Nyugati park

Zephyr; Ray

Ahogy szembe találtam magam a fiúval azonnal le is esett kivel van dolgom. Elég gyakran látom az ábrázatát. Furcsa módon mindig ugyan azokat a tantárgyakat vettük fel és elég gyakran összefutunk. Ahhoz képest, hogy ő Mardekáros, nem olyan bájgúnár, mint az a tejfölszőke Malfoy. Ha találkoztak általában három szó után a szájába képzeltem a lábam, de legalább az egyik öklömet. Ezektől mindössze azért menekült meg, mert egyedül még elbírtam volna vele, de a két „fogd meg”-je plusz ő már sok lett volna. Úgyhogy inkább levegőnek nézem.
Szóval visszatérve Zepre naná, hogy nem hazudtolja meg a tökéletesség mániáját és beleszól az „aluszni” kifejezésembe. Ez van. Pedig szerintem aranyos szó. Na, de ezen hamar túl teszem magam. Pálcámért se kezdek el őrülten kaparózni, hisz’ nincs mire előkapnom.
- Szeretek korán kelni. Akkor minden csendes. Aztán beindul a banzai és legszívesebben süketítő bűbájt mondanék magamra. – Zep azok közé a kevés ember közé tartozott számomra, akiknek bele mertem nézni a szemébe. Valahogy nálam ez olyan mániaféle, egy idegen ember szemébe soha nem nézek. Talán az első alkalmas jeges hozzáállást érzem ki belőle vagy nem tudom. Erről sose fogok leszokni. Ahogy arról sem, hogy rövidítem a szavakat. Már épp belefogtam volna mondandóm következő részébe, amikor belibegett Ray.
- Ha így állsz hozzá fogsz! – pirítottam egy kicsit rá. Nem szerettem, amikor szobatársam ilyen tesze-toszán állt hozzá a dolgokhoz.
- Na ne légy úgy kiakadva. Neked is jó reggelt és egyáltalán nem zavarsz! – böktem oldalba hugrabugos társamat.
- Az azért furcsa, hogy mind itt kötöttünk ki. – kezdtem el véletlen dolgokból összefüggő storyt kreálni csak úgy heccből.

Raelyn, Klau

Még mindig el voltam merülve Claudia zöldeskék szemeiben. Már annyira, hogy egy idő után el is felejtettem pislogni. Még szerencse, hogy megszólalt, mert ha csendben maradt volna, talán egy teljes napon keresztül képes lettem volna egyhelyben állni előtte.
Nem akadt ki azon, hogy kijavítottam az „aluszni” szót „aludni”-ra. Ezen csodálkoztam, de nem nagyon zavart.
Szóval szereti a csendet. Ezt nem is tudtam. Nem, mintha annyit beszéltünk volna életünkben. Esetleg néha megjegyeztem neki, hogy valamit rosszul csinál, de ezt szinte minden emberrel megtettem, akivel valaha találkoztam.
- Süketítő bűbáj? – Kérdezek vissza miközben egy gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon – Én inkább némító bűbájt használnék, ha zavarna a zaj. Miért venném el a hallásomat, ha egyszer mások hangjától is megszabadulhatok?  Bár attól a tömeg még nem tűnne el. – Világítottam rá erre a fontos tényre.
Éppen újabb ötleteket adtam volna neki a problémája megoldásával kapcsolatban, mikor feltűnt a színen egy másik Hugrabugos lány, akinek vörös haja volt. A neve is eszembe jutott nemsokára, Raelyn. Nem volt valami feltűnő egyéniség, onnan jegyeztem meg, hogy a fekete macskája majdnem úgy néz ki, mint Castello, és egyszer összekevertem őket.
A kérdése egy kicsit meglepett. Ezt én sose tettem még fel életemben, és nem is értettem, mi az értelme.
- Egy kicsit tényleg zavarsz, mert éppen egy magánbeszélgetést folytattunk, de annyi ember van a világon, aki zavar, hogy neked elnézem. Mellesleg jó reggelt!
Valószínűleg nem erre a válaszra számít az, aki ilyet kérdez, de ez van. Ha egy sima sziasztokkal üdvözölt volna minket, akkor másképp reagáltam volna.
- Kísérteties – Fordultam ismét Klau felé mosolyogva – Biztos a sors akarta, hogy mindhárman itt legyünk. – Folytatom a gondolatmenetet, bár látszott rajtam, hogy egyáltalán nem gondolom komolyan a mondatot.

