Világ életemben jól szórakoztam azon, hogy a férfiak mekkora hangsúlyt fektetnek abba, hogy asszertálják dominanciájukat. Mennyire nevetséges is volt ez! Ahogy egy bölcs uralkodó mondta régen: akinek azt kell hajtogatnia, hogy „én vagyok a király”, az nem igazi király. Apám egészen ügyes volt ebben a játszmában, s mégis a legtöbb férfi elbukott a nőkkel szemben - ő is. Olyannyira igyekeztek bizonyítani, hogy szükség van az ő erejükre, hogy maguk lettek nevetségük tárgya. Valójában felénk nem bizonyítottak semmit, egymás között próbálták fitogtatni, melyikük is alkalmasabb egy-egy szerepre. Minél jobban próbálták felém azt közölni, hogy Orville vagy akármelyikük is egy fikarcnyit felettem állt volna, annál kevésbé tudtam komolyan venni őket. Semmi mással nem lehetett jobban tiszteletet kivívni, mintha a másik elismerte az adott személy képességeit és valódi helyzetét, de ez a legtöbb férfiből hiányzott. A kompenzálás ezen fajtája sajnálatra méltó és a gyengeségnek egy elég erős jele volt. A tisztánlátás fontos volt a mi köreinkben és ha valódi eredményeket akart elérni az ember, nem volt idő ilyesfajta magamutogatásra vagy versengésre. Az én szemléletemben nem számított se nem, se helyzet, se vér: a képességek, célok, rátermettség volt az, ami megmutatta, alkalmas-e valaki azokra a feladatokra, melyeket kitűztem.
Mélyen valahol pedig megvetettem és talán mérgelődtem amiatt, hogy továbbra is megpróbáltak elnyomni csak azért, mert lány voltam és fiatal. Természetesen tisztában voltam azzal is, hogy tudatosan nem mutogattam képességeimet túlzottan: nem akartam idő előtt feltűnősködni, ki akartam várni, az árnyékokban szerettem volna építkezni, s a megfelelően felépített háttér után valódi lépést tenni. Ettől függetlenül nevetséges volt, hogy egy ilyen modern társadalomban is képes volt a társadalom krémjének nevezett réteg olyan poros eszméket vallani, mint a férfi-női alárendeltség. Régen el kellett volna hagynunk és talán ezért vetettem meg ezt: visszafelé rántott, nem engedett a haladásnak és ezt nem tűrtem.
Most mégis inkább csak jól szórakoztam, mert feltétlen biztosra akartak menni, hogy ki a főnök, de ezek csak a felszínen tűntek működőképesnek: biztos voltam benne, hogy Cassius és Orlan is tisztában volt mélyen azzal, ki hordja nálunk a nadrágot és hogy ez nem fog változni egyhamar. Persze ha nekik megnyugtató volt olyan ostobaságokra fecsérelni az idejüket, minthogy Orville hogyan üdvözöl vagy tölt-e nekem a borból - amik valljuk be, igencsak úriemberhez méltó cselekedetek lettek volna és amiket kifejezetten kedveltem Morrisban, mert amennyire tudta felsőbbrendűnek képzelni magát helyzete miatt, annyira sosem fájt neki ilyen apró gesztusokkal mégis megmutatni, hogy egyébként nem az a poros, beképzelt és gőgös fiú volt, mint amit most a szüleink próbáltak kipréselni belőle, hanem igenis partnernek kezelt és megvolt benne az, ami a legtöbb férfiből köreinkben hiányzott. Csak reméltem, hogy ezeket a férfiak nem ölik ki belőle.
- Nem kell ez a szenvedés, Orville. Nem arra kértelek, hogy költözz oda hozzám. Felajánlottam, hogy tölts több időt velem, hogy hatékonyabban tudjunk együtt dolgozni, de ez nem jelenti azt, hogy éjt nappallá téve velem legyél ott. Persze a te érdeked is, hogy felkészültek legyünk, de ha nem kívánsz élni a lehetőséggel, akkor megoldom egyedül is, tudod jól - néztem rá felhúzott szemöldökkel, tényleg nem voltam kíváncsi a felesleges hisztijére. A játékos megszólalására csak megforgattam a szememet, de fejcsóválásom közben egy halvány mosolyt azért megeresztettem felé. Azért egyetlen tizedmásodpercig úgy villant meg a szemem, mint ahogy a hálószobában beálló feszültség – legyen szó akármilyenről – mellett is egy pillantásomba került vetkőzésre bírni a fiút. Jól ismerte már ezekben a helyzetekben a jeleket, én pedig örültem, hogy nem kellett feleslegesen jártatnom a számat. Az egy villanás csak arra szolgált, hogy kicsit kibillentse őt magabiztosságából, mintegy apró bosszúként az előbbi megszólalásáért, de aztán már el is indultunk kifelé. Nem itt és nem most.
