A földszinti helyiség őrzi még a régi pompa emlékét - a falakat elhalványult freskók borítják, amelyek tekintete mintha követné a kanapékon, vagy kopott, de kényelmesre bűvölt szőnyegeken ülőket. A magas mennyezetről rozsdás vasláncok lógnak alá, körülöttük megbűvölt, különböző színekben égő, félhomályt teremtő fénygömbök keringenek a zene dallamára. Szerencsére a tűz is csak illúzió - nemcsak a színét váltja gyakran, de meg sem tudod égetni magad vele (dohányozni pedig amúgy is kényelmesebb kint, nem igaz?).
A falak mellé valaki asztalokat tolt, azokon rengeteg különféle üveg és pohár: érdemes megnézni, mibe iszol bele.

[minden diák a helyszínen]

04

szellemszállás

no
unsupervised
parties

addressed tominden diák a helyszínen

dátum2006. október 31. kedd

WARNING

sensitive content notice

alkohol, szerhasználat

×

ENTRY

Tavaly már éjfél előtt eljöttem a buliról. Azt hittem, jobban fogom bírni, de kezdtem furán érezni magam attól a buborékos teától, amit az egyik japán-amerikai diák hozott ajándékba, hogy emelje vele a fenséges ceremónia fényét. Hát fények tényleg voltak. Még az éjfélhez közeli időben is, amikor reálisan nézve vaksötétnek is kellett volna lennie. Időben éreztem, hogy talán valami nem stimmel, és lehet, hogy az a diák megmérgezett, de valahogy jól éreztem magam tőle. Fura ez. Tessának és Mattnek számoltam csak be arról, hogy éjszaka azt hiszem, az egyik ősömmel, Anatoly Orlykkal beszéltem a Griffendél torony egyik ablakánál. Nem volt igazán szellem, inkább olyan volt, mintha megelevenedett volna az Orlykok régi krónikáiból. Ha Matt is hallhatta volna, biztos annyi kérdése lett volna a sárkányokról…

Sajnos úgy tűnik, hogy senki se kérte el a bubis tea receptjét. Marad az, ami van. Még augusztusban kicsempésztem egy üveg vörösbort anyáék szekrényéből. Az üvege olyan poros volt, hogy kétszer kellett nekiesnem tisztító bűbájjal, hogy vállalható állapotba varázsoljam azt. Nem olvastam a címkéjét, nem tudok franciául, az évszám alapján viszont jó régi lehet. Úgy se veszik észre otthon, majdnem minden vendégüktől borokat meg konyakokat kapnak ajándékba, amiket aztán sosem bontanak fel. Itt jobb helye lesz.

- Azt tudtátok, hogy a Szellemszállásban igazából sose jártak szellemek? Arra használták az épületet, hogy az iskolában tanuló vérfarkasok biztonságban viseljék az átváltozásokat. - mesélem nekik, miközben leteszem a bort a közösbe. Még Giles mesélte, és hogy ő honnan tudja, azt jobb inkább nem felhánytorgatni. Kicsit kíváncsi vagyok, hogy vajon most hol is lehetnek azok a diákok, akik vérfarkasok, ha vannak. Valószínűtlen, hogy nincsenek, tudom, hogy a háború alatt Greyback gyerekekre vadászott. Öltözhetünk be bármilyen szörnyetegnek – mint ahogyan a fiú a sarokban azzal a menő illúzióval - , a valódi szörnyetegek odakint élnek.

- Nektek kinek a jelmeze tetszik a legjobban? A hugrabugosoké elég vicces, de nem értem. Basilenek viszont jól áll a vámpírkór. - talán csak azért tartom viccesnek a hugrabugosokét, mert Ajax kislánynak öltözött, Ian pedig óvodásnak késsel. Biztos van valami mögötte, amit nem ismerek, mert a cicát, a hercegnőt, a vámpírt, a tündért, a másik tündért, meg a merlinre, kijön belőlem egy szörnyet értem. De azt hiszem, arra igencsak csekély az esély, hogy megtaláljam itt az ukrán folklór bárminemű rajongóját, aki felismerné, minek öltöztem.

