Eldugott, csillagporos kis zug

Még a Nagyteremben is találni néhány csendes, sötét zugot - néhányat feltöltött a csillagköd, épp csak finoman fénylő lenyomatot hagyva az ember bőrén, ám cserébe éppen megfelelően rejtve a táncolók és a padoknál beszélgető elől, ha esetleg valamivel... kényesebb a téma. Azt azonban nem garantálja semmi, hogy itt egy-egy eltévedt üstökös nem találná meg az elvonultakat.

Ai-je le droit de pleurer?

Rokuro

2006. január 13. péntek, 23:50

A bál 18:00-kor kezdődött, és én pontosan 18:01 óta semennyire nem szeretnék itt lenni. Talán valahol mindkettőnk szerencséjére, Rokuro nagyjából ugyanannyira nem, vagy lehet, hogy még kevésbé vágyik erre az egészre - egészen furcsán megnyugtató a tudat, hogy miatta nem vagyok egyedül ezzel, és bár én nem elégedetlenkedem hangosan vagy látványosan, de legalább neki nem szükséges magyarázkodnom. Ha nem lenne kötelező ez az esemény, nem lennék itt, de ha már mindenképp itt kell lenni… azért annak örülök, hogy vele, meg Élodieval tudtam jönni. Rendkívüli módon igyekszem úgy tenni, mint aki nem utálja ezt az egészet sőt, mintha élvezné is - például táncolnom is sikerült Miguellel, Élodieval, Annievel és még Rokuroval is. Voltak pillanatai az estének amikor valóban egészen jól... jobban... tudtam érezni magam.
De azért a biztonság kedvéért, az előzőek tapasztalatai alapján nagyon figyeltem arra, hogy ne igyak semmit, még alkoholmentes dolgokat se, sőt, inkább ne is egyek, bár az általános szorongás miatt nem is voltam benne biztos, hogy képes lennék bármit is elfogyasztani. Már annak is örülök, ha sikerül túlélnem ezt az estét - pedig ez az első közös bálunk Miguellel, és az utolsó közös Élodieval, Lolitával, mindenkivel…. De ha erre gondolok, még mindig kevésbé fáj, mintha arra, hogy miért nem tudom jól érezni magam. Zavar minden: a tömeg, a sajtó, a zene is, minden, a társaságomat leszámítva. Meg a ruhámat, amivel Jaqueline szokásosan csodálatos munkát végzett, nem lehetek elég hálás neki.
Talán csak az tölt el némi megkönnyebbüléssel, hogy az előzetesen megkapott programterv szerint a bálnak hamarosan vége. Éppen ideje - annak ellenére, hogy kizárólag az én hibám, amiért az eleje óta azt vártam, hogy hazamehessek, de akaratlanul is egy… korábbi… eseményt juttatja eszembe, csak formálisabb kiadásban, elegánsabb ruhákkal. Bár semennyire nem számít, mi lenne rajtam, ha újra az történik… Megtörténhet. Bármikor megtörténhet. Hiszen legutóbb is…
-Én… őszintén örülök, hogy Miguel elhívta Almát - bólintok, miközben a terem szélén állva, viszonylag távol minden ismerősömtől, éppen Rokuro értekezését hallgatom arról, hogy mit gondol a bálon együtt megjelent párokról, ami, bár mint téma, alapvetően különösebben nem érdekelne, de mint figyelemelterelés, jelenleg tökéletes. Nem akarok arra gondolni, hogy az előbb, amikor elhalványultak a fények, hiába tudtam, hogy ez fog történni, mert le volt írva, számítottam rá, és mégis… hirtelen nem láttam, nem hallottam jól a többieket, nem itt voltam, hanem a sötétben, a vázlatok a falon, a szén, az agyag, a vér fojtogató szaga az orromban, a számban, a… aztán karokat éreztem magam körül, és valaki másnak az illatát, és csak ekkor vettem észre, hogy mennyire remegek, és hogy úgy kapaszkodom Rokuroba, mint ő kapaszkodott a kezembe kicsit több, mint két hónapja. Nem tudom, miért csinálta, idáig még nem jutottam el, hogy ezen gondolkozzak, inkább figyeltem a random tényekre, amiket sorolni kezdett, most meg erre, hogy ki kivel jött, de talán inkább csak a hangjára és rá, és…
…amikor elhagyja száját valami, amire semmilyen mértékben nem vagyok felkészülve - mégpedig az, hogy menyasszonya van. Egy pillanatra lefagyok, és abban sem vagyok biztos először, hogy jól hallottam-e, bár miért képzelődnék ilyenről, és egyébként elég közel állunk ahhoz, hogy minden mást tisztán értsek, amit mond, ami azt jelenti… Mindeközben ő pedig mintha mi sem történt volna, folytatja tovább annak a kifejtését, hogy szerinte kinek kellett volna inkább kivel jönnie, vagyis azt hiszem, erről beszél, de lehet nem, valószínűleg nem, nem tudom biztosra, mert leragadtam ott, hogy… én… azt hiszem, hogy…
-Rokuro, elnézést, hogy félbe kell szakítanom téged, de kicsit sok itt a… arrébb tudnánk menni egy kicsit? - fejemmel az egyik közeli, csendesebb zug felé intek, elindulok arra és remélem, hogy követni fog. Sajnos nem úszom meg, hogy ne találjon meg a csillagköd, a kelleténél csillogóbb nyomot hagyva a bőrömön - de itt legalább nyugodtabban lehet beszélgetni arról amit… lehet, hogy hallottam. Veszek egy mély levegőt, és szembefordulok Rokuroval.
-Az előbb… azt mondtad, hogy… menyasszonyod van? - kérdezem tőle halkan, miközben ránézek. - Esetleg ezt…amennyiben nem hallottam félre, kérlek… ki tudnád fejteni…? - kérem meg, egyelőre még bizonyára felfedezhető némi döbbenet a hangomban, és még mindig abban reménykedek, hogy ez az egész csak egy borzasztóan rossz vicc csattanója legyen, csak az elejéről véletlenül lemaradtam. Próbálom meggyőzni magam, hogy lehet, csak arra gondolt, hogy ha majd lesz menyasszonya - bár nem tudom, erről miért most beszélne és azt hiszem, nem is biztos, hogy hallani akarnám, ha… Vagy esetleg elképzelhető, hogy nem is a saját menyasszonyáról volt szó, hanem valaki menyasszonyáról, például Amyéről, vagy valaki egészen máséról, igen, ez lesz az. Ez sokkal logikusabbnak tűnik.

Aut viam inveniam aut faciam

Daphné d'Aboville kisasszony , 2006.01.13, 23:50

Igyekeztem megtenni mindent, ami csak módomban állt, annak érdekében, hogy ne ezen eseményt ne abhorreszkálva fogadjam, de határozottan merem állítani, hogy nem volt könnyű dolgom. Először is sosem voltam képes megfelelően appercipiálni, hogy miért szükséges egy ilyen fejlett társadalomban, hogy mindent csoportosan, sőt párokban tegyünk. Az ősembernek még valóban szüksége lehetett erre az indokolatlan kvaterkázásra, révén nem ismertek mást, mint az együttélést mindenféle sziklaormokba vájt barlangokba, de hogy ez pontosan mit is képes még hozzáadni az én életemhez? Nos, ezt nem igazán volt még szerencsém megérteni, pedig jártas vagyok a hermeneutika tudományában.

Az azonban evidens volt számomra, hogy ha már valakivel el kell töltenem, ezt a rendkívül kellemetlennek ígérkező estét, akkor Daphné d’Aboville-t választom, amennyiben lehetőségem nyílik rá. Mivel a hölgy olyan, akár a nyíló cseresznyevirág -szemnek s elmének egyaránt kedves- úgy gondoltam nem is érdemes sokáig várnom a meghívással, minek során felfedem előtte azon gondolataimat, hogy kettőnk koalíciója milyen szempontokból lehet előnyös, illetve eklatáns mindkettőnk számára. Daphné azonban kijelentette, hogy nem szívesen hagyná magára kedves, növénykedvelő barátnőjét, Élodie-t, aki hasonlóképp kevéssé deprimált, mint bárki, akivel ebben az ódon klastromban találkoztam -kivéve persze Barbon kollegát, de hát mégsem lenne illendő, hogy ketten jelenjünk meg egy ilyen nívótlan, ellenben  nemzetközi sajtóval meglehetősen túlterhelt eseményen- így alakult hát ki ez a kotéria a két hölggyel.

Természetesen a saját hangulatomat nem kívántam a véletlenre és a szociális fóbiára bízni, így már idejekorán kezdtem adagolnia, tán túladagolni, szokásos bájitalomat, amit ezúttal semmiféle alkohollal nem kevertem  és másokat sem kínáltam meg belőle, viszont ennek hatására a szokásosnál sikerült kissé elokvensebbé válnom, ami abban csúcsosodott ki, hogy hirtelen ingert éreztem arra, hogy véget nem érő szónoklatokban igyekezzem megosztani szerény meglátásaimat az itt összegyűltekről, ennek mizerábilis áldozatává pedig Daphné volt kénytelen válni.
Csak azért nem igyekeztem tartani a számat, mert úgy véltem valamiféle egyezség van köztünk -kissé hasonló ahhoz, amit Salamanca kisaszonnyal kötöttem és közben mégis merőben differens- tehát, amennyiben én kénytelen vagyok udvariasságból angol keringőt járni ezen illusztrisnak rendkívül nehezen mondható társaság előtt többekkel is, Daphné épp ugyanígy kénytelen hallgatni a jeremiádjaimat, amiktől az arcát elnézve attól tartok, lassan csömöre lesz.

-Miss Remington kedvesnek tűnik, exteriőrjét tekintve pedig meglehetősen konformista választás, az ellenben határozott pikantériája a helyzetnek, hogy Vianne úgy kerülgeti őket, mint egér a kísérleti laboratóriumot-jegyzem meg, pedig egyébiránt nem kellene ilyeneket mondanom, de a használt bájital egyszerűen kihozza belőlem egy szabadnapos mosónő éhségét a mindenféle szóbeszédek iránt.
Mentségemre szóljon, mikor úgy éreztem egy egészen röpke momentum erejéig, hogy igazán szüksége van rám, igyekeztem a segítségére lenni,  bár magam sem értem, hogy miért oly módon, ahogyan azt végül tettem. Ismeretlen érzés volt számomra nem kétszer is meggondolni valamit, de emlékeztem arra, ahogyan Daphné bánt velem, amikor elveszteni látszottam a kontrollt és kontrolállatlanul remegtem egy asztal alatt és tudatában annak, hogy sötét van, tehát nem fog rá rossz fényt vetni ez a gesztus,hát átöleltem és addig igyekeztem megnyugtató jelleggel folytatni ezt az üdvös tevékenységet, míg úgy nem éreztem, hogy rendeződik a légzése.

-Vianne-ék meg egyenesen a közszeméremsértést súrolták, méghozzá alulról, egészen csodálom, hogy egyáltalán beengedték őket. Na meg Barbon cipője? Rémes, rémesen ötletes, de mégis csak rémes, egyébiránt azt gondoltam volna, hogy Varvarával jön, de talán ez egy harmonikusabb felállás. Csak képzeld el, hogy lefotózták volna a bajnokunk kísérőjét, horribile dictu...neglizsében!-magyarázom és realizálom, hogy a bájitalom hatására kezdek úgy hangzani, mint a tulajdon anyám, így egy kis időre be is csukom a számat, ám sajnos nem bírom sokáig, pedig normális esetben egyetlen szót sem szólottam volna ilyen dolgokról, csupán magamban törtem volna pálcát a díszes társaság felett. Talán Daphnénak lényegesen jobb estéje volna, amennyiben  inkább szilenciumot tartanék, de sajnos ebben a percben erre nem látok túl sok lehetőséget.
-Remélem a karácsonyod békében telt. Engem végig a nervozitás küszöbén tartott mélyen tisztelt apám, aki állandóan arról regél, hogy el kellene kezdenem levelezni a menyasszonyommal, de megvallom, annyi kedvem hozzá, mint végigülni egy hat órás kviddicsmérkőzést szakadó hóban. Nem igazán vélek értelmet felfedezni benne, hogy miért is jár arra bá…
Ekkor valamiféle kalamitás adódhat, ugyanis hölgytársaságom egyik fele arra kér, hogy vonuljunk félre, melynek okáról nem nyilatkozik, ellenben helyváltoztató mozgásba kezd, én pedig értetlen tekintettel követem, miközben legyezgetek magamtól távolabb mindenféle csillogást és mini égitesteket, amelyek csak a közelembe kerülhetnek. Miért is nem lehetett ezeket inkább stilizálni?

A menyasszonyomról kérdez és határozottan furcsának tűnik a reakciója, amiből a múltkori Salamanca kisasszonyos incidensből kiindulva bizonyára magyaráznivalóm származik és már kér is, hogy fejtsem ki. De vajon mit? Mit kívánhat hallani tőlem az adott témával kapcsolatban?
-Bocsánatodat kérem, bizonyára kissé nehéz ma a fejem-nézek rá szemöldökömet kérdőn felvonva, mert ha itt helyben katanát rántanak rám sem igazán apperceptálni, hogy miért is beszélgetünk elvonulva minderről -de mit is kellene pontosan amplifikálnom?
A menyasszony szó jelentésével bizonyára nincsenek problémái, nem gondolom, hogy ezt illetően kellene kimerítő magyarázatokba bonyolódnom. A meglepetését sem tudom elhelyezni a saját kis galaxisomban, hiszen aranyvérű és termékeny fiatalember vagyok, a lehető legnagyobb sajnálatomra. Aki hozzám hasonló körülmények között habituálódott, arra bizony ebben a korban már minden jóérzésű családapa igyekszik ráerőltetni valaki olyat, aki még véletlenül sem való hozzá.

Ai-je le droit de pleurer?

