[Az a tuskó másodéves]

 

A barátok az a család, amit

Mi választunk magunknak... Vagy akkor mi a franc hányt így össze minket?

Címzett: Az a tuskó másodéves

Időpont: 1999. szeptember 07., reggel

TW: enyhe káromkodás, nyers nyelvezet, gyerekkori traumák említése

Gemma Jenkins és a Roxfort. Első hét. Szabadság. Látszólagos nyugalom. Annyit álmodoztam arról, hogy én is idejárhassak, mint Ash, hogy megszámolni nem tudnám. Nem is akarnám. Most mégis úgy érzem, kissé egyedül vagyok, ami… Egyszerre nem baj, mert inkább egyedül lennék, mintsem Maurice terrorizáló házában, de közben meg… Annyira utáltam egyedül lenni! Olyankor nagyon gyorsan megtalálnak azok a gondolatok, amiket igyekszem messzire száműzni magamtól: anyukám szomorú mosolya, ahogy úgy érzem, a hajamat simogatja és valami dalt dúdol, apukám csintalan tekintete, amit néha magamon vagy Ashen is elkapok, az a furcsa, de nagyon erős fájdalom, ami néha összeroppantja az egész mellkasomat. Olyankor nagyon nehezen kapok levegőt és igyekszem nem szem előtt lenni, mert így is hátrányos helyzetben szenvedek ugyebár mugli születésűként, nem kellett még az is, hogy esetleg bőgőmasinának vagy gyengének vagy nyápicnak higgyenek, esetleg meg is verjenek, mint odahaza, az elég ott... Bár meg tudom védeni magamat, visszaütök, ha arról van szó, azért kicsi voltam a koromhoz képest is és az utóbbi fél évben drasztikusak lefogytam a sok éhezés miatt. Éljen Maurice és a gyámsága!

Félre ne érts, a legtöbben egyébként le sem szarják, honnan jövök, de érzem azt a nagy hiányosságot, amit mások az elmúlt tizenegy évükben magukba szívtak. Na, nekem nem jutott ez és minden az újdonság erejével hat. Persze a túlpörgős énem imádja ezt, de közben nagyon bénának érzem magam, hogy ennyire semmit nem tudok. Félek, hogy ki fognak közösíteni vagy kinevetnek és hogy egy fikarcnyit sem lesz jobb itt a sorom, mint otthon. Otthon… Már rég nem volt otthonom. Mióta anyukám eltűnt, apukám meg a kórházban feküdt kómában, nem volt otthonunk, bár Jack nagyon próbálkozott, akkor is csak egy tizenötéves tinédzser volt. Nem az ő feladata lett volna és abszolút szétestünk. Azt a légkört, amelyet Maurice teremtett, meg senkinek sem kívánom. Még most is előfordul, hogy ha Orin vagy Roxanne későn érkezik a szobába, akkor remegve, zakataló szívvel kelek fel, mert azt hiszem, valaki meg akar támadni vagy bántani akar…

Annak örülök, hogy Asherrel egy iskolában vagyunk újra, ez sokat segít, még ha nem is egy házba osztottak be vele. Fogalmam sincs, mit keresek a Mardekárban, de gondolom, majd kiderül. Mindenesetre naaaagyon teperek azért, hogy beilleszkedhessek és megtalálhassam az új otthonomat. Szeretnék tiszta lappal indulni, szeretném, ha elfogadnának, szeretném, ha magam mögött hagyhatnám azt a borzalmat, ami odahaza várt… De közben nem akarom elengedni a családomat sem persze, csak… Nehéz. Gyűlöltem Mauricet és azt is, amit tett, tesz velünk és menekülnék, csak éppen nincsen hova, mert egy pennynk sincs. Vagy knútunk, ha már itt vagyok. Úgyhogy ezerrel próbálok barátokat szerezni, hogy ne maradjak egyedül és ne jöjjön rám a sírógörcs kettő percenként, mikor eszembe jutnak a szüleim, a helyzetünk, a testvéreim, akiket odahaza hagytunk, szóval az egész fos. Szerencsére a vonaton máris találtam egy lányt, Anne-Rose Tuffint, aki végülis a bátyám házába került, így a mókavonat nem sihuhuzik egyelőre tovább, márminthogy vele sem osztozok egy hálókörleten, de Roxy is nagyon jófejnek tűnik így elsőre, akármit is mondanak róla a háta mögött. Én aztán pont nem fogok ítélkezni a saját hátteremmel. Sajnos, ezen kívül nincs nagyon szerencsém, bár meg is értem, fordított helyzetben valószínűleg én sem közelítenék egy mugli születésű, tudatlan és ostoba tekintetű pancserhez, aki olyan szakadt ruhákat hord, hogy csoda, hogy nem vágják ki, hogy egy csövesbánat… Jaj, annyira remélem, hogy nem maradok egyedül, azt nem viselném el!