Tekintetem röviden elidőzik egy másik, teljesen üres üvegen – meg egy nagy, bontatlan csomag szívószálon, amin mindenféle aranyos, halloweeni minták vannak. Kibontom a csomagot, hogy elvehessek egy egyszerű, szellem mintásat. Persze nem olyan, mint a valódi szellemek, amik itt kísértenek a Roxfortban, hanem inkább olyan, mint akire ráborult egy lepedő és nem tud kiszabadulni belőle. Akkor megértem mondjuk, ha mérges.

- Gyertek, játsszunk! Felelsz vagy mersz? - az egyik kezembe egy italt veszek, benne a már elővett szívószállal, a másikba pedig a kiürült üveget teszem. A szoba közepéhez érve próbálom összeinteni az embereket. Az üveg pedig hamarosan pörög, csak pörög, amíg az meg nem áll Enzon. Körbenézek a szobában az emberek között - biztosan találunk olyat, akivel egyezik a ruhamérete.

- Szeretném, ha jelmezt cserélnél valakivel!

Kedves Mindenki kivéve Prescott!

Sok-sok szeretettel invitállak titeket egy 1 körös, klasszikus üvegezésre a hagyományteremtés jegyében!

A tavalyihoz hasonlóan ismét csak annyi a teendő, hogy aki részt venne, az egyeztessen az előtte íróval, hogy milyen kérdést vagy feladatot kap. Ha már van fix személy, aki utánad fog írni, akkor azt valamilyen formában egyértelműen jelöld a reagban!  

[Tekla]

Üvegezés a Szellemszálláson

2006. október 31.

‹✦›

Az előző évi halloweeni mulatságról sajnálatos módon lemaradt, ugyanis aznap este bátorságpróba gyanánt éppen a Tiltott Rengeteg mélyén kalandozott. Elvégre, ha már Halloween, akkor úgy tartotta illőnek, ha valami igazán rémisztő őrültséget csinál aznap este. És hát hol máshol is tehette volna mindezt, ha nem egy olyan helyen, ahol az embernek valódi esélye nyílt rá, hogy felfalja egy akromantula, eltapossa egy kentaur, vagy valami hasonló. Mondjuk Enzo képzeletében az is felmerült, hogy véletlenül felfedez egy eddig ismeretlen mágikus fajt, amelyet aztán róla neveznek el. Kevésbé tanult olvasóimnak mondom: MacRae-féle pampalagi pampus a kétéltűek fajába tartozik, három pár szárnya van, és skót tájszólással beszél, de spanyol nyelven. Valójában nem jó semmire sem, de azért a harmadéves nebulóknak röpdolgozatot kell belőle írni Legendás Lények Gondozása órán, és a Hagrid-féle, kissé alkoholista vadőrök külön tenyésztik és nemesítik őket.
Egyébként a kiruccanás végül ugyan nem eredményezett sem tudományos áttörést, sem tragikus hősi halált, ellenben egy hónapnyi büntetőmunkát igen, miután a kastélyba visszatérve az egyik folyosón sikerült belebotlania egy járőröző tanárba. Enzo a következő négy hétben olyan beható ismereteket szerzett a második emeleti fiúmosdó csempéi közötti fugákról, amilyenekkel valószínűleg még az épületet felhúzó kőművesek sem rendelkeztek. A fogkefével végzett súrolás különösen emlékezetesnek bizonyult, hiszen mind tudjuk: egy tizenöt éves fiú jellemfejlődésének legbiztosabb útja a vízkőoldón keresztül vezet.
Idén azonban esze ágában sem volt lemaradni a mulatságról.
A Szellemszállásban már javában zajlott az ünneplés, amikor megérkezett. A helyiségben egymás szavába vágó beszélgetések, nevetések és zene keveredett egymással. Enzo hamar megtalálta a helyét ebben a kellemes zűrzavarban, pontosabban egyszerre vagy hat különböző helyen is. Előbb egy kanapén üldögélő társasághoz csapódott, ahol néhány perc alatt sikerült megnevettetnie két lányt, majd egy ismerős arcot megpillantva már tovább is állt. Itt vállon veregetett valakit, ott belekotyogott egy beszélgetésbe, amott pedig csak megpöckölte valaki fülcimpáját. Enzo mindenütt eltöltött néhány percet, mondott két-három mondatot, begyűjtött néhány mosolyt, aztán ment is tovább, mintha csak attól tartana, hogy amennyiben túl sokáig marad egy helyben, a lába gyökeret ereszt a padlóban.
Kezében egy pohár kólával felöntött lángnyelv whiskyt szorongatott, amelynek arányai a legnagyobb jóindulattal is, de megkérdőjelezhetők voltak. A jelmezére ellenben aligha lehetett panasz, már amennyiben a jelmezverseny zsűrije a minimális anyagi ráfordítást díjazta. A fiú egy néhány számmal nagyobb ruhát viselt, nyakában griffendéles sál lógott, orrán egy kerek lencséjű szemüveg ült, homlokára pedig fekete filctollal rajzolt egy kissé ferde villámot. Az összképet egyedül hosszú, feje búbján kontyba fogott haja zavarta meg. Ráadásul a jelmeznek volt egy vitathatatlan előnye: ha valaki megkérdezte, minek öltözött, elegendő volt jelentőségteljesen a homlokára mutatnia. Aki pedig ennyiből sem ismerte fel a kiválasztottat, az valószínűleg az elmúlt tizenöt évet egy kő alatt töltötte.

