egymásnak háttal álldogálnak a hugrással ~Ha nem csinál semmit, akkor nem fogok itt ácsorogni.- folytatja tovább magában. S valóban tőle ki telt az is, hogy ha valami nem tetszett neki, vagy unalmasnak talált valamit, akkor fogta, és szó nélkül lelépett. Ki tudja, ha most sem történik semmi, akkor talán most is megteszi ugyanezt.
Csak álltak ott, s a csendnek Nick vetett véget gúnyos bemutatkozásával. Nem várta azt, hogy a hugrabugos is majd elmondja a nevét, bár ha nagyon akarja, akkor majd úgy is megteszi. S ezt meg is teszi a srác annyi gúnnyal a hangjában, mint a mardekáros.
~ Peter Blackman. Hmm… talán már hallottam a nevét, de nem szoktam odafigyelni a jelentéktelen emberekre.- gondolkozik. Neki egyedül a mardekárosok nem „jelentéktelen emberek”, na meg azok, akik valamilyen csoda folytán kivívták az elismerését, de olyan alig akad egy-kettő.
Miután mindketten egymással szembe fordultak ismét hosszas percekig álltak egymást bámulva. Ki tudja mi járhatott Peter fejében, de látszólag erősen gondolkozott valamin. Eközben Nicolas is azon agyalt, hogy mivel tudná érdekesebbé tenni ezt a találkozást. Talán ki tudná provokálni a hugrásból, hogy párbajozzanak. Csak a kérdés az, hogy hogyan? Simán támadna, akár most rögtön is, de ha valamelyikükkel történik valami, akkor valószínűleg nagyrészt az ő sara lenne, mivel ő támadt előbb. És most semmi szüksége nem volt arra, hogy bezsebeljen egy újabb büntetést. De akkor hogyan?
- Na, látom te is a többséghez tartozol.- motyogta maga elé, de úgy hogy a vele szemben álló fiú azt meghallja- Gyáva, akár a többi háztársa. Hát akkor itt nekem nincs is több dolgom.- provokálta tovább, s hátat fordít Peternek. Lassú léptekkel elindult a kijárat fele, de kezét zsebébe dugta, s pálcáját megmarkolta. Ha szerencséje van, akkor a hugrás végre támadni fog.

[Nicolas]

Nicolas

Mint akit hirtelen felébresztenek mély álmából, lassan kezd eszembe jutni mi is a valós helyzet, és arra gondolok, bárcsak úgy lett volna ahogy elképzeltem, mivel így ezzel a dologgal nem ment előre a "történet", csupán arra jöhettem rá, hogy milyen nagy képzelőerőm van. Ráadásul jelen pillanatban megszólalni sem tudok, így inkább várok, bár ez a néma egy helyben állás, így egymással szemben ezen a sötét, elhagyatott helyen tényleg nagyon romantikus, főleg ha nem a jelen helyzetben, és főleg nem egy fiúval állnék szemben, mert ez így most már kezd egy harmadik személy szemével nézve igencsak humoros keretet ölteni.
Állok, és várok, hogy mire? -Tulajdonképpen magam sem tudom, mivel én csak meg akartam nézni mi van itt, de arra még sajnos nem volt lehetőségem, ellenben arra várok, hogy mit akar tőlem ez a mardekáros. Bár tudom nagyon is jól: kétség sem fér hozzá, hogy ki akar provokálni egy párbajozást, amiből ő a végén szépen lelép, mivel belép Piton, megvédi az ő kis kedvencét, én meg mehetek büntetőmunkára. S ahogy ezt végiggondolom, már jön is hirtelen a lenéző, tipikus mardekároshoz illő szöveg. De nem érdekel, nem is figyelek rá, mivel nem akarok balhét így az év végére, inkább elfordulok és kezdeném nézegetni mi van itt, mintha csak egyedül lennék, amikor hirtelen egy félmondatra felfigyelek: "-Gyáva, akár a többi háztársa..." És valahogy ezen mondat nagyon kiakaszt, s elszakad a húr: már nem érdekel, hogy mi lesz, csak az lebeg a szemem előtt, hogy egy kis patkány sértegeti a háztársaimat.
Egy pillanat alatt a srác felé fordulok -aki idő közben elindult az ajtó felé- előkapom a pálcám, és már mondom is a varázsigét: -Capitulatus -kiáltom, de szándékosan elé célzok, nehogy eltalálja, mivel annyira nem vagyok nagy szemét, hogy hátba támadjam. A kiáltás olyannyira visszahangzik ebben a teremben, hogy szinte bele borzongok ahogy látom a srác előtt elrepülő fénycsóvát, ami a pálcámból röppent ki pár századmásodperccel ezelőtt, hogy végül a falnak ütközvén sok ezernyi kis fénylő darabra hulljon szét...