Rokuro

2006. január 13. péntek, 23:50

Tulajdonképpen sosem gondoltam volna, hogy szórakoztatni fog bármilyen pletyka, vagy a bálon bármi, de Rokuro meglátásait valahogy mégis… meglehetősen örömmel fogadom, bár ez talán inkább a személye miatt van, és reményeim szerint ő sem bánja a társaságomat túlságosan.
- Olyan aranyosak, Alma valóban rendkívül elbűvölő, együtt vettük azt a ruhát még decemberben - emlékezek vissza mosolyogva arra a kellemes, karácsonyi vásárra, ami csak akkor lett volna kellemesebb, ha egy kicsit kevesebb ember vett volna részt rajta.
- Vianne pedig szerintem csak… nem szeretné elrontani Miguel randiját - bár a bátyám és Vianne viszonyát a mai napig nem teljesen értem, azért az egészen világos, hogy miért kerüli őket. Engem Alma helyében biztosan rettentő módon feszélyezne Vianne, főleg ha tudnám, hogy együtt voltak - de ezen oknál fogva feszélyez helyette például María, nem is akarok inkább gondolni rá, már így is jóval meghaladta a tűrőképességemet, hogy nem sokkal ezelőtt az udvaron élvezhettem a kellemesnek nem kifejezetten nevezhető személyét.
- Igen, hallottam hogy… az eredeti ruhájuk állítólag nem igazán nyerte el az egyik prefektus tetszését - elképzelésem sincs, az milyen lehetett, mert nekem már ez a ruha is, amit most Vi-n láttam, rettentő módon kivágott és rövid volt, biztosan nem mertem volna felvenni talán még otthon sem. De Varvaráét sem, Barbon pedig… nem is akarom kommentálni a cipőjét inkább, ami a csillagköd hatására még ott is hagyta a nyomát az egész teremben, de legalább mindenki tudta, merre kell keresnie, én pedig azt, hogy merre nem kell mennem. - De miért jött volna Varvarával? - kérdezem, bár tulajdonképpen belegondolva az is meglepő, hogy Annie-vel jött, és nem Annie miatt, mert vele szerintem bárki szívesen és örömmel jött volna, de… nos azt hiszem ez is egy olyan dolog, amit nem egészen tudok hova rakni. Nem vagyok benne biztos, mennyi beleszólásom van Annie életébe, bizonyára semennyi, mindenesetre nem felejtettem el, amit Miguel mondott Barbonról év elején.
- Igen, valóban jól telt - önkéntelenül is elmosolyodom az emlékre. Rokuroval valahogy kicsit egyszerűbb volt erről beszélnem, mint másokkal, mert furcsán megnyugtatónak találtam, hogy egyrészt kiakadni nem igazán szokott semmin, másrészt valamiért nem is ítélkezik. És meglepő módon mégsem éreztem azt, hogy ne érdekelné, amit mondok. Pont annyira volt külső szemlélő, hogy ne kelljen a legelejéről magyaráznom neki mindent, és nem kötötte túlságosan sok szál a bátyámhoz sem. - Elmondhatatlanul boldogan és békében karácsonyoztam itt Miguellel, még ha… nagyon… hiányoznak is a szüleim, meg Antoine, és… - megrázom a fejem és szomorúan sóhajtok egyet, mielőtt folytatnám. - De nem cseréltem volna ezt el semmire - teljesen komolyan gondolom, pedig mindig zavartak a vegyes érzéseim ezzel az egésszel kapcsolatban. Mintha ez a kettő nem férhetne össze. Fel sem tűnik, hogy már megint zavartan a gyűrűt piszkálom az ujjamon.
- Anya elküldte képen, hogy milyen compositions florales készült idén, szóval nem is igazán maradtam le róla, szerintem szebb lett, mint a tavalyi - a falunkban a kastély minden évben szervez virágkötészet kurzusokat, és bár nem vagyok benne biztos, hogy Rokuro feltétlen virágot akarna kötni, de meséltem már neki róla, hogy ott egy hónapig minden a virágokról és a növényekről szól, és mágiával gyönyörű, egészen művészi dolgokat készítenek, amivel aztán feldíszítik az egész kastélyt, vagy esetünkben otthon a házat. Minden decemberben nagyon vártam, hogy haza utazzak a szünetre, és ezzel tudjunk közösen, családilag foglalatoskodni.
-Ha időd engedi, szerintem… egyszer érdemes ezt is megnézned - egy pillanatnál hosszabb ideig nézek rá, mielőtt visszafordulnék a teremben lévő többi ember felé. - Még ha… nem is tudom, hogy… mi lesz jövőre - teszem hozzá, de ezt már inkább magamnak, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán hallotta-e.
-Nagyon sajnálom, hogy édesapád ennyire… kellemetlenné teszi ezt az időszakot… is - nézek rá együttérzően, ahogy a saját szünetéről beszél. Az elmondásai alapján az apja semennyire nem hangzott barátságos embernek. - Gondolom sosem telik az idő velük túl… felhőtlenül? - kérdezem, bár nem tudom, mennyire szeretne erről beszélni, de a lehetőséget azért szeretném felajánlani neki, ha esetleg mégis.
És valóban jól hallottam, amit a menyasszonyáról mondott, és most azt is, hogy nem érti, mit is kellene megmagyaráznia.
De nem lehet menyasszonya. Nem. Az  nem lehet. Képtelen vagyok elhinni. Nem. De… miért ez az első gondolatom, ahelyett, hogy gratulálok? Miért érzem úgy, mintha minden levegő kiszorult volna a mellkasomból? Nem vagyok képes megszólalni, csak döbbenten nézek rá.
- Oh… - pislogok, elkapom róla a tekintetem, valamiért nem bírok most ránézni, nem megy, amikor… amikor… lenyelem a gombócot a torkomban. Értem, és közben mégsem értem, nem akarom érteni, nem akarok mondani semmit, de valamit muszáj lenne.
- Azt hiszem még nem is… - mély levegő. Gratulálj. Gratulálnod kellene neki. Félicitations. Felicidades. Miben más ez, mintha bárki másnak kellene? - …még nem is volt alkalmam gratulálni - ezt sikerül majdhogynem meggyőzően mondanom.
De csak majdnem.
Miközben még mindig próbálom összeszedni a gondolataimat valamilyen logikus… valamilyen… bármilyen irányba, de nem igazán megy. Mégis mi történik velem?
- Hát csak azt, hogy… - mit is? Hogy miért van menyasszonya? Hogy miért nem mondta el eddig? Hogy… - miért nem akarsz levelezni vele? Hiszen minden bizonnyal egy nagyon… - kétségbeesve keresem a szavakat, udvarias dolgot kellene mondanom, mert azt illik, de nem akarok, miért nem akarok, miért nem megy… - …kedves… - minden erőmre szükségem van, hogy ez ne hangozzon túlságosan fájdalmasan, keserűen, nem is értem magam, hát nem is ismerem, mégis mi bajom van vele? - …lány. Biztosan nagyon… örülne ha… írnál neki - ne írj neki, mondanám legszívesebben, de ezt nem mondhatom, miért akarnám ezt mondani? Még mindig kerülöm a tekintetét, mert félek, hogy túl könnyen leolvasná az arcomról, hogy mit gondolok valójában. Pedig én sem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit is érzek ezzel kapcsolatban, csak azt, hogy valami nagyon, nagyon rossz történik éppen.
Egyre inkább kezd hatalmába keríteni valami ismeretlen, és borzasztóan kellemetlen érzés, miközben az agyam az akaratom ellenére azt kezdi el végigvenni, hogy mégis, ki lehet a menyasszonya, hogy itt van-e vajon a kastélyban, hogy ismerem-e, hogy… Egy pillanatra átfut a fejemen az a rettenetes gondolat, hogy vajon María... Majd ezt elvetem, hiszen azt említette, hogy levelezniük kellene, hiszen María itt van, szóval nem tudnak levelezni… kivéve, hogy Rokuro engem is levélben hívott el teázni az év elején, és azt hiszem, ez lehet az a pont, amikor minden szín kifut az arcomból, és muszáj vagyok újra ránézni, miközben egy kicsit túl erősen szorítom ökölbe a kezemet a szoknyámon, de muszáj megkapaszkodnom valamiben.
- María az? - bukik ki belőlem, mielőtt át tudnám gondolni, és legszívesebben azonnal visszaszívnám, vagy felpofoznám magam, mert Merlinre, hát hogy lehet ilyet kérdezni? De muszáj tudnom a választ erre. Az agyam egy távoli, logikus gondolkodásra képes részében valószínűleg ott van, hogy egyébként ennek a valószínűsége minimális, sőt, lehetetlen, hiszen Rokuro menyasszonya minden bizonnyal japán, de idáig már nem jutok el.

   

                   

          Like moon, like sun,we share one sky but never meet        

   

Vivien M. Smithe, 2006.01.13., 10:30

TW: káromkodás

Egészen jó esténk van, leszámítva a tényt, hogy Vivien arcán végig látom annak a jeleit, hogy valószínűleg egy világháborúban is egy kicsit jobban érezné magát, mint a bálon.
A mázlim azt, hogy ezt most nem nekem sikerült elérnem, hanem inkább annak, hogy csak sikerült olyan baszott jól időzíteni ezt a cirkuszt, hogy ne csak péntek tizenháromra, de telihold elé is essen. Annyira elé lett ejtve, hogy holnap lesz a napja, szóval most hugival felváltva nézelődünk aggódó tekintettel a kedvenc szőkénk irányába.

Azért ittam. Nem olyan ocsortány módon sokat, hogy itt síugró alapállásban igyekezzek állva maradni, de eleget, hogy jól viseljem ezt a csoportos bajnokseggnyalást, ami végül nem is fáj annyira a sokszorosan megnyomorgatott lelkivilágomnak, mint azt előre gondoltam.
Aztán voltak dolgok, amiket annyira nem gondoltam előre, hogy el se hittem. Mondjuk, hogy Gemma mellett O'Hara feszül díszviseletben, amire egyenesen olyan fejet vághattam, mintha egyszerre láttam volna meg három taliga aprómajmot egymás hátán egy jólszabott öltönybe. Először ez így be kell valljam nem nagyon tetszik, aztán arra jövök ki, hogy ugyan mi a szar közöm van hozzá. Végül is nem O’Hara hibája, hogy ez az egész év nekem kicsit olyan, mintha a fogamat húznák, végül is valakinek jókor kellett jó helyen lennie ahhoz, hogy én nagyon beszopjam a nyelest. Egészen elégedett vagyok, mikor rájövök, hogy így hónapok elteltével már nem is kifejezetten haragszom rá. Asszem fejlődöm, tizennyolc évesen itt volt már az ideje.
Szóval kumbaya baszkikám, érezzék csak jól egymást, vagy másokat, a lényeg, hogy mindenki örvendjen. Legalább Gemma jelzi a szemével, hogy majd elmagyarázza, hogy mi a fahéjba hengergetett, cukros lófasz ez, én meg csak kinyögöm az első elcseszett mondatot, ami eszembe jut, mikor odaviszem Gemmának a kis zöld virágját. Mert hát akkora gentlemanus vagyok, hogy a szívemhez közel álló női hölgyek mindegyikének hoztam valami virágot, ami ment a ruhájukhoz.
Ha tudom, hogy ez a helyzet, hát O'Harának is hoztam volna legalább egy satnya kaktuszt,hogy legyen mit szorongatnia lányos zavarában, helyette csak azt böktem ki, hogy próbáljon vigyázni a legjobb barimra, vagyis ezt akartam mondani, csak nem kifejezetten így jött ki a számon. Na mindegy, Gemms majd jól érti.

A lényeg, hogy ez is lement, gond egy szál se, nekem pedig volt lehetőségem többször is táncolni Viviennel, akivel kapcsolatba annak örültem volna legjobban, ha olyan a szemem, mint egy kaméleonnak, mert akkor mindenhova tudnék egyszerre nézni és nem kellene azt figyelni, hogy egyik részletét se bámuljam guvadó szemekkel, mint valami baszatlan elmebeteg.
Mert a baszatlan, az egy dolog, de az elmebeteg már sértés lenne. Meg hát a múltkori után azért vigyázok magamra…azon is annyit gondolkodtam ráérő időben, hogy kishíján belebolondultam, még Ishida-san is észrevette, hogy valami bajom van, pedig aztán nem akartam épp vele megbeszélni a szívzörejeimet, pláne úgy, hogy a dolog feléről még beszélni sem lehet, merthogy titok. Én is összetehetem a két kezem, hogy egyáltalán volt olyan időpont, mikor Viv épp úgy látta jónak, hogy bizalmat szavaz nekem és beenged azon az ezerszer lelakatolt ajtón, amiért borzalmasan hálás vagyok, közben meg rémesen elbaszott az egész. Nem nagyon sikerült kivernem a fejemből azóta sem a karácsonyi vásáron látott reakcióját, annyira nem, hogy még rémálmodnom is sikerült vele. Tök jó, végül is lehet, hogy ezután már nem is parázok annyira a sárkányoktól!

Eleve sok bajom van a szememmel ma, leszámítva a kaméleon dolgot is. Többször elhomályosodott például a látásom a többieket nézve és arra gondolva, hogy jövőre ilyenkor már itt nem leszek. Kivéve persze, ha megbukom, de az nem lenne szép dolog, pedig egyelőre az is egy lehetőség, mert hát hiába tanulok többet, mint eddig, de minden jobban le is foglal annál, hogy a könyvek felett görnyedjek. Talán görnyedhettem volna kicsit többet is a szünetben, de erre ott volt nekem Japán meg Korea, ahol aztán hétrét lehetett görnyedni, azért, hogy aztán néhány hónap múlva visszaszóljanak, hogy annyira kellek nekik, mint faszra a köröm. De egyelőre ez nem bassza el a kedvem, de még az sem, hogy Vivre nézve észreveszek egyetlen apró rándulást az a szemöldöke tájékán, ami arról árulkodhat, hogy a tetőn is szívesebben nézegetné a cserepeket, minthogy itt legyen. Rég tűri már ezt az egészet, lehet, hogy zavarja a zaj, vagy az emberek, vagy melege van.  Tényleg meleg van!
-Nincs meleg kicsit vagy nem fáj a fejed? -kérdezem, miközben konkrétan odamoonwalkolok elé, hátha ez leveszi a fókuszt arról, hogy lehet egy kicsit túlaggódom ezt az egészet. Bár azt is el tudom képzelni, hogy így telihold előtt már bőven elkíván a büdös francba, de az este során annyi minden történt, hogy alig volt lehetőségem vele beszélgetni, éppen, hogy volt lehetőségem megtudni, hogy a macskám úgy tapadt rá, mintha legalábbis nonstop macskamentával a zsebében sétálgatna.  Vajon Catkara Nekoya szerelmes? Választhatott volna magának valaki egyszerűbbet is, vagy mondjuk egy másik macskát!

Igazából nem várok sokat és felé nyújtom a kezem reményében annak, hogy elfogadja és keresek valami olyan helyet, ahol egy kicsit nagyobb a nyugalom vagy legalább csak nem jön kényszeresen nekem valaki, aki úgy csinál, mintha épp táncolna, de valójában esélyesebb, hogy csak idegrángása van.
-Jó, hogy ilyen sokan tisztelik erre a ritmust, nem? Akkor se lépnének rá, ha ütnék őket-mosolygok rá, miközben navigálok az embereken keresztül és még arra is kerítek alkalmat, hogy megragadjak egy pohár vizet, meg egy pohár…színeset, fene tudja, hogy szomjas-e és ha igen, akkor mit inna, jobb minden eshetőségre készen lenni és már keresek is a szememmel valami olyan helyet, ahol kicsit magunk lehetünk. Lehet, hogy nem is életem legnagyobb beszélgetését akarom itt most vele lefolytatni, csak hiányzott a közelsége, ráadásul annyi mindent láttam a válogatóim előtt és után, amit szívesen megmutatnék neki is vagy, ha már azt nem legalább elmesélhetném.
-Hogy bírod?-kérdezem tőle, ahogy kipislogok a szememből egy kis csillagport és leteszem a két poharat- Ittál amúgy eleget?
Hű, ez nagyon szar felvezetés, bocsánatkérően meg is simítom a kezét, hogy jelezzem esküszöm ennél még érdekesebb dolgokat is tudok mondani, csak be kell kicsit melegednem. Nem is értem mitől vagyok most hirtelen zavarban.