Egy hosszú pillantást vetettem Morris arcára, ahogy belekezdett. Nem erre számítottam, be kellett vallanom, és kényelmetlenül is ért a mondata. Volt idő, mikor vakon hittem abban, hogy Lucinda Yaxleynek bizony nincsen senkire szüksége ahhoz, hogy megvalósítsa terveit és álmait. Persze a kevésbé szép oldalról kellett megtanulnom, hogy lehetek akármennyire erős is, ebben a világban senki nem boldogul teljesen egyedül. Akkor nem, ha ilyen hatalmas terveket dédelgetett.
- Mondtam már, Orville… Mindig szívesen veszem a társaságodat, de ezt te is tudod. Ha mégsem, azt szerintem elég egyértelműen szoktam jelezni… - néztem rá jelentőségteljesen, de már nem volt olyan szigorú az arcom, mint eddig. – Természetesen ha apád már úgy számolt, hogy együtt tértek haza, nem akarom elrontani a családi idillt… Anyád is biztosan rettenetesen aggódik a kicsi fia miatt, nem? Hiszen Yaxleyék veszélyesek, ki tudja, mit teszünk veletek annak ellenére, hogy ez elvileg ünnepnap… Vétek lenne még egy napig kétségek között hagyni, igaz? - néztem rá fürkészően. Ez volt az első tesztje. Kíváncsi voltam, kit választ majd. Elég egyszerű, talán elég átlátszó is volt, mégis érezhette a súlyát annak, amit kértem tőle: mostantól én voltam az első az életében. Mostantól én voltam a családja, még ha össze nem is kötöttük az életünket egyelőre. Habozás nélkül kellett engem választania, de bíztam abban, hogy az elmúlt egy-másfél év tudatosan készülése meghozta a gyümölcsét és további felesleges kör nélkül már belé van égetve ez. Már ha magától nem ez lett volna az alapbeállítás.
Kedveltem benne az egyenességét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt hatással rám. Ha nem lett volna az életem része, biztosan jobban hasonlítanék a többi Yaxleyre: kígyók sziszegései és alaktalan hangok alkották szavainkat, melyek a vállak mögött suttogták kétértelmű szavaikat. Sikamlós volt, megfoghatatlan, nem egyértelmű. Orville mellett én mégis felvettem egy réteg egyenességet, azaz ha nem is voltam mindig teljesen egyértelmű, igyekeztem felesleges körök nélkül elmondani, amit gondoltam. Általában nem zavart, ha a véleményemet kellett kifejtenem, persze óvatosan kellett bánnom valódi gondolataimmal, de ezeket a készségeket mind-mind Orvillenek köszönhettem. Egy pillanatig azért mérlegeltem szavait. Egy részem – az igencsak kontrollmániás és mindent tudni akaró oldalam – görcsösen szeretett volna ragaszkodni ahhoz, hogy mindenről számoljon be nekem. S habár biztos voltam benne, hogy továbbra is én leszek az irányító leginkább, ezzel túlságosan eltoltam volna a mérleg nyelvét és tudtam, hogy Morris azért igenis szeretett volna egy nagyjából egyenlő kapcsolatban lenni. Ezt a kompromisszumot pedig meg kellett hoznom ahhoz, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból és egymásból is. Engednem kellett hát, bár a bizalom nem tartozott az elsődleges kártyáim közé, amiket könnyűszerrel osztogattam volna. Ettől függetlenül tény és való volt, hogy a vőlegényem volt a legbizalmasabb ember az életemben és ezt szerettem volna megtartani.
- Rendben van. De figyelmeztetlek, hogy nem tűröm, hogy ez idővel oda fajuljon, hogy egyre kevesebbet osztunk meg, esetleg tudatosan titkolózunk a másik előtt. Ketten együtt tudunk olyan erőre szert tenni, ami segít megvalósítani a terveinket, egy ilyen hozzáállás pedig romboló lenne. Remélem, elég világos voltam - néztem rá jelentőségteljesen. Érezhette, hogy ez magamra is vonatkozott, bár azt nem tettem hozzá, hogy ha idővel úgy tűnt volna, mégsem volt alkalmas a feladatra, amelyre szántam vagy szántuk, akkor nem féltem megszegni ezt és saját szájízem szerint cselekedni. Bíztam abban azonban, hogy erre nem fog sor kerülni.
