[[ TW: grafikus jelenetek; erőszak; káromkodás; önkáros gondolatok; ]]

between dust and moonlight

Giles Orlyk

...But not all monsters are evil

Alapok

Jelszó

l'esprit de l'escalier

Nem

férfi

Születési hely, idő

Cotswolds, UK, 02.06.

Kor

25 év

Vér

aranyvérű

Iskola

Griffendél Godrik Akadémia

Munkahely

Roxforti könyvtár

A múlt

[ TW: grafikus jelenetek; erőszak; káromkodás; önkáros gondolatok; ]

Senkit sem untat és senki sem szeretne unatkozni azt hallgatva, hogy születése pillanatában az égitestek hol álltak és a szél miért oly metszően szelte át a világot. Senkit sem untat és senki sem emlékszik, mert mintha minden, ami akkortájt történt, valami fikció lenne, egy mese, amely nem vele történt meg. Egy másik fiú, másik család, más élet. Mások első lépései, szavai, mosolyai. Egy kihullott apró fogacska, könnyek majd újabb nevetés. Pufók arcocska, lágy loknik.
Feledés.
Mély, szürke köd.
Másik világ, másik univerzum, másik…
Én?

Haloványan emlékszik egy vacsorára. Az örömre, amit a felbukkanó mágikus képessége láttán, a táncoló evőeszközökre, a nevetésre. A köd lassan, óvatosan tör be az emlékfoszlányok közé, alattomoson, mint valami gyilkos növény, úgy fojtja meg az örömöt és a nevetést. Az asztal újra megterítve, az evőeszközök már nem táncolnak, nem mozdulnak, élettelenül hevernek az asztalon. Egy feldőlt borospohár, vöröses foltját pedig mohón issza be az egykor hófehér abrosz. Mindenki némán ül, mint egy szobor, mintha csak arra várnának, hogy a világba újra fény tóduljon. A tányérok előttük. A manók főzte borsópüré eltűnt, a csirkének sincs már helye és a barna szósz is valami gyilkosabb árnyalatban pihen a tálban. Egy kar, ujjak, az asztalfőt egy torzó foglalja el, a kisebb tányérokon pedig a benne rejtett, egykori életet adó részek. Egy szív, életerős, egészséges, dobban a tányéron. Az ujjak, amely az apró, egykor vidám fiúhoz tartoztak, véresek, mocskosak. Sár, apró kavicsok, minden. A tányért nézi, arca piszkát a könnyek tiszta árkai metszik ketté. Vacsoraidő.
A köd elnyeli az asztalt, elnyeli a mocskos abroszt és annak még mocskosabb tartalmát. Az evőeszközök újra táncolnak, de ezüstjüket mélybordó foltok szennyezik be. A pohárban újfent bor pihen – vagy mégsem. De nevetnek. Könnyes arccal, rettegve. Az emlék szertefoszlik.
Hideg verejték és remegés.

Nemnemnemnemnem.
Mély levegő.

Egy bagoly verdeste az ablakot, a reggeli fényekben úszva olyan, mintha csak egy apró angyal lenne, amely leszállt a földiek közé, hogy az igét hirdesse. Azonban valójában más miatt jött, lábára oda volt rögzítve az a levél, amelyet már olyannyira várt egy fiatal fiú, mintha csak újfent megint karácsony lenne. Olyan hamar ott termett az ablaknál, mintha egész éjjel ott ült volna és feltépve szinte ki is szaggatja azt. A madárka felemelte a lábát, a fiú pedig hamar meg is szabadította a terhétől.
- Itt van, itt van, itt van! – kiabálta hangosan, mintha oly messze lenne a család, nem két lépésnyire.
- Bontsd ki hamar – bátorította az anya, ajkain szeretetteljes mosoly. Ki se kell mondania, a borítékot feltépve egykettőre a gyermeki ujjak közt pihent a pergamen, amelyre a sokszor ismételt, ám annál többet érő sorok voltak vezetve. Felvételt nyert, szerezze be, jelenjen meg. Ha tehette volna, azonnal menne, megtenné, azonban sok idő még, mire eljön az a bizonyos nap.
- Mikor megyünk vásárolni?
- Nemsokára, ne légy türelmetlen.
- De… de… holnap? A héten?
- Mindent a maga idejében, addig még van mit tenni. Ne feledd, még utazunk is.
- Utazhatunk utána is – a boldog hangba lassan némi türelmetlenség is került, de valahol ez az átlagos, hiszen a legtöbb hozzá hasonló mindent azonnal akar, amint a kezükben pihen a levelük.
- Előbb együnk valamit. Palacsintát? – igyekezett az anya terelni, puhítani, nehogy holmi vihar kerekedjen ezen a szép napon.
- Igen! Kérek, kérek – el is illant a türelmetlenség, a lelkesedés azonban nem. Míg minden morzsa el nem tűnik, a levél és a beszerzendő dolgok listáját hangosan olvasva tudatta a szülőkkel. Mintha nem tudnák, nem ismernék. Még egy apró, vékony hang is társult hozzá, ámbár a apró lányka szavai még sehol, hangja azonban betöltötte a teret. Úgy néz ki, valaki nem volt kíváncsi a listára.
- Neked még sokára kell önkeverő üst és teleszkóp. De majd elmegyek veled és neked is lesz. Ne sírj – mert bizonyosan ez a gond, gondta a fiúcska, nem pedig az éhség vagy bármi más. Aznap végül nem mentek valóban semerre, de elkészült a naptár jelölése, ameddig lelkesen számolhat vissza.
Más idők, más ember. Más élet.
Túl szép.

A hosszú asztal mellett ülve aprónak érzi magát. A pódium, ahol az igazgatónak kellene a beszédet mondania, most némán, elhagyatva áll, ahogy a tanári asztal is néptelen. Minden. Egyedül ül abban a hatalmas teremben, amit százak nevetése, beszéde, lélegzetvétele tölt meg. Az ételek azonban ott vannak még, a porciók, amiket a diákok maguknak szedtek, amiket a manók a tálcákra halmoztak oly gondosan. Ha egy pillanatra nem figyelne, még meg is éhezne.
Azonban az asztalt orrfacsaró bűz fojtogatja, a finom falatokban férgek táncolnak. A terem falai a sötétbe vesznek, csak mély, állatias morgást hallani, de hogy kint vagy bent, nem tudja eldönteni. Fél. Fél, egyedül van és menekülni akarna. Szaladni, ameddig a lábai bírják. De a lábai gúzsban, bokái összekötve, csuklói az asztalhoz bilincselve.
- Egyél – szól a sötétség, de nem mozdul semmi, a fiú sem. Mereven bámulja a tálat, nem mert felnézni sem, fél, hogy mi néz vissza rá.
- Nem.
- Egyél – szól újra, mélyebbről. De nem mozdul. Fájdalom mar a csuklóiba, ahogy egyre szorosabbak a béklyói. Ennie kell, azt akarják, azt követelik. A nyelvére harap, erősen, bele a húsba, majd megérzi saját vérének ízét. A fémes, meleg, életet jelentő íz.
- Egyél – a fiú a száját nyitja, a romlott ételre csöpögő vér akár a könnyei is lehetnének. De nem mozdul. Lenyeli a vért, az éhséget, amely feltör benne, a vágyat, ahogy valóban egyen. A fájdalom pedig visszatér.
Nem.
A köd lassan tovaszáll.

A nevek sorban követik egymást, ahogy a fiatalok, akié elhangzik. Izgatottan, félve, magabiztosan, ki-ki a maga módján ment ahhoz az egyszerű székhez, amely mégis az aznap egyik legfontosabb szereplője. A fiúcska most rettenetesen aprónak érezte magát, pedig az állomásig magabiztosan állította, hogy ismer minden titkot és mindegyiket fel is fedezi. Hogy majd ő mondja meg a Süvegnek, hogy hova akar kerülni, hogy miket fog tenni, hogy egész éjjel fent marad és mesélnek egymásnak.
Végül az lett belőle, hogy bár a vonaton végül meg mert szólalni, a sorban állva, a sok-sok arcot nézve az asztaloknál, az epét nyelte vissza. Nem kellene neki lennie annak, aki elhányja magát. Elhangzott a név, előre lépett, majd már csak akkor eszmélt fel szinte, amikor az egyik asztalnál kitört a tapsvihar.
- HUGRABUG!
Ha magabiztos nem is, de sietős léptekkel ért el az asztalhoz. Körülvették, üdvözölték, mosoly került az arcára, étel elébe, történetek a fülébe. A tavalyi év, a bölcsek köve, Tudjukki és a troll, szavak, amelyek elértek feléjük is, idebent azonban persze minden alkalommal új színt öltöttek. Ki bizton állította, hogy harcolt a trollal, más azt, hogy ő is segített Harry-nek, vagy egyenesen azt, miszerint mindvégig tudta, hogy Mógus professzor mi titkot rejt, sőt, cselekedni akart, de nem hagyták. Szép lassan belesimult az iskola köntösébe, melyet áthatolt az izgalom és persze a valóság: hiába a tavalyi év izgalma, minden maradt a régi. A tanórák, a beadandók, a mókuskerék.
Persze ő is akart kalandot, izgalmat. Ő is kilógott éjjel, csakhogy utána a büntetőmunkán aszalódjon. Nem vették rá magukat sötét varázslók, helyette küzdött a receptekkel Bájitaltan órán, bámulta a csillagokat és ugyanúgy elaludt Mágiatörin, mint mások. Nem ő volt a kiválasztott, nem neki kellett megmenteni a világot. Nem ő volt a soron.
Majd kinyílt a Titkok Kamrája, az ellenség reszketett.
Nem volt mitől félnie, ott állt a tömegben, ahol mindenki más is és próbált mindent látni. A falra mázolt felirat, az egyre szaporodó áldozatok, a félelem, ami eluralkodott a kastélyon. Levelek érkeztek otthonról, ő pedig megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baj, ha rendben nem is, mindent kézben tartanak. Már ameddig ez a hazugság megállta a helyét. Látta a triót olykor-olykor, de nem ő volt az, aki közelebb merészkedett. Maradt a saját világában, megfigyelőként. Szereti dédelgetni az emléket, hogy azon az éjjelen, mikoron maga Hermione is áldozatul esett, egy háztársát erőszakkal ugyan, de magával rángatta a körletbe az aznapi könyvtárlátogatás helyett. Szeret arra gondolni, hogy talán egy hatodik érzék mondatta ezt vele, vagy csupán a véletlen. Vagy semmi.
A kamra végül ahogy megnyílt, úgy záródott le. A történetek dagadtak, a szüleitől kapott levelek, miszerint holnap elindulnak érte, abbamaradtak. Nem volt több áldozat, nem volt több félelem. Hangos üdvrivalgás az évzáró vacsorán.
Izgalmas év vége.
Majd egy újabb kezdete.