Aut viam inveniam aut faciam

Daphné d'Aboville kisasszony , 2006.01.13, 23:50

A kijelentésére bólogatok, hiszen Remington kisasszonynak valóban remekül áll a ruhája, már amennyire lehetőségem volt ezt szemügyre vennem, mielőtt a tekintetem találkozott volna a kedves partnerével, aki nem tűnt éppen eksztatikusnak, amiért a húga velem érkezett a bálra. Ez engem kifejezetten nem foglalkoztat, azért sem, mert nem azzal a céllal intézem a dolgaimat, hogy Miguel Fuentest személyesen igyekezzem lelkileg kielégíteni, egyébiránt pedig nincs oka aggodalomra. Tisztességes szándékkal közelítek a húgához, még ha nem is a lehető legetikusabb módszereket választottam ehhez a művelethez.
-Igazán remek a ruhája, ahogyan a tiéd is-mosolygok rá, bár báli viselet nem igazán az én asztalom, hiszen én minden ilyen alkalommal  a már többízben kipróbált yukatáimban jelenek meg, bár erre a borzalmasan zsibbasztó eseményre bátorkodtam vásárolni egy új, meglehetősen tradicionális és elegáns kék darabot, hogy megfelelően nézzek ki partnereim mellett.

Vianne és Miguel esetére megrándul a szám, úgy gondolom, nem érthetem teljesen a közöttük kialakult helyzetüket, már csak azért sem, mert a párkapcsolatokkal kapcsolatban csak a priori tudok nyilatkozni. Fáradtságos munkával természetesen talán ki tudtam volna alakítani valami ehhez hasonló társulást, de teljesen érdektelennek bizonyultam a hosszútávú kapcsolatokat illetően, részemről, ahogyan a költő is mondta, sok hűhó lenne ez semmiért. Ironikus ez valaki olyantól, aki ilyen szubtilis módon igyekezett appercipiálni, hogy kedveli-e valaki vagy sem, de számomra az említett két dolog teljesen máshogyan van súlyozva.
-Sosem értettem miért kell feszélyezze a sorban következőt az előző-osztom meg Daphnéval a véleményemet, mivel cseppet sem szégyellem, hogy ezt gondolom, ellenére annak, hogy empirikus tapasztalatokkal valóban nem rendelkezem- nyilvánvaló a tény, hogyha egy kapcsolat véget ér, annak oka van, éppen ezért felesleges bármelyik félnek is rosszul érezni magát, kiváltképp, ha lépten-nyomon találkoznak,ami egy iskolába esetében nem túl nagy raritás.
Feleslegesen teoretizálok,nyilvánvalóan semmi érintettségem a témában, azt meg egyenesen bizarr nézni, ahogy Vianne kellemetlenül érzi magát bármi miatt, ami nem az, hogy valaha is ki merte mondani, hogy az USA-val bizonyára szomszédos ország USB, vagy hogy nem volt tudomása arról, hogy a Gergely naptár szerint számítjuk az időt, az Eiffel-tornyos fiaskóra pedig egyenesen gondolni sem kívánok, mert menten elvesztem újra azt a csekély hitet, amit még táplálni merek az emberiség felé. Ezt a hitet eddig szinte csak Daphnénak nem sikerült megingatnia az újonnan megismert diákok közül, illetve kijelenthető, hogy María is meglehetősen érdekes autposzia volt, de jelenleg nem ő van fókuszomban.

Kellemesen elmosolygok a tényen, hogy milyen jovialitással, szinte naivan és megengedően képes véleményezni az eddig történteket, pedig, ahogy hallottam az adott prefektus esetében az, hogy nem nyerte el a tetszését a hölgyek ruhának alig nevezhető öltözéke, az meglehetősen enyhe kifejezés.
-Úgy gondolom szimpatizálnak egymással, na nem a szó romantikus értelmében-teszem hozzá gyorsan, mielőtt még bárki azt gondolná, hogy valaha is összeboronálnám azt a kettőt, sőt… Űgy tűnik azonban, hogy Tuffin kisasszony még tartogathat meglepetéseket, ennél fogva pedig érdemes rá figyelni, ki tudja miféle megállapodás lehet kettejük között.

Midőn a karácsonyi ünnepekre terelem a témát – amit természetesen magam még véletlenül sem ünneplek, hiszen a shinto vallásba nem kifejezetten fér bele Jézus vélt vagy valós születése-elégedettséggel tölt el a mosolya. Sosem merném ezt állítani, hogy maradéktalanul értek mindent, ami a családjában történt, de csupán a tény, hogy képes róla beszélni nekem már jót jelent. Figyelem a mozdulatait, ahogyan azokon a kecses zongorista ujjain játszik a gyűrűvel, ebből azt szűröm le, hogy öröme talán nem felhőtlen, kivéve a momentumot, ahol a virágkötészetet említi, ami bár tőlem kissé távol áll, mégis kellemes elfoglaltságnak tűnik és épp úgy illik Daphné-hoz, mint Jane Austen regényei vagy éppen a komolyzene.
-Amennyiben legközelebb megrendezésre kerül, okvetlenül szeretném szemrevételezni legalább az eredményeit-mosolyodom el, hiszen ellenére annak, amilyen gyakorlatiasan igyekszem viselkedni, azért még igyekszem időt szánni arra is, hogy értékeljem a szépet.
-Csupán olyan felhőtlenek, mint a skót időjárás egy késő őszi estén-nevetek halkan már a gondolaton is, hogy milyen lenne eltölteni legalább egy felhőtlen napot a szüleim társaságában. Egészen lehetetlennek tetszik! Talán akkor valósulhat meg, ha mindannyian egyedül tartózkodunk egymástól viszonylag messze eső helyiségekben.

Ezek után végtelen megdöbbenés következik, amit meglehetősen derűsen konstatálok, ellenben a csillagporral, amit hiába próbálok ledörzsölni a nyakamról. Aprólékosan figyelem az apró, önkéntelen kis jeleket, amiket ad, a pillantása, a finommimikáka, minden arról árulkodik, hogy ettől a hírtől nem érzi magát túl kellemesen. Úgy regisztrálom magamban, hogy ez jó jel, darabos, nehezen kikívánkozó gratulációja pedig csak erősíti a gyanúmat.
-Igazán benevolvens gesztus ez tőled, bár ez a gratuláció nem tűnt kifejezetten őszintének.
Itt jön képbe a bájital és a tény, hogy nem kellett volna ennyit fogyasztanom belőle, mivel úgy tűnik, hogy a hatóanyaga arra ösztökél, hogy egyes dolgokat könnyebben és elhamarkodottabban mondjak ki a szokásosnál. Bizonyára nem udvarias dolog ezt megjegyezni, de őszintén szólva horribilisen izgalmasnak találom azt, ahogyan ezt a sosem titkolt információt kezeli, milyen szimpatikusan affektív ez tőle!
Csupán a jobb szemöldököm produkál emelkedő mozgást a kérdéseire, pedig kivételesen, akár egy széles mosollyal is jutalmazhatnám a szinte taktilisen érzékelhető ódiumát, de taktikusan elrejtem, hogy mennyire disztrahál ez a kis antroponómiai kitekintés.

-Cseppet sem interesszál, hogy hogyan fogadná levelemet. Az egész helyzet hidegen hagy -ismerem be és igyekszem magam még mindig kissé értetlennek tettetni, holott már kezdem látni az egyértelmű jeleit annak, hogy a kedves, elegáns, finom és nőies Daphné talán határozottan érdeklődik irántam, a tervem pedig tökéletesen látszik működni. Mikor megemlíti Maríát, szinte késztetést érzek arra, hogy eképedve felkuncogjak. Mégis hogyan volt képes ezt kigondolni?
-Kérlek explikáld, hogy miként jutottál erre-kérem és már nem is tudom palástolni az arcomra kiülő őszinte érdeklődést, ellenére annak, hogy tudom, amit Maríával tettem az nem volt szép megoldás, még ha része is a facilitációnak, amit folytatni készülök. 
Vajon, ha a menyasszonyom olyan lenne, mint Daphné, szívesebben venném fel vele a kapcsolatot?

Ai-je le droit de pleurer?

Rokuro

2006. január 13. péntek, 23:50

TW: nyelvezet, szexuális utalások

Egy picit melegebbnek érzem az arcom a bók hatására, de figyelmen kívül hagyom inkább, mert nyilvánvalóan csak az udvariasság mondatja vele, mi másért is tenné.
-Élodie csodálatos édesanyja készítette, övé minden érdem - simítok végig egy zavart mosollyal a sötétkék szoknyán, ami olyan, mint egy megannyi csillag borította égbolt. Elmondhatatlanul hálás vagyok Jacqueline-nak, a ruháért, de Élodiért pedig különösen. Igyekszem egész este szemmel tartani, de úgy látom, nem annyira kell aggódnom, mert látszólag jól érzi magát. - Te is remekül festesz - bár ezzel bizonyára tisztában van.
Hallgatom Rokuro okfejtését Vianne viselkedését és ezt az egészet illetően, és egy pillanatra elgondolkozom, hogy nem is válaszolok, mert nyilvánvalóan a véleményemet nem tudom túl sok mindenre alapozni, de végül aztán mégis megteszem.
- Ez elméletben így is van, de gyakorlatban nem ennyire egyszerű, és ezt Vi is tudja - továbbra is halkan beszélek, és követem a tekintetemmel a rózsaszín ruhás, szőke lányt. - Nem tudod nem automatikusan hozzá, mármint nem konkrétan Vi-hez, de az előző kapcsolathoz hasonlítani magad, azt érezni, hogy mi van, ha te nem vagy elég, ha ő jobb, szebb, hogy biztos tud valamit, amit te nem… pláne az elején, azt hiszem, hiszen előtte vele volt és őt szerette - sóhajtok, és még mindig Viannet és Varvarát nézem. Nem tudom, Alma szempontjából jobb-e, vagy rosszabb, hogy ennyire jóban vannak Miguellel még a szakítás után is. Majd kiderül.
- Nem ismerem Almát - vallom be - nem tudom, mennyi önbizalma van, mert az… a bizonytalanság nem tűnik el csak úgy - finoman megrázom a fejem, nem kell tudnia, hogy részben magamról is beszélek. - Vianne tulajdonképpen a lehető legkedvesebb dolgot teszi most, amit csak tehet. Hagyja őket kibontakozni és nem akar félreérthető helyzeteket még véletlenül sem - elmosolyodom ezen, remélem, valamennyire sikerült eltalálnom, hogy miért csinálja, amit csinál, még ha Rokuro nem is fog velem egyetérteni, de ez most nem is zavar. - Nevezhetjük ezt amolyan... női szolidaritásnak - zárom le végül ezt a túl hosszúra sikerült gondolatmenetet.
Csak bólintok arra, hogy Varvara és Barbon szimpatizálnak egymással, bármilyen értelemben is. Tulajdonképpen nem tartozik rám az se, ha igen, és az se, hogy nem. Nem volt különösebb problémám Barbonnal, csak nem feltétlen… értettem.
- Minden évben van. Majd jövőre el… - eljöhetnél, de ilyet butaság lenne mondani, mégis miért akarna ilyet tenni? Abban sem lehetek biztos, hogy akarna velem levelezni az év végi vizsgák után, nem hogy… meglátogatni a téliszünetben. Pedig biztosan kellemesebben telhetne az az idő számára, mintha az elmondásai alapján kellemetlen családjával kellene töltenie. - Elküldöm a képet bagollyal - ez lesz a legjobb mindenkinek. Egyébként sem tudom, hol is fogom tölteni a következő évi karácsonyt, csak azt, hogy azt is Miguellel. Nem fogok többet semmilyen ünnepet, semmit nélküle tölteni.
-Hideg, borús, szeles… várod, hogy mikor oszlik fel a felhő, és süt ki a nap, de helyette még rosszabb lesz, mert esik 3 napig? - a kézfejem óvatosan megérinti az övét, talán furcsa lenne bátorítóan megfogni a kezét, és semmiképp se szeretnék tolakodó lenni, de valahogy szeretném kifejezni a támogatásomat felé. Nem hangzik jól a helyzet egyáltalán, de én lennék az utolsó ember, aki ítélkezik valaki más, családjával való… bonyolult kapcsolata felett.
Valóban nem őszinte a gratulációm, pedig megtettem már nem egy, és nem két alkalommal, haragszom is magamra miatta, hogy most nem megy, és csak nem értem, hogy miért? Miért fáj ennyire kimondani ezt a végtelenül egyszerű mondatot? Semmi okom, vagy jogom, így érezni magam. Ez csak egy ugyanolyan eljegyzés, mint a többi, nem az első a barátaim körében, és nem is az utolsó, az lenne a meglepőbb, ha nem lenne, és mégis… nem megy. Zavar és bánt az egésznek a gondolata, meg annak is, hogy örülnöm kellene neki, de nem megy, de azt hiszem, újfent bebizonyosodik, hogy mennyire rosszul vagyok összerakva.
Úgy érzem, mintha valaki arcon vágott volna, amikor azt mondja, hogy nem érdekli az a lány, sem az egész eljegyzés. Mégis… hogy mondhatja ezt? Még ha ez egy elrendezett házasság is, márpedig bizonyára az, az a lány… jobbat érdemel ennél. Ismeretlenül is sajnálom őt, valakit, akinek még a nevét sem tudom, hogy így beszélnek róla, mintha… mintha semmit nem jelentene. Vajon ő akarja ezt? Hogy érezné magát, ha tudná, hogy… ezt gondolja róla a vőlegénye? Ha Rokurot hidegen hagyja a lány, akivel le kell élnie az életét, akkor minden bizonnyal én is teljes mértékben hidegen hagyom, hiszen miért is érdekelném? Ezek után hogy jöhetek egyáltalán számításba? Engem nem ígértek oda neki. Nem tudok adni neki semmit. Egyáltalán semmit.
És ezek után még képes azt kérni, hogy fejtsem ki, úgy nézni rám, mint aki elmondhatatlanul jól szórakozik ezen az egészen, az érzéseimen, a zavarodottságomon, azon, hogy rosszul érzem magam, és mintha ezzel tisztában is lenne. Vajon csak megjátszotta egész félévben, hogy kedves velem? Miért? Ha csak meg akar dugni, mint Julien, szívesen elmondanám neki, hogy felesleges ilyen mértékig fáradoznia és beletennie ennyi felesleges energiát. Kivéve, ha kiderül, hogy valami miatt annyira gyűlöl és megvet, hogy képes lenne ilyen aljasságra, María pedig még segít is neki. El kell ismernem, azért az egészen… művészi lenne. Ha menne, még meg is tapsolnám. Hitetlenkedve bámulok rá, csak most teljesen más miatt. Vajon én mikor jutok el arra a pontra, amikor ugyanannyira nem fognak érdekelni mások érzései, mint amennyire őket nyilvánvalóan nem érdeklik az enyémek?
Most. Azt hiszem, ez az a pont. Érzem, hogy megfeszül az állkapcsom, egy egészen… ismeretlen érzéstől, hogy valami fájdalmasan szúr a mellkasomban, de ignorálom, ignorálok mindent, az ökölbe szorított kezem enyhe remegését, a gombócot a torkomban. Egyetlen egy érzésre fókuszálok. A haragra.
-Tudod mit? - nézek egyenesen, mélyen a szemébe. Dühös vagyok, elmondhatatlanul dühös, rá is, de főleg magamra, amiért ennyire rettenetesen ostoba vagyok. De vagy ez az érzés, vagy itt helyben sírni kezdek, és érzem is, ahogy a könnyek égetik a szememet, de visszatartom őket, nem sírhatok, előtte nem, most még nem, szóval minden erőmmel kapaszkodom ebbe a haragba, nem emlékszem, voltam-e valaha ennyire dühös. Nem akarok elkezdeni azon gondolkozni, hogy miért van ez, megkérdőjelezni, hogy talán nem kellene ezt tennem. Mégis teljesen komolyan gondolom, amit ezután mondok.
- Nem. Laisse-moi putain tranquille. A továbbiakban hagyj engem békén Rokuro. Szórakozz valaki mással - nem kiabálok, a hangom mégis jóval határozottabban cseng, mint talán eddig bármikor, szinte magamat is meglepem vele, de nem érek rá ezzel foglalkozni. Tudom, hogy hagyni fog, ezért merem csak kimondani, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem fog hozzám szólni többet, de nem azért, mert olyan borzasztó módon elrettentő lennék. Nem. Egyszerűen csak tudom, hogy nem ér ez az egész annyit neki, hogy ezek után tovább akarjon próbálkozni, senkinek se érek ennyit.
Aztán sarkon fordulok, és ott hagyom, hogy egy alkalmas helyen végre kisírhassam magam.