Éppen egy újabb társaság felé tartott, amikor megpillantotta a szoba közepén gyülekező diákokat. A kör közepén egy üres üveg hevert, Tekla pedig láthatóan azon fáradozott, hogy minél több embert bevonjon a játékba. Enzo szeme azonnal felcsillant. Üvegezés! Hát létezhetett ennél nemesebb módja a kamaszok egymással való ismerkedésének?
Különösebb invitálás nélkül telepedett le a többiek közé, törökülésbe helyezkedve, és még éppen sikerült kortyolnia egyet a poharából, mielőtt Tekla megpörgette volna az üveget. Az néhányszor körbefordult, kissé megingott, majd a nyaka végül egyenesen felé mutatott.
Enzo elvigyorodott.
- Felelsz vagy mersz?
A kérdésre sértett méltatlankodással horkant fel. Mégis miféle embernek nézi őt Orlyk?
- Merek - jelentette ki olyan magabiztossággal, mintha legalábbis egy sárkánnyal készülne szembenézni.
- Szeretném, ha jelmezt cserélnél valakivel!
Enzo szemöldöke egy pillanatra felszaladt, Teklára nézett, majd széles, szemtelen vigyor terült szét az arcán.
- De átlátszó vagy, Orlyk! Ha kíváncsi vagy erre itt... - kezeivel teátrálisan mozdulatot tett maga előtt. - ...csak mondd azt! Nem kell mindenféle társasjáték mögé bújnod.
Tekintete végigvándorolt a körben ülőkön. Választhatott volna valakit, akivel nagyjából azonos méretű ruhát viselnek, de abban ugyan mi lett volna az élvezet? Az ember nem azért vállal kihívásokat, hogy aztán a lehető legunalmasabb módon teljesítse őket. Akkor akár otthon is maradhatott volna, és önként kitakaríthatta volna a második emeleti fiúmosdót.