[KLAU, ZEPHYR]

KLAU, ZEPHYR

A nap egy pillanatra pont a szemembe tűzött, így az arcom elé kellett emeltem a kezemet. Még pont észrevettem, ahogy Zephyr elég feltűnően Klaut bámulja, és akaratlanul is elmosolyodtam, szemöldököm pedig kérdően felszaladt.
Odatoppantam melléjük mint valami nem várt meglepetés, és Klau válaszán kissé zavarban is éreztem volna magam, ha nem járul hozzá a pajkos oldalbabökés.
Ha annyit mondtak volna: Áhh dehogyis! szemforgatás, összenézés, valószínűleg egyből lejött volna, hogy tényleg zavarok... De így, azt hiszem, csak szellemeskedős kedvükben voltak, ami nem csoda, hiszen szombat van. Zephyr meg amúgy is elég kötekedős fajta, úgyhogy inkább ráhagytam.
-Jó reggelt nektek is- Feleltem, aztán Klau felé fordultam. Feltételezése engem nem igazán taglózott le, bár szerintem Zephyr-t sem, csak vicceskedett.
-Csak mi hárman vagyunk olyan elvetemültek, hogy nem tanulunk szombaton, inkább lejövünk a parkba.. De lehet tényleg van benne valami- Állapítom meg, aztán elmosolyodok.
-Engem lehet tényleg a sors hozott ki ide, sosem kelek ilyen korán. Vagy nálatok ez a megszokott?- Kérdezem kíváncsiskodva, aztán egy nagyot ásítottam, kénytelen voltam a szám elé tenni a tenyeremet, mintegy bizonyítva előző állításomat.

Raelyn & Zephyr

Egy pillanatra elgondolkodtam Zephyr ötletén.
- Nem is olyan rossz megoldás… - osztottam meg a fiúval a gondolataimat. – Csak tudod én annyira törődök másokkal, hogy rájuk nem tudnék ilyen bűbájt mondani. Leszámítva azokat, akiket nem kedvelek. – egészítettem ki.
- Én mindig ilyen korán kelő vagyok. Épp az előbb ecseteltem Zephyrnek is, hogy mindig korán kelek. A házi feladatot meg ne is említsd, majd leszakadt a karom tegnap este, amikor befejeztem az egyik két méteres házi dolgozatomat. – panaszkodtam egy kicsit Raelynnek.
- Azon gondolkodok, hogy fel kellene venni még pár fakultatív tárgyat, mert tiszta unalmasak a szombati semmittevések. Vagy jelentkezni kellene a kviddics csapatba. Vagy nem tudom, de így olyan egyszerű az élet. – már el is felejtettem az előbbi összeesküvős elméletemet arról, hogy véletlenül egy helyen vagyunk mind a hárman.
Az őszi napsütés mellé társult még egy kis szellő is, ettől jobban már nem is érezhettem volna magam. Valahogy mindig is az ősz volt a kedvenc évszakom.

Raelyn & Klau

Törődni másokkal? Látszik, hogy egy hugrabugos lánnyal hozott össze a sors, ők ilyen jólelkűek. Sose értettem őket. Mindig is úgy voltam vele, hogy a többi ember nem fontos csak az a lényeg, hogy én jól érezzem magam. Mindenki törődjön a saját boldogságával, a saját céljaival. Ha a többi emberrel törődnék, akkor kevesebb időm lenne magamra.
A véleményemet erről, viszont nem tudtam kifejteni, mert a vörös hajú lány érkezésével megváltozott a beszédtéma. Elkezdett a tanulásról folyni a csevej.
- Én is tegnap este fejeztem be a házikat. – Jelentem ki Klau kijelentése után. – Milyen sok közös van bennünk! – Mondtam ironikusan.
- A két méteres dolgozatot hagytam a végére. Azt gondoltam, hogy megírom a felét tegnap, ma pedig befejezem, de annyira belelendültem a dologba, hogy még tegnap leírtam az egészet.
Még szerencse, hogy ugyanazokra az órákra járunk, így legalább tudják, miről van szó.
- Egyébként én se szoktam korán kelni – Fordulok Raelyn felé – Csak most egyszerűen kidobott az ágy. Már egy ideje ébren vagyok, de mindenki aludt rajtam kívül, ezért jöttem le ide. – Meséltem el röviden a történetet.
- Én is gondoltam már rá, hogy még több órát kéne felvenni. Mostanában túl sok a szabadidőm. És elsőéves korom óta kviddicsezni akartam, de aztán a második év után mindig az időhiányra hivatkozva nem jelentkeztem a csapatba most, viszont rengeteg szabadidőm van, tehát lehet, hogy belépek.
Az előbbi kijelentésemet arról, milyen sok közös van bennünk nem gondoltam komolyan, de lehet, hogy mégis így van. Ugyanazokat a fakultatív órákat vettük fel, és mint kiderült ugyanazok a dolgok jutottak eszébe, amik nekem is.
Nem. Ez még sincs így, hiszen, ha annyira hasonlítanánk, akkor ugyanabba a házba kellett volna kerülnünk, és mivel én mardekáros vagyok, ő meg hugrabugos arra utal, hogy mi teljesen mások vagyunk.
Két hugrabugossal beszélgetek. Ez a dolog most tudatosult bennem. Pedig nem szokásom a sárga színű ház tagjaival társalogni szabadidőmben, de úgy tűnik, hogy ez a nap már csak ilyen rendhagyó nap lesz.
Raelyn ásításának hatására én is ugyanazt csináltam. Az én esetemre tökéletesen igaz az a mondás, hogy az ásítás ragadós.
- Sétáljunk valamerre mielőtt mindannyian itt esünk össze az álmosságtól – Javasoltam a többieknek. Vagyis konkrét utasításnak tűnhetett, de nálam ez már csak így működik.