Peter

~ Gyerünk már! Támadj!- mondogatta magában Nicolas, miközben lassan araszolt az ajtó felé. Ha eléri a nyílászárót, akkor az azt jelenti, hogy egy jó kis párbaj élménye nélkül térhet vissza a klubhelyiségbe, s ezzel talán meg lenne fosztva a győzelem édes ízétől. Mert hát biztosra vette, hogy ő képes legyőzni egy ilyen kis senkit, mint ez a hugrabugos. Hát igen, az egója mindig is a magasban lebegett. Kivétel egy alkalmat. Az az egy alkalom akkor volt, amikor kiderült, hogy a húga nem tud varázsolni. Ez egy félvér családban még nem is lett volna olyan nagy gond, de egy aranyvérű családban… súlyos szégyen. Így nem is csoda, hogy Nick egészen a mai napig titokban tartja testvére létezését, s nem beszél róla senkinek. Nem hiányzik neki az, hogy kitudódjon, hogy az ő nemes családjában egy kvibli van.
Már éppen feladta volna azt a reményét, hogy párbajozhat Peterrel, amikor meghallotta, hogy a háta mögül a srác ki mondta azt a szót, amire Nicolas már rég várt. A varázslat végül előtte csapódott a falba, valószínűleg direkt nem őt célozta meg a fiú. Kár, hogy ezt a lehetőséget kihagyta, mert a mardekáros nem fog tudatosan melléje célozni. Véletlenül még lehet, de csak azért, hogy ne találja el ellenfelét, ha az akár háttal is van neki, csak ezért nem véti el.
Magában elmosolyodott, és még mielőtt megfordult volna, letörölte a vigyort az arcáról. Zsebre dugott kezét, amelyik mellett a pálcája is volt, fordulat közben kihúzta, s a varázs fadarabot is vele együtt.
- Azt hittem már sosem támadsz.- vetette oda Peternek egy gúnyos mosoly kíséretében. Tovább provokálta a srácot, azt akarta, hogy még jobban megutálja, s így egyáltalán ne kímélje. Nem akarta, hogy túl könnyű legyen ez a párbaj, az nem lett volna eléggé jó szórakozás a számára. Bár látszott, hogy a hugrabugos már így is éppen eléggé gyűlöli, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy Nicolast találja el a Capitulatussal.
Végül már Nick sem bírta tovább, s pálcájával megcélozva Petert, kimondta az első varázsigét, ami most eszébe jutott.
- Stupor.- nézte, ahogyan a pálca hegyéből előtör a kis fénycsík, és egyenesen ellenfele tart. Már csak az volt a kérdés, hogy a hugrás ki tudja-e ezt védeni, vagy eltalálja az átok.

NICK

...Látom a srácot amint hirtelen megtorpan a falba csapódott varázslat előtt, majd felém fordul. Próbálok nyugodt lenni, habár ez csak a látszat, amivel saját magamat akarom becsapni, mivel egyáltalán nem mondhatom magam nyugodtnak, sőt, majd nem szétrobbanok a dühtől, pedig általában egy nyugodt gyerek vagyok... úgy tűnik egy kivételével: ha sértegetik a háztársaimat, és velük együtt természetesen engem is!
"-Azt hittem már sosem támadsz" -mondja, miután felém fordult egy gúnyos mosollyal fűszerezve a mondatát.
-Tévedtél... -válaszolom teljesen nyugodt hangon, és tényleg, mintha megnyugodtam volna kicsit: már a szívem sem ver annyira mint előtte. Csak állok ott a pálcámmal a kezemben, és várok most mit fog csinálni a srác.
Nem sokáig állhattunk így, mikor egyszer csak váratlanul újból megszólalt: "-Stupor" -kiáltja és felém fordítja a pálcáját. Hirtelen azt sem tudom mit csináljak, mivel, hogy nem jut eszembe egyetlen egy varázslat sem, így inkább gyorsan kitérek a varázslat útjából: még látom a szemem sarkából ahogy szétrobban mellettem a vörös kis fénycsík mikor a falnak ütközik célját tévesztve, de most már nem érdekel semmi, újból elönt a harag: eszembe jut, hogy mit mondott eddig rám, és ránk, s támadok, azzal ami legelőször eszembe jut, azzal amit nem is olyan régen tanultunk. Habár ez nem is a kedvencem, de mondjuk az is igaz, hogy felejtés-átokkal párbajozni sem lehet, így kimondom:
-Everti Static! -kiáltom, és a srácra szegezem a pálcámat...