Tekintete végül Theresán állapodott meg.
A lány gyönyörű, törtfehér ruhát viselt, amelynek szoknyája finoman omlott a lábai köré, haját pedig virágok díszítették. Enzo ugyan nem tudta volna megmondani, pontosan minek öltözött, de valami erdei tündérre tippelt.
- Tessa, cserélünk? - fordult felé széles mosollyal. - Ígérem, Potterként egészen meggyőző leszel. Csak viselkedj úgy, mintha az egész varázsvilág sorsa kizárólag rajtad múlna.
Amennyiben Theresa belement a cserébe, Enzo minden különösebb szégyenérzet nélkül neki is látott a jelmezváltásnak. A Potter-felszerelését készségesen átengedte a lánynak, bár a homlokára rajzolt villámot érthető okokból nem tudta mellékelni. A törtfehér ruha felvétele már valamivel komolyabb kihívásnak bizonyult. A szűkös anyag ugyanis láthatóan nem egy száznyolcvanöt centi magas, vállas griffendéles fiú anatómiai sajátosságaira lett szabva. Enzo azonban nem azért töltött öt és fél évet a Roxfortban, hogy egy ruhadarab kifogjon rajta. Előhúzta hát a pálcáját (mivel épp ruhacsere közben járunk, így fontos megjegyeznem: a varázspálcáját), és egy ügyesen alkalmazott Baziteo bűbájjal addig igazított az öltözéken, amíg az fel nem jött rá.
A végeredmény egészen figyelemre méltóra sikeredett.
Enzo elégedetten pillantott végig magán, aztán megigazította a szoknyáját és visszaült a többiek közé. Előrehajolt, megragadta az üveg nyakát, majd egy határozott mozdulattal megpörgette azt. Az üveg néhány fordulat után lassulni kezdett, majd végül éppen Theresán állapodott meg. Enzo szélesen elvigyorodott. A sorsnak, úgy tűnik, mégiscsak volt humorérzéke.
- Felelsz vagy mersz, Potter? - kérdezte, majd hirtelen a homlokára csapott. - Ó, várj csak! Majdnem elfelejtettem valamit! - azzal előbányászta a jelmezéhez korábban használt fekete filctollat (mivel már női ruhában volt, ne kérdezzétek honnan húzta elő!). Közelebb hajolt Tessához, és amennyiben a lány nem ellenkezett, egy gyors mozdulattal villámot kanyarított a homlokára.
- Így ni! Most már csak egy tragikus gyerekkor hiányzik... - jelentette ki elégedetten, majd visszahelyezkedett törökülésbe, és színpadias komolysággal összefonta karjait. - A feladatod pedig a következő: egy teljes percig Harry Potter vagy. Meséld el nekünk, milyen érzés a világ leghíresebb varázslójának lenni! Legyen benne hősiesség, szenvedés, egy kis önsajnálat, és legalább egy Capitulatus-t süss el!

‹✦›

[Mindenki]

névMindenki

dátum2006. október 31.

Among the blossoms waits a jug of wine.
I pour myself a drink, no loved one near.
Then raising my cup, I invite the bright moon
and turn to my shadow. We are now three.

Trigger warningenyhe melankólia, szorongás, rosszullét

Legszívesebben már az első két óra után visszaindultál volna a kastélyba. Habár tisztában voltál azzal, hogy tulajdonképpen ha engedélyezve nem is volt, a tanárok tudtak róla és türelmi időben voltatok, ettől függetlenül végig gyomorgörcsöd volt. Egyrészt amiatt, hogy te magad is tilosban jártál, másrészt aggódtál az emberek miatt: nem akartad, hogy bárkinek baja essen. Tavaly sem voltál ezen az eseményen, bár tudtál róla: úgy ítélted meg, nem neked való volt és ezt továbbra is tartottad. Azonban egy nagy különbség volt tavalyhoz képest: azóta prefektus lettél és felelősséged volt a többiek iránt is. Persze voltak páran, akik unszoltak, hogy vegyél részt ezen az eseményen. Például Tekla kifejezetten győzködött, Matt is tett pár megjegyzést, hogy ő örülne, ha megjelennél és mikor Gilesszal is megosztottad a kételyeidet, akkor ő is azt mondta, hogy szerinte érdemes lenne eljönnöd egy ilyen eseményre. Eszedbe jutott a terapeutád is, aki szinte könyörgött nyár végén, hogy a történtek miatt ne zárj vissza, ha már négy kínkeserves év után végre nyitottál a többiek felé, így gondoltad, legalább eleget teszel a kérésének. Úgyhogy a prefektusi lét mellett azért volt pár egyéb indokod is.