D oor closed, stone cold, non-believer Think I've got a fever

Chikara Tetsuya
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~22:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, gyűlölködés, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

A bál tiszteletére apró csillagokkal és holddal díszített púderrózsaszín körmeiddel dobolsz az egyik asztalon, miközben a tánctéren önmagukat és egymást ringatókat figyeled. A nagy szoknya alatt egyik lábad átvetve a másikon, arcodon az az ítélkező kifejezés ül, mint általában. Most éppen azzal foglalod el magad, hogy igyekszel megtippelni: ki az, aki már ma éjjel álomba sírja magát, ki az, akinél a ma varázsa kicsit tovább kitart. Azonban a rideg valóság és a kegyetlen igazság előbb-utóbb mindenkit utolér. Az ilyen bálokon elhangzott ígéretek, lopott csókok többnyire nem igazak, csak a hangulat hevében elkövetett ostobaságok. Nem mind mögött van feltétlenül szándékosság, de balgaság lenne tagadni, hogy nincs olyan egyén, aki élvezettel használja ki és bántja embertársait. Te is közéjük tartozol, ugyanis jobb kihasználni, jobb bántani, mint kihasználva és bántva lenni. Nem mindegy, hogy melyik felén áll az ember a fasznak. Szopsz, vagy szopatsz. Ez a világ rendje.
A mai nap számodra adná magát, hogy egy utolsó kibaszott szemét legyél mindenkivel, hogy megkeserítsd mindenki más estéjét is, ha már a tied ilyen remekbeszabottan elbaszott. Mégis van benned annyi tartás, annyi akaraterő, annyi gerinc, hogy a szarlavina közepében is felszegett állal, kihúzott háttal állj, és hiába kívánkozik a gyomortartalmad a külvilágra, erőszakkal bent tartod. Hiába akarsz elmenni innen, kivárod türelmesen, hogy Hera maga unjon rá az egészre. Hiába akarod magadtól Chikarat a lehető legtávolabb tartani a legutóbbi incidens után, hiába vájnád ki Jenkins szemeit legszívesebben, hiába... szóval a lényeg az, hogy moderálod magad, mindenre és mindenkire való tekintettel és csak a gondolataidat engeded szabadjára, csak ott folyjon vér, csak ott visszhangozzanak szenvedő sikolyok, ott hallod a kétségbeesett karmolászásokat, ott csattan a pofon, ott törnek csontok, ott halnak meg újra olyanok, akik már rég halottak és olyanok is, akik még vigyorogva pózolnak a fotósok számára és nagy hanggal kibaszott idegesítőek. Mert valljuk be, mások öröme, boldogsága visszataszítóan irritáló jelenség.
Egy újabb idegesítő álló faszú kanos fiúkát küldesz el egy legyintéssel - ezúttal egy franciát. De volt már számos amerikai és roxfortos is. Ha nem másnap lenne telihold, és nem szenvednél ennek következményeitől, szívesen belemennél az apró kis játszmákba - még akkor is, vagy talán amiatt még inkább, mert tudod jól, hogy ez valakinek potenciálisan rosszul esne...
Elképzelhető, hogy egy undok kis kurva vagy. Na és? Megvan rá minden okod, nem? Ha téged bántalmaztak anno, az felhatalmaz arra, hogy ugyanezt megtedd másokkal is, nem? Nem? Mondjuk ha nem így lenne... igazából érdekelne? Dehogy. Sosem érdekelt, sosem fog.
Kapja be az egész világ!

Majd besiklik a képbe valaki. Valaki, aki elől legszívesebben menekülnél. Valaki, akinek az ölelésébe burkolóznál. Valaki, akiről inkább tudomást sem vennél, közben meg mégis néha azt kívánod, bár Ő töltené ki minden gondolatod. Sokkal óvatosabb vagy azóta a bizonyos decemberi incidens óta. Óvatosabb, de nem hidegebb. Ha magadat helyeznéd előtérbe, bizonyosan már nem állnál vele szóba, de mivel nem így teszel... ezért játszod tovább, mintha minden rendben lenne. Senki nincs tudomása a benned zajló háborúról, melyet az iránta érzett érzelmeid kettőssége okoz. Körmeid kopogása abban a pillanatban szűnik meg, ahogyan beszélni kezd, közben kékjiedet az Ő arcra emeled. Kérdésére nem válaszolsz, még a szemöldököd sem szalad gúnyosan a magasba, csak elfogadod a kezét, és vakon hagyod, hogy vezessen. Teljességgel érthetetlen és mindennemű logikát ellenez viselkedésed. Nem tudod magad sem hová tenni, csak hogy mióta realizáltad, hogy gyengéd érzelmeket táplálsz iránta, erre neki egyből felállt erre a farka, pont akkor, pont olyankor, amikor a leginkább sebezhető voltál számára... nos kurvára nem esett jól. Azóta az a tüske ott van, minden pillanatban óvatosságra int.

Ne bízz senkiben!

Keserű szájízt hagy maga után az emlék. Bár tudnál olvasni a gondolataiban, bár látnád az igazat, lelátnál a lelke legmélyebb, legtitkosabb, legrejtegetettebb zugaiba. Akkor lehet, hogy képes lennél hinni neki? Akkor talán képes lennél bízni? Vagy még akkor sem? Vagy főleg akkor nem?
Mondjuk... a legilimencia nem is annyira hülyeség? Ez egy olyan tudomány, amibe akár érdemes lenne időt és energiát fektetni. az elme befolyásolása... hogy ez eddig még nem jutott eszedbe! Még el is mosolyodsz az ötletre, valamennyire gúnyosan, valamennyire becsmérlően - hogy nem jutott ez eddig eszedbe? Szánalmas.

- Engem már az is meglep, hogy a fogyasztott alkoholmennyiséged ellenére még továbbra is képes vagy egyenesen közlekedni és mellette még egészen elviselhető társaságnak is bizonyulsz... legalábbis eddig - teszed hozzá gyorsan, hiszen eddig nem nagyon volt alkalmatok beszélgetni, mert a kedves kebelbarátnőjét részesítette előnyben. Természetesen. Állkapcsod megfeszül kicsit a gondolatra, de hamar lazítod. Nem láthatja senki. Nem tudhatja senki.
Végül kinézi magának ez az ötcsillagos úriember a legközhelyesebb csillagporos kis kíváncsi tekintetek számára eléggé rejtett zugot - tehát azt a sarkot, ahová az emberek általában smárolni járnak. Legszívesebben forgatnád a szemeid, de nem teszed. gyomrod elégedetlenül vet bukfencet, kicsit talán feszélyezve is érzed magad, ami... furcsa, mert így sosem érezted még magad az Ő környezetében - egyszerre vágysz a közelségére, az intimitásra, mindenére, de közben fojtogat, szorongat is. Úgy érzed nem kapsz levegőt, de ugyanezt érzed, amikor mással látod. Hogyan lesz ennek vége? Mikor lesz vége?

- Ezek szerint közepesen kurva szarul, ha már neked is feltűnik... - sóhajtod végül lemondóan, ahogyan nyúlsz a színes lötty után, csak azért, hogy beleszagolj és megcsapja az orrod a tömény alkohol szaga. Erre elfintorodsz és nyelsz egy nagyot, remélve, hogy a hányingert is képes vagy ezzel együtt lenyelni. Visszateszed a színes löttyöt, majd a vizes poharat veszed inkább a kezedbe. - Elmebeteg az, aki kiönti az alkoholt tanárok jelenlétében és ott hagyja szabadfogyasztásra... Szívesen megnézném, ahogyan erre valamelyik tanár éppenséggel rájön, és vadul keresni kezdi a bűnöst - azt már nem teszed hozzá a békesség kedvéért, hogy nagyon szívesen útba igazítanád ezt a tanárt Jenkins felé. Belekortyolsz a vízbe, ami nem sokat segít igazából az általános rosszulléteden, de cserébe egy kis időt hagy neked, hogy lehiggadj a következő kérdésének nyomán. Sokat nem segített... - Köszönöm szépen, igazán megvagyok a pesztrálás nélkül is. Nincs szükségem se sajnálatra, se részvétre, se aggodalomra, se semmi egyéb ilyenre, köszönöm szépen! - jutalmazod törődését szúrós pillantással és éllel rendelkező szavakkal. Egész este csak tűrted ezt a sok felesleges aggódást. Mielőtt nem tudtak még semmit, nem volt ez. Semmit sem változtat rajtad, a helyzeteden, a múltadon a dolog, nem kellene, hogy emiatt másképp bánjanak veled. Mégis ezt teszik. Ez pedig dühít. Irritál. Felbasz. Nincs szükséged a szánalmukra, az együttérzésükre. Lehetséges, hogy hiba volt...?
- Úgy érzem óriási hiba volt ezt elmondani nektek... - a szavak csak úgy kicsúsznak a szádon, pedig nem akartál ezen véleményednek hangot adni. Ám megtörtént, nem lehet visszavonni, nem lehet az emlékeit törölni, megmásítani...
Azaz fogalmazzunk úgy, hogy még nem vagy képes erre. De mindent megteszel, hogy a későbbiekben az lehess.

ezt már szeretem

Mégis elmosolyodsz a gondolatra, hogy esetleg ezzel is büszkévé teheted Őt...
Mennyi mindenre fel lehetne használni ezt a tudást...!
Abban bárki biztos lehet, hogy Te nem a törvény oldalán kardoskodva hasznosítanád az elme mágia fortélyait.

még akár... büszke is lehetnék rád

Beleborzongsz a hangjába, a gondolatára és a következő szavára...

Morgana

Aut viam inveniam aut faciam

Daphné d'Aboville kisasszony , 2006.01.13, 23:50

-Élodie édesanyja minden kétséget kizáróan valódi művész-bólintok, hiszen Élodie kisasszony ruhája is remekül fest, még ha kétszer annyi anyagot is lehetett szükséges hozzá felhasználni, határozottan úgy tűnik, hogy megérte. A kék remek választás volt, szépen kiemeli Daphné szemeit és a barna haját, amit sokkal természetesebbnek találok rajta, mint a szőkét, amivel megismertem, igazán szépen lágyítja, ha lehet mégtovább a vonásait, közben pedig szerencsére nem néz ki Fuentes feminin verziójának, ami külön örömmel tölt el.
Megjegyzésére, miszerint magam sem vagyok taszító, csupán meghajtom a fejem, mintegy köszönetem jeléül, azért tisztában vagyok azzal, hogy hogyan festhetek itt a yukatámban, amit illetően azért kaptam néhány kérdő pillantást, mindenesetre nem bántam meg, hogy maradtam a tradicionális ruházat mellett, bár volt lehetőségem megfigyelni, ahogy a többi nemzetiségi diák -külön tekintettel itt az ázsiaiakra- nem igazán törekedett arra, hogy bármiféle reverenciát mutasson a saját kultúrája felé. Nem lehet mindenkiben jelen  az elköteleződés a származásával kapcsolatban, ugyebár, de ellenállok a késztetésnek, hogy bármiféle megjegyzést tegyek ezzel kapcsolatban, Daphné-t bizonyára rosszul érintené az irreguláris családi helyzete végett.

Szinte abnormis, hogy ténylegesen figyelek az okfejtésére azzal kapcsolatban, hogy Vianne miért is kerülgeti Miguelt és Almát ezen tőle szokatlanul aggályoskodó módon. Gyakran nem igazán fókuszálok, amikor beszélnek hozzám, főleg, mikor valami ilyesfajta szociális gesztus kerül szóba, hiszen engem az ilyenek meglehetősen ritkán érintenek és még annál is ritkábban szánok rá időt, hogy megértsem őket.
Amit a kommenzurabilitásról mond elgondolkodtat, tehát én sem feltétlenül pusztán akcidens jelleggel hasonlítottam egymáshoz néhány alkalommal Salamanca kisasszonyt és Daphnét? Ilyenkor egyáltalán szükséges feltétlenül közölni az új partnerrel, hogy pontosan ki volt a régi? Érdekesen hangzik a fejemben a gondolat, hogy esetleg, ha egy teljesen más helyzetben, egy teljesen már emberként találkozom Daphné-val, ugyan miért mutatnék rá Maríára és jelezném, mint evidenciát, hogy bizony a hölggyel már kopuláltam. Számomra ez valósággal felfoghatatlan, de ez csak egy a dolgok közül, amiket Vianne tesz, be kell vallanom, szinte egy másodpercét sem értem már hosszú évek óta és nem gondolom, hogy ezen helyzet valaha is változni lenne képes.
-Nem állítom, hogy ennek a jelenségnek abszolúte értem a logikáját, de amennyiben köztetek ez így szokás, a továbbiakban konvencionális női viselkedésformaként kezelem majd.