Azon a nyáron úgy mesélte azt, amit hallott, látott, mintha vele történt volna meg. A szülei arcáról nem maradt el a sápadt aggodalom. De egyszeri eset, nem lesz több, nem lesz második kamra. Megnyugodtak. Messzire utaztak, hogy kipihenjék a fáradalmakat, az izgalmakat, hogy a fehér bőr kellemes színűre piruljon, hogy az ijesztő emlékek helyébe csupa új érkezzen. Hogy az iskolában szerzett barátoknak apróságokkal kedveskedhessen a következő évbe vezető vonatúton, hogy mesélhessen. Az első jel, hogy ez az év is más lesz, ekkor érkezett. A megállás, a suttogás, a rémület. Messze ült és hozzá csak a hűs, jeges érzés ért el, majd a peronon, az iskola felé pedig a hír: DEMENTOROK! Dehogy, az nem lehet. Úgy vélte, ezt kihagyja a következő leveléből az otthoniaknak.
Ez már a második éve, most már ő nézte, ahogy másokat beosztanak. Tapsolt, amikor az új arcok közéjük kerültek, várta a pillanatot, amikor elindul az új kaland. Hiszen nincs második kamra, nincs mitől félnie. Nem félt. Akkor sem, amikor a suttogás elindult a falak között. Harry Potter, Ron Weasley, a fúriafűz, egy autó, nem ez lehetetlen. Majd mégis. Látta ő is a fűz bekötözött ágait, a kerekek nyomait, azt, hogy a Weasley fiú botrányosan teljesít a pálcájával. Nem értette, hogy lehetséges ez. Nem rúgták ki őket? Nem mintha ilyen álmai lettek volna. Figyelte, hallgatta a történeteiket, ő is egyike volt azoknak, akik róluk beszélnek, de az epés irigység másokban gyökeredzett. Ő csak egy volt a sok közül.
Szárnyalni akart. Nem csoda, hogy többedmagával, amint lehetett, a háza csapatába akart kerülni. Persze, nem minden álom érhető el azonnal. Még fejlődnie kellett, más ügyesebb, rátermettebbnek bizonyult. Csorba? Egy kissé. Motiváció? Annál inkább. A saját seprűje még otthon, az iskolai darabokkal gyakorolt, amikor lehetősége volt. Talán majd jövőre. Talán majd… Az, hogy közben a világ megint kezdett a feje tetejére állni, elsőnek fel sem tűnt neki, annyira a saját vágyára, álmára koncentrált, erősödött.
Valahogy, amikor a lelátón ülve végignézte, hogy Harry Potter lezuhan a seprűjéről és a korábban beharangozott és rettegett dementorok betörnek a pályára, meggyőzte, hogy talán jobb is, ha kimaradt ebből. Aznap éjjel ő is velük szállt, a seprűjén másodmagával, egy dementorral kergette a kvaffot cipelő ellenfél hajtóját. Mintha minden idilli lenne. De sehogy sem volt az. Ha ez az álom kusza volt, a valóság végül teljesen összekuszálódott. Sirius Black, Azkaban, gyilkos, halál, rettegés. Nem értette, mi a franc van az iskolával? Hogy történt meg? Az, hogy egyeseknek a Zordót jósolták ki a teáscsészéből, mintha megfertőzte volna a világot. Abban az évben már nemigen mert seprűre ülni, nehogy valóban egy dementorral kelljen közösen repkednie. Egyre jobban beleolvadt a tömegbe, amely mindig, mindenhol ott volt és figyelt.

Alakokat lát homályosan, nem is olyan messze. Ha lenne ereje, kinyújtaná a karját, de minden csontjába éles fájdalom nyíllal, már akkor is, ha csak levegőt vesz. Érzi a bőrén a sűrű, hideg esőcseppeket, ezernyi apró tűszúrás, egy fájdalmas takaró. Lassan fogja fel, hogy a földön, inkább a sárban fekszik. Hunyorog, már ez is rettentően fárasztó, aludni szeretne, aludni örökké. De az alakok is mocorognak, fájdalmas hangokat hall, talán sírást? A föld ízét érzi ajkain, a nyelvén, mintha csak a sarat kóstolta volna meg. Fázik, tele fájdalommal, hallja más sírását. Neki is kellene, de nincs ereje, nem képes rá. Arra lassan igen, hogy mozduljon, fel akarja magát nyomni a földről, azonban ez nehéz. Hogy fájhat mindene, ha közben olyan nehézzé vált? Mégis, amint a karjára pillant, vékonynak látja, vékonyabbnak, mint valaha. De még egy kicsi kell, felnyomja magát valamennyire. Még egy kicsit. Még. Valaki mellé lép.
- Na végre, hogy felkeltél. Mozdulj – de nem tud, felnézni sem. Látja az arcot, azt, aki előző nap és korábban is fölé tornyosult. Kómás, kásás elméjében lassan feldereng. Futás. De nem képes rá, nem tud mást, csak a kezein támaszkodva felnézni rá. Tudja, hogy mit akar, hogy hogyan akarja, hogy… mi történt az éjjel? Fogalma sincs. Emlékezni kezd a fájdalomra, arra, hogy az ég egyre sötétebb lett, hogy benne is egyre sötétebb lett. Ahogy a teste lassan megmozdult odabent, mintha a csontjai vándorolni akartak volna, hogy… Telihold volt. Az első, amely számít az életében és nem csak azért, mert akkor jó kisurranni, hisz az éjjel teli fénnyel. Az övéből eltűnt a fény.
- Azt mondtam, mozdulj, menj vissza a helyedre – a helye. Az a kis valami, ahova betuszkolták. Valami szoba akar lenni, de hol van az a kényelemhez amit ismert. Most azonban nem rúgják oldalba, nem ütik, nem marják. A karját ragadja meg a férfi és felrántja a földről. Szinte húzza maga után, lábfeje kisebesedik hamar, ahogy végigszántja a földet és mire megleli a lépteit. Egy másik helyre lökik be.
- Egész jó voltál, a főnök örülne, ha amúgy is végre viselkednél. Bár lehet előbb elküldjük anyádéknak néhány ujjacskád – vicsorog, vigyorok a férfi, a fiú pedig összerezzen. Ha lenne a hólyagjában valami, bizonyára maga alá vizelne, az a pár csepp még magának sem tűnik fel. Kiröhögi a férfi és ott hagyja. Legalább valamennyire tiszta lehet, ételt kap, olyat, amit valóban képes is megenni. Gondolkodik, de semmi sem jut eszébe, csak a fájdalom, majd a gyengeség. A föld íze. A vér. A véré, melyet aznap, késő este kellene magába tuszkolnia, de nem teszi. Azé, amely kiserken bőre alól, ahogy mindig, amikor tiltakozik. A többiek csak nézik, csendben, teszik, amit tenniük kell. Ő pedig felordít, mikor végül a fájdalom elveszi az erejét.
Nem, nem és nem.
Ma sem.
Ma is ködbe vész.

Ma is ködbe vész.

Az, hogy ő magával hozta a seprűjét és eltökélte, hogy mindent belead a kviddicsbe, semmisé foszlott, amikor kiderült, idén a Trimágus Tusa veszi kezdetét az iskola falai között. De hát az halálos! hallotta az egyik oldalról, a másikról, hogy világhírűvé tesz, a legnagyobb és legmenőbb dolog, de életveszélyes, és a többi. Vegyes érzelmek, vegyes izgalmak. De senkit nem érdekelt a kviddics vagy épp bármi más.
Ő is ugyanúgy beleszeretett a csodálatosan szép delegáció tagjaiba, vagy éppen ámuldozott és arra vágyott, hogy valaha olyan ámulatot okozzon a világnak, amit a Drumstrang diákjai. Izgatott és rajongó vált belőle, hiszen tudta, neki arra semmi esélye, hogy bekerüljön, majd egyszer, ha akad rá alkalom. Ha.
A padoknál ült, amikor a Weasley ikrek megjelentek és kikiáltották, ők megoldották, hogy a versenybe kerülhessenek. Éppen apróbb fogadásokat tettek, hogy ki lesz a Roxfort bajnoka, tétje pedig az aktuális beadandó írása volt. (Halk megjegyzés, hogy elvesztette és írhatta is meg, soha többé szerencsejáték jeligére.) Végignézte, ahogy elsőre mintha minden tökéletes lenne, majd végül azt, ahogy két, megőszült diáktársa egymásnak esik. Nevetett, előre furakodott, majd mikor szétkergették őket és a tömeget, azért a serleg felé pillantott.
Talán egyszer.
A pillanat, amikor a három bajnok után egy negyediket is kidobott a serleg, ugyanolyan kérdésekkel és meglepetésekkel fogadta, mint a tömeg. Egyesek azonnal csalást kiáltottak, ő pedig egyetértett velük. Hisz háromról volt szó és a negyedik kiskorú. Ennyi erővel akkor ő is mehetne, bárki, aki akarna. Egyszerű, emberi reakció, kis irigységgel vegyítve. Persze, nem volt egyedül, nem is kellett. Mégis, olyan lázas kíváncsisággal ült a lelátóra az első próba alkalmával, mint mindenki más. És nem, ott már nem volt benne semmi, nem volt benne gyűlölet. Tudni akarta, mi lesz a vége, bár arra gondolt, hogy ki fog esni elsőre. Az, hogy ősei vére forrt benne, amikor az első próba sárkányait megpillanthatta, nem volt vitás. Csodálattal figyelte őket, ámulattal, mintha elérhetné őket valaha. De sem akkor, sem később nem volt indíttatása ezt a területet választani – bár a jövőt nézve, esélye sem lett volna –, akkor azonban mindent elhitt. A veszély, amelyet még ő is érzett, felébresztette, hogy ez is olyan, mint az a bizonyos meccs: jobb nézni, mint megélni.
Tanulni nehezebb volt abban az évben, de az órák nem maradtak el. Még a bál izgalma is hamar elillant, pedig az volt az az este, amikor titokban, egy felsőbb évesnek köszönhetően megkóstolta a Lángnyelv Whisky-t. Soha borzalmasabb. Az év azonban ment tovább, a kupájába töklé és tea került leginkább, elébe pedig könyvek és persze a tudás a fejébe. Eljött a második próba, majd tova is reppent. Már csak egy volt vissza, és a vizsgák borzalmas ígérete. A jegyei ekkortájt ha nem is a legjobbak, de elegek voltak ahhoz, hogy ne kapjon olyan leveleket, amelyben szülei szégyene vagy haragja szerepeljen. Rendszeresen írt haza, tudósított a Tusáról, a választásról, a próbákról, mindenről, hiszen otthon volt a húga, akinek felolvashatták ezeket, még ha csak sokára is éri el azt, hogy megélhessen bármit. Közeledett a vége, egy olyan álomnak, ahol mindenki szinte egyként szurkolt.
A végső próba.
A némaság, ami egy pillanat alatt eluralkodott a lelátókon, ijesztő volt. Suttogások hangzottak, akik lelkesen tapsoltak, azok kezét hamar lefogták. Az ünneplés, amit a Serleg láttán és a visszatérő Harry hozott volna, abban a pillanatban halt meg, amikor megszületett. Értetlen kérdések, zavar.
Meghalt. Cedric Diggory nem a kimerültség miatt feszik Harry mellett. Harry nem örömkönnyeket ejt. Meghalt. Visszatért. Vissza? Ki?
Gyász, fájdalom és halál. Először élte meg úgymond testközelből. Némaság uralkodott benne akkor is, amikor a Nagyteremben ültek, amikor az igazgató kimondta a valóságot, megerősítette a kérdéseket és kételyeket. Amikor először hangzott el nyíltan, hogy Tudjukki visszatért.
Amikor hazaérve magával hozta a néma pánikot. A pillantás, amit a szülei váltottak, némán, látnia nem kellett volna. De ő már régóta lát. Igyekeztek csendben megőrizni a békét és elutaztak, mintha az mindent semmissé tenne, a tengerpart, a nyári napsütés.
Mintha a világ fel-felszakadó sebeit ez bármennyire is befoltozná.