Az átváltozás előtti egy hét mindig nagy szenvedés volt, de mára azért igyekeztél mindent megtenni, hogy ott könnyítsd az életedet, ahol tudtad, így hát még rendben voltál. Tudtad, hogy hamar el fogsz fáradni, de a kötelesség úgyis ébren tart majd – addig úgysem hagyod el a helyszínt, amíg meg nem győződtél arról, hogy mindenki rendben lesz-e. Emiatt természetesen csak közepesen sikerült feloldódnod, de azért sikerült egy-egy helyzetben kifejezetten jól érezned magadat. Például mikor Teklával és Mattel töltötted az idődet, az mindig jó volt. Ez sem volt teljesen igaz: mikor Tekla arról mesélt, hogy régen ide hozták a vérfarkas tanulókat, azért megfordult veled a világ és több percig csendben voltál, s gondolataid Gilesra terelődtek. Nyilván örültél volna annak, ha ő is itt lett volna, mert vele mindig csodálatosan érezted magadat, de tudtad, hogy tanárként rendkívül furcsa volna, még ha korban közelebb is állt hozzátok, mint a kollégáihoz. El sem tudtad képzelni, milyen lehetett itt… Nem is akartad. Éppen elég volt havonta egyszer ez a tortúra. Bőrödön végig futott a libabőr, kényelmetlenül fészkelődtél egy sort, ahogy eszedbe jutott, hogy egy héten belül következik… Nagyot nyeltél, ahogy érezted, hogy az emlékek és érzések tengere felkorbácsolódott, hogy maga alá temessen, ám szerencsére Tekla hamar folytatta másra térve, így jól begyakorolt eszközként fókuszáltál arra. Te sem tudtad, pontosan minek is öltöztek a hugrabugos társaid, de halványan mintha rémlett volna valami mese, de néha olyan ködös lett a görög életed, hogy rettenetesen megijedtél, hogy esetleg egy nap teljesen összemosódik minden majd. Bólintottál inkább arra, hogy Basilenek jól állt a vámpír jelmez. Igazat adtál Teklának, tényleg jól állt neki.

- Nem tudok dönteni… Más-más szempontból látom és értékelem a jelmezeket. Lorian Grimmstarké például azért tetszik, mert nagyon egyedi a bőrszín módosítása és a jelmezben is sok munka van. Elowen nagyon egyedin oldotta meg azt az izét, ami kijön belőle, frászt kapok tőle… Tesseractnak is érdekes a koncepciója, de Kitnek kifejezetten jól áll ez a szerep. Ian meg nagyon aranyos ebben a jelmezben, csak a kés zavar be a képbe… De Tekla, nekem a tied is nagyon-nagyon tetszik, elképesztően művészi a háta, még ha forog is a gyomrom kicsit tőle, nagyon esztétikus és aprólékos lett! – dicsérted meg egy halvány mosollyal. Koccintottál is volna, de természetesen nem ittál. Még egy percig követted a többiek jelmezét, hátha találsz még olyat, ami kifejezetten tetszett volna, ám a következő pillanatban Tekla fel is pattant, hogy üvegezzetek. Elhúztad a szádat, nem kifejezetten tartottad jó ötletnek, így nem is mentél közelebb, ahogy a lány köré gyűltek az emberek. Ahogy Tekla megpörgette az üveget és az egyenesen Enzon állt meg, azért kíváncsian vártad, mi lesz az első feladat. A jelmezcserét egyébként vicces, kreatív ötletnek tartottad, ami ráadásul nem lépett át kifejezetten sok normán, szóval megnyugodtál, hogy nem kezd el a fiú meztelenül táncolni. Remélhetőleg később sem. Azért elméláztál egy pillanatra, hogy vajon milyen messzire fajulhat ez a játék, ha eleget isznak az emberek és megfelelően bemelegednek, de addigra nem terveztél itt lenni. Meglepetésként hatott hát, ahogy Enzo hozzád szólt.