Talán mégsem produkálja a sorozatot, már ami az öngólokat illeti.
Damiennel furcsán érezte magát. Mintha valaki súgott volna neki, hogy benne megbízhat, nem fogja átverni.
A gondolatot mélyen eltemette magában. Már az is kész csoda volt, hogy eddig nem oldott kereket, nem nagyon hitte, hogy ha benyögné, kivel beszélget ilyen fesztelenül, nem állna tovább, amilyen gyorsan csak tud. Az ahhoz képest, ami várna rá, maga lenne a megtestesült mennyország. Legalábbis valami ilyesmire emlékszik a mugli történetekből, de ezt a fiú biztosan jobban tudná.
Halvány mosoly kúszott az ajkai közé, még önmagát is meglepte, hogy mind szívből jövő, és normális volt. talán ezt hívták úgy, hogy jókor a jó helyen?
Mindazonáltal egy cseppet megnyugodott, amikor szinte biztossá vált, hogy senki nem látja, vagy hallja őket. Ugyan a pálcája csak egy mozdulatába került, ha elő akarta húzni, de jobb a békesség. Olyan régen volt már az a különös találkozó azzal a személlyel, aki arra sarkalta, hogy megérni megnyílni, hogy vágyott egy beszélgetésre, még akkor is, ha kicsit döcögősen haladt.
Mert csálén állt a szekér, akárhogyan is nézte, de nem számított. Most semmi sem számított, csak az, hogy itt van, és mit csinál, na meg hogy kivel.
Egész jól haladt, el kell ismernie, hiszen még egyetlen egyszer sem pattant fel, hogy lelépjen, de túl önző volt ahhoz, hogy képes legyen megtenni. Még akkor is, ha tudta, hogy akarva-akaratlanul talán veszélybe sodorta Damient.
Legszívesebben kifüggesztett volna egy csipogót a feje tetejére, hogy villogjon mindenkinek, aki egy picit is fontos lett az életében, hogy veszély…veszély..veszély..
- Ahogy kényelmes. – mormolta szelíden. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha megszabná, hogy hogy szólítják, de azt sem, hogy a másik abba ringassa magát, hogy mindent szabad. Túl képlékeny még neki, és annyira új.
Damiennek fogalma sincs micsoda erőfeszítések ezek tőle, és arról sem, hogy eddig csak arra használta a diáksereg nagy részét, hogy egy jót röhögjön, de most minden olyan más…
Ennek következtében megint elszólja magát, amit azon nyomban meg is bánna, ha a fiú nem kezdene bele a válaszba.
Aprókat bólint a mondandóra, azon a részen, ahol a szívást emlegetik, elhúzza a száját, és lesüti a fejét. Pont ezt csinálta eddig Ő is…
- Sokan vannak, akik csak megjátsszák magukat, mintha istenek volnának, pedig valójában ugyanolyan diák, mint Te, vagy Én. – sóhajt fel. – Kissé vicces, hogy ebből a szempontból tulajdonképpen a folyó két szélén állunk. – bök rá a címerre óvatosan. Nem akarja megbántani, így óvatosan fogalmaz. – Szerintem ugyanúgy lehet szemétláda bárhol máshol, csak mi… kuriózumként vagyunk kezelve. Főleg azok által, akikbe még az iskola előtt, alatt belenevelték ezt a nézetet. Én azt vallom, mindenki olyan, és úgy áll a dologhoz, amit otthonról hozott. Vannak kivételek, de ahogy én elnéztem, ez a tendencia egy bizonyos fokig tényleg így van.
Elbámul a fiú mellett a kastély felé, és összeráncolta a homlokát. Valami megváltozott. Nem tudta, hogy mi de érezte. Furcsa volt. Talán a szél, vagy az illat, amit hozott magával, olyan ismerős volt. Beleborzongott, de megesküdött volna, hogy az otthon illatát érezte a levegőben.
Nem, az nem lehet. Ide nem tud bejutni. Senki.
Nem bízott Dumbledoreban. Sőt. Leginkább senkiben. Senki nem védheti meg attól, ami otthon várhat rá.
A nyár…
Vajon szeptemberben képes lesz még így üldögélni akár Damiennel, akár mással? Lehunyta a szemeit, majd esdeklően pillantott fel.
- Mi az a pont, ami után képtelen vagy tovább megmaradni bárki közelében is? Úgy értem… - nem utoljára, de a lány habozni látszik. Nehéz kérdés, és óvatosan kell feltennie. Nem sejthet meg semmit. – Mi után nem állnál szóba valakivel soha többé? – tudnia kell. Tudni akarja… Ha kimondja a bűvös szót, ha megfogalmazza azt amitől a legjobban fél, muszáj lesz elmennie, ha képes rá. Nemcsak a saját, sőt… Elsősorban nem a saját érdekében, hanem az övében. A fiú, aki úgy viselkedik vele, mint egy normális emberrel.