Mégis ugyanúgy, ugyanazzal a lelkesedéssel szállt fel a vonatra. Talán ebben az évben csend lesz, talán majd végre seprűre ülhet és szárnyalhat. Talán minden rendben lesz. De a világ kezdett újra feszültté válni.
A kilencedik volt a listán, aki végül, azon a bizonyos roxmorts-i hétvégén aláírta azt a bizonyos pergament, amely végül a Dumbledore Serege nevet viselte. Noha ő sosem volt úgymond a rózsaszín varangy listáján, valahogy most érezte először igazán, hogy valamit tenni kell és végre valahova húzni akar. Ösztönösen bízott abban, hogy neki ott a helye. A titkos találkák vagy épp a vadászat, amely ellenük kezdődött, mintha csak felébresztett volna benne valami mélyen szunnyadó lelket, aki a világot valahogy jobbá akarja tenni. Aki jobb akar lenni, nem csak egy csendes megfigyelő. Egy névtelen valaki.
A levelei egyre rövidebbek és hazugok lettek. Nem mert, nem akart a nyakába és a többiekébe olyasmit hozni, amitől az az apró rend, amely felébredt és alkalomról alkalomra erősebb lett, összetörjön. Meglelte magában az erőt, a társaságot, a nevetést. Szerette az órákat, szerette amit tanultak ott és azt is, ahogy érdektelenül tettette, hogy ő elboldogul a varangy óráin. Aztán a lepel mégis lehullt és a nő olyan székbe került, ahol semmi se semmi keresnivalója nem volt. Először érezte igazán, hogy lehet gyűlölni valakit, amikor a kötelék megszakadt, amikor minden véget ért. Amikor már csak vágyta az újabb alkalmat. Amikor elment, de a terem folyosóját is őrizték és ki kellett találnia, hogy titkos randira sietne, de átejtették. Azt, hogy ezek után figyelték minden lépését.
De mindennek vége szakad egyszer.
Az a bizonyos nap, amikor a Weasley ikrek felrobbantották a vizsgát, a kastélyt, a világot. Amikor kiálltak amellett, hogy ez így nem mehet tovább, hogy ennek véget kell vetni. Ahogy megjelentek, seprűháton, majd eltűntek a horizonton. Ahogy végül lehulltak az utolsó pergamendarabok, elült az utolsó szikra és nevetés. Amikor visszaparancsolták őket, hogy nincs itt semmi látnivaló, mégis, mindent megért. A pergamenre vésett szavak közbeni mosoly, amely nem bírt eltűnni az arcáról. Amely azt sejtette, a világ talán gyógyul kissé.

A Szükség Szobája közepén áll, alig várta az alkalmat, még ha tudja, emlékszik, hogy régen vége. Csendes, a köd ott gomolyog a lábai körül, a hideg fut fel végig a bőrén. Valami más, valami új. Nem tudja, hogy éjjel vagy nappal van odakint, csak azt, hogy rég tért be ide és nem tudja mikor kellene távoznia. Lassan fordul meg, a szoba egykori fénye most csak egy szürkés, halovány derengés. Emlékszik ezekre a bábukra, melyen némán állnak körülötte. Ezeken gyakoroltak átkokat, mintha csak valódi ellenség lenne. Most is látni, ahol egy-egy bűbáj megkoptatta, lyukat égetett belé, de nem szólalnak meg. Nem, pedig a „sebekből” vér csordogál, lassan, lustán csepegve a földre. A földre, ahol alakok hevernek. Nem lehet kivenni, talárjuk színeit elnyeli a mély, sötét folt, arcuk a padló felé pihen. Az egyik bábu mozdul, közeledik felé, mögé. A padlón talán mozdulnak páran, talán lélegeznek. Nem látja pontosan.
- Öld meg őket.
- Nem.
- De meg kell tenned.
- Nem.
- Örökké nem mondhatsz nemet, ezt te is tudod – dehogynem. Ökölbe szorulnak az ujjai, fájdalmasan, mintha túl hosszúra hagyta volna a körmeit.
- Nem – jelenti ki határozottan. Az alak halkan nevet, szinte cirógatja a fülét a vidámság, ami belőle árad.
- Meg fogod tenni, ha ma nem, majd…
Vagy már meg is tette? Nem emlékszik, semmire sem emlékszik. Kiesnek a pillanatok, az órák, amikor a fertőzött vér uralkodik rajta, amikor nem önmaga, hanem egy fenevad. Egy véres, gyilkos vadállat, akinek ez a dolga. Ölni, ölni, ölni. Amit akarata ellenére ültettek belé. A bábú fa ujjai megragadják a torkát, szorongatják, már alig kap levegőt, az ájulás környékezi. Ekkor engedi el, hajítja a halom felé. Felemeli a fa kezét és abban az elnagyolt, hamis pálcát. Mégis erős, fájdalmas átok éri, marja belülről.
- Meg fogod tenni. Hamarosan – majd ott hagyja, eltűnik, egyedül marad, még a testek is eltűnnek. Csakis egyedül, a sötétben. Amelyben vér és halál lapul.
A köd pedig tovább oszlik.

„Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén” visszatért.
Mint valami halálos ítélet, egy átok a világra, méreg. Az órákon, napokon keresztül tartott tanakodás, hogy hogyan és tovább. Vissza a Roxfortba? A világ végére? A vérük megmenti őket? Minden rendben lesz?
Végül, némán, csendben ült a vonaton, olvasott egy olyan világról, amely nem létezik és talán soha nem is fog. A nevetések, a vidámság, ami átjárta a vonatot, eltűnt. Sokan nem szálltak fel, sokan messze jártak vagy a házuk biztonságában. Neki itt lesz jó, azonban többé nem érezte annak, aminek eddig: egy második otthonnak, egy világnak, amely csak felfedezésre vár.
Csendben teltek a napok, az órák. Nem mertek hangosak lenni, nem mertek semmit, nem akart szárnyallni. Mégis a csapatban játszott, ahogy előző évben is, amikor sikerült bekerülnie, csak jobban érdekelte az a Szakkör, amely valami újat hozott a világába. A világ ment tovább, de óvatos volt, feszült és mindenki rettegett akár a szomszédtól is, hiszen ki tudja mit tesz.
Fogalma sem volt, mi zajlik otthon, a levelek újra rövidek és tömörek voltak. Nem tudja, hogy a szülei a Rend felé fordulnak, hogy végül ahogy tavaly ő, úgy ők is felfedezik magukban, hogy valahova tartozni kell és harcolni. Fogalmuk sem volt róla, hogy ezzel miféle átkot pecsételtek magukra, hogy mit hoz majd a jövő. Csak cselekedtek.
A fiú nem hivalkodott, nem akart hős lenni. Csak élni akart, mint mindenki. De a csendes sarkokban egyre többen sírtak, egyre többen bújtak a sötétbe, hogy ne is lássák őket.
Az év végén pedig, a világ egyszerre kiáltott fel fájdalmában. A tömeg közepén volt, alig látott valamit, hiszen nála akadtak még így is magasabbak. Az ég felé emelte a pálcát és némán hullatta a könnyeket, mint megannyi ember mellette. Nem volt visszaút, hiszen olyan bástyát vesztett el az iskola, amitől jogosan gondolja mindenki: menekülni kell. Vége van.
A szobájába zárkózott, a könyvek és a seprűje mellé, mintha ez bármit is jelenthetne. Semmit sem jelent többé.

A szülei győzték meg, hogy folytassa a tanulmányait, ne lázadjon, ne maradjon ki, mert akkor biztosan megjelennek azok, akiket látni sem akart senki. A Felügyelők, a rend jelenlegi „őrei”. A sötét hírek, az eltűnő arcok, fokozták a fojtogató mérget. Apja ekkoriban vált munkanélkülivé, saját döntésre, mielőtt valami olyat kellene tennie, amelyre képtelen. Betegségre hivatkozott, de valójában a Rend vált hitvallásává, feladatává. És végül egy éles késsé, amely darabokra szaggatta az eddigi idilljüket.
Giles soha nem ért oda a Roxfortba. Ha otthon maradt volna, akkor onnan, ha a világ másik felén lett volna, akkor talán békében lenne. De ez nem egy tündérmese.
Az indulás előtti hetekben, egy egyszerű útnak indult. Csak arra vágyott, hogy friss, nyári levegő érje a bőrét, még az sem zavarta, hogy a muglik közé kell keverednie. Talán úgy hitte, ez a biztonságos, de már a muglik sem voltak abban. Sorra tűntek el, vagy kerültek elő holtak, amiket a sajtó a saját szörnyeiknek könyvelt el. De a szörnyek egy rejtett, láthatatlan világból érkeztek. Aznap hárman is eltűntek, másnap vagy hatan, de őket már senki sem számolta. Az aurorok, a mugli rendőrök, mindenki őket kereste őket. A szülők azonban pontosan tudták, mi történt.
Giles lett a biztosíték, hogy azonnal hagyjanak fel mindennel, ami a Rendhez köti őket. Ő lett az áldozat, akit végül a következő telihold alatt a vérfarkas elé löktek és aki kívánhatta volna a halált is, mégsem vált azzá.
A bőrébe mart átok mentette meg attól.
Pedig neki csak annyi lett volna a dolga, hogy túléli a kínkeserves Bájitaltant és remekel Bűbájtanból.
Fogalma sem volt, hogy a mugli származásúakon kellett volna gyakorolnia az átkokat.
Nem. Annál sokkal rosszabbat kellett volna tennie. Majd amit tett.

Az első átváltozás fájdalma, a kegyetlen valóság. Nem érdekelte már azokat semmi eskü, semmi könyörgés, nem mehetett haza. Nem volt többé otthona, családja, senkije. Csak a Többiek. A napjai a valódi túléléssel teltek meg. Keserűséggel és fájdalommal. Az emlékei a meleg kandalló előtti estekről, a kviddicsről, a fényről hamar halványodni kezdtek. Pálcáját darabokra törték, holmijait elégették, egykor ápolt tincsei csatakossá váltak, arca beesett, szemeiből elszállt az élet kedve.
Ahogy rájött, hogy mi történik körülötte, ahogy a napok teltek és lassan minden, amit egy rossz álomnak hitt, a valóságává vált, a reménye elszállt. Nem jött senki, nem fog jönni senki. Aurorok? Hősök? Nincsenek. Csak mocsok, vér és halál.
Gyerekek vették körül, akik eleinte csak messziről figyelték, majd egyre közelebbről. Mégsem kapott ölelő karokat, csak némán, apránként segítették egymást. Ha tudták. Fogalma sem volt ki honnan jött, még a neveket sem merte megkérdezni. Csak arcok, fájdalom és a hangok.
Szép lassan minden megnyílt előtte, de semmiben sem akart részt venni.