Vajon Daphné is hajlamos efféle kölcsönös felelősségvállalásra? Bizonyára az, sosem tudnám elképzelni, hogy valaha is ne másokat helyezzen maga elé vagy éppen ne a lehető legteljesebb megértéssel forduljon azok felé, akik ilyenre vetemednek.  Talán szomorú dolog, de magamat sosem tartolttam egy kifejezetten szolidáris embernek, főleg nem ilyen esetekben. Talán éppen ezért tettem, amit tettem Maríával is, melynek során akaratlanul is kénytelen voltam megbántani ezt a kedves dámát, ebben az igazán nett kék ruhában.
A virágkötészettel kapcsolatos mondatát és annak elharapott végét nem tudom maradéktalanul appercipiálni, így nem is foglalkozom vele tovább, csupán annyit gondolok az elmém magányában, hogy minden bizonnyal „el”, jelentsen ez akármit is.
-Kérlek tégy így, igazán szívesen szemlélném meg az elkészült műveket, még ha erre csupán fotón is van lehetőségem.
Az utóbbi mondatrészt talán nem túl illendő kimondanom, hiszen igazán könnyen félreérthetné és gondolhatná úgy, hogy alkalmatlankodni kívánok a családja körül, holott ez nem áll szándékomban. Főként azért is nem, mert a saját családom mellett -aminek működését Daphné mintha máris remekül megértené- egy rossz időpontban vett levegő is számíthat alkalmatlankodásnak és kellemetlenkedésnek egyaránt.
-Mintha csak empirikus tapasztalatod lenne az Ishida klánnal kapcsolatban-jelenik meg az arcomon egy kínos félmosoly, de hamar inkább a kezére pillantok, ami olyan könnyeden, épphogy érinti csak az enyémet és valahogy egyszerre találom ezt zavarbaejtőnek és megdöbbentően kellemesnek. Tulajdonképpen ez az utolsó momentum, amikor bármit is kellemesnek találok ezen az estén.

Talán a jeleket olvasom borzalmasan rosszul, talán annyira sem értek az emberekhez, a nőkhöz, azon belül pedig Daphné-hoz, amennyire eddig gondoltam. Hirtelen idea csupán, hogy jelezzem átlátok rajta és még véletlenül sem fogom elhinni, hogy őszintén képes gratulálni ehhez a csodás eljegyzéshez és talán rapid módon illett is volna kiigazítanom magam, miszerint a semminél is kevesebb közöm van a saját eljegyzésemhez, valamint a menyasszonyommal sincs ez másként. Nem tudnám felidézni a nevét, bármennyire és próbálom, mivel soha nem törődtem vele eléggé ahhoz, hogy tényezőként kezeljem a saját életemet illetően. És mégsem rektifikálom a kijelentésem, csupán ráhagyom a velem szembenálló, láthatóan meglepett hölgyre, hogy értelmezze, ahogyan szeretné és bízom a pszichológiai hadviselésemben. Talán itt is hibát követek el, pedig úgy gondolom, hogy a megfelelő dolgokat mondom, például biztosítom róla Daphnét, hogy egyáltalán nem érdeklődöm a számomra kirendelt hölgy iránt, de mintha ez sem hozná meg a kívánt hatást.

Derűs érdeklődésem valami olyat vált a lányból, amire egyszerűen nem tudtam, mert nem is tudhattam felkészülni, hiszen azt hiszem, hogy az elmúlt fél év alatt egyetlen alkalommal sem azonosítottam rajta a harag jellemzőit, ám most határozottan úgy tűnik, hogy valamely ballépésemmel sikerül feldühítenem, holott én úgy látom semmit sem rontottam el. Talán túlzottan is érdeklődő lettem volna? Olyat kérdeztem, amit nem illik?
Ahogy mélyen és végtelenül kellemetlenül tekint a szemembe, még azt gondolom, hogy van lehetőségem valamiféleképp meliorálni a helyzetem, de a szavai a torkomra forrasztják minden okos gondolatom, amivel még abba az irányba tudtam volna terelni, amerre szerettem volna, hogy haladjon. Nem beszélek franciául, de borzalmas döbbenet költözik ábrázatomra, mikor realizálom, hogy a kedves, jólnevelt, szervilis Daphné tulajdonképpen rám káromkodott, az pedig egyenesen sokkol, mikor arra kér, hogy legyek oly szíves távol maradni tőle és nemes egyszerűséggel elviharzik.
-De hát bizonyára félreértesz, én…-hagyja el a számat a mondat, de már befejezni is redundáns foglalatosságnak tűnik, el kell fogadnom, hogy valamit borzalmasan elrontottam. De vajon mit? És helyrehozhatatlan hiba lett volna?
-糞-suttogom dühösen,pedig én mindent megtettem, a tervem pedig tökéletesnek tetszett.Ha legalább érteném…! Furcsa érzés fog el, borzalmasan érzem magam, még a fejem is belefájdul, még szerencse, hogy ennek rettentes bálnak már gyakorlatilag vége.
 今それを永久に失ったらどうなりますか？

Köszönöm a játékot! 

   

                   

          Like moon, like sun,we share one sky but never meet        

   

Vivien M. Smithe, 2006.01.13., 10:30

TW: káromkodás, alkoholfogyasztás, erőszakos gondolatok

Micsoda kibaszott fantasztikus parti, nem igaz? Hát alig lehet itt olyat látni, aki nincs teljesen kifaszulva az egésztől, mondjuk legalább úgy tűnik, hogy Gemma jól szórakozik, még annak ellenére is, amiket mondok neki, pedig én istenbizony nem akarom elkúrni az estéjét, inkább attól szeretném megmenteni, hogy a sajátját kúrja el.
Iszom néhányat, mert úgy jobb. Valamivel muszáj oldani a feszültséget, mert amúgy látni lehetne a pofámon, hogy hetek óta alig bírom ellazítani az állkapcsom. Ez nagyjából a remekül sikerült randevú után kezdődött, amire sokkal többet gondolok, mint kellene, dupláját annak, amit egészségesnek lehetne mondani.

Végig próbálok nem bugyuta állat módjára viselkedni vele, ami abban csúcsosodik ki, hogy egyik faszagányhoz sem megyek oda, hogy együtt megnézzük menne-e a szeméhez egy cuki kis lila zúzódás, de valamelyiknek akár azt meg tudnám ajánlani, hogy kitépem a szemét és a seggébe dugom, hogy lássa micsoda szarjankó, de éppen ez a lényeg. Hogy nem teszem! És miért nem? Mert basszameg, normális vagyok és nem akarom Viv amúgy is pusztulatos estéjét mégjobban szétcseszni, még ha nehéz is ellenállnom a késztetésnek, hogy megtanítsak egyeseket úgy fogat mosni, hogy a protkó kézben van.
Szóval kivárok, igyekszem nem idegesítően figyelni minden mozdulatát, aztán kiválasztom a szerintem megfelelő pillanatot, lecsapok és meg is kapom, amit akarok, vagyis hajlandó egy kis időt rám szánni. Mondjuk azt is elég valószínűnek tartom, hogy csak sok volt már neki a báli forgatagból és inkább engem visel el, mint a többi ötvenet, ami igazán kedves tőle. Már majdnem tényleg az.                 
Abba már bele sem akarok gondolni semmi többet, hogy mindegyik idiótától sikeresen megszabadította magát a segítségem nélkül is, pedig ez azért megmelengette a lelkem valamelyik árnyékos kis pontját, pedig esélyes, hogy nem miattam tette. Csak reménykedhetek benne, hogy legalább egy kis közöm volt hozzá!

Óvatosan fogom a kezét, miközben haladok kifelé az emberek közül, ennél normális esetben sokkal magabiztosabban érnék hozzá, de a Roxmortsban történtek elbizonytalanítottak. Álmatlanul fekve az ágyamban, legyek bármelyik földrészen is, többször visszajátszottam a fejemben mindent, ami akkor történt és akárhány felől próbáltam megfejteni, mindig ugyanarra jutottam, mégpedig, hogy csakis én ronthattam el valamit. Minden tökéletesen működött addig a pillanatig, mikor is a testem megpróbálta átvenni az irányítást, ő pedig őszinte pánikkal reagált erre az egészre. Akkor lett vége mindennek, az önfeledt kacajának, a forró csókjainak, a kellemes simogatásoknak, annak, ahogy a teste az enyémhez simult, de vajon miért? Mi hozta ki belőle ezt?
Nem vagyok egy olyan ember, aki valaha is képes lenne úgy komolyan bántani valakit, akihez ennyire kötődik, persze számtalanszor sikerült kurvára elbasznom a reputációmat, mikor mondjuk olyan dolgok estek ki a számon, hogy magamtól kezdtem undorodni miattuk vagy, amikor épp arra gondoltam, hogy talán…talán haragszom rá annyira, hogy meg tudnám ölni, de ez sosem volt egy komoly elhatározás, csak pillanatnyi elmezavar. Tudok annyit Vivienről, hogy egyértelműen azt gondoljam, hogy nincs olyan helyzet, amikor ténylegesen félni tudna tőlem? December közepéig azt hittem, hogy igen, de most már semmiben sem vagyok biztos és őszinte mázlimra ez már megint egy olyan szituáció, amikor kurvára nem illene vagy kellene felhozni ezt az egészet. Mit is bírnék mondani? „Hé figyelj, tudom, hogy elég ocsmány estéd van, szóval… korábban bántott valaki? Ki volt az? Mi történt? Én bántottalak?"

Ez a leggusztustalanabb az egészben. Ezerszer gondoltam végig minden kibaszott tettemet és mondatomat és kétségbeesetten kerestem valamit, ami talán eljuttathatta addig a bizonyos pánikrohamig, de nem találtam igazán mást, mint a konkrét biológiámat, amin elég nehezen tudok változtatni és akkor megint oda kell visszakanyarodni, hogy annyit tudok az egészről, mint hipogriff a számmisztikáról, holott én vagyok az egyik a két emberből, akinek hajlandó volt beszélni a múltjáról.
-Ajj már-forgatom meg a szemem egy zavart mosollyal, végül is teljesen mindegy, hogy min szorongom hülyére magam, most úgysem lehet ember módjára végigbeszélni- olyan józan vagyok, hogy simán tudnék kezén állva beszélni hozzád legalább két nyelven.
Amúgy meg a faszt vagyok én józan, de tény, hogy ez semmi ahhoz képest, mikor Halloweenkor még fekvéshez is kapaszkodnom kellett, de ő erről azért jobb, ha nem tud. Leteszem a poharakat egy kis asztalra és hirtelen rohadt céltalannak érzem magam. A történtek valamit megváltoztattak, óvatosabbá tettek, aminek hatására pár másodperc erejéig azt sem tudom, hogy mit kellene mondanom, aztán felteszem a legklisésebb kérdést a földön.

Fogalmam nincs miért érzem magam ilyen kibaszott ostobán. Ott van bennem a gondolat, hogy nem akarom elengedni a kezét, sőt inkább húznám magamhoz az egész testét, még ha csak egyetlen pillanatra is, de nem tudom milyen hatással lennék rá. Legalább most irritált, ezt már ismerem, mert itt már voltunk, de vajon mennyivel kerültem visszább december óta? Egy szinttel? Hárommal?
Csak megforgatom a szemem, kibaszott kedves tőle, hogy úgy csinál, mintha egyébként nem figyelnék rá és arra, hogy éppen mikor és hol érzi magát kegyetlen nyomorultul, de erre nem válaszolok, gyakorlom az önuralmam. Szuvenír lehet Japánból, remélem kitart a bál végéig. Amint beleinne a színes izébe, rögtön teszi is vissza, én pedig csak beleszagolok és máris érzem, hogy ez bizony olyan pia, amiből háromtól akár már el is lehet feküdni valahol a csillagporos padlón.
-Azanyámat-teszem vissza én is a poharat- ha anno ezzel fertőtlenítik a lábam, még meglenne!
Tényleg elég extrém volt a pohár tartalma, én viszont csak a saját piámat húztam fel többször is, tehát ehhez semmi közöm, eleve csak azért hoztam, hogy hátha van valami kis cukortartalma, ha Viviennek éppen az kéne, mert leesne a cukra. Nem mintha olyan kurva sokat tudnék az ilyen dolgokról, de igyekeztem figyelembe venni minden nyavalyát, ami csak jöhet. Mert én egy valamit jól tudok már a rossz szerencse és kettőnk kapcsolatáról, mégpedig azt, hogy egyszercsak be fog baszni a ménkű.
Igyekszik is beleverni a kemény fejembe, hogy tőle aztán hova kellene dugnom az aggódásom, ami még nem is nagyon hat meg, de a második mondata…az valahogy szíven üt. Zavartan kezdem piszkálni az egyik csillagos biszbaszt a hajamban és gondolkodom azon, hogy erre mit is kellene mondanom azon kívül, hogy „kössz baszdmeg”.
-Hmm…hát visszaszívni ugye már nem lehet-igyekszem magamban tartani a sértettségem- de, ha ennyire idegesít, akkor igyekszem visszavenni. Amúgy meg, ha ilyen fejjel láttalak volna meg, bárhonnan kihúztalak volna, mert a végén még karóba húzol valakit a tekinteteddel. Amúgy meg mutatni akartam neked valamit.
Ezt úgy csesztem oda a végére, hogy szerintem amúgy kurvára nem kellene, de már mindegy. Hátha ez egy kicsit eltereli a figyelmét arról, hogy éppen agyon akar köpködni szarkazmussal és némi gúnnyal.

D oor closed, stone cold, non-believer Think I've got a fever

Chikara Tetsuya
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~22:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, gyűlölködés, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Utálod az egész bált, az embereket, a hangos zenét, az éles kacajokat, a sok idióta turbékoló párt, akik másnap, vagy a következő héten már amúgyis a múlté lesznek... Gyűlölöd a hasogató fejfájást, a hányingert, a szédülést, a szokásos telihold előtti általános gyengeséget. Kiszolgáltatottnak érzed magad, noha ugyanolyan jól fel vagy szerelkezve az áttörhetetlen védelmeddel, mint eddig. Irtózol az agyad mélyén egyre erélyesebben motoszkáló, karmolászó hangoktól, a halk suttogásoktól, érintések kósza emlékétől, a mocsoktól, mely a testedhez tapad és amely a véredbe ivódott már oly sok évvel ezelőtt. Egyetlen fény az éjszakában, az öröm az ürömben, egy valami hoz némi megnyugvást: Jenkins viszonylag sietősen és egyedül távozik a rendezvényről, természetesen csak miután beszélgetni vonja félre Chikarat. Ameddig helyedről képes vagy rá, nyomon követed őket a tekinteteddel, és nagyon de nagyon reménykedsz abban, hogy az az utolsó senkiházi szuka szenved. Még nem felejtetted el azt, amit Heraval akart tenni. Óóó, dehogy felejtetted el. Az eskü ott húzódik közöttetek láthatatlanul, de Te nem tétlenkedsz ezidő alatt sem, ameddig az a földönfutó aljanőstény enyeleg másokkal. Nem, Te mozgósítottad a kontaktjaidat, hogy találkozhass valakivel, aki potenciálisan képes segíteni rajtad. Rengeteg kérdésed lesz majd a férfihez, és attól tartasz, hogy egy újabb embernek leszel kénytelen kitárulkozni - de a cél szentesíti az eszközt. Eltaposod a Mardekár ház egyik szégyenfoltját - azt, amelyik ostoba módon visszatámadott. Pedig igazán nem adtál rá okot, még nem is fenyegetted vele. Hiszen fenyegető volt maga a tény, hogy Te ezt tudod. Most pedig azt hiszi, majd sakkban tarthat? Hogy majd füled-farkad behúzva nyüszítesz egy sarokban? Neeem... Gemma Jenkins nem látott még nálad romlottabb dolgot - és ezt Te maradéktalanul be is fogod bizonyítani neki. Ez most már háború. A bosszú édes lesz, ahogyan ijedt tekintetét figyeled majd, amikor rájön - felelőtlen, meggondolatlan cselekedetével csak ideig-óráig érezhette magát nyeregben, de valójában? Ránt magával mindenkit a mélybe, aki valaha fontos volt számára.