[KLAU, ZEPHYR]

KLAU, ZEPHYR

// off: Klau, nem június van a játékban? =] //

Enyhe bűntudatom támadt meghallva két társam szavait. Mindketten tegnap fejezték be a házi dolgozatukat. Persze, nekem is eszemben volt tegnap este, az elhatározás meg is volt, csak a tettrekészség nem. Mondhatni, mindig csak halasztgatom a dolgot.. Ma nekiülök és megcsinálom, döntöttem el, de persze nem hangoztattam hogy még nincs kész.
Még több fakultatív óra? Még a végén rosszul leszek. Nekem is van fölös szabadidőm, de azt nem további tanulással szeretném eltölteni. Akkor már inkább jelentkezem a kviddics csapatba.
Kviddics...
Mindig is apám jutott eszembe ha a varázslósportra gondoltam. Kis koromban rengetegszer gyakoroltunk, és mindig nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a játékban. Azt persze képtelen voltam elismerni, hogy apámnak és bátyámnak is jobban ment. Az aranycikeszhez nem voltam elég ügyes és gyors, a tereléshez túl félénk voltam, nem mertem szembeszállni a gurkókkal, sem másokra ráküldeni azt, bár azóta már sok minden változott.. Talán hajtónak vagy őrzőnek jó lennék.
-Dettó. Valami hülyeséget álmodtam, de már nem emlékszem mi volt az.. Csak annyira, hogy kipattant tőle a szemem.-
-A kviddics jó ötlet- Bólogattam Claudia ötletére teljesen őszintén, aztán meghallgattam Zephyr-t is. Ő is az órákkal jött.
-Na mit szóltok, itt a végén még mindhárman kviddicsjátékosok leszünk. Lehet tényleg a sors hozott össze bennünket- Mondtam Klaunak egy félmosollyal, aztán komolyra fordítottam a szót. -Majd megnézhetnénk milyen helyek szabadok a csapatainkban, aztán hátha bevesznek-
Zephyr ötlete nem volt rossz, bár az álom már teljesen kiment a szememből a téma hallatán. Igen, eléggé felspanoltam magam ezzel a kviddics dologgal. Mint Zephyr, én is ezer éve szerettem volna, de komoly elhatározás még sosem született. Talán majd most?
~Előbb ha eljárnék párszor gyakorolni valami ügyes játékossal, ő megmondhatná milyen poszton érdemes játszanom~ Gondoltam.
De kivel?
Elindultam Klau és Zephyr mellett, nehogy lemaradjak itt a nagy tervezgetésben.

Gerry Ryan Nefas

  Arleth Gresham sosem szerette a napsütéses helyeket, a napfényt, bizonyára azért volt általában sápadt örökké – még nyáron sem barnult le, de ezt már megszokta, belenyugodott.
  A mardekárosok többsége nagyon ritkán szokott a Nyugati – szárnyhoz látogatni, lévén, hogy itt található legnagyobb ellenségük, a Griffendélesek klubhelyisége. A lányt azonban ez egy csöppet sem érdekelte, ô kedve szerint oda ment, ahova akart, és nem érdekelte, rendszerint kibe botlik bele, vagy kibe nem. Most is, mint általában mindig ezen a területen, a parkba igyekezett. A nap már lenyugóban volt, így biztosra vehette, hogy nem sok diákot fog ott találni, és még véletlenül sem fog besütni a nap a magas fák lombkoronái között. Ezüstözött, csuklyás, méregzöld talárt viselt, rajta háza címerével. Hiába, akármennyire is kényelmesebb volt neki egy lenge, nyári ruha, az iskolában inkább viselte a talárt, nehogy megszólják, bár kevésbé érdekelte, ki mit mond neki. Csak a tanárok véleményére adott, többé – kevésbé, és részben háztársaiéra, de itt is csak a kivételekére.
  Halkan, nesztelenül lépkedett az ösvényféleségen, pillantást sem vetve azokra, akik még ott tartózkodtak a parkban, egyesek épp beszélgetve, egy padon, mások dühösen pislogtak egymásra, vagy éppen turbékolt a szerelem egyes pároknál. Aztán, amikor elért egy üres padot, gyorsan leült, és zsebretett kézzel elgondolkozott. Öt éve jár már ide, és azóta szinte semmit sem változott az élete. Nagyjából. Na jó, szerzett egy pár kedves ismerôst, akikre támaszkodhat, és vegyük úgy, hogy egyesekben meg is bízik, de mégis – az odabent maró, fájó érzés még mindig nem múlt el, és úgy gondolta, ez már nem is fog. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon, mit kezdjen majd életével, de apja által elképzelt sorsába már beletörôdött, és nem is ellenkezett tovább. Hátha akkor majd fogja valami értelmét látni annak, hogy nem hiába létezik, hogy van egy feladata, legalább egy az életben, hogy egyszer majd boldog lehet – mert igen, titkon az volt a vágya, hogy majd boldog lesz egyszer.
  Hirtelen megdermedt, amikor halk szisszenést hallott a mellette lévô bokorból. Valaki mindidáig figyelte volna? Bár, sok értelme nem volt, hisz a lány csak magában gondolkozott, de akkor is. Pálcáját óvatosan kirántotta talárja zsebébôl, és a bokorra szegezte, várva, hogy lépjen elô majd a titokzatos idegen, aki nem is biztos, hogy annyira idegen volt.