Nemnemnemnem
nem
megőrültem
nem őrültem meg nem őrültem meg nem őrültem meg nem őrültem meg nem őrültem meg nem őrültem meg nem őrültem meg nem őrültem meg nem őrültem meg
de
nem

nem őrültem meg

A padlón görnyed, a világ forog vele. Poros, mocskos kezét emeli fel, majd kissé mereven hajlanak be az ujjai, kivéve egyet. Muszáj megtennie, muszáj, muszáj, muszáj. Forog vele a szoba, vagy bármi is legyen ez. Közelít az ujjával az arcához, de még ettől is megrezzen, mintha minden tagja az ellensége lenne. Végül erőszakkal nyomja le a torkán az ujját, addig ingerelve magát, ameddig végül ökölődni kezd. Elsőnek visszanyeli, köhögve átkozza magát, a hosszúra nőtt tincsei közé tép. Másodjára azonban már nem enged az ingernek, hagyja, hogy minden, ami a gyomrában van a földön kössön ki. Nem érdekli semmi, sem a ruhájára kerülő folt, sem a bűz vagy a sav, ahogy végigmarja a torkát. Köhög, talán fulladozik, de végül felegyenesedik. A gyomra még mindig érzi az ingert, nemsokára köpi ki az epét is a többi mellé és odább kúszik. Valaki figyeli, mindig figyeli valaki. Reszket, néma könnyei folynak le arcán, ahogy az arc felé néz.
- Ne küzdj ellene és jobb lesz – hazudik a hang. Nem lesz az, nem akarja megtenni. Fogalma sincs, hogy az volt-e az étel, ami vagy csak egy marha valamely darabja. Nem érdekli. A kényszer, az akarat, hogy belőle olyan gyilkológép váljon, aki másokból faljon… nem, ő nem. Először még azt hitte csak valami morbid poén. De ez a véres valóság.
- So… soha. Akkor m… meghal...ok – és jó úton jár. A folyamatos dac csak megannyi fájdalmat szül, a teste lassan sorvad, csontjairól egyszer bizony elfogy a hús, elméje pedig elkínzott. Az alvás is általában azt jelenti, hogy beájul a fáradtságtól és legalább addig csönd van.
De soha nincsen csend.
A minap, amikor elrángatták azt a lányt, ahogy hallotta a sikolyokat, ahogy megértette, hogy vele mit tesznek. Mi ahhoz egy átok, egy ütés? Semmiség. Elviseli. A következő alkalommal felugrott és nekiment az egyiknek. Szó szerint, mert csak nekiesni volt ereje, ütni már nem. Majd nem is tudott, összetörve feküdt, még mindig nem ő a hős, még mindig csak egy kis valaki. És újra és újra, újra a padlóra hullani.
Felállni.
Valahol odabent pedig, csendben meghalni.
A köd fojtogat.

Noha a tudatán kívül arra használták fel, amire akarták, éberen folyamatosan hadakozott. Újabb és újabb sebek, láz, ahogy egyes nyomok elfertőződtek, küzdelem. Egy volt azok közül, akik ebben az embertelen, pokoli helyen éltek túl. Egyesek évek óta, láthatatlanul, hiszen senki sem tudott arról, mit rejt a távoli vidék egy szeglete. Senki sem találta, senki sem kereste talán őket. A mindennapos borzalom hol megtörte, hogy erőt adott neki, hogy létezik kiút, végül pedig ebben sem hitt már. A szülei odahaza összetörtek, titkon már a temetést szervezték, másképp nem fogják őt viszont látni, nem ölelhetik újra, nem és nem. Hogy a fiúk már nincsen többé.
Valahol a megérzés nem is csalt oly sokat.
Ahogy a harcok a kastély falain belül is megkezdődtek, úgy kezdett a tábori hangulat is egyre véresebbé válni. Hogy a vég vagy a győzelem illata csapta meg őket, megoszlott, de nem finomkodtak. Többé nem. Erőszakosabbak, hevesebbek lettek, kínzóbbak és persze az utolsó pillanatig sem adták fel. Egyesek azt tervezték, ha elbuknak, kitörnek innen azokkal, akiket „idomítottak” és a muglikra törnek, ölnek, pusztítanak. Új tábort akartak keresni, menteni ami lehet, de ez csak nekik volt ily könnyed, azoknak, akik a láncokat tartották. Azok pedig, akik a másik végén függtek, csupa rémület és rettegés. Rettegtek attól, hogy egyesével megölik őket, amikor a hurok már túl szoros lesz a nyakuk körül, rettegtek attól is, hogy tovább cibálják őket az országon, a világon, hogy esélyük se legyen arra, hogy vége lesz valaha ennek a pokolnak. Rettegtek mindentől, talán még önmaguktól is. Már aki.
Végül az, Akit Nem Nevezünk Nevén, nincs többé, legyőzte őt a Kis Túlélő.
Azok, akik a láncot tartották, menekültek. Nem érdekelte őket már sem a dicsfény, sem semmi más. Csak az, hogy soha ne jöjjenek rá, miket tettek. De az ő végük is elérkezett.

A nap, amikor végül megérkezett a felmentősereg, kóros lázálomnak tűnt csupán. Giles ugyanolyan hévvel tiltakozott ellenük is, mint addigi kínzói ellen, nem tudta már a különbséget, nem ismerte fel a gyengéd kéz és kínzó közötti különbséget. Nem ismert már többé semmit sem. Elkínzott, meggyötört testét a Szt. Mungóba szállították és egy teljes évig volt aktív, ámbár annál némább lakója. Eleinte nehezen birkózott meg akár a tükörképével, vagy a gondolataival. Bármivel. A sebek beforrtak, a gyulladás leapadt, a kilók lassan szálltak vissza rá, de a lelki sérülései nyitottak voltak és fertőzöttek. A vérfarkas kórból nem volt kiút, az vele maradt, ragaszkodott hozzá, nem ment semerre. Nem bírt vele, a bájital volt az egyetlen reménysége és kapaszkodója. Ahogy érezte, ahogy megértette, kevésbé kívánta a halált, de megbarátkozni még a gondolattal sem volt képes.
A család?
Megkapták, ami maradt. A vidám, erős fiú helyett egy roncsot. Egy idegent. Noha sosem mondták ki, sosem mutatták nyíltan, a fiú mindent érzett. A hideg ölelést, az erőltetett mosolyt és könnyeket. Hogy hiába él, őt eltemették, hat méter mélyen ül és senki sem hallja. Hogy neki már mindegy. Amikor hazatért, csend fogadta, békés, mégis feszült csend. Kínos kérdések, félve feltett tapogatózó érdeklődés. „Nyersen kéri a húst? Véresen? A Telihold?” és még sok más. Egy idő után már nem is leplezték a félelmet. De az első jött, majd el is szállt, a kedélyek pedig megnyugodtak. A figyelem úgysem rá terelődött, elszállt. Hiába élte túl, hiába szenvedte végig, láthatatlanná vált. Nem érdekelt senkit, hogy mikor hagyja el a házat, az sem, mikor tér vissza. Ha pedig újra elvinnék? Talán észre sem vennék. A figyelem központja a húga, az, akit kalitkába zártak és akit meg akarnak óvni még a hideg, északi széltől is. Ő most az egyetlen. A fiú pedig? Csak egy fenevad.

- Hogyan érzi magát?
- Sehogy.
- Ilyen nem létezik. Fáradt, ideges, boldog? Vagy valami más?
- Sehogy. Nem nagyon érzek semmit. Talán kicsit… éhes – étvágya van, zavara viszont annál jobban. A kezelése elején a húst sem volt hajlandó még megszagolni sem, jelenleg pedig ott járnak, hogy óvatosan kezeli. Szárnyasokkal, halakkal békélt meg, a vörös hússal pedig a Holdciklusa második felében hajlandó bármit is kezdeni.
- Éhes. Ez is valami. Talán a bájital az oka, amit kedélyjavításra adtak Önnek. Betartja az adagolást?
- Be, bár tegnap este elfelejtettem.
- És nem érezte magát rosszabbul?
- Nem, ugyan így voltam. Bár rémálmom volt.
- Rémálom? Meséljen erről kérem.
- Csak egy szimpla rémálom. Futottam egy erdőben, valaki kergetett és ennyi. Néha elestem, de csak… a futás volt – a penna azonban lázasan jegyzetel. Nem jó jel, úgy véli. Finoman szorul ökölbe a keze. Nem akarja elbukni ezt a beszélgetést. Nem érzi jól magát otthon, mert feszélyezi a légkör, a húga túlféltése, az, hogy igazából mintha ott sem lenne. Kiolvasta a házi könyvtár érdekes szekcióját, gyakorolta amit tudott. Nincs sok motivációja, de valamit tennie kell.
- Értem. Menekült, ez elég gyakori szimbólum. Csak ennyire emlékszik? – kezdi idegesíteni ez a sok kérdés az álmáról. Nem, most nem ölt, most nem lakmározott senkiből, nem ölte meg a családját és a többi. Ezek egy ideje – bizonyára a bájital hatására – de eltűntek.
- Igen.
- És úgy érzi, szeretne visszatérni a tanuláshoz?
- Igen. Szeretném befejezni.
- Ez nagyon jó jel, hogy kellő motivációt érezzen. Hiszen nem olyan rég még hallani sem akart róla.
- Meggondoltam magam. Szeretném befejezni, szeretnék jelentkezni egy szakra és… valahogy munkát találni – ennek hallatára haloványan, talán a vele szemben ülő tudatán kívül nézett rá szomorúan, úgy, ahogy valakit szánni szoktak. Egy vérfarkas és a munka. Emlékszik Lupin professzorra, a szegényes ruháira haloványan. Tudja, hogy ez vár rá is, ha… vagy biztosan. Kap segítséget, van családja és mégis, mintha egyedül lenne.
- Nagyszerű, ez hatalmas előrelépés! Hogyan viszonyul a diáktársak, a kastély gondolatához?
- Menni fog, nincs bajom a tömeggel - ameddig nem figyelnek rá, ameddig ott is senki marad. De tudja, hova tud majd elbújni.– Szeretnék iskolába járni.
- És van már szak, amerre elindulna? Segítség a tanulásban?
- Van és… akad. Sokat olvastam. Otthon, a Mungóban. Elégnek érzem.
- Amennyiben mégsem, tudja, hogy hova kell fordulnia.
- Igen, tudom. Fogok szólni – vagy nem. Fogalma sincs, egyik nap van kedve, máskor nincs. De ezt már nem akarja mondani. A korábbi alkalommal is még azt mondták, nem erős, nem jött el az ideje.
- Tegyünk egy próbát, rendben? Én a tegnap előtti beszélgetés alkalmával is úgy gondolom, hogy sokat sikerült fejlődnie. Előkészítem a papírokat, ha tényleg komolyan gondolja. Utána átnézzük a bájitalokat, rendben?
- Rendben, és akarom, továbbra is.