Legtöbb esetben igenis szándékom volt magamhoz láncolni a pillantásommal, mozgásommal, szavaimmal, most mégis szerettem volna, ha minél tisztábban gondolkodott volna, mert ez a beszélgetés sorsfordító volt az életünkben és nem akartam, hogy a hatásom alatt nyilatkozzon. Teljes valójára voltam kíváncsi most, éppen ezért bár pillantásom mindig fürkésző volt és átható, most nem tartalmazott mellékzöngéket. Ilyen ígéreteimet, ajánlataimat későbbre tartogattam, méghozzá egy kis meglepetéssel fűszerezve. Úgyhogy csak csendben hallgattam, miközben Hüpatiára bíztam magamat teljesen. Az egyik kedvenc, elrejtett helyünk felé ment, de még nem jártunk annyira a közelben és egyelőre nem is gyorsított. Lassan mosolyodtam el, ahogy belekezdett a második felébe és nem is hallgattam végig kivételesen.
- Tudod, Orville, nem értek annyira az emberi lélekhez, mint mások. Tudom, hogy kívánod a testem - néztem egyenesen a szemébe tárgyilagosan, de nem engedtem el a pillantását, cserébe semmilyen csábításra utaló jel nem volt most ott. – Azt is tudom, hogy… Érzel valamit irántam. De valójában sosem mondtad el, mi ez. Tisztelet? Csodálat? Gyengédség? Szeretet? Szerelem? Abban sem vagyok biztos, hogy te elgondolkodtál-e már ezen, én sem szoktam firtatni, de… Most más helyzetben vagyunk… Mit érzel irántam, Orville? - tettem fel a kérdést. Még sosem voltam vele ilyen őszinte és egyenes ebben a témában, de fontosnak tartottam, mert ezzel is terveznem kellett és nem ártott tisztában lennünk ezekkel. Türelmesen megvártam ezúttal, hogy válaszoljon, csak utána folytattam.
- Nem gondolom, hogy hátrányunkra válik, ha objektíven is nézzük ezt az egészet: való igaz, hogy partnerségre adjuk a fejünket. Tudunk erőt meríteni abból, hogy nem hagyjuk, hogy teljesen elvakítsanak az érzelmek, mert akkor egymás gyengepontjai leszünk. Így is valamennyire… - vallottam be. Tudták volna ellenem használni a vőlegényemet, ha akarták volna és biztos voltam abban is, hogy fordítva is így volt. De azt is tudtam, hogy lett volna olyan helyzet, amiben azt mondtam volna, hogy a céljainkat választom és nem őt. És reméltem, ez fordítva is így volt… Egy pillanatra ellamentáltam azon, hogy mit szeretnék jobban: kordában tartani biztonságos keretek között vagy szeretnék építeni a vehemenciájára és a tűzre, ami benne lobogott? Biztonságra játszottam vagy megpróbálkoztam a veszélyesebb, de nagyobb sikert hozó úttal? Felkészültem hát egy meglehetősen hosszú monológra, ami ritka volt tőlem. – És nézhetjük nagyon felnőtt fejjel, hogy mióta tudjuk, hogy elrendezett házasság „elszenvedői” leszünk, még ha esetünkben ilyen kedvezően is jött ki a lépés - megejtettem felé egy lágyabb, kedvesebb mosolyt, amellyel szinte csak őt szoktam megajándékozni. – De ne mondd nekem, hogy téged nem zavar, hogy áruként kezelnek minket. Állatoknak, tárgyaknak, eladható portékának - mondtam magamhoz képest hevesebben. Tudtam, hogy zavarja, de fel kellett vezetnem valahogy. – Engem, Lucinda Yaxleyt, ne mérjenek se sárkányban, se pénzben, se tojásban, se semmiben. És a vőlegényemet se… Ahogy mondtad: sokra teremtettünk, de korunk elfelhősíti a feljebbvalóink látását. Tudom, hogy idegesítő, engem is zavar. De akár ki is használhatjuk ezt: megmutathatjuk nekik, hogy ketten együtt is vagyunk annyira erősek, amit ki sem néztek belőlünk. Nem úgy akarok elhíresülni, mint a Yaxley-ház harmadik gyereke, aki ráadásul lány is… Meg akarom mutatni, hogy a nevem és helyzetem ellenére is méltó vagyok arra a rangra, amit készülünk elérni és te is. Ketten akarom elérni ezeket a célokat, ketten akarom kiépíteni a nevünket, Orville. És tudom, hogy téged is frusztrált, hogy egy adás-vételi szerződés részei, eszközei voltunk, mert te is úgy gondolod, hogy többre vagyunk hivatottak. Építsünk hát arra, hogy bár objektíven is látjuk ezt, a kapcsolatunkban hatalmas erő rejlik. Nagyobb, mint gondolnák. Használjuk ki, hogy tudjuk egymást erősíteni, segíteni és együtt egyre előrébb jutni, jó? - néztem rá, szememben a megszokott higgadtsághoz képest most egy egészen ismeretlen tűz égett. Bíztam benne, hogy sikerült építenem a fiú felsőbbrendűségére és vágyára, hogy valami nagyot érjünk el. Ha sikerül feltüzelnem és kordában is tudom tartani, akkor olyan szinten fogja törni előttünk az akadályokat, hogy öröm lesz nézni. Orville erős volt és képes volt arra, hogy mindent legyőzzön, ami elé mert állni, de irányítani kellett, hogy ez a hatalmas erő a megfelelő irányba menjen, mert hajlamos volt kissé eltérni.