Arleth Gresham

All my life i've been waiting for you
to bring a fairy tale my way

A kastély falai közül végre szabad levegőre jutok. Régen erre vártam, sétálni egyet a birtokon. Nem tudom, hogyan is tévedtem ide a Nyugati-szárnyhoz, mindenesetre itt vagyok. A taláromat már unom, kezd nagyon meleg lenni. Nagyot ásítok, keveset aludtam. Pedig általában én vagyok a csúcstartó, de ma máshogy volt. Ma én keltem fel a legkorábban. Fogalmam sincs miért, még bagoly szárnycsapást sem hallottam, hogy rájuk fogjam.
Furcsa miken tudok gondolkozni, néha annyira meglepődök magamon. Baromságokon gondolkozom, semmi értelmük nincs, ha így folytatom a Nagyúr csak a piszkos munkát bízza rám.
Ahogy lépkedek végre a parkba érek. A parkban elég sokan vannak, de mindegyik más házból való. Egyesek boldogan élvezik a meleg napsütést, de vannak akik a fák biztonságába húzódnak és elbújnak az árnyékban.
Vannak, akik szúrós pillantást vetnek rám. Nincs ínyemre, hogy így néznek rám, de tréfából mégis visszamosolygok rájuk. Akadnak olyanok is, akik pálcát rántva párbajoznak, de mivel nem igazán köt le a másodikasokkal való viaskodás tovább megyek.
Az egyik bokor mellett tudom, hogy van egy pad, ahova általában senki sem ül. Ez alkalmas lenne nekem. Megpillantom a bokrot, s először halkan lépkedve, majd egy kis zajt csapva kilépek a bokor mögül.
Az egyik háztársam vár pálcával a kezében. Felnyújtom a kezemet, jelezve ártatlan vagyok.
- Remélem nem akarsz átkot szórni rám - nevetek.
A lány szőke és azt hiszem ötödéves lehet. A nevét pontosan nem tudom, de ha az emlékezetemből elő kéne szedni a lány nevét, azt hiszem Arleth lenne a tippem. Majd megmondja, ha akarja. Lehet zavarok, lehet nem. Megvárom, amíg leengedi a pálcáját, majd ha megengedi leülök a padra.

Gerry Ryan Nefas
Do you ever wonder if we make the moments in our life
or if the moments make our life?