Persze vannak szokásaim, amiket nem tudok levedleni: állandóan elalszom és késésben vagyok, szóval nem csoda, hogy a mostani átváltoztatástan órára is úgy rohanok, hogy a reggelit is ki kell hagynom. Kár volt belemerülnöm abba, hogyan tudnék egy kis plusz pénzt szerezni itt… Körülbelül másfél percem van arra, hogy a három percre lévő terembe elérjek… Oda sem figyelek rendesen, csak vágtatok, mint egy félőrült, arra sem emlékszem, sikerült-e rendesen felvennem az egyenruhám minden részét vagy sem, de mindegy.  Minden erőmet bevetem, hogy odaérjek, mennyire ciki lenne már az első héten elkésni!

   

                   

          Finding friends with the same mental disorder: priceless        

   

A gázoló mazsolának

Errefelé minden lépcsőt külön arra találtak ki, hogy az embert rosszkor vigye rossz helyre! Eleve miért kell ekkora kastély? Értem, hogy sokan vagyunk csak, nem érdekel, itt meg nem, hogy elférni lehet, hanem úgy el is tudnék tévedni, hogy csak jövőre találná meg a csontvázamat valamelyik mellékfolyosón az az emberevő pedofilfejű Frics, akitől amúgy is leráz a hideg. Na mindegy, a baj az már megvan, nem tudom, hol vagyok.
Nagyot fújva nézek körül, hátha a szemem elé kerül valami, ami egy kicsit segít felrakni a történetet a térképre, mert mondjuk már láttam, de nem.  Nyilván ez is egy ugyanolyan mocsok folyosó, mint az összes többi, miért nem lehet erre ráírni, hogy mit tudom én „Mágiatöri terem jobbra” vagy „Erre semmi sincs, ne kódorogj”, utóbbi annyira nem rántana ki a szarból, de legalább a tudtomra volna hozva, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell.
-Bahh-foglalom össze a szomorú helyzetemet, és választok egy teljesen random irányt, amibe öles léptekkel meg is indulok, már amennyire egy tizenkét éves kis kölökgólyának lehetnek ölesek a kis léptei. 

Az jut eszembe, hogy már elkéstem, azt nem tudom, hogy mennyire, de már biztos megy, és mindenki ott unja magát halomra. Mennyire érdekelné a szellemet, ha csak úgy beslisszannék? El fogja mondani McGalagonynak, hogy már megint nem voltam ott időben, akkor meg már nem lenne jobb egyáltalán be sem menni?
Apám egyszer mondott valami olyat, hogy ha a dicséret már nem jön össze, a lebaszásért minek rohanni, amire anya azt mondta, hogy ez nagyon csúnya és meg ne merjem jegyezni. Egyértelmű, hogy emlékszem rá, mert hát fater az nagy arc..  Mit veszítenék vele, ha csak úgy kihagynám ezt az órát?  Azt se értem, mit vakerálnak rajta! Majd azt mondom, úgy eltévedtem, hogy egy órán át bolyongtam a nem tudom hol. Ehhez a kifogáshoz egyébként tényleg jó volna tudni, hogy éppen hol szerencsétlenkedem, vagy…hihetőbb, ha azt sem tudom?
 Lehet másodévben már kegyetlen ciki ilyen baromságokat csinálni. Ahj, kéne valami jó indok, ha már…, mondjuk, ha csak kések, az is jobban működne, ha lenne indokom, mégsem mondhatom, hogy kisiklott a vonat, hát az kit érdekel?
Bemenjek? Ne menjek? Mit csináljak?
Olyan hosszú az az óra, komolyan hosszabb, mint bármelyik másik, pedig McGalagony azt mondta, hogy minden óra ugyanannyi ideig tart, de szerintem tökre hazudik, mert hát az lehetetlen, hogy a Mágiatörténet meg a Repüléstan az így hosszban egy kategória. A Repüléstan az csak úgy elmúlik, mint a fejfájás, Mágiatörin meg már a tanár múlt el nagyon régen, nem is értem miért tartják. Biztos azért, mert a halottnak nem jár se fizu, se szabi. Majd megírom apának levélben, biztos neki is ez lesz a véleménye, ha éppen otthon lesz, és nem anya ír vissza valami olyat, hogy próbáljak meg úgy csinálni, mintha nevelnének is, nem csak szeretnének.