18 múlt, amikor újfent a Roxfort falai között találta magát. Túlkorosan, elnyűtten és magam mögött suttogásokkal. De nem érdekelte már. Nem érdekelte a repülés sem, pedig felajánlották neki korábbi pozícióját. Nem érdekelte semmi sem, csak a céljai, a történetek, amiket a könyvtárban lelt meg. Az lett az ő új helye a lelátók helyett, oda vonult el ha csendre vágyott, ha ideges volt vagy félt. A bájitalok remekeltek, a Teliholdas éjjelek pedig jöttek és mentek. Azt nem lehetne egyszerűnek nevezni, sosem békült ki vele igazán. Gyűlölte, ha kellett nem is beszélt róla. Csak legyen túl rajta, csak legyen vége. Korábban aurornak indult meg, RBF vizsgái egészen megfeleltek annak, de a történtek után tudta, hogy semmi esélye és nem is érdekelte már. Az a fiú, aki erre vágyott vagy halovány kviddics karrierre, már nincs többé. A mosoly, a nevetés elhalt és egy csendes, magába fordult alakká vált, aki keveseknek nyílt meg. Egyszerre félt újra kinyílni és rettegett attól, hogy ugyanúgy meglátja a szemükben a félelmet, amit a saját anyjáéban is. Letett arról, hogy belőle nagy valaki lesz, hiszen a táborban az életről is letett. Mi várt hát rá? A történetek.
Csendben végzett a roxforti tanulmányokkal. Nem volt nagy ünneplés, csak egy csendes vacsora odahaza, egy kézfogás, egy jelképes ajándék, a mágikus karóra, amely a holdfázisokat is jelzi, díszdobozban. Minden maradék szeretetük ebbe került talán.
Egy csendes jelentkezés, a cél bár ugyanaz volt: Griffendél Godrik Akadémia, a tét már korántsem ugyanaz. Az út addig hosszú volt, azonban nem lehetetlen. Egy újabb hely, kollégium, új arcok vagy épp a régiek. Kontroll a kórságra, önmagára. Beállított, bejáratott metódusok. A tanulásra koncentrált, míg mások mulattak és szerelmesek lettek. Őt ez elkerülte, kikerülte, nem is merte. Lekötötték a könyvek, a tudás, amely legalább tapadt rá. Megnyugtatta, kizárta a külvilágot és benne pihenő harcokat. Ha néha ki is mászott a buborékból, kellett idő, míg feltöltődött.
Végül, de végső soron, a célját elérte. Nem várt rá több vér és szenvedés, de az emlékek vele maradtak, egyesek egy apró fiolába zárva, hogy elméje épsége vele maradhasson. A rémálmok olykor-olykor visszatértek, de elreppentek. Az ő ujjai között pedig egy végső ítélet szerepelt: Mágiatörténész.
És végül mit tett vele? Jelentkezett a roxforti állásra, ahol még több kötet és történet várta.
Hogy retteg az újdonságtól? Meglehet. Hogy mennyire lesz lázadás egy vérfarkas könyvtáros ellen? Nem érdekli. Nem árt ő a lénynek sem, még ha ezért valahol, valaki, még ha csak emlékek a múltból, de megveti. Ő nem lett gyilkológép, mégis retteg tőle. A tükörképe gúnyos vigyora mindig elkíséri.

- Nem kellene itt lenned – szól egy idegen mégis ismerős hang a semmiből. Miért ne kellene itt lennie, amikor nem tudja, hol az az itt?
- Ki az?! Hol vagy?! – szakad ki elsőnek belőle. Érzi, hogy a gerince mentén kúszik fel a pánik, a levegőt egyre nehezebben kapja.
- Itt vagyok, ahogy mindig – egyre közelebb és közelebb ér. Szinte érzi a tarkóján a leheletét. Hirtelen fordul meg, még a nyaka is beleroppan az iramba. Senki. Majd jobbra, balra, úgyszintén a semmi. Nagyot sóhajt, hogy tán képzelődik csak, majd visszafordulva…
- Bú – egészen közelről egy arc az övében. Felkiált, hátraesik, tiltakozik. Kell idő, mire felfogja, mit is lát. Nem, ez lehetetlen.
- Ez nem lehet… te… - és mégis?
- Nem lehet, nem lehet. Szerinted semmi sem lehet. Beszari alak – fintorog a száj, amely a sajátja és mégsem. Megvetően néz a szempár, ami az övé és mégsem. A tartás, az alak, mind-mind az övé és mégsem, mert ott áll előtte. Erős, erősebb mint ő, az ing alatt látszik az egészséges bőr, az izmok, több, mint ami neki van. Olyan alak áll előtte, akivé lennie kellett volna, amit elvettek tőle. Amit megöltek.
- Ez csak egy álom, ez csak egy álom… - fogja a fejét, összehúzza magát, láthatatlan akar lenni.
- Szedd már össze magad baszki, még várunk valakit – érzi, hogy a láb ami az övé, de mégsem, megrúgja. Felemeli a fejét, könnyek marják a szemeit, de nem sír, még nem.
- Valakit? Kit? És te… minek… ki… hogyan?
- Ajh, faszom, majd meglátod. Én minek? Hogy végre összeszedd magad, azért. Darabokban vagy, nyikhaj vagy és egy szánalmas féreg.
- Összeszedni…? Én jól… jól vagyok.
- Mondogasd ezt annak a keféletlen bigének, akivel találkozgatsz a gumiszobában. Nem vagy jól, te is tudod.
- De…
- De, de, de, kussolj – inti le az alak, aki az övé és mégsem. Felrángatja a földről, könnyedén, erővel, majd húzza maga után.
- Nem neked kellene irányítani. Nem vagy te jó semmire. Most komolyan, könyvek? Semmi más? Csak azok felett nyúlsz magadhoz? Szánalmas… - nem is néz hátra, csak meg előre. Mintha egy hatalmas folyosó lenne és mégsem. Fogalma sincs. Talán a Roxfort…?
- Irányítani? Ezt hogy…?
- Ahogy értem. Nekem kellene, csak nekem. Akkor nem senyvednénk az unalom tavában és kezdhetnék valamit. De neeem, te elnyomsz, te irányítasz.
- Mert ki vagy te…?
- Az, akivé tettek. Az erős, a fenevad, a legyőzhetetlen – most fordul hátra, vigyorog. Az a vigyor gyilkos, félelmetes és valódi.
- Nem, te nem… biztos nem.
- Ó dehogynem. Úgy félsz tőlem, mint más a tűztől, tagadsz, mintha nem léteznék. Gyűlölsz, megvetsz, mintha nem te lennék. Még akkor sem engedsz szabadon, amikor a Hold kívánja.
- Még szép, hogy nem… te… te veszélyes vagy, te ölnél, te… olyan akarnál lenni, mint az a… az a szörnyeteg…
- Még ki sem bírod mondani. Fenrir, Fenrir Greyback, az ő gyermekei vagyunk, akár tagadjuk, akár nem. Ki sír emiatt? Te, meg az a másik. Ha egyszer eltűnnétek…
- Nem fogok, nem és nem. Én már… túl vagyok rajtad! – szaggatja ki a kezét, de ajkait marja a hazugság. Nincs túl, soha sem lesz és valahol igaza van. Abban, hogy retteg, főleg. Meg is torpan a másik aki mégis ő és szembe fordul vele.
- Hánynom kell tőletek. De tessék, nesze. Haverkodjatok csak, megérdemlitek egymást – int a sötét felé, amely talán egy terem, egy lyuk. Félve pillant oda, nem biztos, hogy tudja akarja mi van ott. Hátra is lép, de az alak, aki ő és mégsem, erősen taszít rajta, szinte beesik az ajtókereten.
- Hé! – de csak röhögést hall, elsőnek. Majd halk, reszketeg, beteges lélegzést. A fény, amely eddig nem létezett, megvilágít egy alakot. Betegesen sovány, rongyokba öltöztetve. Sár, fű zöldje és a vér vöröse színezi a ruhákat, a bőrt, azt, amely mindemellett zúzódásokkal, vágásokkal van tele. A földön fekszik, némán sír és beszakadt körmeivel a földet kaparja. Magát temeti.
- Miért hoztad ide? – gyenge hang, élet nincs benne. – Nem lenne szabad itt lennie. Senkinek sem.
- Fogd be. Ölelkezzetek, bőgjetek együtt, arra vagytok csak jó.
- Vidd el innen, vidd el, míg lehet.
- Nem. Fogd be, vagy kirúgom a fogaidat – a válasz erre csak egy elcsukló hang, semmi több.
Némán figyeli a két alakot. Az erőt, amely mindkettejük fölé akar kerekedni, az agressziót, aki minden fájdalmát a világra akarja uszítani. Bosszút forral, vérre vágyik. Majd az alakot, aki a földön fekszik, akit megkínoztak, aki csak arra vágyik, hogy vége legyen.
- Mi folyik itt…? Ez csak… álmodom… álmodom – mantrázza magának.
- Mi? Inkább ki. Ez te vagy, mind te. Minden egyes nappal szánalmasabb. Talán vagyunk még, talán lassan kevesebbek leszünk. De te eltemetsz minket.
- Én, én nem… én – de. Eltemette a fájdalmat, eltemette a vad erőszakot, mindent. És el is fogja. Lassan kihátrál. Hallja, hogy a gyenge, aki ő és mégsem, felkiált, hogy a másik, akiben a harag dúl, marcangolja őt. Egyre távolabbról és távolabbról.

Tükörképem gúnyos vigyora

Felriad, zihálva, verejtékben úszva. Levegőért kapkod, reszket. De már nem a folyosón fut, már nem a sötét szobában fekszik. Az ágyában van, a takarója alatt, a szobájában. Érzi, hogy a könnyek áztatták az arcát és hogy még mindig szorongatja a takaró anyagát. Tenyerének bőrét finom, apró sebek színezik, ahogy a körmei belevájtak. Csak egy álom volt valóban, de mégis a valóság. Ez ő és mégsem. Ő irányít, nem azok, nem mások. Nagy kortyokkal issza ki a poharából a vizet, majd a tus alá menekül. Le akarja mosni a félelemet, az álmot, azt az őrületet, ami ezt jellemzi. Lassan kimossa az emlékeket a szemeiből is. Ugyanolyan nap, mint a többi. Reggelizik, megissza a bájitalt, elmegy az óráira, hazamegy, olvas, majd alszik újra. Semmi több. Nincs csatatér, nincs semmi, csak pár pont cserélődik. Tanulás, munka, élet. Ezek győztek, nem a fenevadak.
Vagy most is csak álmodik?
Mi van, ha a tábor földjén heverve ez csak egy képzelt valóság? Abba talán belehalna.
Ha nem halt már most bele.

Idővonal

1981

Megszületik a család első gyermekeként

1990

Húga, Tekla születése

1992

Felvételt nyer a Roxfortba. A Süveg a Hugrabugba osztja be.

1997

Szülei belépnek a Rendbe

1998

Elrabolják és likantrópiával fertőzik

1998-’99

Lábadozás a Szt. Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotályban

2000

Befejezi a roxforti tanulmányait, felvételezik a Griffendér Godrik Akadémiára

2005

Lediplomázik Mágiatörténész szakon

2005

Jelentkezik a roxforti könyvtárosi pozícióra.