  Kissé váratlanul érte a lányt, hogy a bokor mögül az egyik háztársa lép ki, bár az is igaz volt, hogy nem nagyon ismerte ... Még. Mintha végzős lenne, Gerry ... Gerry Nefas, bizonyára. Kedvesen elmosolyodott. Ha valóban az, akire gondol, akkor róla már mesélt az apja. Az ő apja is halálfaló, és talán Gerry is? Ebben nem volt biztos, de előbbiben igen. Észrevétlenül nyelt egyet, és arcába lökődő haját kicsit idegesen kitolta onnan, hogy tudjon a fiúra pillantani.
  - Jajj, öhm, bocsáss meg ... - motyogta kissé zavartan, miközben pálcáját visszacsúsztatta zsebébe és arrébb libbent a padon, hogy ha akar, a fiú is leülhet. Bizonyára, ha nem ismerné látásból a fiút, ha nem lennének háztársak, egyáltalán nem így reagálna most, sőt. az sem biztos, hogyha egy idegen mardekáros lenne most Gerry helyében, akkor nem tette volna el pálcáját. Bár persze igaz, hogy Gerry-t sem ismeri, mármint, nem beszélt még vele, de, apjától hallott már róla, és ez neki bőven elég volt.
  - Mellesleg Arleth Gresham, ötödév. És, bocsi, hogy rád szegeztem a pálcám, csak tudod, azt hittem, hogy valaki figyelt, és öhm ... Vannak, akiket kevésbé bírok, főleg, hogy úgymond a "griffendélesek területén" vagyunk ... - halkan beszélt, miközben a fiú szemeibe pislogott. Nem szokott akárkivel kedves lenni, de ez most csak jött, úgy magától. Bájos, kissé káprázatos mosoly, majd megint belekezdett a szóáradatba, akarva - akaratlanul.
  - És hogy kerülsz ide, a Nyugati - szárnyhoz? Nem sok mardekárost látni erre ... - mondta halkan, mégis lelkes mosollyal az arcán. Áljon csak meg a menet! Khm, Arleth nagyon ritkán szokott mosolyogni, és azt is csak Nicolas társaságában - másrészt, mióta jár ennyit a szája? Örökké is szűkszavú, visszahúzódó lány volt. Elfintorodott.
  - Khm, tudod, én nem szokta ennyit dumálni, meeeg ... Nem tudom, mi ütött belém. - hadarta alig érthetően, majd lehajtotta fejét, és hagyta, hogy mondjon valamit háztársa is - persze remélte, hogy a mellette ülő fiú nem fogja elítélni mindaz miatt, amit most művelt - kicsit dilisnek tűnhet, pedig nem az.

Arleth Gresham

All my life i've been waiting for you
to bring a fairy tale my way

Pálcáját elrakta, ahogy meglátott. A lány zavartan bocsánatot kér, de én csak mosolygok. Látszik rajta, hogy gondolkozik, egyszerre több dolgon is. Amikor bemutatkozik magamban 'éljenezek' egyet. Eltaláltam. Nem hittem, hogy ennyire jó lenne a tippelő képességem. Nem jók a kapcsolataim az emberekkel, nincsenek igaz barátaim sem. Ezért furcsállom magamban annyira, hogy eltaláltam magamban a lány nevét. Bár nem nehéz nem kitalálni, apám rengeteget mesél Mr. Greshamról és gyermekeiről.
- Én pedig Gerry Nefas vagyok a végzősök táborából - mondom szememben egy kis gonosz csillogással. Minden évben azt vártam, hogy végre kimondhassam azt, hogy végzős vagyok. Unom a Roxfortot, a legtöbb társammal ellentétben én utálok itt lenni.
- Hogy mit keresek itt? Nos, nem nagyon érdekel, hogy kié a terület. A Roxfort tudtommal az összes diákoké, nem pedig a griffendéleseké - mondom neki őszintén. Sosem érdekelt, hogy éppen melyik ház közelében kuporodtam le egy-egy lecke megírásakor, vagy éppen magányomban.
A lány csodálkozott magán. Ezek szerint nem ennyire beszédes és talán a mosolygást is hanyagolja mások társaságában. Sosem fogok tudni kiigazodni a csajokon. Mindenesetre Arlethen elmosolyodom.
- Engem nem zavar, ha fecsegsz - jelentem ki. - Nem igazán szoktam másokkal dumálni, szóval egy sokat fecsegő ötödéves mardekáros csajt bármikor szívesen hallgatok - mondom még mindig mosolyogva.
Tudom, hogy a fiúk általában a csajok melleit kezdik el stírölni, de én ne vagyok az a fajta. Egy részről a talárban nem látni sokat, másrészről szeretem a szőke hajakat. Így, amikor a lány lehajtja a fejét a szép szőke loknikat kezdem el nézegetni.

Gerry Ryan Nefas
Do you ever wonder if we make the moments in our life
or if the moments make our life?

  Viszonozta a bemutatkozást, pedig jól tudta a lány magában a nevét, csak ezt Gerry nem sejthette. A végzősök tábora ... Nagyon senkit sem ismer a hetedikesek közül, de lehet, hogy lesz egy kivétel. A kövezkező válasz nem lepte meg, hisz igaza volt, és egyet is értett vele, részben. Bár válaszából mintha azt vette volna ki, hogy nem nagyon érdekli, ki mellé ül le, vagy valami hasonló, tehát akkor szívesen és ugyanolyan kedvesen el is beszélgetne mondjuk egy hugrabugossal? Érdekes, roppant érdekes - de nem kérdezek erre rá, még nem. Hátha idővel kiderül, kérdezés nélkül, vagy majd egy helyzet alkalmával, talán. Arleth magában elemezte a dolgokat, majd hirtelen felkapta fejét, és a mellette ülő fiúra sandított. Az utolsó mondatot nem értette, ezért visszakérdez, és ebből ki derül majd az is, amin az előbb elgondolkozott.
  - Ebből a kijelentésedből egy picit sok dolgot tudok kivenni. - mondta kissé kíváncsian. - Nem igazán szoktál másokkal dumálni, tehát nem vagy az a beszédes típus? Nincsenek barátaid? Nem szoktam sokat fecsegni, de akkor, ezek szerint, ha egy sokat fecsegő negyedéves hollóhátas csaj lennék, akkor is szívesen meghallgatnál? - Na jóó, ez egy kicsit összezavarodott észjárás volt, de Arleth őszintén reménykedett benne, hogy a mellette ülő hetedévesnek sikerül majd megértenie.
  - Tudom, megint fecsegtem, bár ez inkább egy kis okoskodás volt. De komolyan, nem vagyok az a sokat jár a szájam fajta, kedves meg pláne nem szoktam lenne az ... ismeretlenekkel. - fejezte be a mondatot, miközben ismét felpillantott a fiúra, hátha meglátja annak az arcán, hogy komolyan, egy elmebajosnak gondolja-e, mindezek után.