Fenrir Greyback most biztosan büszke lenne rád. Gerinced mentén végigfut a kéretlen borzongás, ahogyan selymesnek nem mondható, de mélynek mély, karcos baritonján megdicsér. Ahogyan mocskos, göcsörtös ujjait végigfuttatja aranyszőke fürtjeiden, majd pedig az arcodon, az ajkaidon, az álladon, végül pedig a nyakadon, ahol megállapodik az a hatalmas kéz - csak azért, hogy gyengéden újra satuba foghassa azt. Kényelmetlen a légvétel, nehezebb a szokásosnál. Tudod, hogy ez csak a telihold mellékhatása, de nehezen bírod. Mégis, a tömegből mit sem vesznek észre belső harcaidból, mindenki élvezi, vagy nem ezt az egész bálnak csúfolt baromságot.

Aztán megjelenik Ő, mindig a legváratlanabb, legkéretlenebb pillanatokban. Sosem tudod, hogy éppen hálás legyél-e érte, vagy a Pokolba kívánd. Az utóbbit mondjuk sosem gondolnád komolyan - vele nem. A keze is olyan ismerősen, megnyugtatóan meleg, de közben újfent lángra gyújt minden kétséget, bizalmatlanságot, óvatosságot. Mégis kapaszkodsz ebbe a kézbe, ahogyan kapaszkodsz belé is - mert képtelen vagy elengedni, mindegy mennyire fáj. Mert az ölelése, a csókja, a jelenléte egyszerre gyógyír minden sérelmedre, miközben fel is szakítja a régi behegesedett sebeket. Ez a kettősség pedig őrjítő - őrjítőbb, mint valaha.
Undorodsz magadtól a decemberi történések miatt - eszméletlen haragot, undort és gyűlöletet érzel saját magad irányába, hogy még azt a tökéletes alkalmat is sikerült kibaszottul elbasznod. Annyira szép, annyira idilli lehetett volna. Közben haragszol Chikarara is, nem bízol meg benne - hiába volt akkor is és azóta is teljes mértékben úriember veled. olyan, amilyen előtte még nem volt, olyan, amilyet mással még nem tapasztaltál. Láttad az igyekezetet, akartad is értékelni, mégsem ment - őszintén. És az ironikus az egészben? Most sem vágysz másra, csak hogy a karjaiba zárjon, megnyugtatóan a füledbe suttogjon...
...hogy azt hazudja, szeret.
Mert ezt csak hazudhatja bárki ép elméjű, főleg azok után, amit felfedtél számára magadból. Nem remélsz ilyeneket, mégis az apró ártatlan kislány lelke - legalábbis ami maradt belőle - szomjazza a szeretetét, a szerelmét, a biztonságérzetet, amit nyújthat számodra. Kicsit jobban szorítod a kezét, ahogy egy már nem éppen szomjas amerikai párocska majdnem magával sodor.
Csak egy vérszegény mosolyra futja, ahogyan tagadja a nyilvánvalót - mintha nem láttad volna egyetlen alkalommal sem sunyin kortyolgatni a zakójának belső zsebéből előhúzott kis laposüvegből - sejthető, hogy nem töklé lötyög abban az üvegcsében, ugye?
Ugye milyen fájó, hogy egy apró testi reakcióra adott kétségbeesett traumás válasz ekkora problémákat képes okozni? Ugye milyen fájó, hogy ennyire eltávolodtatok? Nem vagytok a nullán, de nem is ott vagytok, ahol eddig. Fogalmad sincs, mit szeretnél vele, tőle. Figyeled, ahogy Ő is beleszagol az italba, majd újra elmosolyodsz. Talán, ha nem lett volna a decemberi még fel is nevettél volna. Talán.

- Néha egészen vicces is tudsz lenni - jegyzed meg halovány elismerésként, miközben mélyen a szemeibe nézel, azt latolgatva, vajon mennyi volt igaz abból, amit decemberben mondott. Nem tudod megítélni, mert... visszább lépett tőled. Talán megunta az örökös eredménytelen macska-egér játékot? Nem hibáztathatod érte, ha így lenne, de mégis megtennéd. Egyedül tőle szomjazod, hogy végtelen kitartással próbálkozzon, ne adja fel, ne adjon fel. Kortyolsz egy újabbat a vízből.

Megint indokolatlanul gonosz vagy vele, ez a reakciójáról is tükröződik a napnál is világosabban. Viszolyogsz önmagadtól, hogy lehetsz ennyire... visszataszító lélek, aki bántani tudja azt, aki csak jót akar neki. Sajnálod Őt, nagyon sajnálod, de vagy annyira önző, hogy mégse engedd el - legalábbis most még nem vagy erre képes. Már úgysincs túl sok időtök együtt, jövő ilyenkor ki tudja hol lesz ez az idióta? A reakciód önkéntelen, mégis nagyon őszinte, már túl őszinte - ahogy lesütöd a kékjeid, még belül a szádat is rágni kezded, ehhez kicsit oldalra fordítod a fejed, hogy ne legyen oly feltűnő. Bárcsak tudnál erről beszélni valakivel - róla. A vele kapcsolatos érzéseidről, vágyaidról, félelmeidről, kétségeidről. De ez lehetetlen. Minden örökre benned elfojtva marad, sosem fogod egyedül megtalálni a válaszokat a miértekre, hogyanokra és a hogyan lehetne másképpenekre. Mert Te nem vagy emberek közé való, az álarcod csak megfelelő távolságból elég hihető - abban a közelségben, ahol Ő áll, csak egy ócska utánzat, kristálytisztán láthat át rajta - alatta milyen romlott, rothadó lélek is vagy igazából. Minden szó, mely elhagyja a szádat lassan ölő méreg, minden érintésed rothasztja a húst, minden csókod egy-egy halálos ítélet.
Te nem felépítesz, Te pusztítasz - de ez utóbbit igencsak sikeresen.
Ajkad csak egy aprót rándul a megjegyzésére. Tudod, hogy bántottad Őt - szándékosan ráadásul. Nem érdemelsz bocsánatot, nem érdemelsz sajnálatot, csak és kizárólag a tömény megvetést. Ezt érdemli Vivien M. Smithe, minden egyes lélegzetvételéért. Az utolsó mondatára azonban mindezek ellenére is lassan újból az övébe fúrod a pillantásod - csepp kíváncsiság csillan a kék tengerben.

- Figyelek Chikara Tetsuya... - és valóban, most minden figyelmed az övé. És nem csak a figyelmed lennél hajlandó átadni neki, de... valahogy mindig minden elbaszódik köztetek, csak idő kérdése.

   

                   

          Like moon, like sun,we share one sky but never meet        

   

Vivien M. Smithe, 2006.01.13., 10:30

TW: káromkodás

Őszintén szólva rohadtul nem így képzeltem el a fejemben ezt az estét, mikor egyáltalán elkezdtem tervezni, akkor és ott, Roxmortsban, teljesen hirtelen. De hát komolyan nem vágom min vagyok megdöbbenve, mikor azt a remekül induló randit sem úgy képzeltem, ahogy végül alakult. Egyáltalán minek próbálok tervezni bármit? Jobb lenne csak úgy vállat vonni és itt lenni mindenféle elvárások nélkül, mert akkor nem kellene most azon vekengenem magamban, hogy az egy dolog, hogy az én tavaszi tekercsemben szar van, de Gemmáéban is, ráadásul erről a szarról még nekem kellett értelmesen nyilatkoznom, mire most meg itt vagyunk a harmadik típusú szarban -hogy van ennyi?- és már azt érzem, hogy jót nem bírok tenni próbálkozzak bármivel is, pedig én csak normálisan szerettem volna érezni magam.  Most meg itt van nekem a vérfarkaskór, O’Hara, aki a legjobb barátnőmmel smárol, meg ez az egész távolkeleti jellegű katyvasz és a tény, hogy mennyire nem akarok elmenni ebből a kibaszott országból, pedig már így is sorozatosan szakad rám a plafon, akárhova is lépjek.

A legtöbb, amit tehettem, hogy megpróbáltam magamról nagyjából lerázni a piát, amit elfogyasztottam, aztán kézenfogtam Vivient és megpróbáltam nem én lenni a legnagyobb idióta, aki ma megkísérelte magára irányítani a figyelmét, ebben pedig az egyetlen kurva pozitívum az, hogy a többi majmot legalább elutasította, már amikor láttam.
Valójában ez a Gemmás sztori is jobban bassza az agyamat normálisnál, de végig figyelnem kellett arra, hogy most itt nem az én személyes agymenésem pörög, és igazából nyilván azt kérdezte, hogy mit is gondolok, de közben pontosan tudom, hogy az egészet kurvára szűrni kell, ha nem akarok még ebből is rosszul kikeveredni. Végül is…rohadt gány barát lennék, ha nem próbálnék meg annak örülni, aminek ő, nem igaz? Még ha kibaszott furán is csinálja egyelőre. Aztán ha esetleg oda kerül a sor, még mindig megajánlhatom O’Harának, hogy letépem a fejét és egyből csatlakozhat a Fejvesztett Futamhoz, csak hogy megőrizzen egy kis dicsőséget itt a nagy bajnokságból, de a lényeg az, hogy itt még elméletileg nem tartunk, én pedig naaagyon aktívan igyekszem nem megbolondulni, még ha ebben a kedvenc szőke ciklonom nem is nagyon van a segítségemre.
Nem tudom eldönteni, hogy tud-e örülni nekem vagy engem is pont oda kíván, ahova az összes többit, amelyik körülötte játszott molylepkéset nem is olyan rég, de legalább hajlandó velem tartani és hát…asszem ezzel el kell kezdenem beérni tekintettel mindenre, ami decemberben történt.

Máshogy mosolyog rám, máshogyan néz és ez összezavar, mert én annyiszor keltem és feküdtem a csillogó szemeinek emlékével, hogy azzal már medimágushoz kellene mennem, hogy adjon valamit a rögeszméimre, mert most egészen olyan, mintha meg sem történt volna. Mintha nem csókolt volna úgy, hogy éppen ne fulladjunk bele egymásba, mintha nem nézett volna rám úgy, mintha igenis jelentenék neki valami többet egy ilyen néhol szerencsétlenül megjelenő komplikációnál, amit legszívesebben csak elkerülne.
-Kössz, majd bepróbálkozom egy stand up esttel, ha nem adja ki a kviddics-válaszolom, de ezúttal nem bírom állni a tekintetét, pedig kellene és már annyiszor képes voltam rá, de most valahogy zavarban vagyok. És nem abban a típusú zavarban, mikor japán zászló közepe-piros lesz a képem, hanem abban, amitől egyenesen lesápadni érzem magam, szerencsére az alkohol tartja normális arcszínemet, de közben kurva hülyén érzem magam, jóval hülyébben, mint szoktam. Eddig legalább tudtam, hogy mondhatok bármit, vagy röhögés lesz belőle vagy veszekedés, de most csak azt érzem, hogy egy veremben állok és vagy úgy tudok maradni, hogy még kilógjon a fejem búbja, vagy még mélyebbre tudom ásni ezt a mentális halógödröt.
Visszanézek rá és életemben először fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki, mert érzek köztünk egy hatalmas szakadékot tátongani, és nincs híd, nincs seprű, se kötél, se lián csak én vagyok és az a gondolat, hogyha ez most így marad, csak messzebb fogunk kerülni egymástól és ez kurvára rám hozza a frászt. Azt hittem okos döntés óvatosabbnak lenni vele, időt és teret hagyni, hogy túljusson azon, ami történt, legyen az nagyjából bármi is, de már egyáltalán nem tartom magamat okosnak.
Ugyanolyan hót buta vagyok, mint mindig hát nem változik semmi!

Vivien sem, most is egy elegáns mozdulattal törli belém a magassarkú cipellőjét, ahogy kijelenti, hogy jobb lett volna nem mondani nekem semmit a múltjáról, a küzdelmeiről…önmagáról. A lelki szemeim előtt szinte ott a kép, ahogy a szakadék hirtelen mélyülni kezd. Hiba volt. Tényleg hiba volt, ha nem tudom, talán most nem szenvednék ennyire, szimplán csak összeordítanánk, szidnánk kicsit egymást, aztán menne mindenki a dolgára, én pedig nem venném észre, hogy nahát…de kurva izgalmas, hát pont mindig telihold előtt akarja kitaposni a belemet, milyen furcsa! Nem vennék észre semmit, mert egy tufa fasz vagyok. De most már jobban átlátom a dolgokat, mert sajnos kénytelen vagyok figyelni, kénytelen a végtelenségig és tovább gondolkodni ugyanazon és őrlődni, mert talán sosem fog eljönni a megfelelő pillanat, hogy beszéljünk arról, ami a randin történt, pedig már eléggé kikívánkozik belőlem, de nem…én még szórakoztatom egy kicsit az ostobaságommal, hátha meglátom azt a mosolyt, ami úgy hiányzik, mint az oxigén a víz alatt, hátha ettől azonnal és véletlenszerűen belém szeret és akkor minden happy.
Segg buta vagy Tetsuya, még a fantáziáid is segg buták és, amit mutatni akarsz neki…na az sem egy Picasso festmény!

-Mentségemre szóljon, hogy egyedül hagytak Japánban és hát kicsit be…-vonok vállat, mintha ettől bármi jobb lenne, aztán az ajkamhoz nyúlok, hogy megmutassam neki a belső felére tetovált szívecskét, ami valójában mindennek indult, csak szívecskének nem, de már ez van, ezt kell szeretni.  Mert hát ennyire már ismer, végül is én vagyok a srác, akivel elkezdett hülyeségekről beszélgetni és hopp…másnap ott ültünk a piercer csávónál és fogta a kezem, miközben egy akkora tűt bökött a nyelvembe, hogy netovább. Gondolom nem lepi meg a tény, hogy elmegyek egy idegen országba és egy tetoválást hozok haza. Azt mondjuk nem kell tudnia, hogy ez igazából koreai-japán együttműködés volt, mivel Japánan igazából csak egy V betűt varrattam -mert hát V, mint Vivien- de aztán bemajréztam, mintha legalábbis bárki belenézne a pofámba, aztán megmagyaráztatná velem, hogy pontosan mi is van odacseszve, szóval szöuli válogató után már el is indultam fogni egy ilyen helyi tintáspolipot, hogy valahogy próbáljuk meg megelőzni a totális lebőgésem, hát így lett belőle egy takaros fekete szívecske. És akkor ezen a ponton várom, hogy most Vivien kikacag, lesajnál vagy esetleg sikerül neki kombinálni a kettőt.
-Macska jól bírta az ipart? Remélem nem volt vele sok problémád, hajlamos a hisztériára-igyekszem oldani a hangulatot, ha ez a kis szájbelső matatás nem lett volna még elég a boldogsághoz, mondjuk legalább az sikerült, hogy úgy véletlenszerűen egy kicsit közelebb lépjek hozzá mindeközben, ami mondjuk nem segít sokat a mentális/kapcsolati/képzeletbeli szakadékunkon, de, ami kis lépés az emberiségnek az…reméljük egy kicsit nagyobb lépés Chikara Tetsuyának, legalább egy hosszúlépés. Lehet, hogy az most jól esne.