Peter

Nicolas nagyon is kezdi élvezni a helyzetet, hiszen látja a hugráson, hogy kezd bepöccenni. Hát igen, a sértegetés mindig megteszi a hatását, bár egyén függő, hogy ki meddig bírja. Úgy látszik Peter eddig tűrte, s most végre támadott. Igaz valószínűleg direkt a mardekáros elé célzott, bár ezt lehet, hogy csak Nick gondolja így, mert ő szerinte ellenfele ennél biztosan sokkal jobb a párbajozásban. Nem tudni miért véli így, egyszerűen csak megérzés. Majd kiderül, hogy vajon igaza van-e. Mindenesetre a mardis saját maga teljesen nyugodt volt, egyáltalán nem félt az előtte álló sráctól, mert szentül meg volt győződve róla, hogy nem árthat neki. Ha meg még is, akkor legfeljebb az egója csökken egy kis mértékkel, bár az nem számít, hiszen amúgy is az egekben szárnyal az önbecsülése, és ezzel Peter csak azt érné el, hogy Nick azon fáradozna, hogy hogyan tudná megbosszulni a vereségét.
Vigyora még jobban kiszélesedik, amikor társa csak annyit mond „Tévedtél”. Ebből már végleg arra következtet, hogy nem fog unalmasan eltelni ez a kis találkozásuk. Ha csak nem fog megfutamodni Peter, de remélhetőleg nem olyan fából faragták.
Mikor Nicolas ellenfelére küldi a varázslatot, az egyszerűen ellép előle. Arra számított, hogy talán varázslattal védi ki, mert ezt bárki ki tudja védeni, de ez az „ellépős” módszer is megteszi. Neki csak az a lényeg, hogy ne legyen unalmas a párbaj. Nem sokáig kell az ellentámadásra várnia, hamar megérkezik az ellene küldött varázslat, melyre fel volt készülve, így gyorsan ki is védi azt.
- Protego.- mondja, s a bűbáj célt veszít. Az elején valószínűleg egyikőjüket sem fogja a másikat eltalálni, de ahogy mindketten fáradnak, annál többször lesznek figyelmetlenek. Legalábbis Nicolassal így van, Peternél meg ki tudja. Végül is majd kiderül.
A mardekáros gyorsan valami újabb varázslat után kutat, s nem is telik sok időbe, mire talál egyet, s azonnal elkiáltja magát, miközben pálcáját az egyik Peter mellett álló gyertyatartó felé tartja.
- Bombarda!- mondja, s nézi ismét a pálca hegyéből előtörő fénycsóvát, s reméli ezúttal sikerül valami hatást elérnie.

NICK


Úgy tűnik sokra nem mentem az egyszerű kis varázslatommal, hiszen azt a srác könnyen és egyszerűen kivédi. Hirtelen nem is tudom most mit lépjek erre, hiszen elvileg Ő jönne, bár tény, hogy nem beszéltük meg, hogy "körökre osztottan" játsszuk majd a kis játékunkat.
De végül is nem kell túl sokat várnom, bár igazából most nekem sem jutott eszembe egy varázslat sem amit hirtelenjében újból kioszthattam volna az ellenfelemre,  így kénytelen voltam megvárni azt a pár másodperc szünetet, mire Ő támad. "Bombarda" -kiáltja, és meglepő módon nem felém, hanem mellém céloz. Ezt most miért? -kérdezem magamtól, mivel az sem jut eszembe, mit takar ez a szó. Majd hirtelen oldalra nézek: látom a mellettem álló gyertyatartót, s benne a csonkig égett gyertyát, majd azt, amint az szétrobban.
-Áááá -kiáltom hirtelen, ahogy látom a minden felé repkedő gyertya és tartója darabjait, amiből nem egy talál el engem is, bár szerencsémre azért a nagyobb darabok elkerültek, s hangos csörömpölés közepette a padlón szétgurultak.
Hogy azt a... -húzom fel magam ezen az előbbi próbálkozásán, ez most több volt a soknál, most már tényleg, igazán ideges vagyok, s egy-egy gyertyatartó darab ütésének fájó maradványai még inkább arra késztetnek, hogy gyorsan, és hatásosan cselekedjek, így hirtelen kimondom azt ami először az eszembe jut, ha az nem is a leghatásosabb, mégis jó ötletnek tűnik, majd cselekszem.
-Vingardium leviosa! - mondom, majd a padlón lévő gyertyatartó darabokra szegezem a pálcám, azokat pedig az ellenfelem felé irányítom, s mindezt olyan gyorsan teszem, hogy szinte magam is alig tudom követni a mozdulataimat... és várok: nézem az elröppenő darabokat, amelyek egyenesen Nicolas felé tartanak...