Arleth Gresham

All my life i've been waiting for you
to bring a fairy tale my way

Kicsit talán furcsán nézhetek a lányra. Furcsa, hogy teljesen beakarja adni, hogy nem az a sokat fecsegő, beszédes, kedves lány. Nem hiszem, hogy olyan szörnyű lehet ...
A lány egyszerre sokat kérdezett, de mivel a felfogó képességem jó, ezért nem kellet újra kérdeznem kérdéseit.
- Igen, jól gondolod. Nem szoktam sűrűn kapcsolatokat létesíteni az emberekkel. Azt is eltaláltad, hogy nincsenek barátaim. Ez lehet furán hangzik, de nagy hatással volt a kapcsolataimra a gyermekkorom. Bár erről sose beszélek senkinek - mondom és kicsit leviszem a hangsúlyt.
Mindenki úgy tudja anyám meghalt. Szép is lenne. Csak kár, hogy még él. Kár, hogy otthon neveli a kölyköket és nem halt még meg. Ha ezt bárkinek elmondanám egy szemét állatnak nézne, hisz nem vethetem meg így a szülő anyámat. Csak épp itt fordítva van a helyzet először ő vetett meg engem, aztán én őt.
A lányra pillantok és utolsó kijelentésére válaszolok. A pillantásom, olyan kihívó és kicsit incselkedő.
- Nem tudom, hogy te most elakarsz-e küldeni vagy mi van? - kérdezem kicsit sem mérgesen vagy felemelt hangon. - Jól tudod milyen vagyok, de valamit elrontottál. Egy negyedéves hollós csajjal nem beszélgetnék el, mert még fiatal lenne. Nem lenne közös témánk. Ha egy ötödéves hollósról lenne szó, talán-talán megszólalnék, de a hollósok nem kötekednek úgy, mint a mardekárosok - mondom, de a végén elnevetem magam. Igen ez vagyok én, egy kötekedős alak. Végül is igazam van, egy hollós lány csak nem jön oda és cáfolja meg a kijelentéseimet. Ellenben egy Arlethez hasonló mardekáros csajszival.
Bírom az ilyen csajokat. Szeretnek mindenbe belekötni, de legalább elővigyázatosak. Lehet, hogy Arleth az előző mondataimért nem fog bírni, de ez van. Lehet jobb lett volna, ha nem rakja el a pálcáját, ez már csak tőle függ. Bár remélem nem utál meg, mert kedvelem az ilyen nem plázacica stílusú csajokat. És biztos vagyok magamban, eddig még egyszer sem tévedtem semmiben sem ...

Gerry Ryan Nefas
Do you ever wonder if we make the moments in our life
or if the moments make our life?

