II. Fejezet
Skóciában az ember nagyjából annyira sértődhet meg az esőn, mint tengeren a hullámokon, vagy sivatagban a homokszemeken. Mégis, miközben a domboldalon a holmijainkat kapkodtuk össze, hogy aztán fedezékbe rohanjunk a kövéren hulló esőcseppek elől, cipőm talpa alatt cuppogott a felázott föld, és egyre csak azt éreztem, hogy minden összeesküdött ellenem. Mert persze pontosan erre a napra kellett megérkezniük azoknak az ólomszürke felhőknek. Pont arra a délutánra, amire napok óta készültem, és amit újból és újból lejátszottam már a fejemben, képzeletem legvadabb részeit segítségül hívva.
Az ember furcsa dolgokat kezd el művelni, amikor közel a harminchoz újra szerelmes lesz. Olyasmiket, amik tizenévesen még természetesnek tűntek, később viszont már inkább csak nevetségesnek. Például órákig áll a tükör előtt egy kabátban, mintha attól függne az élete, hogy becipzározza-e azt a dzsekit, vagy inkább ne, hogy úgy tűnjön, mintha teljesen váratlanul csöppent volna bele az adott napba, csak úgy felkapva valamit magára, mintha spontán ötlet lenne elutazni több száz kilométert csak azért, hogy megmutasson valakinek egy vasúti viaduktot.
Pedig a Glenfinnan nekem sosem a viaduktról szólt. Inkább a csöndről. Azokról a délutánokról, amikor az ember annyira kivan saját magától, hogy muszáj kimennie valahová, ahol végre elfér a belül érzett hatalmas üressége. Évekig jártam ide egyedül, onnantól, hogy megtanultam hoppanálni. Ide jöttem, mikor meghalt a keresztapám, és ha nem is az első, de a második utam is ide vezetett rögtön azután, hogy visszatértem a külföldi száműzetésemből. Néha festeni jöttem, néha inni. Néha csak úgy ülni és nem gondolni semmire...
A skót tájban volt valami őszinte kegyetlenség. A hegyek nem próbáltak szépek lenni. Az eső nem akart romantikusnak látszani. A szél pedig úgy csapta meg az ember arcát, mintha csak emlékeztetni akarná rá: igazából teljesen jelentéktelen szereplő ő abban a bizonyos életben, és eszébe se jusson többet gondolni magáról.
Szerettem ezt benne. De most először hoztam ide magammal valakit.
Izabel haja nedves volt az esőtől, a cipője pedig valószínűleg teljesen átázott már percekkel korábban, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem érdekli őt. Engem viszont érdekelt, mert szerettem volna, ha minden tökéletes lenne ezen a napon - ami nyilván eleve halálra ítélt gondolat volt -, ha már a legnagyobb meglepetésemre igent mondott erre az őrült ötletemre.
Behúzódtunk egy facsoport alá, ahonnan még pont láthattuk a viaduktot. Fejünk fölé azt a pokrócot emeltem, amelyen pár pillanattal korábban még helyet foglaltunk a domb szélén ücsörögve, és melyről az érkező gőzmozdonyt terveztük megcsodálni. Az eső tompán kopogott a textilen, a karom pedig már kezdte megadni magát, de attól még kitartóan emeltem a fejem fölé a takarót, hogy - ha már úgy döntöttünk, hogy az eső ellenére is megvárjuk a vonatot - legalább ne ázzunk el annyira.
És ekkor a távolban megszólalt a mozdony. A máskor oly mély és öblös hang ma valahogy beleveszett a viharba, s ettől olyannak tűnt számomra, mintha egy távoli, messziről jövő sóhajtás lenne. Iza azonnal a viadukt felé fordult, de nem úgy jómagam, aki - bár ezerszer láttam már az érkező csodát igaz, de biztosan akkor is így tettem volna, ha aznap pillanthattam volna meg először azt – helyette inkább Őt néztem. Mert megint ugyanaz történt, mint a Világkupán. A világ körülöttünk tele volt lenyűgöző dolgokkal. Kviddics Világkupával, íves viaduktokkal, zöld hegyekkel, meg mesebeli gőzmozdonyokkal. És engem mégsem érdekelt belőlük semmi. Csak Ő.