Jó, most ezzel nem is kell foglalkozni, mert befordulok egy folyosón, ami már nagyon ismerősnek tűnik, egészen annyira, hogy felvillan a fejemben a felismerést jelző képzeletbeli kislámpa. Ez lesz az! Ki kell találni valami mentséget, aztán mehetünk is, vagy jobb lenne csak úgy lélekszakadva beesni, mintha már hosszú percek óta itt rohangálnék keresve a megfelelő ajtót? Igen, az egész hihetőnek tűnik, bár nem tudom, Binns beveszi-e. Simán lehet, hogy évszázados tapasztalata van az ilyen baromságokkal kapcsolatban, egyszer meg is kérdeztem az egyik prefektust, hogy mikor született az ürge, el is mondta, csak én azonnal elfelejtettem, mert nem annyira mennem a számok. Örülök, ha azt tudom, hogy én hány éves vagyok és mikor születtem, ami apám szerint annak a csalhatatlan jele, hogy nem vagyok kobold, és nem leszek bankár, ami szerintem nagyon igaz tőle. Azért egy kicsit nagyobb is, meg szebb is vagyok, mint egy kobold. Azok vajon hova a búbánatba járnak iskolába? Vagy nekik nem kell? Mert az igazságtalanság lenne velem szemben, akinek meg muszáj végigülnie a Mágiatörténetet és koboldokról tanulni. Az a minimum, hogy akkor ők is meghallgatják a mi halál álmosító történelmünket, nem?

Ezekkel a gondolatokkal vágok neki a kis soványdisznóvágtámnak, mikor valaki konkrétan szélárnyékból kivágódik és úgy összecsattanunk, hogy én pofával frontálisan nekiszédülök a falnak, a karambol okozója, meg elnyal a padlón.
-Mi van veled mazsola, vak vagy és gyengénlátó?-förmedek rá még a falról, ahogy lefordulok róla a vérző orromat törölgetve, mert azzal kínáltam meg a falat, meg ezekszerint a véremmel.
-Mert engem az sem érdekel, ha tök hülye, csak ne nyargalásszál mint egy…hát…idióta hülya.

[Az a tuskó másodéves]

 

A barátok az a család, amit

Mi választunk magunknak... Vagy akkor mi a franc hányt így össze minket?

Címzett: Az a tuskó másodéves

Időpont: 1999. szeptember 07., reggel

TW: enyhe káromkodás, nyers nyelvezet, gyerekkori traumák említése

Nagy erőkkel kapkodom kurta lábaimat, de valószínűleg nem sikerült bekötnöm a cipőmet, mert állandóan csapkodja a lábszáramat a cipőfűző és rettenetesen zavar… Ahogy az is, hogy itten szoknyában kell parádéznom, pedig köztudottan nem voltam egy nagy szoknyahordó. Se semmilyen hordó. Legalább azért nem csesztettek, hogy kövér disznó vadállat volnék, azt meghagyom másnak, köszönöm szépen! De kényelmetlenül éreztem magam a szoknyában, mindig is gatyákat hordtam, bár régen anyukám próbálkozott ám, deeee rettenetesen feszengtem mindig és állandóan húzogattam, mint most is ugye. Szóval nem.

Persze amikor ilyen késésben vagyok, akkor nem meglepő, hogy az ingem gyűrötten meredezik ki hátul a seggemnél, mintha egy kiskacsa lennék, a nyakkendőm meg csoda, hogy a nyakamban marad. Mármint ilyen lazán, mert továbbra sem tudom rendesen megkötni, mert ehhez is balfasz vagyok. Meg nem érdekel, ráadásul faszságnak gondolom a hordását. Na, mindegy. Kár, hogy megint rohangálok, mint a mérgezett egér, pedig kurva jó helyek vannak a kastélyban, Ash mutogatott már párat, szóval lesz hol bratyiznunk egyébként, ha magunk akarunk majd lenni. Mindenesetre most rohadtul nem érek rá ilyenekre, mert hogy fejben próbálok egy értelmes gondolatot összerakni arról, mégis hol a retkes picsában vagyok. Heh, itt nem volt Jack, szabadon káromkodhattam ám! Már nagylány vagyok úgyis. Mondjuk, tuti beszólna, hogy annyira azért nem vagyok nagylány, hogy egyedül tájékozódjak. Mert hogy nem tudok, vágod...