Készítette Solace usere

Jellem

Ha egy normál, valahol rózsaszín és puha világban lennénk, Giles teljesen olyan lenne, mint a világ nagy része. Mindig is kíváncsi és érdeklődő volt, de ebből már csak annyi maradt, hogy a könyvek lapjain heverő írások iránt mutatja mind, az emberekkel már jóval kevesebbet. Szeretett beszélni, mesélni, az iskolai élet pletykáiban és szájhagyományaiban részt venni. Szerette ha mások ezt tették körülötte, be-bekapcsolódva, kiegészítve. Manapság már csupán hallgatni szereti, hozzákölteni keveset, beszélni tud, képes, bár fenyegették a nyelve kivágásával, a helyén maradt. De a történetek legalább ugyan úgy szövődnek, mint minden előtt és gyanítja, ez a jövőben sem lesz másképp.

Noha úgy tűnik, hogy több darabba vált az elméje, nagyon is egynek számít, persze némi káosszal. Valahol szeretne olyan lenni, mint mindenki más, könnyed és laza, azonban a benne nyúló feszültség és szorongás nemigen engedi kibontakozni. Küzd némi bizalmatlansággal és persze óvatossággal, ami a környezetét jelenti, hiszen ki tudja mit akar tőle bárki, ha kettesben vagy többen maradnak egy helyen, figyeli szemek nélkül. Jelenthet ez persze némi paranoiát is, amin már sokkalta lazítottak a kezelések. Nem fordul hátra minden lépésnél és nem retteg egy sötétebb helyen, de a fénynek, ha csak minimálisan is, de jelen kell lennie a környezetében. Éjjel is, ha alszik is. Hite van benne, elűzi azt a sötétséget, amely a táborban körbevette és fojtogatta. Lehet gyereket, lehet gyenge, de sosem állította a tábor után, hogy erős lenne. Holott az volt, határozott, egyenes és tele energiával. Tettre kész volt, kalandvágyó és olyan, aki előtt ha akadály is keletkezett, leküzdötte. Most jelenleg még mindig a határait keresi és ha nem is feszegeti, megismeri. Az akadályok nehezebbek és inkább simul bele abba, ami a jelen, mint ami lehetne. Kényelmesnek tűnik, neki inkább azonban a biztonságot jelenti. Az a legfontosabb, hiszen ha azt érzi, akkor nem billen a mérleg semmi olyan irányba, amelytől pánik fejlődhet benne. Akadnak még persze ilyen helyzetek, de szerencsére a bájitalok és a légzésgyakorlatok segítenek.
A teóriákkal ellentétben, nem gyűlöli a tömeget, sőt. Szeret benne elmerülni és eltűnni, ahol senki sem figyel rá, mert a saját világuk sokkal jobban lefoglalja. A zaj élettel tölti meg és nem engedi, hogy az ő fülében fel-felcsendülő, néha előbukkanó hangok bármerre is tereljék elméjét. Persze jogos a kérdés, hogy akkor miért mégis egy csendes könyvtár? Az is zajos, valahol. Sercenő papírlapok, ahogy lapoznak; elsuttogott szavak, halk duruzsolás, mintha a mágikus világ motorja lenne és valahol az is, hiszen a könyvek a tudás üzemanyaga. Egyszerre csend és mégsem, a kettősség már megszokott az életében. De akkor milyen is ő? Nem lehetetlen szóba elegyedni vele, hangja halkabb, mint az átlag, szavait ha válogatja is, érződik a régmúlt nevelése, a választékos szavak és kifejezések rengetege. Érződik, hogy nem egy hegyi troll intelligenciájával rendelkezik, de már nem kíván feltűnősködni vele, nem akar az élen lenni és ellopni mások szavait. Amolyan lágy tanítóként szívesen hagyja, hogy mindenki magát vezette az igazságra, a válaszra. Kényelmes, logikus, számára így a jó. Sok minden jó.
Mindeközben, Giles magányos alaknak tűnik. Némán az is, de ahogy minden mással, úgy ebbe is belesimul. Megszokta, hogy láthatatlan, hogy húgán kívül másokat aligha érdekel a lelki és testi épsége, állapota. Kiálthatna, de nem teszi. Kérhetne, de azt sem. Valahol megmaradt benne az a makacs tartás, amely jellemezte korábban, amely azt mondta ki, ezeket nem kérni kell, az olyan… fura. Alantas? Könyörgő? Könyörgött ő eleget az alatt az év alatt, elfogytak a szavak, megtanulta, vagy inkább belé verték, hogy a könyörgés, a kérés semmit sem ér, semmit sem ér el vele. Hogy ez rossz? Az, tudja is, mégsem képes arra kérni bárkit, hogy legyen vele. Senkit sem kényszerít semmire. Újra egy szemlélővé vált, nem azzá, aki torka szakadtából üvöltött a lelátón, aki repülni és játszani akart, aki aláírta a listát. Már-már el is felejtette, milyen is volt az. Az élete sokkal lassabb – vagy néhol túl gyors –, megállapodott vele. Hogy ebbe kit vagy mit hoz az élet, arra ő is kíváncsi.
Addig pedig, vár. Türelmesen.
Kapcsolatai sekélyesek, alkalmik, ameddig a feladat, a szituáció szól. Már nem oly nyitott és könnyedén elérhető, mint valaha. Már nem kezdeményez, ha nem muszáj. Már nemigen mer semmit sem lépni. Ingerszegény, sivár, szürke. Soha nem mondta, hogy nem vágyna senkire, hogy nem lenne jó egy apró, baráti kör, de a régi barátai – ha a közelben is lennének –, már a tábor után is furcsán, óvatosan néztek rá. Egyesek egyenesen féltek és bár már sok év telt el, a társadalom még mindig vegyesen áll ahhoz, ami ő, amivé vált. Nem mondható az sem, hogy az ő berögözött véleménye a helyes, hogy nem ássa el már eleve a dolgokat, pedig az még ki sem alakult, vagy ki sem mondták. Azonban sokaknak a szemében látja azt a valamit, amit a családjáéban és ez nem tesz jót az önértékelésének. Abból nincs is sok, nem látja magát jobbnak a valóságnál. Hiúság, amely egykor vele volt? Már a múlté. Sokszor már csak a túlélésre megy, az már egyszer sikerült neki, egy újabb hétköznap az semmi.
Vannak egészen kellemes és jó jellemzői is, elvégre akármennyire próbálták, nem tudták kiverni belőle: még most is szívesen meghallgat bárkit és ha a Hold úgy akarja vagy a mersze, még tanácsot is ad. Udvarias, illedelmes, valahol még van benne a humorból is, ami már inkább kifacsart és morbid. Szívesen adózik a művészeteknek, vagy éppen csak egy kellemes sétának, a tengerpartnak. Nem csalfa fajta, nem akarna több vasat az épp csak pislákoló tűzbe. Nincs benne valódi rosszindulat, nem akarja a mélyen pihenő haragot a világ ellen fordítani. Becsületes, intelligens, valódi, kézzel fogható. Ha jellemeznie kellene magát, egy csendes esős szombat reggel lenne. Maga se tudja miért. Nem hangos, nem zavaró, nem botrányos. Repülni már nem meccs miatt repül, azt is kényelmesen és ritkán. Mintha a múltja, ahol hangos, élettel teli és energikus volt, valóban el lenne valahol temetve. Nemigen nosztalgiázik, ha lehet a jelenben létezik, kicsit a jövőben. Fél előre tervezni, hisz amikor utolsónak tette, kettétaposták az álmait.
Bár többnyire a szürkeség jellemzi, neki is van rosszabb fele, sötétebb árnyalat, amelyet állapota és az élet eleve neki szánt. Ha elveszti a birkatürelmét, képes indulatos lenni, bár személyek ellen nem, de a bútorok és minden élettelen ha tudna, menekülhetne. Alapvetően a fentiekkel karöltve jár az, hogy túl sokszor és mélyen fordul magában, segítséget pedig nem kér. Elég neki az a minimális, amit kap. Nem mondható igazi pesszimistának, de mégis túl sötéten látja a jövőt, önmagát. Bizalmatlan, kötődési problémákkal, szinte már retteg, hogy valaha, valaki megjelenik és olyan mértékben szereti meg, hogy nehezen boldogulni nélküle, de vele, na az valahol még nehezebb. Szerinte. Ígéretekben nehezen hisz, ahogy semmiféle vallásban sem, imádkozott ő a sötétben minden istenhez, egy sem hallgatta meg. Ha indulatai vagy éppen alacsony energiája engedi, sikeresen löki el magától az embereket, majd szenved némán a hiányuk miatt. Legnagyobb baja nem a világgal, hanem önmagával van. Fel kellene sorolnia mit szeret magában? Időbe telne végiggondolni és válaszolni; na de az ellentétre ezer válasza lenne. Nem gonosz, de tűnhet annak, rosszindulatúnak vagy éppen agresszívebbnek. Ezek persze elillannak, mégis kísérik úgy, mint amikor mosolyogós napja van vagy éppen egészen vidám. Egy érzelmi kavalkád és vihar, amivel legkönnyebben lehetne leírni, de csak odabent; kifelé ő a csendes és a halk. A kezelések, a bájitalai pedig kezeskednek arról, hogy ő farkasbőrbe bújt bárány, aki a légynek se ártana.
Holdciklusa nagyban befolyásolja, hogy melyik oldalra billen el jobban a mérleg nyelve, mi az, ami meghatározza. Ahogy  közeledik a Telihold, úgy válik befordulttá, ingerültebbé, szavai mocskosabbak, szeretne mindenkit távol tartani magától. Úgy véli, még véletlen emberi alakban is ártalmas lehet másokra és bár ennek testi jele nincs, a félelem megvan. Látott már ilyet, nem kíván a következővé válni. Ilyenkor türelmetlenebb, nem érdeklődik, mindenki zajosabb mint kellene és egészen sötétebb árnyalatot kap. A Hold levonultával ő sem különbözik másoktól: gyengesége és erőtlensége nemigen segítik abban, hogy aktív tagja legyen a társadalomnak pár napig, azonban kedélye 180 fokos fordulatot vesz: ilyenkor hasonlít a legjobb arra aki volt és akinek lennie kellene. Mosolya, hangja visszatér, kedve táncolna, a jövőt is látni véli olykor és fényesebben. Mintha az erő, ami kiveszett a testéből, a lelkébe költözne. Noha a ciklus újra kezdődik, a kedélye pedig félhold körül kezd feszülni, legalább adatik neki a napsütésből. És hogy mikor a legideálisabb? Ezt nem tudja belőni: valamikor egészen hamar, van, amikor már túl későn. De legalább megadatik neki is, hogy kicsit elhihesse, minden rendben, minden a helyén.
De a Hold újra és újra elragadja tőle.

Merengő — legjobb emlék

Volt egy kviddics meccs. Repült, adrenalin, az első. A meccs utáni földet érés, mintha még mindig lebegne. Az a bizonyos első, hirtelen ötlettől és ki tudja mitől vezértl első csókja, amit az egyetlen, első és soha meg nem érett szerelemnek adott.