D oor closed, stone cold, non-believer Think I've got a fever

Chikara Tetsuya
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~22:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, gyűlölködés, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Ennél talán az is jobb volt, mikor egy rossz megszólalás azt eredményezte, hogy egymás torkának ugorjatok. Ennél még az is jobb volt, mikor csak egyszerű szórakozás voltatok a másik számára csupán, mikor nem voltak valódi érzelmek a háttérben, mikor csak a színtiszta kémia, a vonzalom volt csupán - akkor minden sokkal-sokkal egyszerűbb volt. Most azonban annak ellenére, hogy közelebb álltok egymáshoz, nem is lehetnétek távolabb. Minden egyes elharapott mondat, lesütött pillantás csak mélyíti és szélesbíti a köztetek húzódó árkot, miközben minden egyes gyengéd pillantás, meleg érintés fűzi a bizonytalan kötélhidat a két véglet között. Azonban ezen a bizonytalan hídon egyikőtök sem mer elindulni, hiszen... bármikor leszakadhat. Kezedben még ott a kés is, amivel bármikor elvághatod a köteleket, ha megijednél a komolyodás következményeitől, ha megijednél a szeretettől. Márpedig Te rettegsz, pánikolsz attól, amit érzel iránta, attól, hogy ez esetleg viszonzásra találhat, de attól sokkal inkább, hogy mi lesz utána? Mi lesz ha rájön? Mi lesz, ha megismer? Mi lesz, ha elmúlik az újdonság varázsa, a rózsaszín köd? Mi van, ha elhagy? Ki fogod bírni? Nem roppansz össze a veszteség terhe alatt?

Hiába tűnhet tollpihe könnyedségűnek a válasza, mégis érzed a falat kettőtök között, mely december óta épül. Hibáztál valóban. Nem is egyszer. Hibáztál, amikor beavattad a titkaid egy részébe. Hibáztál, amikor nem mondtál el  mindent. Hibáztál, mikor igent mondtál a randevúra és ez alkalommal el is mentél. Hibáztál, amikor beleszerettél. Most pedig a hibáidból téglaként építik ezt a falat, egyedül Te lennél képes megkezdeni a kéretlen építményt, de vagy-e elég bátor hozzá? Szinte megfeszül az állkapcsod, ahogyan látod, hogy szenved. Tehetetlenséged palástolva belekortyolsz a vízbe inkább - pótcselekvésként. Hisz most még egy vérszegény mosolyra sem futja, bár mi értelme lenne, ha amúgy is kerüli a tekinteted?

Pedig nem akarod Őt bántani, már nem, most nem, igazán nem. Mégis sikerül, jobban, mint bármikor, jobban, mint mikor  szándékosan tetted. Ő mégis próbálkozik, hogy a köztetek lévő szakadék ne legyen ennyire széles, ne legyen ennyire mély. Te azonban nem könnyíted meg a dolgát, bár már burjánzik a csírája annak, hogy tegyél valamit. Valamit, amivel ez a fal eltűnik, vagy véglegesen felépül. Ez a köztes állapot rosszabb, mint bármelyik eddigi, ezt tisztán láttad eddig is, de most már legalább tenni is akarsz ellene. Tudod, mit kellene mondanod, még ha nehéz is, még ha ezt ezelőtt soha... soha nem mondtad ki senkinek. Ám most Ő mutat valamit, Te pedig figyeled, most úgy igazán rá figyelsz, mert szeretnéd, ha majd Ő is igazán rád figyelne.
Azonban az a kis szívecske teljesen kizökkent a korábbi elmeállapotodból a szája belsejében. Értetlenül vonod össze a szemöldökeidet, ahogy kérdőn tekintesz rá.
Őszinte érzelmi kavalkád tükröződik fedetlenül az arcodról, mert nem igazán tudod, mit reagálj erre. Túl illetlenség lenne felnevetni a helyzet komikumán? Kimutathatod, hogy valahol ez téged meghat? Abban nem lehetsz biztos, hogy ez a szív neked szól és azért mutatja-e meg, vagy csak szeretné, ha egy kicsit különlegesnek éreznéd magad attól, hogy valami olyasmit láthatsz, amit a világ 99%-a sosem fog. Összezavar, mert miért tetováltatna egy ilyen helyre bármit... hacsak nem a mögöttes gondolat és szándék számít. Vajon mit akarhatott ezzel megörökíteni?

- Hát ez felettébb... - szánalmas? Nevetséges? Béna? Értelmetlen? Baromság? -... édes gesztus. Csak attól tartok, nem értem teljesen a miérteket? - azon nyomban ugrik görcsbe a gyomrod. Készen állsz a válaszára? Anélkül, hogy tudatosulna benned, izgalmad, szorongásod jeleként elkezded birizgálni az ékszert a kezeden és testsúlyod is óvatosan áthelyezed egyik lábadról a másikra. Ennyire szerencsétlenül és nyomorultul magányosnak nem érezted magad egy ideje, ilyen végtelen elesettnek és szánnivalónak, mint most előtte állva. Minden apró cselekedeted elárul, ez pedig megbocsáthatatlan ballépés lehet és mégis. Hajlandó vagy újra mindent feláldozni, csak mozduljatok el valamerre erről az ingoványos talajról. Valahová máshová. Ennél tényleg szinte bármi jobb. Szinte bármi...

- Hm. Nem volt vele semmi gond, igazából csak akkor okozott egy kis fejtörést, amikor lementem Roxmortsba. Nehezen tudtam csak levakarni magamról, de végül egy kis macskamentával a hálókörletünkben tudtam tartani. - Ahogy egy lépéssel közelebb kerültök egymáshoz, úgy lesz szaporább a szívverésed. Még mindig túl távol van, talán ezért nyúl ki felé a karod bizonytalanul, óhatatlanul is vágyakozva a téged melegséggel eltöltő érintésére, a biztonságot nyújtó szorítására. Talán a telihold miatt vagy ennyire sérülékeny előtte, talán kivirágzott az igény, hogy végre valaki láthasson úgy igazán - a megtört, reszkető lelked, ami csak szeretetre és biztonságra vágyik. Azonban Az elméd, az akaratod visszaveszi az irányítást a szívtől és gyorsan inkább a füled mögé igazítod a tincsedet - mintha ez lett volna az eredeti terved.

- Chikara, én... tartozom neked egy... - nehéz szavak, nem érzed magad elég erősnek az őszinteséghez, de mégis... -... egy bocsánatkéréssel. Vagyis inkább rengeteggel, de... - veszel egy mély levegőt, mielőtt megremegne a hangod. Már elég sebezhető vagy előtte enélkül is, azért némi tartást illene belevinned. Éppen ezért, fel is veszed vele a szemkontaktust. Akarod, hogy tudja, szavaid egyenesek és egyenesen a szíved elrejtett legmélyéből érkeznek csak az Ő számára. - Sajnálom a viselkedésem, a gonosz tetteim és szavaim irányodba, mindegyiket. Sajnálom a Barcelona-i balhét, amit a szezonnyitó győztes meccsetek után tettem veled, ahelyett, hogy gratuláltam volna csak egyszerűen. Sajnálom, hogy kidobtam a búcsúleveled az ablakon, hogy olyan borzalmas dolgokat vágtam a fejedhez akkor, amikor mentálisan a legmélyebb gödrödben hánykolódtál. Sajnálom, hogy a nyakadba zúdítottam a múltamat, sajnálom, hogy most azt mondtam, hogy hiba volt... Sajnálom a decemberi történéseket, de legfőképpen talán azt, hogy... sosem voltam veled teljes mértékben őszinte - minden felsorolásban résztvevő esemény gyors vetítésben leforog lelki szemeid előtt. Még folytatnod kellene, de látnod kell a reakcióját. Még elmenekülhetsz, még itt hagyhatod rosszullétre hivatkozva, még elvághatod a szélben ingatagon himbálózó kötélhidat. Még lehet bármi. Még lehetsz gyenge, gyáva és gyarló.
Még elhagyhatod Őt, mielőtt Ő hagyna el téged.

   

                   

          Like moon, like sun,we share one sky but never meet        

   

Vivien M. Smithe, 2006.01.13., 10:30

TW: káromkodás

Eddig az volt a szerény véleményem, hogy itt egyedül én érzem ilyen csoda nyomorultul magam -meg, mint kiderült, szerencsétlen Gemma, de azért az ő estéje még jól is alakulhat, ugyan ki tudja?- de most, ahogy Vivient elnézem, már kezdem azt gondolni, hogy valami közös idegbajunk lehet, mert ő sem igazán úgy viselkedik, ahogy megszokhattam tőle. Vagy ez is valami olyan, amit azért csinál, hogy még jobban összekavarja a fejemben azt a kurva kevés tudományt, ami jutott? Nem gondolnám, hogy ilyen közel a teliholdhoz erre pazarolná a felesleges erejét. Amúgy meg ez a telihold is nettó kibaszás, hát olyankor van, hogy még a normálisabbja is kicsit bepattan, nem hogy valaki olyan, aki vérfarkaskórral küzd! Igazán lehetett volna ez a kurva bál pár nappal később, hát nem tökéletesen kibaszott gecimindegy, hogy mikor vekengünk itt belerángatva a báli gúnyába, mint egy rakat okleveles díszfasz? Nekem pont ráért volna az egész és akkor talán…esetleg, ez az egész este jobban is ki tudott volna jönni, mint ahogyan most történik.

Próbálok erre fogni mindent, kivéve a decemberi szarfergeteget, mert arról azért nehéz lenne egyetlen másodpercre is elfeledkeznem, hogy abban is hibás vagyok, pedig én tényleg szeretnék és biztos vagyok benne, hogy Vivien is. Ő valószínűleg az elejétől a végéig nem szeretne emlékezni rá, úgy, ahogy van.
Talán írnom kellett volna neki valami levelet, amiben, ha meg nem is kérdezhettem tőle, hogy mi az isten volt ez az egész, de legalább biztosíthattam volna, hogy részemről minden fasza és nem vettem magamra azt, ahogy reagált. Aztán meg rájöttem, hogy egyrészt az a kurva bagoly megbolondulna, mire ideér, az is lehet, hogy egyszerre érkeznénk, aztán meg mi a picsának pazarolnám arra a pergament meg a tintát, hogy ilyeneket hazudjak? Rohadtul nem fasza semmi és nem tudom nem magamra venni azt, ami történt, és tudom, hogy nem kell, emiatt meg már főleg nem, mert lement már egy hónapja, de majd megmakkanok az idegtől. És akkor most álljunk itt, végre kettesben, amire annyira vártam, mert valamiért azt gondoltam, hogy majd milyen marha jó lesz, most meg próbáljak valami értelmeset mondani. Szar ügy, rohadt szar ügy! A
Annyira, hogy komolyan mondom ennél még az is jobb lenne, ha mondjuk csak úgy indításnak lebaszna, amiért ilyen hangosan lélegzem, vagy azt állítottam, hogy józan vagyok vagy…mindegy, amit szeretne, csak érezzem, hogy tartunk valahol, mert ez az egész olyan, mint egy nagyon rosszul sikerült hegymászás és nem tudom megállapítani, hogy ez a base camp és csak neki kéne menni mégegyszer, vagy ez arra valami egyezményes jel, hogy lavina lesz és olyan gyorsan kéne letakarodni erről a képletes hegyről, ahogy csak lehet. Mondjuk, ha ezt így elmondanám neki, hogy a fejemben, most azt mondtam rá, hogy egy megmászandó hegy, biztos teljesen megborulna és elküldene a halál faszára, hogy ott legyek ilyen tapló paraszt.

Ha meg már ilyen kellemesen összegyűltünk szorongani -mert mi mást is lehetne csinálni ezen a szájbatekert bálon, ha nem táncikálni meg szorongani-, akkor azzal próbálom kicsit oldani a hangulatot, hogy megnézetem vele ezt a nyomorult tetoválást, ami tulajdonképpen hülye helyen lévő hülyeség, hátha legalább kiröhög és, akkor megnyugodhatok, hogy ismerős terepen járunk, ez mégis a base camp és állhatok neki szépen visszahimalájászkodni a mentális meg érzelmi Csomolungmára.
Sok mindent látok egyszerre a szép arcán és nem tudom miért, de már tényleg abban reménykedem, hogy végül elröhögi magát és közli velem, hogy ennél nagyobb idiótaságot még az életben nem látott, erre valahogy az jön ki a száján, hogy “édes”? Tényleg megzavarhatja ez a telihold, ha ilyeneket mond, méghozzá nekem.
A kérdése azért váratlanul ér, nem gondoltam volna, hogy valaha érdekelnék a miértek egy olyan dologgal kapcsolatban, amire láthatóan kevés agytekervényemet állítottam rá.
-Nem mondod, hogy ki se nevetsz!-mosolyodom el már kicsit nagyobb jókedvvel, mint eddig, pedig most
kéne valami marha okosat kitalálni, mert hát mégse lehet azzal lezavarni, hogy “azért baszdmeg, mert odavagyok érted”, meg minden egyéb nyál.
-Eredetileg egy macskát akartam, de azt mondta a faszi, az olyan fájdalmas lenne, hogy ott pusztulnék, szóval ez lett-vonom meg a vállam és a szerencsére bízom, hogy a szőkeség beveszi ezt a vaskos kamut vagy megintcsak bebizonyítja, hogy átlát rajtam, mint faterom a kocsmaablakon hajnaltájt.

Mondhatjuk, hogy a tervem nem jött be, mert Viv testbeszéde -az már eleve valami kibaszott beteg, hogy ezt egyáltalán látom rajta-arról árulkodik, hogy nem érzi kényelmesen magát a társaságomban, pedig az ilyen ótvar nagy faszságoktól általában megnyugszik vagy szánalmasnak nevez, vagy ennek valamilyen változata, de most, ahogy ránézek, miközben a Macskáról magyaráz, hirtelen olyan fiatalnak és olyan rohadt védtelennek tűnik. Talán sosem láttam még ilyennek és elindul bennem az akarat, hogy kegyetlenül szeretném megölelni, de nem merem. Itt tartunk, baszki, hát ez végtelen beszari dolog tőlem. Tőlem, aki veszedkedés közben is beleállt a szájába, aki azután is csak vigyorgott, hogy pofán verte, és most mégis hezitálok, hogy egyáltalán jól esne-e neki az érintésem vagy inkább herótja lenne tőle meg tőlem is.
-A legjobb kezekben volt, tudod te jól, mit kell vele csinálni-ismerem el, és közben azt nézem, ahogy megmozdul a keze, követem is a szememmel, mert hirtelen azt gondolom, hogy felém fog nyúlni, de végül nem teszi. Jól benéztem ezt is.
Már kezdek is pörögni azon, hogy mit kellene mondanom, hogy ne álljon be ez a köztünk amúgy nem tipikus és kegyetlen kínos csend, mikor megszólal, és eleinte rendesen nem is tudom felfogni, amit mond, csak így szavanként. Esélyem nincs elrejteni, hogy mennyire ledöbbenek ettől a hirtelen bocsánatkéréstől, de mégis átmelegíti az egész testem, mert Vivien nem az a lány, aki csak úgy dobálózna az ilyen szavakkal. A szemembe néz, én pedig nem fordítom el a tekintetem, csak a szám szegletébe megbúvó mosollyal hallgatom, de ez nem az a kellemetlenkedő, “nekem van igazam” mosoly, amihez szokhatott tőlem, mikor még aktívan és szánt szándékkel szaggattuk szét egymás idegeit. Őszintén boldog vagyok, hogy van lehetőségem látni tőle egy újabb valódi pillanatot, hogy megengedi, hogy egy kicsit újra a maszkja mögé pillanthassak, még ha nem is igazán érdemlem meg.