Ahogy arról beszélt, hogy kettesben és mások előtt hogyan képzeli el az erőviszonyokat, lassan és féloldalasan mosolyodtam el, s ahogy Hüpatia kicsit közelebb lépdelt Homéroszhoz, kinyúltam egyik kezemmel, hogy megfogjam az állát, s hüvelykujjammal végigsimítsak az alsó ajkán. Mióta beléptem a szalonba, ez volt az első alkalom, hogy hozzáértem. Tudatosan kerültem a fizikai kontaktust, tudtam, milyen hatást váltottam ki belőle vele legtöbbször, bár tény és való volt, hogy nem mindig.
- Nem csak a párnák között vagy az enyém mindenestül, Orville Austin Morris… A többiek között is és mindenhol. Ahogy én a tied… A mai nap után ehhez kétség sem férhet ugyebár - mosolyogtam rá sokat ígérően. Tudtam, hogy nem ezt a választ várta pontosan, de bíztam abban, hogy a mosolyomból és reakciómból egyértelmű volt, hogy megértettem kívánságát. Persze a többiek fejébe nem láttam bele, nem tudtam, pontosan mit gondolhattak rólunk, még ha tippjeim lettek is volna. Bízhatott hát abban, hogy nyilvánosan nem fogok hierarchiális rendszert kialakítani. Egészen addig a pontig, amíg meg nem próbál elnyomni valamilyen módon. De az, hogy én, Lucinda Yaxley, kimondtam, hogy az övé vagyok… Ennél demokratikusabb ígéretet nem kaphatott tőlem, hogy egyenrangú partnerek leszünk, amennyire tudunk. Reméltem hát, hogy ez elég neki. Elvettem a kezemet, ahogy még egy utolsó gondolatot hozzáfűzött. Érdeklődve hallgattam, majd röviden felnevettem a szóhasználatán. Be kellett vallanom, hogy valahol azért izgalmas gondolat volt, hogy védelmet kívánt nyújtani, még ha belül azért szórakoztatónak is gondoltam valamennyire.
- És milyen oltalmat kívánsz nyújtani számomra? - dobtam vissza neki a kérdést, hisz annyi féleképpen lehetett értelmezni ezt. Lehetett fizikai védelem, de gyanítottam, hogy ezt nem gondolta szükségesnek megjegyezni kifejezetten. Gondolhatott a lelki oltalomra, ami igencsak kifejtést igényelt, mert nem tudtam, mire gondolt ebben a kontextusban. Jelenthetett partneri oltalmat is: arra kért akkor, hogy ő legyen mindig az első az életemben, ő legyen a menedékem minden helyzetben. Lehet, családfőként akart védelmet nyújtani, s félt, hogy önállóságommal kibújok a szárnyai alól. Talán teljesen másra utalt. Ki tudja. Még rengeteg kérdésem volt, de egyelőre hagytam, hogy végiggondolja ezeket, nem akartam nagyon leterhelni. S mintha ezt Hüpatia is megérezte volna, egy kicsit gyorsabb sebességre váltott, hogy még világosban gyönyörködhessünk kedvenc helyünkben. Jó tíz perc múlva tettem fel majdnem ugyanazt a kérdést, mint előbb, ugyanis igyekeztem minden kérdést előbb feltenni, hogy ha ugyanazt megkérdezné, akkor válaszomat tudjam simítani az ő álláspontjához valamennyire.
- Hogyan látod magadat, magunkat pár év múlva? És hogy képzeled a jövő évünket?