El is fintorodom erre, ahogy befordulok egy sarkon. Mondjuk, arra nem számítok, hogy frontálisan ütközöm azonnal, elvégre a sarkoknak az lenne a funkciója, hogy utána jöjjön egy folyosó vagy valami izé, nem? Na, hát itt rohadtul nincs, bár ezen sem kéne meglepődnöm egy ilyen iskolában, ugyeee? Azon igen, hogy kőre számítok, de annál azért jóval puhább valamibe ütközöm. Ettől függetlenül is olyan vagyok, mint egy száraz kóró: kicsi, jelentéktelen és ronda, szóval kurva jól el lehet taposni, pontosan ez történik most is. Lepattanok a tagról, aki még meg is tapos egy kicsit, majd akkorát zanyálok, hogy a fejem rendesen visszapattan a padló kövezetéről. Mintha hallanék pár szisszenést és úúú hangot, hogy biztos fájhatott, de egyelőre az a csoda, hogy az összes fogam megmaradt, bár rettenetesen fáj a fejem, az orrom, szédülök és majdnem be is hányok, most áldom az eget, hogy kihagytam a reggelit, mert nincs mit visszaadnom hálából a padlónak. Érzem, hogy valami meleg ömlik végig az arcomon és nem kell sokat találgatnom, elégszer történt már az elmúlt fél évben, hogy tudjam, hogy eltört az orrom. Asszem, a szám is felszakadt, de ami ennél is jobban zavar, az az, hogy innen is érzem, hogy túlságosan jól szellőzik az alfelem: rohadtul felcsúszott a szoknyám és rettenetesen béna látványt nyújthatok a rózsaszín, elnyűtt bugyikámmal, amin valamilyen érdekes megfontolásból Belle ÉS Jázmin hercegnő került, bár már ők is alig voltak felismerhetőek, mert annyira lekopott a minta. Egy szóval: rettenetesen béna látványt nyújtottam ottan a földön vergődve, de kell egy fél perc, mire a fejfájás és a szédülés annyira csillapszik, hogy fel tudok pattanni, hogy elrendezzem amúgy is rendezetlen ruhámat. A többi nyomorék meg csak áll szájtátva, mint valami értelmi fogyatékos. Ahelyett, hogy segítettek volna, na, mindegy. Ezekbe is annyi értelem szorult, mint az előttem állóba BÁRMILYEN stílus.

- Apád fasza a mazsola! – közlöm vele rendkívül nőiesen és érzem, hogy átveszi a védekező énem az irányítást, így mielőtt végig gondolhatnám, hogy annyira nem okos dolog, hogy egy fejjel nagyobb és szélesebb ember elé beállok, mintha rettenetesen elrettentő lennék, egész egyszerűen arcon csulázom a véres nyálammal. Vagy inkább a nyálas véremmel ezen a ponton, amennyire ömlik a vér az orromból és számból. Ééééés itt nem állunk meg ugye, ha Gemma Jenkins bepipul, nem könnyű leütni, az elmúlt félév tett az elfojtott agresszióról és dühkezelési problémákról ugyebár. - Mi van, téged már a saját országodból is inkább ide száműztek, akkora nyomorék vagy? Nem csodálom, közlekedni sem tudsz! Vagy csak nem tudod eléggé kinyitni a szemedet, húzott szeműkém! – forgatom a sajátomat. - Hülya, hülya, értelmi fogyatékos is vagy a nyomorékság mellett vagy mi?! Ki a faszom mondja a hülye helyett, hogy hülya, baszd meg?! – kérdezem tőle, gonoszan rá is nevetek és nyilván készenlétbe helyezem a térdemet a hasa-ágyéka tájára, ha viccelni szeretne esetleg a beszólások miatt. Persze tizenegyéves fejjel az ember nem tudja még, hogy azért viselkedik egy ekkora tapló faszkalap módjára, hogy kompenzáljon az előbbi kellemetlen bugyimutogatós eset miatt és hogy ráprojektálja a frusztrációját valakire, aki meg sem érdemli… Nagyon.