Iza szemei tágra nyíltak attól az őszinte gyermeki örömtől, amit a felnőttek általában már csak nagyon ritkán engednek meg maguknak, s én az íriszeiben tükröződve láttam a gőzmozdony sziluettjét, ahogy lassan kibukkant az esőfüggönyből. Figyeltem a lány széles mosolyát, és azon kaptam magam, hogy újból tizenéves kölyök vagyok, aki képes lenne órákon át a Griffendél asztala felé bámulni, látszólag teljesen indokolatlanul, csakhogy elkapjon egy kósza pillantást a lánytól, aki tudomást sem kíván venni róla. Az ember azt hinné, hogy az ilyen típusú nőket idővel kinövi… De rajta egyszerűen nem lehetett csak úgy túllépni. Nem, ezt a Világkupán egy parfümfoszlányból megtanultam már. És Ő is más volt. Elvégre eljött velem ide...
Közben az eső hirtelen erősebben rákezdett. A pokróc alatt még sötétebb lett, ahogy a fejünk fölötti esőfelhők haragos szürkébe fordultak. Hallottuk az esőt dobolni az anyagon. Éreztem Iza vállának melegét magam mellett, és ettől hirtelen zavarba jöttem. Addig volt egyszerű az egész, amíg csak vágyakozni kellett utána. Abban világéletemben kiváló voltam. Az ember éveken át romantizál valakit, aztán egyszer csak ott áll mellette egy pokróc alatt a szakadó esőben, és hirtelen fogalma sincs, mit kezdjen a szituációval. Pedig engem sosem kellett félteni az ilyesmiktől. Soha… Kivéve, ha Róla volt szó. Valahogy olyankor mindig minden összekuszálódott. Olyankor nem szabadott hibáznom.
A viadukton lassan végiggördült a mozdony. És abban a pillanatban, ahogy a vonatfüst végleg beleveszett az esőfüggönybe, a pokróc engedett a redőiben összegyűlt víz súlyának, amely így teljes egészében a nyakunkba zúdult.
Iza egy másodpercig csak pislogott a hirtelen jött sokktól, aztán nevetni kezdett. A hangja valahogy mindig világosabbá festette körülöttem a dolgokat. Furcsa ezt így kimondani, de tényleg így működött. Mintha bizonyos emberek saját fényt hordanának magukkal. És amikor nevetnek, a világ egy árnyalattal kevésbé tűnik olyan fáradt, leharcolt, magányos helynek, mint amilyennek az utóbbi években láttam azt.
Én csak álltam ott csuromvizesen, homlokomra tapadt hajjal, mint egy igazi hülye, kezemben a magasba tartott, teljesen feleslegessé vált pokróccal. Káromkodtam, szentségeltem, és szidtam az összes istenséget, akit felelőssé tehettem a szakadó esőért. Iza válla mindeközben rázkódott, ő pedig a szája elé kapta a kezét, míg a szeme sarkában könnyek jelentek meg. És én egyszer csak elhallgattam.
Kilenc évnyi vágyakozás és várakozás öltött ott testet egyetlen mozdulatban. Minden átmenet nélkül. Még csak át sem gondoltam igazán. Talán mert ha lett volna rá akár három másodpercem is, biztosan megijedek a helyzet komolyságától, hogy aztán lebeszéljem magam a cselekvésről. De nem így tettem. Merthogy valami teljesen rövidzárlatos ötlettől vezérelve, ott a Skót-felföld szívében, egész egyszerűen megcsókoltam Izabel Bishopot.
A szája hideg volt az esőtől. És mégis, abban a pillanatban úgy éreztem, mintha valaki gyufát húzott volna végig a bordáim belső oldalán, belobbantva valami ősi, .eternális lángot.
Iza meglepetten megfeszült egy pillanatra. Aztán visszacsókolt.
Ismeritek azt az érzést, amikor egy fárasztó kirándulás-, és több hétnyi távollét után végre beléptek az otthonotokba? Én ugyanezt a hazaérkezést éreztem ott és akkor.
Közben tovább dübörgött az eső a skót dombok fölött. A mozdony eltűnt valahol a hegyek között. És én arra gondoltam, hogy egész életemben rossz dolgokat neveztem boldogságnak.