Merengő — legrosszabb emlék

A földön fekve, a táborban. Az egészet annak lehetne nevezni, de legfőképp az a pillanat, amikor először ízlelte meg egy Cruciatus átok hatását, a fájdalmat.

Edevis tükre

Halovány alakokat, mintha valami ködfüggőn rejtené el őket. Hol békés élet, hol egy kutya is társul, hol nem tudja kivenni. Túl homályos, túl elérhetetlen.

Mumus

Önmaga, azon állatias, véres karmú változatában, akit teremteni kívántak belőle. A Fenevad, ahogy nevezi, ahogy ritka álmaiban látja. Persze, ami gyerekkora óta elkíséri, azok a férgek, így mikor a Fenevad kitátja a száját, abban milliónyi féreg tekereg, de akad belőle a szemgödrében, bárhol.

Apróságok

Mindig

• Könyvek
• citromos sütemény
• kávé
• borús, esős nap
• repülés

Soha

• Hőség, tűző nap
• vér
• alkohol
• Bogoly Berti borzalmas drazséi
• éles zajok

Hobbik

Annyit olvas, hogy nemigen van ideje ilyesmikre. Kutat, keres, felfedez köteteket ha valahová kimerészkedik. Szereti az antikvitásokat és egyéb kacatos helyeket. Sok rejtvényt is fejt és persze ha teheti, sokat sétál. Így talán a kirándulást nevezné annak. A többit még kutatja.

Malíciamutató

Halálfaló-szerű, kámzsás alakok, hasonlóak elrablóihoz és fogvatartóihoz.

Százfűlé-főzet

Nem kellemes: vér, sár és és az izzadság sós aromája egybegyűrve. Néhol, nyomokban érezhető benne némi borsos utóíz.

Amortentia

Régi, poros pergamenillatot jár és a fás, fűszeres illat, melybe keveredik egy kis mentás frissesség.

Titkok

Próbálaj titkolni az állapotát, ameddig lehet. Próbálja titkolni a rémálmait, a fel-felbukkanó gondolatokat és látomásszerű képeket. A legjobban azonban a magányát, hogy vágyik arra a szeretetre otthon, amit annak idején, most pedig húga kap. Úgy nézzenek rá, ahogy kell, nem pedig úgy, akit szánni kell. Értékesnek, szeretettnek, nem pedig összetörtnek. Titkolja félelmét, titkolja, hogy érez.

Azt beszélik, hogy...

Madam Cvikker szeretője McGalagony professzor ismételten jóképűség alapján válogat roxforti személyzetet; Friccset mikor cserélik le? Tekla nem is a húga, hanem a felesége/menyasszonya. (Akik ismerik az állapotát: Hogy agyalágyult lett a Mungóban. Jelenleg is Imperius átokkal irányítják. Kitalálta a tábort, sosem volt ott, csak színlel.) Minden vizsgáját csak szánalomból kapta meg. (Mivel bestia, szót ért a Szörnyek Szörnyű Könyvével.) Házas, van gyereke, egyesek szerint az elsőévesek között rejtegeti.

A család

Apa

Valentyn Orlyk

50 éves, aranyvérű. Tökéletes volt, igazi kapocs, bizalom, hogy az örökséget tovább fogja vinni. Törés, mély szakadék lett belőle, felszínes szavak, mintha két idegen ülne együtt egy asztalnál. Nem tekinti már örökösének a fiát, talán már a fiának sem, de a név és a sajátos becsület kötelezi. Nem reménykedik abban, hogy ez valaha szebb lesz.

Anya

Sabra Orlyk (née Quinton)

48 éves, aranyvérű. Az anyja volt az, akihez minden bajával fordulhatott, akitől mindig kedves szavakat kapott. De ahogy apja, anyja is eltávolodott tőle. Szinte érezhető, hogy eltemette a fiát és nem is rejti nagyon mélyre, hogy nincs megbékélve a jelennel. Míg apja igyekszik a látszatot fenntartani, anyja kerüli még a komolyabb szemkontaktust is. Neki már csak a lánya létezik és ez rettenetesen fájdalmas pont a fiúnak.

Testvér

Tekla Orlyk

15 éves, aranyvérű. Szerette volna gyűlölni, haragudni rá, de belátta, húga jelenleg ugyanúgy be van zárva, mint egykor ő maga. Így hát maradt a segítő, a megértő és támogató testvér. Az, hogy ő félti, nem jelenti azt, hogy pórázra kötné és bezárná egy kalitkába. De figyel, mindig figyel.

Orlyk

Címerükön sötétkék pajzson látható ezüstsas, aki szárnyával védelmez egy vörös színű sárkánytojást. A jelkép egyszerre utal a család nevére (amely sasfiókát jelent), valamint arra a feladatra, amit az Orlykok évszázadokon át láttak el Kelet-Európában.
Az ukrán származású, aranyvérű család a köz szolgálatára tette fel életét. Birtokaik közé olyan hegységek, vadonok, és elzárt völgyek tartoztak, amik az ukrán acélhasúak természetes élőhelyei és vonulási területei voltak. Az Orlykok a sárkányokkal foglalkozó, nagy múltú Báthory-család szárnysegédeiként váltak ismertté, akikkel hosszas szövetségük alatt több házasságot is kötöttek. A Báthory család tagjai rendelkeztek azokkal az évszázados szaktudással és gyakorlattal, amik szükségesek a sárkányok közvetlen megközelítéséhez, esetleg gyógyításukhoz, vagy szükség esetén visszatartásukhoz. Az Orlykok több generáción át segítették őket munkájukkal. Ők biztosították a hátteret számukra a munkához. Feljegyezték Báthoryék tapasztalatait, megfigyelték és térképre vezették a vonulási útvonalakat, fészkelő helyeket és vadászterületeket, szükség esetén pedig területet biztosítottak az egyedek karanténjához. Az általuk vezetett naplók és térképek alapján időben figyelmeztetni tudták az útba eső falvak lakóit, és lezárták a veszélyessé váló területeket. Részt vettek a kártalanítási munkákban, ha arra egy baleset miatt szükség volt, amneziálták a szemtanú muglikat, az elhullott példányokból pedig begyűjtötték a mágikus alapanyagokat.
Nem tartották magukat sárkányidomárnak. Meggyőződésük szerint a sárkányokat nem lehet valóban idomítani, és még kevésbé lehet birtokolni. Úgy vélték, hogy az ember legfeljebb megfigyelheti, kiismerheti és tiszteletben tarthatja őket. A családban gyakran mondogatták, hogy az igazi tudás nem abból fakad, ha valaki parancsolni próbál egy sárkánynak, hanem abból, ha elég sokáig marad életben a közelében ahhoz, hogy megértse a szokásait.
A dinasztia birtokközpontja Orlykva volt Ukrajnában, ami egy régi várkastély mágikusan megerősített falakkal a rezervárum belső területén. A helyszín mugliriasztó bűbájok miatt muglik számára katonai zónának tűnt, mit sem tudva arról, hogy könyvtárjuk évszázadokra visszamenően tartalmazott térképeket, naplókat, és generációkon átívelő tudást.
A család leghíresebb felmenője egy kvibli volt, aki a muglik világában szerzett magának ismertséget. Pylyp Orlyk politikus és államférfi volt, aki egész életében hazája függetlenségéért dolgozott. Annak ellenére, hogy Pylyp kvibliként született, az Orlyk család a mai napig büszkén hivatkozik rá a családi legendáriumokban.
A XX. század elején meggyengült a család hatalma, ahogy a szomszédos, nagy Oroszországból is csak aggasztó híreket kaptak. Forradalmak és polgárháborúk írták át a szabályokat. A Romanovok lemészárlásának hallattán ők is menekülni kényszerültek. Csak néhány, idősebb Orlyk maradt hátra Orlykvában, a család várában, és ők is pusztán azért, hogy továbbra is gondoskodni tudjanak a sárkányokról. Az ifjabbak azonban nyugatra indultak, még mielőtt az államosítás elvett volna tőlük mindent. A sárkányállományt állami felügyelet alá vonták, a család feljegyzéseit és naplóit lefoglalták, a birtokok és földterületek nagy része Orlykvával együtt elveszett.
Néhányuk a környező országokba – Románia, Lengyelország, Magyarország – menekült, egy részük pedig nyugatabbra, egészen az Egyesült Királyságig.
Mivel ingóságaik döntő többsége Orlykvában maradt, ezért nem számítottak vagyonosnak brit mércével. Idegenek voltak egy új országban, hontalanok egy új hazában. Aki csak tudott, a brit Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Lények Felügyeleti Főosztályán kezdett el dolgozni, ezzel kamatoztatva azt a tudást, amit odahaza összeszedtek. A fiatalabbak azonban új megélhetési módokat kerestek, hogy asszimilálódni tudjanak a brit varázslótársadalomba.
Voldemort első hatalomra törésekor a családtagok többsége nem választott semleges oldalt. A család történelmükből kifolyólag különösen érzékeny volt arra, ha valaki nem a megfelelő eszközökre építi a hatalmát. Nem értettek egyet a vérelmélettel, sem azzal, hogy Voldemort félelemből épít magának várat, ezért a nagykorú családtagok jelentősebb része a Főnix Rendjének szolgálatába állt. Segítettek a biztonságos útvonalak feltérképezésében, illetve a saját ismereteiket is a Rend szolgálatába tudták állítani a veszélyes lényekkel kapcsolatban, melyek közül Voldemort sokat felhasznált saját céljaira.
Az első háború után a család megtépázva, de életben maradt. Megpróbáltak újra hétköznapi életet élni, kapcsolataik pedig egyes varázslócsaládokkal – akik szintén kiálltak a Sötét Nagyúr ellen – megerősödött.
A második varázslóháborúban is csatlakoztak a Rendhez, hogy segítsék Voldemort legyőzését. A családot ekkor azonban csapás éri, amikor egy még fiatalkorú családtagjukat Fenrir Greybackhez kötődő alakok elhurcolták, és saját magukhoz hasonlóvá tették.
Új helyzetet teremtett ez számukra. Meg kellett békélniük ezzel a gondolattal. Fiukat természetesen nem hagyták magára – az ugyanis teljesen szemben állt volna mindazzal a szemlélettel, ami a család alapértékeinek felel meg. Sajnos a vérfarkaskór nem gyógyítható – és nem tehettek sokat a tünetek csillapításáért sem.
Mivel kapcsolatban állnak az amerikai Dreadmoor családdal egy házasság révén, így sikeresen elérték, hogy a Felsőházuk egy alapítványt szervezzen a vérfarkas tábor túlélői számára. A Dreadmoorok Felsőháza ugyan sohasem „mocskolná be a kezeit” a vérfarkasokkal, a látványos adományozások és jótékonyságok azonban jó hatással vannak a megítélésükre és a róluk alkotott képre. Támogatták a tábor túlélőinek rehabilitációs költségeit, továbbá minden túlélő részére létrehoztak egy alapot. Ehhez az illetők nagykorúságuk betöltésekor férnek hozzá, az így kapott összeg pedig segítséget nyújt számukra ahhoz, hogy megkezdjék a saját életüket. Ezt amiatt találták fontosnak, mert a vérfarkasokat negatív diszkrimináció miatt hírhedten nem szeretik alkalmazni még akkor sem, ha egyébként kiváló szakemberek. Az így elkülönített összegek azonban jelentős segítséget nyújtanak az első saját otthonuk megvásárlására, vagy akár saját vállalkozásuk elindítására.