Azt veszem észre, hogy már nem tudom megállítani az ösztönös mozdulatot, egyszercsak átölelem, bízva abban, hogy nem fog neki rosszul esni a közelségem és egy kis ideig csak hagyom, hogy egy kicsit lenyugodjak attól, hogy újra van lehetőségem a karjaimban tartani.
-Nem haragszom rád, haragudtam, de…valahogy mindig elmúlik-mondom neki halkan és még nem engedem el, mert nekem kurvára szükségem volt már egy ilyen pillanatra- és én is sajnálom, mert igazi féreg voltam veled,nem is egyszer.
Szégyellem is magam minden undok másodpercért, pedig már akkor is pontosan tudtam, hogy nem kellene magamnak megengednem, hogy ilyen mélyre süllyedjek, főleg nem egy nővel szemben, főleg nem egy olyan nővel szemben, aki ennyire sokat jelent nekem, de egyszerűen nem bírtam időben leállni, ő pedig mindig csak lökdösött egészen addig, míg már büszkeségből és makacsságból folytattam tovább.
Akkor engedem csak el, mikor azt említi, hogy nem volt velem őszinte és korábban emiatt biztos kurvára kifaszultam volna és nekiálltam volna feleslegesen balhézni, de most nem teszem, mert azért ezt a decemberi randi után éreztem. És sajnos azt is sejtem, hogy mivel kapcsolatban nem volt az, legalábbis azt hiszem. A kezéért nyúlok és gyengéden megfogom, mielőtt igyekeznék élni a kínálkozó alkalommal, hogy legalább egy kicsit többet tudhassak meg.
-Figyelj -sóhajtok egy nagyot, ami most valahogy egészen megkönnyebbültnek hat- sejtettem és én is szerettem volna erről beszélni veled, de tudom, hogy ez most nem annyira alkalmas pillanat, mert hát nem akarom mégjobban szétbaszni a már amúgy is frenetikus estédet, meg…elég gányak a körülmények is, basszus túl sokat jártatom a szám!
Nagy levegő, Tetsuya, nem szarunk be, mert felesleges, ha rossz lesz, akkor is rossz lesz, ha egy gyáva majom vagy, meg akkor is, ha nem. Vidd szépen végig, ha már belekezdtél!

-Nem várom el, hogy most magyarázz el bármit, csak szeretném tudni, mert…hát engem ez egy hónapja konkrétan hazavág és már gondolkodni sem bírok normálisan. Szóval felteszem a kérdésem és csak egy igen-nem választ vagy bólintást szeretnék, már ha ez neked is rendben van.
Várok egy kicsit, mert ha nagyon elutasítóan reagál, akkor nyilván nem célom feleslegesen csesztetni egy esetleges-jó, szerintem már megszoktam a gondolatot, hogy nem az-traumával, csak van egy olyan érzésem magammal kapcsolatban, hogyha ezen most nem esek túl, akkor talán már sosem fogok. Nem hiszem, hogy a válaszától jobban fogok aludni éjszaka, de már az is haladás lenne, ha legalább tudnék aludni és nem állandóan azon örlődnék, hogy jók a megérzéseim vagy csak a megbolondulás határán egyensúlyozok.
-Bántott valaki…valaha-és itt megrekedek, mert hogy lehet ezt egyáltalán megkérdezni, így konkrétan bárkitől anélkül, hogy mindketten kurvára megmennénk miatta- szexuálisan?
És kimondtam, kurvára hihetetlennek tűnik számomra, mert az is lehet, hogy egyáltalán nem akar még egy fejrázással sem válaszolni, de legalább én megpróbáltam segíteni, ha máson nem, legalább magamon. Az önző kurva anyámat, azt!

[Miattad.]

D oor closed, stone cold, non-believer Think I've got a fever

Chikara Tetsuya
Yule Bál
2006.01.13. péntek ~22:30
Telihold előtti este

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, mentális zavar, gyűlölködés, nemi erőszak, kínzás, gyilkosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.

Érzed, ahogyan egyre kevesebb az energiád, minden egyes óvatos, finomkodó mondat egyre többet vesz ki. Főleg a közelében, főleg úgy, hogy bármennyire is vágyod, hogy a karjaiba zárjon, de nem teszi, Te meg nem akarsz lépni. Talán ideje lenne tényleg elengednetek egymást?
Talán igen...
Az izgalomtól csomóba görcsölt gyomrod egyszerre ugrik ki, ahogy meghallod a válaszát. Rosszul esik, de végül is mit vártál? Hogy majd pont a Te tiszteletedre varrat magára bármit? Nevetséges. Nevetséges vagy Vivien. Egyik pillanatban erősnek látszol, kegyetlen vagy, majdnem annyira, mint amilyenek veled voltak, másik pillanatban ugyanaz a gyenge, naiv kislány vagy, aki egy sötét sarokban reszketett. Hát ezt akarod? Megint mások jóindulatától függeni?

Nem a jóindulatát szeretném, hanem hogy...

Hanem hogy mi...? Hogy szeressen? Jajj, hát Te valóban ezt akarod, annyira ezt szeretnéd, ugye? De miért is egészen pontosan?

Mert én is...

Egészen biztos vagy ebben? Nem csak a nyugalmat akarod, melyet biztosít számodra? Nem csak a pillanatnyi felejtés örömét? Nem csak kihasználnád?

...

Ugye-ugye? Erre Te magad sem tudsz bizton válaszolni. Még nem tudod Te sem a válaszokat. Nem hitted volna, hogy valaha tapasztalsz meg hasonló rettegést, mint a táborban... érzéseket, mint amiket Fenrir Greyback keltett benned - vágyat és félelmet egyszerre. Mindegy mit csináltok, a végén sosem lehet jó. És hogy miért nem?

Miattad.

Te vagy a hiba, Te voltál és Te is leszel az. Nem csak vele, mással sem. Elbaszott vagy, az is maradsz, ezen nem lehet már változtatni. Túl mélyen gyökeredzik a probléma, túl régóta betegít a méreg, túl régóta...
Csak az arcod, csak a külsőd az, ami tiszta, ami ártatlan, ami a régi Énedre emlékeztet, ami megboldogult édesanyád emlékét őrzi még - látod, még ez sem Te vagy, hanem egy emlék, semmi más. Édesanyád keserű, hús-vér, még élő emléke. A makulátlan bőröd alatt azonban csak egy rohadás vagy. Szarból nem lehet várat építeni Vivien. Tudod mit kellene tenned, de látod, mégsem teszed. Nem, mert önző vagy, akarod magadnak a hasznokat amiket kínálni tud, elveszed tőle, kifacsarod, majd amikor már nem elég jó, tovább fogsz lépni.
De tudod mi a csodálatos az egészben?
Az, hogy a felszín, a víztükör tökéletesen sima marad, miközben a mélység folyamatosan háborog. Mert ez a Te fegyvered - uralod az arcod, a tested, a kifelé mutatott érzelmeid, közben pedig belül teljes a káosz. Az összeomlás szélén egyensúlyozol, néha lezuhansz, máskor képes vagy visszakapaszkodni a peremre. Hiába fájnak a szavai, vagyis inkább az, hogy nem a szíved által olyannyira szomjazott válasz hangzott el, mégis kedvesen(!!!) mosolyogsz rá.

- Ez igazán szomorú, de akkor majd valahova máshova varratsz magadra egy macskát Catkara Nekoya tiszteletére. Az ilyesmi csak nem tilos a profi sportolók számára, nem? - lenyűgöző, hogy a hangod sem inog meg egy másodpercre sem. Semmi sem árulkodik a benned dúló viharról. Talán ha nem lennél a közelgő telihold miatt tompa, feltűnnének az apró jelek, hogy hazudik, akkor talán képes lennél átlátni rajta. Most azonban... most nem. Mindent elnyom a saját nyomorod, a saját pusztító viharod.

De a felszín tükörsima, háborítatlan, tökéletes.

Miért pont az Ő macskája? Miért pont Macska, aki már Catkara Nekoya névnek örvend? Miért éppen az a szerencsétlenül járt csúf kopasz jószág? Miért volt olyan jó, hogy minden éjjel ketten összebújva aludtatok a szünetben? Miért nyugtatott meg a jószág jelenléte? Talán azért, mert magán hordozta Chikara Tetsuya illatát? Vagy a kimondatlan szavak, melyeket a gesztus mögé képzeltél? És már megint itt tartunk - a másoktól való függés. Szeretted volna azt hinni, hogy ez elmúlt, hogy képes vagy egyedül menni tovább, de ez egy hazugság. Először Hera, most meg Chikara. Vajon hányszor kell pofára ess, hogy tanulj belőle? Vajon mikor jössz rá, hogy a Te Sorsod az örök magány? A kínszenvedés, majd annak a végén a jelentéktelen elmúlás. Fennmaradó emlékek és könnyek nélkül. Nem kommentálod a megjegyzését - tisztában vagy azzal, hogy mások manipulációja, irányítása, ujjaid köré csavarása kevés tehetséged közé tartozik. Meg kellett tanulnod, ha nem akartál többé kiszolgáltatott maradni, ha érezni akartad a hatalmat a kezeidben.
A hatalom pedig azoknak jár, akik hajlandóak szemrebbenés nélkül átgázolni másokon, akikben megvan az ambíció, a kellő akarat, hogy elérjék a céljaikat. Ezért a házad a Mardekár.
Ambíció van, csak a cél veszett el.

Az arcára költöző mosoly miatt a gyomrod úgy liftezik, mintha tíz emelet magasságból zuhannál pálca és seprű nélkül. Hibát hibára, ugye Vivien? Mi van, ha kihasználja a sebezhetőséged? Mi van, ha téged használnak ki? Az rögtön nem tetszene annyira, az rögtön igazságtalan lenne. Mindhiába hajtogatod, hogy Te nem az áldozat vagy, hanem a vadász, igazából csak magadnak sem mered bevallani, hogy sosem léptél ki az áldozati bárány szerepéből. Az egész magabiztosságod, mindened hazugság.
Egy hazugság vagy.
Mégis kipréseled magadból az egész bocsánatkérést. Ennyivel tartozol neki még azelőtt, mielőtt az összes kötelet elvágnád kettőtök között, mielőtt eltűnnél az életéből, eltűnnél a sötétségbe...

De aztán megölel, te pedig úgy olvadsz bele az érintésébe, hogy a képzeletbeli kés is kihullik a kezedből. Ösztönösen bújsz hozzá közelebb, karolod át szorosan, arcodat pedig a mellkasába fúrod és mélyen beszívod az illatát. Szavai távolról érkeznek, idő kell nekik, ameddig leülepednek az elmédben, ameddig az agyad feldolgozza őket.
Pedig fontos szavak ezek, mégis mintha víz alól jönnének. De elérnek téged, te pedig megkönnyebbültebben szusszansz egyet a karjaiban elrejtőzve.

Nem haragszik...

- Ne kérj bocsánatot... direkt provokáltalak, én voltam, miattam voltál olyan amilyen... - lassan megrázod a fejed, de közben arcod továbbra is rejted előle, a világ elől. Érthetetlen most miért mentegeted, amikor ott helyben minden egyes visszavágásáért büntetted.

Azonban egyszer a biztonságot adó ölelésnek is vége szakad, óvatosan eltol magától, a levegő pedig túl hidegen simogatja meg a bőrödet. Legalább nem enged el teljesen, legalább a kezed fogja, Te pedig óvatosan visszaszorítod az övét. Tudod jól, mire kíváncsi, és annyira, de annyira nem akarod elmondani neki. Ezt nem. Jobban elrontana csak mindent. Nem akarod, hogy tudja, ezt nem, ezt ne kérje tőled, csak ezt ne... de megteszi, neked meg ha van bármi szemernyi valódi szereteted felé, muszáj elmondanod, hiszen... hiszen a decemberi incidens azóta rágja belülről őt, akárcsak a métely. Ha nem akarod, hogy feleméssze Őt a dolog, ahogy téged emésztenek fel a sajt traumáid, akkor muszáj választ adnod.
De most őszintén.
Mindegy mennyire fáj, mindegy mennyire tiltakozol ellene, mindegy mennyire tartasz a következményektől.

Muszáj...

Nem bólintasz, nem szólsz, csak egyenesen a szemeibe nézel, várod, hogy Ő legyen az erős, Ő tegye fel a kérdést. Rá hárítasz mindent, mert erőtlen vagy, mert nem vagy képes egyedül megemelni a múlt súlyait. De megtartani sem igazán, mert...

Egy aprót bólintasz a szemeibe nézve.

- Nem egyszer, nem egy személy... - túl sokáig azonban nem tudod fenntartani a szemkontaktust. Nem vagy elég erős ahhoz, hogy elviseld az esetleges szánalmát, szomorúságát, dühét, vagy netalán az undorát. - Nem gondolom, hogy érdemes lenne ebbe mélyebben belemenni. Nem szép történet... Szeretnél még esetleg valami mást is tudni...? - a kérdést nehezen teszed fel. Majd rájössz, hol is vagytok most, és... gyorsan vissza is táncolsz. - Mondjuk... ha van is, talán nem éppen a Yule Bál a legalkalmasabb helyszín és esemény ezeknek a megtárgyalására... - ezzel pedig adtál saját magad számára kibúvási lehetőségeket a válaszadás terhe alól. Téged ismerve bizonyosan élni fogsz ezekkel a lehetőségekkel, de láttunk már csodákat - például azt, hogy egészen megkedvelted Chikara Tetsuyat. Talán belé is szerettél? Vagy csak kényelmes számodra? Ugye, hogy jobban belegondolva Te magad is elbizonytalanodsz?

Nem tudod, mit akarsz. Nem tudod mit érzel. Össze vagy zavarodva, nem találod a kirakós hiányzó darabjait, nem látod tisztán a képet. Pedig azt hitted, átlátsz az embereken, az emberi kapcsolatokon, most azonban elvesztél. Nem találod a kiutat, nem tudod kibogozni a szálakat.
Az állóvíz felkavarodott - a víztükör hiába sima, látszik a zavarosság a felszín alatt.