Do you prefer the moon, or the stars?
Miguel Fuentes
2006. január 13.
A Hugrabug klubhelyisége és hálótermei csak úgy zsongnak a borzok izgatottsággal teli báli készülődésétől. Csillogó szemek, fülig érő mosolyok láthatók a diákok arcán, a teret pedig betölti a vidám csevegés és a mindenféle színű nagyestélyik suhogó hangja. Már ami a lányokat illeti. A srácok némileg visszafogottabban - vagy csak nagyon jól titkolva saját érzéseiket - gyorsabban elkészülnek és akik nem egy másik házból vagy iskolából hívtak meg valakit, azok többnyire a klubhelyiségben beszélgetve várják a partnerüket, hogy elindulhassanak a bálra.
Én magam is leplezetlen izgatottsággal készülök a mai estére. A tükörből egy boldog szőkeség néz vissza rám, arcán levakarhatatlan vigyorral, ahogy a fülbevalóival bajlódik egy sort.
A Csillagvizsgálóban töltött esténk óta Miguellel, mikor is minden akkori reménykedésemet beteljesítve elhívott a Yule bálra, alig bírok megülni a fenekemen. A levéllánc most is megnyugtatóan fogja körbe a csuklómat, az egyetlen olyan arany ékszer, amit hordok. A téli szünetben pedig volt alkalmam jobban megismerni Daphné-t is, akivel nagyon jól éreztem magam a Covent Gardenben rendezett karácsonyi vásáron. Ennek a csodálatos lánynak köszönhetem azt is, hogy van mit felvennem erre az alkalomra, ugyanis az ő éles szemei szúrták ki a földig érő sötétkék ruhámat az Apple Market egyik ruhaüzletében.
Az emlékekre a mosolyom csak szélesedne, ha tudna, de a szám már így is fültől fülig ér. Egy utolsó pillantással ellenőrzöm magam a tükörben, megigazgatom a ruhám vállamon összekötött pántjait, majd elindulok.
Kilépve a klubhelyiségből rögtön megakad a pillantásom Miguelen, aki késlekedés nélkül odalép hozzám és egy gyengéd csókot lehel a kézfejemre. A szívem nagyot dobban és érzem, hogy arcomat elönti a pír és ezen a bókok és az engem pásztázó szemek sem segítenek. Csak abban reménykedem, hogy a kastély folyósóján uralkodó félhomály valamennyire elrejti boldog zavaromat. Finoman felnyúlok az arcához és belenézve végtelennek tűnő sötét szemeibe, meglököm kicsit a fülbevalóját.
- Te aztán tudod, hogyan vegyél le egy lányt a lábáról! Másrészt viszont, remélem készültél valami jó kis kifogással a tanároknak, ugyanis a nyomodban elaléló hölgyeket nehéz lenne más számlájára írni. - csintalanul rávigyorgok a fiúra miközben belekarolok a felém nyújtott karjába.
Azt hiszem az érzéseim kezdenek egyre nyilvánvalóbbá válni, bár ezt még nem teljesen merném bevallani magamnak. Egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy egy bizonyos göndör üstököt keresek a tömegben, egy melegséggel teli sötétbarna szempár biztonságát. És egyre inkább kúszik a szívembe a tanév végétől való félelem és bizonytalanság. A félelem, hogy ez a szikrázó boldogság meg fog szűnni és, hogy soha nem látom viszont ezt a kisfiús mosolyt.
Megérkezve a Nagyterembe elhessegetem a negatív gondolataimat és már csak azért is úgy döntök, hogy most kizárólag a mai estére fogok koncentrálni. És arra, hogy Miguel még itt van mellettem.
Éppen az univerzum tematikájú, fényekkel és mágikus csillagokkal teli díszítést csodálom, amikor az oldalamon lévő partnerem közelebb hajol hozzám. Ahogy felteszi a kérdését lehelete csiklandozza a fülemet, amibe önkéntelenül is beleborzongok és kell pár pillanat, mire eszembe jut, hogy válaszolnom kellene.
- Ha jól látom Heliodora Haseltine az. - felelem megtalálva az említetteket - Hollóhátas, de nem igazán ismerem, inkább csak látásból. Bár hallottam már néha a folyosókon a hangját. Csak akkor érdemes belekötni, ha kifejezetten veszekedni szeretne az ember.
Én is végignézek a tömegen, sok ismerős arcot látok, meglepő és kevésbé meglepő kísérőkkel. Vidáman rájuk mosolygok, intek is néhányuknak, ha úgy látom, hogy észrevettek.
A következő pillanatban érzem, hogy Miguel megfeszül - elvégre az ő karjába kapaszkodom. Kérdőn ránézek, majd követem a tekintetét és én is megpillantom Daph, Élodie és Rokuro hármasát. Íme az én páncél nélküli daliás lovagom! Nem nehéz kitalálnom mi a probléma, hiszen bár nem ismerem hozzá eléggé a trió tagjait, de az elmúlt hónapokban nem volt nehéz észrevennem, hogy Daphné és Rokuro gyakran mutatkoznak együtt.
Kissé megkönnyebbülve felsóhajtok és egy apró mosollyal az arcomon végigsimítok a karján és igyekszem nyugtatólag hatni, mikor megszólalok.
- Nem mondom, hogy ne aggódj érte, de a húgod erősebb mint amilyennek gondolja magát. - mondom felnézve rá - Ráadásul, nem hiszem, hogy túlságosan odalenne érte, ha megfojtanád a japán barátját, akármilyen meggyőző lenne az érv, amivel előállsz.
Le sem véve a pillantásom az arcáról, Miguel elé lépek és gyengéden megfogom a kezeit, majd lassan hátrálva elkezdem húzni a táncoló tömeg felé. Mosolyom kiszélesedik, szememben vidámság csillan és némán kérdezem tőle: Táncolunk?
Roxfort RPG
Szerző