Külsőségek

Magasság

182 cm

Testalkat

Átlagos, szálkás, nyurga. Látszik, hogy hamar és sokat nőtt egy nyár alatt, még valamikor régen, amikor érdekelte, hogy milyen magassá válik. Izomzata inkább nincs, mit van, bár látható, hogy nem éhezik, de nem is tömegel.

Szemszín

Mogyoróbarna

Hajszín

Barna

Kinézet

Annak ellenére, hogy a viharok benne dúlnak, nem hagyta el magát. Családjának már nem érték, magának sem sok, de a berögzült tanítás, miszerint mindig adjon magára, vele maradt. Valamennyi. A kócos tincsek a laza hanyagság mégis tudatos fondorlatai, hogy aztán rendezett, jól fésült mivoltát vehesse elő. A régiek szerint túl hosszúra hagyott tincseit szinte kedve szerint rendezgeti, enyhe hullámai természetesek, állítása szerint sosem használt semmiféle csodaszert. Noha halántékán, ha éppen úgy fésüli, egy-egy ősz tincs már megjelent, az inkább a trauma, mintsem a genetika adománya. Ezt, ha teheti, elrejti, mire valók a bűbájok ha nem erre. Arca valahol az ovális, kissé mégis szögletes formát kapta, vonásai erősek, néhol hangsúlyosak. Ha a normális, kellemes világában élhetne, jóképűnek nevezné magát, olyannak, aki bőven válogathatna az életben. Azonban amikor a Hold elhagyja, arca beesettebb, sápadtabb, csontosabb formáját ölti, betegesebb kinézetet varázsolva neki. Azonban mogyoróbarna szemei változatlanok, nem koptatta őket el a sok-sok ezernyi oldal, melyet átfutottak. Csendes kíváncsisággal szemléli vele a világot. Sebhelyét rejti, nem fedi fel, így hiányos öltözetben nemigen mutatkozik, de annyit látni, bőre fehér, sápatag olykor, anyajegyek, kisebb hegek fedik, amiket nem rejt el oly gondosan. Olykor-olykor kapja meg a nap, de nemigen tartja meg hosszan a színét, ahogyan ő nevezi: könyvtár-barna. Ruhái az uniformison kívül lazák, könnyedek, mégis tökéletes összhangban összeválogatva. Kedveli a bő darabokat, amely az átváltozás okozta súlyingadozásokat elrejtik, de a feszesebb, elegánsabb darabok is megtalálhatóak nála. Aranyvérűként van stílusa és használja is, az egyetlen, ami ugye vele maradt. Nem használ élénk színeket, a sötét, szürke, természetes színek híve, vagy ha már világosabb, marad a fehérnél. A kirívóbb darabokat is meghagyja más, kísérletezgető mágusoknak, talárjai is egyszerűek, finoman díszítettek, amiktől nem kap giccs-fertőzést és viszketést. Lassú, kimért léptei, kellemes tempó jellemzi, sietni ritkán szokott. Szavai halkabbak, ám kellemes, mély baritonja kárpótol érte. Főleg, ha már hajlandó is használni. Nincsenek a bőrén tetoválások, ékszerekből állandó az órája, amely bár szánalmas ajándék lett, mégis ragaszkodik hozzá. Van egy családi gyűrűje, egy nyaklánca, melyet korábban kapott még az RBF vizsgáiért. Ha csak zsebkönyvet is, de mindig van nála valami olvasnivaló, erről bőven fel lehet ismerni.

Avialany

Anar Khalilov

A tudás

Varázslói ismeretek

Giles lexikális tudása egyre csak nő és nő. Anyja családja révén ez a tudásszomj szinte vele született és amint elsajátította a betűk és az írott szöveg művészetét, nem volt megállás. Mindig újra, mindig többre kíváncsi, nem riad vissza a nehezebb szövegektől vagy éppen ha mélyre kell ásnia. A Roxfortban inkább csak azért voltak gyengébb jegyei, napjai, mert mindig másra koncentrált: barátok, kviddics, vagy éppen ami akkor zengte be az iskolát. Elméletben mindig erős volt, az átváltoztató bűbájokkal gyakorlatban gyűlt meg a baja, de a pálcás mágiája is szépen fejlődött. Nem, nem ő volt az évfolyam és iskolaelső, de sosem gyúrt arra. A megszabott tanterv megkötött volt, a hangulata és kedve azonban mindig, minden másra terjedt ki. Jó memóriával rendelkezett, rendelkezik a mai napig is, így nem csoda, annak idején sok beadandót kívántak másolni róla és ha hagyta, meg is történt. Bár magán az oktatón ő is bealudt, maga az anyag, órán kívül lekötötte, hamar beleásta magát a történelem bugyraiba. Logikája gyorsan dolgozott, kreativitása még jobban. Erőssége ugyan az elmélet volt, a Bűbájokkal végül egészen kiválóan vált és SVK-ból is szépen remekelt. A bájitalokkal már meggyűlt a baja, mint mindenkinek, a növények pedig sosem kötötték le igazán, ahogy a csillagok sem az égen. Lelkes, kitartó, mégis laza és könnyed jellemezte. A tábor után csendessé és szabálykövetővé vált. Mivel másban örömét nem lelte és társasága se akadt sok, a tanulásban meglelte az egyensúlyt. Továbbra is az elmélet győzött, a bűbájok, átkok és minden más gyengébbé vált. Pálcás mágiája nem a régi, nem is kívánja azzá tenni. Míg a DS alatt képes volt partrónusra, manapság már nem, illetve meg se merné próbálni. Ez bosszantja, így bűbájokat, átváltoztatott tárgyakat sokat lelni körülötte, gyakorol, próbál fejlődni. Magas, jelenleg is fejlődő tudása van: A mágus történelmi területen, kutatja a hazai mágusvilág elfeledett meséit, titkait, legendáit. Folklór, európai hiedelmek, babonák valóságalapját vizsgálja, kutatja, keresi. Bele-belekóstol a mugli történelembe is, keresi benne a mágikus beavatkozások, kapcsolódások pontjait, alakjait. Kifejezetten kutatja az állapota történeteit, eredeteit az esetleges népek gyógymódkereséseit, bármit. Nagyon tetszenek neki a mugli krimik, a nehezek, ahol gondolkodni kell. Bájitalait inkább profikra bízza, egy-egy apróbb dolgot biztos kézzel képes elkészíteni, jelenleg gondolkodik azon, hogy korrepetáltatja valahogy magát. A seprűn még mindig ügyesen ül, navigál, mozog. Ha lenne mersze, amatőr csapatba bőven beleférne. Pálcás mágiás, különösen az átkok, ártások a gyengéi: ha párbajra kerülne a sor, biztos vereség.

Iskola

Roxfort Boszorkány,-és Varázslóképző Iskola

Végzettség

Mágiatörténész

Felsőoktatás

Griffendél Godrik Akadémia

Foglalkozás

Roxforti könyvtáros

Pálca típusa

Diófa; Egyszarvúszőr mag; 12 és 1/4 hüvelyk, közepesen rugalmas.

Egyéb

- Vérfarkas mivolta nem publikus, a család titkolta, tagadja. Segítsége es titkának őrző azonban akadnak: állapotára McGalagony igazgató asszony ügyel, bájitalát Oakley professzornak köszönheti.
- Van egy régi, elnyűtt naplója, amelybe mindent vezet: érzések, álmok, vagy aznap mi hangulata volt, mi történt vele. Kendőzetlenül.
- Napallergiája miatt erős naptejet használ, saját bőrére készítve. Így nyáron kamillaillatot áraszt.
- Húgával beszélnie sem illene – legalábbis a szülők erősen erre utalnak indirekt módon –, de erősebbnek érzi a köteléküket a tábor óta. Segíti, óvja a maga módján és igen, enged a kalandvágyának, bátorítja, van, hogy el is kíséri őt. De nem érzi, hogy rossz hatással lenne rá.
- Kedélyét a sötétebb napokon bájitalokkal javítja, nevezhető opiát-szerű kúrának, azonban ártalmatlan, mégis vele jár. Emiatt sem iszik alkoholt, mert ezek kombinációja ki tudja mihez vezetne. A cigarettával nincs baja, alkalomszerűen fogyasztja, amikor rátör, de inkább nem.
- Retteg a nyílt vizektől, de vágyik arra is, hogy fürödhessen benne. Amolyan cél, amit legyőzhet, de jelenleg még messze. Nem, nem büdös, igenis rendszeresen tisztálkodik.
- Meglehet, hogy a polcok között halkan énekelni hallani, ha azt hiszi, egyedül van. És nem is rossz, persze a világhírhez kevés lenne.
- Szerzett egy mugli kerékpárt és meg kívánja tanulni használni. Régen nem volt mersze ilyenekre, a vér miatt, azonban mivel gyakorlatilag semmibe veszik, kísérletezget.
- Követte első szerelme, illetve csókja gazdájának életét és mind az esküvőre, mind a gyermekük születésére ajándékkosarat küldött névtelenül.
- Titokban igencsak szereti olvasni a romantikus regényeket.
- Szeretné népszerűbbé tenni az olvasást, tervei közt szerepel egy olvasóklub, délutánokkal, kis programokkal.
- Szemezik csendben kutatói továbbtanulás gondolatával, régészettel, ereklyekutatással, de ehhez sincs (még/már) elég mersze.
- Nem babonás, bár rengeteget ismer. Kedvence a köpködős, körbeforgós művelet.
- Heti, kétheti rendszerességgel beszélget szakemberrel, ha kell, sűrűbben.
- Édesszájú, nagy étvágyú, a gyomrán át vezet az út a bizalomhoz. Mint sok-sok vadállatnak.
- Egészségtelen, sötét és torz önképe miatt nem volt azóta sem kapcsolata, az érintéstől ódzkodik, a hirtelen mozdulatoktól megrettenhet elsőnek. Kell idő, míg feloldódik.
- Végül pedig: titokban novellákat, regényfoszlányokat ír, illetve olvassa, hogyan lehetne belőle bármi.

Készítette Solace usere

 

   Szervusz!  

 

Nagyon szépen köszönöm ezt a szép, igényes előtörténetet!

Nemcsak olvasmányosan írsz, hanem nagyon szép ívet építesz Giles történetében az ártatlan gyermekkortól a fordulóponton át a jelenig. Tényleg egy igazán tragikus sors és az olvasó folyamatosan együttérez a karakterrel, ahogy elveszít valamit, amit talán sosem kaphat vissza. Nagyon szépen kezelted azt is, ahogyan a "farkas" megmásítótta és bemocskolta a roxforti emlékeket.

Gondolom ezek után nem is kérdés, hogy előtörténetedet a legnagyobb természetességgel  

   

      „Csak egy álom volt valóban, de mégis a valóság. ”    

   

     Elfogadom!    

 

 

    Hamarosan baglyod érkezik tennivalóiddal!  

 

   — Dan