- Tessék? – pillantottál rá zavartan. Elbizonytalanodtál. Te? Jelmezt cserélni? Azonban ahogy körbenéztél a sok lelkes arcon, hirtelen nagy lett a nyomás és nem akartál még furcsábbanak vagy bénának tűnni, így csak bólintott. – Ha ezt szeretnéd… - óvatosan álltál fel és tanácstalanul néztél körbe. Szemed sarkából láttad, hogy Enzo nekiállt vetkőzni, de csak nem várták tőled is ezt?! Kínosan toporogtál, amíg a fiú kezedbe nem nyomta a jelmezét, aztán elvörösödve folytattad. – Őőő… Mindjárt itt vagyok… - motyogtad bénán, majd elsuhantál a mellékhelyiségbe átöltözni, közben próbáltál nem arra gondolni, hogy szegény fiú ott áll mindenki előtt rád várva... Inkább azon gondolkodtál közben, hogy egyrészt hogy fogja megoldani a felvételt, másrészt, hogy talán jobb lett volna ott maradni… Egyik sarokban egy pár túlságosan beleélte magát egymás… Társaságába, másik mosdóban valaki kifejezetten rosszul volt, de mikor érdeklődtél felőle, megnyugtatott, hogy csak „taktikai hányó”. Elfogadtad… Magadra kaptad a számodra nagy ruhadarabokat, majd gondosan összehajtva nyújtottad át a te ruhádat Enzonak, ahogy visszamentél. – Tessék! -adtad oda, szíved kicsit összeszorult. Mivel te készítetted első lépéstől az utolsóig a jelmezedet, közel állt hozzád, így kicsit sajnáltad, hogy ilyen hamar el is veszítetted azt. Te nem akartál hozzányúlni a fiú ruhájához, így azért lógott rajtad rendesen, de egyébként egészen kényelmes volt ez is. Orrodban érezted a fiú illatát és realizáltad, hogy nem volt kifejezetten gyakori, hogy fiúk csak úgy rád adták volna egy ruhadarabjukat, pedig kifejezetten szeretted ezeket a lovagias cselekedeteket egyébként. Ahogy Enzot figyelted, hogy milyen jól tudta viselni a ruhádat, amíg te igencsak szerencsétlenül festhettél, finoman elmosolyodtál és közelebb léptél hozzá.

- Szabad a hajadat..? – kérdezted, mire a fiú belement, így mögé léptél és hosszú haját gyakorlott és gyengéd mozdulatokkal fontad be. Nem túl bonyolultra, de annak megfelelően, hogy illjen a ruha visszafogott eleganciájához, majd kontyba tűzted és a hajadból kivettél pár virágot, hogy beletűzd azt is a fonatok közé. Igazítottál rajta kicsit, majd bólintottál. – Azért így egy kicsit jobb talán? – kérdezted tőle, ahogy visszaültél. Azért remélted, hogy az este egy pontján visszakapod majd ruhádat, mert tényleg sokat dolgoztál vele és szeretted, de nem bántad persze, hogy Enzon volt. Észre sem vetted, de nem a korábbi, kicsit a szélétől kijjebb ültél le, hanem a körbe már. És szinte azonnal meg is bántad, hiszen az üveg mintha vonzott volna, persze, hogy rajtad állt meg…

- Őőő… Háát… - nagyot nyeltél. Nem akartál részt venni ebben. Nagyon nem. De még kevésbé akartál kínosnak tűnni, így egy nagyot sóhajtottál. – Merek… - adtad be a derekadat. A kérdésektől féltél, még a végén valaki véletlen belekérdezne olyanba, amibe nem kellene… A feladat abszolút nehéznek bizonyult, de nem futamodhattál meg. Kissé izgulósan körbepillantottál, majd Enzo mellett megjegyezted halkan. – Ehhez én kevés vagyok… - fintorogtál, pláne a tragikus gyerekkor hallatán. Abban legalább osztoztatok… Ám esélytelen volt, hogy menjen a történet vagy hogy valakire pálcát fogjál rendesen, ez mindig nehezedre ment. Láttad Enzo kezében a poharat, még innen is erős illata volt, s magad sem tudtad, hogyan vagy miért, de hirtelen kivetted a kezéből azt és több, mint a felét megittad egyszerre. Marta a torkodat és a gyomrod azonnal felkavarodott, s mivel amúgy sem voltál híres arról, hogy sokat egyél, pláne az átváltozás előtt, így túlságosan hamar meg is érezted az egészet. Megköszörülted a torkodat, hogy ne fulladj meg, majd mivel a testedet átjárta a folyékony és meleg bátorság, igyekezted kihasználni. Még néhány másodpercig hallgattál, amíg összeszedted a gondolataidat, mintha mérlegelted volna, hogy akkor valóban meg kellett-e szólalnod vagy hogy mit vártak tőled. De vajon számított-e most? Hiszen ez csak egy színdarab! Talán ha belevitted volna a művészi énedet…

Egy halvány mosoly játszott az arcodon, ahogy óvatosan felpillantottál. Egy apró pillanatig még csend volt, ahogy kinyitottad a szádat, aztán belekezdtél.