  A kijelentésre nem lepődik meg, hisz, mint majdnem minden mardekárosnak, neki sincsenek barátai, szóval nem csodálja, hogy Gery-nek sem futnak el. Na jó, Arleth-nek ott van Nick, de rá inkább úgy tekint, mint egy báttyra, és mindent megoszt vele. Bár azért éppen mindent nem. Vonásai érdelődőek maradnak.
-   Őhm, a gyermekkorodról sokat nem tudok, de semmi közöm hozzá, szóval nem avatkozok bele. Mellesleg az én gyermekkorom sem volt egy egy habostorta, de itt vagyok, és élek. Nem mondom, hogy beszélek róla, arra senki sem kötelez, de .. Akinek kevésbé, hogy is mondjam ... Khhm, “kellemes” volt a gyermekkora, az kevésbé talál barátokat, mivel önmagában ilyen zárkózó típus, legalábbis én magamon így tapasztaltam. De van olyan, aki nem is akar barátokat szerezni. Mellesleg, te nem úgy nézel ki, mint egy zárkózott diák. Egyáltalán. – a végére egy fanyar mosoly is sikeredett, miközben kezeit egyre mélyebben nyomta lefelé a zsebében, és figyelte, hogy két elsőéves hogy vitatkozik valamin.
  Kellett ide ez a szünet. Gerry persze reagált a többi kérdésre is, meg feltevésre, amit hallgatott, már amennyire tudott. Furcsa volt, egy egy ún. ismeretlennel egy ilyen témáról beszélt. Furcsa volt, de nem meglepő – Arleth- et legalábbis nem lepte meg, az utóbbi időben annyi minden történt vele. Aztán lassan visszafordította fejét háztársa felé, és pislogott párat.
-   Egyáltalán nem akarlak elküldeni, bár ha akarsz, nem tiltom meg. – jelentette ki kissé ridegen. Na igen, egy percre előjött a másik énje, ami miatt annyian utálják, ami miatt annyian fordultak el tőle. S lehet, hogy Gerry-vel is ez lesz, ki tudja ? – És nem tudom nagyon, csak részletekben, hogy milyen vagy, meg azt sem tudom, mit rontottam el. – értetlen pislogás. – Szóval, a negyedéves túl fiatal, de egy ötödévesel igen? – kérdezte enyhén meglepetten, miközben a nevető fiút figyelte. Bár, igaz is, miért ennyire hülye ? Ő is szokott a fiúkkal beszélgetni, ha jóképűek. És miért is vonja kérdőre háztársát? Cöh, megint kezd eltávolodni a Földtől. Idegesen megrázta a fejét.
-   Na igen, én mindig is kötözködtem, mint majdnem minden mardekáros. Vagyis te is. – motyogta mostmár mosolyogva, próbált újra olyan lenni, mint amilyen a beszélgetés elején volt. Csak ismerkednek. Apró mosoly, miközben ismét elfordult, és megpillantott egy kisebb lánycsapatot, hollóhátasokból és hugrabugosokból. Ravaszul elvigyorodott.
-   Szóval, velük leállnál beszélgetni? – kérdezte vigyorogva, miközben enyhén a fiú bordái közé bökött könyökével, miközben a lánycsapatot pásztázta. Örökké undorodva szokta nézni az ilyen csoportokat, de most élvezte, és örült, hogy itt vannak, mert itt van egy alkalom – mennyire szavahihetők a fiúk? Érdeklődve pislogott, s tekintete furikázott Gerry és a lányok között.

Arleth Gresham

All my life i've been waiting for you
to bring a fairy tale my way

Végighallgatva a lányt megtudom, hogy neki sem volt szép gyermekkora. Visszaemlékszem arra a napra, amikor először találkoztam apámmal. Egy igazi álom volt, kisfiúként mindig erre vágytam és akkor eljött ez a pillanat. Sohasem hittem volna, hogy egyszer olyan boldog leszek, mint akkor. Örültem volna, ha velem együtt ő is ujjongva vár, de azóta már tudom miért nem tette. Egyszerűen nem engedheti meg, hogy akárki is így lássa. A mosoly az arcán csak akkor jelenik meg, ha valakire, azért mosolyog, mert valami rossz érte, vagy éppen valaki más halál híre, esetleg sikeres halálfaló hadjáratok. Rám sosem mosolyog igazából, álarcot ölt és sosem az, aki valójában volt fiúként. Tudja, hogy hasonlítok rá, ezért is akar minél előbb felnőttként kezelni, de vannak helyzetek, amikor jobb lenne, ha úgy bánna velem, mint egy gyerekkel, mert sosem volt teljes gyermekkorom.
Arlethre nézve kicsit meglepődöm. Az évek alatt ezek szerint kinőttem volna a zárkózott típust? Lehet.
- Te sem vagy valami magába fordulós lány - jegyzem meg neki, mert ő sem igazán zárkózott. Sőt sokkal inkább egy mosolygós lánynak tűnik, aki megpróbálja félrevezetni az embereket jellemével. Furcsa mikre képesek vagyunk. Mennyire félretévesztünk másokat. Valakinek megy, valakinek nem. Arleth pontosan az első kategóriába tartozik. Nem tudom elképzelni, hogy nincsenek barátai. A mostani beszélgetésünkből az derült ki, hogy megválogatja a barátait, de ki ne menne oda hozzá? Csak van 1-2 barátja ... lehet tévedek.
- Igen, nem tagadom, imádok kötekedni - mondom széles mosollyal az arcomon. Közben fejemmel a lánycsoportra nézek. Gonosz mosoly jelenik meg az arcomon.
- Lebuktam. Utálom a hollósokat, sosem beszélgetnék egy hollóssal sem - mondom nevetve. - És figyeld az egyik csaj kezében még mindig egy könyv van. Hogy lehetnek ilyen stréberek??? - kérdezem elfintorodva. Bár mindegyik lány jól néz ki és a legtöbb fiú rögtön a külsőjüket nézné, de sosem voltam az a csajozós típus. Fogalmam sincs miért, így születtem. Anyám mindig azt mondta, hogy nőcsábász leszek. Úgy látszik ebben is hazudott, az az utálatos nőszemély.