- A világ leghíresebb varázslójának lenni... Azt hiszem, egészen más lehet, mint amilyennek kívülről látszik – kezdtél bele, próbáltál bátorságot nyerni, ahogy körbenéztél. Már nem mosolyogtál, komoly voltál, vállaid kicsit megroskadtak, mintha a világ összes súlya azt nyomta volna, egy pillanatra magad elé bambultál, mint aki felidézett valamit. - Az emberek hőst látnak benned. Egy történetet. Egy villám alakú sebhelyet, amitől rögtön tudják, ki vagy – érintetted meg az előbb felskiccelt rajzot a homlokodon. – Amikor mindenki ismeri a nevedet, egy idő után már nem is egészen a tiéd: mindenki mást lát benne. Egy név. Egy arc. Bátorság. Megmentő. Barát. Ellenség. Remény… És talán egy idő után már nem is igazán azt nézik, aki mögötte van, csak azt, akinek lennie kellene – kiegyenesedtél, egyenesen belenéztél a többiek szemébe, ahogy már határozottabban folytattad. – Mert nagyon szép dolog megmenteni a világot. Elég jól hangzik, nem? Hősiesen belesétálni a veszélybe, amikor mindenki más inkább elfutna. Csak közben... Minden egyes alkalommal ott marad valami utánad. A döntéseid után: nevek, melyeket már egyre ritkábban mondanak ki, arcok, melyek időnként visszajárnak kísérteni, üres helyek az asztalnál… Gyász, lelkiismeret-furdalás, megereszkedett vállak a döntések súlya miatt, elvárások… Pedig egy hősnek bátornak kell lennie. Tudnia kell, mit tegyen. Nem inoghat meg, amikor mások félnek, és nem mondhatja, hogy most... Most inkább valaki más menjen előre. Talán néha azt is elfelejtik az emberek, hogy a történeteknek a hősökön kívül van egy másik oldaluk is, mert könnyebb ránk aggatni a nehézségeket… És bár a győzelem után mindenki megkönnyebbülten hazamegy, te ott maradsz azzal, amit láttál és tettél és megpróbálsz megbékélni a döntéseiddel és a következményeikkel… - elhallgattál hirtelen, majd megráztad a fejedet, mintha túl messzire kalandoztál volna. – De hát, gondolom, ez a hősiesség ára. És ha már ennyien bíznak benned, akkor nem nagyon mondhatod, hogy „köszönöm, mára ennyi volt”. Szóval felemeled a pálcádat, mély levegőt veszel, és... – hatalmasat sóhajtottál, mintha ezzel levethetted volna magadról a világ gondjait. Majd rettenetesen fáradtan felemelted a kezedet, amelyben Enzo szívószála volt. - Capitulatus! – mondtad, majd aztán lehalkult a hangod. - És reménykedsz, hogy ezúttal elég lesz… - tetted hozzá végül, majd lesütötted a szemedet, ahogy érezted, hogy talán kicsit erősebbre sikeredett ez az előadás és mélyebbre, mint azt Enzo valószínűleg szerette volna. Egy apró, kissé zavart mosollyal hozzátetted, hogy visszatérj önnönmagadhoz. - Szerintem Harry Potternek rettenetesen fárasztó lehet Harry Potternek lenni… És talán magányos is a hősi lét – fejezted be az egészet, nem mertél körbenézni, Enzo poharában lögybölted az italának a maradékát, amit még nem dézsmáltál meg, majd ahogy ezt realizáltad, visszanyújtottad neki. – Elnézést... - motyogtad elvörösödve, bár az nem volt tiszta, hogy most tőle vagy mindenki mástól is bocsánatot kértél… Inkább megpörgetted az üveget, hogy máshova kerüljön az embereknek a fókusza, addig igyekezted összeszedni magadat… Nem is értetted, pedig te nem ittál soha…